Kiss Károly

GAZDASÁGFEJLESZTÉS ÉS ÖKOLÓGIA – EGY EZREDVÉGI STRATÉGIA***

Útelágazásnál

A lehetőség...

 

Magyarországnak választania kell: milyen jövő felé indul el; és súlyos kérdésekre kell válaszolnia. Először is, hogy figyelembe kívánja-e venni a környezeti tényezőket jövője alakításakor. Ha igen, melyiket milyen súllyal: csupán a saját 93 ezer km2-es határáig terjedőket, esetleg a Kárpát-medencét és a közép-európai térséget befolyásolókat, vagy mindazokat a globális környezeti hatásokat is, melyek sokkal jelentősebbek lesznek, mint a saját területén és a földrajzi környezetében keletkezők. Ha az országot irányító politikai erők és személyek hajlandóak lesznek időnként a napi csatározások és szorító kényszerek fölé emelkedni, és kellőképpen informálódni arról, hogy a jövő milyen veszélyeket és alternatívákat tartogat számunkra, nem lehet kétséges, hogy azt a jövőt fogják választani, mely a környezeti tényezőket fokozottan figyelembe veszi. Egy ilyen alternatíva – melyet nevezhetünk ökoszociális piacgazdaságnak, vagy fenntartható fejlődésnek – megpróbálja majd a maximális harmóniát elérni környezetünkkel. Ennek szolgálatába állítja a struktúrapolitikát, a piaci eszközöket, és annak megfelelő értékrend kialakítására törekszik a fogyasztásban és az életmódban. Mivel a klímakatasztrófa számunkra különösen tragikusnak ígérkezik, s az Alföldön az életfeltételeket és a növénytermesztés és állattenyésztés kialakult szerkezetét alapjaiban veszélyeztetheti, olyan gazdaságpolitikát folytat, olyan nemzetközi kötelezettségeket vállal és koalíciókra törekszik, melyek annak elhárításában maximálisan érdekeltek.

Nagyon valószínű, hogy azok a vezető politikai erők és kormányzati garnitúrák, melyek az általunk prognosztizált 10-15 éves szakaszban az ország életét irányítani fogják, bármit is mondjon a józan ész, és a tudományos előrelátás, fél szemmel mindig azt nézik majd, mit tesz a Nyugat, s vonakodni fognak bármi olyasmit tenni, ami attól lényegesen vagy tendenciájában eltér. Ha így lesz, az számunkra végzetes lesz. Először is, mert a Nyugat cselekedeteit egy csődöt mondott közgazdaságtan vezérli, és a nagy üzleti érdekeltségek rövid távú profithajhászásának és az önálló gondolkodásról leszoktatott, kívülről (azaz ezen üzleti érdekeltségek által) vezérelt, a fogyasztással elkábított tömegeknek a foglya. Bármit is állítsanak magukról, a nyugati piacgazdaságok a fenntarthatatlanság felé viszik a világot; nem csak arról van szó, hogy a "környezetvédelem" érdekében hozott intézkedések nem elegendőek; a tendencia még mindig a globális környezeti ártalmak súlyosbodása felé mutat. Végül pedig azt is figyelembe kell venni, hogy a piacgazdaság rendkívül tanulékony történelmi alakzat. Fennállása óta már kétszer is alapvető változáson és adaptáción ment át. (Először, amikor a harmincas évek nagy depresszióját követően megtanulta a konjunktúraingadozást mérsékelni, másodszor pedig amikor szociális piacgazdasággá vált.) Így hát mai szemmel bármilyen valószínűtlennek is tűnik, könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy valamilyen tragikus környezeti sokk, vagy még a maiaknál is leleplezőbb tudományos felismerés hatására olyan paradigmaváltás történik, amely a piacgazdaság módszereinek és intézményeinek alapvető átalakítására kényszerít. Ez esetben könnyen úgy járhatunk, mint oly sokszor már eddig is a történelem során, hogy nehézkességünk és a korszakos változásokra adandó adaptációs készségünk hiánya miatt újabb visszavettetést szenvedünk majd el.

E változás előjele már meg is érkezett. Az Európai Unió tavaly ősszel kiadott "Fehér Könyvének" a jövő növekedési modelljét felvázoló fejezetét már az új közgazdaságtan szellemében írták, s a konvencionális közgazdaságtant maga Jacques Delors, az Európai Unió elnöke nevezte idejétmúltnak és tette felelőssé a mai gazdasági bajokért és környezeti ártalmakért. A Fehér Könyv 2000-ig felvázolt cselekvési programja ugyan még a konvencionális közgazdaságtan receptjeit ajánlja, de a jövőt illető szemléletváltozásra már fel kell figyelnünk.

Bizonyára sokan vannak és lesznek, akik ugyan átérzik a környezeti feltételekhez történő igazodás szükségességét, de nincsenek kellően tisztában, hogy mit is követel ez az igazodás tőlünk, és ezért azt a téveszmét vallják majd, hogy először egy modernizációs felzárkózást kell sikeresen végrehajtanunk, és ha majd ezen túl leszünk, "ha majd eléggé gazdagok leszünk", majd csak akkor engedhetjük meg magunknak, hogy többet törődjünk környezetünkkel, többet áldozzunk rá. Ez minden téveszmék legkárosabbika. Először is, már most annyi az áldozatunk (emberéletben, egészségkárosodásban, környezeti eladósodásban a jövő generációkkal szemben, az épített környezet károsodásában, az élőhelyek és ökoszisztémák tönkretételében, fajok pusztulásában), hogy az intézkedések nem halogathatók. Másodszor pedig, a környezetvédelem elsősorban nem pénz kérdése. Pénzbe az kerül, ha nem védjük a környezetet, ha tönkretesszük. De a cél éppen az, hogy olyan struktúrákat és fogyasztási modelleket valósítsunk meg, melyek óvják a környezetet.

 

Sokan közülünk – talán ők vannak többen – a fogyasztói társadalom értékrendjének és szokásainak foglyai. Őnekik hiába bizonygatjuk, hogy az emberiség elérte a bioszféra emberi civilizációt kiszolgáló képességeinek a határait, s az emberiség nagyobb, döntő hányadának, valamint az utánunk következő generációknak már nem adatik meg az a gondtalan erőforrás-pazarlás, amit most a világ kisebbik részében az ipari társadalmak polgára folytat. Ők abban bíznak, hogy ha az átlag kínai és az átlag indiai (a fejlődő világ más részeiről nem is beszélve) már nem is érheti meg majd a nyugati "jólétet", mert idővel majd óhatatlanul belépnek a nemzetközi erőforrás-felhasználást korlátozó egyezmények, nekünk, ha eléggé ügyesek vagyunk, ez még sikerülhet, kell, hogy sikerüljön. Nekik csak azzal érvelhetünk, hogy országunkat tesszük tönkre – részben lakhatatlanná – néhány évtizeden belül, ha nem törekszünk a gyökeres változásra.

A kétkedőknek, a habozóknak végül egy nyomós érvet szeretnénk prezentálni. A környezetvédelem ma ugyanazt követeli tőlünk, mint a hagyományos értelemben vett gazdasági racionalitás: az energia- és anyagtakarékosság gyökeres javítását. A nemzetközi versenyképesség tényezői között egyre nagyobb, sőt, kitüntetett szerepet játszik a termékek és technológiák környezetkímélő jellege. A modernizáció most egy ideig – az anyagi termelés szférájában – kart karba öltve haladhat a környezetvédelemmel. Amit mi javaslunk: ne elégedjünk meg ezzel. Perspektívában még inkább a környezetbarát struktúrák felé tegyünk lépéseket; a fogyasztásban és értékrendben, életvitelben pedig már ma törekedjünk erre. Nincs kétségünk afelől, hogy néhány év múlva a mai fogyasztói társadalmaknak sem lesz más választásuk.

 

... mely tűnőben van

Az elmúlt négy év hazai politikája az ország sorsát egyértelműen a fogyasztói társadalmak zsákutcája felé igyekezett terelni. Elsőszámú, megkérdőjelezhetetlen prioritássá a fogyasztás növelése vált, s a környezet emlegetése sehol sem mutatott túl az alibi-célokon. A helyzet paradoxona, hogy a fogyasztást ennek ellenére sem sikerült fokozni, a környezet állapota viszont – éppen ezért – javult. Jól érzékelteti a politikai prioritások rangsorát a környezeti törvény elfogadásának sokszori halogatása (nem mintha attól oly sokat várhatnánk).

E zsákutcás hazai politika legszembetűnőbb megnyilvánulásai csupán felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül:

- az ipari fellendülés és a foglalkoztatás növelése végett a hazai személyautó-gyártás megteremtése, sőt, húzóágazatként kezelése

- görcsös igyekezet az autópálya-hálózat kiépítésére bármi áron (még koncesszióban és kormánygaranciával is)

- a MÁV bűnös sorsárahagyása, agóniájának tétlenül nézése

- teljes "laissez faire" a területi fejlesztés terén: a gátak és fékek fellazítása a Budapestet vízfejjé tevő folyamatok és az agglomerációs burjánzás elől; a városi zöld területek felelőtlen kiárusítása és beépítése; a települések határain belül (vagy közvetlen környezetében) még fellelhető, de egyre csökkenő területű vizes élőhelyek, lápok, folyó- és patakparti árterületek gyorsított ütemű feltöltése és beépítése *

- az energia-politika középpontjában nem a takarékosság és hatékonyság-javulás állt, hanem négy éven át az energia-lobbi által kiprovokált, minden alapot nélkülöző vita az "alaperőművekről" (és ráadásul az Országgyűlés is elfogadta azt a javaslatot, mely perspektívában az energia-felhasználás lényeges növelésével számol)

- ahelyett, hogy nemzetközi téren a klímakatasztrófa-ellenes, az üvegházi gázok koncentrációjának növekedését megakadályozni kívánó országokhoz és érőkhöz csatlakoznánk, alkudozásba kezdtünk CO2-kibocsájtási kötelezettségünk mérséklésére

- az illetékes szervek méregdrága és az egészségi ártalmakat kiküszöbölni még így is képtelen szemétégetők építésén gondolkoznak, de a hulladékképződés megakadályozására nem hajlandók lépéseket tenni

- a fejlett ipari országok csak tervezik – mert igen szükségesnek tartják – de többnyire még nem tudták megvalósítani az üvegvisszaváltást; a kereskedelem privatizációja során nekünk sikerült nagyrészt szétverni az eddig jól működő, sokak által irigyelt visszaváltási rendszert

- a kormány hajlott a demagóg vélemények elfogadására (nevezetesen, hogy a hazai autós társadalom aránytalanul nagy terheket visel), minek következtében az üzemanyagok reálára csökkent

- Budapesten a főpolgármesteri hivatal minden esetben meghátrált a felelőtlen, demagóg követelőzések előtt, s így továbbra is Európa legszennyezettebb levegőjű fővárosa vagyunk, ahol az autók tetszés szerint szinte bárhol parkolhatnak és akadályozhatják a közlekedést, de főleg a gyalogosok forgalmát. **

- az eddig a tsz-ek tulajdonában lévő erdők privatizálásával 630 ezer ha, majd a kisbefektetői résztulajdonosi programmal újabb 100 ezer ha erdő került magánkézbe; e szétaprózott erdővagyont a kivágás fenyegeti hiszen az átlagosan 4.000 Ft hektáronkénti ár (1 m2 40 fillér!) és a faanyag magas ára arra ösztönöz.

 

Még négy ilyen évet nem engedhetünk meg magunknak.

Mezőgazdaság

 

A 80-as évek végén még a magyar mezőgazdaság kb. 35-40%-ban exportra termelt, melynek közel fele a volt Szovjetunióba és más KGST-országokba irányult. A keleti piacok összeszűkülését követően feleslegessé vált évi 200-300 ezer tonna hús, kb. 1 millió tonna gabona és több százezer tonna zöldség és gyümölcs. Mindez egybeesett a krónikus világgazdasági élelmiszer-túltermeléssel.

Mivel e hatalmas feleslegeknek csak kisebb részét veszik fel a nyugati piacok (és jól ismertek az azt kísérő gondok), a megoldás kézenfekvő lett volna: az organikus gazdálkodással és az energetikai felhasználású növénytermesztéssel a kihasználatlan földterület, munkaerő, gépi és szellemi kapacitások egy jelentős részét hasznosítani lehetett volna.

A helyzet azonban az 1990-91. évihez képest gyökeresen megváltozott: jelenleg a kapacitás-kihasználatlanság és a piaci (kül- és bel egyformán) lehetőségek kihasználatlansága egyaránt jellemzi a hazai agrárgazdaságot. Ezt számos összetevő okozza:

- a tulajdoni átalakulás miatt számottevő termelés-kiesés jelentkezik

- a súlyos aszályok következtében igen nagyfokú a termésátlag-csökkenés

- a reáljövedelmek csökkenése miatt nagyon erősen visszaesett a hazai élelmiszer-kereslet és fogyasztás (1980 bázisán 1989-ben 110,2% volt, 1990-ben 101,1%, azaz a 80-as szint, 1991-ben pedig már csak 98,5%; 1990-től máig 5%-al csökkent a hús- és 10%-al a tejfogyasztás.

Tételezzük fel, hogy a tulajdonosi viszonyok rövidesen nyugvópontra jutnak, és a gazdasági fellendüléssel a hazai élelmiszerkereslet is kibővül. Számíthatunk a külső kereslet aktivizálódására is (bár az élelmiszeripar és a belkereskedelem nem túl szerencsés privatizációja – a külföldi eladásokra gondolunk – ezzel ellenkező hatást vált ki: a versenyképes külföldi kínálat nagyméretű megjelenését a hazai piacokon). A legsúlyosabb kérdés, a klímaváltozás hatása azonban minden egyéb tényezőt félresöpörve befolyásolhatja a magyar mezőgazdaság sorsát. Ha a pusztító száraz nyarak folytatódnak (és tendenciában annak van nagyobb esélye), még a hazai gabonaellátás (és állattenyésztés) is veszélybe kerülhet.

E téma további alapos kutatást igényel. Megválaszolandó:

- a hagyományos (alföldi) gabonatermesztés beszűkülése miatt érdemes lesz-e az északi és a dunántúli nedvesebb területeken próbálkozni a gabonatermesztés kiterjesztésével, vagy az import lesz a célravezetőbb

- érdemes-e új "szárazságtűrő" fajták kísérletezésével foglalkozni (ugyanis előfordulhat, hogy ha a felmelegedés felgyorsul, még meg sem honosodtak a kikísérletezett fajták, máris újabbakra lenne szükség)

- nem célszerűbb-e eleve zöldség- és gyümölcstermesztésre berendezkedni a gabonatermesztés helyett.

Bárhogy is alakuljon a helyzet, az organikus gazdálkodásnak lesz funkciója, elsősorban munkaerőt lekötő jellege révén. Az organikus gazdálkodás általánossá kell váljék, s ezt a műtrágyák és vegyszerek fokozott adóztatásával elő kell segíteni. A biotermékek piaca az előrejelzések szerint a legdinamikusabban növekvők közé fog tartozni. (Lásd erről Fülöp, 1990.) Magasabb munkaigényessége jelenleg kevésbé jövedelmezővé teszi, a külső és belső élelmiszerpiacok telítődésének és az egészséges, vegyszermentes termékek iránti kereslet megugrásának az együttes hatására azonban e tevékenység jövedelmezősége jelentősen fokozódhat, s néhány év múlva bizonyára mindenképpen versenyképessé válik.

Az energetikai növénytermesztés már a klímaváltozás függvénye lesz; legalább is ha azt feltételezzük, hogy a gabonatermesztés áttolódik a nedvesebb hazai északi és dunántúli területekre, s így a ma jelentős nagyságú kihasználatlan, művelésre alkalmas földterületek (melyek nagyságát több, mint 1 1/2 millió hektárra teszik) vagy mezőgazdasági művelésre alkalmatlanok lesznek, vagy azokat a gabonatermesztés uralja majd. Ha viszont ez a változás nem lesz ilyen gyors vagy ilyen nagymérvű, az energetikai növénytermesztés ki kell, hogy terjedjen a kihasználatlan földterületek egészére.

A jelenlegi hazai árak és költségek mellett pl. a repcéből készült üzemanyag üzemen belüli (tehát adó nélküli) felhasználása már kifizetődő. Kereskedelmi forgalmazása azonban még nem jöhet szóba. (Önköltsége nagyjából annyi, mint az összes adót viselő ásványi dízelolajé; vagy adó nélküli összehasonlításban: az ásványi dízelolaj termelői ára 16 Ft/l, a repceolajból készültté 56-60 Ft/l.) Mivel mind a globális, mind a lokális környezeti érdekek a növényi alapú üzemanyagok mellett szólnak, az ásványi tüzelőanyagok további adóztatásával a kereskedelmi forgalomban is versenyképessé kell tennünk a növényit.

A fogyasztói társadalmak mezőgazdasága még nem jutott el a fenti gondok érzékeléséig. A konzumerista gondolkodás hívei itthon csak a tulajdonosi átalakulás okozta problémákkal foglalkoznak, s abban a hitben élnek, hogy ha az átalakulás rendeződik, a magyar mezőgazdaság előtt fényes perspektíva áll, akár a farmergazdaság, akár a szövetkezetek, vagy a kettőt vegyítő úton kíván haladni. Nagy baj, mi több, nemzeti tragédia lenne, ha döntéshozóink nem érzékelnék a veszélyeket.

 

Regionális fejlesztés

 

Ha a konzumerista értékrend triumfál, és a jelenlegi trendek folytatódnak, megeshet, hogy 15-20 év elmúltával Budapest északi határa Vácig, ill. Szentendréig, a keleti Gödöllőig és Monorig, a nyugati Zsámbékig, a déli pedig Ercsiig fog húzódni. Ezzel egyidőben az észak- magyarországi és a dunántúli dombvidékek festői kis falvai tucatszámra néptelenednek el és tűnnek el a térképről. A nagyvárosok környéke olyan nehezen meghatározható, jellegtelen és arctalan vidékekké alakul, melyek a kertváros, az ipartelepek, a depók, a mindent keresztül-kasul szelő utak és az irodaházak valamifajta keverékei. (A még távolabbi jövő ezen az úton az észak-amerikai "fejlődés", amikor a városközpont eltűnik, vásárolni szinte csak kocsival lehet az autós bevásárló központban, s mindaz a társadalmi és kulturális kohézió is a múlté lesz, ami egy településből közösséget teremtett.)

A környezetbarát megközelítés alternatívát kínál a regionális fejlesztésben is: a sokfajta lelki nyavalya és deviancia forrásává váló nagyvárosokkal és agglomerációkkal szemben a kis településeket helyezi előtérbe. Először is, a zöld mozgalmak egyik fontos alapelve, a decentralizáció, a nagyobb fokú önellátás és önrendelkezés, a kis méretek preferálása, az öntevékenység elősegítése, a függetlenedés a nagy hálózatoktól és rendszerektől már eleve más irányt szab. A nagyfokú ártalommal járó közlekedés és szállítás visszaszorítása tovább hangsúlyozza ezt a tendenciát. Végül a környezetbarát életmód jóval nagyobb tömegek számára természetközeli kell legyen: a kert, a gazdálkodás, a mind szélesebb területre kiterjedő "csináld magad" tevékenységek egészséges életmódot, egyfajta kreativitást, kikapcsolódást és pót- (vagy fő) jövedelmet egyformán teremtenek.

Az önerőre támaszkodó helyi gazdasági tevékenység fokozását az univerzális, kis szériájú de sokfajta tevékenységre képes legmodernebb gépek és technológiák teszik lehetővé.

Az építőipar – a közlekedés mellett, ill. azzal karöltve – a legsúlyosabb környezeti ártalmak forrásává vált. A piaci alapokra helyezett – azaz csak egyfajta célszerűséget és ésszerűséget, a nyereség maximalizálását (el)ismerő településfejlesztési politika (pontosabban annak hiánya) oda vezet, hogy az építőipari érdekeltségek beépítik a nagyvárosok még szabadon lévő zöld területeit, vagy agglomerációs burjánzást idéznek elő. Az ellenőrizhetetlenül növekvő forgalom jórészt ennek az eredménye. Településrendezési tervekre van szükség, melyek védik az egyre ritkább zöld területeket és korlátok között tartják a nagyvárosok növekedését.

 

Foglalkoztatási politika

 

A természetközeli életmód és a gazdálkodás nem csak kívánatos, de egyre inkább lehetségessé is válik az informatika és a telekommunikáció fejlődése révén. Egyre több embernek adatik majd meg, hogy munkáját otthoni számítógépén végezze, nagy hálózatokhoz, informatikai központokhoz, szolgáltatókhoz és megrendelőkhöz kapcsolódva.

A "foglalkoztatásból" egyre inkább öntevékenyen és önszervezésben végzett munka lesz, s ezzel az átalakulással párhuzamosan csökken a munkanélküliség. A parlagon heverő földek, az üresen álló vidéki házak és a nagyvárosi munkanélküliség és hajléktalanság közötti kiáltó ellentmondást a decentralizáción és öntevékenységen alapuló zöld gazdaságfejlesztési koncepció feloldja. Adórendszerünk pedig az élő munka relatív árának (de nem az életszínvonalnak) a csökkentésével ösztönöz a magasabb foglalkoztatottságra.

Mindezzel szemben a hagyományos gazdasági doktrínák már ott tartanak, hogy 6- 8%-ban határozzák meg a munkanélküliség "természetes" rátáját, s akár az összkeresletet élénkítő keynesi, akár a 80-as évek kínálatélénkítő technikáihoz nyúlnak, csak újabb természeti erőforrások bevonásával és tönkretételével kísérelik meg fellendíteni a gazdaságot, a siker minden biztosítéka nélkül.

Hiú ábránd abban bizakodni, hogy a gazdasági növekedés beindulása majd felszívja a munkanélkülieket. Az előttünk járó országok példája mást mutat. "... még ha be is indulna a gazdasági élénkülés, az sem jelentené automatikusan a foglalkoztatottság bővülését... Spanyolországban pl. 1970-92 között a gazdasági teljesítmény megduplázódott – a foglalkoztatottság ugyanakkor 2%-kal visszaesett. Hasonló tendencia más országokban is megfigyelhető: Németországban ugyanezen időszakban a 70 százalékos gazdasági növekedést csupán 8 százalékos foglalkoztatottság-bővülés kísérte. Franciaországban a megfelelő adatok: 75, ill. 7 százalék" – olvashatjuk a Figyelő 1993. szept. 16-i számában.

 

Külgazdaság

 

A zöld szemlélet elítéli a világgazdaságban ma folyó globalizációs törekvéseket, öltsék azok akár a GATT-fordulók, akár a maastrichti egyezség és az EMU, akár a NAFTA formáját. A világgazdaság mai működése ugyanis fenntarthatatlan. Részben, mert a természeti erőforrások nyakló nélküli igénybevétele és tönkretétele súlyos globális környezeti ártalmakat okoz, másrészt pedig mert a nem csak országokra, de földrészekre is kiterjedő termékcsere és kooperáció oly mértékű szállításigénnyel (és ezzel széndioxid-kibocsájtással) jár, amely a klímaváltozás egyik fő forrásává vált. (Emellett – mint már kifejtettük – a zöld szemlélet a kis közösségek önállósága és a helyi cselekvés pártján áll.) A világ globalizációját erről az alapállásról másképpen kell elképzelni: nem a termékek elképesztően hatalmas tömegének fizikai cseréje, hanem az informatika és a tudástőke áramlása révén.

A külgazdasági politika, mely ezekre az elvekre épül, nem törekszik mindenáron a közös-piaci tagságra. (Pl. azon az áron is, hogy a Balkán és a Közös Piac közötti tranzitországként kénytelenek vagyunk szinte ingyen átengedni az évente 800 ezer - 1 millió körüli, hatalmas környezeti és egészségi károkat okozó kamiont és teherjárművet, a viszonosságot is beszámítva lemondva évi 16 milliárd Ft körüli összegről, vagy vállalni a Szerbia elszigeteléséből származó, mint szomszédos országot sújtó 1,5 milliárd $ körüli veszteséget.)

A fenntarthatóságot célul kitűző gazdaság számára a külgazdaság elsősorban azon termékek beszerzésének és cseréjének forrása, melyek a meg nem újuló erőforrások felhasználásában a legnagyobb megtakarítást, s a megújulókéban a legszélesebb körű felhasználást teszik lehetővé. Ez a fordulat azonban természetesen csak tendenciaként képzelhető el, mely igen időigényes, s a belső strukturális átalakulások függvénye. A hatalmas külső és belső adósság még sokáig kényszerpályán tereli maga előtt a gazdaságot, bár koncepciónk energiamegtakarító jellege más változatokhoz képest ezen adósságot lényegesen mérsékelni képes.

Fontos látnunk egy újkeletű összefüggést is. A nemzetközi versenyképességet a klasszikus közgazdaságtan kialakulásakor a munka termelékenysége, majd a természeti-tényező ellátottság határozta meg. A későbbiek során a súlypont áttolódott az iparosodottság fokára és az olcsó munkaerőre, majd – legújabban – a munkaerő képzettségére, a kutatási-fejlesztési háttér fejlettségére és a húzó ágazatok (autógyártás, vegyipar és intermedierek, később informatika, elektronika, komputertechnika) súlyára. Ma a világgazdasági versenyképességet egyre nagyobb mértékben határozza meg a termékek és technológiák környezetkímélő jellege. Egy környezetorientált gazdaság ezért versenyképességének és cserearányainak a növekvő javulására számíthat.

 

Áttekintés

 

 

Éppen ezért a lehetséges két, hosszú távú gazdaságfejlesztési koncepció (a fogyasztás-orientált. ill. a környezeti-központú) közötti helyes választás nem csak azért létfontosságú, mert környezetünkre, s így egészségünkre és létfeltételeinkre is merőben más hatással járnak. A szó szoros értelmében létérdekünk, hogy nemzetközi téren a globális felmelegedés ellen hathatós intézkedéseket követelő országok szövetségének tevékeny részvevője legyünk s ebben a harcban magunk is jó példát mutassunk.

A ma alkalmazott közgazdasági elméletek az ipari forradalom idején alakultak ki, amikor az emberiség még nem érzékelhette, hogy az ökoszisztémák eltartó és megújuló képessége véges, s az iparosodás és a "civilizáció" azokat tönkreteheti. Ezek a matuzsálemi tanok az elmúlt évtizedben a hagyományos problémák kezelésében (recesszió, munkanélküliség, infláció) is látványos kudarcot vallottak. A globális környezeti ártalmak megakadályozásában és kiküszöbölésében pedig olyan eséllyel alkalmazhatók, mint a newtoni fizika az atom rejtelmeinek a kifürkészésében. (Sőt, még olyannal sem, mert éppen azok súlyosbodását idézték elő.)

A közgazdászok és a döntéshozók túlnyomó többsége, a Nobel-díjat osztogató tudós testület még ma sincs tudatában annak, hogy a hagyományos közgazdaságtan végképp a múlté. Ez annál nagyobb bűn, mert az elmúlt években kialakult a környezetgazdaságtan, s konkrét, operacionalizálható formát öltöttek azok a technikák is, melyekkel a részletkérdések e szellemben kezelhetők. A tudománytörténet fintora, s a még mindig a hagyományos, kudarcot vallott módszerekkel próbálkozók törekvésének abszurditása, hogy a környezetgazdaságtan nem csak a környezet védelmében hatásosabb; jobb megoldást nyújt az olyan hagyományos gondok kezeléséhez is, mint amilyenek a munkanélküliség, az adóbehajtás, a vidék fejlesztése, a társadalmi rezsiköltségek emelkedése, az erőforrás- felhasználás racionalizálása, struktúra-átalakítás, stb.

Sokan vannak, akik mindezt már érzékelik, belátják, de a meglévő struktúrák, intézmények és értékrendek inerciája miatt a változásnak kevés esélyt adnak. A változásban döntő szerepet játszik az informáltság. Áttörésre csak akkor számíthatunk, ha döntéshozók és választópolgárok egyaránt tudatában lesznek a fenyegető globális és lokális veszélyeknek, s a megoldás módozatainak.

A fogyasztói társadalmakban alkalmazott környezetvédelem felszínes és korlátozott, módszerében "csővégi", azaz elsősorban nem kezdetében és folyamatában próbálja megragadni és kiküszöbölni a szennyezést és a környezeti ártalmakat, hanem már létrejöttük után (a gyárkémény vagy az elvezető csatorna végén). Ez a megállapítás akkor is igaz, ha ezek az üzemek és gyárak műszakilag egyre fejlettebbek, s egyre kevesebb és kevésbé ártalmas szennyezést bocsátanak ki. A technika fejlődése ugyanis nem képes kompenzálni azt az ártalmat, melyet a termelés és a fogyasztás méreteinek a szakadatlan bővülése okoz, s amely a népességrobbanással még ezután fog tetőzni.

A környezetorientált fejlesztés (a fenntarthatóság, vagy az ökoszociális piacgazdaság) más struktúrákat kíván működtetni; olyanokat, amelyek eleve kevesebb környezeti kárt okoznak. Ez a megközelítés nem rengeteg pénzzel, védekezéssel és szemétégetőkkel kívánja óvni a környezetet, hanem az ártalmak létrejöttének megakadályozásával.

Az erőforrások felhasználásának racionalizálása és a struktúraváltás területén, tehát a termelés szférájában a kétfajta megközelítés nagyjából hasonlatos. A lényegi különbség a fogyasztásban van. Határozottan érvényesülő világtrend, hogy pl. az energia-felhasználás a termelő ágazatokban jelentősen csökken, a közlekedésben és a háztartásokban viszont erőteljesen nő. A motorizáció minden ésszerű gátat áttörő terjedése, a háztartások növekvő energia- és erőforrás-felhasználása és a személyes fogyasztásban megnyilvánuló mérhetetlen pazarlás okozzák környezetünkre – s így önmagunkra – a legtöbb veszélyt. A megoldás kulcsa tehát az életmód és értékrendek átalakítása. A fogyasztás szerkezetében lényeges eltolódásra van szükség az anyagi javak habzsolásától a szellemi javak és szolgáltatások (az oktatás, kultúra, nívós szórakozás, sport, szabadidő) fokozottabb igénybevétele felé.

A káros tendenciák nálunk is érvényesülnek, s a feladat így nálunk is hasonlatos. A magyar társadalomnak ugyanakkor vannak jelentős, lemaradó rétegei, melyeknél még indokolt az anyagi fogyasztás növelése, a fizikai szükségletek fokozottabb kielégítése. De feltehető a kérdés: vajon mitől szenvednek jobban ezen alacsony jövedelmű rétegek: a fizikai javak nélkülözésétől, vagy pedig attól, hogy a környezeti ártalmak őket (munka- és lakhelyükön egyaránt) fokozottabban sújtják.

A zöld ideológiát és gazdaságpolitikai elképzeléseket gyakorta tekintik úgy, mint amelyek hosszú távon ugyan lehetségesek, sőt, akár még kívánatosak is lennének, de rövid távon, az adott gazdasági nehézségek és kényszerpályák mellett nincs aktualitásuk.

Munkánkban azt igyekeztünk bizonyítani, hogy ennek gyakran az ellenkezője az igaz. A hagyományos gazdaságpolitikai receptek tehetetlenek a munkanélküliséggel, az össztársadalmi méretű adócsalással szemben, s igen makacs jelenség az infláció is, a vidék fejlesztése pedig mind egyre késik. (Hogy most ne is ejtsünk szót olyan alapvető gondokról, mint a túlzott specializációból és munkamegosztásból és az elgépiesedésből származó civilizációs ártalmak, a fogyasztás-orientált és az én-központú lét értelmetlensége.) Az adórendszer átalakítására, a foglalkoztatási politikára és a településfejlesztésre vonatkozó javaslataink a hagyományos, de sikertelen gyógymódokkal szemben biztos javulást ígérnek (a civilizációs lelki ártalmak esetében is). A hagyományos gazdasági racionalitás és hatékonyság-javulás terén pedig e törekvések teljes mértékben találkoznak azokéval, akik értékrendjében a környezet nem szerepel kitüntetett helyen.

 

*** Részletek a szerző megjelenés előtt álló könyvéből. közölt részletek alapjául szolgáló könyvet a nyár folyamániadja a Tanú Kft "V" Kiadója.

A munka az OTKA T 4752 számú kutatási programjának keretébenészült. A kutatásban részt vett Barótfi István, Boda Zsolt, ora Gyula, Koloszár Miklós, Kósi Kálmán, Nagy Gábor, Patakiyörgy, Pavics Lázár és Valkó László.

* Ez több szempontból is igen káros: (1) felszámolja az ott található gazdag növény- és állatvilágot; (2) megszűnik e vizes területeknek a helyi klímát kedvezően befolyásoló, hűsítő hatása – amire az egyre forróbb nyarak miatt egyre nagyobb szükség lenne; (3) a lápok, mocsarak denitrifikációs funkciója is megszűnik, ami pedig létfontosságú lenne nitrátos talajvizeink megtisztításában."

** A legújabb (1994 áprilisi) hírek szerint a fővárosi önkormányzat úgy határozott, hogy ha a légszennyezés túllépi a megengedett limiteket, a gépkocsiforgalmat korlátozó intézkedéseket kell tenni. (Reméljük erre sor fog kerülni!)

VISSZA A FŐLAPRA

Harmadik Part teljességügyi értesítő 1989-1995

Utolsó javítás: 2001.09. 25..