Van egy mondás Araukániában, a chilei indiánok, a mapucsék földjén : "Olyan lányt vegyél feleségül, aki rútabb, mint az indián kutyája". A spanyolok találták ki ezt is, ahogy ők nevezték el araukánoknak, bömbölő hullámoknak a mapucsékat, ami mapudungu nyelven a föld fiát jelenti. A mapucse szelíd halászó-vadászó nép, akkor "bömbölt" csak, amikor szent földjét el akarták venni a hódítók, amikor sorozatosan becsapták őket a winkák, az idegenek, ami egyébként tolvajt is jelent a nyelvükön. A spanyolok nem tudták alapvetően megváltoztatni a szokásaikat, csak tífuszt, náthát és pálinkát hoztak át nekik az anyaországból. A mapucsékat sosem hódították meg. Ma is nagy családok élnek a rukában, egy-egy rukában ötven lakója is van, a családfő és a lonko, a törzsfőnök az egyedüli tekintély, akit elismernek. A lonkót eszéért és becsületéért választják. Nem érdekli őket a vagyon, jobbára csak annyit termelnek, amennyit a család elfogyaszt. Minden családtagnak megvan a feladata, a veszélyesebb munkát a fiatalok végzik, az öregek a ház körül tevékenykednek, kenyeret dagasztanak és tanácsokat adnak a fiataloknak. Nincsenek igazán díszes tárgyaik, pompázatos népművészetük, mint a kecsuáknak vagy az aimaráknak, mégis spirituálisabb nép ez, mint az inka zsarnokság alatt sínylődő perui indián. A mapucsékat nem tudták igazán elnyomorítani, szolgasorba vetni. Nem akarok romantikus túlzásokba bocsátkozni, de meggyőződésem, hogy közeli rokonaink nekünk, magyaroknak, hiába zengenek egyesek görög eredetéről, szibériai eredetű nép ez, rá kell csak nézni alacsony termetére, széles vállára, kerek arcára, kiugró pofacsontjára, elég hallani sámándobjának, a kultrunnak monoton hangját, táltosainak, a macsiknak varázs igéit.

Nem kedvelik a winkát, de ha megismernek, megszeretnek, barátaid lesznek, utolsó falatjukat is odaadják, kertjük legszebb szívvirágával kedveskednek neked. A mapucse ruka udvarán szabadon élnek a házi állatok, a malacok a macskával és a bocival játszanak, életükre nem nyomja rá bélyegét későbbi végzetük. De most a mapucsék kutyájáról szeretnék beszélni. Túloznak a spanyolok, a mapucse kutyája nem csúnya! Kétfajta kiltro van, az egyik sima szőrű, fehér, vad és sovány, a másik pulisabb, gyapjasabb. Nem sokkal kevesebbet esznek, mint a gazdáik. Nyolc hónapig dől itt az eső, a mapucsék mégis ragaszkodnak a földjükhöz. Az eső hangja olyan, mint a kultruné; végtelen, komoly dobolás. A mapucse nem tud írni, absztrahálni sem nagyon, még az esőre sincs nagyon szava, csak a bő esőre, a szemerkélő esőre, és ezek még hangzásra sem hasonlítanak egymásra, mind más és más szó. Nyolc hónapig áznak a mapucse kutyák, aztán négy hónapig szárítják a bundájukat a tűző napon.

Kimba görbe lábú, sima szőrű vadállat volt, a szomszéd lonko rukáját őrzi. A gazdája már rég befogadott, kakaspörkölttel kínált, de Kimbát csak messziről mertem nézegetni: ha a kaktuszsövényhez közelítettem, dühödten vicsorgott rám. Hosszasan beszéltem hozzá, a mapucsék nyelvéhez eléggé hasonló magyar népdalokat dúdolgattam neki, magamhoz akartam édesgetni csonttal, kenyérrel, de nem lehetett megvásárolni a jóindulatát. Büszke volt, mint a gazdája. Kimba csak egyszer jött közel a sövényhez, akkor is azért, hogy visszaadja a csontot, amit áthajítottam neki. Letette a kerítés tövébe, és behúzott farokkal visszament a malacok közé. Azokkal bezzeg kedves volt, a macskát is nyalogatta, dédelgette, hagyta, hogy tányérjából egyen. Két hónapig duruzsoltam neki, bevallom, imponált a méltósága. Nem közelített, de később nem is morgott. Egyszerűen nem vett tudomást rólam, ami jobban bántott, mint a mérge.

Egyik reggel elindultam a közeli vulkánhoz a mapucse asszonyok figyelmeztetése ellenére: Ne menj közel Pillanhoz, haragos a természete! Pillan a tűz istene, de néha jelzőként is használják nevét, hol jó dologra, hol rosszra, de mindig valami konkrét esetre. Ritkán használják kétszer ugyanarra. Szóval elindultam Pillanhoz, hívogatott csillogó cukorsüvege. Mentem az eukaliptuszos, lángolófás, lankás tájon. Sehol a világon nem láttam vakítóbb fényeket, kékebb eget. A magas ezüst-zöld fű simogatta a bokámat, a nap sütött, két hete nem esett. Pillan láthatóan nyugodt volt, jól berúgathatták még az esős évszakban a mudajjal, az erjesztett gabonával, amit esténként dézsában tettek ki neki az udvarra, hogy megigya, és ne találjon haza a vulkánhoz, ahol lakott.

Már átverekedtem magam a pika-pikán is, a "szúr-szúron", a tüskés, kiirthatatlan, sárga virágú bozótoson, amikor hirtelen süllyedni kezdett a lábam alatt a talaj. Az ezüstfű a víz alá bukott a lábaim nyomán. Megrémültem. Se előre, se hátra. Amikor már térdig álltam a vízben, eszembe jutottak Bartalomé de las Casas súlyos szavai az indiánirtásról. Méltatlannak éreztem a sorsomat, mert ehhez nekünk (végre valami) tényleg semmi közünk sem volt.

Sehol egy lélek, hiába kiabáltam volna segítségért. A bűneimet kezdtem számba venni, és a láphalál rémképe ködlött fel a szemem előtt. Elkezdtem mondani a litániát, a Szűzanyát még a mapucsék is tisztelik, amikor különös dobogást hallottam magam mögött, akár a kultrun hangját hallanám. Hátrafordultam, már combközépig ért a víz, és megpillantottam Kimbát, az indián csúf kutyáját. Játékos kiskutyaként közelített, idétlenül ugrándozott. A fene ebbe a dögbe, még gúnyolódik is velem! Kimba nem süllyedt, egyre közelebb jött hozzám, és folytatta az indiánugrálást. Álltam a vízben és néztem, ő vissza rám, azzal az okos szemével. Amikor már egész közel volt, hirtelen megértettem, mit akar. A drága lélek segíteni akart rajtam, megmutatta a kiutat. Kihúztam az egyik lábam az iszapból, és a kutya mellé léptem. Szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Többé nem süllyedtem el, mindig szorosan a nyomában léptem. Elvezetett a vulkánig. Ott megborzongott, mordult egyet az alvó Pillanra, aztán azonnal visszafordult. Én utána. Hazavezetett.

Másnap eljött a kaktuszkerítésig és elvitte a csontot, amit valamelyik nap visszahozott. Vidáman rágcsálni kezdte, és ezúttal rámordult a fekete kismalacra, aki szintén részesedni akart a koncból.

Vilcun - ami mapudungun gyíkot jelet - falu közelében van egy erdő, tele nagykalapos gombákkal. A mapucse nem eszik gombát, de a vilcuni piacon elcseréli tartós élelmiszerre, cukorra, rizsre, ami hiánycikk a mapucse földön.

Két kerek fejű, mapucse kisfiú kutyával járt gombászni. Elkísértem őket, mert azt hittem, tréfálnak, hogy a kutya gombát szed. Ron és Tigre, a spanyol névre két fiatal gyapjas kutya óvatosan a szájába vette a gomba tönkjét kalapostól, és villámgyorsan kirántotta a földből, aztán otthagyta, hadd szedjék bele a fiúk a kosárba a zsákmányt. Ron és tigre a legeldugottabb helyeken is megszimatolta a gombát, és leszedte. Leesett az állam. A kutyákról mindig tudtam, hogy az angyalok rokonai, de hogy gombásznak, azt soha! Kóbor és megkötött kutyát sohasem láttam Araukániában, csak életmentőt és gombaszedőt.

A mochikák a kutyájukkal temetkeztek Peruban, sok mumifikált kutyát találtak a sírokban. Abban biztos vagyok, hogy a mapucse sohasem fogja bebalzsamoztatni a kutyáját, de abban is, hogy Ngenechen, aki nem teremtő, csak gondviselő mapucse isten, nem fog elfelejtkezni a végítéletkor a Kimbákról sem, amikor megvizsgálja a mapucsék szívét.