Lévai Sándor

Cigány - magyar Tiszabőn, 1990

Többször kapott az ITDK* bíráló megjegyzést amiatt, hogy olyan településeken szervezünk Nyári Egyetemet, ahol a helyi társadalomban nem érett meg, nem fogalmazódott meg ennek igénye.

Az érvelésnél ilyenkor rendszerint elhangzott szlogen - mármint várható fogadtatásunkat illetően - "Persze lejöttek az okosok Pestről, s ők akarják nekünk megmondani... " stb. , s elhangzottak a minősítői jelzők is: "ez a paternalizmus", "értelmiségi fontoskodás".

Nem firtatnám a dolgot, de Bíró András is pedzett ilyesmit, s régebben Siklaky Pistától, Maurer Gyuritól és Kemény Bercitől is elhangzott ilyen, vagy ehhez hasonló vélekedés.

Mivel mindegyiküket sokra tartom, csak halkan fogalmazom meg a ellenvéleményt, s kérem, próbálják meg - előítélet nélkül - újragondolni velem ennek az állításnak igazát, vagy támadhatóságát.

Persze azt elismerem, hogy a látványos eredmény, a bő termés betakarítása szempontjából nem közömbös, hogy a magvak jól előkészített termőtalajba hullanak-e? De azt nem fogadom el, hogy ahol ez nem adott, ott nincs mit keresni.

Ott például a talajelőkészítéssel kell foglalkozni.

Egyáltalán mit kell érteni azon, hogy a helyi társadalomban megérik-e az igény valamire, vagy sem? S kikből áll a helyi társadalom? S milyen jelei, megnyilvánulásai lehetnek annak, hogy valamilyen igény megérik? Netán a helyi társadalom transzparensekkel felvonulva követeli a nyári egyetem megszervezését?

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést a tiszabői Nyári Egyetem céljai és eseményei tükrében, s talán kiderül, hogy a helyi társadalom fogadóképes volt-e arra, amit odavittünk, amit - a helyi vezetőkkel egyetértve - elültetni szándékoztunk?

Tiszabőt, az 50-es években az úgynevezett "szerep nélküli" települések közé sorolták be. Ennek következtében - többek között - csökkent a munkalehetőség és megindult a népesség elvándorlása. Az üresen maradt házakba - erőszakosan - cigány családokat telepítettek be, mondván: a magyarok majd "megnevelik" őket. Ez a kényszerű szomszédság természetesen nem csökkentette, ellenkezőleg fokozta a feszültséget.

- A helybéli cigányoknál az ősi cigány kultúra nyomait sem tudták felfedezni, az ott lakók a cigány nyelvet nem beszélik!

Adott tehát egy 2000 lelkes település, ahol a lakosság több mint fele cigány, ahol a magyar népesség elöregedését és a cigányok gyors ütemű szaporodását érzékeltetően mutatja az a 80-20-os arány, ami néhány iskolai osztályban, az utóbbiak javára létrejött.

Adott a településen a mindkét népességet egyformán sújtó halmozottan hátrányos helyzet, aminek legfőbb oka a munkanélküliség.

Adott a magyar és cigány lakosok szegregációja. Nem a település szerkezetében elfoglalt helyüket illetően, hiszen a cigány és magyar porták szinte periodikusan váltják egymást! S a népesség mégis szegregálódik. A magyarok és cigányok ugyanis nem érintkeznek, hacsak kényszerűségből nem: az iskolában, a buszon, a tanácsházán, az üzletekben, a templomban. De szabad elhatározásukból, például a kultúrházban nem! Ott két hét alatt magyarral csak a személyzet tagjaival találkoztunk.

S adott a falu "elöljárósága", élén a tanácselnökkel, aki a tanári katedrát cserélte fel a tanácsi íróasztallal, adott az iskolaigazgató és a Falusegítő Szolgálat vezetője - mindketten pedagógus feleséggel - akik odaköltöztek, hogy csak a leginkább meghatározó személyiségeket említsem.

A centrumban vitathatatlanul a tanácselnök áll - s nemcsak pozíciója, sokkal inkább képességei, adottságai miatt - hiszen a többieket is ő vonzotta maga köré, s állította őket pályára.

S ezek a körök újabbakkal szaporodnak. Részben azokkal a szimpatizáns helybéliekkel, akik megérezték ennek a koncentrált, a jó irányba való elmozdulás ígéretét magában rejtő energiának kisugárzását - s akiknek áldozatos munkája nélkül se a Faluház, se a Kultúrház nem lenne működőképes - részben más odatelepülőkkel, hiszen újabb pedagógus - az igazgató egyik barátja - is tiszabői lakos lett.

S feltűntek az elliptikus pályán mozgó, együttműködő team-ek is.

Az egyikhez egy szociológus és tanítványai tartoznak, akik tudományos igényességgel rajzolták meg a falu szociográfiáját.

A másik olyan - rendelőből, laboratóriumból és orvosi szolgálati lakásból álló - bázis, amit az Egészségügyi Világszervezet szándékozik felépíteni és egy odatelepülő francia orvossal - s feltehetően hazaiakból toborzott személyzettel - működtetni.

A harmadik az ITDK nyári egyeteme - hogy ne legyünk szerénytelenek - ami/akik két hét alatt megkísérelték felpezsdíteni a településen élő gyermek és felnőtt társadalom tagjait.

S most újra megkérdem:

Mindezek a helyi társadalomban értek és fogalmazódtak meg, vagy a szellemi maghoz tartozók ismerték fel, fogalmazták meg a problémákat és sugározták ki magukból - és sugározzák folyamatosan - az S. O. S. jeleket?

Egyáltalán szét lehet-e ezt a két dolgot ilyen mereven választani? Nem egy olyan egységes folyamatnak kell-e tekintenünk ezt a társadalmi mozgást, ahol a két komponens állandóan befolyásolja, hol erősíti, hol gyengíti a másik mozgását?

Mielőtt megkísérelnénk a válaszadást, kerítsünk sort azoknak a találkozásoknak leírására, melyek - mind a szituációt, mind a találkozásban szereplő személyeket illetően - jellemzőek a településre és lakóira. S vitán felül rám is, hiszen a történetek - s azok konzekvenciái - az "én olvasatomban" ekképpen szólnak:

"Ó" bácsi anekdotája

Érkezésünk másnapján, hétfőn délelőtt nyakunkba vettük a falut, hogy azokkal az objektumokkal ismerkedjünk, melyek a Nyári Egyetem helyszínei lesznek - így a Tanácsházát, a templomot, a Kultúrházat, a Falusegítő Szolgálat házát - vagy azokat, amelyeknek szolgáltatásait ott-tartózkodásunk idején igénybe óhajtottunk venni, nevezetesen: a kocsmát, a postát és az ABC-t.

Laza csoportokban sétálgatva épp a postát elhagyva az ABC-hez érkeztünk, amikor "O" bácsi - egy javakorabeli, szikár termetű, dús de rövidre nyírt őszes üstököt viselő, élénkszemű magyar megszólított:

- Maguk vándorszínészek?

- Nem. A nyári egyetemre jöttünk ide - mondtam - tud róla valamit?

Mintha a kérdést meg sem halotta volna vagy mintha az arra adandó válasznál sokkal fontosabb közlendője lenne, folytatta:

- Tudják, itt sok a cigány, s minden családban sok a gyerek. Egy gyerektelen házaspár - mert hogy nekik nem lehetett - örökbe akart fogadni egy gyereket, s megkereste a tanácselnököt, hogy ajánljon nekik egy családot.

Gyakorlott anekdotázó benyomását keltette bennem az öreg, s a sztorit - amibe belekezdett - fordulatosan, s úgy adta elő, mintha nem először mesélné el.

- Szóval - folytatta - az elnök ajánlott is egy családot, 15 gyerekük volt, el is kísérte a házaspárt a házhoz, ahol laktak, s mondja a cigánynak, hogy miért jöttek. Akkor a cigány meg a felesége sorba is állították mind a tizenöt gyereket, úgy álltak ott, mint az orgona sípjai.

S azt mondja akkor a gyerektelen a cigánynak:

- Örökbe fogadnánk egy gyerekét, mert, hogy nekünk nincs, maguknak meg sok van! Mondjuk ezt a kisfiút.

- Ezt nem adhatjuk, - így a cigány - ez olyan apás, hogy meg is halna, ha nem lennék vele!

- Akkor ezt a szépszemű kislányt - mutat a gyerektelen feleség, az egyik lányocskára.

- Ezt se engedhetjük - húzza magához az anyja - ez olyan anyás, meghalna nélkülem.

A történet eddig a pontig szinte megható, s a cigányokról közismert gyerekszeretet olyan folytatást sugall, hogy a házaspár gyerek nélkül fog távozni. De a fordulat rafináltan meglepő:

- Akkor hát melyiket adnák - kérdi szinte egyszerre a férfi és felesége?

- Ezt a legénykét, ez nagyon szófogadó! - mondja a cigány.

- Szófogadó?

- Az hát - erősítgeti - vagy három éve nagyon megmérgesített, mondom neki: B... meg az anyád! Hát nem szófogadott?

Ez a legkisebb már tőle van - mutat a sor végén álló poronytyra.

S meg sem várva, hogy a "produkció" milyen fogadtatásra talál a hallgatóság körében, fejéhez emelt kézzel köszönt és elballagott.

Mit üzent nékünk "O" bácsi ezzel a "jó sztorival"? Jópofáskodni akart? Vagy informálni a tudatlan messzirőljött idegent, hogy "ezek" úgy csinálják a gyereket, hogy a vérfertőzéstől sem riadnak vissza?

Mindebből semmi nem derült ki, mert a két hét alatt nem találkoztunk többet.

De ebből az egy találkozásból is kiderült, hogy: "O" bácsi nem tartozik a falu azon polgárai közé, akikben megfogalmazódott volna az igény - hogy nyári egyetemen országos hírű előadók a magyar és cigány népesség békés egymásmellett éléséről papoljanak neki, vagy más falubélinek.

S az is nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a helyi vezetők nem kérték ki "O" bácsi véleményét a nyári egyetem megrendezése felől.

Találkozások

Másnap szomorú kötelesség szólított Pestre, egy kollégánkat temettük.

A rá következő nap reggelén vonattal-busszal megérkeztem a tiszabői elágazáshoz, s onnan gyalog indultam a falu felé.

Velem együtt szállt le a buszról négy cigány, s ők is arrafelé vették az útjukat. Az egyik - vékonyka lány - préselt műanyagvirágokból "kötött" koszorút lóbált a kezében.

- Temetésre mennek? - szólítottam meg őket.

- Oda. - válaszolt az egyik férfi.

- Rokon volt?

- Nem. Magyar. A szomszédunk. Jóba voltunk, rendes ember volt.

- Ilyen is van, hogy magyarok, meg cigányok jóban vannak?

- Van hát. Nem volt nekünk semmi bajunk egymással, amíg ott laktunk.

- Miért, most hol laknak?

- Fegyvernekre mentünk. Tiszabőn nincs munka! Nincs itt semmi, csak az a szép Tisza. Azt sajnáltam is itthagyni!

- S ott jobb?

- Legalább van munkánk. Én a hűtőknél dolgozom, a feleségem meg - mutat a koszorút lóbáló lányka felé - a Vasedénynél.

- Kislánynak néztem. Hány éves?

- Tizenkilenc múltam - feleli -, most nemrég házasodtunk össze, eddig csak úgy együtt éltünk.

- Maga sem lehet sokkal több - fordulok a férjhez.

- Nem sokkal. Huszonhárom vagyok, de már leszázalékoltak. Csak fél tüdőm van. Kisgyerek koromban hideg vízbe fürdettek a teknőbe, oszt megfáztam. Sokat voltam beteg. Szanatóriumba gyógyítottak Pesten. A hegyen. Maga is pesti, nem? Minek megy Tiszabőre? - folytatja most ő a kérdezősködést.

- Tábort csinálunk a gyerekeknek. Báboznak, szőnyeget szőnek, kosarat fonnak. Mit gondol, miért csak cigány gyerekek járnak a szakkörökbe, magyarok meg nem?

- Mert a magyarok nem szeretik a cigányokat, mert irigyek rájuk.

- Mit irigyelnek?

- Hát, hogy azok többre viszik. Nézze meg a falut, új házakban csak cigányok laknak. A magyarok nem építenek!

- Ha nincs munka, miből építkeznek? Olyan házak, amiket itt látok építeni, biztos belekerülnek egy millióba, ha nem többe!

- Hát, amit a sok gyerekre kapnak, meg a kölcsönből. A munka meg majdhogynem ingyen van, mert maguk csinálják. No, de mi meg is érkeztünk - mutat a temető felé - Isten álgya!

- Magukat is - viszonzom a köszönést, elfogadva a felém nyújtott kezet - s ahogy az arcát és szemét és arcát elnézem, semmi kétség nem maradt bennem affelől, hogy amit magáról elmesélt, az utolsó szóig igaz. Egy sokat megélt, 23 éves öregember nézett rám.

Már bent jártam a falu szélső házai közt, amik szinte összeépültek a temetővel. Fél tíz volt, így már nem akartam bemenni az iskolában berendezett szállásunkat. A Faluház felé vettem az irányt, ahol - legalábbis reményeim szerint - a bábszakkörben elkezdődött a munka.

Nem találtam utcatáblát, így hát benyitottam egy portára, ahonnan beszélgetés hallatszott ki.

Szépen rendbetartott, gyeppel borított virágos udvarba léptem be. Hátul elkerített baromfiudvarban tyúkok, libák, kacsák rejtőztek a bokrok árnyékában.

A háziakat a szőlővel befutatott tornácon találtam. A gazda elémjött, kölcsönösen üdvözöltük egymást és bemutatkoztunk.

- Elnézést, hogy zavarok, nem találtam utcatáblát. A József Attila utcát keresem, a Falusegítő házba igyekszem.

- A kanyar után a szomszéd ház már a József Attila utca - világosít fel a gazda - mi járatban? Pestről jön?

- Igen, a Nyári Egyetemre jövök, hallottak róla valamit?

- Nem, nem hallottunk - mondja - s eközben egy mozdulattal már beljebb is tessékelt, s bemutatott a feleségének és a szomszédnak.

S mintha már évek óta összejárnánk, máris a tiszabői gondok-bajok kellős közepén találtuk magunkat.

- Nem nagyon mozdulunk ki itthonról, így nem hallottunk róla - folytatja / mi jót csinálnak ott?

S mondom a már sokszor ismételt szöveget a faluban lévő feszültségekről, a munkalehetőségek hiányáról, s hogy a gyerekeknek délelőttönként szakkörökben szövést-fonást tanítunk, délután pedig előadások lesznek a Tanácsházán. S invitálom is őket, hogy jöjjenek el, olyan dolgokról esik majd ott szó, ami a falubélieket érinti.

- Nem járunk sehova, nem lehet itthagyni a portát, mert mindent ellopnak.

- Így van - erősíti meg a felesége - a szomszédból tegnapelőtt fényes nappal loptak el három tyúkot, pedig otthon voltak!

- Ezek csak lopnak, meg a markukat tartják - veszi vissza a szót a férj - nem látta a tv-műsort, amiben a tiszabői meg a tiszarofi cigányokat is megkérdezte a riporter? No! Ahhoz is lenne egy-két szavam, ha találkoznék vele! Szóval, azt mondták neki, ha nem kapnak segélyt, betörnek és lopnak! Ezt mondták, bele, a nézők képébe! Nem a munka ellenértékét kérték, munkáról szó sem volt!

S árad belőle a panasz feltartóztathatatlanul!

- Az egyik éjjel kiabálásra ébredek, nyitom az ablakot, látom, hogy a szemben lakó öregasszony portájáról cigány suhancok futnak el. Átszaladtam, látom, hogy csupa vér az asszony feje. lemostam, s kérdeztem, hogy mi történt?

- Fölébredtem a zörgésre, s hogy kiabálni kezdtem segítségért, hát fejbevertek - mondja a szomszédasszony.

- Elvittem orvoshoz, hét kapcsot rakott a fejére. Azóta vasvillát tartok a konyhaajtó mögött, ha váratlan vendég jön, tudjak védekezni.

- Valami mást is kellene tenni, hogy ez az áldatlan állapot megváltozzon!

- Ez már csak úgy fog megváltozni, hogy mi öregek meghalunk, a fiatalok meg, - aki csak teheti - elköltözik. A fiam is elment, a gyereket meg már hamarabb kivették az iskolából és rokonokhoz adták Pestre. Most az Arany Jánosba jár, ahova a Szegvári Kati lánya, meg a diplomaták gyerekei, és jól tanul! Higyje el, nincs mit tenni, el kell menni innen!

- Mindenki nem mehet el - vitatkozom - ez nem megoldás! És halálukig nem zárkózhatnak be, így nem lehet élni, tenni kell valamit.

- Uram! Belefáradtam én már abba! Amikor fiatal voltam, a Katolikus Legényegyletben sokat tevékenykedtem. Bár ne tettem volna! Emiatt nem javasoltak továbbtanulásra. Ha nem így fordul a sorsom, lehettem volna én is gépészmérnök. Egyetem helyett Dunapentelére kellett mennem dolgozni. Higyje el, sok mindent végigcsináltam már, elfáradtam, öreg vagyok.

- Hát! Hál' istennek nem úgy néz ki. Hány éves?

- Hatvanhárom.

- Mégiscsak a magakorabélieknek kellene csinálni valamit, hiszen maguknak emlékeik és tapasztalataik vannak! Újra kellene éleszteni az egyleteket, a gazdaköröket, ki segítsen, ha nem olyanok, akik ezt fiatalon jól csinálták? Ma délután és holnapután is épp ezekről a kis-közösségekről fogunk beszélgetni, jöjjenek el - invitálom őket - és a nyomaték kedvéért átadtam a program nálam lévő utolsó példányát.

- Hát majd meglátjuk, biztosra nem ígérhetem - hagyta nyitva a kiskaput.

- S hogy vannak a tanácselnökkel? - váltottam témát.

- A Zolival? Jól... jól! Egy vállalatnál dolgoztunk, csak én másik brigádban voltam. Ez régebben volt, mielőtt nyugdíjba mentem volna, meg mielőtt elnök lett. Még mindig küldözgeti nekem a meghívókat különféle rendezvényekre, de hát oda se megyek.

- Pedig elkelne neki a segítség! Nem kis feladatra vállalkozott, hogy mozdítson valamit ezen a helyzeten - győzködöm tovább a rokonszenves gazdát - gondolják meg és legalább egyikük jöjjön el délután - ismételtem meg a meghívást és indulni készültem.

Elbúcsúzkodtunk, a gazda kikísért, s megmutatta a József Attila utca elejét.

Nem jutottam messzire.

- Álljon meg! Várjon meg! - kiabált mögöttem valaki.

Megfordultam. Egy termetes asszonyság épp akkor ért utol kerékpárján.

- Ne haragudjon, hogy megállítom. Maga filmes? Mert ha igen, akkor azt is le kellene filmezni, hogy az éjjel feltörték a nővérem kamráját és ellopták három biciklijét.

- Nem vagyok filmes, de ha az lennék is, már csak hűlt helyüket filmezhetném le, ha ellopták. Sajnálom. egyébként a Nyári Egyetemre jöttem.

- Hallottunk róla, hogy lesz valami. A lányom el akar menni az előadásokra. Holnap várom haza. Az Egri Tanítóképzőbe jár.

- Szeretettel várjuk, magával együtt. Sajnos most nincs nálam program, de ha bejön a Faluházba, szívesen adok. Tudja melyik a Falusegítő?

- Én ne tudnám? A nagynénémtől vették el az államosításnál, mert kuláknak nyilvánították. No, de megyek is, mert dolgom van. Isten áldja! - és elkarikázott.

- Viszont látásra - köszöntem utána és továbbindulva azon gondolkoztam, hogy van-e a faluban olyan ember, aki nem hordoz magában sebeket, régieket, vagy újonnan szerzetteket?

Akikkel e rövid két óra leforgása alatt találkoztam, egyik se volt olyan. S egyik se, akiből sütött volna az elszántság és tettrekészség, hogy tegyen valamit sorsuk jobbításáért, hogy azért kilincselne naponta a Tanácsházán, hogy az elnöknek felajánlja a segítségét a közös munkához. Pedig a feszítő gondok megfogalmazásáig már többen eljutottak, s ez a cselekvés előfeltétele.

De szükségszerű-e, hogy mindenki eljusson a közös cselekvésig? Vagy a társadalmi munkamegosztás úgy működik, mint az orvos és páciensei esetében? A beteg elmondja a tüneteket, az orvos megállapítja a diagnózist, s előírja azt a cselekvéssort, amit a betegnek - gyógyulása reményében - végig kell csinálnia?

De hát tevékeny együttműködés nélkül gyógyulni sem lehet? A jó diagnosztika - a jó vezető - akarata ellenére nem teheti boldoggá a beteget - a honpolgárt.

Tehát tevékenység híján nem működik a rendszer? S a helyi társadalom tagjai közt - ebből a szempontból - annyi a különbség, hogy ebben a tevékenységláncban hol foglalnak helyet? Felzárkóznak-e a vezetőkhöz - s így aktívabbak - vagy a sor végén battyognak? S ennek arányában érnek el és fogalmazódnak meg bennük az igények is?

Kiabálás szakította meg a gondolatsort.

egy salakbetonból épült, még vakolatlan ház előtt zajlott a jelenet, három szereplővel.

Egy 30-35 év körüli cigány férfi kiabált rá a fiára, hogy a kistestvérét vigye el a betonkeverőtől, nehogy valami baja essék.

Még frissek voltak bennem az előző beszélgetésekből szerzett információk a dologtalan, markát tartó, vagy éppen a betöréses lopással magát gyarapító, mást megrövidítő cigányról, s tessék, itt egy cigány, aki éppen dolgozik. Gondoltam kifaggatom, hogy, s mint él?

- Jó napot, jó munkát - köszöntem rá -, de szép házat épített. Ilyet én is elfogadnék!

- Vegye meg, eladó. Két millióért a magáé!

Nincs nekem annyi - utasítottam vissza a hirtelen jött, kedvező ajánlatot - de miből tudott ilyen szép nagy házat építeni? Itt a faluban csak azt hallom, hogy a cigányok nem dolgoznak, csak kéregetnek, meg lopnak.

Amikor kimondtam a félreérthetetlen egyértelműséggel megfogalmazott kérdést, kicsit megijedtem, hogy hozzámvág valami kezeügyébe eső szerszámot, vagy elküld melegebb éghajlatra. Nem így történt.

A becsületsértéssel is felérő, a legbensőbb magánügyeibe beleavatkozó, revizori elszámoltatásnak is beillő faggatózásra szempillája sem rezdült, nyugodtan, mintha csak az időjárásról kérdeztem volna, válaszolt:

- Ezt a magyaroktól hallotta!

- Miért, nem igaz, hogy a cigányok lopnak? Az éjszaka egy öregasszonyhoz betörtek, s három biciklit elvittek!

- Hát! Van, aki lop, van, aki nem! Én a szolnoki Építőipari Vállalatnál dolgozom. Reggel 1/2 5-kor megyek, este 7-kor jövök haza.

- Minden nap bejár Szolnokra dolgozni?

- Be.

- Akkor mikor építette a házat, mióta építi?

- Április óta, szabadságba építettem. Meg mások is besegítettek. Most már kész van. A földszinten 3 szoba, konyha. fürdőszoba, az emelten meg 1 szoba. Most már csak vakolni kell. A gyerekek is segítenek, ez is - mutat a 10 évesnek kinéző fiúcskára.

- Hányadikos vagy? - kérdeztem a gyereket.

Olyan halkan válaszolt, hogy egy szót se értettem belőle. Apja segítette ki:

- Most volt hetedikes, nem jó tanuló.

- Nem szeretsz tanulni? - próbáltam szóra bírni a gyereket, de sikertelenül. Megint az apja válaszolt helyette:

- Dolgozik. Építi a házat. Nincs ideje.

- Hát akkor tulajdonképpen maga miatt nem tanulhat! Mi lesz így belőle?

- Már kész a ház, tanulhat. Elmegy kőművesnek. Annak mindig van munkája - hangzik a lakonikus, s egyben minden, e témakörbe tartozó problémát megoldó válasz. Igaz, hogy a gyerekét erről nem kérdezte - legalábbis most, a fülem hallatára nem - de legalább nem az a válasz, hogy: majd elmegy lopni.

Megint a fiúhoz fordultam:

- Itt a Faluházban működik egy bábos szakkör. Ilyen gyerekek, mint te is rajzolnak, festenek, bábokat csinálnak, aztán majd el is játsszák a mesét a cigánylegényről, aki legyőzi a sárkányt. Gyere te is, ha van kedved.

Úgy látszik, ebben a családban az apa a szóvivő, s a gyerekeknek nincs sok lehetőségük beleszólni a dolgok menetébe.

- Nincs rá ideje. Segít a háznál - hangzik a magyarázat, ami - gondolom - nem csak nekem, de a gyereknek is szólt. Talán neki nagyobb nyomatékkal, hiszen nincs kétségem affelől, hogy egy 13 éves emberpalánta szívesebben festegetne, bábozna a vele egykorú gyerekekkel, minthogy a rekkenő hőségben a házépítésben segítsen.

- Hát akkor: jó munkát, jó egészséget - köszöntem, s elindultam a Faluház felé, s közben nyugtáztam: hogy ez a cigány komolyan veszi a munkát. Egy ilyen gyereknek, aki saját kezével segít felépíteni a családi otthont - még ha az önfeledt játék, vagy a kötelességszerűen végzett tanulás rovására is - talán könnyebb lesz a beilleszkedés, máshoz szokik hozzá. Pottyanós WC helyett, pléh lavór helyett a fürdőszobához. S lopás helyett a munkához?

Ha nem is ilyen evidens és egyszerű a folyamat, de valahol mégis erről van szó. Csak ezek a dolgok nem egyik napról a másikra történnek.

S az embergyerekben zajló változások se ráolvasás vagy hegyi beszéd hatására. Amit az ember megél, megtapasztal, az egy életre beleívódik a sejtjeibe. Ezekből a kis, emóció és tapasztalat-téglácskákból épül felnőtté.

S talán ő - apaként - már nem fogja a gyereke helyett eldönteni, hogy kőműves legyen, s ha netán a tanulás elhanyagolása miatt kudarcélményei lesznek az életben, tanulásra fogja biztatni a gyerekeit. Hát igen! Ez több generációs játék!

Eddig jutottam a morfondírozásban, amikor a Faluházhoz érkeztem.

A nyitott fészer alatt lázas munka folyt. 20-25 gyerek - mutatóban egy magyar is -, karonülőtől a 14 évesig, nagy buzgalommal festettek.

A téma: Bari Károly "Az erdő anyja" c. gyűjtéséből kiválasztott mese volt "A két fivér meg a sárkány". Ez a mese szolgált volna a bábjáték irodalmi alapjául, ebből rajzoltak, festettek figurákat, jeleneteket az asztalokra, padokra terített, falra szegezett rajzlapokra, csomagolópapírokra.

A festékből bőven jutott a műveket létrehozók kezére, arcára is. Némelyik úgy nézett ki, mint egy csatába induló, harci színekkel kipingált indián. Még szerencse, hogy munka után, az udvaron lévő beton pancsolóban megmosakodhattak, különben apjuk-anyjuk se ismert volna rájuk!

A fészerben olyan nyüzsgés és hangzavar volt, hogy ember saját hangját is alig hallotta.

Az elmélyültebb munkára vágyók elvonultak, s a ház falára ragasztott csomagolópapírokon festettek csodaszépeket. Különösen a cigány Zsiga és az egyszem magyar: Zoltán jeleskedtek.

Mindketten azt a jelentet választották ki, ahol a fivérek sátoros szekerükön"... harmat hírével útra keltek, s csak akkor álltak meg pihenni, amikor már elszentült az égen a nap... "

A költői szöveget mindketten költői képpé formálták. A két kompozícióban volt hasonlóság - háttérben fantasztikus formájú hegyek, előtérben a sátoros szekér - de a két festmény szín- és formavilága két külön világ volt. Zoltáné fegyelmezettebb, szinte rafinált rutinnal előadott, Zsigáé bujább, szertelenebb.

Még egy szempontból voltak hasonlóak: mindkettő kifejezetten tehetséges gyerek munkája volt.

Tudom, hogy tizenéves gyerekek rajzaiból ezt könnyelműség biztosan állítani, hiszen majd minden gyerek - akit nem sikerült elrontani - eredetit, egyénit rajzol.

De ez a két fiú a színjátszásban. a szövésben és kosárfonásban is bebizonyította, hogy kivételes képességekkel rendelkezik és viselkedésük is erről árulkodott. Nem voltak olyan hangoskodók, mint társaik, csendesen, elmélyülten dolgoztak, s a dicséretet szinte szemlesütve, mégis látható örömmel fogadták.

A fészerben dolgozókon Imrei Pista tartotta rajta a szemét, amíg a szakkör vezetői: Olysói Kornélia és Moca Rudolf bábszínészek - három nap késéssel - meg nem érkeztek a marosvásárhelyi bábszínháztól.

De a továbbiakban is együtt dolgoztak, hiszen ő vállalkozott arra is, hogy ősszel, a tanítás elkezdésével, a bábos és kosárfonó szakköri munkát kézben tartja.

Hát! Nem lesz könnyű dolga! Ahogy a bábszínész barátainké sem volt annak nevezhető. A kitartó munka és a megbízhatóság ugyanis a gyerekek nagy többségére egyáltalán nem volt jellemző. Tíz, tizenöt percnél tovább nem tudtak egy helyben maradni, s ígéretüket, miszerint a következő napokon a bábkészítésben és próbákon is részt vesznek, két-három gyerek kivételével nem tartották be.

Így Kornélia arra kényszerült, hogy - ugyancsak a Bari kötetből - egyszerűbb mesét válasszon ki, a "Miért nincs a nyúlnak csizmája" címűt, ami lazább szerkezetű, improvizatív előadásmódot tett lehetővé, alkalmazkodva ezzel az állandóan változó számú és összetételű társasághoz.

Mindketten, Nelli is, Rudi is kitűnően értettek a gyerekek nyelvén.

Azért írok erről részletesebben, mert ez is az emlékezetes találkozások közé tartozik. S nemcsak az, amikor Rudit, mint színészt ismertem meg, hanem amikor egy esti beszélgetésen - s ez már a táborban történt - az életútjáról vallott.

Ez - talán nem véletlenül -, aznap volt, amikor Diósi Ági beszélgetett velünk a cigány kultúráról.

Vacsora után nyolcan-tízen ültünk együtt a könyvtárban és - többek között - szó esett a délutáni előadáson hallottakról, a cigányság sanyarú helyzetéről.

Rudi hamarosan magához ragadta a beszélgetés fonalát, s mint a felemelkedés egyetlen lehetőségét mesélte el küzdelmes életét.

Nehéz visszaadni a hallottakat, mert egyre jobban feltüzelte magát, s egy idő után - szabadkozva, hogy magyarul nem tudja olyan árnyaltan kifejezni magát - átváltott a románra, s levegőt is alig véve Nellire bízta a tolmácsolást, aki kutyafuttában, félmondatokban fordította a szóáradatot.

Ennek az volt a lényege, hogy a cigányság alsó rétegeiből való kiemelkedéshez nagy elszántság és akarat kell. Ezt ő végigcsinálta, 10-12 órákat tanult, sokszor fél éjszakákat, gyertyafénynél, hiszen családjuk nagy nyomorban élt.

Elvégezte a színi akadémáit, most az ország ismert bábszínésze és a Román Cigányszövetség vezetőségi tagja.

Az a cigány, aki abba a 75-ba tartozik, amelyik koszban él, aki nem dolgozik, lop, csal és hazudik, csak olyan kemény munkával emelkedhet fel, ahogy ezt ő tette.

S ők - utalt mellette ülő feleségére - úgy nevelték gyerekeiket, hogy azok nem is tudják, hogy cigányok! Nekik már nem kellett azt a kálváriát végigjárniok, amit szüleiknek kellett!

Itt szabadult el a pokol és kezdtünk vitatkozni vele, hogy nem a kisebbség asszimilálása a cél, hogy az, amit ő véghezvitt, úgy lenne még nagyobb csoda, ha büszke lenne cigányságára, hogy bűnt követ el gyerekei ellen, ha letagadja eredetüket, ha elvágja gyökereit, ahelyett, hogy megismertetné őket az ősi kultúrájukkal, ami tartást és identitástudatot adhatna nekik.

Rudi hajthatatlan és meggyőzhetetlen volt, kitartóan mondta a magáét.

Azért abban reménykedtem, hogy másnap, amikor Sztojka Katalin volt a vendégünk, a tőle hallottak hatására elgondolkodott azon, amin többünkkel összevitatkozott.

A Sztojka Katival való személyes találkozást már nagyon vártam. Videón rögzített "képi-hangi-másával" ugyanis már találkozhattam, amikor a teaházban Böjte József bemutatta nekünk a róla szóló "Vigyél magaddal" című, díjazott portréfilmjét.

Kati az életben is olyan kirobbanó energiákat magában hordozó, szuggesztív, őszinte, tiszta ember, mint amilyennek a film bemutatta! Vagy, ha ez egyáltalán fokozható: még olyanabb, hiszen jelenlétével létrejött az élő kontaktus varázsa.

Itt önkéntelenül adódik a Rudival való összehasonlítás lehetősége, akivel ellentétben: Ő tudatosan és büszkén vállalja cigány mivoltát.

Egyébként ez az attitűd, számára - aki családsegítőként életprogramnak vállalta fel a cigányság létfeltételeinek megváltoztatását - szinte kötelező! Ugyanis csak így hiteles!

Összegyűltünk hát a kultúrházban, ahol a termet szinte teljesen betöltő közönség - 95-ban cigány - érdeklődéssel és türelmesen nézte végig a már említett "Vigyél magaddal" című videót.

Utána kezdődött /volna/ a beszélgetés, a filmben látott élethelyzetek és a tiszabői gondok-bajok összevetésével, annak reményében, hogy: bár Kalocsán élő cigányok problémái nem mindenben azonosan a tiszabőiekével, valami konzekvencia levonását mégiscsak felkínálta a film, s annak közös megtekintése.

A zárójeles /"volna"/ arra a kommunikációs zűrzavarra utal, amibe a beszélgetés végül is belefulladt.

Még mielőtt teljesen érthetetlenné és követhetetlenné vált volna a "párbeszéd" - amit több alkalommal, több pár, párhuzamosan és egymást túlkiabálva folytatott - néhány dolgot megértettem.

Ezeket most - az eseményt követően naplómban rögzítettek alapján - a teljesség és a hitelesség igényét kizárva, megkísérlem rekonstruálni.

A vita és a konfliktus két téma körül robbant ki.

Az egyiket egy sápítozó cigányasszony provokálta, aki a jelenlévő tanácselnököt elég minősíthetetlen modorban támadta meg, amiért az neki és családjának nem utalt ki rendes lakást.

Négyesi emlékeztette az illetőt, hogy - csak az tanácselnöksége alatt - már a harmadik lakásban laknak.

Az általános alapzajban - amit innen-onnan bekiabált kommentárok, tetszés és nemtetszényilvánítások tarkítottak - nem lehetett pontosan érteni, hogy miért laknak már a harmadik lakásban, ezzel mi a bajuk, miért nem tatarozzák, vagy miért nem építenek maguknak újat, ahogy majdnem mindegyik tiszabői cigány család ezt teszi?

A kérdéseket nagyjából azért hallottam, mert viszonylag közel voltam a kérdésfeltevőhöz. A válaszokat viszont a teljes hangzavarban egyáltalán nem lehetett érteni, csak következtetni rájuk. Ezt is csak abból a szövegből, amit az asszony férje - túlkiabálva a tömeget - kinyilatkoztatott, miszerint: a cigányok azért nem boldogulnak, mert meghalt a Kádár, aki szerette és segítette őket, mert segélyt adott nekik.

Erre aztán tetőzött a zsivaj és ordítozás, lehurrogták a felszólalót, ami elég meglepő volt, ugyanis nem kvadrált azzal, amit a cigányokról eddig hallottunk.

A nagy kiabálás szinte levezette a feszültséget, még innen-onnan nevetgélést lehetett hallani, de Szabolcsnak már elég kis erőfeszítéssel sikerült "csendet" teremtenie, és szót adnia a jelentkezőnek.

A következő bombát Völgyi Csaba robbantotta. De legalábbis ő gyújtotta meg a bombához vezető gyújtózsinórt, ami elég hosszasan kacskaringózott, füstölgött, szikrázott, mielőtt a detonáció bekövetkezett volna.

Elöljáróban azt kell tudni, hogy egy jóképű, jó fellépésű cigány fiatalember, aki nemrég még a tiszabői tantestület tagja volt, de konfliktusai támadtak, megvált az iskolától és Törökszentmiklósra költözött.

Ezekről a konfliktusokról nincsenek megbízható információim, csak mendemondák keringtek róla, de néhány dologra felszólalásából is lehetett következtetni.

Sztojka Kati valami olyasmit mondott a filmjében, hogy: Ha egy magyar 10 kilót felemel, akkor neki - cigány lévén - ha bizonyítani akar, 100 kilót kell felemelnie.

Erre utalva Csaba azt kérdezte: Vajon ki állapítja meg, hogy mennyi a 10, vagy 100 kiló? Valószínű, hogy a teljesítmények elbírálásával lehetett valami baja, mert az iskolát támadta, s - gondolom az igazgatónak adresszálva - azt mondta: Abba kellene már hagyni a hazudozást, hogy érdemtelenül jó jegyeket adnak a gyerekeknek, aztán nyolcadik után jönnek a problémák.

Szidta a vezetőket, hogy pontosan kit és miért, ez számomra nem derült ki, mert a zsivaj elnyomta szavait, csak annyit értettem, a végén, hogy beszélgetni kell az emberekkel, ez a legfontosabb!

A kultúrház személyzetéről is leszedte a keresztvizet, hogy mindennel foglalkoznak, csak a dolgukat nem csinálják, különben az a kupac nem éktelenkedne ott a férfi WC előterében már két napja

Egy szó mint száz: nem sok jót mondott el a tiszabőiekről, a takarítónőtől az elnökig bezárólag!

S bár a napi 14-16 órás nonstop műsorok nem tették lehetővé számomra, hogy az elhangzottak igazságtartama után nyomozzak, a két hét alatt szerzett benyomások és tapasztalatok alapján úgy éreztem, hogy Csaba elvetette a sulykot, valami összeférhetetlenség, izgágaság sugárzott belőle.

S ezt nem arra alapozva mondom, hogy szinte egyedül maradt a vitában, nem is az erősíti meg bennem, hogy Szabolcs önjelölt polgármesternek titulálta, aki itthagyta a falut, s ellentéteket szít a helybéliek között, nem is amiatt, hogy a poénra - miszerint kívülről kritizál - ügyetlenül reagálva úgy köszönt el, hogy most már mennie kell, mert lekési az utolsó törökszentmiklósi buszt, s az ott lévők harsány nevetése kísérte távozását!

Emiatt részvétet éreztem iránta.

És azt, hogy egy 30 fős tantestületben az első - s mindmáig egyetlen - cigány pedagógus nem tudott gyökeret ereszteni, sajnáltam és sajnálom.

S majdnem biztosan igazam van, amikor azt állítom, hogy ez nemcsak őt, de a tantestületet is minősíti! Azt a részét mindenképpen - s ez több, mint a tagok kétharmada - akik távollétükkel tüntettek a Nyári Egyetem ellen. Pedig a kisebbségi létről, a nacionalizmusról, a hátrányos helyzetűek iskoláiban szerzett pedagógiai tapasztalatokról hallhattak volna néhány megszívlelésre érdemes gondolatot, amit esetleg saját munkájukban hasznosíthattak volna.

Csaba vádjait azért éreztem igazságtalannak, mert ezek a programok, amiket az elnök, a falusegítő vezetője, és a iskolaigazgató ismertetett - s mindaz, amit ezekből megvalósulni láttam - az ellenkezőjéről győztek meg.

S most újra felteszem a kérdést: Megérett-e a helyi társdalom Tiszabőn az új befogadására: Nem hiábavaló-e a magvetés, ha harminc pedagógusból öt-hat járt el az előadásokra, s a helybéli magyarokból csak azok, akik egyébként is aktív maghoz tartoznak? Nem reménytelen-e a cigány népességgel való együttélés kísérlete, ha a helyi vezetésben és tantestületben hírmondónak sincs cigány?

Válaszoljon ki-ki legjobb tudása és meggyőződése szerint.

Számomra a feltett kérdés - most már bevallhatom - szónoki volt. S a válaszom:

Minél kevésbé felkészült egy helyi társadalom az új befogadására, minél kevésbé tudják az ottélők megfogalmazni saját érdeküket, annál sürgetőbb a segítségadás.

Nem úgy, hogy fentről jött okosok helyettük, hanem bárhonnan jött segítőkészek - az se baj, ha nem buták - velük együtt próbálják meg nevén nevezni a problémákat és hibákat - netán a gyógymódot is - megfogalmazni az érdekeket és célokat - netán érvényesítésük, elérésük módját is.

* Interdiszciplináris Tudományos Diákkör

A hetvenes évek végén Lévai Sándor báb- és díszlettervező által tető alá hozott "független szerveződés", amely a nyolcvanas évtizedben tűrés-akadályozás határmezsgyéjén egyensúlyozva az életforma mozgalmak táptalajául szolgált, szellemi műhelyként alternatív társadalmi modelleken dolgozott, nyári táboraiban és teaházában pedig a polgári nyilvánosságot alapozgatta. Havi megjelenésű "Lev-Lap"-ja volt a 3.Part előzménye.

Vissza a lap tetejére!