– Vadkempingezni pedig nem fogunk, mert azt egész Európában, de 1987óta még Franciaországban is betiltották. A sátorverés pedig kimeríti a vadkemping fogalmát. - magyarázta Kreki, marcona expedícióvezetőnk az egyik előkészítő megbeszélésen. - De azt, hogy a busszal megálljunk egy parkolóban, netán leheveredjünk a fűbe, ezt aztán igazán senki nem tilthatja meg.

Hogy "légi, vagy vízi úton az ellenséges hátországba juttatott gyorsan mozgó, önálló alakulat" voltunk-e? A mi esetünkben ez úgy történt, hogy estefelé a buszunk letett bennünket egy megfelelőnek ígérkező helyen, a csomagtérből kidobálták a "deszant" csomagokat, amelyek a legszükségesebbeket, derékaljat, hálózsákot, ill. a vacsorához, mosakodáshoz szükséges holmikat tartalmazták. Ezután önálló feladatvolt a megfelelő alvóhely megkeresése, és egyéb személyes szükségletek elvégzése. Mindezenközben persze szigorúan ügyelni kellett a természet és a társadalom írott és íratlan törvényeire, a hivatalos közegekkel vagy bennszülött lakossággal való összeütközés lehetőségét el kellett kerülni, vagy legalábbis mindenáron a kölcsönös bizalom medrében tartania kapcsolatot. Mindezek egyfajta ösztönös természetközeliséget, némi dörzsöltséget, ember- és esetenként nyelvismeretet, de legalábbis kommunikációs készséget követeltek.

Voltak közülünk, akik jártak már görögországi utakon, és különböző város-vár-templom és más régészeti létesítménynéző túrákról regéltek IBUSZ hangulatú emlékeket. Ettől a balhétól azonban mást vártunk. A kommersz idegenforgalmi ipar túlhajtott fogyasztása helyett, inkább az ismeretlen föld kis titkaiba akartunk betekinteni. A mélykék tengerből kivillanó sziklák érdekeltek, meg akartuk mászni az eget hasító kopaszhegygerinceket, feljutni azokra a csúcsokra, ahol talán tényleg az istenek laknak, vagy legalábbis laktak azokban az időkben, amikor még Odüsszeusz és bandája kóborolt a vidéken. Narancs- és olajfaligetek illatát szerettük volna szívni, meg az út szélén bólogató fügefákét, amelyeknek a gyümölcsét csak a zöldségfeldolgozó-ipar transzformációján keresztül ízlelhettük szárított - cukrozott - denaturált formában. Szabad ég alatt akartunk aludni, este a mediterrán égbolt csillagaiban gyönyörködni, hajnalban pedig meztelen megmerítkezni a hűvös sós vízben. Egyszóval ilyesféle új ízeket kerestünk mindannyian, amikor az expedíciószervezésébe bekapcsolódtunk.

A szóbanforgó napon jó két hét utazás és jónéhány változatos ízű deszant emlék után voltunk már. A társaság egy része Athénból észak felé tartva feltétlenül meg akarta mászni az istenek ködös hajlékát. Mások inkább az Olimposz lábánál elterülő homokos partszakaszon szerettek volna hosszabb heverészést tartani, de bizonyos baljós előjelek arra utaltak, hogy teljhatalmú expedícióvezetőnk nem igazán szeretne itt - akár hegymászással, akár semmittevéssel - hosszabb időt eltölteni.

Reggel Kreki nagy, közös csomagolást jelentett be. Kivettük a deszantokat, a hátizsákokat, a bőröndöket, az ülések alól a dobozokat, egyszóval mindent, ami a buszba befért, és ki is takarítottunk belülről, de hogy a hegymászást mikorra táblázzuk be, és hogy most készüljünk-e fel rá, azt senki sem tudta, végül senki sem készült a hegyi túrára. Útikönyvek szerint az Olimposz megmászása közepes hegymászó és túra teljesítményt és egy teljes napot igényel, még akkor is, ha a társaság még Athénban megszavazta, hogy fél nap is elég lesz rá. Sok múlhatott persze azon, hogy milyenek az útviszonyok, meddig lehet busszal eljutni, és azon is, hogy a kettéoszló társaság hogyan tud a buszon magán megosztozni.

A busz Larisszától északra, az Olimposz lábánál vágtatott már. A társaság egyöntetűen inkább fürödni szeretett volna, így az autópályához közel eső tengerparti szakaszra fordultunk, hatalmasat csobbantunk, bevásároltunk a közeli kempinghez tartozó szupermarketben, majd megebédeltünk.

Kora délután ismét buszba vágtuk magunkat. Kreki a hegy felé vezető utakat tudakolta, de miután meginterjúvolt néhány helybeli öreget, még rendőrségre is bement. Végül egyszercsak a hegy lábánál egy széles parkolóban találtuk magunkat.

– Hölgyeim és uraim - emelkedett szólásra kegyesen -, itt vagyunk az Olimposz lábánál, és most lehetőséget adunk a hegymászóknak hogy egy magashegyi akciót hajtsanak végre feltéve, hogy ma este - itt az órájára pillantott -, na jó, nem ma, de legkésőbb holnap reggel tízre ide visszajönnek.

A parkoló egy útelágazásnál volt, innen elég jóminőségű makadámút vezetett a tizenöt kilométerrel messzebb és ezer méterrel feljebb található első turistaházig. Innen azonban már csak gyalog lehetett továbbjutni egészen a további ezerszáz méterrel feljebb fekvő kettesszámú házig, ahonnan már több út is vezetett az Olimposz egyes csúcsaihoz, amelyek a háromezer méteres tiszteletreméltó magasságot súrolták. Szívósabb gerinctúrázók azonban a hegy másik oldalán levő menedékházakba is eljuthattak.

Kreki javaslata - biztos megérzésünk szerint - teljesíthetetlen volt, a menni szándékozók tehát hangosan felzúdultak, másnap délutánt, vagy inkább estét emlegettek.

– Miért, hányan mennétek? - próbálta Kreki beindítani a szavazógépet, de ezúttal sikertelenül, mert egy kellemes fürdőzéssel eltöltött napreményében még az ottmaradókat is inkább a hosszabb szabadnap érdekelte. Az égbe lendülő tizennégy kéz azonban meggyőzte, hogy nem visszakozhat.

– Ha ilyen sokan vagytok, akkor nem tudok mindannyiatokkal tárgyalni, válasszatok vezetőt! - adta fel az újabb leckét, amiben tulajdonképpen igazat is adtunk. Egy önjelölt diktátort persze fényévnyi távolság választhat el attól, aki a vezetést szolgálatnak tekinti. A nép ezért egyhangúan megválasztotta Yorkot, a fiatal, kissé mackós alkatú, de erős és mozgékony barlangász gyereket, aki inkább az utóbbi vezetői osztályba tartozónak mutatkozott. York fellépése azonban nem mérsékelte a feszült légkört. Akik menni akartak, ragaszkodtak a huszonnégy óráskimenőhöz, Kreki azt állította, hogy az út négy-öt óránál hosszabbideig nem tarthat, hiszen végig turistaút vezet fel. Végül is másnapdélután két órában egyeztünk meg. Sajnos majdnem további egy órát veszítettünk azzal, amit reggel is megtehettünk volna, rámolással és hátizsákba gyűjtéssel.

A társaság éppen ezért meglehetősen rossz hangulatban kelt útra. Többen útlevelet, pénzt is hoztunk magukkal, arra az esetre, hogy ha tízperccel, két órával vagy fél nappal később érünk vissza, akkor se legyünk matthelyzetben. Amiatt is hangosan méltatlankodtak, hogy az eléggé sűrű forgalmú út szerintünk busszal is kiválóan járható volt, míg aztán valaki hirtelen integetni kezdett. Nem is kellett sokat várni, mert egy mikrobusz hamarosan meg is állt, benne egy görög fiú és egy lány, mögéjük pedig bekászálódtunk mi, tizennégyen. Később, amikor kiszálltunk az első menedékháznál és egy zacskó pirospaprikát kaptak emlékbe, kicsit fejcsóválva mondták, hogy ők bizony nem hiszik, hogy néhány óra alatt fel lehet jutni a csúcsra.

Itt már a hozzánk hasonló felkészületlen turisták kedvéért egy térképet is kitettek magasság és időadatokkal, amiből hamar megállapítottuk, hogy bizony, görög barátainknak van igazuk.

Elindultunk felfelé. Az indulási magasságon még kellemes középhegységhangulat uralkodott lombhullató erdőkkel, kellemesen csörgedező hegyi patakkal, vízeséssel, faházakkal és fapadokkal. Ahogy felfelé haladtunk azonban a terep lassan változott. Elhúztak mellettünk a lombhullató erdők, helyüket a fenyők foglalták el. A talaj egyre kevésbé volt humuszos, egyre több volt a kő, a szikla. A társaság igen egyenetlen erőnlétben volt, lassan haladtunk, a kanyarokban gyakran bevártuk egymást. Közben a gyengébbek csomagjait igyekeztünk szétosztani, mert mindenkinek fontos volt, hogy együtt és a lehető leggyorsabban haladjunk, hiszen nem volt sok időnk. Lassan fogyott az erőnk, de fogyott a növényzet is, a fenyők is kisebbek lettek, és amikor egy völgyben hófoltokat fedeztünk fel, még bágyadt hógolyózás is indult. Fokozatosan hagytuk a hátunk mögött a kanyarokat, közben időnként meg-megeredt az eső is, majd amikor az út megkerült egy magas sziklafalat az elől haladók hangos csatakiáltással jelezték, hogy a szomszéd bércen néhányszáz méterrel magasabban felfedezték a következő menedékházat. Ettől kezdve aztán már nem vártuk be egymást, meglódult a társaság, de még így is jó félórába került, mire a legutolsó ember is betalált a házba és leült az asztalhoz.

Fáradtak és éhesek voltunk. Elővettük a hazait, és a legtöbben, hangulatunknak és pénztárcánknak megfelelően a helyi választék iránt is érdeklődtünk. A főnök egy magas, sportos alkatú, görög szobor arcú ötvenes férfi volt, olyasvalaki, amilyennek az ember Zorbát, vagy Odüsszeuszt képzeli. Betessékeltek az egyik szobába, pattogó tűz mellett leültettek. Jól esett a meleg az esőáztatta ruhák miatt is, de itt kétezer méteren már odakint sem tombolt az a tikkasztó hőség. Saját ennivalónkat ettük, a helyi specialitásokból inkább csak a forró teát és a Recina bort találtuk érdemlegesnek és kifizethetőnek. Miközben ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat, még talán énekeltünk is, beesteledett. Odakint esett az eső, nem sok kedvünk volt kimenni, de az ottalvási díjat se nagyon akarózott megfizetni. Egyikünk kiment hálóhelyet nézni, de egy kétszemélyes üres fáskamrán kívül nem talált semmit. Erősen este volt már, amikor a gazda is bejött és tárgyalni kezdett velünk.

– Egy éjszaka hétszáz drachma. Kedvezmény nincs. - közölte tömören.

– Mennyi? - kezdtünk vakarózni - De hiszen odakinn ingyen elalhatunk.

– Nem nagyon tudtok hova menni, gyerekek. Ez egy természetvédelmi terület itt még tüzet se rakhattok. - válaszolt kicsit békésebben - Tizenegykor pedig zárunk, addig kell dönteni.

A helyzet világos volt. Gyors közvélemény kutatást tartottunk, hatan úgy döntöttek, hogy fizetnek, nyolcan viszont lassan összeszedelőzködtünk, és az esőben alvás stratégiáján kezdtünk elgondolkodni. A bennmaradók ideadták a melegebb hálózsákjukat, majd megállapodtunk, hogy reggel hatkor, amikor a ház nyit, bemegyünk, reggelizünk, és indulunk a csúcs felé.

Titokban azért egy kicsit még mindig reménykedtünk, hogy amikor kifelé indulunk, akkor majd utánunk szólnak, megengedik majd legalább azt, hogy a szobák padlóján, vagy a székeken aludjunk, de amikor kiléptünk a zuhogó esőbe, akkor ez a remény is szertefoszlott.

Egy kőhajításnyit botorkálhattunk előre a meredek sötét és sziklás terepen, mire végül egy melléképület enyhén lejtős betonozott tetején kötöttünk ki. Hárman felhúzták magukra a vízhatlan dzsekijüket, bebújtak a hálózsákba, betekerték magukat a nejlonfóliájukkal és nem törődtek semmivel. Négyen két nagy fólia közé csúsztattuk be a hálózsákot, úgy próbáltunk aludni, egy fiú pedig egyedül próbált boldogulni. Sajnos felülre tettük a kisebb fóliát, és így a víz mind onnan a nagyobbik alsó fóliára csurgott, egyenesen a hálózsákok alá. A másik műhiba az volt, hogy még a tetőn végigcsurgó víz is alánk folyt, amit megakadályozhattunk volna, ha az alsó fólia széleit kő vagy másmilyen alátámasztással megemeljük. Egy darabig kellemes melegben feküdtünk, de hamarosan észrevettük, hogy a ruhánk és hálózsákjaink teljesen vizesek, és hogy alattunk tócsában áll a víz. Ketten azonnal felálltak, fel alá kezdtek járkálni, majd hamarosan felfedezték a fáskamrát maguknak, de aztán végül mindannyian feltápászkodtunk, hogy vizes ruhában, vizes hálózsákban új alapokra próbáljuk helyezni az éjszakai pihenésünk elveit.

Az eső ugyan közben hálistennek elállt, csillagok ültek ki az égboltra, de nem volt meleg, és a tiszta égbolt csak még további lehűlést ígért. Abban reménykedtünk, hogy lassan de biztosan előbb száradunk meg, mint megfagyunk.

Egy darabig csendben vacogtunk, majd fel s alá kezdtünk járkálni, azon tűnődve, hogy fogunk ilyen körülmények között még egy fél éjszakát eltölteni. A ház környékéről nem mertünk messzebb menni egyrészt, mert még mindig lehetőségünk volt a háziak nyilvánvaló haragja ellenére bekéredzkedni, persze ha kifizetjük a szállást, de a ház közelsége a pszichológiai biztosítékon túl esetleg szabad ereszcsatornát, padlásfeljárót, istállót, vagy más, hasznosítható, és feltehetőleg a szabad égnél melegebb melléképületet vagy egyéb, a kétezeregyszáz méter magas, hideg, sziklás és ferde anyatermészethez viszonyítva mindenképpen luxusnak minősülő szolgáltatást is jelenthetett. Ez a törekvésünk végül is bejött, egyikünk felfedezett egy épületet, nehéz vasajtóval, ami próbálkozásra könnyen kinyílott, és bent csodák csodája egy üres priccs volt, ahova négy ember azonnal be is költözött. A sikeren felbuzdulva még egy ajtóval beljebb is nyitottunk, bevilágítottunk, de gyorsan vissza is húzódtunk, mert benn hat-nyolc ember aludt. Így aztán én, mint ötödik ember kinn maradtam.

Jóval éjfél után járhatott az idő. Immár egyedül először a közeli fáskamrába húzódtam, ami maga is bizonyos melegséget ígért, mert fából készült. York végrendeletileg rám hagyományozta a magashegyi túrázók által használatos ezüstösen csillogó izolációs fóliáját, ami a fényes felület miatt csökkenti a test kisugárzásos hőleadását. Én azonban a legtöbb hőt leginkább a ruhám tetemes nedvességtartalmának az elpárologtatásával adtam le, így a fóliába burkolózva semmi lényeges különbséget nem éreztem. Próbálkoztam a régi jól bevált módszerrel is, hogy féloldalasan alszom, a könyökömre meg a térdemre fektetve fel a hálózsákot, de most ez sem volt alkalmazható. Nem a kölcsönkapott pehely hálózsák volt túl vékony, legjobban nem ott fáztam, ahol a hálózsák hozzám ért, hanem alulról, azokon a pontokon, ahol a ruhám a legnedvesebb volt, a hátamon, a derekamnál, a combjaimnál. Hamarosan egyre erősebben tört rám a vacogás, ami az izmok mozgása következtében kicsit fel is melegített. Egészségügyi felvilágosító órákról emlékeztem, hogy ilyenkor a test legtöbbször még tovább hűl, sőt egy idő után el is érhet egy olyan fokot, amikor már vacogásra sem képes, ami nagyon veszélyes, mert ilyenkor már semmilyen mechanizmus nem állíthatja meg a kihűlést. Amikor már hosszabb ideje vacogtam tehát, akkor először megpróbáltam forgolódni. Eleinte ez is elegendő volt, később azonban felkeltem, és a hálózsákomat a fáskamrában hagyva, tornagyakorlat címén visszamásztam az épület tetejére. A mozgásra egyszer csak távoli ugatás válaszolt, amitől kicsit meg is rettentem, végül is kétezer méteren a Kárpátokban már farkas is van. Habár nyáron valószínűleg nem éhesek, de még egy jóllakott farkascsordával sem volt igazán kedvem összetűzésbe kerülni. Az ugatás egyre közeledett, és részbeni megnyugtatásomra végül három termetes, villogó szemű eb vette körül a tetőt.

A kutyák ott tébláboltak, minden moccanásomra harci állásba helyezkedtek és ugatni kezdtek. Moccanásra pedig gyakran szükség volt, mert gyakorlatilag csak állandó mozgással tudtam magam megfelelő hőfokon tartani. A patthelyzetvégül úgy oldódott meg, hogy a nagy ugatásra egy ajtó kinyílt. Sejthették-e a háziak, hogy csak minket ugathatnak a kutyák, vagy valamiféle környéken kóborló állatra gondoltak, nem tudni, mindenesetre fegyver nem volt a kilépő ember kezében, a kutyákat pedig egy füttyentéssel behívta a házba.

A környék újra lecsendesedett, én pedig az álomra hajtás lehetőségén kezdtem el törni a fejem. Az éjszaka hátralevő egy-két óráját nyugalmasan, de legalább ugyanannyira hűvösen töltöttem, ugyanis minél hajnalabbra fordult, annál inkább úgy éreztem, hogy több a gimnasztika és kevesebb az alvás, meg hogy nem melegszem fel eléggé, mert ha visszafekszem, azonnal vacogni kezdek. Már rózsaszínes pír derengett az ég alján, amikor félig alvó, félig dermeteg állapotban lépteket hallottam. A léptek egyre közeledtek, majd egy kar meleg és száraz hálózsákot terített rám.

– Háromnegyed hat van - hallottam egy hangot felülről.

Nekem a hirtelen támadt melegségben nem nagyon akarózott még felkelni, mikor aztán félórányi lustálkodás után, mentem be a házba, a többiek már benn vártak. Volt, aki már tovább is indult, néhányan úgy határoztak, hogy nem mennek tovább. Ki-ki ennivalót vett elő és eszegetett, de én nem éreztem magam annyira éhesnek, mint amennyire átfázva, ezért inkább egy forró teát kértem a háziaktól. Hét órakor nyolcan indultunk el, ki-ki négy-öt órányi, én inkább egy-két órányi alvással maga mögött.

Lassan, kicsit rozsdás tagokkal indultunk, felfelé a hegyoldalban. Ezúttal szerencsére csak kisméretű csomaggal, a hálózsákok, fóliák, a nagyhátizsák ott maradtak a menedékháznál, a nedves ruhákat kiterítettük és a lenn maradók gondjaira bíztuk. Most a világosságban tudtuk csak igazán szemügyre venni, hogy milyenkörnyezetben aludtunk. Bizony kiderült, hogy a hatalmas bérc felülről inkább csak a meredek hegyoldal egy kicsi kiszögellése. Még feljebbérve a házon is túl láthattunk, a hegyen is túl, ahol a síkság és a tenger terpeszkedett. A tenger felett köd gomolygott, a nap is ebből az irányból emelkedett, a lapos fénysugarak aranyló színűre változtatták a vízfelületet, rózsaszínesre a ködgomolyokat. A hegyoldal merészen és reményvesztetten emelkedett, kis felhőcskék gurultak felfelé a gerinc felé, majd ott szétfoszlottak. Távolabb a hidegebb völgyekben hómezőket, egy melegebb medencében kéken csillogó tavacskát, tengerszemet láttunk. Ezen a szakaszon már tényleg siettünk, a gyengébbeket hagytuk lemaradni, és végül mire kiértünk a törpefenyők és a mohák, zuzmókövezetéből, másfél órával később úgy két és félezer méter magasban, korgó gyomorra és vércukorsüllyedésre hivatkozva nekiültem reggelizni, bizony már csak négyen voltunk ott, köztünk York, ideiglenesen választott vezetőnk is.

Az evést hamar befejeztem, és még egy órás kapaszkodás után el is értük a Skála csúcsot. A csúcs víz és időjárás elválasztó is volt, míg az egyik oldalon ködös, nyirkos volt az idő, egy kőhajításnyira kristálytiszta levegő, mélykék égbolt és vakító napsütés fogadott. Délelőttre járt, előttünk, mellettünk és kicsit feljebb a legmagasabb csúcs, Zeusz 2960 méter magas trónusa integetett, mindössze egy százméteres szakadék választott tőle el. Ezen pedig még akkor is át akartunk kelni, ha emiatt elkésünk, és marcona expedícióvezetőnk szemei villámokat szórnak majd ha visszaérünk.

A szakadékot megkerülő út azonban kicsit veszélyesebb volt, már nem az a fajta turistaút, ahol legnagyobb erőpróbának legfeljebb az izmaink vannak kitéve. Az útnak egyébként csak némi jóindulattal nevezhető nyomvonal egy nyolcvan foknyi meredek falon vezetett körbe. Mászni kellett és koncentrálni: a terep nem volt különösebben nehéz, kellemes lépcsőház sok-sok lépcsővel és fogantyúval, de egy ilyen helyen aki megbotlik, az bizony néhányszáz méteres zuhanás után áll csak meg.

Lassan haladtunk, a szint és a távolságkülönbség leküzdése háromnegyedórába telt, de végül kicsivel tizenegy előtt felértünk. Itt megettük a maradék ennivalót, a csúcsnaplóban megörökíthettük a csúcson levésközben támadt gondolatainkat. Nagyokat lélegeztünk, a tűző nap ellenére az éles szél hamar felöltöztetett, majd miután már nem volt mit felvenni, lassan visszaindultunk.

Közel feleannyi ideig tartott visszaérkezni a menedékházhoz. Ottmaradt barátaink, meg azok is, akik már visszaértek szívélyesen fogadtak. Félórányi pihenőt és ebédszünetet engedélyeztünk magunknak, majd összeszedtük a kölcsönruhákat, összetekertük a már majdnem megszáradt hálózsákokat, és könnyű szívvel elindultunk lefelé, az első menedékházhoz, ahonnan még a tizenöt kilométer makadámút várt ránk.

Lefelé egyenletes tempóban mentünk, gyakorlatilag nem akadt, aki lemaradt volna. Visszaköszöntek a sziklagerincek, a völgyek, a hómező, majd lejjebb a lombhullató növényzet, a vízmosás, a patakcsobogás, majd ismét csak sokkal rövidebb idő alatt, mint felfelé, hamarosan leértünk az úthoz. Itt megint nem volt kedvünk gyalogolni, ezért úgy döntöttünk, hogy az úton kettesével szétszóródva fogunk stoppolni. A nekem kijutó stoppostárssal hamarosan meg is érkeztünk a hegy lábánál fekvő parkolóba, ahol a busz már várt ránk, és nemsokára az utolsó páros is befutott. A többiek és Kreki pedig olyan szívélyesen fogadtak, mintha nem is harapós hangulatban váltunk volna el:

– Na hogy vagytok, mint vagytok? Meséljetek, milyen volt.

Elmeséltük a magasságot, a mélységet, a nehézséget, a mászást, mindent. Kreki elismerően bólogatott:

– Hát igen, igen, én ugye már előre is megmondtam, hogy nem lesz ez egy kis könnyű kéjtúra.

Elámultunk. Úgy tűnt, mintha két nappal ezelőtt pont az ellenkezőjét hangoztatta volna.

– Na én azért úgy emlékszem, azt állítottad, hogy ez csak egy néhány órás könnyű séta lesz - vetettem közbe a pontosság kedvéért, egy feledékenységet megértő ember könnyed modorában.

– Nem, nem - hangzott a magabiztos válasz - én ilyet sohasem mondtam.

Ezután aztán mi se vitatkoztunk többet, hiszen mi végül is jól éreztük magunkat. Mindenesetre, azt hiszem ettől kezdve vesztette el Kreki sokak szemében a tárgyalóképességét.

Egy darabig még tébláboltunk, szét és összerámoltuk a holmijainkat, aki éhes volt, az evett, a vizes ruháknak próbáltunk szárítóhelyet találni, és más ehhez hasonlókat csináltunk. A nép azonban lassan kezdett felcihelődni a buszra, s noha senki sem siettetett, mi, a csavargók is magunkon kezdtük érezni az erkölcsi nyomást. Némi szieszta után aztán bedurrantottuk a buszt és útnak eredtünk északnak, Thesszaloniki felé azzal, hogy a város előtt valamivel keresünk majd deszanthelyet.