Bartos Tibor

KISKÚT

- Selymes a vize? Nálunk a harapós kóla megy. Nagyobb hírt nem hozott? Merre az a kiskút?

- Abban a városban, amelyik tavat fog körül. Vízivár benne, akkora a tó, s hajó jár rajta.

- Hol olvasott ilyen városról?

- Ejnye. Városnak, várának, tavának alatta is víz. Aszálynak évadán zöldell körülötte fű-fa.

- He? Ilyen nincs.

Jól van, segítő kérdéseket kaptok, ennyire buták nem lehettek ti. A vizét, azt Európának talán első embere élte. Dereng már? Régi királyaink mulatóhelye és Camp Davidje volt idegen királyok fogadására. A legújabb kor hajnalán is a királyi kincstár fogott össze új földesurával. Elküldte hozzá a dectus Hungariae-t, országunk díszét, a berlini, londoni, szentpétervári, jénai, olmützi akadémia tagját jó tanácsaival. Majd ő hozta tanítványát és barátját, a magyar ingenieurt - így jegyezte rajzait, terveit a Porosz Tudományos Társaság tagja, a római császár térképésze és kultúrmérnöke, aki a nagy tó színét úgy megemelte, hogy bármerre nézek, szoborcsoport rajta a város. Közben a táj tudós tervezésén kitanult a helyi éppétőmester is, de annyira, hogy aztán már Veszprémet, Egert, Mórt is megrakta az épületeivel, és már ő nevelt kultúrmérnököt és szobrászt városának. És ha e három iparos elme hidat vagy hidast, istállót vagy malmot, templomot vagy kastélyt, követ vagy kőcserepet arányozott, az illedt tájba is, a városba is.

- Hé, hova lukadunk ki? Ülésezünk itt!

- A bihari remete még neki sem búsulhatott, a széphalmi széplélek börtönbe se juthatott, a nemzet csinosítói még egy épkézláb ötlettel nem állhattak elő, mikor ez a város már mindent tudott, amit városnak tudnia kell. Ipara virult vízi erején, pedig hol volt még a félkarú óriás, pláne proletárdiktatúra plusz villamosítás! Kapiskáljuk már?

- Víz, víz.

- Méghozzá annyi, hogy a serdülő Budapestnek ivóvizül fölvezették volna, ha nem olyan meleg. Azért őrölhetett a város nagy télben is a török hadnak puskaport, az osztráknak prófuntot, s ha malmainak baja esett, a két ellenség együttes erővel javította. Na! Hiszen jártatok benne! A gyors is megáll ott! Autópálya is érinti. Hát az élsportolókra nem emlékeztek? Az edzőtáborra?

Tata! Tata! Ennyi csillogó szemet! Csupa tehetséges magyar. Csak hát nagyszabású. Mit ezeknek kiskút? Mondtam volna mindjárt az edzőtábort. Nem állítanám, hogy a tatai képviselőtestület ülésén vettem hangszalagra mindezt. Hiszen a tatai testület rögtön megmondja, hogy mink volnánk! Itt vagyunk, ragyogunk! S fújnák is már: Az első európai, az Samu! Nősembernek tisztelik a vértesszőlősiek. Nem sokkal azelőtt kell lefordulni az odvának, hogy a nyíl a tatai Öregtó farka felé mutatja az utat. Arra a horgászparadicsom! A nehézfémes derítő! S hogy Magyarország dísze, aki ezt a modern kultúrtájat tervezte, Bél Mátyás! A magyar ingenieur meg Mikoviny, akit mi kereszteltünk Mikovényinek utcánk nevében! S az éppétőmesterünkön az egri püspök csudálkozott a Lyceum láttán, hogy Bécsben találkozik-e őnála különb! Hát hogyne, kapott is szobrot a főterünkön! S már dupláznak rám, iszen gyüttment vagyok. Gyüttmentek szavaltak, amíg a széncsata Mohácsa nem lettünk. Mi megmondtuk, hogy a tatabányaiak addig bányásznak csak, amíg a buziknak a Gellértben ki nem bányásszák a melegvizet a seggek alól, és nem úgy lett? Maga nem a Gellértbül gyütt? Maguk miatt nem épült meg a szocializmus, maguk miatt számolták föl a tatai cipőt és csődölt be a szőnyeg! De van még cserepünk és hűtőtechnikánk, és lesz felüljárónk! Mi döntünk, mit tegyünk a városból. Kukoricatáblát-e vagy atomtemetőt? Minden lehetséges.

Hízelkedéssel próbálkozok. Legyek csak, akinek néznek. A fontos csak Tata. Lakótelepek rághatták körül barokk városát, Eszterházy kastélyát, templomait. Malmainak, fürdőinek vizét elihatta a felfúvódott bányászbéka. De hogy Természet, Ipar és Művészet egymást termékenyítette itt, az a csodálatot máig megérdemli. Tata csodájának az egy megvilágosodott nemzedék új egybefoglalója volt csak. Kik jártak már addig a csodájára! A szőnyi légió veteránjai öregségükre ad lacum felicem, nyelvükön boldog tónak becézett Öregtó partjára telepedtek nyugdíjasnak, és a Kristályforrások nimfáinak állítottak ránkmaradt kőoltárt. Zsigmond, a király, a császár udvarával Tatán hetelt. Tárgyalt, lubickolt, vadászott itt a bizánci császárral, a dán királlyal, a szerb despotával, a bosnya fejedelemmel, és várkastélya körül ötezer mercédesz-paripa parkolt! Mátyás itt időztében szakasztotta meg Szép Ilonka szívét és Bonfini is eljött kastélyát magasztalni. Csupa turista! S az utánuk való új kor anzikszai: a rézmetszetek Európa-szerte tudósítanak szinte évről-évre erődítési munkáiról, ostromairól, mintha bizony Tata vára lett volna a kereszténység védőbástyája! Mikor Sorrentója volt! Egyetlen városunknak nem maradt ennyi képes emléke a török világból. S a vendégjárást csupán késleltette a hadak járása. Mi egyébért nyúlt volna a császári és királyi kincstár a zsebébe, miért rendeztette volna ilyen nagynevű tudósokkal Eszterházyval közösen? Ferenc király a schönbrunninak mondott békét a tatai kastély toronyszobájában írta alá, és milyen kár, hogy utolsó királyunk, Károly csak futó vendég lehetett itt a budaőrsi csata után!

Mintha megindulnának a szép szón. A kukoricaföld csak ijesztés volt. De mi egyebet tehetnek, ha Tatabánya kloákájává lett az Öregtó? Leeresztik, megkotorják, aztán kukoricát bele! S ha a kukorica nem szereti a bányaiszapot? S a kotorékkal megint hova? Szigetet építeni netán, amilyet a Balatonba terveznek legújabban? Vagy betont a tóra repülőtérnek? Viszont amióta megszűnt a bányaművelés, azóta a tatai karsztvíz épp annyival emelkedett, amennyivel az Alföldön apadt a talajvíz. 12 métert. Azért meglehet, hogy Tata forrásai visszajönnek, ha szennyesen is, malomvíznek, mozgásukban tisztulnak, haszonra, gyönyörűségre, s egyszer majd úgy kalauzolhatok Tatán angol vendéget, hogy hátammal nem takargatom az Angolkert teliszart műromját, mert akközt víz csörgedez majd Moreau tervéhez híven, és a sváb hentes friss stifolderét faljuk, malom mellett sült meleg komiszkenyérrel, és a naplementénket jegenyenyáras szűri...

Elragadt a lelkesedés. Akár megvallom, szárnyalással nem bokrosítom én soha képviselőtestületek gondját. Még akiket én választottam, azokét sem. Amíg az életemre nem törnek. Nem is például: ha lebontják a szomszédságomat és lakómegőrző tornyokkal meg felüljárókkal zárnának körül. Amíg ilyen dolgok nem történnek, hallgatólagos jóindulatom minden önkormányzaté. Majd ha kérdenek, szólok. A tatai hírek távolról értek, csupán magamnak varázsoltam jelenetet belőlük. Képzelődésemmel senki terhére nem vagyok. Kivált azoknak nem, akiknek bele kell tanulniuk a dolgukba. Senki nem született polgármesternek. És a képviselőknek is kell talán vadakat gondolniuk, akár énnekem. Miért ne lehetne Tatának repülőtere? Nem is tatai szív, ha nem dobban ilyen kérdésre. Csak aztán a józan tatai velem együtt kialussza hatalmi álmait, fölszegi a hüvelykujját és karnyújtásnyira emeli hunyorgó szeme elé. Majd lassan fordul a sarkán és összeméri tehetségével az ég alján kínálkozó lehetőségeket - akkor pedig a repülőtér épp annyi hasznot ígér Tatának, mint egy eocén-program. Ébredéskor meggondolandó az is, hogy jobb a Természetnek szabad folyást engedni, ha éppen jófelé folyik. Mivel addig tenni semmit nem kell, és magunkhoz vehetünk egy sört, szerintem. Azért mertem remélni, hogy nem okoskodik majd másképp a tatai képviselők testülete sem. Tatán elcsodálkozna napokig király is, kalaposinas is, ha barátságos háznál szállhat vagy szállóban, barátságos áron - csakhogy itt barátságos gondolatok nem vergődhettek diadalra évtizedekig. De újabban mintha a Természet hüvelykujja arányozna. A Tatabányai Szénbányászati Tröszt nem érte meg századik évét, az intenzíven tápozott hal döglik az Öregtó foszforos bányazagyában - de az Egeres kiszáradt rétjére fölhúzott lakótelep vizesedik, régi kutak telnek meg Felső-Tatán, ötemelet magasságban az Öregtó színe fölött.

Ám amikor fülébe jutott a képviselőtestületnek, hogy a magyar feltámadásra Pesten terem mind a világ 1996-ban, fölpattant a söre mellől és intézkedni kezdett. Hát még, amikor hírül vette, hogy az ideözönleni készülő idegen visszariad, ha Bécsben megtudja, hogy útja vonaton három óra lesz és nem kettő. Bizony Tatának tennie kell, ha villámvonat cikázik majd a két dunai főváros közt. S a pénzt onnan vegye, ahonnan kínálkozik. A villámvonatból pedig kinéz szép pénz. Elég baj, hogy már az autópályát nem a plébániatemplomunk két tornya közt buktatták át! Lehet ezen segíteni a régi budapesti-bécsi 100-as út olyan terelésével, hogy Tata főutcáján az átjutás bajosabb legyen már ma, mint a Körúton. S ha jön a villámvonat, a 100-as út egyik ága sorompónál vesztegeljen? Hé! Tatának nincs még felüljárója!

A képviselőtestület agyát elöntötte a vér. Kisajátítási felmérések értesítéseit kézbesítették máról-holnapra Tata-Tóváros történelmi bevezető útjai mentén a megálmodott felüljáró betonlábai alá. Egyik házsor gazdáit a kitelepítéssel állították szembe, a másik sorét csak azzal, hogy kertjéből, a konyhaablak magasságából lódul majd az autóforgalom a majdani emelkedőnek. Háborút, fogságot, rekvirálást, frontot, zabrálást, kuláklistát, padlássöprést megért bácsikák-nénikék kezdték halmozni a patikaszert, hogy ennyi ölég is lesz az ölégböl. Fiatalabbak, jobb módúak, ha nemrég pofoztak ki egy régi házat itt, pozsgás középkorúakkal együtt fogadkoztak, hogy előbb kártérítési követelésükkel megnyúzzák a polgármesteri hivatalt, aztán Tatáról úgy elporzanak, hogy vissza se néznek. Orvosok, gyógyszerészek, tanárok és más hülyére fegyelmezett értelmiségiek már csomagoltak. Hanem a gatteros a sarkon, az a szerszámait élezte, mert sosem volt kenyere a hirtelen felindulás. Csupán a távolból segíthettem pihent elmém tanácsaival, de a szeles önkormányzat megtorpant már az első világos kérdésekre. Vajon városrendezési elképzeléseiknek van-e telekkönyvi nyoma? Hát nem volt. S meggondolták-e, hogy a felüljárójuk a majd félévszázada természetvédelmet élvező Angolkert fölött, nyugatra, széliránt 100-150 méterre emelkedne? Az edzőtábor működtetőivel egyeztettek-e? Nem, nem. Közben persze puhatolóztunk a MÁV-nál is a villámvonat pályaépítési terveinek állásáról. Nem állnak sehol. Pénz sincs még. Az önkormányzatiak árulást morogva eltakarodtak és két évre csönd lett a fölüljáró körül. De a riadalma kinek kellett? Magam is annyit tudtam csak, hogy tevékeny hivatalnokokban bízni nem tanácsos, azért beléptem Tata Barátainak Körébe, de a MÁV-ot is fokozott figyelemmel kisértem, mint maga kéri a vágányok mellett.

Ismerem én az embereimet! A tatai Eszterházy kastélyban működő Városi Kórházat az önkormányzat egyszercsak alkalmatlanná nyilvánította hívatása teljesítésére. Majd kimondták, hogy szükség sincs rá, orvosait szélnek eresztik. Később hallatszott, hogy vevő jelentkezett a kastélyra. Sőt a verebek azt csiripelték, hogy a vevő jelentkezése szolgált okkal a képviselők higiéniai aggodalmaihoz. A város népe aláírásokat gyűjtött. A józan polgári ítélet szerint, aki Eszterházy kastélyban lakna, annak legyen pénze új kórház építésére.

Közben más ügyben is gyűltek tiltakozó aláírások. Az önkormányzat benzinkút-építés céljára eladott egy sűrűn lakott területet a Barátok bájos óratornyával megjelölt Országgyűlés tértől egy futamodásra, sportpályák között. Nem is azzal a történelmi megokolással, hogy amikor Dobzse László az Országgyűlés téren törvénykezett országnagyok karéjában, jobbján a pápai nunciussal, lovaik sem messzi abrakoltak. Tata és környéke tömve benzinkutakkal, holott az Almásfüzitőnél följebbiek Révkomáromba járnak át olcsóbb abrakért. Nem, nem. A képviselőtestület egyik tagja a Strabag nemzetközi útépítő vállalat helyi képviselője - tehát ha benzinkút lesz, a 100-as is forgalmasabb lesz, a Strabag nyomhatja a felüljárót,s ha az összejön, nő a benzinkút forgalma. Hát még ha az autópályára ráteszik az útvámot! Eddig csak a lusták nem mentek föl rá. Azután csak eszeveszett megy föl. A polgárok nem is a céltudatot rosszallották. Hanem ennél a szervezett erőszakoskodásnál jobb a maffia is! Például ha nekiesne az Öregtónak és úgy megtisztítaná, hogy csecsemőinket füröszthetnénk benne! Még védelmi pénzt is fizetnénk, ha túszokat szednének a tatabányai vállalatok igazgatótanácsából és különös kegyetlenséggel végeznének velük azokon a napokon, amikor szennyüket a tóba eresztik! A pénzünk megtérülne egy-kettő!

Két évig élhettem mégis a Magyarország Baráti Körének, úgy, ahogy tavaszról nyárra, nyárról őszre s télre olvassák. Csak arra neszeltem, hogy a Bundesbahn támogatni óhajtja a magyar villámvasút építését és a bécsi-budapesti vonalhoz pénzt bocsátott a MÁV rendelkezésére. Néztem közben ki már a villámvonat ablakán. Nemcsak a sebessége más élmény, hanem amerre jár, ott alkonyul a személyvonatnak . Az Inter City Express hightech irányítása, áramvonalas kényelme elnyeli a vasútfejlesztés teljes pénzét, a szárnyvonalakat benőheti a fű. Magyarországon az IMF egyenes ajánlása ez. Újabban nemcsak a velünk egy sorsú keleti Németország fapados polgárai ellenzik a villámvonatokat, hanem a svájciak is. Mert hogyan jutni oda, ahol a villám megáll? Tatai ember ha Bécsbe ruccanna, Pestre kell előbb feljutnia - de lesz-e csatlakozása ott? S ha a villámvonat 140 kilóméteres sebességre tervezett pályájához lesz pénz, amerre a Cseke-tó hajlatában óvatos füttyökkel, 40 kilóméteres sebességgel sompolyodik el a bécsi gyors ma, akkor lesz a két évig pihentetett felüljáróhoz is! Ha nem, meghitelezi a Strabag. Vagy az nem illő? Néhány hét múlva a zöld Világgazdaságban/1994.V.27/ látom, hogy a tatai önkormányzat 10 millió dolláros kölcsön fölvételét szavazta meg 15 éves futamra. Ha a város úgy működik, mint Eszterházy idejében, akkor semmiség. Amíg az apró betűt el nem olvassa a polgár. A 10 milliós devizakölcsön 6,5 milliójával is csupán forintban rendelkezhet az önkormányzat. A többivel egyáltalán nem. Az előre letett kamat, mint a klasszikus uzsora-ügyletekben. A cikket azonnal továbbítottam Tatára. Mint várható volt, nem hallottak a dollárkölcsönükről. Csupán egy kapatos rendőr kocsmai fenyegetőzése vallott rá. Meglesz a felüljáró maguknak, ha a fejük tetejére állnak is!

Gyors cselekvés kell, gondoltam el nyiladozó piacgazdasági eszemmel. A tatai önkormányzat hivataloskodása a végére jár idén, akár a többieké. A többiek, akiket ismerek, idén már nem varrtak terheket az újabb önkormányzat nyakába. A tataiak meg addig kötnének szerződést a Strabaggal, amíg a kölcsönt lenyúlhatják! Nem is érnek rá tárgyalni azokkal, akiket másfél évtizedre adósságba vernek. Kivált nem népszavazást rendezni, hogy kötelezhetik-e gyermekeiket is a lenyögésére, hiszen még kipattanna, hogy az eladásra kínált lelkek száma 25.000-nél nem több, hanem kevesebb. Márpedig akkor a törvényesnél jóval súlyosabb hivatali segg ülte meg a várost, s ha van lelke a a banknak is, a városi lélekszám magába szállására készteti.

Azzal utaztam le Tatára, hogy első utam a rendőrségre visz, hogy jól ismert tettesek ellen tegyek feljelentést fehér rabszolga-kereskedelem alapos gyanújával.

Fékeztem messzi Tata előtt, mint a villámvonat majd, ha nem akar befordulni a Cseke-tóba. A mai gyorson még ráértem elolvasni a Népszavában, hogy ma alakult az országban a negyedik regionális kockázati társaság, Fejér-, Veszprém- és Komárom-Esztergom megye önkormányzataiból. És hogy várják a tőkés társakat szívélyesen. Vagyis Tata önkormányzata a negyedik bolyban indul, mire én kapcsolok! Körülröhög a rendőrség. Hogy én a polgármesteri hivatalt nem vagyonom kockáztatásával bíztam meg, hanem utcám söprögetésével? Hogy vegyék ki a zsebemből a kezüket, ha már az állam keze benne? A feje tetejére állhat az elvtárs. Egy brosúrával elmaradt az elvtárs.

{SYMBOL 151 \f "Wingdings"}{SYMBOL 150 \f "Wingdings"}

Tatán a trafikban meglelem az egyik helyi lap félévesnél régibb számát. TATA - CSŐDHELYZET? címmel tudósít a képviselőtestületi ülésről. Kiadásaik, hangzik el, tavaly 46 millió forinttal haladták meg remélt bevételeiket, pénzt kellett ezért kölcsönkérniük 22 százalékos kamatra. Viszont, olvasom tovább, Tatának 200-220 milliós vagyona hever több vállalkozásban, tehát dönt a testület, "be kell szerezni ezen vállalkozások működésének adatait, gazdálkodási mutatóit". Hol mennyi a mijük, arról fingjuk nincsen! Bezzeg van eszük a kölcsönkéréshez! Városi kereskedelmi iskolát jártam. Akkor még elszámolt évente egyszer a pedellusi fizetésig minden adófillérrel a polgármester. Ezután következett a brosúrák kora. Másodszor múlom már divatomat. Nem riasztom hát a rendőrséget, inkább föltelepszek egy padlástérbe az Agostyáni úton, épp oda, ahonnan a fölüljáró ívelni kezdene a vasúti pálya fölé. Ablakot nyitok, lehunyom félszemem és kinyújtom karomat a fölszegett hüvelykujjammal. A gatteros fűrészre rág, idehallik a sívása. A tetőterekben többfelé építkeznek, kell az anyag. A környék megint bízik magához. Láttak ők már éjjeliőrt nappal meghalni. Az út túlsó felén arányzom hüvelykujjal azt a polgári ikerházat, amelyiknek egyik felében a kommunista Havasi Ferenc, néhai miniszterelnök-helyettes, a Központi Bizottság gazdaságpolitikusa lakott. Tanácsi lakásban. Nem is volt felüljáró szóban addig! A ház előtt az utcán, a halálra szánt platánsor alján kiskút. Ki tudja hányadszor zöldre festett öntöttvas. Semminő amúgy, állt régen ilyen az utak mentében mindenfelé. Mondták vonyósnak, nyomósnak, szívatónak, fostatónak, legfeljebb az Alföldön tisztelték szivárványosnak, mivel ott tudták mi az a poshadt, büdös ivóvíz. Amilyet itt kincstári beretválkozáshoz eresztettem a csapból az imént. Talán jobban tisztelik már a kiskútat errefelé is, hiszen ingyen köpi a vízét, nem vízdíj plusz ÁFA plusz csatornadíj plusz ÁFA megint, egy híján 100 forintért köbméterét Tatán. Látom, járnak rá az asszonyok. Nem korsóval-kannával már, hanem posztmodern pillepalackkal, azt is vékony sugárban szívatják teli, hogy a víz pocsékba ne menjen. Az olyan szállásaimat is szeretem, ahová az utcai lámpa éjjel bevilágít, nem kell a házinéni villanyát égetnem, s ezért megemberel egy tányér házisüteménnyel. Amíg szívatnak az asszonyok, az is eszembe jut /s ha erről az jut eszembe, takarékoskodok - nem kell újra kezdeni/, hogy osztrák és német városok szinte mind kölcsönökön élnek. S hogy a székely azt mondja a formátlan nőre: csúnyább a kölcsönkérésnél. A német meg a csúnya kölcsönkéregetésről: auf Pump leben. Nem mintha kiskútról hordanák a vizet. Hanem mert pumpolnak. Patinás szó Pesten is. Első újkori országgyűlésünk helyén, ahol az Agostyáni útra befordultam, az óratorony csöpp csodájára nehezedő két sor lakómegőrzőbe hat-hét emeletre pumpálják tatabányai aknákból a vizet méregdrágán. Amit Tata alól kipumpoltak, annak árát most a betonba zártakból pumpolnák. S mivel a szerencsétlenek csak felvonóval járhatnának a kiskútra, inkább a család megfürdik egy kád vízben, egyszer hetente, s a maradékkal öblíti a vécéjét. Hogy ki volt az a nagyszabású barom, aki a főutca barokk és múltszázadi vasárnapiasságát kettős betonház-sorral elrekesztette az Agostyáni út környékének hétköznapi iparosnegyedétől? Ugyanaz alighanem, aki műemlékek közé még nagyobb forgalmat terelne és kukoricával vetné be az Öregtó teknőjét, amíg repülőtérnek be nem betonozhatja. Barmok összeesküvésére gyanakodni időt rabló. Egyek ők és oszthatatlanok. Nem ismernek időt, távolságot, határt. Ahol a készülő benzinkút alján egy korábbi lakótelep pincéiből pumpálják a vizet mostanában, azon a réti ingoványon gyerekeknek nem volt szabad útjukat kurtítaniuk a Fényesnek. De ahogy a Fényes források elapadtak sorra, még a Feneketlen is, úgy szikkadt ki ez az ingovány. S akkor rakott rá lakótelepet a halhatatlan barom. Most a Fényes vize nem tért vissza még, csak a lakótelep pincéiben tocsog, ezért a mi barmunk - folytatná egy nyugati rögtön, holott nem pipált szocializmust - a pincékből pumpálja a Fényes strandjára, plusz ÁFA.

Becsattintom a hüvelykujjamat és megyek megkóstolni a kiskút vizét. Hűsít. A hőség rekkenő, majd beletántorodok egy nyílt gázárokba. Vájják az árkot az utca mindkét felén. Magas sáncok között ágazik szét a keresztutcákba. Csak itt a kiskút táján, ha beleesek, belé is fúlhatok. A házaknak tartó nyúlványokig vízzel tele minden árok. Befelé a városnak nincs bennük semmi.

Azazhogy, azazhogy. A gázprogram régésznek is, földtanásznak is tárt fel látnivalókat. Az árok mélyén meg a sáncok oldalában vert ajtópánt, repegetett cigányszög, barokk boltozótégla, cseréplábas kormos cserepe, helybéli márvány küszöbtöredék. És fekete föld, amilyet csak aszú nádasokban forgat az eke. Aljas földnek mondták, pedig ebből lett alföldi rétjeink lecsapolása után az adókötelesen ringó búzamező. De itt, Gerecse és Vértes ferde vetődésében, ahol a sziklák közt számtalan forrás vize tört a Dunának? Eszmélek, hogy alulnézetből szemlélhetem Mikoviny Sámuel művét. Nádas volt itt addig, mert íme a kotu föld alól a források laza édesvízi mészköve is kifordult métermélyről. A karsztnál lazább szivacsának likai beszédesek. Nádcsörmőkre kristályosodott rá a meszes víz. S a kő arra ritkul, amerre nincs víz a gázárokban. Eszerint nem a Dunának áramlik. Tart a Duna felől is a városnak. A kertek ágyásai közt egy-gyűrűs vízgyűjtők, azt merítik, öntözik. Se húzni, se szívatni nem kell. Talán a Cseke-tóból szivárog? Jó lesz szétnézni, ha a felüljáró dolgában okosodnék. Annyit látok, hogy ha itt autóforgalmat, de a villámvasút rengését is álló betonlábakat vetnének, a szivacsos mészkőnél mélyebben, talán az eocénban kell talpat keresniük, és elhárítani a vízáramlást, különben az építkezésnek épp akkora akadálya lehet, mint a karsztvíz a szénbányászatnak.

Azaz a kiskútnak lőttek. Szemmértékem tatai támaszának. Mintha a hüvelykujjamat lőnék el. A józan eszemet.

Gyanús volt már a MÁV-tervező sopánkodása. Hogy a Cseke-tó hagyján, ők a pálya túlsó feléről, az Újhegynek nevezett határból áramló vizek miatt aggódnak. Azokat kellene patakmederbe terelni, kijebb. Hát Önöknek nem jobb helyük lenne ott kijebb a vágányokkal? Nem, a kijebb helyezéshez végképp nincs pénz és nem is lesz. Eszerint elvágnák a Cseke-tavat utolsó természetes táplálékától? Ugyan, már régen az Öregtóból táplálják villanyáramos fölnyomással. Ha az Angolkertből egy sarkot lekanyaríthatnánk, akkor símában gördülne minden. Pár értéktelen fa árán, de szárazon.

Enyhén emelkedő utcán bóklászok gázárkok közt az Angolkertig, az utcával párhuzamosan sompolyodó vonatnál alig gyorsabban. Erre ugrálnak le a gyerekek,ha az állomástól hazáig nagy a kerülő. Odébb magas gát partján ösvényen kapok föl a Cseke-tóból kifolyó patakra épült Kása malomhoz. A reformátusok püspöke alakított magának undok kispolgári fészket belőle. S a malom kerekét még a víz felülről csapta! Nagymester volt Mikoviny. Föltűrte a tavat. Csekénél ők csekének. Csekély. Sekély gázlóból tavat gyűrt a források köré, abból kanyargatta Tóvárosszerte a vizet. Malmok 32 kereke őrölt, csapott, zúzott, kalapált mentében. S olyan gyümölcs termett, hogy a Tóvárosi Casino a múlt század közepén országra szóló gyümölcskiállításokat rendezett minden december 6-án, Eszterházy Miklós nevenapján. Vajon tartósított gyümölcsöt állítottak ki? Fenét. Az emelkedőről visszanézvést gyümölcsligetbe borulnak a tóvárosi házak máig - csak a meleg malomvíz párája nem óvja már decemberig a fagytól. Ennyi haszon szagára érthető, miért ide rendelte Mária Terézia Bél Mátyást, majd Mikovinyt selmeci pénzbányájából előbb, mint ahogy a poroszok útjába Sziléziában erődítéseket építtetett volna velük.

A Cseke-tónak ezen a felén, partja és a vasút között sok csodálnivaló nincsen. Borostyán futja meg a fákat, tikkadt a bozót. Horgásztanyák, mint valami bányatónál. A tavat elhagyva vizenyős gyepföldet taposok. Síkos bugyberek, időről-időre megjárja a víz. Fölfelé megint, és látom már a vasúti töltést. Itt újból avar csörög a lábam alatt, de a perzselő hőségben levelüket hullató fákra fölnézni nyaktekerő. Szálas tölgyek, századosak, egészségesek. Ezeket kapná ki a MÁV, ha kanyart egyenesíthetne! A vasúti töltés alatt betonfolyosó, nem embernek, hanem víznek. Kiszáradt sédje kanyarog le a mély bugyberek felé. Szinte a töltés tövében kockakő foglalatú régi kút, vízzel színültig. Az Angolkertnek ezt a zugát hívják a régi tóvárosiak Pesungnak. Torzítás is, kétértelmű is. Berek? Csak az erdős zuga? Inkább talán a töltés rézsűjének német neve, a Böschung ragadt meg ilyen sváposan. Felkapok a töltésre. Túlfelén ingovány ezüstös fűzeit látom, embernél magasabb nádat, sűrű zanótot. Abban vizsgálódni veszélyes volna. Nézem a térképen, védett terület az is, de neve nincs. Cseke lehetett mindez, az Agostyáni úti sorompóig, s onnan a Fényes források alá benyúló réti halastavakig. A MÁV rézsűs csekéje a Pesung. Sompolygó vonatoknak is csak a beton vízeresztővel alkalmas.

Elhoznám ide a MÁV pályatervezőitt egy határkerülésre. Ők azonban takarékosságukban a kötelező hatásvizsgálati tanulmányt is irodájukban, két szobával odébb készítették. Ilyen takarékosság bűnűzőkre bízni a bűnüldözést. Hiszen a bűnhöz jobban értenek a rendőrségnél. Szó érte terveiket másfél kilóméterre a Pesungtól följebb is. Tíz éve kisembereknek parcelláztak vízjárta telkeket ott a pálya mentén, mivel akkor a pálya odébb került volna, amerre most az újhegyi vízáramlást vezetnék el. Ez volt a távlati terv a villámvonat előtt. A takarékos villámvonat elől viszont vagy elmenekülnek kártérítés nélkül a kisemberek, vagy zajfalat kapnak az ablakuk elé, mert a pálya marad az ingoványon.

Kezdek megenyhülni a vállalkozó kedvű tatai képviselőtestület irányában. Csak hát a MÁV is olyan szimpatikus vállalkozás volt száz évig! Jobb lett volna otthon maradnom íróasztali tettesnek, mert lám: a vas- és közúti írót, akinek kineveztem magam, legszebben gördülő dűhrohamaiból zökkenti ki a latolgatás. A Cseke-tó kedvesebbik felének baktatok leverten. Beötlő partfokán Magyarország első szomorúfűze lógatja ágait a vízbe. Hogy Petőfi szomorúfűz furulyája azért szól olyan szomorúan, mert temetőben metszette az ágát, s hogy korhadó fejfáinkon is dísz a szomorúfűz, attól múltja a falu akáclombjánál nem távolibb. Telepítőjének, a kert- és vízművész Böhm Ferenc mérnöknek tulajdoníthatjuk, hogy történelmet lehel. Ő épített barlang foglalatot a barlang tápláló Pokol forrásnak, az Angyal forrásnak pedig szobordíszes bugyogó tavat. A Wasserkünstler művészi szakosodás volt a németeknél már a középkorban. Bár csak hasznát áldanák, a nevét felejtenék! Szebb célja művésznek nem lehet. De mikor a derékvastagon buzgó források elenyésznek és barlangjuk, tavuk vak gödör?

A regényes partfél keskeny. Merengésre nincs mód, mert a zöld vaskerítés meg a tó közti ösvényen elgázolnak a szabadidőruhás sportolók. Hol fussanak? Edzőtáboruk vaskerítésén túl autók járnak. Csak az Angolkert civil fele tilalmas az autóknak. Máig nem Tata felségterülete az edzőtábor. Az csupán az otromba vaskerítéstől a MÁV töltéséig terjed a Cseke taván át.

Rázzam öklömet a vaskerítésre? Inkább a 48-as olimpiai játékok tíz magyar aranyérmére emlékeznék. Az állam körültekintően hasította ki ezt a párás környezetet a londoni olimpiához készüloknek a városból, és bevált a számítása! Ami Eszterházyék Angolkertjéből megmaradt Tatának, az meg Néppark lett. De a nép asszonyai nem soká járhattak a válogatott ó- és középkori kövekből épült műrom aljára nagymosásukat öblíteni a források melegvízében télen. 49-ben elapadt a Pokol forrás. Elbányászták. Az edzőtábor, az meg bővült tovább, kétszázfős szállással, tornacsarnokkal, orvosi rendelővel, és hálás lakói 52-ben már 16 aranyérmet hoztak haza a helsinki olimpiáról. Ha legalább kegyelmet könyörögtek volna Tata vizeinek! Megmaradt volna az ő párájuk is. De az újabb szállások, tornaterem, hőközpont, szauna szennyvízét a Cseke-tóba vezették, mikor már 160 forrásának vize nem buggyant 130.000 litert percenként, hanem vésztjóslóan ingadozott 52.000 és 72.OOO liter közt. Hát most a futó óriáscsecsemőkre acsarogjak?

1960. szeptember 2.-án a tatabányai XV/B aknában súlyos vízbetörés történt. Bányászhalál, gépek veszte, termeléskiesés, népgazdasági kár. Nem írta az újság, hogy odavesztek az Angolkerti források. 72-re a Fényes forrásokat is elbányászták s a tröszt csak iszapját adta Tatának az Üregtóba, onnan jutott a Cseke-tóba a kibányászott szén villamossága árán. Bél, Mikoviny, Fellner Jakab és Böhm Ferenc műve Tatabánya kloákája lett.

Hát a szénbányászat emlékét gyaláznád? S ha Mikovinyre bízták volna az energiagazdálkodás megszervezését a frissen csonkolt országban, majd újabb vesztett háborúja után? Mondhatta volna szovjet hódoltságban, békeharc sűrűjében, hogy lássuk újból a gyümölcsöskerteket, a sokféle gabona jó őrleményeit, a gondosan megművelt bőrt, a racka fonalát, posztóját, Tata bevált exportcikkeit ? És fogjuk idegen szóra a gyereket, küldjük cserébe, mint a régi tataiak, hogy kezünk tisztességes munkáját szemfülesebben cserélhessük?

{SYMBOL 151 \f "Wingdings"}{SYMBOL 150 \f "Wingdings"}

Hattyúliget utca. Szép a neve. Nép ilyen szépet utcára nem akaszt. Kazinczy nyögdelhette a csekei hattyak kecsétől ájultan. S az uraságot sem bánthatta, ha Angolkertjébe a Pálmaházához, Nyárikastélyához, Törökmecsetéhez szép nevű utcán ballag be. Kifelé ballagtomban elhagytam már a Sándor malom munkásszállásnak se jó szállóját, és kiapadt búvó árka mentén jutok le a Miklós malomig. Tata cégére a főutcának tartó 100-as úton, Fellner egyetlen malma, amelyiknek megvan még a kereke. Malommúzeumnak szánták, de az új pénztelenségben Antiquitäten lett. Hívogatásul MTV zenét dönt az autóforgalomra, és éppen csak kiütik egymást. Rádőlök köztük a patak hídjának vaskorlátjára. A malom patakja folyt keresztül a 100-as alatt. Ma beton fenekén az ujjnyi vízállásban egyetlen sikló kísérletezik, hogy átjusson amerre a víz tartott,tovább a Tóvárosi Malomnak, újabban fogadónak, az Öreg Kalló malomnak, ma Halásztanyának, tovább a Gyári malom hűlt helyének, és a műemléki gonddal helyreállított üregtóparti Pötörkének, majd a Józsefnek, Nepomucenusnak, Ferenc Kallónak, Deszkametszőnek... Leülnék itt a Miklós alján és megvárnám, ameddig ennyit is lejárat a fejem.

Túl a Dunán jár egy malom,

Búbánatot őrnek azon,

Nekem is van búbánatom,

Odaviszem, lejáratom.

Molnar... aki Waros zamara iartatta az molnot, Német molnar wala - írtuk 1600-ban. De már 1681-ben a Bányát jártattyák Innepek hetében - üzemeltetik, mai szóval. Amint malomban törték a csert, és vargák a levében kézről-kézre jártatták a pőrét, azaz nyers bőrt, bőrgyártás lett a neve. A szíjjártó-szíjgyártó szópár emlékeztet, hogyan lett jártatásból gyártás, járatosból szakember, gyarató tucatmunkából gyarló.

Hát én szárazon járjak? A molnár, ha vize nem volt, vizet ivott, ha vize volt, akkor bort. Ebből a pocsolyából nem ihatok. Ellenben egy talpraesett vállalkozó kis sörfőzdét és mérést nyitott a Miklós tövében, nini. Meggondolandó. Ellene szól, hogy

Bús a gólya, le van a víz csapolva,

Nincsen pénzem, elfizettem adóba.

Másrészt 45 forintért méri korsóját a sörnek a talpraesett ember. Nem lehet nagy az adótartalma. Beülök hozzá és rendelek egyet, majd még egyet, és sok járást megtakarítok. A sörözőktől értesülök, hogy állt ezen a helyen vendéglő régen is, a malom aljában várakozók szívesebben elpolitizáltak itt. S volt mögötte kovácsműhely. Amíg politizáltak, a lovukat megpatkoltatták. A kovács fújtatóját is ez a patak járatta. A kováccsal egy udvarban volt a bognár. Persze centírozni kellett a szekér kerekét. Vassal. Azért járt a patakon vasverő is két alulcsapott kerékre. Ha a lónak pokróc kellett, került a kallóból, lejjebb a patak mentéről. Ha hám, posztóval bélelt, a szíjjártótól, még odébbról.

Ha ezeket mind a Cseke vize járatta, Tóvárost a Cseke-tóról nevezték. Ritka szép név ez is, s a tóvárosiak annyira ragaszkodnak hozzá, hogy Tatával egyesíteni évszázados huzakodás után sem sikerült őket igazán. A sörmérés asztalán a Tóvárosi Híradó, amikor egy sarokkal odébb Tata, vagy ahogy itt mondják, azaz inkább bökik, intik fölnek: Fölsőtata.

Mert más világ az. Tóvárosiak, ha adnak magukra, olyan járatlanok benne, mint én Honoluluban. A minap vasutat-közutat hánytam-vetettem frissen választott szocialista országgyűlési képviselőjükkel. Megegyezek tataiakkal, tóvárosiakkal, hogy derék ember. A tóvárosiak igy tódítanak:"Pedig felsőtatai!"

Aztán elvétettem a lépést. Tata Baráti Körének idős elnökénél tisztelegtem Felsőtatán és nem vettem tekintetbe, hogy felesége tóvárosi, hanem nekiálltunk morzsolgatni azt a XV. századi első adatot, hogy Tóváros a Tótváros névre hallgatott. És felesége, velem félórás ismeretség után, férjével félévszázados házasság után a foga közt csikorogta: "Tót az öreganyátok!"

Indulatból értettem meg, miért a két város összesarkalásába épült ferences kolostor a középkorban és Zsigmond császár miért éppen a türelméről mindig nevezetes Bosznia fiát, Márkai Jakab inkvizítort hívta meg gvárdiánjául. Pihenten érkezett. Tatáról állt tovább Erdélybe kutatni a Moldvából bejött rühes juhokat, kiásni és megégetni rég holt papokat, kirobbantani a Budai Nagy Antal féle felkelést.

Nyelvészi rögtönzéssel mentem a helyzetet. Tóváros tót? Már inkább Tata! Hiszen latin neve is Totis, a tótok tanyája! A magyar meg hol horvátban, hol szlovákban látta a tótot. S ha jeuizűenn, galuskásson ejti: teut, gondolhatott éppen teutont is, akikkel Edward Brown doktor 1670-ben latinul és flamandul társalgott Tóvárosban. Két nép volt, a tóvárosi meg a tatai, külön szerződést kötött velük az újjáalapító Eszterházy. A tataiak jobbágyként, földművesként váltak alattvalóivá, a tóvárosiak a szerződés szerint zsellérként, s ebből érthetünk iparostól iskolamesterig és orvosig mindent. De leginkább iparost, mert az úr meg a kincstár új energiabázist az iparnak teremtett Béllel és Mikovinyval. Az úr a ráépült malmokat is a markában tartotta. A szerződésnél korábban molnárkézben volt Pötörke malmot 1937-ben magához ragadta végtére. Hiába, nem Csekonits az Eszterházy. Talán a villanyt is úgy oltogatta a kastélyában, mint én az enyémben.

Csakhogy Eszterházy malmai nem őrölnek már. Csupán a forgalom őről, és abban nem tapasztalni takarékosságot. Felkapok újból és sodratom magam sűrű folyamával az Óratoronynak. Pedig őrlődve gondolkodni nem lehet. Tatánál kisebb településnek is talán éjjel jutott csak az eszébe, hogy a forgalmas utat jó lesz a helységből kivezetni. Tatának megadatott az autópálya, azért most a Strabag igyekszik tőkét kovácsolni a MÁV pénztelenségéből. A 100-as út kétszer keresztezi a vasutat. Erre építhetne akár öt felüljárót. A vasút akár kijjebb kerül, akár nem, a 100-as húzódhatna kijjebb, hogy csak olyan járművek jönnének Tatára, amelyeknek a dolguk itt. Igy mi lesz? A vágányokon már dolgoznak, a MÁV nem látja a veszélyt. A villámvonat próbajárata után majd nyomnák alá a Pesungnak a cementet, s azt hallgatólag a Strabagtól kapják a felüljáróért, a forgalmas benzinkútért. Tata meg nyögheti a 10 millió dollárt is.

A forgalom szétágazik a Barátok szerény temploma és Óratornya közt, s a város egyetlen történelmi terét szabja szerte. Tóvárosban más templom nincs is, csak imaház. Vajon az uraság Felsőtata böhöm urasági kegytemplomába tette volna át a hitélet székhelyét, hogy összemelegítse két városának alattvalóit? Ha igy számított, nem vált be a számítása. Idegenkedésük nem vallási természetű. Fényes Elek úgy vélte, Tóváros protestáns, Felsőtata katolikus. Holott a Felsőtatán nyomtalanul elenyészett középkori Balázs templomot lutheránusoktól vették el a katolikusok még a török korban, aztán váltságdíj fejében visszaadták, mint kegyes népekhez illik. Végül az uraság 1757-ben reformátusoktól vette el, majd azok ott építettek újat az első türelmi rendeletre. Tóvároson máig nincs templomuk. Igaz, plébánia sincs. Nem mintha Nagy Frigyestől mindjárt megtanulta volna az újjáalapító Eszterházy József, hogy az alattvalók jobb ha a maguk gusztusa szerint hisznek. Uradalom-alapítása környékbeli vallásüldözésekkel kezdődött. Talán éppen a tatai ipar intette türelemre. A működőképesség. Szétnézett először az iparosok közt és látta, hogy legtöbbje protestáns. A lutheránusokat nyomban katolikus pap lelki vezetése alá rendelte. Erre megcsappant a csapó céh. A mundérért pedig jól fizetett a kincstár. Hát hozatott újrakeresztelőket a nyitrai Ószombatból meg Morvából. Másképp nem jöttek, csak a vallási türelem ígéretére. Hogy aztán hova kallódtak itt, arról nem szól a fáma.

Tekergek a három egybeszegülő tóvárosi út közt, amelyekre majd lesújt a felüljáró. Iparosházai nyakuk közé húzzák a fejüket. Źves behajtó kapujukon koppantó, golyvás párkányukról vaskar kunkorodik fel, de a végéről a cégér odalett az iparral. Oda a régi móddal, arról csak a sárkányos ereszcsatornája vall még egyiknek-másiknak. Negyven évre hogy lehetett volna tartalékolni? Vagy mégis? A legtöbbje takaros, néhányat szépen kipofoztak. Még ez is hogy feszeleg, pedig verő oldalát mutatja az utcának, mint faluhelyen - nádfödeles lehetett, ollólábas-szelemenes, később szarvazták, cserepezték, de csepegő oldalainak ereszetét összeszorította az utcasor. Rámnéző egyetlen ablaka félre, még a fölöslegessé vált ágasfája miatt, de a ház megmaradt félszakosnak, akár a szil levele. Ezt nem iparos lakta, hanem Nád Laca, a réti tavak pákásza. Tóvárosba az is belefért. Ahogy már a jozefinus térképeken ideszegült a Péró és itt áll máig háborítatlanul. Odébb megint bütével áll az utcának egy ház, díszes oromfala a tető tarékjáig emelt. Tatai márvány lábazata, vaskosan keretezett két kicsiny ablakának szemöldöke-köténye régi fényében ragyog,mintha egy hasban vállas kupec tolná mellénye aranyláncos gyűrődéseit ki az utcára. Benn a mennyezet stukkójának súlyos aranyozása alatt lakott a rác sertéskereskedő. Ablakán öregasszony könyököl ki léptem kopogására, de mire besandítanék, összekapta a függönyt. Azért a barna mongolfoltot csak megpillantom könyöklő karján. Odébb az ajtófelet támasztó tisztítósné lábikráján láttam. Elegy-belegy nép ez, még ha az öreganyja se volt tót senkinek, az istenért!

Rég lesem az iparosnegyedek végvirágzását, amikor várják rettegve a randa brigád felvonulását, s még egyszer régi szépségében helyre állítják életük és munkájuk színterét. Ha felüljárókkal szakad rájuk a füstköd, végük úgy is. Ma még értem, miféle az élet az olyan kétlevelű kapu mögött, amelyikre kirajzszögezik a tintaceruzával írt cédulát : BODZAVIRÁGOT BEVESZÜNK. Majd a BMW fényelnyelő szélvédőjén át nem értek semmit. Az erre lekunkorodó idegen szélvédőjén még szétkent bogár se lesz, eszébe nem jut, hogy az útról letérjen s itt vendégeskedjen. Akkor pedig a képviselőtestület a kalapja mellé teheti a felüljáróját.

Az uraság a városnak különb ura volt demokratikusan választott képviselőinél. Szedte persze a bért a malom vízéért. Jó, a molnár villanyszámlája. Csakhogy a molnár a hálózatot: a malom árkát, zúgóját is tartozott tisztán tartani, hogy a más molnárhoz jusson, sőt úrdolgában igazítani a polgárok fedélszékein. Üres kézzel az utcán nem csámboroghatott, szekercének, mérőlécnek mindig kellett nála lennie. Rovását is évről-évre megvizsgáltatta az úr, elég hatékonz-e vize hasznosításában. S ha úgy ítélt, hogy az energián másutt a haszon több, onnan hozatott technikust. Azaz faragómolnárt. A városon kívüli idegenek versenyétől viszont védte iparosait. A Fischa menti malmokkal nem versenghetünk, panaszolja az úrnak írt levelében titoknoka. Hát csalogattak faragómolnárt a Fischa mentéről. Igy került a Johannesz család Tatára. Utolsó helybéli iparos sarjuk ma meg azt fájlalja, hogy csak fizeti önkormányzatának az iparűzési adót, munkát nem lát tőlük.

Mi lett a faragómolnár Johanneszekből ? Az első világháború után még a Tóvárosi malmot bérelték az úrtól, a második után a Cifra malom utolsó bérlői voltak. A molnárok akkortól a nép elsőszámú kizsákmányolóivá nyilváníttattak és börtönbe meg munkatáborokba kerültek a kocsmárosokkal együtt. Az utolsó Johannesz molnáron a halál megkönyörült, özvegye házuk mosókonyhájában érte meg napjainkat. A család gyermekei közül az egyik Kandót végzett, apja körzeti villanyszerelő, aféle vízpótló energetikus lévén. A másik péknek tanult - hiszen malom mellett sütött a pék - s a felesége vízépítő-mérnök, persze Amerikában, a többi rokonnal együtt, mert 56-ban lázadtak molnársorsuk ellen. Tata nincs elfelejtve Amerikában sem, de mit tehetnek? Töprengenek velem együtt, hogyan jutottunk idáig.

A Johannesz család nyomdokát követtem Alsó-Ausztriába, a Fischa menti Lichtenwörthbe, közben megértettem valamit a Monarchia világosodáskori vallás- és iparpolitikájáról. A Tatáig híres Fischa-malmok közül egy ugyan jár máig, és viseli a kőtűzre kővizet kődézsából öntöző Flórián nevét, mint a Johanneszek közös dédapja meg a családi Flóra nénik. Van a malomnak vize is, nem úgy, mint a tataiaknak, mégis villanyra jár, és a község jelentősége elenyészett. A' Loch, mondja az egyik helybéli a városáról nagy meggyőződéssel. Szarfészek bizony a mai Lichtenwörth, meg kell hagynom. Késő bánata a kocsmárosnénak is, hogy családja Tatára kívánkozott, anno. Hanem a holt városka egyik szűk utcájában irdatlan kőkapu tornyosul fölém. Birodalmi nagycímeres, kétkoronás, kétfejű sasos, jezsuita-volutás, Schönbrunnban a párja. Schönbrunn persze sehol, utcahosszat apró házak tűzfalukkal kifelé, szorosan, ablaktalanul. A pompázatos kapun belül utcák efféle házakból, munkásudvaroknál nem hosszabbak, és átjárhatók. Lakásaik kibelezve, ajtajuk-ablakuk bedeszkázva. Itt-ott még laknak. Penészes régi szaki csöpp házi múzeumát mutatja a munkástelep századfordulós életéről, dalárdájáról, futballcsapatáról készült értelmetlen csoportképekkel. Köztük kétszáz évesnél régibb pakszuson akad meg a szemem. Ősidőben, hallom, amikor a díszes kapu épült és a házak vakfalukkal teljesen körbezárták a telepet, akkor a lakók ezzel az útlevéllel s a belepecsételt alkalmi engedéllyel léphettek ki a lajtai magyar határ felé. Hát mi volt ez a telep? Tűvár, kérem szépen. Osztrák vállalkozó alapította 1747-ben Mária Terézia 10.000 aranyra rugó hiteléből. Épp amikor Mikoviny Sámuel a tatai medence csatornázását befejezte - Mária Terézia pénzén ugyancsak! Ide pedig azért hitelezett kegyes királynőnk, mert addig csakis Anglia gyártott acél tűt, és egyedárusága a kincstárát sarcolta. Csakhogy az angolok mégis jobban érthettek a tűgyártáshoz, mert a honi vállalkozás csődöt mondott. Mária Terézia hitele fejében államosította, és különb szakembereket kerített hozzá Pfalzból, családostul. Hamarosan esztergályos- és mérlegkészítő-műhellyel valamint harangöntődével bővült a telep és 708 munkáskezet foglalkoztatott. A szaki szocdem újságkivágatai közt tallózva látom, hogy köztük 140 asszonyét és gyermekét is. A Habsburg nosztalgiánál erősebb a marxista nevelés Ausztriában is, kell megállapítanom. Mária Teréziát munkásgettó alapítójának mondják el a lapok. Persze a tatai Eszterházy is miért alapította birodalmát? A szegény nép sanyargatására, igaz?

A sanyargatni valókat azonban neki is, királynőjének is csalogatnia kellett. A tatai uradalom alattvalóinak száma megsokszorozódott fél évszázadon belül. S mi volt az iparos mézesmadzagja, hogy gettóban dolgozzon asszonnyal, gyerekkel? A Pfalzból hozatott vasművesek olyan radikális protestánsok lehettek az újrakeresztelő ószombati posztósokkal egyetemben, akiket akkor Európaszerte üldöztek Amerikáig, mert a családok közös munkájának vallása szerint éltek. Ilyenformán az elválasztás éppen a gettók lakóinak javát és kívánságát szolgálta. Az alapítók vallási türelme pedig addig tartott, amíg az iparosok új környezetükkel összemelegedtek. I.Eszterházy József a protestáns csapóknak Tóvárosban alapított posztófabrikát 1727-ben, s mire tagjai a régi csapócéhekbe olvadtak, 1757-re nem volt köztük egyetlen protestáns se már. De volt tatai ipar.

Lichtenwörthben nem vált be ez a politika. Kezdetéről tojásdad alakú nagy kupolás templom vall. Épp annyira kilóg nyomorúságos környezetéből, mint a császári díszkapu, amelyen csak bemenni lehetett. Evangélikus templomok épültek ilyen formára erős kiváltságú szabad királyi városokban, például Lőcsén. S bár a templomot illendően Szent Terézia tiszteletének szentelték, festett oltárképének Golgotája alatt a siránkozó Mária helyén Mária Terézia, apácaruhában. Bajszos két gorillája viszont selmeci magyar bányász-egyenruhában feszít, a kép felirata szerint a Selmecen tett 1751-es királynői látogatás emlékére. Vagyis a magánvállalkozás Tűvárrá tételének évében.

Csakhogy pakszus ide, pakszus oda, a katolikus vallásra fogott iparosok szétszökdöstek innen a türelmi rendeletek korára. Eszterházy a birodalmi vallásegységnél az iparos működését tekintette előbbre valónak, s a gettónál célirányosabbnak bizonyult malompatakok vezetékére fűzni fel iparosait. Tata-Tóváros nem vált Tata-Tűvárossá. Amikor posztósokat egyenként felfűzte, Eszterházy tett még egy próbálkozást fabrikával, a holicsi habán - azaz már Holicsban katolizált - újkeresztény fazekasmesterek összetelepítésével. Az ő kezük munkája a végső simítás Természet, Ipar és Művészet évszázadra szóló egységén itt. Szobrászuk, Schweiger Antal a tatai kastélyok és kertek szobrainak alkotója tányérokkal kezdte. A fabrikák, a tóvárosi iparosszellem nevelőiskolái pedig itt álltak a három út összetorkollásában, a Gyár utca végében, az Országgyűlés tere mögött, a Barátok szomszédságában. Źgy kellett lenni, eszmélek.

{SYMBOL 151 \f "Wingdings"}{SYMBOL 150 \f "Wingdings"}

A fabrika patakját keresem, mikor a Gyár utcában ez a felirat üti meg a szemem egy ház kapuboltján: SZÁM KÁLMÁN KÉSMÚVES ÉS KÖSZÖRÚS MESTER. A házon már nem is keresek helytörténeti részleteket, elandalodom. Működik! Jár! Beóvakodok hűs kapualjába. A falon csatajelenetek, országgyűlések fakult múltszázadi nyomatai. A kivont kardok erdeit nyilván itt köszörültették. A nyomatok keményfa-ág kereteinek faragásához sem foghattak akármilyen békanyúzó kusztorával. Nagy a kísértés, hogy beljebb kerüljek, de úgy döntök, nem cselekszem bolondjában. Akivel csak a sors összehoz Tóvárosból valamint Felsőtatáról a következő napokban, azok aggastyántól az ölbéli gyermekig azt vallják, hogy késeiket Szám Kálmánnál köszörültették, köszörültetik és fogják köszörültetni, mivel Szám Kálmánnak köszörűs volt az öregapja is, és ugyancsak a Szám Kálmán névre hallgatott. Magam is tapasztaltam nemzedékek hűségét a köszörűsükhöz és viszont: az újpesti templombazár köszörűse 1912-es műhely-alapítása óta köszörül szakadatlan - érdeme már Babitsnak szembeötlött a Kártyavár írása során. Szám Kálmán cége azonban régibbnek tetszik. Az újpesti Ampenszám köszörűs Szám Kálmán öregapjánál tanulhatott, az kötelezte az Ampen megkülönböztető jelző fölvétérelére. Ez a felismerés annyira erősődik bennem, hogy elhatározom: tudományos pártatlanságomat Tata ügyében Szám Kálmán öröklött szemmértékével hitelesítettem. Magamhoz veszem hűséges cserkésztőrömet és három nap múltán beljebb kerülök.

A kapualjból köves mediterrán udvarba jutok, épp amekkorába az üvegezett tornácoktól, szaletlitől, kenyérsütő kemencétől még jutni lehet és mühelyében kerülök szemtől-szembe Szám Kálmánnal. Mögötte három sor köszörűkő vész a műhely homályába. Szeme a tőrről énrám villan, mondani csak ennyit mond:

- Holnapra meglesz. Tessék helyet foglalni a szaletliban.

Átlátott rajtam. Éles tekintete megmondta neki nyomban, hogy gólya-jeles tőröm német, készülte egy évtizeddel megelőzte II. cserkészpróbámat 1943-ban, valamint azt is, hogy azóta nem köszörültettem, idegen létemre tehát nem érezhettem egyszerre a küszürültetés fontosságát a tóvárosi Gyár utcában. Én pedig, ha már a tőrömet egy teljes estére és éjszakára rábízom bízvást, mindjárt neki szegezem, amint sört hoz és leül szembe a szaletliban:

- Kié Tata?

Nyílt a tekintete. Szám Kálmán mester szálas, hibátlan termet. Ami ősz hajából maradt, azt torreróként fésüli boltozatos koponyájára. - Ha a tóvárosi városházán kezdem, az mindjárt Tatabányáé telekkönyv szerint. A volt egészségház,most KOMTURIST.

Azt sem tudtam eddig, nem véletlenül a német lovagrend főhadiszállását hirdetik-e rajta az öles betűk, vagy itt szervezik-e a csoportos túrákat a kommunizmus romkertjébe. Persze, Komárommegyei Turistaforgalmi Vállalat. S az a megyeszékhelyé, Tatabányáé.

- Forgalom az van. Turista nincs.

- Akad pár elszánt hollandus. A sárga NL rendszámtáblájukat mi úgy értjük: "Nur Limonade!"

-A Fényesen láttam őket lakókocsival. Németországban a turistaipar csótányai, hát itt is elnyüzsögnek 300-ból 15-re fogyott ritka növényfajta közt. Fénye veszett Fényes! Jut eszembe, kié?

- Egy kft-é. A város adta nekik a vizet. De úgy, hogy nem fizetett érte az Észak-Dunántúli Vízellátónak. Az idén tavasszal meg úgy döntött a képviselőtestület, hogy a napi 1.000 köbméter vízpotlásra nem tart igényt. Amit értelmezhetünk úgy, hogy a száraz tónak, bűzlő növényzetnek, döglött békának, hollandoknak gazdája a város, de áldozni nem hajlandó rájuk.

- Hát Tata vize? Az kié?

- Fogas kérdés. Kinek mi jut. Amelyik kertben telik a kútgyűrű magától, ott szétlocsolják. Ha szívjuk, a miénk. Akár a levegő. De leszedhetjük-e a repülőgépet, ha a házunk felett dörög el naponta? A föld méhének kincsei az országot illetnék. Ha bérbe adja, azé, akié a bányajog. Tata vízének hősi elbányászásáért munkaérdemrendeket osztottak Tatabányán. A szénbányászat népgazdasági érdek volt, a városnak meg kellett hajolnia. Ma a népgazdaságot privatizálják. Tatabánya bányajogán hőerőmű és Karsztaqua kft alakult, és tatai vízet, azt most vagyonuknak tekintik és tízszereséért adják, mint amennyibe nekem kerül.

Bevezet első üveges tornácára. Őrült hőség. Kövesült nádcsörmőkből rakott sziklagyűrű. Szám mester kapcsol valahol és a gyűrű közepéből embermagas vízsugár lövell, majd elporlad a köves nádtorzsákon. Hűs permetet szívok hasból, jogalégzéssel. Amin porlik, akközt fakad, mondja a mester. Négy métert nem kellett a pincében lefúrnia, ilyen kő közt karsztvízre lelt. Nem buzog ugyan, mint régen, de az orosz búvárszivattyú a lengyelpiacról 5-6 forintért fölnyomja köbméterét.

Gondot oszlató permeteg. Ilyen lehetett Tata légköre. S amit egy Fugger megtehetett vöröskői vára sala terrenajában vagy egy Wallenstein Prágában, a tornácán annak a kastélyának, amelyet letarolt iparosnegyed helyén emeltetett: hűtőző termet közepén porló vízsugárral, azt igenis tegye Szél Kálmán, döntök. Még én is mit megengedek magamnak! Van egy talpas, golyvás, visszhangzó üveghengerem, zöld ágnak vázául a fekvőhelyem fölött. Kangyera J. Lászlóné, a sarki fűszeres hozta át az államosítás hírére, öntöttvas mákdarálójával együtt. A mákdarálót szorgos úttörők vitték el a kertemből húsz év múltán, amikor Kangyera J. Lászlóné már sírjában pihent és a fűszerüzlet restaurációjára nem kerülhetett sor. De az üveghengert hetente újratöltöm vízzel. A fürdőszoba kövére állítom, beleemelem a zuhany rózsáját, s amikor megtekerem a csapot, fölébe guggolok a henger szájának és repedésig szívom a tüdőmet.

- Ennyi a miénk a vízből - foglalja össze a mester és kikapcsolja a szivattyút. - Amit megiszunk, az nem biztos.

- Tata városa nem szolgálhatna olcsóbbal?

- Vár az önkormányzat, mi jön majd föl az emelkedő karsztvízzel. Csatornát is vezettek a kiszáradt karsztbarlangokba, pöce is csorgott bele mindig. Csak az a tenger vízben jobban elveszett, mint a mai csatornalé bonyodalmas vegyületei. Látta a tévén azt a zairei beltengert, amiben a ruandai menekültek, tuszik-hutuk a levüket összemosták, és aztán buldózerrel temették őket? Az önkormányzat vár.

Kárnak, szarnak nincs gazdája. De amikor országos aszály és a világ klimakutatói éppen Németországban elemzik a tennivalókat a megbillent hőmérsékleti és csapadék-egyensúly közepette, Tata víze nem maradhat meg pokolgépnek.

A második tornácból nyíló első tornác ajtajában tornyos hajú tatai porcelánasszonyra mutat Szám mester, hogy az ővé. Együtt vezetnek tovább Franklin Benjamin lakásában! Abban ugyan sosem jártam, de az életben sokat, labirintusa végén azért jellemeztem őt a Becsület Művészeként. Jól választott szó volt. A tőr-köszörültetés ötlete méltó hozzá. Szám mester egy stilettóval a maga készítette hasító-sújtó-kaszaboló-aprító-szuró fegyvereinek gazdag gyűjteményéből józanítóan bökdösi a hasamat.

- Hát ez kié?

- Vitássá még senki nem tette - felelem tompán. - Nem is kell kerülgetnem. Hanem régen a falvak, mezővárosok határát megkerülte előljáróival az élen a mezei polgárság apraja-nagyja, s az apraját jól megrakták minden határhányásnál, vackorfánál, hogy a község birtokára emlékezzenek halálukig. Vajon a negyven év múltán választott tatai önkormányzat bejárta-e népével a közös birtok határát? Vagy mindjárt privatizálni kezdték?

A Szám házaspár nevet.

- Tata ugye az Eszterházyaké volt - magyarázzák. - Mezőgazdasági, vadászati hasznot szolgáló vagyonából lett a Tatai Állami Gazdaság. Vagyis Tata jó részét államosították. Az állami tulajdonból egy éve részvénytársaság lett, élén egy sportlövésszel, aki a Renault tatabányai kirendeltségén, majd az Auto-Sonn Kft. igazgatóságában szerezte meg a szükséges szakértelmet és pénzt. Ez a részvénytársasági elnök azután a volt Állami Gazdaság lovasiskolájából ágaztatta le a Dotisz-Handicap kft-t s annak már maga lett a tulajdonosa. Egy év nem telt bele, árverésen, majd kiárusításon kótyavetyélte el a lovakat, de elkeltek ott Eszterházy-címeres hintók, nyergek, lószerszámok is. Közben még működött egy Tatai Lovas és Vadász kft is, lovasvadászatot kínálva egy városban! De hogy melyik gidrán vagy lipicai melyik vállalkozástól került kótyavétyére, azt senki nem érti. Maradtak a márványművű istállók, meg az uradalom angolos Diana vadászszállója a fácánosban bedeszkázva, pusztulón.

- Senkinek nem jutott eszébe Tatán, hogy az Eszterházyakat helyezzék vissza birtokukba? Osztrák vagyonukat ugyanis most alakította emberbaráti és műemléki kuratóriummá a magyar börtönből 56-ban szabadult Pál herceg özvegye. Megbékítette a szocdem osztrákot, mert a magyar hazafinak megmaradt Pál őket be sem engedte Burgenlandi birtokaiba. Hátha az özvegye is honleány?

Összenevetnek. - Csakhogy a tatai birtoknak nem Pál volt az ura, hanem a Miklós.Ő pedig a lábát többet Tatára betenni nem akarja.

- Kutya arisztokratája! - Velem tárgyal, de csak telefonon - mondja Szám mester. - Egyszer járt itt, hogy lássa eleinek sírját a plébániatemplom kriptájában s akkor tudta meg, hogy a plébános kihányatta sírboltjukból kegyurai csontját. S ha ilyet lát, nemcsak kutya arisztokratában dül el a borjú, hanem tisztességes ausztráliai pékben is. Mert a Miklósból az lett.

S most a papságot ültessük jogaiba vissza, békességben, hogy vallásüldöző ne legyen a hírük? Igaz, ki vette elő azt az iskolaigazgatót, aki tanítványaival a nógrádi Alsópetényben Werbőczy sírboltját dúlatta szét az osztályharc vasába öltözötten?

- S a képviselői testület semmit nem tett Eszterházy Miklós megbékítésére, ha már a tatai birodalom megöröklését elaludták?

- Tett igenis. Márványtáblát tervezett a kiürített sírboltok szájára, s arra az Eszterházy címert velem öntette. Én álltam az ausztráliai telefonszámlát is, hogy a Miklóssal apróra megbeszélhessem, mi hova kerüljön.

{SYMBOL 151 \f "Wingdings"}{SYMBOL 150 \f "Wingdings"}

Ennyi elég egyszerre. Nem tudom, lennék-e még tudományos szívből-igazán. Búcsúzom, szigorúan csak másnapig, hátha kell belezőkésnek a cserkésztőröm. De addig bejárok annyit ebből az uratlan uradalomból, amennyi a város kezén mégis, ha akarja, ha nem.

Elég talán, ha a köldökét kerülöm meg, az Öregtavat. Bél Mátyás és Mikoviny Sámuel úgy megemelte a színét ennek is, hogy a víze elforgatott még tucatnyi malmot és zsilippel-vasrostéllyal le lehetett halászni évente. A pereméről jól belátom. Jobbfelé a Gimnázium fönn, lenn a kastély sarka s a kettő közt délszaki fák közt a megürült istálló, balfelől a parti sétány tóra könyöklő platánja. Arra eredek el a tó túlsó végének, a Tófaroknak, amerről az Általér az apró patakokat hordja bele a bokodi tározón át, majd fölveszi a maradék tatabányai ipar levét s egy ülepítőben terhe nehezét lerakja. Nem ártana-e még a nagy eső is? A nehézfémeket az ülepítőből átmoshatja az Öregtóba! Dr.Oláh István, agrár-, vízgazdálkodási- és környezetvédelmi mérnök, Tata polgármesteri hivatalának főmunkatársa aggódott eddig a 60 holdas és 4 millió köbméter vizet befogadó tóért meg az Általérért. A képviselőtestület azonban nem adott sokoldalú tájékozottságára, mázsaszám rendelte a kandidátusi értekezéseknek álcázott szaktanulmányokat a halódó tó üledékének vegyi összetételéről, s éppen azoktól, mint hallom, akik a tó szennyéhez a legtöbbet adták. A képviselőtestületnek szóló tiltakozását, hogy lemond, ha még egy ilyen tanulmányt vásárolnak, megfogadták. Kirúgták őt előbb. Csaba Attila, a képviselőtestület tagja maga mondott le a városfejlesztési és környezetvédelmi bizottságban viselt tisztéről ugyanazért. A Levlap, majd a 3.Part olvasója - ő erősíti meg, hogy a 10 millió dolláros kölcsönt megszavazták, ha föl nem is vették - a Vízügyi Igazgatóság, Környezetvédelmi Felügyelőség, Észak-Dunántúli Regionális Vízmű, halászat, idegenforgalom s a többi minden érdekegyeztetését látja lehetetlennek. A többi minden közt, mint Oláh doktortól megtudom, szerepel a bokodi erőmű is, mert a szárazságra való tekintettel a maguk duzzasztójába vezetnék vissza az Öregtó vízét, csövön, majd 40 kilométerre.

Sok a kuruc sírás is a tulajdonviszonyok miatt, Rendezetlenségük a képviselőtestület tehetetlenségének megszokott mentsége. Senkitől nem példálózik bezzeg, hogy I.Eszterházy Józsefet 1727-es tatai birtokvásárlásában csupán akkor erősítette meg Mária Terézia 1747-ben, amikor a kincstárral felesben Béllel és Mikovinyvel már elvégeztette birtokán a vízrendezést. Tulajdonává akkor sem lett. A tulajdonlás a privatizációs rablás új szava. Tetézi az államosítás rablását. Kurucnak és népi baloldalnak ez való. Első foglalás. Földosztás. Miénk a gyár. Labanc volt viszont az I. Eszterházy József országbíró, hiszen a császárhoz való hűségért kapta Rákóczival bujdosó Antal bátyja örökrészét, igy tellett Tatára. Labanc volt Bél Mátyás, bár tüzes protestáns lelkész lévén a morva újrakeresztelők Bibliáját is fordította és előszót írt hozzá. És labanc volt Mikoviny Sámuel, a császári udvar tanácsosa, Magyarország tudományos térképezője, a váltóvízikerék meg a hidraulikus sajtó feltalálója. Hát nem csoda, ha valahol közutjában földelték el Trencsényben, nem tudni, hol. Nem emeltek Bélnek se emlékoszlopot, se mauzóleumot, mint a balsors kurucainak. Hanem a diéták terjeszkedő városa, Pozsony ráépítkezett a sírjára. Sőt, jut eszembe, labanc volt első statisztikusunk, Fényes Elek, akinek Tatáról szóló szerelmes szavai kilógnak Magyar Geográfiai Szótárából: "Kedves haza ez népének, mert áldott és kellemes... Nincs hazánknak oly vidéke, melly vizet igénylő gyáriparra alkalmatosabb volna..." Hisz mit merészelt tenni! Mint az Országos Statisztikai Hivatal 48-as alapító igazgatója folytatta és publikálta munkásságát a Bach-korszakban, így aztán politikai halottnak nyilvánították és a Statisztikai Hivatal díjnokaként halt meg. Mit is ír az Öregtó meleg forrásairól, ahol kemény télen foltokban fagyott a víz eléggé és annyi kisdiák odaveszett, mert korcsolyán közelítették meg a gimnáziumot - de meglett emberek is, jégvágásnál, a hűtőszekrényes kor előtt... "Legnevezetesebb forrása van azonban éppen a vár tövében, hol emberkarnyi vastagságban buzog fel a kristályvíz." Jesszusmária! Ha a tó a huzakodó intézmények közt maga gondoskodik a tisztulásáról, a kihalt forrásokba és karsztüregekbe úgy gurguláz le az iszap, mint a kádból a családi fürdés után, ha a dugót végül kihúzzák. Hát ha még Tatabányáról szívatja a Karstaqua! Azt a drága jó PR-vizét /PR= Public Relations= minden cigány a maga lovát dicséri, mint a Karstaqua naponta/! Az Öregtó emelt oldalában, az út töltése és a lerobbant lakótelep közt találok még élő forrást egyet, a Büdöskútat. Nincs nagy becsülete, gyógyhatásáról nem írtak tanulmányokat. Büdösnek büdös, szakasztott Karstaqua. Úgy arányzom, az Öregtó emberkarnyi lefolyójából egyenest idetalál a szennyes kútházig.

Lassan a Tófarokig kutyagoltam. Fürdőznek, látom. A tanulmányokból kiviláglik, hogy a fürdés itt már harminc éve öngyilkosjelölteknek való. S épp az elmúlt években támadt itt egy nyaraló-negyed a Vértesszőlősön horgászparadicsomként jelzett út mentén, amerre Samu, a Nősember is kijárt horgászni a felesége elől. Akkor. Mire azonban szerencsétlen kispolgárok az Imádlakjaikat megépítették vízközelben, addigra büdös lett a tó is. Hanem az idén tavasszal triatlon-versenyt rendeztek Tatán, s mivel az úszással jár, a fürdőzés-tilos! táblákat kihúzkodták. A kispolgár pedig azt hiszi, a tó megtisztult a tanulmányok erejénél fogva, s most áll gatyában és bámulja a haraszt közt vergodő sirályt. Látok odébb döglöttet is. Egy hájas limonádéivó hasmánt ázik a vízben, úgy könyököl ki a parti kőre. A könyökénél ötkilósforma harcsa, döglött ugyancsak. S ha a harcsa meg a sirály nem bírja, a fürdőzők se bírják soká, ehhez nem kell tanulmány.

De hogy kerültek a ménkű nagy kövek a tó partjára? Szürke gránit! Messziről hozták, lezúdították gátnak. A Tófarok berekerdejét gátalták el a víztől, mert azt hitték, a tavat a berek ingoványa szennyezi. Ettől kiszáradt az ingovány. Majd a foszforos iszapot kezdték kotorni a tó fenekéről és a latyakot csövön benyomatták a berekerdőbe. Ettől meg az erdő égett ki. Tanulmánynál jobb a verés, gondolom demokratikusan. Majd akik a tónak hasznát remélik, azok széthányják a követ, beeresztik a vizet a berekbe, abbahagyják a haletetést, visszatelepítik a nádasokat, ahonnan a horgászok kiirtották s végül kilövik a vadászokat, a kutya arisztokraták párttitkári ivadékait.

Igen ám, de ha Tatabánya a szennyét minden megállapodás dacára eregeti bele, mikor a körmére nem néznek? Oláh doktor elmondja: van ugyan szennyvíztisztítója Tatabányának, de hozzátenni a tisztítószereket drága. Azért ő pályázatokkal ideügyeskedett mérőműszereket Nyugatról - de a mérő embereire kutyáikat uszították a tatabányaiak. Ha Tata önkormányzata mégis egyezkedne velük, leghelyesebb Tatabánya drága ivóvízéből a tatabányai szennyvízeresztés arányában vásárolni. Ha sokat ereszt, keveset. Mindjárt tisztítanának.

Az Általér torkolatától folytatom gyalogutamat a berekerdő maradék égett harasztjában, nálamnál magasabb csalánosban. Betonnal-kővel gátolt az Általér is, sok élet nincs benne. Aztán elérek első hídjáig. Onnantól tovább a derítőig mind a két partja megmaradt természetnek. Tovább nem gázolhatok, csak bámulhatom, amint szétágazóan folydogál gyökerek-omlásfák hínáros-dzsindzsás útján. S egy mohos kövön, mindjárt a híd alján teknősbékára leszek figyelmes. Még csak a híd választ el a döglött víztől! Odébb meg a nehézfémmel telt derítő! Vagyis semmi oka az életnek itt sem, mégis madárricsajjal, bogárzengéssel, kuruttyolással telik a fülem. Két szenny közt életet teremt a víz. Aki vízbe fektet, többet nyer, mint az Európai Unió pilótajátékán.

{SYMBOL 151 \f "Wingdings"}{SYMBOL 150 \f "Wingdings"}

Alig várom, hogy a tanulsággal visszatérjek Szám Kálmán késműves és köszörűs mesterhez. Műhelyében köszörűk kettős során kalauzol hátra kicsiny öntödéjéig. A kövek közt látok gorombát és puhát. Puhát? Nem is kő, de mi? Rinocéroszbőr, világosít meg a mester. Utolsó simításhoz.

Ekkora műhely és egyemberes. Nincs munka inasnak? A város köszörültesse meg kórháza szikéit. Miből? Az egyszer használatos fecskendők árából. Miért lehetett régen a fecskendőt kifőzni? Mert volt nővér megbízható. És tűje hegyes volt, mert köszörülték azt is rendesen. Ma meg itt a levél a kórházból, mutatja a mester. Elakadt a tárgyalás. Tompa szikével bontják a beteget. Erről jutnak eszembe a régi hentes- és mészároskések, meg az, hogy egy fiatal angol újságíróval nemrég a steak helyes metszéséhez való késeket válogattuk, mikor egyszercsak azt mondja: "Miért, hogy olyan gyönyörűek a főzéshez valók a piacon, s ennyire csapnivaló a konyhájuk?"

Megkapom a tőrömet. Cifrázókésnél élesebb. De hiába köszörülte a mester tegnap este óta, még töröl rajta egyet, úgy csúsztatja bőr hüvelyébe elégedetten. Csak én nem nyugszom. Kellene valami innen. Vásárolok egy szalonnázó bicskát. Öregségemre telik ilyen fájintos bicskára is csak. Szám mester kinyitja, rámnéz, megérdemlem-e és olajat csöppent a csuklójába, úgy csattintja össze a családi ipar bölcsességével: "Egy csöppje többet ér két buta lakatosinasnál."

Dodonai, mint a karón varjú, de ahogy zsebembe eresztem a bicskát, mintha mélyülne a mondás értelme. Hátha itt Tatán csak egy csöpp olaj kellene? A hüvelykujjammal megdörzsölöm a bicskám s úgy működik, mint Aladdin csodalámpája! Ezzel a penicilussal én még csodákat fogok írni! Kicsoda dereng fel előttem? Lehet, hogy Szám Kálmánnal keverem? Boltozatos koponya ez is, az is. Először nem tudom hová tenni. Aztán megvilágosodik, hogy az erfurti olajütő molnár.

Türingia fővárosának sincs Tatánál kevesebb malma. Sőt a középkorban a malmok fővárosa volt, Párizsnál nagyobb. Nem is belezték ki malmait majd a haladás igyekezetében. Megvannak mind a festőmügetörők, lisztelők és kásamalmok, csak nem járnak. De ez az egy, amelyik napraforgóból, repcéből, tökmagból, dióból, földimogyoróból s még ki tudja, miből üt olajat, ez ütött azután is, hogy államosították. Hagyták a molnárát békén, hadd üsse ükeinek szokása szerint. Barokk malmának dolgozószobájában fogadott a boltozatos koponyájú öregúr, falain csupa polc, a polcokon csupa cimkézett palack, hogy miféle olaj, s végigmagyarázta. Én pedig figyeltem, hogy valahányszor azt mondja, olaj - márpedig minden üvegcsénél elmondta kétszer legalább - nyálasan csettint. Elégedetten, mint Szám mester szalonnázó bicskája.

Aztán, mivel az öregúr törődött volt már az ütők közti forgolódáshoz, rábízott fiatal üzemvezetőjére. S éppen ez történt, amikor Erfurt városa a Falomlás után megkérte az öreg molnárt, legyen főpolgármestere. Üzemvezetőjét szólította és rábízta. A Türingiai Szövetségi Tartomány fővárosa pedig megválasztotta főpolgármesterének. El is nyerték idén a legkülönbül rendbetett középkori város nemzetközi nagydíját.

Szám mester lehetne Tatán a csöpp olaj! Ránézek és csettintek. Mit tenne először? Hüvelykujjammal megdörzsölöm a szalonnázó bicskát a zsebemben és mindjárt eszembe ötlik. Telefonálna Eszterházy Miklósnak Ausztráliába és megkínálná Tata legkülönb helyiségével a péksége részére. Ha aztán hazajön a Miklós és beáll a kemencéhez, Szám Kálmán mester a város képviselőtestületének élén megjelenik nála évente és egy forintot piros bársonypárnán visz neki. Jeléül, hogy Eszterházy az úr Tatán. De polgár a mestere, mivelhogy a várost polgár jártatja. Nem is a varázslatos nőorvos, se azok a szalajtott egyéniségek, akiknek az arányérzékük megbomlott. Mert biztos hüvelykujj nélkül a választás orrok számlálása lesz megint.