- Itt halt meg ezen az ágyon?

- Hol élsz, kicsikém? Milyen kicsi vagy csakugyan! Ki tart ma már halálos ágyat? Senki nem hal meg ma már otthon, ha ugyan az autó a lakására nem jött. Mulatott Ő ezen az ágyon, ahogy dolgát, életét, álmát, henyélését összefoglalta.

— Nem az íróasztal az író bútora?

— Az íróé talán. De az írót életében szerkesztőurazzák. Író úrnak szólítani modortalanság, és amelyik íróasztalhoz ül, annak nem az jut az eszébe, ami kellene, hanem hogy az íróságból nagy pofára esés lesz egyszer. Én is úgy határoztam utóbb, hogy a Szerkesztő Úr, az illett rá a legjobban. Tibor... Bartos úr... Nézze... A Mester foglalt, az a szeneseké, akik a lopottat lerakják a pincénkbe... Az utóbbi időkben, amióta nincs hol eladniuk, azóta nőtt is a szemükben, már nem Főnök meg Főnök Úr volt, hanem Mester. De nem Író Úr, az istenért A szerkesztésnek a szerszámai, az Encyclopaedia Britannicák, a Meyersek, Websterek, a fűrészek-balták itt a falon, a zongora, a térképek tapétája... De az íróasztal? Oda csak bosszankodni zöttyent le, ha végképp valami nem jutott az eszébe se talpon, se fekve. Vagy a golyóstollai kifogytak vagy beretvát kellett cserélni. S hogy az íróasztal fiókjának írt volna? Meghalni nem ért rá. Mulatnia kellett. S ha végképp nem jutott az eszébe semmi, itt volt a Szultán Sírja.

— Jesszus.

— Ne ijedezz, a gombos állványnak adta ezt a nevet. A kedves újságai halmozódtak rajta, a Spiegel, a HVG, a Frankfurter Allgemeine... De elnevezte a legkedvesebb embereit is. Volt Boldog Elefántja, Vasfazeka, Barázdabillegetője, és voltam én... Téged hogy szólított?

— Lottinak.

— Aha. Nem hallottam tőle, de a telefonodnak örültem. Hogy látnád, még egyszer, hol élt, hol írt... vagyis, javítottam: hogyan mulatott.

— Igen, mert csak mostanában olvastam el...

— Elolvasni? Én se szakítottam még időt, de meg is mondtam neki idején, hogy tőlem ne várjon sajtó alá rendezést meg lábjegyzeteket... Ilyen írást hüvelyezni... - Meg azt is szerettem volna látni, ki élt vele.

— Jaj de kedves! Hogy gondját viseled utólag! Mondjam, hogy jó kezekben volt? Vagy hogy kezelhetetlen volt?

— Van nekem szemem. Másképp itt minden olyan... Itt soha nem változott semmi. Hogy az ablakon nem lehet kilátni, az se.

— Az ablakot nem olyan rég futatta be repkénnyel. Amikor iparos Újpestjét lebontották és az utcájának élete nem volt már, csak forgalma. Nem látott már jövésmenést, kereskedést, se fajvázást, csak a beton bugatóketreceket túlfelől... Hát attól fogva, hogy ez a békebeli szőnyegbombázás megtörtént, nem nézett ki az ablakon, csak motozott itt, mint a szaletliben.

— És azóta is hideg van.

— Hideg? Jó, ez egy nyári ház. Kertjével, verandájával érvényes és a székek is kényelmetlenek, hogy itt ne heteljen a szives vendég, a nőknek pedig ágyban a helyük... Ez mind igaz, de hogy hideg volna? Amikor ez a ház épült, benne mindjárt a kokszos-melegvizes központi fűtésével, akkor még a lakásokban olyan hőmérő volt a falon, amelyiknek a 18. fokánál piros vonalat húztak, azzal, hogy itt a szobahőmérséklet. Toronyházi lehetsz te is, lelkem. Melegre kelsz. Legfeljebb a TV-be kell begyújtanod, és csak hónap végén jön a számla. Ha viszont a gázt vagy a távot nem nyomják, akkor tudod, hogy kitört a zűr Ukrajnában, és megindulhatsz a híres Európáddal kézenfogva Afrikának. A Szerkesztő Úr tavasz nyíltával meg ősz utolján kelt útra, hogy megkurtítsa a fűtés idejét. A Szultán Sírja már énutánam jött a házba. Útitáska volt a helyén, hogy indulhasson a vonathoz kapkodás nélkül, egyenletesen, mint reggel a dolgozóba te. Pedig a Szerkesztő Úr nem tudta még, mekkora számlák lesznek itt, csak annyit mondott, hogy lehet fűteni ötezerforintossal is, bár drága. Ő még olyan világot látott, hogy a tüzelő lekerült a pincébe, és aki fűteni már nem bírt, az vagy elment a gyerekei nyakára, vagy cselédet fogadott. Vagy inast. Nem is kellett Ukrajnáig menni érte, se Boszniáig, azzal, hogy ott talán az emberek jobban szívelik egymást. Nem akarsz inast fogadni?

— Jaj, én egy inassal annyi érdekeset tudnék...

— Látod, örülne a Szerkesztő Úr. Nem is firtatom, mi mindent kezdenél ... De mintha azt mondtad volna, férjed van és két gyereked. Hol tartanád az inast? A hűtőládában? Itt még teret építettek, nem odut, itt ellehetett volna, akár az íróasztal mögött, az írógépnél. A Szerkesztő Úr meg váltogatta volna a zongorára tornyozott keménykalapokat, cilindereket, úgy diktált volna neki, mert rühellte az írást, hát lett volna, aki ír helyette és mindjárt meg is tapsolja... S ha valaki más szántja a papírt, ő meg fütyülhet, mint Zerkowitz, a mindenféle háztartási és munkamegtakarító és öncsiklandozó gépek árán, hétvégi vityilló és autó árán, amikre egy fillért nem takarított meg sose... Ezeknek az árán úgy élhetett, mint Kipling a Rafflesben vagy Szemere Miklós a Sacher Szállóban, mert szállodának álmodta ezt a hajlékát...

— Ennyi könyvvel?

— Ó, a könyv nem volt tétel negyven évig... Könyvvel bélelte a nyomorát mindenki. Szegényszag ellen. Öltöztetett, festett, kultúrált... port fogott... Ezek a könyvek azonban tisztáztak inkább , és utaztatták oda, ahová útlevél híján el nem juthatott... meg a gondolkodása történetét fogták össze a belegyüjtött jegyzetekkel, vagy a családja történetét, mint a dédanyja tükröspolcából lett Misztótfalusi-Biblia olvasópolca, vagy a kántortanító dédapjának a könyvszekrénye itt... Ezek nem értékek, azért koloncai sem voltak. Olyan teledió könyvszekrényeket láttam én fogorvoséknál, hogy a párkánya alá beállhatott az ember csőrepedéskor... Ez meg? Az olcsó információ tokja, egy ötvenéves hírzárlatban... nem mintha a vén kántortanító elgondolta volna mindezt, amikor a tabi evangélikus egyház szamarait tanítani elunta negyven év múltán és felköltözött a könyvszekrénnyel a Nemzeti Múzeum tövébe, nyilván kutatni még valamit, de csak régi szólásokat meg fordulatokat írt össze, amit a Szerkesztő Úr folytatott két nemzedék háborúja és mizériája után...

— Igen, itt minden olyan régi, olyan elévült, mikor a Szerkesztő Úr nem is... Álló állóóra, kampósbotok az oldalában, a tetején szobor... A falon régi hadihajó alatt...

— Fal, maradjunk ebben. Hogy ez mind fal. Fal a könyv, a kép, a térkép, a hajó, a zongora, a kultúra, mind fal. Megbotránkozol, mi? Hogy mondhatok ilyet? Úgy, hogy éltem a fallal is. Ez a ház az ő negyvenéves használatlanságának fagyapotja. Javítottam. Falgyapotja. Ebbe volt ágyazva. Az emlékeibe egy olyan múltnak, amikor még emberek, családok, mesterségek, városok használtak egymásnak. Nem hogy megy a proli a dolgozóba, s ott őt fogyasztják, amíg pocsékolja a földet, vizet, levegőt a gyerekei elől, majd aztán bújjon szabadidőruhába s fogyasszon ő is. Perpetuum debile.

— Nem, nem... Ugye, nem haragudtál meg... Azt mondtam volna, hogy több életet várna az ember...

— Semmi baj. A falgyapotot se én találtam ki. Csak gondold meg, milyen sziget volt ez. A társadalom permanens felforgatásának korában nem kellett a kagylófotel és a raffialámpa és a zenélő rökamié felfedezésében keresni a megnyugvását, hanem ott lehetett a felfordulások közepén... S hogy az új kínálat nem csábította, mert azon már az apja túljutott, hát nézhette az ükei szemével. Álló óra? Az bizony. Itt a hiábavaló íróasztal mögött, amelynek a kacattartó fiókjait úgy rugdalta be a Szerkesztő Úr, mert az íróasztal a dédapai könyvszekrényhez készült kiegészítésül, úriszobának... de már amikor az első világháború után elkezdődött a fogyasztás és felfedezték a bútorfa száradásának idejét... huszonnégy évről tizenkét évre s azóta hányszor... Ingerelte ez a Szerkesztő Úr apját már, a Közös Hadsereg tengerészetének gépészét és a Székesfőváros Elektromos Műveinek műszaki főfelügyelőjét, azért villanyórát használt anyagból épített ide a sarokba. Azzal, hogy ha jön az áramszünet, amit csak ő okozhatott, megállnak a székesfőváros összes köz- és magán-villanyórái, csak az övé nem. Az áramot a fölhúzó szerkezetébe vezette be, és járt áramszünetben is még huszonnégy óráig... Járt rotyogva, így aztán megkönnyebbült a Szerkesztő Úr, amikor apja halála óráján megállt az óra s vele a zakatoló kötelességtudat a házban...

— De...

— Több életet kértél. Hát most annyit kapsz, amennyit az óra tetejéről fenyegető Luther Márton látott. A Szerkesztő Úr szemléltette sokszor, milyen könnyen csúsznak a könyvszekrény fiókjai, de a fogyasztási íróasztal fiókját ha mutatta, megvadult és belerúgott. Ennek a háznak valami megfejthetetlen köze volt a tisztes iparhoz, bár én csak a szerkesztés műgondját láttam. Hallani magyarázatnak azt hallottam, hogy a Bartos asztalosék kijöttek az óbrassai Bertalanvárosból, ahonnét a nevüket is vették. Otthagyták a céhpadjukkal és a szászságukkal, úgy mentek föl Perényiékhez építeni Patakra, és magyar iparosnak jelentkeztek be csalárdul. Luther Márton helyeslésével, gondolom. Mert szerinte aki jót fingani nem tud, istenét sem tisztelheti az, a szász pedig nem fingós fajta... De ebben a családban összefért a műgond a mulatsággal, a magyar a szásszal . Aztán megint lázongani kezdett a fing egy Martin Bartos nevű fazekas német nadrágjában a Pozsony melletti Modorban, azért ő a fiát ott német tanítóképzőbe járatta. A könyvszekrényes Tivadar tanítói idejében lett majd a félnémet-féltót lutheránusság magyarrá. A Bartosok mind munkálódtak valamin, a pislább esze fényénél az egyik, messzibb világoló fénye nyomán a másik. Egyik fazekat adott a tanítói oklevélhez, az ötödiket a könyvszekrény emlékeztette, hogy lendítsen választott nyelvén, de ne felejtse a magáét se, és az a gyanúm, hogy a Szerkesztő Tibor megértette az Elektromos Aladár akaratát, s azon keresztül a Kántor Tivadarét. Luther Márton doktor szava meg foganatos maradt.

— Szinte sajnálom ilyenkor, hogy anyám engem nem hordott templomba.

— Sose sajnáld, mert ott a lelkiismeretfurdalást plántálták és fajtákat kevertek, összekeresztelvén őket egy érthetetlen háromság nevében. Nekem érthetőbb, hogy a Szerkesztő Úr kinn táncolt a rabbival egyszer a verandán arra a részeg dalocskájára, hogy "baszunk szenvedni! baszunk szenvedni!" Mert a családi történetből fontos csupán annyi, hogy egy iparos törzs kivált a keresztényi olvasztótégelyből, és elválasztotta magát egyszersmindenkorra az egyetemes Európától. Közben szász és magyar diákjaik tanultak Heidelbergában és Utrechtben, majd posztgraduális gályakurzusra vitte őket az Anyaszenteurópa, és mégis: ahonnan ezek az iparosok jöttek és hozták a teremtő akaratukat, odáig terjed és nem tovább Európa máig, a brassai meg a naszód-besztercei templomokig.

— Akárhogy feszítem a figyelmem, annyit értek, hogy nem új, nem az első... hogy mondjam... Használt élete volt a Szerkesztő Úrnak.

— Költői. Ő is nagyot bólintana rá és a ruháját mutatná, hogy használta már valaki, azaz helyesebben: élt benne. Az életében is, igen. Nem kellett mindent újra kitalálnia. Telefon is volt már a házban, mikor ideszületett. A fürdőszobáért sem kellett újonnan lelkendeznie, mint Majakovszkijnak. A régi holmik szokása meg, hogy túlélik a gazdájukat, nézd például az írógépet. Olympia. Legalább hatvan éves. Ez a csöndes Remington lehet kilencven. Amikor kitalálták, hogy az írógépet is fogyasztani kell, a villany változatukra tettek. Mert azt gyilkolja a gyorsasága. Csakhát én jó gépíró vagyok, látod, de mit kezdhetek az ujjamnál gyorsabb írógéppel? A Szerkesztő Úr is visszaadott egyet azzal, hogy addig is fogyasztja az áramot, amíg ő gondolkodik, és ettől megőrül. De addig fogyasztott és fogyasztották, hogy tizenkilenc év multán kiszorította az ujjalverőset. Tíz éven belül aztán a villámírógépek szorultak ki. Ma, ha az év elején megvettél egy szövegszerkesztőt, már késésben vagy a fogyasztásával, mert a nyakadon a legeslegújabb család. Milyen bensőséges. És a beleépített elévülés legkésőbb karácsonyig bírja, aztán a drága újdonság a szemétben köt ki. És ami elszivárog belőle, bonyolult méreg. Az mind a gyerekeidé lesz.

— Nekünk se írógépünk, se szövegszerkesztőnk otthon, mi...

— De kocsitok van. Annak meg a levét én iszom. Jó, fáradságot majdannyit megtakarít, amennyit belegazoltok. De aki autót tart, arra keres. Itt a használt életre nemigen kellett keresni. A tüzelnivaló jobbik felét lomeltakarításokból hordta haza a Szerkesztő Úr, és inkább maga tett meleget, olyat amilyet, minthogy pénzért dolgozzon és pénzen vegye. Mert ahányat fordul a pénz, mondta, annyiszor adózik.

— Hát adót fizetni nem kell?

— Hogyne kellene. Csak azért a pénzért nem, amit nem keresel meg. És megint nem abból, amit nem költöttél. Megkerülni a pénzt, az nem adócsalás. Se téged rosszra nem tanítanálak, sem a pénzügyminiszter álmát el nem venném. Hogy? Mondd csak ki hogy a magunkfajta, az faszarági. Az nem lehet hazafi. Így nem lesz magyar feltámadás. Ki vele. Eszerint az olyan, aki hitvány anyagból készült és meg sem becsüli magát, sokat szirénáz vele a mentő és keres orvosra, patikára, az kedvedre valóbb? De aki a konyhai szemetét elemészti, meg a görbe szöget egyengeti, meg a levált cipőtalpból tömítést metsz, a rossz nadrágból foltot hasít, a régi bekecsből meg lábtörlőt vagy derékaljat a macskának, ahogy iparos ükeitől tanulta, az hazátlan bitang? Ne hidd, hogy sínyli a haza, ha kisebb a forgalom. Úgy ragaszkodik az ember a hazához is, mint a régi holmihoz vagy a régi emberhez. Ilyen a hűség: Jólesik fogni. Megszoktam. Jól áll a kezemben. Ha újsággal nem is szolgál, takargatom. Jó lesz még valamire. Hűtlen lélek meg az egész miskulanciát itthagyja, mint kutya a szaharát.

— De nem bánt, hogyha ideállsz és mozog a parkett?

— Mozog már negyven éve, de ne félj, nem mondom el a történetét. Éppen negyven évre tervezték a lakómegőrzőket itt szemben, szerintem derűlátóan. Gyors értékcsökkenésüket a megőrzöttek persze fizetni nem bírják. Az iparos még a fogyasztás proletárdiktatúrája előtt négyszáz években gondolkodott, ha épült. S annak a háznak lehetett lassítani is az értékcsökkenését néhány cseréppel. Mint az írógép értékcsökkenését néhány olajcsöppel. Az ember meg, ha szintúgy jól megépült, élt akár a kisujja mozgatásával.

— Mégis hogyan? Olyan ez, mint a túlélés...

— Mit túlélés? Orvosok például a rákbeteg túléléséről locsognak, de nem értem, ők élik-e túl a beteget, vagy a beteg a rákot? Ezt a proletárdiktatúrát nemigen éljük túl, se én, se te. Meddig húzzuk, a kérdés ez. Hosszú szenvedés után vagy rövid szenvedés után? Vagy szenvedés nélkül, mint a Szerkesztő Úr, jellemző módon?

— Nem ilyen szigorúan gondoltam...

— Ebben a házban a szóval, ha semmi mással, szigorúan bánunk. Nem beszélünk bolondjába. A mi időnk kezdetén inkább átvészelésnek látszott, ami következik. Rádiózó reakciósok éppenséggel áttelelésnek képzelték. Guggolva is kibírjuk. Guggolva kellett volna eltemetni őket, büntetésből, hogy elhitték, kettő a világ és a felszabadulást szabadulás követheti. De túlélni? Megúszni? Ki akarta volna megúszni a magyarutcai Maison Frieda kádereiből toborzott és pénzén vett Democsokráciát, a Három Törpe Országát, a Nagy Szovjetúnió Példáját, Tanítómestereinket, a Füstbe Ment Terveket, az Éberséget, a Félélelem Bérét, a sztalinvárosi Csodaszarvasat, az Októberi Sajnálatos Eseményeket, a Hruscsov-Alja-Újhelyet, az Új Gazdasági Mechanizmust, a Legvidámabb Barakkot, a Betonfejeket? Ki akarja túlélni az életét? Még a Rendszerváltás is jöhet, ha azt dudorászom, hogy baszok szenvedni! Miféle ember volt az, akire azt mondták, Osztályidegen vagy, A Nép Ellensége, erre összeesett és meghalt? Először is hazudott körme szakadtáig, nem? Hazudni az osztályellenségnek nem bűn, hanem osztályharc, tanította Lenin, aki maga is lehazudta a származását Gorkijjal meg a többi csirkefogóval együtt. Meghalni vagy gürcölni vagy belépni vagy önkritikát gyakorolni vagy fogyasztani ezeknek, akik azóta sem értek véget? Aki kihajtogatta a bunkerból előásott írógépet és hazahordja a deszkát az útfélről, régi csavargyüjteménnyel, nagymama gombjaival, lámpával, asztallal, amit kihánytak a népek az utcára, azzal, hogy az ő életük örök tavasz lesz, amit videón néznek... S ezt a használt holmit mind beleágyazni a magad többször használt életébe, tovább lassítani az értékcsökkenést és a két kisujjadat mozgatni ügyesen... Érted, Lotti?

— Ennyi az élet?

— Azt kérdezd, aki új feleségre, új lakásra, új gyerekekre és új tartós fogyasztási cikkekre-cakkokra három-négyszer keresett az egy életében: jó volt lódulni a karonalvókkal a bölcsibe, a benned bujkáló influenzával, a töpörtyűvel a szád sarkában, a kis fejfájásoddal, ha tegnap netalántán éltél, keringeni vakon a forgalomban, szakadatlan életveszélyben... élet volt? Aztán megérkezni az értékcsökkentődbe, jeltelen gyáradba, hivatalodba vagy téeszedbe és szívni a levegőjét, fúrni ki az eget is, hogy az értékcsökkenés ne húzódjon sokáig... Ezt nevezed? Ez a Zélet? Csak meleg otthonod legyen meg hétvégi vityillód ingajáratra, csillárod kocsikerékből és virágtartód faszenes vasalóból? Legújabban ezt hívják az Élmény Társadalmának, tudom. Itt volt már a kertek alatt, a Szerkesztő Úr is figyelmeztetett. Hogy döcögőben minden más, mint elsuhanóban. Mert ő az emberismerete felét személyvonaton szedte össze, és azt is állította határozottan, hogy tapasztalat, amikor az ember olyan építményt jár körül, amelyiknek a helyét nemzedékek nézték ki, rakták talpát cölöpre, gusztálták a fáját, forgatták a köveit, pengették a tégláját, formálták az ívét, egyensúlyozták az erőit, díszítették szobrokkal, falfestményekkel... Hogy azon tűnődni más, körüljárni újra meg újra, rajzolni, olvasni-írni felőle otthon, visszatérni hozzá évek múltán új tapasztalatokkal... ez a mulatság. Aztán egy repülőteret, a frankfurti Vásártornyot éjjeli világításában autózni körül, vagy a newyorki World Trade Centert robbantani, az Élmény. Big Bang. Itt nálunk mintha még választhatnál.

*

- Én a gyerekeket választottam. Takarékoskodnom nincs miből és nincs mire. Nem mondom, hogy többször élnék a gyerekben. D amelyiket jól beszegték, a fogyasztási cikkek közt a legtartósabb. Még szerencsejátékban is a legjobb tipp. Hátha eszmél az a gyerek megoldásra, amire mi nem eszmélünk az eldobható társadalom romhalmaza láttán.

— Táltosodsz, Lotti!

— Az értékhez próbálok érteni. Nem az értékcsökkenéshez.

— Jó. Mert sajnos vagy nem, itt nem foglalkoztunk gyerekekkel. Jótanácsok osztása történt gyerekeseknek legfeljebb, amióta én a háztartásba kerültem. Ami annyit ér éppen, mint a hátsó ülésről osztani tanácsot a vezetőnek.

— Nem mondanám. Elkél a régi példa. Múltkor mesélte... a Szerkesztő Úr, hogy nyelvtanárok sora nyilatkozott az egyik újságban, most, mikor az általános alsó osztályaiban is szeretnék a szülők mind, ha idegen szóra fognák a gyerekét. S a tanárok szerint ez követelőző szülői becsvágy, mert a szülőt talán meglegyintették a nyelvek az iskolában és felnőtt fejjel beiratkozott nyelvtanfolyamokra, de a hajszolt életével sose bírta az iramot, aztán lemorzsolódott... Most meg a gyereken hajtaná be, amit ő meg nem tanult, amikor az még az anyanyelvében sem eresztett gyökeret. Hát én is ebben a cipőben járok, azért kíváncsi voltam, mit szól az olyan régi nyelvmester, mint a...

— Mit szólt?

— Hogy érti is a nyelvtanárokat, ha kukákkal kell foglalkozniuk. Akiket szüleik, szomszédaik, nagymamák és keresztanyák meg nem tömtek mesevilággal, élővilággal, a tárgyi világ mutogatásával, dalaival, de az idegenek is az utcán, iparosok és kereskedők, amikor még szalajtották a gyereket, a szavaival, viselkedésével, vitájával.. Ha a gyerek nem zsong a világtól és nem beszédes, akkor persze mit kezdhet a nyelvtanár? A videójátékokkal a nehéznyavalya nagyrohamára készítik csak a gyereket. Találkozását a világgal halogatni tilos, magyarázta... De teszteknek, elvont kérdéseknek, mennyiségtannak sincs addig helye a tantervben, amíg a gyerek élő minőségekkel meg nem ismerkedett. Ki kedves, ki idegen? Melyik a barátságos helyzet, melyik a veszélyes? Mikor kérdezzen? Mi következhet a dühből? Mikor jó, ha a szavát megválogatja, mikor üssön, mikor fogja futásra? Ezek előbbre valók a fizikánál. S hogy erdő-mező mit rejt, az előbbre való a természetleíró költeménynél, mint ahogy kutyagolás az autózásnál, de még a bringázásnál is. S mindezt értelmes körben megtanulhatja mindjárt tíz nyelven, mert a gyerek tágul. Ki nem hasad az oldala. Láttam, hogy még a sírását is elfelejttette a gyereknek, amikor az kalapáccsal az ujjára koppintott... mert váratlanul megkérdezte: "A talpával ütöttél rá vagy a csucsájával?" És a gyerek nézte, mi az a csucsája. Akkor tudta meg, hogy a legömbölyített éle. Foka a baltának van meg a késnek. S mikor mutatta, hogyan üt, sújt, sudit a kalapáccsal, hogyan csörget a kovács az üllőn, hogyan cencerget, akkor már nevetett a gyerek. Csak az olyan ragaszkodik a rosszkedvéhez, ébredtem rá, amelyiknek otthon, utcán, iskolában félelemben kell élnie. Mert az öli a kíváncsiságot.

— Érdekes. Legutoljára hallottam tőle, hogy Bécsben a közlekedésnél is több a kábítószerezés gyerekáldozata...

— ... a kukaság hatalma szerintem...

— ... New Yorkban meg több a kamaszhalál fegyveres összetűzésben, mint a közlekedésben. S ha azt mondod, az erőszak is a kukaság műve, félrehajtom a repkényt és nézz ki a panelekre. A múltkor a tévében építészeiket hallgattam. Mind selypített. És a tornyaikkal több nemzedék életét rontották el. A rossz orvos bűne bocsánatosabb, mert...

— Mert a latin a tolvajnyelvük, amit nem értenek maguk sem, ezt az egészségügyben tanultam meg. Nem értik egymást, nem értenek a szóból... A Szerkesztő Úr mesélte egyszer, hogy egy tarpai embertől azt hallotta a vonaton, hogy ő az amerikás rokonaival nem közlekedik. Bezzeg ők ketten értekeztek... nem mint az orvosok az Akadémián, hanem mint én a bosszantó kérdéseimmel, akár kézzel-lábbal, mint a hadifoglyok... puhatolóztam. Igaz is! Amikor a kishitű nyelvtanárokról meg az anyanyelv meggyökerezéséről beszélt, beszélt a tévében éppen az elnök is, és a Szerkesztő Úr nevette, hogy az élvezhetetlen zagyválásával ezt a kocsmából kicsapnák, hát idegen egyetemen kell? Vagy ha az idegen nyelveiben már meggyökeresedett, az anyanyelvében mikor fog, a nyelvtanárok szerint? Ezer szerencse, hogy nem építész lett ebből, fűzte hozzá. De még lehet, hogy egyszer fegyvert ragad.

— Hogy a Szerkesztő Úr kocsmát szóval tartott, hogy éjjeli személyvonatokon, sötét buszmegállókban irkált Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken, a Kárpátalján, Szerémségben, Lengyelországban, Macedóniában... mit tudom én, merre mindenfele kószált, miféle tervekkel... Nem volt kedvetölt ember, nem volt elege, nem volt meg a véleménye... De ha sokadalom közepében látom, ahol habricskál, selypeg, pöszög, nyekeg, makog, rebeg, raccsol, nyifog mindenki, akkor azt sem mondanám, hogy élhetett volna még.

— Hát a 3.Part?

— Ja, ismered? Az volt az ő személyes rendszerváltása. Nem hitte egy pillanatig, hogy a sajtószabadság őneki szól, de legalább nem firtatta senki, irogat-e még, esetleg egy regénnyel nem rukkol-e ki, egy szerény trilógiával, mert az irodalomra a kutya nem volt kíváncsi addigra. Más kérdés, hogy ebben a demokratikus sajtókórusban egy hangot sem tudott kiadni magából. De ez a 3.Part, ez az érthetetlen és olvashatatlan című folyóirat, ez elszámoltatta. Kötelezte, hogy írjon bele. Mindjárt nem is válogatott, kikkel egy társaságban, kikkel nem. Akadnak mindig háborodottak, akik a világot ilyenné vagy olyanná változtatnák, soha semmire nem jutó pártok, szekták, asztaltársaságok, örök mezei hadak... Az író se más, mondta a Szerkesztő Úr. Vagy társadalmat épít vagy nyavalyog.

— Hallottam ilyesmit tőle én is. Miért kell ezt a lapot számonként töltenie, miért ered neki az országnak újból, miért nem sinkófál bele a készből, a régi írásaiból? Ezt kérdeztem tőle egyszer, amikor találkozni nem ért rá. "Abból a sok bizonykodó vacakból?" - förmedt rám. De ha néha nem is találkozhattunk a 3.Part miatt, ő lett az én Harmadik Partom mégis. Férj-, lakás- és gyerektulajdonlásból beletanultam a világ birtoklásába. Vagy vissza, ahogy illik? A vissza lesz a jobb, mert így járt a lapjával ő is. Minden számával fordult egyet a világ ővele, és magyarázhatott újságokat, gondolhatott újakat nekem, a férjemnek, és akármilyen pimaszság ilyet mondani, valahogy fiatalabb lett már az unokáinál...

— Unokáinál?

— Az unokáinál, igen, ha már itt tartunk. De furcsa, hogy anyám nekem csak sejtelmeseket mesélt abból az időből, amikor menedéket talált ebben a repkényes házban, én meg nem mertem megkörnyékezni apámat gyerekfejjel... mert is olyan avitt embernek képzeltem...

— Ó, te! Aztán te jelentkeztél mégis telefonon, a huszonötéves asszony, két lány anyja?

— Amikor már szülő voltam javában és sürgős lett megtudni, ki is vagyok. Ha nem tudom, így okoskodtam, elvadulnak a gyerekek, és amikor döntő szó kell, nem tudom, mit mondjak... S mint süldő koromban, ha kiríttam a testvéreim közül a farkát tekergető nősténymacska vakságával, anyám rámripakodott, hogy olyan vagy, mint apád... A düh szólt belőle, ami szétvetette őket... De anyámnak kitanultam a gyöngéit. Itt meg az apám erősségeit látom most.

— Aha. Aha. A leány régmúltját firtatná az apjának, kóbor idejét, tébolygásait, amikor nem volt ennyire megfogalmazott minden! Hát kisfiam, hadd legyek most apád helyett anyád. Bizony utána kell szaladnod az élete pornográfiájáért. Nem hinném, hogy ebben a két polc útinaplóban vagy a bizonykodó vacakok szekrényében találsz anyagot. Egyszer vette a fejébe, hogy pornográfiát ír, és akkor se a magáét írta... Volt itt egy Tabu című lap a sajtó rügyfakadásának idején, néhány éve. Pár számot ért meg. Apád abban lépett fel, mint leszbikus nőíró... hallottál ilyet? Nahát, más se hallott. Barátai körülröhögték. Ráadásul sokallták elbeszélésében az irodalmat és kevesellték a disznóságot. A lap pedig megszűnt, nem éppen Kevély Borbála miatt, akinek női magát nevezte...

— Téged meg Virrasztó Klárának.

— Engem? Nem tudtam. Névnek elég bolond ez is, és hogyan illik rám? Nem voltam a társaság közepe soha. Nem szeretem a nőket. A Szerkesztő Úr sokat szerkesztett rajtam, hogy irodalmi alak legyen belőlem.

— Pedig ahogy a tizenhattonnás teherautósofőrre valló tárgyilagosságodat hallgatom, de főként a Virrasztó Klára szédületes dudáit nézem, csak te lehetsz.

— Ohó! Kiállított tárgyakhoz nyúlni... Hanem a Kevély Borbála te lehetsz eszerint. Akkor meg én kérdem, miért akasztott épp a lányára ilyen lehetetlen nevet?

— Mert magának választotta. Maga előtt illegett vele évekig, mint a cilinderben vagy a keménykalapban. Ávósok újabb meg újabb nemzedékei gyúrták vagy harminc évig... bár, mint mesélte, neki nagyon jó esett, nem volt vesztenivalója, nyernivalója meg végképp nem... Hát fedőnevet kellett választania, hogy telefonon úgy keressék... Imádták az illegalitást.

— Ilyen nevet nemigen imádhattak, mert akkor őket röhögik körül.

— Szóvá is tette valamelyik szimat, de azt a választ kapta apámtól, hogy maga szerint hihetőbb művésznév a Lenin vagy a Kádár?

— Honnan tudsz ilyeneket?

— Kikérdeztem. Nincs neki már ávója se szegénynek, gondoltam. Olyanokat kérdeztem, amilyeneket a férjemtől nem merek, elvégre ő idegen... Kérdeztem mindent, csak egyet nem. A fiát.

— Félsz most is, mert elvetted a kezed. Pedig miért ne lehetnél kíváncsi a bátyádra? Csak hát sokat én se tudok róla. Kitanult kovácsnak. Jó is volt az iparában. Aztán fogta és itthagyta a hazáját. A Szerkesztő Úr azután hallani nem akart felőle.

— Miért nem? A szülők minálunk épp akkor kezdenek eltelni a gyerekükkel, amikor idegenben próbál szerencsét. S még a népmesénk is arra tanít, hogy megtalálja.

— Hát nem tudom. Elbujdosott idegenben nemzedék már kettő csak az én életemben. De a tapasztalatukon okulva úgy látom, hogy aki elvadul innen, annak jobbik ereje megy rá, hogy helyi gyökeret eresszen. Aztán nem ereszt ott se, csak a fogyasztás paneljaiba. Ha ugyan nem Szomáliában kísérti a szerencséjét. De gondold meg azt is, mi másért fordított az apja, az apád egy másik könyvszekrényre való idegen írást magyar szóra? Hogy ne bujdosóban eszméljen a magyar, hány hét a világ... hát nem?

— Akkor úgy érhette, mint az úszómestert, hogy fia a Dunába veszett.

— Úgy valahogy. De meg kell hagyni neki, hogy a szenvedést emiatt is elhárította. "Elment. Marhának bizonyult. Életében először. Mit kezdek, ha egyszer már marha és itt marad nekem?"

— Ilyen komisz ember volt?

— Ilyen. Hiszen nyitott szemmel nevelte iparosnak a fiát. S tudván tudta, hogy az iparos-pályába ma a csalódás úgy épül bele, mint az Apple II-be az elévülés. Csakhogy a Szerkesztő Úr úgy számított, hogy összeomlik a tömeggyártás, még mielőtt az életet fölzabálná... És akkor a kovács toldja-foldja majd az ócskavasát, amíg újabb elképzelés nem támad.

— Ilyen naiv ember volt?

— Az, mert osztozott a kora naivitásában. A tudomány fajtagadó naivitásában. Miféle házasságokkal kísérletezett ez az ország, ha meggondolom... Például káderházasságokkal, ahogy a mésalliance szocialista változatát hívták. De ezek sem voltak olyan utálatosak, mint hinnéd. Hogy meghirdetett osztályidegenek tegyék össze magukat, mikor a szemináriumi papírforma szerint gyűlölniük kellett volna egymást... Sőt házasodtak faj szerint idegenek is, mert a hódítókkal meg a bosszulókkal szemben álltak... hajmeresztő, mi? Pedig nem volt ebben hazafiasság, csak valami állati összebúvás... de várj. Volt ezeknek a házassági krónikáknak másféle olvasata is. Azt hitte itt egy nemzedék, hogy az 56 pillanatnyi egységét állandósítani lehet... Felszabadítottak álltak át a megvertek oldalára... A Szerkesztő Úr akkor írta az ő Sosemvolt Cigányországát, amikor a cigányok nem tudták még, hogy van cigánykérdés. Ezek a kísérletiek úgy akarták megemészteni a hazájukat, mint a kukacok. Hogy átmenjen rajtuk, ha már tenni nem tehetnek érte. És még iparos is legyen a vegyes fajú fiú, kovács, minden ősi nemzet kivetettje... Igen ám, de ha neki már nincs küldetéstudata?

— A korcs kutya olykor eszesebb is, életrevalóbb is a tiszta fajúnál. Csak egyben hibádzik, Lotti, tanított apám. Hűség dolgában.

— Na ez az. Az ilyen tanítások miatt nem egyezett ő a sajtószabadsággal.

— Engem a legjobbkor ért a tanítása. "Jao embör vaot!" Ezt zokogta az özvegy egy vidéki temetésen a fülembe, én meg gondoltam: Éltetek vagy félszázadot együtt és ennyit tudtál meg az aptyuk felűl? Később elröstellkedtem, és nagyon láttam volna őket együtt, a két szülőmet, érted, hogy majd közéjük állítok egy tükröt és nézek egyikről a másikra, egyikről a tükörbe, másikról a tükörbe... hogyhogy nem bomlottam meg, nem szaladtam világgá máig... És mégis becsúszott a madzag, képzeld, a hármas találkozón! Akartam adni egy fényképet apámnak aznap magamról, csak anyám már ott volt, odaadni nem tudtam, úgy súgtam meg neki, melyik könyvbe tettem anyám elől. Mivel pucér voltam a képen. Hát anyám, alig megvacsorázunk, kezd matatni és nem megtalálja mindjárt a fényképet? A konyhából tudtam, hogy megtalálta, mert benn kiabálta: A fene a fajtádat! Aztán jött ki, de nem szólt egy darabig, pedig szájas asszony, majd azt mondja nekünk: "A fene a fajtátokat! Hát ti még magázódtok, mikor ilyen jóba vagytok?"

— Mondd, Lotti... Add a kezed, te édes állat. Magáztad, aki így megszerkesztett? És hogyan szólítottad?

— Lótnak.

- Milyen természetes.