Kahlil Gibran*

A PRÓFÉTA (1.rész)

Ali Musztafa, a szeretett és kiválasztott, akinek napja felvirradt, tizenkét évig várt Orphalese városában a hajóra, amely visszatérőben volt, hogy elvigye őt arra a szigetre, amelyen született.

A tizenkettedik évben Ieloo, azaz az aratás havának hetedik napján felment a hegyre a városfalakon kívül, a tenger felé tekintett, és megpillantotta hajóját, amint közeledett a ködben.

Szívének kapui ekkor hirtelen kitárultak, és öröme kiáradt a tengerre. Behunyta szemét, és lelke csendességében imádkozott.

Amikor azonban leszállt a hegyről, bánat szállt rá, és azt gondolta szívében:

Hogy mehetnék el békében és szomorúság nélkül? Csak sebzett lélekkel tudom elhagyni ezt a várost.

Hosszúak voltak a fájdalmas napok, melyeket falai között töltöttem, és hosszúak voltak a magányos éjszakák. Ki tud könnyű szívvel elhagyni ennyi fájdalmat és magányt?

Túl sokat szórtam szét ezeken az utcákon a szellem kincseiből, és vágyódásomnak túl sok gyermeke jár meztelenül e dombok között, nem tudok szomorúság és fájdalom nélkül távozni közülük.

Nem ruha az, amit ezen a napon levetek, a bőrömet lépen le saját kezemmel.

Nem egy gondolatot hagyok magam mögött, hanem egy szívet, amelyet éhség és szomjúság édesít.

Mégsem maradhatok tovább.

A tenger, amely mindent magához vonz, hív engem, és hajóra kell szállnom. Ha az idő sürget, a maradás megfagyaszt, megmerevít és eltemet.

Örömmel vinném magammal mindazt, ami itt van, de hogy tehetném?

A hang nem hordozhatja a nyelvet és az ajkakat, amelyek szárnyra bocsátották. Egyedül kell a légbe szállnia.

Egyedül, fészkét hátrahagyva kell a sasnak a nap felé szárnyalnia.

Amikor a hegy lábához ért, ismét a tenger felé fordult, és látta hajóját, amint a kikötőbe ért, és rajta a hajósokat, honfitársait.

Lelke utánuk kiáltott, és így szólt: Ősanyám fiai, a végtelen tenger hajósai,

Milyen gyakran láttalak titeket álmaimban. Most ébren látom érkezésteket, amely legmélyebb álmom.

Kész vagyok az útra, és vágyam teljes vitorlázattal várja a szelet.

Már csak egyetlen lélegzetet veszek ebben a csendes levegőben, egyetlen szerető pillantást vetek hátra.

Azután közétek állok, utazó az utazók közé. És te, hatalmas tenger, alvó anya,

Aki a folyó és a kis patak számára maga vagy a béke és szabadság,

Csak egyetlen kanyart tesz ez a patak, csak egyet csobban már ezen a tisztáson, Azután mennem kell hozzád, végtelen cseppnek a végtelen óceánba.

Amint ment, férfiakat és nőket látott a távolban, akik elhagyták földjeiket és szőlőskertjeiket, és siettek a városkapuk felé.

Halotta, amint a nevét említik, és egymásnak azt kiáltják, hogy a hajó megérkezett.

Így szólt magában:

Legyen az elválás napja egyben az összegyűjtés napja is? Lehet, hogy alkonyatom valójában virradatom?

Mit adhatok annak, aki elhagyta ekéjét a munka sűrűjében, és annak, aki megállította a szőlőprés kerekét?

Válhat a szívem gyümölcstől roskadozó fává, hogy leszedhessem és nekik adhassam? Buzoghatnak vágyaim forrásként, hogy megtölthessem poharaikat?

Hárfa vagyok, amelyet a hatalmas ujjai érintenek, vagy fuvola, amelyen lehellete áramlik át? A csendet keresem, és milyen kincset találtam a csendben, amelyet bizalommal szétoszthatok? Ha ez az én aratásom, milyen földbe ültettem a magot, és milyen elfeledett időben?

Emeljem bár fel lámpásomat ebben az órában, nem az én tüzem az, amely benne ég majd. Sötéten és üresen emelem fel lámpásomat.

Az éjszaka őre tölti meg olajjal és gyújtja lángra.

Ezeket mondta szóval, de több maradt kimondhatatlanul szívében, mert magától nem tudta mélyebb titkait kimondani.

***

Amikor elérte a várost, az emberek köré gyűltek, és mindnyájan feléje kiáltoztak. A város vénei előálltak és így szóltak:

Ne menj még el tőlünk!

Te voltál homályunkban a napfény, és ifjúságod adta álmainkat.

Nem vagy közöttünk idegen vagy vendég, a mi fiunk és kedves szerettünk vagy. Ne hagyd még, hogy szemünk orcád után vágyakozzék!

A papok és a papnők azt mondták neki:

Ne hagyd, hogy a tenger hullámai elválasszanak minket, és a körünkben töltött évek emlékké váljanak!

Egy szellemet hordoztál köztünk, és árnyékod volt arcunk világossága. Nagyon szerettünk téged, de szeretetünk szótlan volt, és fátyol borította. Most hangosan szól hozzád, és leplezetlenül áll előtted.

A szeretet mindig csak az elválás órájában ismeri meg saját mélységét.

Mások is jöttek, és könyörögtek neki, de ő nem válaszolt nekik, Csak lehajtotta fejét, és a közel állók látták, hogy könnye keblére hull. Azután a néppel együtt elindult a templom előtti nagy térre.

A szentélyből kijött egy nő, akit Almitrának hívták, és aki látnok volt.

Végtelen gyöngédséggel nézett Almitrára, mivel Ő volt az, aki elsőként kereste fel, és hitt benne, amikor még csak egy napja volt a városban.

Almitra üdvözölte őt, és azt mondta:

Isten prófétája, sokáig kutattad a távolt, a láthatárt figyelve és hajódat várva. Most hajód megérkezett és menned kell.

Mélyen vágyakozol emlékeid földjére, legfőbb vágyaid forrásvidékére. Szeretetünk nem fog megkötni, sem szükségünk fogva tartani.

Arra kérünk azonban, szólj hozzánk mielőtt elhagysz minket, és ismertesd meg velünk igazságodat.

Mi átadjuk majd gyermekeinknek, és ők saját gyermekeiknek, és nem fog elveszni. Magányodban együtt őrködtél napjainkkal, és ébren hallgattad sírásunkat és nevetésünket éjjel. Ismertess meg minket Önmagunkkal, és fedd fel mindazt, amit láttál, ami a születés és halál között található.

Akkor ő így szólt:

Orphalese népe, miről beszélhetnék nektek, hacsak arról nem, ami éppen most bennetek is vibrál?

***

Akkor Almitra azt mondta: Beszélj nekünk a szeretetről.

Ő felemelte fejét, az emberekre nézett, és csend szállt rájuk. Jól hallhatóan így szólt: Ha a szeretet int, kövessétek,

Bár útja nehéz és meredek.

Ha szárnyával beborít, engedjetek neki,

Bár a tollai közé rejtett kard megsebezhet titeket. Ha szól hozzátok, higgyetek neki,

Bár hangja összezúzhatja álmaitokat, amint puszta marad a kert az északi szél után. Mert a szeretet megkoronáz, de meg is feszít. Segíti növekedésteket, de meg is nyes. Felemelkedik a csúcsotokhoz, és megcirógatja napfényben fürdő legzsengébb ágaitokat, De leszáll földbe kapaszkodó gyökereitekhez is, és alapjaitokban ráz meg.

Kéveként magába gyűjt, Kicsépel és lecsupaszít,

Megrostál, hogy megszabadítson attól, ami értéktelen, Fehérre őröl,

Meggyúr, míg rugalmassá váltok,

Azután szent tüzébe tesz, hogy szent kenyérré váljatok Isten szent ünnepére.

Mindezt teszi a szeretet, hogy megismerhessétek szívetek titkait, és azt ismerve az élet szívének részei lehessetek.

Ha azonban féltek, és csak a szeretet békéjét és gyönyörét keresitek,

Jobb néktek, ha eltakarjátok meztelenségteket, és kimentek a szeretet kertjéből

Abba az időtlen világba, ahol nevettek, de nem teljes nevetéssel, és sírtok, de nem sírjátok el minden könnyeteket.

A szeretet semmit sem ad, csak önmagát, és nem fogad el semmit, csak önmagát. A szeretet nem birtokol, de nem is birtokolható.

A szeretet elégséges a szeretetnek.

Ha szerettek, ne mondjátok "Isten a szívemben van", inkább "Isten szívében vagyok".

Ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, a szeretet, ha érdemesnek talál, irányítja a ti utatokat.

A szeretetnek nincs más vágya, mint önmagát beteljesíteni.

Ha azonban szerettek, és óhatatlanul vágyat éreztek, tegyétek azt saját vágyatokká: Felolvadni, és olyanná válni, mint a rohanó patak, amely saját dallamát zengi az éjszakában, Ismerni a túlzott gyengédség fájdalmát,

Megsebződni attól, hogy megértettétek a szeretetet, s Önként és örömmel vérezni,

Szárnyaló szívvel ébredni hajnalban, és hálát adni a szeretet újabb napjáért, Pihenni a déli órán, és a szeretet eksztázisáról elmélkedni,

Este hálával hazatérni,

Azután a szeretett személyért való könyörgéssel szívetekben, és ajkatokon hálaénekkel elaludni.

***

Ezután ismét Almitra szólalt meg, és azt mondta: Mester, és mi a helyzet a házassággal? Ő így válaszolt:

Együtt születtetek, és örökké együtt lesztek.

Igen, még Isten néma emlékezetében is együtt lesztek. , Hagyjatok azonban helyet szüntelen együttlétetekben,

És hagyjátok, hogy az ég szelei táncoljanak köztetek. Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből,

Inkább hagyjátok, hogy hullámzó tenger legyen lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok.

Adjatok egymásnak kenyeretekből, de ne ugyanazt a kenyeret egyétek.

Énekeljetek és táncoljatok együtt, és örüljetek, de engedjétek egymást egyedül is lenni, Ahogy a lant húrjai is egyedül állnak, bár ugyanaz a zene rezeg rajtuk.

Adjátok a szíveteket , de ne bízzátok egymás őrizetére, Mert csak az élet zárhatja kezébe a szíveteket.

Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz, Hiszen a templom oszlopai is külön állnak,

És a tölgyfa és a ciprus sem nő egymás árnyékában.

***

Akkor egy asszony, aki gyermekét a karján tartotta, így szólt: Beszélj nekünk a gyermekekről! Ő pedig azt mondta:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek,

Az önmagát szerető élet fiai és leányai fik. Általatok, de nem belőletek jönnek,

És bár veletek vannak, nem a tieitek ők.

Szereteteket adhatjátok nekik, de gondolataitokat nem, Mert nekik saját gondolataik vannak.

Otthont adhattok testüknek, de lelküknek nem, Mert lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem juthattok el, még álmaitokban sem.

Törekedhettek arra, hogy hozzájuk hasonlóvá váljatok, de ne akarjátok őket magatokhoz hasonlóvá tenni,

Mert az élet nem halad visszafelé, és nem marad a tegnappal.

Ti vagytok a húr, amelyről gyermekeitek, mint élő nyilak, előre szállnak.

Az Íjász látja a célt a végtelen ösvényén, és ő hajlít meg titeket hatalmával, hogy nyilai fürgén és messzire szálljanak.

Fogadjátok az Íjász kezének hajlítását örömmel,

Mert miként szered a szálló nyilat, szereti ő a biztos húrt is.

***

Akkor így szólt egy gazdag ember. Beszélj nekünk az adásról! Ő pedig így felelt:

Adtok, de keveset, ha vagyonotokból adtok. Ha önmagatokból adtok, akkor adtok igazán.

Hiszen mi a vagyonotok, csak olyan dolgok, amelyeket tartogattok és őriztek, mert attól féltek, hogy holnap szükségetek lesz rá.

De vajon mit hozhat a holnap a túl óvatos kutyának, amely elássa a csontot a jeltelen homokba, miközben a zarándokokat követi a szent városba?

Vajon az ínségtől való félelem nem maga is ínség-e,

És a szomjúságtól való rettegés - miközben kútjaitok tele vannak- nem csillapíthatatlan szomjúság-e? Vannak, akik keveset adnak a sokból, amijük van, és az elismerést adják, és rejtett vágyuk megront- ja ajándékukat.

Vannak azonban, akik kevéssel bírnak, és mindent odaadnak,

Ezek azok, akik hisznek az életben, és az élet gazdagságában, és akiknek az erszénye soha nem üres. Vannak, akik örömmel adnak, és ez az őröm a jutalmuk.

Vannak, akik fájdalommal adnak, és ez a fájdalom a keresztségük.

Vannak, akik adnak, és az adásban nem ismernek fájdalmat, nem keresnek örömet, és nem törődnek az erénnyel sem;

Ők úgy adnak, ahogyan a völgyben a mirtusz ontja illatát a légbe. Az ilyenek kezén át Isten szól, és szemükből ő mosolyog a világba.

Jó adni, ha kérnek, de jobb kérés nélkül, megértve adni;

Az adakozó kezű számára nagyobb öröm megtalálni azt, aki elfogad, mint adni. Van valamitek, amit nem adnátok oda?

Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon.

Adjatok hát most, hogy az adás ideje a tiétek legyen, és ne örököseiteké. Gyakran mondjátok: "Adnék, de csak az arra érdemesnek." Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn.

Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít.

Biztos, hogy aki érdemes arra, hogy éljen, érdemes minden egyébre is tőletek.

Az, aki érdemes volt arra, hogy igyék az élet tengeréből, érdemes arra, hogy megtölthesse poharát a ti kis patakotokból.

Mi lehet nagyobb érdem, mint az elfogadás bátorsága, bizalma, sőt jótékonysága?

Kik vagytok ti, hogy az emberek megszaggassák keblüket, és felfedjék büszkeségüket, hogy meztelenül láthassátok értéküket, és büszkeségüket szégyentelenül?

Gondoljatok először arra, hogy ti magatok érdemesek legyetek az adásra, arra, hogy az adás eszközei legyetek.

Mert valójában az élet az, amely ad az életnek- míg ti, akik magatokat adónak tartjátok, csak tanúk vagytok.

pedig, akik elfogadtok - és mindnyájan elfogadunk - ne vegyétek magatokra a hála súlyát, mert megterhelitek magatokat is, és azt is, aki ad.

Emelkedjetek inkább az ajándékozóval együtt az ő adományán, mint szárnyakon;

Hiszen ha túlságosan törődtök avval, hogy mivel tartoztok, az azt jelenti, hogy kételkedtek annak nagylelkűségében, akinek anyja a bőkezű föld, és atyja Isten.

***

Akkor egy öregember, egy kocsmáros, azt mondta: Beszélj nekünk az evésről és ivásról! Ő pedig így szólt:

Bárcsak meg tudnátok élni a föld illatából, és a fény táplálna titeket, mint a növényeket!

Mivel azonban ölnötök kell, hogy ehessetek, és el kell rabolnotok az újszülöttől anyja tejét, hogy szomjatokat oltsátok, tegyétek hát ezt istentiszteletté,

És asztalotok legyen oltár, amelyen az erdő és a mező tiszta és ártatlan teremtményeit áldozzátok, azért, ami az emberben még tisztább és ártatlanabb.

Ha megöltök egy állatot, így szóljatok hozzá szívetekben:

"Ugyanaz a hatalom, amely megöl téged, megöl engem is, és én is elfogyasztatom;

Mert az a törvény, amely téged a kezembe adott, engem egy hatalmasabb kézbe ad majd. Nem más a te véred és az én vérem, mint nedv, amely a menny fáját táplálja."

Ha beleharapok egy almába, szóljatok így szívetekben: "Magjaid élni fognak testemben,

És jövőd bimbaja kibomlik szívemben, Illatod lesz lehelletem,

És együtt fogunk örvendezni az egész éven át."

Ősszel, ha a szőlőskertetekben szüreteltek, és préselitek a szőlőt, szóljatok így szívetekben: "Én is szőlőtőke vagyok, gyümölcsömet a présbe gyűjtik,

És örökkévaló edényben tartanak, mint az újbort."

Télen, ha fejtitek a bort, legyen egy dal szívetekben minden pohárért, És emlékezzetek a dallal az őszi napokra, a szőlőtőkére és a szőlőprésre.

***

Ekkor egy földműves így szólt: Beszélj nekünk a munkáról! Ő pedig válaszolt, mondván:

Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel, és a föld szellemével,

Mivel a tétlen ember idegenné válik az évszakokban, és kilép az élet folyamatából, amely fenségesen és büszke engedelmességgel halad a végtelen felé.

Amikor dolgoztok, fuvola vagytok, amelyek az órák susogása zenévé válik. Melyiktek lenne néma, hangtalan síp, amikor mindenki összhangban énekel?

Mindig azt mondják nektek, hogy a munka átok és szerencsétlenség.

Én azonban azt mondom nektek, hogy ha dolgoztok, a föld legmélyebb álmának egy részét teljesítitek be, amely számotokra jelöltetett ki, amikor ez az álom született.

Munkás életet élve tulajdonképpen az életet szeretitek,

És aki munkálkodással szereti az életet, az ismeri az élet legmélyebb titkát.

Ha azonban ti fájdalmatokban helyt adtok a csüggedésnek, és a test fenntartásának, amely az orcátokra írt átok, akkor, azt mondom nektek, csak orcátok verejtékével moshatjátok le azt, ami írva van.

Azt is mondták nektek, hogy az élet sötétség, és kimerültségetekben visszhangozzátok, amit a kimerült ember mond.

Én azt mondom nektek, az élet valóban sötétség, hacsak nem párosul belső vággyal, És vak minden belső vágy, ha nem párosul tudással,

És minden tudás hiábavaló, ha nem jár munkával,

És üres minden munka, hacsak nincs jelen a szeretet;

Ha szeretettel dolgoztok, önmagatokhoz, egymáshoz és Istenhez kötitek magatokat.

Mit jelent hát szeretettel dolgozni?

Szívetekből jövő szállal szőni a ruhát, mintha szerelmesetek számára készülne; Szeretettel építeni a házat, mintha szerelmesetek készülne lakni benne;

Gyengéden vetni a magot, és boldogan aratni, mintha szerelmesetek fogyasztaná gyümölcsét. Mindent saját szellemetekkel megtöltve, a magatok módján tenni,

És tudni, hogy az egész mindenség körülöttetek áll és figyel.

Gyakran hallottam, amint mondtátok, mintha álmotokban mondtátok volna: "Aki márvánnyal dolgozik, és saját szellemét formázza meg a kőben, nemesebb, mint az, aki a földet szántja.

És aki a szivárványt ragadja meg, hogy az ember képét a vászonra fesse vele, több, mint az, aki szandált készít a lábunkra."

Én azt mondom nektek, nem álomban, hanem a dél teljes éberségében, hogy a szél nem susog édesebben az óriástölgynek, mint a legkisebb fűszálnak;

És egyedül az nagy, aki a szél hangját saját szeretetével édes dallá formálja.

A munka láthatóvá tett szeretet.

Ha nem tudtok szeretettel dolgozni, csak utálattal, jobb ha abbahagyjátok a munkát, és leültök a templomkapuba koldulni azoktól, akik ürömmel dolgoznak;

Mert ha közömbösen készíttek kenyeret, keserű kenyeret süttök, amely csak félig csillapítja az ember éhét;

És ha rosszkedvűen préselitek a szőlőt, rosszkedvetek mérget szűr a borba;

És bár angyalként énekeljetek, ha nem szeretitek az éneklést, eltompítjátok az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaival szemben.

***

Ekkor egy asszony így szólt: Beszélj nekünk az örömről és szomorúságról! Ő pedig így felelt:

Örömötök valójában álarcát levetett szomorúság.

A forrás, amelyből nevetésetek fakad, gyakran könnyetekkel van tele. Hogy is lehetne ez másképp?

Minél mélyebben vág bele létetekbe a szomorúság, annál több örömet tudtok befogadni. Nem ugyanaz a cserép, amely most borotokat őrzi, égett-e a fazekas kemencéjében,

És a lant, amely lelketek megnyugtatja, nem ugyanaz a fa-e, amelybe kés vájt?

Ha boldogok vagytok, nézzetek mélyen a szívetekbe, és látni fogjátok, hogy ami elszomorított, ugyanaz, mint ami most örömet jelent.

Amikor szomorúak vagytok, ismét tekintsetek szívetekbe, és látni fogjátok, hogy azért sírtok, ami korábban örömet okozott nektek.

Néhányan közületek azt mondják: "Az öröm nagyobb, mint a szomorúság.", mások azt: "Nem, a szomorúság nagyobb."

Én azonban azt mondom nektek, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól.

Együtt érkeznek, és amikor az egyik egyedül ül veletek asztalotoknál, ne feledjétek, hogy a másik az ágyatokban alszik.

Bizony, mérlegként vagytok felfüggesztve szomorúságtok és örömötök között. Csak ha üresek vagytok, akkor vagytok egyensúlyban és nyugalomban.

Ha a kincstárnok felemel titeket, hogy megmérje aranyát és ezüstjét, örömötöknek vagy szomorúságtoknak mindenképpen emelkednie vagy süllyednie kell.

Ekkor egy kőműves lépett elő, és azt mondta: Beszélj nekünk a házakról! Ő pedig válaszolt, mondván:

Építsetek képzeletetekből kunyhót a vadonban, mielőtt házat építtek a városfalak között,

Hogy amint ti hazatértek az alkonyatban, hazatérhessen a bennetek lakozó örökké távoli és magányos vándor is.

Házatok a ti nagyobb testetek.

A napon nő, és az éjszaka csendjében alszik, és nem álomtalan. Vajon nem álmodik-e a házatok, és hagyja el álmában a várost a liget és a dombtető kedvéért?

Bárcsak házaitokat kezembe gyűjthetném, és magvetőként szétszórhatnám az erdőn és mezőn!

A völgyek lennének utcáitok, és a zöld ösvények fasoraitok, hogy a szőlőskertekben keressétek egymást, és ruhátokban a föld illatát hordjátok.

Ez azonban már nem lehetséges.

Őseitek félelmükben egymáshoz túl közel gyűjtöttek össze titeket, és ez a félelem tovább tart. Városfalatok továbbra is elválasztja szíveteket földjeitektől.

Mondjátok meg nekem, Orphalese népe, mi van ezekben a házakban, és mi az, amit megerősített kapukkal őriztek?

Békét, halk belső vágyat, amely kifejezi erőtöket? Emlékeket, az emlékezés csúcsait átívelő derengő boltíveket?

Szépséget, amely a szent hegyre vezeti a szívet a fából és kőből készült dolgoktól? Mondjátok, vannak ilyenek a házaitokban?

Vagy csak kényelem, kényelem utáni testi vágy, az a rejtett érzés, amely vendégként érkezik a házba, majd házigazdává, sőt zsarnokká válik?

Igen, végül idomárrá lesz, aki korbáccsal és cukorral bábokká teszi legmélyebb vágyaitokat. Bár keze lágy, a szíve vasból van.

Álomba ringat, hogy ágyatok mellé álljon, és csúfolódjon a test méltóságán. Gúnyt űz a józan érzékeitekből, és vattába csomagolja, mint törékeny edényt.

Valóban, a kényelem vágya megöli a szellem szenvedélyét, és vigyorogva vonul a temetésén.

De ti, a távol gyermekei, ti soha meg nem nyugvók, ti nem estek csapdába, és nem lesztek megszelídítve.

A ti házatok nem horgony, hanem árboc,

Nem a sebet borító fényes hártya, hanem szemhéj, amely óvja a szemet.

Ti nem fogjátok összecsukni szárnyaitokat, hogy átmehessetek az ajtókon, sem fejeteket lehajtani, hogy ne ütközzön a mennyezetbe, félni sem fogtok a lélegzetvételtől, nehogy a falak megrepedjenek és leomoljanak.

Nem laktok kriptákban, amelyeket a holtak építettek az élőknek.

Házatok, legyen bár pompás és ragyogó, nem zárja magába titkotokat, és nem határolja be vágyódásotokat,

Mivel az, ami bennetek határtalan, az ég házában lakozik, amelynek kapuja a reggeli köd, és ablakai az éjszaka dalai és csendje.

***

Egy takács így szólt: Beszélj nekünk a ruhákról! Ő pedig így válaszolt:

Ruhátok elfedi szépségetek nagy részét, de nem rejti el a rútat.

Bár ti az öltözékben az egyéniség szabadságát keresitek, páncélt és láncot találtok benne. Bárcsak a nap és a szél inkább bőrötökkel, mint ruhátokkal találkozna,

Mivel a napfényben az élet lehellete van, és az élet keze a szélben.

Néhányan közületek azt mondják: "Az északi szél szőtte a ruhát, amelyet hordunk." Én azt mondom nektek, valóban az északi szél volt,

De a szégyen volt a szövőszéke, és elgyengült izmok voltak a fonalai, És amikor művét befejezte, nevetett az erdőben.

Ne feledjétek, hogy az erényesség pajzs a tisztátalanok szeme ellen,

De ha tisztátalanok nem lesznek, mi lesz az erényesség, csak az elme béklyója és zavara.

Ne feledjétek, hogy a föld boldog, ha érzi meztelen talpatokat és a szelek szívesen játszanak hajatokkal!

***

Egy kereskedő így szólt: Beszélj nekünk a vételről és eladásról!

Ő pedig válaszolt, mondván: , Gyümölcseit nyújtja nektek a föld, de nektek nem kell, hacsak nem tudjátok kezeiteket megtölteni. A föld ajándékainak cseréje az, amiben ti jólétet és megelégedést találtok.

Ha azonban ez a csere nem szeretetben és méltányosan történik, egyeseket mohóságba, másokat éhségbe taszít.

Amikor ti, a tenger, a mezők és a szőlőskertek munkásai találkoztok a piacon a takácsokkal, a fazekasokkal és fűszergyűjtőkkel,

Hívjátok akkor a föld szellemét, hogy költözzön belétek, és szentelje meg a mérlegeket és a számításokat, amelyekkel értéket értékhez mértek.

Ne hagyjátok, hogy a meddő kezűek is részt vegyenek cserétekben, akik csak szavaikat adják el munkátokért.

Az ilyen embereknek mondjátok azt:

"Gyere velünk a mezőre, vagy menj testvéreinkkel a tengerre, és vesd ki hálódat, A föld és a tenger hozzád is bőkezű lesz, miként hozzánk."

Ha azonban az énekesek, táncosok és fuvolások jönnek, vegyetek az ő ajándékaikból is,

Hiszen ők is gyümölcsöt és tömjént gyűjtenek, és bár álomszerű, amit ők hoznak, öltözék és táplálék a lelketeknek.

Mielőtt elhagyjátok a piacot, nézzétek meg, hogy senki ne menjen útjára üres kézzel.

A föld szelleme nem nyugszik addig, amíg közületek a legkisebbnek is ki nem elégültek a szükségletei.

Fordította: DRASKÓCZY MAGDOLNA

(William Heineman Ltd. London,1982.)

1883-ban Libanonban született költő író, és festő. 1912-től New Yorkban élt, ott halt meg 1931-ben. Műveit arab és angol nyelven írta. A számtalan kiadást megélt "The Prophet" 1923-ban keletkezett. Vissza az elejére!