Herbert J. Gans

Mire szolgálnak az érdemtelen szegények?*

Az alábbi elemzés tizenöt gazdasági, szociális, érzelmi, kulturális, vallásos és politikai funkciót vesz sorra, amelyeket a jobbmódúak által érdemtelennek minősített és akként kezelt szegények – szándékkal vagy anélkül – betöltenek az amerikai társadalomban.

Az érdemtelen szegények első, hagyományos funkciója az, hogy ők alkotják a munkaerőnek azt a "tartalékseregét", amely elég magasan képes tartani a munkanélküliségi arányokat ahhoz, hogy a keresetek alacsonyan maradjanak. Mivel Amerikában a munkanélküliségi arányok a szegények, és különösen a néger szegények között igen magasak, az érdemes szegények önmagukban elegen vannak ehhez. Mindazonáltal az aktuális szövetségi program, amely azt célozza, hogy a segélyezetteket munkakényszer (workfare) révén munkába állítsa, őket is e tartaléksereg tagjaivá teheti, amint alulfizetett munkájuk arra használható, hogy kiszorítsa a magasabb bérért foglalkoztatottakat.

Másodjára: a legtöbb érdemtelen szegény manapság egészen más gazdasági funkciót is ellát. Mivel nincs papírjuk megfelelő képzettségről, vagy úgy gondolják róluk, hogy nem rendelkeznek a megfelelő habitusokkal (pl. pontosság vagy munkaerkölcs), eleve nem kínálnak nekik munkaalkalmat, s tényszerűen kizárják őket a munka piacáról. Ezzel összhangban a kormányzat nem munkanélküliként számol velük, ami azzal jár, hogy a munkanélküliségi ráta alacsonyabbnak, a gazdaság "egészségesebbnek" tűnik fel, mint amilyen valójában.

Ha már egyszer száműzöttek a munkaerőpiacról, az érdemtelen szegények helyettesíthetők az újonnan bevándorlókkal, akik általában vállalkoznak arra, hogy hosszabb munkaidőben, alacsonyabb bérért dolgozzanak, mint a bennszülött amerikaiak, s akiket rá lehet bírni (olykor maguktól ajánlkoznak erre), hogy szerződéses alkalmaztatáson kívül, az informális gazdaság szférájában vállaljanak munkát, ahol nincs hivatalosan nyilvántartott munkaidő, bér, nyereség.

Harmadjára: az érdemtelen szegények közvetlen gazdasági funkciókat is ellátnak, mivel segítenek kielégíteni az illegális, mégis keresett javak iránti keresletet, még a közép- és felső osztályok körében is. A 20-as 30-as években az érdemtelen szegények segítették sörrel, borral, pálinkával ellátni a szesztilalom Amerikáját. Manapság, jóllehet úgy becsülik, hogy az illegális drogok 80%-át fehéreknek adják el, akik túlnyomó többsége nem szegény (Harris, 1990), a kábítószer-kereskedelem rizikójával járó és alja melóit a néger és spanyol-amerikai szegények végzik (valamint a volt bűnözők, akik más munkához nem tudnak jutni, illetve a kispénzű drogosok, akiket pénz helyett kábítószerrel lehet fizetni).

Negyedszer, az érdemtelen szegények közvetett módon munkaalkalmat teremtenek a középosztály számára. Mivel az érdemtelen szegényekről úgy gondolják, hogy szocializációjuk elégtelen, hogy veszélyesek vagy valamiképpen nemkívánatosak, vagy társadalmilag elfogadható viselkedésre kell őket átképezni, vagy el kell különíteni őket a társadalom érdemteljesebb csoportjaitól. Mindeme tevékenységeket különböző szakképzett dolgozók végzik, közöttük sok értelmiségi. Ily módon az érdemtelen szegények hozzájárulnak ahhoz, hogy akadjon munkalehetőség szociális munkások, pszichológusok, viselkedésmódosító szakértők, rendőrök, bírók, börtönőrök számára – sőt még a társadalomtudósok számára is, akik kutatásokat végeznek a "legalul lévők" körében.

Az érdemtelen szegények egy sor egyéb, a társadalmi struktúrát formáló funkciót is ellátnak, azokat szolgálva ezzel, akik haszonélvezői a jelenlegi strukturális berendezkedésnek. Említsük ötödiknek azt, hogy az érdemtelen szegények már csak létezésükkel is igazolják az intézményi status quót. Amilyen mértékben a szegények gyerekeit úgy tartják számon, hogy a lepusztult körzetek általános iskoláira kiterjesszék a reformokat – illetőleg, hogy egyáltalán pénzt költsenek rájuk. Jóllehet véget nem érő viták folynak arról, hogy mit is kellene tenni az elszegényedett körzetek általános iskoláinak felzárkóztatására, a végeredmény mindig az, hogy édeskevés történik. Hasonlóképpen, a szegényeknek szánt egyéb közszolgáltatásokat – például a szociális lakásépítést vagy a segélyezést – sem igazán látszik szükségesnek jobbítani, hiszen e rendszerek kudarca mindig megmagyarázható azzal, hogy az érintettek nem tartják karban a lakásukat, nem hajlandók kereső tevékenységbe fogni.

Hatodik, és talán még fontosabb mozzanat: az érdemtelen szegények legitimálják az osztály-hierarchiát. Ha úgy vesszük, hogy a legalul lévők definíciószerűen érdemtelenek, s fölöttük mindenki érdemes, ezzel morális éthoszt adunk az osztálytagozódásnak, s ez segít igazolni a hierarchikus elrendeződést. Tegyük hozzá: az érdemtelen szegények akár érdemes szegénnyé is avanzsálhatnának, így akár feljebb is léphetnek ebben a hierarchiában, mindössze csak hajlandónak kell mutatkozniuk elfogadni a rosszul fizetett, presztízs nélküli munkákat és munkaposztokat.

Hetedszer: az érdemtelen szegények fontos szerepet töltenek be a társadalmi normák fenntartásában. Durkheim volt az, aki először világított rá, milyen fontos szerepe van a bűnözésnek a törvénytisztelő magatartás meghatározásában és értékkel felruházásában (Erikson, 1966). Ugyanezen logika szerint, ha a szegényeket pusztán annak okán, hogy nem képesek eleget tenni mindazon normáknak, melyeket az amerikai életforma szentesített fundamentumainak tekintünk, érdemtelennek minősíthetjük (Sawhill, 1989). Azok, akik megfelelnek e normáknak, felhasználhatják az érdemtelen szegényeket arra, hogy explicit formában kiálljanak e normák mellett, s újból meg újból kiharcolják azok társadalmi elismerését és megerősítését. Ha az érdemtelen szegények lustasággal vádolhatók, közvetetten segítenek igazolni a munka éthoszát; ha csak a csonka család juthat jóléti segélyekhez, ez megerősíti a teljes család polgári ideáljának legitim voltát. A 60-as években a szegénység-függő deviancia felmutatása olykor bírálni segítette a "középosztályi erkölcsiség" kulturális korlátoltságát (és ennek gazdasági feltételekhez kötöttségét); a 80-az évek óta a deviancia ismét az amerikai kultúra középosztályi értékeinek egyetemessége mellett felhasznált érvvé vált.

Két teljesen különböző séma látszik vezérelni a "főáramlat" normái és a szegényektől elvárt követelmények közötti viszonyt. Egyfelől azt tapasztaljuk, hogy amikor a középosztályban felerősödik a szorongás tagjainak viselkedését s az azt vezérlő normákat illetően, szigorodik a szegényekkel szemben "érdemtelenségük" okán alkalmazott büntetés, amiért nem gyakorolják a vonatkozó középosztályi erényeket. Így például, amikor a középosztálybeli szülőket nyugtalanítani kezdte gyermekeik kamaszkori szexualitásának intenzívebbé válása, egyszercsak elsőrendűen fontos társadalmi problémává lépett elő a fiatalkorú szegények körében jelentkező terhességek kérdése – annak ellenére, hogy a serdülőkori terhességek gyakorisága az elmúlt húsz évben egyre csökkent. Amikor a középosztályban kétségek kezdenek támadni a terhességmegszakítás kívánatosságát illetően, megakadályozhatják, hogy a szegények élhessenek vele; a szegények magzatai hirtelen éppen attól minősülnek különösen érdemdúsnak, hogy a velük viselős anyák – úgymond – érdemtelenek. Amerika történelme során a kormányzat jószerével csak akkor fordított figyelmet a kábítószer-problémára, amikor az a középosztályból kezdte szedni áldozatait, bár a büntetés – régen is, ma is – főleg csak a szegényeket sújtja.

Másrészt az érdemtelen szegényekre azoknak a normáknak a fenntartásához van szükség, amelyeket maga a középosztály már csak vonakodva gyakorol, amelyektől elfordulóban van. Így, ha gyengül a közmegegyezés a tekintetben, hogy hogyan kell felnevelni a gyermekeket, hogy mennyire fontos a jól vezetett háztartás, vagy mik is a középosztályi nukleáris család életvezetéséhez kötődő jegyek, a segélyezettektől elvárható, hogy szorgosan hódoljanak e gyakorlatoknak. Ha a szociális intézmények munkatársai netán úgy érzik, a segélyezettek elmulasztják követni iránymutatásaikat, megbüntethetik őket. Ha az anya segélyből él, kényszeríteni lehet, hogy háztartás-vezetés kurzusokra járjon, s ha a szociális munkás úgy ítéli meg, hogy e szokásai alapján a gyermek vétkes elhanyagolásának bűnébe esik, a gyereket elvehetik tőle, és gondozás alá helyezhetik.

Általánosabban szólva, az olyan tradicionális normák elkötelezetteinek, mint a takarékosság, a monogám család, a jövőre-orientáltság és a kielégülések elhalasztásának képessége, valamint azoknak az intézményeknek, hivataloknak, amelyeknek anyagi vagy erkölcsi érdeke fűződik e normákhoz, szükségük van megvádolható emberekre. Olyanokra, akiket azzal lehet vádolni, hogy szórják a pénzt, jobbra-balra félrelépnek, szétesettek és jelenre-orientáltak, s akiket aztán érdemtelennek lehet minősíteni.

Hogy a szegények vajon ténylegesen ilyen elmarasztalható módon viselkednek-e, az már mindegy is, ha egyszer ez elképzelhető (és érdemtelenné minősítésük révén elképzeltethető) róluk. Igazság szerint az esetek túlnyomó többségében nem hágják át az alapvető normákat; így például a segélyezettek körében a jövedelem-kimutatással csalók aránya lényegesen alacsonyabb, mint a tisztes adófizetők körében. Ráadásul kutatások sora mutatta ki, hogy a szegények – köztük a segélyezettek – ugyanúgy szeretnének dolgozni, mint bárki más; hogy korlátozzák születendő gyermekeik számát; hogy kertvárosi lakást remélnek, azaz általában ugyanaz az "amerikai álom" vezérli őket, mint honfitársaik többségét. Ha a többiektől elütően viselkednek, ebbe a szegénység kényszeríti bele őket, nem a normák elvetése.

Nyolcadszor: az érdemtelen szegények olyan szocio-emocionális és politikai "átviteli" funkciót töltenek be, amelynek a politikai elit közvetett haszonélvezője. Az érdemtelen szegények automatikusan mindig kéznél vannak, ha a "népharag" és közmegítélés számára céltábla szükségeltetik. A harag a személytelen struktúrákról vagy a személyesen felelős hatalmakról áttelepíthető a cáfoláshoz erőtlen áldozatokra. Sok amerikai indulatba jön, ha koldust vagy hajléktalan csavargót lát, de nem hozza indulatba a gazdaság működése vagy a hatalmi elit, amelynek pedig része van e szociális problémák, jelenségek létrejöttében. A harag átvitele a hatalomból kisemmizettekre védi ettől a hatalmasokat. Mivel közvetett felelősségük a hajléktalanság és a koldulás létrejöttének okaiban szinte láthatatlan marad, nem nehezedik rájuk nyomás, hogy foglalkozzanak azok okaival, s tegyenek már többet megoldásukért. Ugyanez az indulatátvitel a "rendszert" is védelmezi, s azokat az embereket is, akik nem tudják vagy nem akarják megkérdőjelezni a rendszert – azaz: azt a társadalmi berendezkedést, amelyben élnek.

Az érdemtelen szegényekre általában is kivetíthető a társadalmi berendezkedéssel való elégedetlenség. A "csalárd segélyezett" figurája, aki tetemes összegű jóléti segélyt összeszedve fényűzően él, s esze ágában sincs dolgozni, igen erős érzelmi hatású kép, amely újra és újra felbukkan az amerikai emberek fejében, különösen a nehéz gazdasági időszakokban. Maga Ronald Reagan is gyakran élt a Cadillac-ken furikázó "jóléti naccsága" kortesfogásával. A jóléti segélyek mellett fényűzően élő csaló fantomképét a tények nehezen tudják elhomályosítani, mivel ez a kép segít a munkájukkal vagy keresetükkel elégedetlen embereknek elégedetlenségüket a szegényekre kivetíteni.

Egy másik változat a házastárs nélkül élő anyák és munka nélkül otthon lézengő élettársuk képét villantja fel, akik napjuk nagy részét szeretkezéssel vagy egyéb örömök hajszolásával töltik; ez is kapóra jöhet a nem-szegényeknek szexuális életükkel, munkájukkal, adójuk nagyságával és minden egyébbel kapcsolatos elégedetlenségük indulat-átviteléhez.

Kilencedszer: az érdemtelen szegényeknek szerep jut a szórakoztatóipar és a kultúra termékeinek létrehozásában is. A gyilkosságokon és egyéb bűncselekményeken csemegéző, véget nem érő televíziós riportok (amelyeknek főszereplői többnyire a szegények), a média fogyasztóközönségét nemcsak az élet non-fiction drámáival látják el, hanem egyben emlékeztetik az emberölésre és más törvényen kívüli cselekedetekre vonatkozó normákra is.

A hidegháborús korszak megszűntével az akciófilmek és - regények negatív figuráját megtestesítő szovjet kémet felváltotta e szerepben a kábítószeres- vagy gengszterbanda elvetemült főnöke. A fikció műfajának érdemtelen szegényekből verbuválódó elvetemült, ám a történet végén legyőzött főszereplői a tömegkultúra fogyasztói számára szórakoztató, kellemes feszültséget kínáló és a valóság gondjait feledtető pótszer-funkciót nyújtanak.

Tizediknek említhetjük, hogy ugyanaz a puritán és kálvinista vallásos ideológia, amely segített legitimálni az amerikaiak szemében az érdemtelen szegényekről kialakított képet, ugyanakkor különféle funkciókat hozott létre azok számára, akik e szegény néposztályokat a jótékonyság jótéteményeiben részeltetik: közéleti személyiségek, papok, egyháztanácsi tagok, vallási illetőleg nem-egyházi önkéntes szolgálatot teljesítők és mások számára. A jótékony célú volontőr-munka fontos tevékenység a középosztályi Amerikában, és bár érdemtelen szegények nélkül is működne, az, hogy ezek kliensként "rendelkezésre állanak", nem elhanyagolható szempont.

A jótékonyság gyakorlása az egyházaknak külön járulékos intézményi szerepet juttat, akárcsak – bizonyos mértékig – a "felső tízezernek" is, amely esetenként jótékonysági bálokat és vacsorákat szervez a hajléktalanok vagy az AIDS-esek javára, nemkülönben az érdemes szegényeknél fennáll megmentésük vagy megtérítésük eshetősége, ami további vallásos vagy világi kielégüléseket nyújthat a jótékonysági akciókban résztvevőknek. Az amerikai keresztény egyházak a vallásos érzület önmagában fellelt jutalmán kívül mindig is felkínálták az egyházközségen belüli karrier lehetőségét – cserébe a boldogtalanok lelkének megmentéséért. Mindezekhez tegyük hozzá, hogy az érdemtelen szegények létének bizonyos politikai funkciói is vannak, részint a baloldal, de inkább és főleg a jobboldal számára. Tizenegyedikként említsük tehát azt a funkciót, hogy a baloldal részben azért képes az USÁ-ban fennmaradni, mert a szegények ügyének szószólója, s harcol az érdemtelenség bélyege ellen. Azt mondhatnánk: voltaképp egyedül képviseli azt az álláspontot, hogy inkább gazdasági segítségre, mint morális jobbításra van szükségük. Tizenkettedikként pedig azt, hogy mivel az érdemtelen szegények nem képviselnek politikai erőt, a jobboldal könnyűszerrel képes felhasználni őket, különösen a jelen időszakban, amikor a domináns politikai szemlélet az "áldozatok" jogát hangsúlyozza a "bűnösökével" szemben, hogy igazolást keressen a polgári szabály-jogok gyakori megsértésére, amelyre elsősorban az érdemtelen szegényekkel, valamint azokkal szemben kerül sor, akiket – még ha nem süllyedtek is szegénysorba – a politikai hatalom aktuális birtokosai hajlanak érdemtelennek minősíteni.

Tizenhárom: Az érdemtelen szegények ürügyet szolgáltatnak a jóléti állam ellen intézett támadásokra. A Harc a Szegénység Ellen mozgalom (War on Poverty) azért vallott kudarcot, legalábbis Charles Murray (1984) szerint, mert – mint állítja – növelte az érdemtelen szegények számát. Megfordítva, a liberálisok azzal érvelhetnek a jóléti állam mellett, hogy az csökkenti az érdemtelen szegények számát.

Tizennégy: az érdemtelen szegények tálcán kínálkoznak, hogy őket tegyék bűnbakjaivá az ország politikai konfliktusainak, s azoknak a folyamatoknak is, amelyek során változatos módokon rekesztik ki őket a politikai folyamatokból. Ez azzal a haszonnal jár, hogy a politika könnyebben szegődhet partneréül más – értsd: mérsékeltebb, konzervatívabb beállítottságú – választói érdekeknek, és általában könnyebben lehet centralista beállítottságú, mint ha folyvást figyelembe kellene vennie a szegények munkalehetőségekre, jobb lakásra s ehhez hasonlókra vonatkozó igényeit.

Ráadásul, a szegények mellett szót emelő liberális vagy baloldali színezetű jelöltek mindig megtámadhatók azon a címen, hogy az érdemtelen szegények pártját fogják, s ily módon politikai vezetőszerepre való alkalmasságuk legitimitása kétségbe vonható. S mivel az érdemtelennek minősített szegények politikai legitimitása is kétségbe vonható, ez is csak azt biztosítja, hogy a politikai rendszer – kirekesztésük révén – jobban tudjon alkalmazkodni más, konzervatívabb körök elvárásaihoz.

A republikánusok régóta érvelnek azzal, hogy a Demokrata Párt illetve annak liberális személyiségei túlságosan is elnézőek az "utcai bűnözéssel" szemben, melynek szereplői elsősorban a segélyezettek, azaz az érdemtelen szegények. Ennek az érvelésmódnak sikerült is a "liberális" szóhoz egészen negatív hangulattartalmakat párosítania. S mivel az "utcai bűnözés" javarészt a színesbőrű szegények műve, a rá való hivatkozás a választási harcokban suba alatt egyenértékese lehet a faji előítéletekkel való játszadozásnak.

Végül, tizenötödiknek: a szegények lepusztult lakókörzeteire is rá lehet ütni a bélyeget – "osztályon aluli körzet" – , s ez elegendő oknak látszik arra, hogy e körzetek más célokra kisajátíthatónak tűnjenek. A rendőrség úgy dönthet, hogy itt engedi szabadjára a más körzetekből kiszorított kábítószer-kereskedelmet; a városháza hivatalnokai itt jelölhetnek tanyát a hajléktalanoknak, az elmebetegeknek, az elvonó-intézeteknek, szeméttelepeknek, amelyekből a módosabbak lakta körzetek nem kérnek.

De az ellenkező folyamattal is találkozhatunk. A lepusztult körzeteket kisajátíthatja a város, és a magasabb státusú és jövedelmű lakosok illetve tevékenységeik rendelkezésére bocsáthatja, arra hivatkozva, hogy szegény lakónépességük túl sok anyagi és egyéb költséget emészt fel a város növekedésének és fejlődésének terhére. A 60-as években ezeket a körzeteket hivatalosan slummá nyilvánították, majd szanálták; lakosaikat elköltöztették onnan, az épületeket lerombolták, hogy luxuslakásokat és reprezentatív irodákat, bevásárlóközpontokat, szanatóriumokat, iskolákat stb. emeljenek e helyükön (Gams, 1991. 12. fejezet). Vagyis az érdemtelen szegények arra is jók, hogy másra felhasználható területeket biztosítsanak a városfejlesztés számára.

* Részlet a szerző hosszabb tanulmányából, amely az Esély 1992/1-es számában jelent meg