Bartos Tibor

JEGYET A TITANICRA?

1989. október elején

Aki az első világ szavát fordította a második világ szavára harmincöt évig, az hátha segíthet jövőnk menedzsereinek, amikor a nyugati világ fogalmait forgatják bele sietősen a keleti világ fogalmai közé.

Magam sem hittem harmincöt évig egyvégtében, hogy kettő a világ. Nem értettem például, miféle hidegháború az, hogy az egyik ellenség ártámogatott gabonájával, de akár kölcsöneivel is tartja a másikát, nehogy vereséget szenvedjen. Az én térfelemen, úgy értesültem, proletárforradalom sajátította ki a termelőeszközöket meg az életemet, hogy a kereslet és kínálat véletleneit tudományosan és némi véráldozat árán a tervgazdálkodás tévedéseivé alakíthassa át. A túlsó térfélen, mint értesültem, fogyasztásra átalakított társadalmak a régi szocdem követelések államosításával enyhítették a piac vastörvényeit. Háborús veszélyben forogtam, hallom, majd negyven évig, mert a másik térfélen fasiszták és imperialisták űzték üzelmeiket, s amíg mi az élen jártunk, ők rothadtak, azután egyszerre reménytelen messziségben voltak előttünk. A békémet azonban mindenképpen védenem kellett tőlük, bár lassan kiderült a jóléti államok zabszem-politikájának értelme is: legújabb harcirepülőgépet azért kell vennie a polgárnak, mert legújabb videót, azt nem biztos, hogy vesz. Márpedig a szabad piacgazdaságnak növekedés kell, ha termőföldet, vizet, levegőt békésen akar elpusztítani - háborútól ekkora természetátalakítás talán nem is telik. A természetátalakítás jelszava persze a mi térfelünkön született, ezért természetes is, ha egyik fél sem követelte halkabban a békét a másikánál, és amikor háborúhoz való ellenség jelentkezni csak nem akart, akkor derengett fel mind a két félen, hogy a békeharc értelme: ez van, ezt kell szeretni. Itt és ott.

Most pedig, hogy a mi térfelünkön ilyen hirtelen lejárt a proletárforradalom és a tudományos gazdaságtervezés mandátuma, piaci közgazdászaink örömmámorban úsznak. De csak a mieink, az elméleti fiúk, akiket nem a piac termett. Bezzeg a londoni Times, bár naponta megjelenő gazdasági szekciója éppoly terjedelmes, mint a politikai, nem lelkendezik. A KELET-EURÓPAI GAZDASÁGOK A TITANIC UTOLSÓ JEGYEIÉRT TÜLEKEDNEK - s ez még májusi címe, amikor az igazi tülekedés el sem kezdődött.

Most azután tóduljak a jegypénztárhoz, holott értek a szóból és tudom, hogy megfürdök? Hát nem. Inkább, mint az a tolmács, aki süket szövegek évtizedes kereszttüzéből szabadult, ordítozok tüzet-vizet, vadakat. Az impotencia nem gyógyítható AIDS-zel! Félreértés essék!

Mindjárt megnyugszom. Azután szemléltető sétára viszem Önöket. Peripatétikusan fogunk okoskodni, akár a régi görögök. Tavasszal három hétre megfészkelődtem Kelet-Berlinben, s aki ezért nem irigyel, az tolmácsra szorul. Kelet-Berlin, igaz, randa város első látásra. A csúfondáros pesti szellem a lipótkörúti Berlin-étterem épülettömbjének Szalay utcai sarkán a népbüfé "Kelet-Berlin" elnevezésével egy lapáttal még rátett a csúfságára. A valóságos Kelet-Berlin, az NDK büszke és mindenütt hirdetett fővárosa egy barokk-kori kormányzati székhely jobbik fele. Hogy romjaiból lassan megéledhessen, azért fizet az NDK a teljes országból odavezényelt építőiparával, és fizet az NSZK négymilliárd nyugati márka évenkénti segéllyel. Mégis ez a keleti Berlin olcsóbb a Fallal körülvett nyugatinál, mert az némely pénzügyi szakemberek szerint hétmilliárd, mások szerint kilencmilliárd márkájába kerül az NSZK-nak.

Ezt a költséges zárványt is szerettem volna jól betekinteni, azért fészkelődtem meg messzi kinn keleten, a főváros nyüzsgésén túl, erdősávok és tavak közé. Az iparalapítás korában ezek mentették meg a lapályos várost az elférgesedés, a fulladás, a penész, a gümőkór veszedelmétől, mikor más német nagyvárosok már angliaiaknál különb mintakönyvvel szolgáltak a marxi társadalomkritikának. Berlin addigra egyébként a középső Németország, sőt a mai Lengyelország sziléziai, pózeni és pomerániai területeit behálózó csatornarendszer gócába került, azaz a vasútépítést megelőzően igen kínálkozott már fővárosul. A Keleti-tengernek tartó lomha folyók gyűjtötték messzi mocsárvilágainak vizét is, talaját pedig lassan és módjával alkalmassá tették az építkezésre. Azt a tóvidéki villát, amelyikbe én beköltöztem, hét alkalmazottal dolgozó iparos házigazdám sok betonnal építette technokratához illően, nagy fák, keskeny hidak, favázas és zsilipelt falú házak, nádasok és turfa-gyepek között, ezért a villa ferdén forgott kacsalábán. Ha magamra maradtam benne, a hétcsatornás esti televíziózás közben sűrűn jártam rá bárszekrényére, de az is félszakra állt, a televízió is csapintólagosan, ágyam is menetelesen, én magam meg kapatosan - csakhogy a legkeletibb Berlinből a legnyugatibbig még meredekebb lejtést tapasztaltam. Akkorát, hogy házigazdámék, akik ezt az utat soha nem tehették meg, holott én naponta jártam három hétig, több hitetlenkedéssel hallgatták elbeszéléseimet, mintha a bárszekrényükön szánkáztam volna oda-vissza. Pedig ugyanazzal a városképet szeldelő helyiérdekű S-Bahnnal utaztam, amelyik a munkások zömét hordja - és hordaná át, elvben, a nyugati városba is. Csakhogy a Fal tengelyében a Friedrichstrassénál páncélozott és kamerákkal felszerelt biztonsági alagútban mind le kell szállniuk az utasoknak, és akik nyugatra tartanak közülük, azoknak termek alumínium kabin-rendszerén kell átfésülődniük, majd lépcsőkön ismét felkapaszkodniuk a páncélzat túlsó felére, onnan folytathatják útjukat az S-Bahnnal. A gyűrődő tömegben hamar megismerni az alkalmi takarító-munkákra átigyekvő keleti nyugdíjast, a lengyel kalmárt a sportszatyrával, az örök alkatrészhiánnyal küzdő VEB, a népi tulajdonú keleti vállalat megbízható szakemberét, aki kézitáskáját hivatalosan mosott fekete keletnémet márkával tömte meg a bevásárláshoz.

Villásreggelivel kényeztettem magam első átkelésem előtt a Friedrichstrassén: csirkeraguval, fagylalttal, kávéval és - na még! - egy üveg jegelt Radebergerrel... Majd az Állatkert megállónál leszállván a nyugati térfélen nyomban látnom kellett, hogy fabódé előtt állva többe kerül egy doboz meleg sör a rekkenő hőségben, mint félórája a légkondicionált keleti villásreggelim... Hova hát? Persze a szememet legeltetni a Nyugat Kirakatán, a szabadság körülfalazott szigetének legszívében: előre a Kurfürstendammra, a keletberlini népbüfé álmainak korzójára! Házigazdám könnyesen kötötte a lelkemre előző este, hova mindenhova menjek, mit mindent nézzek, minek az árát jegyezzem... Alig megindultam a romjában városcímerül hagyott Emléktemplomtól a sportjaguárok, fehér öltönyök, aranykarpereces bájgúnárok, indus csokoládéturbánok, szögekkel kivert motoros zekék, nemzetiszalagos amerikai szalmakalapok, selyempincsik és zöldhajú kriptaszökevények forgatagában rezgő Ku'dammon, utcai kiárusításba botlottam. Gondoltam, helyes, kezdjük az alkut legalul. Cipők, táskák, kendőzőszerek közt egyszínmintás MIR EGAL (nekem 8) feliratú pólóing-halmok kaptak meg: negyvenkilenc márka ötvenért vesztegették darabját. Tízével számítva, ahogy az Emléktemplomnál a váltószoba veszi a keleti márkát, éppen erfurti művészettörténész barátném havi fizetése!

Árakat azután nem is igen láttam a kirakatokban, hiszen ezek elegáns üzletek, az ár nem számít. Nem ám! Csak amint az elektronikai áruházak, butikok, csemegeboltok előtt elhaladva mind érdektelenebbül betértem mindenüvé és számoltam ráérősen, míg kínozni nem kezdett a bendőmben áthozott jó Radeberger, addig éppen kiderült, hogy a mesés kínálatnak semmi kereslete. Érdeklődő elvétve akadt az üzletekben, vevő egy se. Odaát Keleten: tolongás pultoknál és pénztáraknál, még a könyvesboltban is, nem még, ahol a keletnémet ifjúsági egyenruhát, a kővel mosott farmer utánzatát meg a pólóingeket osztották - a leértékelt ittenieknek éppen egy-század árán.

S amikor ezen az árfolyamon elgondoltam, hogy az egy Radebergeremet közvécébe ereszteni itt: majd egy láda Radeberger ára odaát, a szükség ötletességre serkentett. Megkerestem a legelőkelőbb és legnéptelenebb üzletet a Wieland utcában, a Ku'damm még mindig roppant finom mellékutcájában, oda nyitottam be, egy Design Galériába. Designnak tetszett már vaskos zöldüveg tolóajtaja is, mert két helyen golyó ütötte át. A gyanútlanul rendelkezésemre álló tulajdonostól megtudtam, hogy rablótámadást elszenvedett müncheni banktól vette. A feszítő szükségben talán nem szenteltem igaz figyelmet az öntött kő foteleknek, meg a rajtuk heverő drótszivacs vánkosoknak, ferde villákba illő félvállas könyvespolcoknak, felkunkorodó asztaloknak, és a rozsdás vázáknak meg a fölöttük ingó bombarepeszeknek, de a tulajdonos engedelmével útban hátra, látogatásom fő céljára térve láttam, hogy fényforrások ezek. Majd jóval több türelemmel folytatván az érdeklődést kiderült, hogy a tulajdonossal titkon egyetértünk a modern tárgyformáló művészek megítélésében. Ezek a mieink itt, magyarázta, többnyire felvarrt arcú pop-artisták a hatvanas évekből, ezért az érdeklődőknek rémlik egy-egy képük, amelyet akkoriban még nem tudtak volna megfizetni. Akkoriban fiatalságát élte még a szekrénysor is a mai megállapodott korba jutott közönséggel együtt, amely megkülönböztette magát, kerül amibe kerül, a szekrénysorok mai vásárlóitól. Ez a design-bútor kelendőségének záloga. Mi azonban tartunk olyan művészi darabokat, fűzte hozzá biztatóan, hogy el ne veszítsen, ha azért énbennem is él a vágy az apró különbségek iránt, hogy építhetek kedvemre való designt magam. Egy zsöllyét mindjárt szét is kapott, mint egy réteges anatómiai atlaszt és összerakta másképpen, úgy ültetett bele. Mintha feltárt és megint összerakott hasban ültem volna.

A Ku'damm konzum-Édenétől keletre füves térségeken visz az út az összeomlott modern Kongresszusi Palota, népnyelven a Terhes Osztriga mellett a kiégett régi Reichstagnak. A szemfájdító pazarságból oda tartok eldöntött kerékpárjuk mellett verőző diákok, nyársat forgató népes török családok között. Higgadt, örömtelen látvány. Itt mindent szigorúan szabad. Ide szállnak le a keleti Berlinből szökevényt hozó sportrepülőgépek is. A rengeteg Reichstag nem megkapóbb a pesti Tőzsdepalotánál, de a legendája japán turistákat, spanyol turistákat, nagynémet turistákat vonz ide busz-szám. Akik végeztek a fényképezkedéssel, megkerülik és keleti oldalának tömör mellvédjei mögül néznek farkasszemet az épület tövében elhúzódó Fal őrtornyának NDK-határőrével, és találkoztak a Történelemmel.

Legfőbb ideje. A Történelem az idén mintha életmagra kapott volna. Tesz-vesz, intézkedik. Hivatkoznak rá, fellebbeznek hozzá. A Falon a sgrafittók évtizedes zavarosságán új alapozás, új felirat: S.O.S.! Save Our States! Igazságot a Balti Államoknak! Benn a Reichstagban: Kérdések a német történelemhez. A kiállítás tárlós, ismeretterjesztő termeiben alig lézengenek - hanem a háború utáni, zaba-hullámos, gazdasági-csodás évtizedek panoptikum-szerű utcaképei és lakáskeresztmetszetei körül sürögnek a diákok. Romeltakarító asszonyok bábjai összetolt tűzhelyük körül egy ép zugban együtt nevelik gyermekeiket, férfiak híján. Finta kerekű, tégla- és gyermekszállításra egyaránt használatos gyermekkocsi, féltve őrzött planta-tea, féllábú rikkancs - azután odébb az első TV, csőbútor, veseasztal, Bild Zeitung, a tollasodás örömei - majd farmernadrág, diáktüntetések - ezek a bábok mintha élnének máig, sőt sokasodnának Berlin mindkét felében. A diákok közéjük mosódnak, mint a városligeti Jókai Színházban valamikor a Feszty körképbe az alján elhelyezett valóságos fatörzs, kő, nád. A Történelem tömegtermelésre állt át, magát koppintja. Ezek a diákok itt hippi apjuk plasztik másolatai. Jól tennék, ha időnként zsebtükrükre lehelnének, hogy élnek-e még - vagy az én emberismeretem vén hozzájuk? Szakállas történelemtanárjuk magyarázza nekik az egyik sarokban a Lizenz-Pressét - a győztes Szövetségesek engedélyével és pénzén alapított lapokat - és a gyerekek jóval több figyelemmel hallgatnak, mint a tanár nemzedéke annak idején, hogyan készül a közvélemény, kik engedélyezik életünk napra kész forgatókönyvét.

Az én forgatókönyvem is arrafelé mutat, amerre a Történelem készült mindeddig, a Harmadik Birodalom régészeti rommezőin át a Történelem szünetét jelképező, elzárt Brandenburgi Kapuig, majd tovább a senki földjén, amelyet mintegy atavisztikus félelmekből nem építettek be, a licensz-szabadság beton-ezüst fellegváráig, a Springer sajtókonszern székházáig, a Fal mentében, ligetek poros útjain, és elgondolom, hogy ahol a Springer palota a Falon túli kiváltságos Leipziger Strasséra tekint, éppen ott ér véget ez a szégyenlősség, ott a két új világ kézfogója. Tejpiacnak hívták azt a környéket, ahol a lakbérszedők revolverrel járták a bérkaszárnyákat s a frissen épültekbe szárító-családok költöztek be olcsó bérért, hogy Kelet-Berlin már a századfordulóra Berlin népbüféjének számított és a Ku'damm lakói szerint a Fal csak történelmi igazságot szolgáltatott a jobb embereknek. Az új nyugati városigazgatásban helyet foglaló Alternatívok balos lapja is azt írta a napokban lengyelpiaci riportjában, hogy a Fal a teljes Berlin leghasznosabb építménye.

Az ám! Útba ejtem a lengyelpiacot! A Brandenburgi Kapu előtt még egyszer díjmentesen oldalba tisztelem a Falat, azután - Vigyázat! Zónahatár! - figyelmeztetések és korlátok között lódulok tovább a Potsdamer Platznak. Ligetben továbbra is, de már autók sűrű forgalmában. Egy lélek sehol, csak az autók, és itt-ott egy Schiller - akinek a sok szobra van, figyelmeztet Erich Kästner - lefestve vörössel, feketével, kékkel, sárgával, jól kidomborítva a mellénye, a gombjai, a nyakkendője csokra. Éjjel egy autóból kiszáll valaki, letesz a márvány talapzatra egy rekesz sprayt és munkához lát, egy frusztrált forradalmár május elsejéről, a Springer palotának szegülő munkás Kreuzberg lakója? Ennek most a végére járok, mint a Történelem legutóbbi művének.

Nyolcas kereszteződésben torpanok meg. Ez volt a századfordulós Európa legforgalmasabb kereszteződése - apám Baedekere a lelkemre is köti, hogy csak akkor lépjek le a járdáról, ha a csendbiztos megállította a robogó fogatokat. Itt azonban se csendbiztos, se fogat, se ember, se város, csak robogás. Környezetbarát zölddel lefestett mágneses vasút a fejem fölött, de nem jár az sem, alighanem ember híján.

De azután megint élet. A Zenepalota: dőlő sárga kerámiavitorlás, építési szeméttel és megkezdett kertészettel, ablakaiból a vidéki zeneiskolák vékony pimpilije szól, odébb az új Iparművészeti Múzeum: szögletvasak közé szorított nyerstéglái némiképp váratlan, de igen szép limoges-i zománc-gyűjteménnyel csábítanak, majd amint hátsó kapuján kilépek, minden egyszerre dől rám: porfelhő, kígyózó embersorok letanyázott autók között, térdeplőn, törökülésben, guggolón, félmeztelenül, népviseletben.

Itt azután van vevő. Iszonyú németséggel zajlik az alku ujjakon, felezett ujjakon. Alkusznak Marlboróra, újságpapíron metélt krakai kalbászra, Fekete Máriára, Puma cipőre, ágyneműre, pácolt vadgombára, Pollena-piperére, villanyfűrészre, kristályvázára, babákra, vodkára és a szándék európai egysége teljesebb, mint középen Mies van der Rohe üveg és acél új Nemzeti Galériájában, egy szinttel a föld felett, eggyel a föld alatt, a külvárosi ABC-k minden varázsával a lengyelpiac közvécéjeként. A tér túlsó végén a Mihály templom plébánosa már elzárta előlük a vízcsapot a parókián, magyarázza egy becsületben megőszült teremőr, amint a férfiklotyóba utánam nyomuló két lengyel nőt rángatja kifelé. - Mann-o-meter! - sopánkodik - Millen idők! Mikor itt külön illemhelye van a nyomorékoknak is!

Ez itt Berlin, a szabad Berlin szégyenfoltja - ebben egyetértenek az újságok a Springer-féle Welt től a Frankfurter Allgemeiné ig meg a vörös és a zöld sajtóig. Pedig már majdnem sikerült letörölni. Csak pecsétet kellett volna ütni a kereskedésen ért lengyel útlevelébe, hogy megsértette az 1967-es négyhatalmi megállapodást, és többet a lábát be nem teheti a Nyugati Szektorba! Azután győzött a zöld-vörös koalíció és jött a május elsejei zendülés. A megvert rendőrség abbahagyta a pecsételést. Hogy is sérthették a négyhatalmi megállapodást ezek az elkínzott kalmárok? Az a sportszatyor holmi, amellyel ideutaznak és átlag napi ötven márkás forgalmat bonyolítanak le személyenként, az a zendülés óta úticsomagnak tekintendő, nem pedig árunak. S az iszonyú piacon - négyszáz méter a Falig, ötszáz a Brandenburgi Kapuig a Fal mentében - pizseg a nép.

Vajon a lengyelek szegénységének vagy a nyugatberliniek gazdagságának szégyenpiaca ez? Itt, ezen a helyen mentette meg már egyszer a feketepiac a romjában heverő Berlin romeltakarító asszonyainak és gyermekeinek életét. Az eladó szégyene vagy a vevőé? Törököt, a fenegyerek republikánusok mumusát ugyan nem foghatnék itt egyet se, de van berlini minden korú. Antropológus nem válogatná ki közülük a bejelentett 19 000 és nem bejelentett 50 000 helyi illetőségű lengyel menekültet, se a kezdő német irodai virágszálat, aki 1200 márkás fizetéséből 800-at költ csöpp lakására, és a barátját egyszer valódi kaviárral és orosz pezsgővel kényeztetné, vagy aki NDK ártámogatású, lengyel közvetítésű gyermekcipőt vesz... Elvégre eltartott ez a város is. Nyugatnémet adófizetők majd háromszázezer lakosát segélyzik szociálisan, ipari munkása meg csak százhatvanezer. Ezen felül az évi hétmilliárd.

Viszont miből támogatja az NDK nemcsak a gyermekcipőt, hanem annak az élelmiszernek jórészét is, ami itt a lengyelpiacon lel vásárlóra? De ki támogatja a nemzetközi-szocialista vasutat, hogy ide az éppen hetven kilométerre húzódó lengyel határszélről, háromszáz forintért a Friedrichstrasséig oda-vissza szállítja a kalmárokat? Hát a lengyel vircsaftot - ami németül a zűrzavarral egyértelmű - azt ki tartotta életben évtizedekig, hogy az itt kiárult ötven márkás haszonból, átlag harminc márkából meg lehet duplázni a lengyel átlagfizetést? Nem véletlenül lengyel vircsaft a teljes világ? Az amerikai Boeing-gyárban rövid a kábel és húzdmeg a jelszó, a gép lezuhan és a biztosító társaság fizet -, ez nem tervgazdaság-e? Hát hogy a KaDeWe, a Kaufhaus Des Westens, a Nyugat kirakata mostanában a Kelet bazárja lett, mert akik a harminc márkás hasznukat megkettőznék, itt vásárolnak be a lengyel-lengyelpiacra - viszont a nyugatberliniek, ha nem a lengyelpiacon, a törököknél vásárolnak Kreuzbergben - ez milyen modell?

A kancellári bunker, a Gestapo és a Népbíróság épületeinek fűvel benőtt romhegyei közül egy-kettő átjutok Kreuzbergbe. Békés a városkép itt, ahol még két hete több rendőr sérült meg a zendülés során, mint tüntető - sortatarozással rendbe rántott régi szép Józsefváros, a századfordulón még franciák, csehek, iparosok, sertéshizlalók, kertészek és sörfőzők negyede, mára leszegett fejű, csöndes törököké. Ragyogóra fényezett gránátalmák a gyümölcsöseiknél, bódító kebab- és baklava-illatok, sárga kecskesajtok balkáni idillje enyhíti a protestáns szigort. Nem csodálom, hogy Momper, a friss süttetű szocdem polgármester nem költözne itteni lakásából szolgálati villába. Még megtörténhet vele is, ami a rendőrökkel május elsején, hogy a tüntetők köveitől vérbe borultakat törökök rángatták be boltjukba, lakásukra, ott hozták létre őket. A dolgos törökök a minta-németek - a takarító személyzetnek átjáró, olcsó NDK-nyugdíjasok viszont a "nemes-törökök" a nyugatberliniek szemtelen szája szerint. Világos?

Három-négyszintes posztmodern lakóépületek közt baktatok visszafelé és a szemem már a túlféli Alex TV-tornyán bízón, falum közeledő fatornyán mintegy. Fáradtan fölnézek az utcatáblára: Wilhelmstrasse. De a házak csak jelzik a nyomvonalát, mert mind több a romtérség megint. Azután egyetlen ház Ribbentropp valamikori utcájából, drága bérvilla, műemléki műgonddal helyreállítva szecessziós erkélyrácsáig, vakolatdíszéig a múlt hétnél nem régebben. De amint elkészült, festő-hadosztály vonult át rajta átlósan és tótágast álló fákkal, repülő Mercedesekkel, hullámvasútként kígyózó földalatti szerelvényekkel ékítette, kötötte át a házat keresztbe is. A szalag csokra fönn a tetőcserépen, ahol trópusi bolyban zöld majmok játszanak. Adolf, ha erre sétál, sétapálcáját forgatva, csodálkoztában lekapja zsirardi-kalapját. Hát még, ha azt kell látnia, hogy az úttesten fényes délben félmeztelen és ujjatlan farmermellényes suhancok henteregnek ordítva, és sörösüvegeik kupakjával dobálják a járókelőket. A restaurált bérvillát alighanem bontásra ítélte a régi városi tanács, majd ezek szállták meg és védték a rendőrök ostroma ellen. Az új zöld-vörös tanács meggondolta, rendbehozatta a házat, sőt befestette sgrafittókkal és az úttesten ordító urak azóta a jogos lakói. Meg kell hagyni, szépek az abszint-színek ezen a sárga tengerfölöttjárón, és meg is érhette a műgond, mert Kreuzbergben, az "Ankarában" a házak rendbetettek ugyancsak, de a homlokfalakat máris dilettáns festékszóró-munkák éktelenítik mindenfelé. Forró jelszavak a magánzárkákban senyvedő Vörös Hadsereg Frakció kiszabadítására, csillagokba rajzolt kalasnyikovok között, és ahol jelszó nincs, ott legalább ennyi: "Randítsátok a falakat!" Adolf fölcsapja a kalapját és csókoltat mindenkit.

A Checkpoint Charlie előtt a nyugati Friedrichstrasse végében foghíjak és alumínium büfék között áll a Szabadság Múzeuma: azok a nyaktörő szökési eszközök láthatók itt, amelyekkel a legelkeseredettebbek jutottak át a Falon. Kötéltáncos kötele, sárkányrepülőgép, ejtőernyő, emberi parittya. Az Antifasiszta Védőműnek nevezett Fal ostromlottjainak is itt az eszköztára, az akna, az automata lőfegyver. Szocialista ország útlevelével ingyenes a belépés. Kijövet elgondolom, ha ott szemből az alumíniumbüfé plasztikszékén lógáznám a maradék féllábamat, mikor légkondicionált villásreggelim után mégis a szabadságot választottam volna, és hoznák a számlát a kávémért, tizenötször akkorát, mint odaát, akkor mit szólnék. Az NDK-vámos a Checkpoint Charlie-nál kifordíttatja üres táskámat és megrökönyödik száz márkám láttán. - Semmit sem vásárolt? - Úgy néz rám, akár az őrültre.

Úgy nézek rá, akár az őrültre.

Honvágyam nemcsak az Alex TV-tornya és a hasam harangkondulása. Rohanok elmesélni NDK barátaimnak, mint Musset a frissen megdugott hercegnőjét. Tudom, várnák is a dicsekvésemet, hogy álmaik netovábbja legalább általam teljesül, én pedig csupa olyasmit mondok majd, amitől megutálnak. Ezt a sajnálatos majomszigetet! Sajtharangot miért nem borítanak rá?

Ravaszkodnom kellett. Beállítottam szórakozott pofával, és amikor mindenki rámmeredt, megkérdeztem, vajon nem ma este van-e a Schni. Schni: Karl Eudard von Schnitzler, kimustrált arisztokrata, a "német földön támadt első munkás- és parasztállam" TV-kommentátora, minden hétfőn egy vitriolos negyedórában gyalázza a nyugati németföldet. Gyalázkodása messzi túlmegy nyugatnémet kölcsönökkel támogatott kormányának időről-időre rögzített mértékén, ezért az NDK TV-nézője, ha véletlen NDK TV-t néz, és Karl Eduard von Schnitzler Fekete Csatornáját adják hírül a képernyőn, már ott kikapcsolja, hogy Schni. Snitt. Ezt a Schnit kérdezem én nagy ravaszul házigazdáimtól. Acsargó válaszuk persze az, hogy nem tudom-e még: Schnit hétfőn kell kikapcsolni. Ejnye, mondom, pedig de meghallgatnám, mondom. Źgy kezdtem, szőrmentében. De a beszédesség keletberlini szelleme old az én óvatosságomon is, az ő csőlátásukon is. Itt a fővárosiak madárdalhoz hasonló tájszólásban beszélnek, egymást gyújtva röppentik fel a szót, megforgatják, kapdozzák, pöccentik tovább - hülyeségemnek vagy hatféle szinonimáját megtanítják ott az asztal körül - s ezért nem lesz sértődés, hogy az ő szűkebb és bővebb hazájukat dicsérem. Pedig e tekintetben egyébkor kérlelhetetlenek. Az itteni IBUSZ legmerészebb toborzója: "A mi NDKnk egy utazást megér!" Meg is kérdik tőlem utazásaim során, minek járok én ide annyit és ki fizet érte. Nem akar az NDK polgárainak a fejébe férni, hogy akár tetszhetik nekem itt. Holott járhatnék az NSZK-ba vagy Japánba, nem? Az úti toborzó plakát mellett mindig ott a párttoborzó GEBORGENHEIT. Biztonság, igen, de nem az erős bástyáé, hanem a fészek melegéé, ahonnan a fejüket kiütik és trilláznak. Weizsäcker újra választott NSZK-államelnök, látom a képernyőn este, a VOLLCASCO GESELLSCHAFT ellen mennydörög. Ez metaforának is az egymás farában túró autók, a szótlan fogyasztásra ítélt polgárok biztonsága. Én meg azért járok ide, hogy ha egy ismeretlen város ismeretlen kocsmájának törzsasztalán illendően kopogtatok, nyomban leültessenek, megkérdezzék, honnan jöttem, miféle ez a jóképű pipa a számban és mit szólnék egy rozspálinkához. Nálunk az átpolitizált és átpszichologizált szóra már nehezen nyílik az emberek szája, és az egyik alig kinyitja, a másik beleköp, akár az angoloknál. Az NDK-ban mintha a beszéd volna a közösség teremtője és védője.

Megint egy fehéren izzó délelőtt és lódulok kötelességtudóan egy utolsó múzeumnak a nyugati Charlottenburgban. Az erdők, csatornák, tavak azonban lecsalnak az S-Bahnról. Lelépek már Keleten, Friedrichshagennél, a világvárosi robajtól jóval innen, egy régimódi peremkerületben. Hihetetlen persze itt is, hogy kockaköves főutcája megmaradt csörömpölő villamosokkal, köztük kényelmesen átballagó, megálló, fecsegő emberekkel, s hogy ez az utca a polgári serfőzőnél ér véget, mint ahonnan már úgysincs hovatovább. Odáig apró boltok rengetege vezet, mellékutcáiban iparosműhelyek gépei börrögnek-kalatolnak, és a bevásárló asszonyok között egy-egy franciakulcsos ember kék munkaruhában bekiált valamit az üzletbe vagy megpihen egy korsó sörrel a platánok alján és nézi a villamost. Ez a Bölsche Strasse. Talán innen az ablakból tanulmányozta a friedrichshageni költőkoszorú hajdani dísze a szerelmet az élők világában? Annyit megtudok én is mindenképp, mint egy múzeumban, biztatom magam.

S hogy tennivalóm legyen, majd meglátogatom házigazdámékat elektrotechnikai műhelyükben, itt az egyik mellékutcában. De mivel náluk nők dolgoznak főként, kinézek egy likőrüzletet szemben a postával, ahol levelezőlapjaimat adom fel. Beugrok, mit vihetnék a hölgyeknek. A polcok roskadoznak, a változatosság nagy, csak az olyan göngyölegű ritka, amelyiket én még nem kóstoltam. Fekete Johannát még nem, a Rhön Csöppeket még nem. Hát ez a fajta Bohnekamp?

A helyes döntés érdekében átmegyek a sarki muskátlis kisvendéglőbe, pipára gyújtok és végigkóstolom a Johannát, a Rhön Csöppeket meg ezt a fajta Bohnekampot. Csak a pultnál, állva, de a pipám tetszik itt is, és a pincérnő mindjárt megkérdi, nem láttam-e utamban román paradicsomot valamerre. De láttam. Figyeltem. Két hete bolgár spárga öntötte el Berlint. Még a pünkösdi búcsún is azt vesztegették teherautókról. Most paradicsom érkezett román rekeszekben. Ide is, ahol a villamos a Bölsche Strasséra kanyarodik. Nincs is még sor, most rakták le. A pincérnő elszalad, s amíg a csapossal nyájaskodok, megszületik a határozat: Fekete Johanna. Egy üveggel lesz szíves az én részemre a ferde villába, magyarázom szelíd szóval a likőrösüzletben, egy üveggel pedig hölgyek részére kérnék. Megértően mosolyog mindenki. Egy csöppel odébb - nem is a Fekete Johanna juttatta az eszembe, mert az szederszínű és édes, de látok egy igen jóképű fekete inget a kirakatban. Beugrok az üzletbe, elmondom, mi járatban vagyok errefelé és hogy csak beugrottam, de nincs-e 43-asuk ebből a jóképű fekete ingből? Nincs, de akad még mélykék, az még jobban is fog illeni az úrnak. Vagy ha olyan fekete lenne, az megfelelne, hogy a kézelője meg a két zsebe barnával szegett?

Két inggel indulok tovább. A házigazdámék felé a sarkon munkaruha-üzlet. Szakasztott olyan kezeslábasokat látok lógni benn, amilyet az itteni franciakulcsosok hordanak. Sávolyszövéses, színtartó, ártámogatott, kínai. Számolok, mindenhogyan csak 137 forint. A boltos szakember, rögtön talál rámvalót. Mégis nézelődök még, mert valahogy röstellek ilyen kevés pénzt hagyni itt. A szemembe is ötlik egy ballonkabát, húzózáras, több hasznos madzaggal. Kérem azt a kabátot. Kutte, helyesbít a boltos, ami furcsa, mert én a kámzsát másnak hittem. Mindegy, hadd látom közelebbről. Kissé hibás áru, rebegi, de ezért a pénzért... Igaz beszéd. Hm. S meglehet, hogy a végig húzózáras, térdigérő kabátokat mind kámzsának hívhatják, különben mit akarna mondani a weimari kocsmám dala:

Weimar, alte Nutte, du

Zieh mal deine Kutte zu...

- dúdolom a boltosnak, az pedig nevet és ígéri, hogy a raktárból hoz olyan rámvalót, amelyiken nem találom a hibát. Hozza, kiteregetjük a pulton, végigpróbáljuk húzózárát, zsinórjait, kiforgatjuk a selyembélését, s valóban csak itthon, hónapok múltán fedezem fel, hogy a műanyag etikettet elvasalták a belső zsebe fölött, az olvadt a selyemre. Źgy lett kámzsám is, mire házigazdámék műhelyéig eljutottam.

Illetve akadtak tennivalóim még odáig. Egy régi komám fiának fia született. A minap jártam náluk, de este, és az új fiú már aludt. S most virágos kedvemben a jó vásárok után az ő utcájukba fordultam be véletlen. No, ha már itt vagyok, hát itt vagyok. Megnézem azt a gyereket. Éjjeli műszakos apját is otthon találtam így, meg a gyereket is. Továbbá volt otthon bajor sajt, amilyet csak az Alexen lehet kapni, B-vitaminnal.

Az NDK-ban jelentős a B-vitamin fogyasztás. Él vele mindenki. A B: Beziehung, azaz összeköttetés. Magyarán P-vitamin lehetne. Vagyis protekcióval minden kapható. Komám fia mesterember, az alexi sajtbolt-vezető húgánál szerelt fürdőszobát, bajor sajtja azóta van. Arra pedig könnyű kis Mosel-vidéki bor.

Viszont így nem állíthatok oda elektrotechnikai műhelybe, bár a komám fia ajánlotta, hogy elkísér. Viszont, viszont. Mégis elindulok, s ahogy botladozok a csomagjaimmal, aranyos sarokházra leszek figyelmes. Félrehajtott bársonyfüggönyei mögül tükörből visszacsillanó rézlámpák, ajtaja fölött cégér, lakatos művű: Ostyasütő. Waffeli - ilyen huncutkásan, svájciasan nevezi magát. Hát ez nem elektrotechnikai műhely. Beléptemre csilingelés, máris selyemtapétás kis színházban vagyok, s a színen idős dámák kávézgatnak. Kávézgatnak, ostyázgatnak. Meleg ostyát, sokféle töltetűt hord szét a fehérpártás pincérlány. Letelepszek és a kerek márványasztalkán heverő hosszas étlapról választok ostyát és kávét, közben lapos pillantásokkal rögzítem, hogy itt nem lesz lehet pipázni, dúdolni, magyarázni. Ez egy finom hely. Itt talán árak is lesznek. Megiszok két kávét, elköltök két töltött ostyát, majd szigorúan számolnak és otthagyok 40 forintokat. Sírni kell.

Nincs vége az érzelmi hullámzásnak aztán a műhelyben sem. Az izgatott nyugatberlini kérdésekre ugyan nem adhatom meg a kívánt választ, de Bölsche-strassei vásáraimat lelkesen üdvözlik a hölgyek, és a Fekete Johanna után ragaszkodnak hozzá, hogy öltsem fel munkaruhámat. Sandítok az iroda felé - hol a házigazdám, a mester? Elment banánért, nyugtatnak meg. Banán-dugóért? Nem, banánért, B-vitaminnak kell Schmalkaldenbe, egy finommechanikai üzembe, onnan kapnak alkatrészt ehhez a kapcsolóhoz, amin a kezük jár megállás nélkül. Aztán befut a mester, örömtelenül végignéz és a kezembe nyom egy csavarhúzót, ha már idáig vagyok. Sajna, munka, az volna, panaszolja aztán, csak a hozzávaló megszerzése mind lehetetlenebb. És este a segéd úr legénybúcsúja lesz, ahhoz még húst kell szereznie, továbbá egy pár cipőt is ígért Schmalkaldenbe a banán mellé, azért indul tovább.

Megyek vele, élvezném még feltámadt vásárlási lázamat. Beülünk a Barkasába és megyünk a cipőboltba. A postahivatal közbeejtésével. A mester tartja rendben - Barkasának rendben tartása fejében - a helyi posta villamosságát, hiszen Barkasok a posta dobozkocsijai is, ilyenformán a mesteréhez kerül mindig alkatrész. A munkához valók viszont Schmalkaldenből jönnek. Értem én, hiszen jártam benne, háromszáz kilométer innen. Luther ott ütötte nyélbe unióját a kálvinistákkal, és nyilván nem a szép szemükért. A piacról éltünk akkor is.

A cipőbolt vezetője sem különben. Szecis lámpát vett a pünkösdi búcsún és be is hozta, mert már várta a mester látogatását. A lámpa bajmegállapítása után betekinthetünk a raktárba. Én is. A boltvezető Szigetszentmiklóson szokott nyaralni, kinéz belőlem is némi B-vitamint. Keszenem szepen cipe. Puha tornacipőféle bőrből, forintra átszámítva 600. Még nem kaptam meg a kiutazási engedélyemet, folytatja gondolatmenetét a boltvezető, de viszek ezekből Magyarországra is.

Állok két józan férfi közt és nem bírok a vihogásommal. A komoly üzletek éppolyan lábon állnak, mint én. És mi a jobb vásár?

Válasszunk balítéletek nélkül, és a választás tisztaságának érdekében tegyük a kezünket a szívünkre.

Nyugat-Berlin levegője éppúgy átok, mint Kelet-Berliné, csak emitt sose rendelnek el riadót. Nyugat-Berlin szemetjét naponta kétszázötven szemetes-autó szállítja Kelet-Berlin egyik legszebb tóvidékére. További öt óriás szemétlerakodót is nyitott az NDK a hetvenes évek közepén az NSZK-nak és más nyugateurópai államoknak. A Greenpeace számításai szerint évi 400 000 tonna mérget és 200 000 igen veszélyes hulladékot raknak le itt - súlyos százmilliókért, hogy minden csillagszemű magyar turista elmondhassa hazajövet: milyen szép tiszta ez a Nyugat-Európa! Aki a vízen vitatkozna össze velem - a terv-víz a jobb vagy a piac-víz? - az előbb merüljön meg a Keleti- majd az Északi-tenger vegyi csávájában, és igyon az Elbából, majd a Rajnából, amikor a svájci Sandoz a vitaminját beleeresztette.

Az NDK-ban ismeretlen a piacosított bérlakás, Nyugat-Berlinben viszont autók oldalán, bőrkabátok hátán hirdetik nagy meszelt számokkal, hogy 800 meg 1000 márka üti markát annak, aki kiadó lakásnak csak a nyomára vezeti őket. Az NDK-ban a lakbér a közepes munkabér öt százalékánál nem több, Nyugat-Berlinben kezdőnek elviheti a fizetése nyolcvan százalékát - ha hozzájut ahhoz, amit eleve Bruchbude -nek, magyarmiskásan szarfészeknek hirdetett a hátán. Semelyik ipari társadalom nem igazolta Marx derűlátását, hogy a dolgozók másnapi munkába állásához a jóllakás mellett a lakás költségeit is meg kell térítenie a kizsákmányolónak. Az NSZK-tól az USA-ig bankkölcsönre épít családi házat a dolgozó, messze a munkahelyétől, hogy az ő zsebét terhelő autózásra is bőséges alkalma nyíljon. Útépítési adó fizetésére ugyancsak. Olyan második ház építésére ugyancsak, amelyik a főközlekedés útvonalain egyelőre kívül esik. Ugyancsak adózhat az út építésére odáig, s ha az út főközlekedési úttá vált, építhet odább. Hol vagyunk már attól az együgyű piaci okoskodástól, hogy ha egy városnak jól megy, akkor kínál is elég lakást, hadd menjen jobban!

Szóval a lakás sem piacosítható. Hát akkor mi? Talán az iskola? Az NSZK-ban minden újabb iskolareform kritikája leszögezi, hogy a porosz iskolamester - értsd: az NDK - a jobbik. A piac klasszikus földjén, az Egyesült Államokban a tavaly végzett 3,8 millió érettségiző közül 700 000 nem tudta elolvasni az érettségi bizonyítványát, öt közül egy nem találta az Egyesült Államokat a térképen.

Vagy a társadalombiztosítás költségei az elmúlt huszonöt évben tizenháromszorosára emelkedtek az NSZK-ban - tavalyi költségei 200 milliárd márkára rúgtak, Török- és Görögország nemzeti össztermelésének együttes értékére - de éppúgy roskadozik a terhek alatt, akár az NDK társadalombiztosítása vagy a miénk. Hogyan festene például a kórházak piacosítása? Az NSZK-ban és Ausztriában egyidejűleg zajlanak monstre perek intenzív osztályok tömeggyilkos betegápoló nővérei ellen. Ha működik a piac, miért vészes ott is, itt is a nővérhiány?

Ha így latolgatunk, egy pluszpontot nem kap sem a Marx-Wirtschaft, sem a Markt-Wiertschaft, bár a képzeletünk a Ku'dammnál szívesebben járja a Bölsche Strassét. Dolgunk színhelyére a legszívesebben gyalogszerrel jutnánk el, és mint a kelet-berlini műhelyben, lombokon átszűrt udvari napsütésben dolgoznánk, nem pedig neonfények alatt, villózó képernyő előtt, ekcémát okozó vegyi itatású papírokkal - és nem keresnénk, hogy a modern építészet szélhámosainak lakóövezetéből munkaövezetbe jussunk át kétszer naponta, drága pénzen, mint ahogy szabadidőnknek sem örülhetünk, ha a munkahelyen töltött rabidővel állítják szembe az ipari társadalmak mindenütt. A több fizetés nem piacosítja jóérzéseinket.

De vajon a piac piacosítható-e? Hazafelé a hálókocsiban érett korú nyugatberlini orvosnővel szopogatjuk a másik üveg Fekete Johannát. Kérdésemre megtudom, hogy ő sem vásárol a Ku'dammon soha, bár régi szakorvoshoz méltó a keresete - a KaDeWeben is elvétve. Leginkább csak Kreuzbergben. A lengyelpiac felől nem kérdezhetem ki, rosszkedvűen elhallgat. Lehetséges, hogy ott már csak a kreuzbergiek vásárolnak - vagyis a Nyugat Kirakatában mindenki lejjebb száll egy árfekvéssel meg egy néposztállyal, ha a vásár komolyra fordul?

Mintha az orvosnő sem piacosítana jól. Engemet ugyan megvehetne kilóra a pénzén - viszont énnekem virágos legyen a kedvem, másképp nem vásárolok.

Azért is a csaló pincér duzzogott csak évtizedekig minálunk, hogy a nyugati vendégeimről nem húzhatja le a bőrüket kedve szerint, ha én is ott vagyok. Vám előttem, vám utánam - két állam duzzog most is, hogy én jó vásárt csináltam.

Nézzük például a Fekete Johannát, amit már tőlünk el nem vehetnek. Tudom, hogy árt. De annyira nem, mint a terv- vagy a piacgazdaságban töltött rabidő. Tudom azt is, hogy az italok bolti árának semmi köze előállításuk költségeihez a piacgazdaságban sem, mert az állam engem árakkal nevel. Hogy a vodkincám otthon, a lengyel meg az orosz vodka kapható egyáltalán, és még elfogadható áron, véletlenül éppen a piaci mechanizmus műve már évtizedek óta. Az állam ezeket a világpiacon whiskyvel egy árú, fejfájást és szájbűzt nem okozó vodkákat azért teszi egyre kietlenebb hazai italkínálata mellé, mert Lengyelországtól és Oroszországtól meg kell vennie. Méghozzá istentelen mennyiségben. Azért nemhogy a whiskyhoz nem igazíthatja az árát, még a hazaiakat is mérsékli a dömping-vodka eladási kényszere.

Csakhogy megjelenik a képben a csaló pincér modellje. Az egyik ABC 135-ért szabadulna vodkájától, a másik 155-ért, a harmadik 160-ért, a Csemege 198-ért. Utánajárással megveszem a legolcsóbbat, és a pincér ceruzáját éberen figyelem. Hagyjuk a szabályzókat meg a mutatókat, az árfekvéseket, meg az árréseket. Csalsz, bitang. Ez az igazság. S ha nem hívhatok rendőrt, tudod, mi lesz? Előbb-utóbb kijárok a lengyelpiacra.

Ahogy ágyneműt, trikókat, kesztyűt, zoknit, bíró hátán vágott kubai dohányokat, világháború közti német könyveket eddig is hoztam lengyelországi útjaimról és fittyet hánytam az állami útonállókra, mert így okoskodtam: Ha az állam énnekem kedvez, miért nem hozza be az ilyesmiket? Ha nagyban vásárol, még keres is rajta. Ha azonban az állam haragosom és vámszedői megtámadnak a határon, akkor kedvemet fogom lelni a kijátszásukban. S akkor engem mulatsághoz segít, a lengyelpiacot haszonhoz, és így a jó.

Ilyen a szegénység közgazdaságtana. S hogy alkalmi piacait Berlintől Szamarkandig KGST-piacnak hívják, az nem vall másra, mint hogy közgazdaságtanom széles körben egyetértésre számíthat.

Államok és csaló pincérek persze előkelő pofát vágnak. Hányszor gyúrta gombócba és csapta oda pincér a számolócédulát, ha figyelmeztettem, hogy nem lehet tétele a ketchup - és hányszor kellett hallani, hogy a nép ellenségei vagyunk! S mivel állam csődbe nem jut a modern világban - történelmi realitások, status quo, geopolitikai helyzet: mindig van kifogás - új trükkel próbálkozik. Most Európával jön. Jól vigyázzunk, mert ez az Európa nem ám a lengyelpiac, hanem a design-galéria a müncheni bankból átszállított belga-üveg ajtajával meg a beton kanapéjával! Ez kell nekünk mielőbb, és Európa ellensége lesz eztán, aki tudja, hogy Európa szállítja a veszélyes hulladékot, a veszélyes termékeket, a veszélyes üzemeket, azzal a veszélyes szédelgéssel együtt, amely szerint egyik papírpénz keményebb a másikánál, és hogy a papír forgása teszi a társadalom nedvkeringését, nem pedig a B-vitamin és a boldog csicsergés.

A kemény és a puha valuta közötti különbség csupán a jövő hatékony vagy kevésbé hatékony fölélésében rejlik, semmiképpen nem a Ku'damm és a Bölsche Strasse kereslet-kínálatában. S hogy ez a szédelgés szédület, annak beszédes példája, hogy nem nyugatnémetek menekülnek a határainkon Keletre úgy, ahogy én menekültem Nyugat-Berlinből naponta.

1989. december közepe

Az utolsó Mercedes-Krenzet is szétkapták a határon, amióta legutóbb találkoztunk. Azóta ledőlt a Fal a keleti és nyugati Berlin között, és a két polgármester november 9. hajnalán, a német nép örömünnepén kezet szorított a Potsdamer Platzon - a lengyelpiacon. A népek fogyasztási csatájának poros piaca jelképes értéket nyert. A nép - először: mi vagyunk a nép - majd: egy nép vagyunk - maga mögött hagyta élcsapatát, a keleti különállam értelmét, a szocialista vívmányokat, sőt új szervezeteit, az Ébredő Demokratákat, a Demokráciát most!-ot, a Demokráciát és Emberi Jogokat! - elvégre te is demokrata, én is demokrata, ki nem demokrata? Demokrata volt a negyvenet betöltött Német Demokratikus Köztársaság is, holott élenjáró demokratái, a nép nyelvén: "boncok" környezetpusztító és mindenképpen gazdaságtalan ipari álmaikkal, a szocializmus fegyveres exportjával, a nép megfélemlítésével és bezárásával, kiváltságok teremtésével és gyarapításával tönkretették az országot.

Tehát bűnözők! Helyes, rendőrkézre velük, ávójukkal, a stasi val együtt! Csakhogy a stasi által el nem égetett és Romániába nem repített aktarengetegek kivizsgálásához hirtelen számítással 10 000 államügyész kellene, olyan, akinek lehetőleg nem voltak kiváltságai. De kinek nem voltak? Az olcsó lakás, az olcsó élelmiszer kiváltságában osztozott mindenki. S ezt lehetőleg ne is reformáljuk! Jöjjenek most cserébe Nyugat-Berlinbe járó keletberlini takarító-brigádjainkért a nyugati nagyvállalatok és takarítsák el a szocialista iparosítás szemétdombját! Hoppá, csakhogy kiváltságosak voltak a nyögdíjasok is, hiszen tíz nyugati márkás órabérüket keleti száz márkára váltották otthon és úgy éltek, akár a kombinát-igazgatók! A Potsdamer Platzra mindenki, demokratikusan! Azóta bevásárolni az eleve-demokratikus német köztársaságban csak személyi igazolvánnyal lehet, ami a lengyelek esélyegyenlőségét rontja ugyan a lengyelpiacon, de legalább a hasznán odahaza lengyel is, német is kombinát-igazgató - vagy igazgatónő, ha a nyugatberlini utcán tevékeny friss keleti tehetségeket is meggondoljuk. Kurvákról szólva: Schni, az NDK TV Fekete Csatornájának elhallgattatott hírmagyarázója Vörös Csatorna címmel indított rovatot - a nyugat-német TITANIC Magazinban - igaz, magyar felesége, Rafael (Márta) álnevén, mint egy bukott fűszeres.

De nem csupán Schni szemlélteti a KGST-piac nemzetköziségét. Sem csupán az, hogy a Falat, német magasztaltatásunk szerint Magyarországon bontották le. Közös vonásuk ezeknek a Panoráma-forradalmaknak leginkább az ötlettelenség. Szabadság? Megvan. Demokrácia? Meglesz. Az ország nem eladó. Vevők sürgősen jelentkezzenek. Az NDK is úgy találta meg a húszmilliárd márkás tartozását a takarításnál, mint a fene-tudja-mikor elgurult inggombot. A párttitkári népünk-államunk-kormányunk többesét a közgazdászok kapták fel: nyomasztó adósságaink, adósságszolgálatunk. A Nemzetközi Valutaalap pedig további hitelek folyósítása ügyében revolverez, hogy az eddigieknek a kamatait fizessük legalább. Teljes is a demokratikus egyetértés, hogy fizetnünk kell az adósságállomány súlyosbítása árán is, ha belegebedünk is.

Nem fontos, mondják Erdélyben, hogy a székelynek az esze sok legyen, de az a kevés mindig a helyén legyen. Ezt többesíthetnék most a keleti térfél közgazdái. A békés mérsékletre intés egyet jelent a teljes keleti térfélen: demokrácia vagy nem, a jóvátételt tovább kell fizetni. A fejtágítókból csak a finánctőke csínytevéseire nem emlékszik senki.

Az amerikai, ha nem is járt szemináriumot, azt mondja: ha száz dollárral tartozok a banknak, az én fejem fáj - ha százezerrel, a banké. S most nézzenek meg engem. Énnekem például nincs adósságom, se nyomasztó, se kellemes. S ha valaki híreszteli, hogy van, azt perlem hitelrontásért. A bíróság felőlem kiderítheti, hogy jóhiszemű ember volt, hiszen hátha olyan váltót látott, amelyikre az aláírásomat ráhamisította valaki. A váltó azonban hamis.

Kiderülhet akár, hogy a keleti térfél hitelezői, a nyugati világ bankárai ártatlanabbak a ma született gyermeknél. Honnan is tudhatták volna, hogy kölcsöneikkel olyanokat tartanak hatalmon, akik országuk népét nem kérdik és nem tájékoztatják, hogy hitelre szorulnak? Olyan ostoba bűnözőket valójában, akik azt sem tudták, mennyi hitelt vettek fel a nevünkben csalárd módon. S ha ezt a védekezést választják, a bankároknak igazolniuk kell, hogy csak keleti rádiókat hallgattak és keleti újságokat olvastak, amelyekben adósaik törvényes és szilárd hatalmukat hirdették, soha egy londoni Times t, egy Zürcher Zeitung ot, egy Wall Street Journal t.

Vagy azzal védekeznek majd, hogy éppen ők osztottak ki minket a boncoknak megőrzésre a háború után? Érthető akkor, miért pártolták a keleti térfél stabilitását annyira, hogy csak egy tegnapi Guardian -hír szerint az Egyesült Államok 93%-os dúsítású, tehát robbanófejek töltésére alkalmas uránt szállított Romániának folyamatosan, 1978 óta.

Bárhogyan döntene is a bíróság, ezek a frissen szabadult államok megállapodnának, hogy sem betegesen naiv bankárokkal, sem a volt gazdáik cinkosaival nem szorgalmazzák az üzleti kapcsolatot.

De ha nem küldenek pénzt, hogy tovább szólhasson a verkli, akkor? Akkor, honfitársaim és testvéreink a marxizmus bódulatában meg a lejmizmus kiváltságaiban: majd összebújunk, mint a szegényember malacai. Megtanuljuk akkor igazán, mire jó, ha zöld mezőben hét sovány tehén egymást feji. A napnál világosabban látjuk viszont, hogy porhintés volt a világ két részre szakadása, a hidegháború, és hogy Moszkva - mint az albán rádió mindig is hangoztatta - Washington láncos kutyája volt, vagy európaibban szólván: csendőrt fizetett Kelet-Európában természetbeni juttatásokkal és hitelekkel. Majd amikor a csendőr nagyobb lábon kezdett élni, a hiteleket betáblázták a parancsnokságra is meg az őrszobákra is.

De akkor nemcsak mi, a frissen szabadultak eszmélnénk, kik és miféle szabadságba tessékelnének bennünket, hanem a nyugati polgár is megértené végre bankvilágának politikai módszereit és politikusainak sunyiságát. És akkor megtörténhet, amit a kommunisták annyira vártak: a világforradalom. Csak éppen különb csillag alatt.

S ha akkor - választhatnánk magunknak csillagot? Ha egyszer ott állnánk az igazi kérdés előtt: mi kéne, ha vóna? Se a termelj többet, jobban élsz - se a fogyassz többet, jobban élsz - hanem?

Erre a kérdésre nem tud megfelelni most az NDK. Ők egyébként alig válogathatnak. Ők tiszteletjegyet kapnak a TITANICra, hiszen ha egyesülnek az NSZK-val, az kénytelen lesz átvállalni az ő demokratikus csődtömegüket, múzeumba illő áraikkal, béreikkel, iparukkal és mezőgazdaságukkal együtt, elszennyezett földjükkel, vizükkel, levegőjükkel - ami költői igazság-osztásnak is megteszi, hiszen ők támogatták az NDK-t, hogy forradalmi fennakadások nélkül érhesse meg következő negyven évét. Az NDK polgárainak jórésze viszont nem kér az egyesülésből. Talán álmaik rommezejéről nem tágítanak? Vagy a hivatásos németgyűlölet érvét tették magukévá, hogy nekik egy népként élni többé nincs joguk?

Miféle létalapja lehet ennek az országnak, ha nem a bűnözéssé züllött államszocializmus? Ellenzéki szervezeteik filozófus fajtához méltatlanul zavaros válaszokat adnak erre a kérdésre. Az állameszmék levitézlettek, állítják. A létező szocializmus annyiban különbözik a megálmodottól, hogy azt nem kellett elszenvednünk. Azonban... Annyi csak az azonban, hogy az én tapasztalatom a rossz tapasztalat is, nem tagadom meg a magam jószántából?

Vagy a Reichstag háborúvégi panoptikuma jár-e az eszükben: a kiégettnek odaépített falak, a falnak esett biciklironcs, a mindencélú babakocsi, a romeltakarító asszonyok és az ép zugban összetolt tűzhelyük? A kietlen szegénység, az utca bölcseivé lett gyerekek? A szegényember malacaiból vált az NDK-ban más génusz, mint minálunk a gömbformára metszett urasági ákácból?

Amagyar utast mindig meghökkentette az NDK-ban, hogy a villamosajtók szélesre tárulnak, közbül nincs kapaszkodó, ezért lehetnek olyan magasak és testesek a gyermekkocsik, hiszen a megállókban fölös számmal pattannak a fölszállók, hogy a ringó bárkát föltegyék a lépcsőn. Meghökkentő az is, hogy a szerelemgyerek minden társadalmi rétegben otthon van, méghozzá tömegesen - de a gyermekét maga nevelő anya nem egymaga nevel mégsem, mert szomszédságára, baráti körére számíthat, és persze ő is nagyon vigyáz rá, s hasznossá teszi magát benne. Az NDK-ban még a hatvanas évek végén is épültek toronyházi lakások konyha nélkül, és széltében elfogadott magyarázata úgy szólt, hogy a "néptársak" egymást közt szeretnek étkezni amúgy is, kantinokban, vendéglőkben, művelődési házakban. És csodák csodája, boldogítja a magyar utast is, hogy soha éttermi asztalnál maga nincsen és beszélgetésre szorított - ha meg történetesen tolmács az utas, olyan boldogság önti el ezeknél a közös asztaloknál, mint a szatírt az óvodában. Ilyen olcsó óvodában!

Amikor a mi beton búgatóketreceink épülni kezdtek, egyidőben az összkomfortos balatoni kutyaólakkal a lakásprobléma örök megoldhatatlanságára, az építőipar vitát rendezett az iparművészekkel a házgyári készkonyháról. A vitán én is fölszólamlottam, amikor untam már, hogy a művészek azt hangoztatják: kevés a pénz, az ipar képviselői pedig, hogy nincs több. Azt találtam mondani ott, hogy én éppenséggel sokallom, amit a házgyári konyhák tervezésére és gyártására fordítanának, mert ha a betont kiszűröm a jövő látomásából, tizenkét háziasszonyt látok egymás fején, amint tizenkét egymáson álló fazékban kandargatják a gulyást. Ki ki a magáét. Csak azért vajon, mert az egymás főztét utálják? Akárcsak az egymás televízióját, mert abból is, látom révülten, tizenkettő tornyosul egymáson. Akkor persze automata mosógép nem volt még, azért majd a lakómegőrző telepek teljes villanyhálózatát kellett megújítani. Akkor még ajánlhattam, hogy olcsóbb lenne, ha az a háziasszony főzne a ház minden lakójára, amelyik a legjobb gulyást főzi - mégpedig egy tágas földszinti konyhában, kevesebb balesetveszéllyel, és az étkezőfülkénél kényelmesebb étkezőben tálalhatna. Ott költhetnék el a családok gulyásukat meghitten, akár közös vizionálásban - pedig hol volt akkor még a színes TV meg a parabola antenna! - s akár össze is édesedhetnének a tanácsi lutri szerint összetelepítettek, hogy utoljára olyanok legyenek, mint a valóságos szocialisták. Mert mi az igazi különbség, érveltem, az akkoriban már felrobbantott saintlouisi Pruitt-Igoe lakótelep s a hozzá megtévesztésig hasonlító Óbudai Völgyzáró Gát közt, ha építésének vezérgondolata ennek is, annak is a privát - görögül: a közösségtől megfosztottság, a félcédula?

Semmi sikert nem arattam hozzászólásommal. Nem is csoda. Ha mindenki a felesége főztét szereti csakis, akkor mindenki csakis a feleségét szereti nyilván - vagyis megint egyszer szatír lettem az óvódában. Később derült ki, hogy az emberek a hallgatás e betontornyaiban válnak feleségüktől a legszívesebben - már aki feleségének gulyása miatti hirtelen felháborodásában ki nem ugrik az ablakon. Hogy kiderüljön, meg kellett tapasztalnunk. Az úton végig kell menni Marosán szerint.

Egyetlen igazi vívmánya az NDK-nak, még ha felében-harmadában szándéknak maradt is: hogy fékezte a németség régi hajlandóságát a kerti törpével annyiszor jellemzett kispolgárságra. Sikerét én úgy mértem, hogy valahol csak huszonöt esztendő óta - a Balatonnál, Prágában vagy a Fekete-tenger mellékén, ahol a két Németország családegyesülése zajlani szokott - választhattam "keletnémet" vagy "nyugatnémet" társaságot, mindenütt és mindig keletnémeteket választottam. Csak az ő körükben jutottam értelmes és baráti beszélgetésekhez. S mielőtt elfogultságban marasztalnának el, szembesítsenek más tolmácsokkal.

Tett az NDK olyat is, amitől minden más népi demokrácia irtózott: jóakaratúan tűrte az olyan kommunisztikus élet- és vagyonközösségeket, amilyeneknek teremtésére a német nép szintén hajlott mindig - talán éppen a kispolgári hajlandóság ellensúlyozására.

Lausitzban, az NDK délkeleti sarkában, Mátyás király Luzáciájában, Bautzen és Zittau között áll Herrnhut városa. Morva újrakeresztelő testvérek alapították a 17. században, amikor egy részük - hitfeleik, a később habánnak nevezett felvidéki és erdélyi "újkeresztének" - az ellenreformáció, majd a protestantizmus üldöztetései elől Amerikáig menekültek. Ezt a német közösséget egy nyájas földesúr fogadta magához akkoriban, művelésre és közös birtoklásra határt ajándékozott nekik, ott építhették fel Chorhaus aikat - ezekben pedig iparukat együtt űzték és együtt éltek, nem karénekeket zöngtek bennük, mint első hallásra gondolnánk. A "chore" ősi indogermán szó, de máig csak az angol nyelvben, kiváltképp az amerikaiban őrzött meg valamit abból a jelentéséből, amit a magyar (egyébként szintén indogermán eredetű) cimbora hordoz: az együttműködést a kisközösség kebelében.

Jól értették. A Chorhaus ban élet és munka nem volt elválasztva egymástól. Magyarország három távoli sarkában, a Kis-Kárpátok alján, Sárospatakon és Alvincen sem. Lakótelep-munkatelep még nem korbuzisíttatott, de nem volt még szabadidőnk és rabidőnk sem akkor.

A második világháború elpusztította Herrnhut barokk Chorhaus ait, és velük pusztult a közösségi életben hívő felekezet életközössége. Ágytól legalábbis elváltak. Azonban a munka és a birtoklás változatlanul közösnek maradt, és az NDK meghagyta gyáraikat, földjeiket, iskoláikat, kórházaikat, sőt az NSZK-ban féllábbal álló kereskedelmi vállalatukat is közösségük tulajdonában. Nem ültetett idegen tanácselnököt sem a mintegy tízezer lakosú város nyakára.

Némi mérséklet kellett ehhez, mert Herrnhut, sőt a hozzá hasonló néhány telep menedékkövévé vált a szocializmus elől belső emigrációba húzódottaknak. Egy közös reggelinél igen értelmes arcú fiatalember telepedett mellém az asztalhoz, én meg az NDK-éttermekben szerzett gyakorlatomhoz híven megkérdeztem nyomban, miből él. Kéményseprésből, feleli. Az is szép mesterség, bólogattam, de érthetett a szóból, mert hozzáfűzte azután, hogy mérnök volt Berlinben. Majd talán már azért, nehogy a deklasszálódás csalódottságát szimatoljam benne, kikerekítette a történetét. Gyermekeit konfirmációs korukban "ifjúsági fogadalom"-ra akarták szorítani. Az csupán az FDJ-ba (az ottani KISZ-be) lépéshez volna elengedhetetlen - papír szerint. A valóságban bármiféle továbbtanuláshoz. Ők pedig, ha nem buzgó hívők is, vallotta meg a kéményseprő mérnök, nem segítettek gyermekeiket meghasonlásba hajszolni - azért nem is tehettek egyebet, mint hogy ide költöztek. Őt mérnöki becsvágyáért kárpótolja itt a közösség, gyermekei pedig jó iskolákban, egészséges környezetben, jó levegőn (hitte szegény még akkor) tanulhatnak szakmát, bármit tiszta lelkiismerettel. S ezt az utat igen sokan választják, magyarázta - mint egyhetes herrnhuti időzésem során tapasztaltam, valójában annyian, hogy az elit városa lett ez a szocialista kontraszelekcióval szemben.

Talán Herrnhut jár a fejében azoknak az NDK polgároknak, akik ma a piacgazdasági modelltől sem remélik a természetes kiválasztást? Meg kell gondolnunk azonban, hogy esti találkozásaik az osztályellenséggel, ahogyan Schni nevezte a nyugati televíziós műsorok élvezetét, kétkedővé tették őket a nyugati pártok és pártprogramok haszna iránt - ezért lehetetlen, hogy például lelkes keleti SZDSZ alakuljon az NDK-ban, 12 NSZK-beli Szabaddemokraták tükörképéül vagy támogatásával. Ha annyit nem is, mint a kommunisták keleten, de adott az FPD nyugaton elég korrupt politikust a német népnek.

De hátha akad Önök között büszke technokrata, aki ezt szegezi nekem: Megleszünk mi korrupt politikusok nélkül is, mi szakemberek! Hiszen a legegyügyűbb piaci gondolkodás többet ér a legfellengzőbb ideológiánál - az Önénél is!

Hajjaj, tódítok. S még jön az egyesült európai piac! Az 1992! A még nagyobb! A még jobb! Hogy még erősebb gazdasági hatalmak döntsenek majd a teljes Európa sorsa felől!

Ekkora erők tehetnek, ugye, a világméretű környezetpusztítással szemben is valamit, mikor már politikusok és parlamentek tehetetlennek bizonyultak. Ilyen hatalmak lesznek az európai óriás-cégek - például a november közepén egyesülésbe kezdett Daimler-Benz meg a Messerschmitt-Bölkow-Blohn (MBB).

Az ám, csakhogy ezeket az óriásokat ki tartja majd kordában? Nem talán az Európa Parlament fényes kupaktanácsa? Új uraink akkora óriások lesznek, hogy egy kormány sem parancsolhat nekik, ha egyszer 3-400 000 "munkahely" létével vagy nemlétével szorongatják. Ilyen óriásokat egy kis Duna-rekesztéstől sem lehet eltéríteni majd, mint valami nyugdíjba vonuló pártállamot. E hatalmasságokat ráadásul nem választással ültetjük a nyakunkba, hanem akkor eszmélünk, mikor már ott ülnek, leszavazhatatlan. A kormányzó technokrácia szép gondolat - csak a demokráciát, amiért mostanában egyemberként küzdünk, illendő lesz lefújni előbb.

A tenyerükbe sercintő óriások példáit látjuk a Welt Springer-napilap gazdasági mellékletének első lapján. 1989. november 9-i keletű két cikk egymás fölött. Az egyik, az "Egy szóra", fényképpel megidézetten, a rajna-westfáliai elektromos művek részvénytársasági tanácsának elnöke ezt mondja: "A Szövetségi Köztársaság fullajtár-szerepe az európai környezetpolitikában elviselhetetlen terheket ró majd ránk a piacegyesítés során." Magyarán: annyi környezetvédelem sok a nagyiparnak, amennyit az NSZK tövényei rárónak - az új európai versenyben kárát látjuk, hiszen ott mindenki azon igyekszik majd, hogy a környezetvédelem minél kisebb ráfordítással terhelje az áruját. Gondoljuk meg, hogy annak az elektromos műveknek a vezérigazgatója nyilatkozott itt novemberben, aki decemberben már a keletnémet lignites áramfejlesztés ellen emeli fel a szavát - környezetbarátként. Jogosan, csak éppen az érdek lólába lóg ki tiltakozása alól. Ő az atomerőműveket ajánlja, a legdrágább áramot - s mivel ez az üzlet az NSZK-ban évek óta pang a polgári tiltakozások miatt, a vezérigazgató az NDK új vadászterületét méregeti.

Az alatta következő cikk az NSZK ipari szeméttárolásának közeli összeomlását jósolja, mert az autó- és más iparban, miután az NDK-ban az olcsó szemétlerakás alighanem megszűnik, a fémmel kombinált műanyag gyártása pedig növekvőben, és a szétválasztás a termelésbe való visszacsatolás érdekében lehetetlen. Hajdanán, sóhajtja a cikkíró, minden használhatatlan fémtermék visszacsatolható volt. Tessék a két cikket összeadni.

Európát szemét-infarktussal legújabban mégis a PET (polietilén-teref-talat) flakonokban eladott üditőitalok fenyegetik. A flakonok visszaválthatatlanok, a házi szeméttárolók nagy térfogatát töltik ki, nem bomlóak és, mint az ipar és kereskedelem büszkén hangoztatja, kelendőségük dinamikusan növekvő.

A Zöldek nyomására Klaus Töpfer, az NSZK környezetvédelmi minisztere január elején kötelező 50 pfenniges betétet szabott ki a flakonokra, és január 11-én a Pepsi meg a Coca-Cola el is állt másfél literes változatuk forgalmazásától. A világkonszernek azonban tanácskozásra vonultak vissza csupán.

A Süddeutsche Zeitung augusztus 22-i száma figyelmeztetőleg számol be az amerikai PET-erőviszonyokról, azzal, hogy a félmárkás betét valóban hátrányos helyzetet teremtett az üdítőipar nagyhatalmainak, és ezért még szorulunk. Az amerikai kozmetikai és üdítőipar 150 milliárd dolláros forgalmával szemközt tehetetlen az amerikai Kongresszus is. Amerikában a szemét 40 százalékát teszi a termelésbe visszacsatolhatatlan plasztik: 0,2 százalékos visszacsatolása semmiség az alumínium 31 százalékos és az acél 25 százalékos, csekély amerikai értékeihez képest is. A flakonok gyűjtése-osztályozása-szállítása drágább az újak gyártásánál, és a Kongresszus elé került 700 ilyen célú törvényjavaslatból egyet sem sikerült eddig megszavaztatni. A cikk megjósolja, hogy a flakon-áradást Töpfer sem gátolhatja meg, mert, íme, a PET alapanyagából 1979-ben még csak háromszáz tonnát, 1981-ben már nyolcvanezer tonnát, 1987-ben pedig százhúszezer tonnát gyártottak - és a másfél literes flakon súlya csupán 60 gramm.

Anyári szabadságáról visszatért Töpfert a flakontöltők zárt arcvonala fogadta. Panaszt tettek a Közös Piacnál a német üzleti beavatkozás ilyen módszere ellen. A Zeit nyugatnémet hetilap szeptember 16-i számában felsorakoztatja az ipar és a kereskedelem érveit. A PET-flakon takarékos az energiával: a másfélliteres flakonnal szemben az egyliteres üvegpalack súlya majd 1 kilogramm. Teherautóra - mert rekeszt nem kíván - nyolcvan százalékkal több rakható belőle. Kezelése is egyszerűbb: három méter magasból leeshet és nem törik. Jobban elhelyezhető önkiszolgáló boltokban, törésveszély nélkül és nagyobb helykihasználással raktározható, végül pedig visszacsatolása egyszerűbb a PVC-flakonokénál. Már cég is alakult hozzá, s az tonnánként 1000 márkáért, azaz flakononként 6 pfennigért vásárolná az összegyűjtött régieket is, továbbá ígéri, hogy a mindeddig forgalomba kerültek nyolcvan százalékát vissza is csatolja - ha Töpfer visszakozik.

Töpfer mindeddig nem tört meg, mert, hangoztatja, szemben a harminchétszer mosható és újratölthető üdítős vagy szeszes üvegpalackokkal, a PET-flakon megmarad mindenképpen egyszer tölthetőnek - senki sem szavatolja ugyanis, hogy a háztartásokban vegyianyagot nem tartottak benne visszaváltás előtt, akkor pedig bomlása a mosás és újratöltés után folytatódik. Anyagát visszacsatolni legfeljebb anorák- és hálózsák-huzatként vagy áttetsző csomagolásként lehet, amivel csupán szemétdombra vezető útjának hossza növekszik.

Hogy az Európában 3 milliárd literes volumenű PET-flakontöltő üdítőipar jogvitája Töpferrel miként dől majd el Brüsszelben, az kétséges. Töpfernek váratlan szövetségesei támadtak német kisvárosok előljáróságaiban. Ezek egyszerűen megtiltották városuk kereskedőinek a PET-flakonok forgalmazását, űrméretre való tekintet nélkül. S mivel talán az Egyesült Európait sem cserélheti le a technokrácia, egy csöpp esélye a polgárnak is látszik, ha esélyegyenlősége nincs is. Rossz jel, hogy a gyártók és forgalmazók ugyanúgy az ő igényére esküsznek, mint a szocializmus gyártói és forgalmazói ezelőtt.

És csakugyan: Milyen szép flakon is! Milyen kézbevaló! Alig drágítja az üdítőt! Előállításának áráról adataim nincsenek, az értéke azonban szemmel láthatóan több az áránál. Az ugyanilyen szép, ugyanilyen kézbevaló és milyen szép pfff-et mondó sörösdoboz előállításához egy amerikai háztartás napi fogyasztásának megfelelő árammennyiségre van szükség. S a világ legpazarlóbb háztartásának napi fogyasztása semmiképpen kifejezésre nem jut a doboz árában, mert egyetlen ipari országban nem azt az áram-díjszabást mérik ki a háztartásokra, mint a nagyiparra: az Egyesült Államokban éppen másfélszeresét fizetik a háztartások, Dániában a két és félszeresét, az NSZK-ban csaknem kétszeresét. Mit szólna az Elektromos Művek vezérigazgatója nálunk vagy másutt, ha esélyegyenlőtlenségünk címén Brüsszelben perelnénk? A rajna-westfáliai vezérigazgató környezetvédői tiltakozása gyanús azért is, mert a háztartási áramár esélyegyenlőtlensége annál inkább növekszik, minél nagyobb benne az atomerő részaránya. E példákból is kiviláglik, hogy a remélt európai piac-egyesülésből csakis mi: Ön, technokrata úr, meg én, a tolmács, meg a környezetünk húzza a rövidebbet. Azért kellene önként, dalolva váltanunk rá jegyet. Ahogy a szocializmusra kellett.

Az Ezek mind fáradtabb utálata közben azt hittük itt a keleti térfélen, hogy csakis Ezek veszik el tőlünk az élet minőségét, mert nem volt módunk se, eszünk se nagyon, hogy Ezeket mindkét világ Ronda Brigádjának tekinthessük. Borbélyom, aki áramot, gázt és vizet jóval drágábban vesz nálamnál, csak arra gondol: Hány még-éppen-jövedelmező hazai gyár bukna meg, ha az ő közmű-számláját fizetné! Nem gondol a nyugati PET-flakonra, meg a sörösdobozra. Sem arra, hogy a toronyház Kelet-Szibériától Nyugat-Amerikáig drága, ronda és örömtelen. Borbélyom ezt a várost látja ködbűzben és kocsikkal csordultig, és ha nyíretkezés közben azt bizonygatom, hogy egyetlen közlekedési dugó a civilizált világ, drágán szerzett úti tapasztalataival rámcáfol, mondván, hogy a nyugati térfélen különbek az autók is, meg az utak is. Nem fér a fejébe, hogy a különbség csak a város első- és harmadosztályú temetése közötti. Meg hogy az aranyos Ausztriában az olyan apró műhelyek, mint az övé, kihalnak sorra - fűszerese Ausztriának az idén éppen fele annyi, mint húsz éve volt, és efféle beszélgetésekhez nem nyílik mód ott sem az alumínium szatyorközpontban. Az ő maszek lelkét az osztályharc nyomorította meg, azért nem hiheti, hogy a bankok zabszempolitikájának: a hidegháborúnak áldozata mind a két világgal együtt. S még most, a szemek nyílásának évadján a nyugati térfél valóságának látja a keleti térfél régi porhintését, a "haladást".

A haladásba vetett remény mindig azt sugallta - mint manapság a számítógépipar -, hogy egyszer megússzuk majd az apró gondokat, a méltatlan kuporgatást, és amíg távoli égitesteket gyűrünk magunk alá, megússzuk utóvégre még a gondolkodást is. Ezt az álombeli nagyvonalúságot gáncsolni éppúgy nem szép, mint gyermeket riasztani fel a szendergésből. Viszont az sem lenne szép dolog, ha leendő menedzserek a demokrácia ujjongásán elandalodva úsznának gondolkodás nélkül a nagyobb szívóerők irányába. A szükséges rossznak járó sóhajtással vagy közgazdasági abrakadabrákkal ütni el például az élelmiszerek központi árdrágítását: a haladásba vetett vakhit jele. Egy Brazíliából nemrég érkezett könyv, a Mérgezett termés arra figyelmeztet, hogy a vegyszeresített mezőgazdaság drága haladása nemhogy biológiailag hibás, hanem valójában megfontolt szándékkal és folyamatosan elkövetett bűncselekmény. A könyv szerzője német származású vegyész- és agrármérnök, José Lutzenberger, a bajor BASF vegyi konszern brazíliai marketing-szakembereként kezdte, ilyenformán ismeri és sorra ismerteti a vegyipar zsarolásait, parasztok tönkretételét, indiánok elűzését, hamis szakértői jelentéseket, s azt, hogy végül a vegyipar kaparintotta meg a növénynemesítést is, azért mára csakis olyan magvak kerülnek a földbe, amelyek vegyszer nélkül szárba nem szökkenhetnek. A vegyipar pusztítja a termőföldet és termeli a kártevők elleni küzdelem szükségét, mert a növényvédőnek nevezett szerek meg a műtrágyák megzavarják a növények anyagcseréjét, s a termés így válik savas esőkkel, monokultúrákban a kártevők martalékává. Igazat szolgáltat a könyv nemcsak a legvadabb zöldeknek, hanem a maradi parasztnak is, aki az agrokémia termékeit méregnek nevezi, és átkozza a nagytáblás művelés talajpusztítását, ha német a paraszt, ha magyar, ha brazil. Borbélyom nem hinné ugyan, de a dráguló vegyszerezés miatt az osztrák meg a nyugatnémet kisgazdaságok éppúgy fogynak, akár a borbélyműhelyek, és a lelketlen mezőgazdasági nagyvállalat ott éppúgy zabálja a termőtalajt meg az ivóvizet, akárcsak nálunk. A nagyban űzött állattenyésztés Európa legelszennyezettebb országává tette Hollandiát, mégpedig tulajdon kormányának állítása szerint. Ha ezt a borbélyom hallaná, a holland kormány azonnali lemondását követelné.

Negyedszázada, amikor megjelent Amerikában a takarékosság elleni csodafegyver, a hitelkártya, egy jeltelen polgár, akit a szülei tisztességre neveltek, ezt az aranyat köpte: "A szegényember hitelkártyája a pénz."

Aranyköpése sokaknak megtetszett, mert a hitelkártya nyomában nemcsak a számítógépes tévedések meg a kezelési költségek burjánzottak fel, hanem a bűnözés is, amit persze a szivarzsebből előfitított előkelőség vonzott mindig. Énnekem is ötlöttek az eszembe az akkori magyar valósághoz mért aranyköpések, effélék:

"A szegényember hétvégi háza a szálloda." Szanaszét járó szegényember voltam mind életemben, és évtizedig épített hétvégi házat tájékozottságom sínylette volna meg - nem szólva szállodák és szállodai ismeretségek véletlen örömeiről. Amíg persze az olcsó szállodák, mint a borbélyok, be nem csuktak.

"A szegényember autója a taxi." Egy nyugati autókereskedő megfontolt véleménye szerint az autóval majd annyi időt takarítunk meg, mint amennyit ráfordítunk - s hogy nekem autóra nem kellett keresnem, csak azt néztem, legyen elég a taxira mindig, amíg olcsó volt a vonat meg a hálókocsi.

S mert így tekintettem a világra, míg mások javában keresték a pénzt és a Történelem pihent, még ennek az aranyköpésnek is szerzője lehettem: "A szegényember televíziója az élet."

Mára azonban megemelték az élet előfizetési díját, és mivel se hitelkártyám, se hétvégi házam, se kocsim, se tévém, ma azt gondolom: "A szegényember piaca a lengyel."

Nem a tizenkét futballpályányi senkiföldjére terelném önöket Kelet és Nyugat közé, de nem is a Ku'dammon keressük ragyogó jövőnket. A TITANIC süllyed - ennyit hézagosan talán, de szemléltettem. Más lapra tartozik, hogy utolsó jegye is drága a szegényembernek. Élelmiszereinkkel legfeljebb hézagtöltőnek kellünk, iparunkkal meg mégúgyse Nyugat-Európának. Kereskedhetünk azonban titkon megvetett szomszédainkkal. Ők legalább nem emelik le a haszonról jóvátételünk örökös sápját.

A minőség próbáját első tekintetre nem állja meg a lengyelpiac. De a takarékosság próbáját megállja, minekünk pedig a takarékosság felől kell megközelítenünk a minőséget is. Néhány éve, amikor paradicsomtermesztőink olajjal fűtötték melegházaikat és csillagászati árakon kínálták paradicsomjukat a magyar vevőközönségnek, a Skála elutazott Marokkóba, talán éppen a marokkói lengyelpiacra, ott vett negyedannyiért, és a magyar paradicsomtermesztőnek magába kellett szállnia. Ugyanis az üvegház fűthető ezerforintosokkal is. Hanem az drága, akár az olaj. Drága, mint mostanában kiderül, az élelmiszeripar és az értékesítés hálózata is, ha a hús felvásárlási árának lehet három-négyszerese is az eladási ár. S ha így haladunk, bizony ballagunk előbb-utóbb megint a lengyelpiacra, és a húsipar meg a kereskedelem szállhat magába. Mert ezért a felvásárlási árért másutt nem, a Szilágyságban vagy Göbörben hajlandók nemcsak sertést, hanem hentest és mészárost is nevelni - mi pedig, ha annyira csatlakoznánk Európához, nem vehetjük körül magunkat védővámok vasfüggönyével. Egyébként a lengyelpiac csodája, hogy még a falakon is átszivárog az ozmózis erejével. Bezzeg a TITANIC tőkéje mennyivel renyhébb manapság! Mi lesz, ha a szlovák tőke alapít mészárszéket Budapesten? Megszavazzuk neki az esélyegyenlőséget vagy nem?

S amikor már neadjisten a magunkfajta elesettekkel egymás közt maradtunk a lengyelpiacon, meggondolandó lesz az is, vajon nem kéne-e termelési szerkezetünket ehhez a piachoz arányítani, takarékosan, ahogy a hentes és mészáros aránylik a húsiparhoz.

A lengyelpiactól távol, a svédországi Uddevallában vagy tizenöt esztendeje kísérleteznek egy Volvo gyártelepen a kocsik bandamunkás összeszerelésén. Érkező híreiket azóta is reménykedőn rakom félre, és most végre beszámolhatok a Financial Times 1989. június 9-i számával, hogy a futószalag megszüntetésének kísérlete jövedelmezővé vált. Mindeddig csupán a munkásvándorlást sikerült megállítani vele, a gyári zajt barátságosra csökkenteni, és a betanított munkásokból a munkadarabokon meg a munkamegbeszéléseken szakmunkásokat, sőt iparosokat nevelni. A hasznot hajtó fordulat évében most kiderült az is, hogy a bandamunkában összeszerelt Volvok a környezeti próbát is fényesen megállják. Hasonló eredménnyel jelentkezett hamarosan a világ tizedik legnagyobb vállalata, a General Electric is az Egyesült Államokból, és mindjárt a bandamunka tapasztalataiból leszűrt teljes szinergiai filozófiával ( Die Presse, 89. október 20.).

A szó magyarázatával még egy utolsó kitérőt teszünk. A futószalag nagyipari alkalmazását Henry Fordnak, az autókirálynak tulajdonítják, holott futószalagra szerveztek már vágóhidakat Amerikában a 19. század közepén is - sőt olyan messzi vissza sem tekinthetünk Amerika ipartörténetében, hogy a korán betelepült felekezetek közt a manufaktúráikhoz szervezett futószalag-rendszerre ne bukkannánk. A Ford-féle futószalag a felekezeteket jellemző élet- és munkaközösségből csak a munkaközösséget tartotta meg, azt is addig, amíg szakemberekkel győzte a növekvő termelést - majd mind tökéletesebb szervezéssel kiracionálta a gondolkodást és az együttérzést a termelés folyamából. Helyébe az akkori idők legtekintélyesebb órabéreit állította, meg az olcsó Bádog Lizit, meg a kedvező részletvásárlást - egyszóval azt a fajta szabadságot, amiért Közép-Európa a 20. században Amerikába tódult.

Ford tudta jól, mit tesz. Anyja amish volt - a mi habánjaink, a herrnhuti újrakeresztelők Amerika-alapító felekezetének fajtája. Ford viszont nem felekezetre tökéletesítette futószalagját, hanem gyülevészre. De ami a tántorgóknak jó volt, az az eszmélőknek lélekölő - ezért kell ismét a szinergiához, a közös gondolkodásra és a dolgunkkal való együttérzésre építeni a termelés szervezésében - a General Electric legalábbis kötelező érvényűnek állítja tapasztalatait az üzemszervezők elé. A szinergikus munkaközösségből azonban hiányzik még a herrnhuti Chorhaus éltető eleme, a régi felekezetek életközössége.

Az egymás-terhét-hordozzátok krisztusi buzdítása óta, a civilizáció peremeire szorult felekezetek ideje óta, a romeltakarító asszonyok életközösségei óta egyetlen fontos dolgot tudtunk meg a szinergiáról, és századunk már csomagol, pedig szólnia erről kellett volna. Társadalomtudományai, ha beletörődtek, ha kapálóztak, a társadalmi darwinizmus múltszázadi nyomvonalán nem jutottak tovább az elakadt biológiai gondolkodásnál, és csupán szentesíthették a kiki-magáért versengő hitét. S ha a természetben áll a harc, áll a társadalomban is, akár egyének, akár osztályok közt, és megmarad a legalkalmasabb. Vagy a legalkalmatlanabb. Bökkenőnek maradt viszont az állatok Darwin által megfigyelt "altruizmusa" - de ez nem illett a biológiába, így azután a jelenség - mu -ként - kikerült egy félévszázadra a figyelem homlokteréből. Az utóbbi negyedszázadban megújult biológia hozta vissza azzal a megfigyelésével, hogy az egymást-mentés az állatok közösségében nem altruizmus, hanem a közösségi génkészlet mentése: nem az egyed veszte a fájdalmas, hanem a közösből hiányzó változaté. Másrészt rámutatott az új biológia arra is, hogy az európai civilizáció homo consumens ének nemcsak mentő, hanem menekülési ösztöne is sorvadóban. S ehhez a megfigyeléséhez keserűen fűzte hozzá, hogy a folyamat megfordításában a legszebb békeharcnál többet tehet az első bomba.

A bomba azonban nem úgy esik a fejünkre, ahogy a vécét magunkra húzzuk. Ráadásul az új idők háborúinak baja ugyanaz, mint az új idők iparának: mind elvitték a legénység elejét. Nem az a legény, aki hétfőn jókor kalapácsot fog és kárt tesz vele, helytáll a csúcsforgalom gyűrődésében, majd esti videózásra visszahúzódik búgatóketrecébe. A legénység eleje, ha maradt még belőle, alighanem csak töpreng: Minek olyan munka a társadalomnak, amelyet senki sem végez szívesen? Emberséges dolog-e vendégmunkások beállítása vagy betanított munkási sorban tartott és újratermelt társadalmi rétegeké? Már azért sem, mert ezek a szinergia: a magát gerjesztő biológiai bandaszellem ellen hatnak. A gyári munkát nem sikerült felmagasztalni becsület és dicsőség dolgává. A banda dolga viszont nem különb, mint az élővilágban bárhol: kedv és kíváncsiság egymás iránt és elképzelésük sikere iránt.

A szinergia természetes szakértője, Borbély Laci, labdarúgó válogatottunk valamikori kapusa, ezt bökte ki a legújabb idők üdvözlésére: "Több párt? Mikor az egy is sok?" A kisvállalkozás új gazdasági csodáját élő olaszok meg úgy vélekednek, hogy inkább megfizetik korrupt politikusaikat, csak felőlük békén dolgozhassanak. S mintha a legújabb magyar párt-torzsalkodások sem bizonyulnának szinergia-gerjesztőnek - egyebek közt azért, mert a pártok nem életközösségeket képviselnek, a hol-mesterségnek, hol-államművészetnek, hol-tudománynak, hol-huncutságnak tisztelt politika képviselője pedig éppoly megfoghatatlan státusú, mint az entellektüel.

A demokratikusnak nevezett államberendezkedés átmenetinek tekinti a szakértői kormányt. Érthetetlen. Hiszen a szakértelem nélküli kormány és népképviselet is drágaságot ígér. Nem olcsóbb mulatság volna, ha a parlament egyik házában az országnak fontos mesterségek és tudományok szakértői ülnének? Megválasztásuk sem az orrok összeszámlálásának demokratikus rendje szerint történnék költségesen, hanem mintegy ipartestületi vizsgával.

A másik kamarában közösségek képviselői foglalnának helyet - nem lakóhelyeket képviselnének tehát, hanem élő helyi közösségeket. Amelyik település a megélhetését megoldja a maga emberségéből, tisztán tartja a határát, vizét, levegőjét, az mindenképpen méltó arra, hogy parlamenti képviselete útján szolgáljon országos például.

Egy szót külképviseleteinkről is. A diplomácia angolos szervezete nemcsak költséges, de ósdi is a modern hírközlés világában. Washingtoni nagykövetünknek nem kell teljhatalmú miniszternek lennie, hogy hadat is üzenhessen alkalomadtán. És mi sosem a nagyköveteinkről voltunk híresek, hanem cigányprímásainkról, szakácsainkról. S ha minden jól megy, ezentúl már nemcsak csikósról, gulyásról, délibábról - de addig? Miért ne képviseltethetnénk magunkat jó szakáccsal és olyan cigányprímással, akinek stemplije is van? Követségeink lehetnének hangulatos árakkal működő éttermekké a célszerű szegénység gondolkodása szerint...

Az pedig nem a nadrágszíj meghúzását tekinti üdvözítőnek, hanem az élet megbecsülését. Azt, hogy jól mulassunk.

Jól mulattak?