Karácsonyi Határozat 1977
Az indító felhívás
"Nem jutott nekik szállás." (Lukács evangélium 2,7) Vajon a ma születõ kisdedeknek jut? "Kiáltozás hallik, keserves sírás és jajgatás: sok anya siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé!" (Máté evangélium 2,12/ Ma pedig nap mint nap többszáz kisgyermek hal éhen. "Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár elõtt, s menj, elõbb békülj ki embertársaddal!" (Lukács evangélium 11,39-41) Vajon ünnepelhetjük-e képmutatás nélkül a Karácsonyt, ha egész évben nem gondolunk a világ nyomorultjaira és nem küzdünk értük? Jézus születésnapjára készülünk, õ pedig azonosította magát velük (vö Máté ev. 25,34-35, 40). Nem elég, ha csak egymást szeretjük, ajándékozzuk meg! "Nem így tesznek a pogányok is?!" (Máté ev. 5,47)
Bevezetõ
A fenti felhívás nyomán Karácsony elõtt hat hétig foglalkoztunk néhány problémával: éhezés, lakáshiány, energiaválság, környezetszennyezés, alkoholizmus, elhagyatott öregek, közúti balesetek, válás, állami gondozottak, abortusz, hiányosságok a gyereknevelésben. Sok hozzászólás érkezett. Ezek alapján készült a "kampány" két mellékterméke: a Karácsonyi Mûsor és a Karácsonyi Határozat. Nagyon reméljük, hogy ezek csak melléktermékek, mert komolyabb eredmények is születtek: sokak szemének kinyílása és életek megváltozása. (A "határozat" szó nem azt jelenti, hogy valamiféle "központilag kiadott" és ellenõrizhetõ cselekvési programról van szó, hanem mindenkinek önmagára vonatkozó elhatározásai ezek, amelyeket összegzünk. Ez az "összeollózás" magyarázza az egész írás gondolatmenetének szaggatottságát, a legkülönfélébb szemszögbõl megfogalmazottságát, összevisszaságát. A használhatóságát ez aligha korlátozza. A be nem fejezett, ki nem tisztázott gondolatokat az is magyarázza, hogy nem vagyunk szakemberek. Igyekeztünk ezért nálunk okosabb véleményeket is megszólaltatni.)
Vázlat:
1. A munka
2. Munkatársaink
3. Az iskolában
4.Lakóhelyünkön
5. A környezet szennyezése
6. Lakáshiány
7. Az éhezõkért
8. A szegénység a mi életünkben
9. A keresztény család
10. Az alkohol
11. Az apostoli munka
12. Önmagunk építése
13. A keresztények összetartása
14. Szeretetközösség Istennel
1. A MUNKA: életünk fõ aktivitása. Egyáltalán nem mindegy, mivel töltjük éber óráink felét! Hivatásunk csak egy van, a keresztény hivatás: szeretni és szeretni-tanítani. A munka nem léphet ennek a hivatásnak a helyébe. úgy választjuk meg foglalkozásunkat, hogy az keresztény hivatásunk része legyen: hasznos és szükséges munka, amit mint szolgálatot végezhetünk. Ekkor hivatásérzetbõl fogunk dolgozni megbízhatóan, felelõsséggel, tudván, hogy hanyagságunkkal problémát és bosszúságot okozunk. Különösen fontos a keresztény hivatásérzet azokon a helyeken, ahol nemcsak tudásra, hanem kimondottan szeretetre van szükség, mint pl. a nevelés és az egészségügy.
Becsületes munkát végzünk borravaló és hálapénz nélkül is. A problémafelvetésben felsorolt világproblémákkal kapcsolatban így sokat tehetünk a munkánkon keresztül. Mindemellett világos, hogy Jézus és az emberiség speciálisan keresztény, nélkülözhetetlen és sokszorosan hatékonyabb szolgálatra tanított minket, a lábmosó gondoskodásra és az evangélium hirdetésére. A munkánk tehát nem terpeszkedhet ki az elõírt munkaidõbõl, családunk, emberi kapcsolataink, a caritas-munka és az evangelizáció rovására. A pályaválasztásban tehát nemcsak a képességeinket nézzük, hanem azt is, hogy hol van nagy szükség ránk!
"Javítóintézeti nevelõ vagyok. Próbálom áttörni az erõszakoskodásnak azt a körforgását, amelybe a fiatal 'büntetendõket' zárták, vagy amelybe õk maguk zárkóztak. Ennek érdekében egészen rá kell állnom a hullámhosszukra, és állandóan rendelkezésükre kell állnom gyakorlati segítséggel. Igyekszem
ebben a betonvárosban rejtve imádkozni, és segítek hordozni a legszegényebbek terhét, gondjait. Különösen nyitott igyekszem lenni a gyermekek számára. Fizetésem fölöslegét megosztom a legszegényebbekkel. Mind mélyebb közösségre jutok azokkal, akik a hitbõl élnek és ezt a közösséget szeretném kiterjeszteni az egész világra." (Taize)
"Én 17 éves voltam, amikor az akkori egyéves óvónõképzõt elvégeztem jelesen, de nem volt állás. Erre összeszedtem a szülõfalum 150 szegény gyerekét, a másfél évestõl az iskolás korúig, kisszéket hoztak magukkal, béreltünk egy lakást (a gyermekek után beíratási díjat fizettek, ebbõl telt ki a lakbér és az én "fizetésem"). Kora tavasztól késõ õszig - míg a mezõgazdasági munka tartott - foglalkoztam a gyerekekkel. Akkor voltam életem legszebb idejében, és fanatikus megszállottsággal mosdattam a rongyos kis parasztgyerekeket, meséltem nekik, játszottam velük."
"Döntõen lépnek be a szép fehér apácák Hildegard életébe. Racionális nevelésû értelme eddig képtelen volt hinni. Most, amikor közelrõl látja, sõt a saját beteg testén megéli, hogyan változtatja át a kegyelem az önzõ embert áldozatos, anyaian gondos ápolóvá, most végre tud hinni. Ilyesmit, mint ezek a nõvérek, nem képes csinálni a természetes, önmagára hagyott ember." (Szolgálat 31. sz. 94. o.)
Nem gondoljuk, hogy katonai pályán, vagy fegyverek gyártásával szolgálhatnánk az emberiséget. A II. Püspöki Szinódus így tanít: "A keresztények azáltal tesznek tanúságot az evangéliumról, hogy rávilágítanak a történelem tanulságára: igenis lehet az igazságosságért másképp is küzdeni, mint fegyverrel. A szeretetnek ez a történelmi tanulsága arra ösztönzi a keresztényeket, hogy a közvélemény fokozatos átalakításával folytassanak erõszakmentes tevékenységet. Lelkiismeretvizsgálatot kell tehát tartanunk: Mekkora a vagyonunk? Milyen az életmódunk?" (19.o.)
Nem irtózunk a vidéktõl, a falutól se, ha a hivatásunk oda szólít. A keresztény közösség képessé tesz bennünket, hogy nehéz körülmények között is sugárzó központokká lehessünk. Munkakörünkben nem csoportérdeket, hanem az emberiség érdekeit képviseljük. Pl. felszólalunk, ha a vállalat a környezetvédõ technológia bevezetése, vagy legalább tisztítóberendezések felszerelése helyett a környezetszennyezési bírság megfizetését választja (mert a vállalatnak így olcsóbb).
Nem gondoljuk, hogy a munkával szerzett bõséget megérdemeljük. Tudjuk, hogy jólétünk olyan kiváltság, amit történelmi múltunk, a természeti adottságok és a nemzetközi kereskedelem számunkra elõnyös égbekiáltó igazságtalanságai tesznek lehetõvé számunkra. Mint ahogyan az éhezõk sem a lustaságuk miatt éheznek. "Nepálban, a Fülöp-szigeteken, az Andesekben, vagy Burundiban olyan meredek hegyoldalakat mûvelnek meg, ha silány is a talaj, hogy egy jó alföldi parasztember ott lelkét mindjárt Istennek ajánlaná, és szemét lehunyva a mélységbe szédülne. Az afgán és az etióp földmûves olyan köves mezõbe veti a búzáját, hogy azt felénk még kecskelegelõnek sem használnák. Sok helyen már nincs több vad, mind kiirtották." (Szolgálat 30. sz. 38. o.) Az amerikai Minnesota Egyetemen kísérletet végeztek, önként vállalkozók hosszú idõn át csak a szükséges kalória töredékét kapták. Féléven belül teljesen eluralkodtak rajtuk a negatív jelenségek: depresszió lépett fel, apatikussá és ugyanakkor ingerlékennyé váltak. A mindennapi életben egyre tehetetlenebbek lettek. Elégedetlenség, agresszivitás, gyengeség és közöny, kedvetlenség jellemezte õket. Sokan kiléptek a kísérleti csoportból, pedig az elején valamennyien azért vállalták lelkesen, mert így akartak az éhezõkön valamit segíteni. Kiderült, hogy az éhezõ ember képtelen bármiféle tartós erõfeszítésre. Ugyanakkor a születésük óta rosszul tápláltak szellemi fejlõdése is visszamarad. A háromévesnél fiatalabb gyermekeknél a legkárosabb a fehérjehiány. Ez a kor döntõ az agyvelõ fejlõdésében. Az elmaradott országokban alacsony a munka termelékenysége, mert a test gyenge, és az apátia, a letargia, a kezdeményezés és munkakedv hiánya jellemzõk. A betegségekkel szembeni ellenállóképesség gyenge, sok a hiányzás, a betegek ellátása pedig nagy terheket ró az országokra. Indiában csupán az A vitamin hiánya miatt egy millió ember elvesztette a látását. Egy jobban táplálkozó délkelet-brazíliai munkás ötször annyit termel életéveiben, mint a rosszul táplálkozó északkelet-brazíliai. (Dr. Simai Mihály: A 3. évezred felé, 294-5. o.) Ma háromszor több nyersvas és gyapot kell ugyanannyi kõolajtermék megvásárlásához, mint 1970-ben. 1975-ben kétszer annyi réz vagy kaucsuk kellett az acél és háromszor annyi a mûtrágya megvásárlásához, mint 1974-ben. A harmadik világ helyzetét a világpiacon a nagymértékû kiszolgáltatottság jellemzi. (Szolgálat 31. sz. 70. o.)
Meggyõzõdésünk, hogy ha a munkánkkal megszerzett pénzt mind feléljük, akkor a szegényektõl elrabolt javakat élvezzük. Szent Ambrus így tanít: "Ne mondd, hogy majd holnap adok! - így szól az Isten (Péld. 3,28) Nem a tiédbõl nyújtasz a szegényeknek, hanem az övébõl adsz vissza. Mert ami mindenkinek közös használatra van szánva, azt te egymagad bitorlod. Mit kevélykedsz, te gazdag? Nem úgy fogantál-e, nem úgy születtél-e akár a szegény? (Szolgálat 31. sz. 33. o.)
2. MUNKATÁRSAINK azok az emberek, akikkel a legtöbb idõt töltjük együtt. Ha a felvetett problémák a munkatársaink életében jelentkeznek, talán itt tudunk a legtermészetesebben segíteni.
Akiknek gyermekeik vannak, azokat - a közszellemmel szembeszállva - buzdíthatjuk és tájékoztatással segíthetjük a gondos gyermeknevelésre. Az alkoholisták, állami intézetben nevelkedettek számára lehetünk jó barát. Hatékonyak tehetünk a dohányzás rossz szokása ellen. A munkánk és viselkedésünk példájával, kérdéseinkkel és magunkról-meséléssel, otthonunkba meghívással és az Örömhír valóságos elmondásával lehetünk kovász. Meggyõzõdésünk, hogy az apostoli munka a problémák megoldása felé vezetõ leghatékonyabb út.
Az öreg, özvegy, nagycsaládos vagy lakás nélküli munkatársainkra különösen is kell figyelnünk. Jól ismerjük meg gondjaikat és segítsünk. "Anyukám kolléganõje többgyermekes özvegyasszony. Senki sem segít neki. Sokat kell dolgoznia, így nem tud eleget foglalkozni a gyermekeivel. A gyerekeknek nincs elegendõ ruhájuk, nincsenek játékaik. Testileg is és szellemileg is le vannak maradva." "Anyu nyugdíjas kollégája egy öreg bácsi. Amíg dolgozott, megbecsülték, szerették a jó munkájáért. Mihelyt nem tudott dolgozni, feléje se néztek, pedig súlyos beteg volt. Mire Anyu megszerezte a címét, már napok óta étlen-szomjan feküdt. Nem volt, aki egy pohár vizet adott volna neki. Kórházba szállították, de másnap meghalt."
3. AZ ISKOLÁBAN a dohányzás és szesz nélküli társasági élet kezdeményezése és mozgatása vár ránk. Ez része az apostoli munkának. Osztálytársaink közt a válási árvákra és veszélyeztetett gyerekekre kell különösen figyelnünk.
"Osztálytársaink közt sok az elvált szülõk gyermeke. Ezek a félárvák nagyon furcsák, zárkózottak, sokszor verekedõsek, kiállhatatlanok, gyanakvóak." "Egy kislányt az anyukája nevelt. Aztán meghalt az édesanyja, és utána a részeges, goromba papájához került. Mindig nagyon szomorú."
4. A LAKÓHELYÜNKÖN is sokat tehetünk. A szomszédban lakó elhagyott öregeket látogatni, ebédet, tüzelõt hordani nekik, kitakarítani a lakásukat, segíteni a szomszéd özvegyasszonynak vagy sokgyerekes családnak - ezek az elsõ feladatok. (Még ennél is természetesebb, hogy otthon a szüleinknek vagy házastársunknak segítünk, de hát ez - remélhetõleg - nem is tartozik a problémák közé. Fontos az is, hogy a nagyszülõk, az otthonunkban lakó öregek ne kerüljenek a zajló családi életen kívülre.) "Csak akkor akarjunk többet csinálni, ha a családban, szomszédban, ismerõsök és barátok körében már birkózunk rendszeresen a gondokkal, és emellett marad még ilyesmire idõnk. Nehogy azt mondják ránk, hogy felületesek vagyunk, nem látjuk a fától az erdõt. Messzire keresgélünk és végül is nem fogunk meg semmit."
"Egy tolókocsis felnõtt srác mindig kinn ül a szomszéd lépcsõházban, és a kisgyerekekkel játszik, sakkozik. Nincs vele egykorú barátja."
"Húsz esztendõvel ezelõtt állami fiúnevelõ otthon létesült Tiszakürtõn. A falu ettõl felbolydult. A zárt, egymáshoz szokott közösség elõítélettel fogadta a 'jövevényeket', akik a közösség amúgyis szûkös iskoláját még zsúfoltabbá tették. Gyerekeiket nem engedték barátkozni az állami gondozottakkal, sõt, még azt se vették szívesen, ha egy padon ülnek velük. De lassan olyannyira feloldódott az idegenkedés, hogy a gyerekeket családok patronálják, szülõi munkaközösség alakult, mely az intézet nevelõivel közösen megbeszéli a nevelési gondokat, a kollégisták - most már így nevezik õket - pedig kijárnak a patronáló családokhoz, ott töltik a szabad idejüket, beilleszkednek a családok életébe, a hétköznapok munkájába és az ünnepek örömébe egyaránt. A falu tehát nemcsak megbékélt, hanem szeretetet ad és ragaszkodást kap cserébe, az elveszett vagy nem is volt családokat igyekszik emberséggel és tisztességgel pótolni." (Családi lap '77. nov.) "Egy fiatal házaspár bejár a városunkban lévõ mozgássérült gyermekek intézetébe egy kisgyerekhez, akit évek óta senki se látogatott. Tulajdonképpen már a saját gyerekükként szeretik."
5. A KÖRNYEZET SZENNYEZÉSÉVEL kapcsolatban jól meg kell értenünk a természet körfolyamatait. Olvassunk róla, és formáljuk a közvéleményt is. (Nemrég jelent meg: Jócsik Lajos Egy ország a csillagon c. könyve, Szépirodalmi 1977, a Magyarország felfedezése sorozatban.)
A másik fõ tennivalónk a fogyasztói életmód elvetése. A II. Szinódus így tanít: "A jobbmódú tõkés és szocialista országok akkora javakra és energiaforrásokra támasztanak igényt, amelyek szükségszerûen maguk után vonják az atmoszféra és a világtenger szennyezõdését. Pusztán a gazdasági fejlõdés nem old meg semmit, a bioszféra végessége pedig korlátokat szab a fejlõdésnek." (9. o.)
Néhány konkrétum: ne szemeteljünk, óvjuk az erdõt a tûztõl, a szeméttõl és a tépdeséstõl, lépjünk fel a városi famészárlások ellen és a fásítás mellett, óvjuk a vizek tisztaságát, ne mossuk az autót a folyóba, ne pazaroljuk a vizet. (A vízrõl a fent említett Jócsik könyv ilyeneket ír: "Milliárd forintokba kerül a víz termelése. A vizek ugyanis annyira szennyezettek, hogy valóságos vegyi üzemek kellenek az ivóvíz elõállítására. Ugrásszerûen nõ a vízfogyasztás. Naponta egy fõ 1967-ben 80 litert, 1975-ben már 128 litert használt el.) A legveszélyesebb légszennyezõ a gépjármû. Az 1952-es londoni szmog 4000 légúti megbetegedésben szenvedõ ember halálát okozta, s ma is gyakori néhányszáz áldozat a szélmentes napokban. Japán nagyvárosaiban levegõ-automaták vannak, s ma már Tokió taxisofõrjeit nevezik "kamikázéknak".
6. A LAKÁSHIÁNYT emberséges albérlet-kiadásokkal elviselhetõbbé lehet tenni. Mindig vizsgáljuk meg, vajon milyen lehetõségek elutasításával jön létre egy lakás-ínség. Nem feltétlenül egészséges ugyanis pl. a városba törekvés. Igazán indokolt esetekben kölcsönnel, kétkezi építõmunkával segíthetünk. "Számtalan házasságot tesz tönkre a lakásra-várás idõszaka (ebben persze az is közrejátszik, hogy a fiatalok jó része nem elég érett), az uzsorás házigazdák ráadás-kegyetlensége, kellemetlenkedése. Jobban ki kell használni a szülõknél adódó szobákat, de ehhez meg kell tanulni mindkét félnek a 'békés egymás mellett élést', lehetõleg minél kevesebb beleszólással, akaratoskodással egymás belügyeibe." Ha a szülõk mindig tudnák teljesen odaadni a gyermeküket, ha megértenék, hogy amikor valaki házasságra lép, akkor "elhagyja apját és anyját" - akkor is, ha az ifjú pár továbbra is együtt lakik velük -, akkor kevesebb lenne az otthonról menekülõ, albérletbe kényszerülõ fiatal, és kevesebb lenne a gyermekeitõl alig látogatott-támogatott öreg is.
7. AZ ÉHEZÕKÉRT igenis kell valamit tenni: ez meggyõzõdésünk! Az éhezés oka nem az élelmiszerhiány, hanem a vásárlóerõ hiánya! Több száz millió a részleges vagy teljes munkanélküliek száma. A vásárlóerõ növekedése nélkül nem várható a mezõgazdasági termelés növekedése. Azok az országok, amelyek belsõ fogyasztásunkat meghaladó mezõgazdasági termeléssel rendelkeznek, eladhatatlan készletek felhalmozódásától félnek, mivel a fejlõdõ országok népeinek kielégítetlen szükségletei nem képviselnek fizetõképes keresletet. A tõkés világgazdaságban a mezõgazdasági termelés aránya az iparhoz viszonyítva 1950-ben 32:68, 1970-ben 19:81. A Szovjetunióban és az európai szocialista országokban 38:62-rõl 20:80-ra változott ez az arány. 1968-ban a három fõ búzaexportõr országban (USA, Kanada, Ausztrália) a farmerek csökkentették a búza vetésterületét, hogy az árak ne csökkenjenek. Az egy lakosra jutó mezõgazdasági termelés a fejlett országokban 26-szorosa a fejlõdõ országokénak. (Dr. Simai 184-5., 200. old.)
A pápa így beszél a mezõgazdaságról: "Hangosan kell hirdetni a falusiak helyzetének növekvõ eltorzulását a modern világban és szüntelenül elõ kell mozdítani, hogy mindenestül szerves részévé tegyük õket ennek a világnak. Meg kell szabadítanunk az új nemzedéket attól a bántó érzéstõl, hogy õket magukra hagyták, mintegy útszélre lökték és távol tartják a mai haladás legjavától. Véget kell vetni az erõsebb gazdasági szektorok nyomásának, mert ez megfosztja a vidéket azoktól az erõktõl, amelyek magas termelékenységû mezõgazdaságot biztosítanának. A földmûves ifjak esetében is kezeskedni kell a megfelelõ hivatás öntudatos kiválasztásának alapvetõ személyi jogáról, egyenlõ feltételekkel és elõnyökkel. Ma mintha csak a városba és az iparba elvándorlás tudná ezt számukra biztosítani. Kell, hogy a földmûvesek hûségesek legyenek választott hivatásukhoz, és megbecsüljék azt... kultúrafejlesztõ programokban vegyenek részt... alkalmazzák az új munkamódszereket és új gépeket. Tanulási lehetõséget minden földmûvesnek: hogyan mûveljék a földet, javítsák a talajt, kerüljék el az állatbetegségeket." (30. Szolgálat 64. o.)
Visszatérve az éhezõkre: mivel az evilágban a pénz törvényei uralkodnak, nem várhatunk arra, hogy intézményes megoldások szülessenek. Jézus szavai nyomán (Mt 24,7) is, és az alább felvillanó okok miatt is hitetlenek vagyunk abban, hogy az evilág fiai megoldják a világéhezést.
"A harmadik világ képviselõinek õszintesége és buzgósága nem ritkán kétség tárgya, mert õk maguk a saját országukban eleve a gazdag réteghez tartoznak. A szegény világ gazdagjai sem hajlandók megszüntetni az ottani elképesztõ különbségeket. Földünkön 700 millió ember él nyomasztó szegénységben és 500 millió krónikus éhezésben. A világ lakosságának negyede kevesebbet keres évi négyezer forintnál, és nem is termel többet, mint a világ össztermelésének három százalékát. Némely országban 70 000 ember jut egy orvosra. Az analfabéták száma 1960 óta 700 millióról 800 millióra emelkedett. Igenis jogtiprás a perzsa nagybirtokos tehetõssége, hiába jutott vagyonához becsületes munka vagy öröklés útján, és bûnös az a francia nagyiparos, aki igyekszik a pálmaolajat a világpiac lehetõ legolcsóbb árán megvenni!" (31. Szolgálat 72-3. o.)
"A tudományos-technikai forradalom vívmányainak jelentõs részét döntõen katonai célokra használják fel. A fejlõdõ országok nemzeti termékeinek növekedése is egyrészt katonai fejlesztésre ment, másrészt a jobb módú rétegek helyzetét javította. Ezen az adózási intézkedések sem tudtak változtatni, mert a különbözõ kibúvók, a nyilvántartási rendszer fogyatékosságai és a korrupció korlátozta ezek hatását." (Dr, Simai 106., 124-5. o.) "Egy tonna mûtrágya ára 1968-ban 62 dollár, 1973-ban már 225 dollár. Ennek fõ oka az olajárak emelkedése. India 1974-ben a tervezett 3,9 millió tonna helyett csak 2,9-et tudott venni az áremelkedés miatt. A különbség 7 millió tonna gabona terméskiesést jelentett 1975-ben, India fogyasztásának 7%-át." (Dr. Simai 194. o.)
Mi a Szinódussal valljuk, hogy az igazságosság megvalósulása egyre inkább függ attól, hogy mi magunk mennyire vagyunk elszánva az emberiség fejlõdésének elõmozdítására. (9. o.) úgy gondoljuk, hogy tényleges szolidaritást kell vállalnunk, tehát nemcsak a közvélemény formálásával kell segítenünk a Föld lakosságának emberhez nem méltó körülmények között élõ kétharmadát, hanem olyan mértékû anyagi segítséggel is, hogy életszínvonalunk ne maradjon botrányos az éhezõkével összehasonlítva.
Nagy Szent Gergely így tanít: "Ne csak külsõ és kevésbé szükséges dolgainkat osszuk meg embertársainkkal, hanem azt is, ami magunknak is nagyon szükséges. Például az ételt, amelybõl élünk, vagy a ruhát, amibe öltözködünk. Hiszen azt mondja a törvény: szeresd felebarátodat, mint önmagadat! És nem szereti eléggé felebarátját az, aki a szükségben nem osztja meg vele azt is, amire saját magának van szüksége!" (31. Szolgálat 33. o.)
Anyagi erõink és szavunk nevetségesen kicsinyek a világ méreteihez képest. Mégis úgy gondoljuk, hogy olyan stílusú küzdelembe kapcsolódunk bele, amely egyedül hordja magában a megoldás lehetõségét. És végsõ soron: ha szeretet van bennünk, egyszerûen képtelenség, hogy jólétben éljünk, míg mások nélkülöznek. Ezért kéri Jézus számon, hogy segítettünk-e legalább "egynek a legkisebbek közül". (Mt 25,35)
Fontos, hogy jól segítsünk. A hivatalos segélyeket gyakran luxuscikkekre és magáncélokra költik, az áru feketepiacra kerül, a késztermékek egész tömegeket nevelnek koldulásra. A problémák megoldásának eszközeit biztosítsuk számukra, ami akkor hasznos nekik, ha használják. Konkrétan ez azt jelenti, hogy pl. missziósoknak vagy Teréz anyának küldjük a pénzünket, mert õk kórházakban, oktató (és fõleg: keresztény szellemben nevelõ!) szervezetben és személyes kapcsolatokon át segítenek. Õk képessé teszik azokat az embereket önmaguk felemelésére, megtanítják az önfeláldozó életre, megismertetik õket a Megmentõvel.
Nyugati utazáson nem muszáj nagyzolásból elkölteni a valutát. A külföldi rokonokat se csak arra lehet megkérni, hogy nekünk küldjenek, hozzanak ajándékot. Más lehetõségek is közismertek.
"Világszerte megrendülést keltett Léger montreáli bíboros példája, aki a Zsinat után elment a leprások közé. Ilyen rendkívüli tetthez rendkívüli isteni hivatás kell. De nagyon sokan mennek - szakmunkások, pedagógusok, orvosok - a misszióba, a harmadik világba egy vagy több évre, hogy ott a maguk hasznát nem keresve szolgáljanak." (25. Szolgálat 47. o.)
8. A SZEGÉNYSÉG A MI ÉLETÜNKBEN nem valami speciális vállalás, hanem a szeretet szükségszerû feltétele és következménye. Hiszen semmit sem tudunk adni, ha önzõen feléljük minden pénzünket (ha nem vagyunk - ld. J 6,12 és 12,7-8 - szigorúan takarékosak). És ha adunk, ezzel vállaljuk a szegényekkel való sorsközösséget, nagylelkûségünk mértékében.
A fogyasztói életmód már magában is bûnös. A világgazdaság a világ tartalékait, tekintet nélkül a következõ nemzedékek igényeire, valamint a fejlõdõ országok nélkülözéseire, rohamosan kimeríti. Nyersanyag- és energiaválság van. Feltételezték, hogy a magasabb árak kiküszöbölik a hiányokat. Ezek azonban csak magasabb bérekre vezettek, és a hiányjelenségek az árak és bérek új szintjein megismétlõdnek. Ma már társadalmi mozgalmak indultak a gyorsan terjedõ pazarlási hajlam, valamint a környezet rombolásának korlátozása céljából. (Marketing Journal 76/1)
Gyûjtsétek össze a maradékokat, hogy semmi ne menjen kárba! (J 6,12) "Milyen szép közgazdasági lecke ez a mi tékozlásra hajlamos korunknak! Benne rejlik annak az egész társadalomfelfogásnak az elítélése, amelyben a fogyasztás öncéllá válhat, semmibe véve a szükségben élõket. Az ilyen berendezkedés a haszonélvezõit képtelenné teszi az ember rendeltetésének megértésére." (VI. Pál, 30. Szolgálat, 65. o.)
A szocialista országokban is kezd elhatalmasodni az a fogyasztási felfogás, miszerint a használati tárgyakat minél gyakrabban ajánlatos cserélni, függetlenül azok fizikai elhasználódásától vagy tényleges elavulásától. (Különösen vonatkozik ez a bútorokra és az iparcikkekre. A lakberendezésben nem a praktikusságot és a valóságos igényeket tartják szem elõtt, hanem arra törekszenek, hogy kiérdemeljék az emberektõl az áradozó dicséretet, ill. elkerüljék a sajnálkozó lenézést.) Magyarországon annyi élelem kerül a szemétbe, jobb esetben a disznók elé, amennyi elég volna egy kisebb afrikai ország teljes népességének ellátásához. (Kozma: Jólét szocialista módon. Kossuth kiadó, 1977, 109-119. o.)
Az iskolások nagy része nem tudja megérteni, hogy az élelmiszer és a papír érték. Az európai szocialista országokban is jóval többet esznek az emberek, mint ami egészséges. Nyugaton pedig már szélesebb moziszékeket csináltatnak, mert meghízott a közönség. Csak annyit együnk, amennyi egészséges, és csak annyit vegyünk meg, amennyit megeszünk. A mindenféle energiával és anyaggal való takarékosság legyen életvitelünk természetes része. Pázmány Péterhez egyszer két kolduló barát érkezett. A teremben, ahol a püspökre vártak, négy gyertya égett. Amikor Pázmány bejött, rögtön eloltott kettõt. Erre a barátok kifelé indultak, mondván: ahol ilyen nagy takarékosság van, ott nem számíthatunk semmire. Pázmány így válaszolt: Ellenkezõleg, ha nem lennék ilyen takarékos, akkor nem tudnék most nektek mit adni.
Ne azért adjunk oda valamit, hogy helyette újat vegyünk, hiszen ha még használható, akkor használjuk magunk.
Meg kell tanulnunk testvéri módon használni a Földet. Sok esetet láttam, hallottam már a gyerekruhák közös használatáról. Evvel kapcsolatban egy akadályozó tényezõ, hogy egyesek utálják a másoktól levetett ruhákat adni a gyerekükre. Ezt mindenki nevelje ki magából. A kismamaruhákat is praktikus továbbadni, hiszen pár hónap alatt nem megy tönkre. Ha újra szükség lesz rá, máshonnan és másféle ruhák is fognak érkezni. így még változatosabban is lehet öltözködni. Két dolog nagyon fontos: kell tudni kérni és elfogadni. Ha valaki gyermeket vár, nyugodtan kérdezze meg ismerõseit, nincs-e náluk elfekvõ kismamaruha. A még használható (!) kinõtt gyerekruhákból pedig mindenki állítson össze idõnként (kérés nélkül) egy-egy csomagot és adja olyan valakinek, akinek az övénél kicsit fiatalabb gyereke van. Aki csomagot kap, felhasználja, ami tetszik neki, a többit továbbadja. így nem vesznek kárba az "alig használta még, s máris kinõtte" ruhácskák. Mindezek azt szolgálják, hogy kevesebb pénzt kelljen rakni az "öltözködés" borítékba, s több kerülhessen az "adás"-hoz.
A könyvek kölcsönadásánál az egyik fõ hiba: nem mindenki veszi a fáradságot, hogy pontosan felírja, kinek és kitõl mit vett-adott kölcsön. A könyvek elkallódása (különösen a kéziratos könyveké) nagy veszteség. A jó könyvek reklámozása is fontos!
A lakosság teljes üdülõtelek-szükséglete fizikailag kielégíthetetlen. Ez elérné ugyanis Nagy-Budapest területének háromszorosát. A települések széthúzódása, hétvégi telepek szaporodása, építõanyag, építési munkaerõ, a közegészségügyi okokból szükséges, de rendkívül gazdaságtalan közmûvesítés, útépítés és a környezet rombolása elhordhatatlan népgazdasági terheket jelentene, ami már ma is érezhetõ. (Kozma, 109-119. o.) Nagyon fontos, hogy a nyaralók közös használata széleskörû gyakorlattá váljon. Sok elõnye van a közös nyaralásnak, de az is jó megoldás, ha a nyaralókban egymást váltva nyaralnak a különbözõ családok. A nyaralótulajdonosoknak ki kell tûzniük célként, hogy néhány családot évekre mentesítsenek a nyaralási gondoktól. Nemcsak azért, mert általában éppen a többgyerekes családoknak - akiknek leginkább van szükségük a nyaralásra - nincs anyagi lehetõségük nyaralót venni-építeni, hanem azért is, mert a mai világhelyzetben önzés az a gazdag országokban uralkodó individualista szemlélet, amely nem hajlandó "közösködni", mindenben sajátot, a másoktól elkülönülõt kívánja. Természetesen a nyaralótulajdonosoknak csak akkor nem lesz "elhagyatott a házuk", ha széleskörûen és szívélyesen kínálják fel baráti körüknek. Mindannyiunknak tudatában kell lennünk, hogy ha a fiatal keresztény családok is nyaralókat fognak venni-építeni a következõ évtizedekben (akár azért, mert senki nem kínál fel nekik nyaralási lehetõséget, akár azért, mert "az én váram" szemléletûek, és nem tudják elfogadni a felajánlásokat), azaz ha köztünk nem valósul meg a "százannyi", meg a "mindenük közös volt", akkor önmegnyugtató jelentéktelen alamizsnává silányul a világszegénységgel való szolidaritásunk, nem leszünk Isten szeretetének jelei és senki nem fog reánk csodálkozni, hogy "mennyire szeretik egymást"!
Ugyanezt mondhatjuk el - mint alább részletezzük - napjaink másik legtöbb pénzt fölemésztõ eszközére, az autóra. Ha tehát valaki komoly okokból arra az elhatározásra jut, hogy kocsit vesz, gondolja meg a fentieket. Nézzen körül a barátai között, és tegyen komoly kísérletet arra, hogy kocsiját minél inkább a szolgálat és ne az önzés eszközévé tegye. A mûanyagok és a mûtrágya is olajból készülnek, és pl. India amiatt kapja drágán a mûtrágyát, mert mi akarjuk az olajat elfüstölni a levegõbe ("fogyasztók versenye a világpiacon"). Budapestre már teljes mértékben érvényes, amit Dr. Simai a nagyvárosok válságáról mond: "A személygépkocsi súlyos közlekedési problémát jelent. Lelassította a városi közlekedést és háttérbe szorította a közhasznú jármûveket. Az úthálózat fejlesztése és a közlekedés szabályozása horribilis összegû beruházásokat igényel. A nagyvárosok levegõje tûrhetetlenül szennyezett a kipufogógázok miatt, állandó és igen magas a zajszint, nagy a balesetek száma, a parkolás szinte lehetetlen és a parkolóhelyek biztosítása nagy költséggel jár. A gazdagabbak kimenekülnek az elõvárosokba, de így a városba vezetõ utakon napi 6-8 óra csúcsforgalmi idõ van. A városok válságba kerültek." Kozma Ferenc pedig így ír: "Ritkán lakott vidéken, vagy gyors helyváltoztatási szükséglethez kötött munkát végzõ emberek számára (orvos, állatorvos, felvásárló, tv-szerelõ stb.) az autó létfenntartási eszköz, munkaeszköz. A nagy többség számára azonban csak a társadalmi helyzet demonstrációs kelléke. A személyautó egy férõhelyre jutó gyártási költsége sokszorosa akár az autóbuszénak, de különösen a vasúténak. Egy utaskilométer tömegközlekedési eszközzel lényegesen kevesebb energiát igényel, mint személygépkocsival. A kapcsolódó infrastruktúra (üzemanyagtöltõ állomások, javítómûhelyek, parkírozóhelyek) költségei igen nagyok. Az autópálya-építés csillagászati összegekbe kerül. A teherautóforgalom ugyan produktív ágazatnak számít, de ehhez a mai infrastruktúrának csupán töredéke lenne szükséges. A kolosszális költségek tehát a személyautó-mánia rovására írandók. Ha minden magyar család rendelkezne kocsival, ezek számára csak parkolás céljából akkora területet kellene kiépíteni, amely egy 1500 km hosszú kétszer két sávos autópálya területével egyenlõ. A garázsépítés költségeit már nem is merem számítani. A gépkocsinak az ember életterére hármas káros hatása van: a levegõszennyezés - amit kiegészít a mosószerek és téli útszórások talaj- és vízszennyezõ hatása -, a zajszennyezõdés, valamint az életveszély, amely elleni - sajnos eléggé mérsékelt hatásfokú - védekezés tetemes költségeinek (útjelzõk, forgalomirányító berendezések, rendõrségi részlegek, kórházi kapacitás stb.) oroszlánrésze szintén a személyautóforgalmat terheli. Hasonlók mondhatók a motorkerékpárokról és motorcsónakokról. (109-119. o.) Sok fiatal mintha arra építené önértékelését, hogy mekkora zajt tud csapni a motorjával. Ez nem több, mint egy a divat-õrületek közül. A felnõttek autómániájában sem vehetünk részt, mert ha felelõsséget érzünk a Föld nyomora miatt, akkor keresnünk kell azokat a módokat, ahogy csökkenthetjük a magunkra fordított összegeket. Kétségtelenül vannak olyan szituációk, amikor a kocsi messzemenõen praktikus. Sokgyerekes családok, és a kocsit munkaeszközként használók esetében, vagy pl. nagyobb akciókkal kapcsolatban sok ilyen szituáció merül fel. De ha csak akkor vennék igénybe az emberek az autót, amikor indokolt, az többnyire állna. Az, hogy az autó kéznél van, indokolatlan és értelmetlen igények sokaságát ébreszti fel az autósokban. Megpróbáltunk kidolgozni egy javaslatot: a barátainkkal való összefogás lehetõvé teszi, hogy a fontos esetekben rendelkezésünkre álljon az autó, mégis elkerülhessük azt az ostoba zsákutcát, hogy hétközben hajtani kell a pénzért, hogy eltarthassuk a kocsit, hétvégén meg utazni kell, mert "ha már van, ki kell használni" - tehát hogy a kocsi munkanapokon és pihenõnapokon egyaránt egy kényszert gyakoroljon ránk. Három-öt család is képes megosztozni egy kocsin, ha az igényeket lecsökkentik az indokolt mértékre. Közösen megveszik, azután kiszámítják, hogy pl. két év alatt mennyi lesz az amortizáció, a garázs, a biztosítás (casco is, mert ha közösen fizetik amit egyikük összetört, az túl nagy feszültséget támaszthat), az adó, a várható szervizköltségek, a várható kilométerszámnak megfelelõ benzinköltség, aztán még hozzáadják a teljes összeg pl. 10%-át biztonsági rátartásnak. Ezt elosztják a becsült kilométerrel és a kapott egy kilométerre jutó összeg annyiszorosát fizeti be mindenki a közös kasszába minden út után, ahány km-t ment a kocsival. Ha ezek után mindent a közös kasszából fizetnek, akkor két év múlva kicserélhetik a kocsit, az árkülönbözet is kikerül a kasszából. Természetesen ha a tulajdonosok közül valaki ért a szereléshez, akkor nem két, hanem öt-tíz évig is lehet használni egy kocsit, bár azt nem tudom, hogy gazdaságosabb-e. Szükség van még mindehhez arra a már említett keresztény testvéri légkörre, amelyben a régieknek "mindenük közös volt"! Attól félek, ez kissé távol van még tõlünk, neveltetésünk és egész kultúránk hatására. (A modern civilizáció emberei általában úgy gondolkodnak, hogy "ha pénzrõl van szó, nincs barátság"!) Szükség van még arra, hogy valamennyien megbízható felnõtt felelõsségtudattal rendelkezõ emberek legyenek, akik tudják, hogy a mulasztás alkalomadtán súlyos problémákat okozó bûn lehet. Szükség van még néhány megállapodásra, mint pl.: a kocsit mindig legalább félig teli tankkal kell hazavinni. Szükség van egy naptárra, amelybe mindenki jó elõre beírja az igényét. Ebbe kerülnek a megvalósult utak adatai is (ki vitte, kilométeróra állása elõtte-utána, felmerült költségek, befizetett összeg, a mûszaki állapotra tett megjegyzések). Szükséges még a tulajok közül valaki, aki különösen szívén viseli a kocsi ügyét, és nem felejti el a szervizeket, olajcserét stb. (Ha gépkocsit vezetünk, legyünk tudatában felelõsségünknek embertársaink és saját életünkért. Idõben induljunk, hogy ne kelljen rohanni. Kipihent állapotban és szabályosan közlekedjünk. Vezetõi magatartásunkat a türelem és engedékenység jellemezze.)
A keresztény szegénységre való buzdításban csak végsõ esetben szabad az elítélés eszközét használnunk ("Jaj nektek gazdagok!"). Arra kell hivatkoznunk, hogy a fogyasztói életmóddal kártékonyak vagyunk az emberiség számára, másrészt pedig képtelenné tesszük magunkat arra, hogy szeressünk.
9. A KERESZTÉNY CSALÁD igazi szeretetközösség legyen: ez univerzális hatékonyságú program a problémák egész sorával szemben. Most csak egy-két pontra hívjuk fel a figyelmet, mert a téma maga egy külön kampányt kíván (ami már folyamatban van).
Sokak, különösen a lányok közül, szinte kényszerítve vannak, hogy nem keresztény társat válasszanak. Ez pedig nagy veszélyt jelent a házasságukra. Amikor tehát hangsúlyozzuk, hogy már az együttjárások során keresztény elkötelezettségû partnerekkel menjünk bele komoly kapcsolatba, ugyanakkor hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a keresztény szellemû társasági élet megteremtése ennek feltétele és ezért kiáltóan fontos apostoli feladat! Boldog házasságok feltételét teremtjük meg vele.
A felelõtlen nemi élet sok boldogtalan nem kívánt gyermeket és kényszerházasságot hozott már létre.
A szülõk rossz szokásait gyakran átveszik a gyerekeik is. Gondoljunk arra, amikor dohányzásra, kávéra vagy pláne az alkoholra kezdünk rászokni, hogy a magunk egész életére szerzünk be egy szenvedélyt, és a gyermekünket is rossz irányba fogjuk befolyásolni. Az iskola helytelen világnézeti elnevelése ellen a leghatékonyabban a keresztény családok közössége veheti fel a küzdelmet. Evvel ugyanis a gyermekeinknek keresztény szellemben nevelt kortársakat, barátokat biztosítunk. Fontosnak látjuk, hogy gyermekeinket ne a bölcsöde, a tv vagy csupán a nagyszülõ nevelje.
Nem félünk szembenállni a közvéleménnyel a felelõtlen nemi élet, az abortusz, az egyke és a válás kérdésében.
Mi is mindent akarunk megadni a gyermekeinknek, de ez nem anyagiakat jelent, hanem Isten ismeretét, a szeretet képességét és az õket körülvevõ élõ Egyház-porcikát, a közösséget. Hangsúlyozzuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy az anyagi 'minden'-en felül még ezeket is megadjuk nekik, hanem azt, hogy ez a 'minden' ellentétes az anyagiakban megjelenõ 'minden'-nel. Hogyan nevelhetné valaki a gyermekét szeretetre, ha jólétben neveli?!
A játékfegyverek kérdésében Dr. Benjamin Spock véleményét osztjuk: nem veszünk ilyeneket gyermekeinknek és kifejezésre is juttatjuk, hogy nem helyeseljük az ilyen játékokat. Ha mégis maga barkácsol vagy vesz, vagy tudtunk nélkül kap játékfegyvert, akkor nem vesszük el, nem verjük meg, mert evvel csak dacot váltunk ki. A szülõ meggyõzõdése és következetessége hosszú távon úgyis hatásos: átmeneti harcijáték-korszakok múlnak el, de agresszivitás, gyûlölködés nem fog kialakulni a gyermekben.
Jól fel akarunk készülni a gyermeknevelésre, könyvek olvasásával, gyerekvigyázás vállalásával s más házaspárokkal való konzultációkkal. Szem elõtt tartjuk, hogy nem csak a kis gyereket kell jól nevelni, hanem a majdani kamasz gyermekeinket is. Ezért olyan emberré törekszünk válni, akire a kamasz is felnézhet, akinek van mondanivalója a fiatalok számára, és aki megõrizte a barátságot a gyermekével annak kicsi kora óta.
A szerzés-hajszát elutasítjuk amiatt is, mert a család rovására megy. A családon kívüli szolgálatokat viszont nagy gondossággal kell harmóniába hozni a család belsõ életével, újra és újra. A családon kívüli szolgálatok gazdagítják a szülõk egyéniségét és házastársi kapcsolatukat, így a gyerekek és az egész család javára válnak, de csak túlterheltség nélkül. A küzdelem és elmélyülés, a tettek és az Istennel való kapcsolat dinamikus harmóniájához hasonló ez. "Sok szülõ meggondolatlanul vállalja a gyereket és nem tudatos teremtõ örömmel. Nem is készülnek fel a nevelésére. Közhely, de így van: a rohanó, állandó szerzésre beállított felnõtteknek nagyon nehéz arra a kicsi apróságra figyelni, törõdni vele. Nap mint nap, rendszeresen, türelemmel, gyengédséggel, szeretettel. Idegesek a szülõk, tele vannak problémákkal, nem viszik túlzásba a törõdést. Elmaradnak a beszélgetések, nem ismerik a saját gyermeküket, mert az befeléforduló és zárkózott lesz a sok visszautasítástól. Sokszor elkényeztetik. Az érzelmi fejlõdés szempontjából döntõen fontos lenne, hogy legalább 3 éves koráig a gyermekével lenne az édesanyja, de inkább bölcsibe adják, persze van, ahol valóságos anyagi gondok miatt szükséges. Már a gyerekek között is sok a neurotikus. A serdülõkhöz egyáltalán nem értenek, még annyit sem, mint a kicsikhez. Sok szülõ egy metszetlen fához hasonlít a jellemében és nem képes önmagát sem nevelni."
10. AZ ALKOHOL már nemcsak a felnõttek szórakozása, hanem a mi korosztályunk egy része is szenvedélyes ivó. Bármilyen helyen és bármikor az unalomûzõ a szesz. A legtöbben alkoholos állapotban követik el azt, amit józan ésszel soha nem tennének meg.
A tartalmas társasági élet és a tartalmas vendéglátás (!) nem szorul rá az alkoholra. A mi bulijaink szeszmentesek, Szilveszterkor is elég egy éjféli koccintás. Lehetõleg értelmes dolgokat ajándékozzunk, és ne pálinkát. Ha kocsit vezetünk, teljesen kizárt az alkoholfogyasztás! Magunkat önneveléssel, másokat apostoli munkával menthetünk meg az alkoholizmustól. (A szakemberek véleménye szerint csak akkor nem esik vissza az alkoholról leszokott beteg, ha új baráti körbe kerül és az megóvja.)
Mindemellett igaza van a zsoltárosnak: "a bor megvidámítja a szívet". (104, 15) Az Ószövetség kiemeli a bor jótékony és ugyanakkor veszélyes jellegét és nem gyõzi ajánlani a mértékletességet. Az iszákos kikerülhetetlenül szegénységbe, erõszakba, züllésbe, szavakkal elkövetett igazságtalanságba jut. Szent Pál hangsúlyozza, hogy a részegség zülléshez vezet és árt a Lélekbõl való életnek. Jézus, amikor arról volt szó, hogy összebarátkozhat valakivel, a tisztaságtörvényeket felrúgva bûnösök közé vegyült, böjti napokon lakomázott és bort ivott velük. A farizeusok elítélték ezért: "falánk és borissza ember!" (Mt 11,19) Nem szabad elfelednünk, hogy a bor szoros kapcsolatban van az élet kellemes oldalával: a barátsággal (Sir 9,10) az emberi szeretettel (Én 1,4, 4,10) és általában az örömmel, amely kettõs arcú: fakadhat a bálványimádó kultuszok részegségébõl (Jer 51,7 Jel 18,3) vagy a Bölcsesség tanítványának boldogságából (Péld 9,2). Az alkoholizmus elvetése tehát nem a bor elítélése, különösen akkor nem, ha emberi kapcsolatok ápolásáról van szó. (Dufour: Biblikus Teológiai Szótár, 140-142. o.)
11. AZ APOSTOLI MUNKA Krisztus mûvének folytatása. "úgy készüljünk bensõleg a Karácsonyra, hogy jelek legyünk a világban, olyan jelek, amelyek Jézushoz tudják vezetni az embereket. Talán a legnehezebb feladat a hétköznapok minden percében krisztusi módon élni: hogy észrevegyük a kicsiket, hogy mindenkihez legyen jó szavunk, hogy tudjunk segíteni akkor is, ha fáradtak vagyunk, tudjunk megértõek lenni... Életpéldánkból lássák meg az emberek: bennünk új élet van!" "Az igazságtalanság a gonosz szív gyümölcse. Tehát a gyökeres orvosság: az evangelizálás, az ember elméjének és szívének a meggyógyítása. Segítsünk az embereknek világosságot és erõt meríteni Istenbõl! A struktúrák megváltoztatása önmagában nem ér többet, mint a gyom földfeletti részét levágni."
Bõvelkedõ társadalmunk szenvedõ részesei gyakran a fiatalok, akik nem érzik jól magukat szüleik gondolkodási és életsablonjában, de még túlságosan fiatalok ahhoz, hogy ki tudnák dolgozni saját pozitív változatukat. A Szinódus azt mondja: "Napjainkban újra kell hangsúlyoznunk, hogy veszélyben forog fõleg a gyermekek és ifjak joga a megfelelõ neveltetésre, és olyan életkörülményekre és tájékoztató eszközökre, amelyek az erkölcsileg helyesre és az igazságra tanítják õket." (13. o.) A szegények közé kell sorolnunk azt a tekintélyes számú embert is, aki esetleg tanult, de nem kapott igazi nevelést. Õk a legsebezhetõbbek a propaganda számára.
A problémákkal való szembenállás egyik leghatékonyabb módja az, amit a Zsinat így mond: "Maguk a fiatalok legyenek az ifjúság elsõ és közvetlen apostolai! Saját körükben apostolkodjanak, jól kiismerve társadalmi környezetüket." Evvel kapcsolatban is csak néhány fõbb szempontra térünk ki, tartalmi és formai dolgokra, mert az evangelizálás témája is egy külön kampányt kíván (amit meg is fogunk csinálni).
Mindenki, és különösen a legelkötelezettebbek együttmûködésével csináljunk színvonalas hittant. "Az Egyháznak kifejezetten kötelessége, hogy hirdesse a társadalmi, nemzeti, és nemzetközi igazságosságot!" (Igazságosság a világban, 17. o.) A prédikációk, a hitoktatás és a liturgia a béke világának építésére elkötelezett embereket képezzenek. Törekedjünk arra, hogy neveltjeink körében a társadalommal szemben egészséges kritikai szellem alakuljon ki és növekedjék a szolgálatkészség. (31. Szolgálat, 69. o.)
A mai fiatal a szokottnál is inkább a kortársi ráhatás befolyása alatt áll. A fiatalok önkormányzata ennek pozitív felhasználása és a vezetésre alkalmas fiatalok számára jó gyakorlótér, hogy elsajátítsák az osztó igazságosság készségét. Meg kell, hogy értsék Jézus példáját, aki szolgálni jött, és nem azért, hogy õt szolgálják. (41. Szolgálat, 85. o.)
A pszichológia megállapította, hogy az emberekre legjobban a mikrokörnyezetük: a család, a munkatársak, barátok hatnak. Ez egyrészt azt jelenti, hogy elsõsorban a saját testvéreink, fiatal munkatársaink, osztálytársaink, barátaink felé képviselhetjük hatékonyan az Örömhírt, másrészt, amikor valakit meg szeretnénk nyerni Jézusnak, akkor barátokká kell válnunk. Millió lehetõség van erre, pl. a közös szórakozás, sport, turizmus. Nagy jelentõsége van a jó könyvek kölcsönadásának, propagálásának. Nélkülözhetetlen a komoly önképzés.
"Csupán az élethez való jogot hangsúlyozzák azok, akik tiltakoznak a háborús kötelezettség ellen." (Igazságosság..., 13.o.) Az Egyház részeként képviselnünk kell a Zsinat és a Szinódus álláspontját: "Ismerjék el és törvényesen szabályozzák azt az esetet, ha valaki lelkiismereti okból nem hajlandó fegyveres katonai szolgálatot vállalni!" (Igazságosság..., 26. o.) Véleményünk szerint ez az igazán hatékony tiltakozás a fegyverkezés és a háború ellen. VI. Pállal hirdetnünk kell: "Az erõszak sem nem evangéliumi, sem nem keresztény..." (Ev. Nunc.) Ennek aktualitása nyilvánvaló, hiszen a propaganda a "forradalom teológiáját" mutatja be az egyház haladó részeként. Ugyanakkor nem szabad szem elõl tévesztenünk, hogy az erõszak elítélése elsõsorban az intézményesített, hideg erõszakkal fenntartott igazságtalanság elítélését jelenti. "Ha egyesek buzgón õrzik kiváltságaikat, s fõképpen ha ezeket erõszakkal védik, a történelem színe elõtt felelõssé teszik önmagukat a kétségbeesés kirobbanó háborúinak elõidézéséért!" (VI. Pál bogotai beszéde, 31. Szolgálat, 68. o.)
"Édesanyám és nagymamám közel engedik magukhoz a cigányokat, ruhával és neveléssel segítenek nekik." Segítenünk kell a városunkba került katonák, albérletesek, koleszosok beilleszkedésében a hittanba való befogadással, barátkozással, hogy ne legyenek gyökértelenek itt.
Mit tehet az evangelizáció a szegényekért? A kanadai püspöki kar így ír: "A nyilvánosság elé kell vinni a fogyasztói életmód hibáit, nevelõ programokat kell elõkészíteni s ezek révén felszólítani az embereket, hogy vizsgálják felül életmódjukat, mérsékeljék energiafogyasztásukat otthonukban, egyházi intézményekben és munkahelyükön." Az NSZK püspöki kara így ír: "Be kell láttatnunk az emberekkel, hogy teljességgel összefonódott világban élünk. A mindenkinek emberhez méltó életet biztosító világ felelõsségét Isten egész népe magától értetõdõ feladatává kell tenni." A Szinódus ezt mondja: "Az Egyház minden tagjának úgy kell élnie és úgy kell anyagi eszközeit használnia, hogy a szegényeknek hirdethesse az evangéliumot. Mert ha fordítva tesz, és a gazdagok és hatalmasok egyházaként jelenik meg, elveszti szavahihetõségét. Vajon életmódunk megfelel-e annak a mértéktartásnak, amelyet éppen a sokmillió éhezõ embertársunkra való tekintettel, másoknak hirdetünk?!" (20-21. o.)
12. ÖNMAGUNK ÉPÍTÉSE nélkül képtelenek vagyunk az Isten Országa építésére. Pótolnunk kell nevelésünk hiányosságait. Különösen kell vigyáznunk, hogy ne engedjünk annak a nyomásnak, amely arra próbálja a fiatalokat rávenni, hogy ne foglalkozzanak világnézeti problémákkal, mert csak az anyagi gyarapodást és társadalmi elõrejutást szolgáló szakmai tudás számít, a szellemi kibontakozás útja pedig az állandó szakmai-politikai önképzés. Sajnos a fiatalok többsége csak ezen a téren hajlandó szellemi munkát végezni. Még a keresztény nevet szívesen magukra vevõk is gyakran visszariadnak a keresztény élethez és fõleg az apostoli feladathoz nélkülözhetetlen tanulnivalóktól, viszont ugyanakkor hatalmas energiákat fektetnek bele továbbtanulásba, tanfolyamokba, mert ehhez anyagi érdekeik fûzõdnek. Gyávaságból pedig résztvesznek mindenféle oktatáson és megmozduláson. Mások a passzív kikapcsolódást, fõleg TV-t engedik eluralkodni életükben, és így képtelenné válnak a komoly szellemi életre.
Mi ezzel szemben fáradhatatlanul meg akarjuk ismerni az "igazságot, amely szabaddá tesz" (J 8,32). Természetes, hogy most a fölvetett problémákra nem a tökéletes választ találtuk meg és írtuk le ebben a "határozatban". Mindig figyelemmel kell kísérnünk és tettrekészen tanulmányoznunk a körülöttünk élõ emberek és az egész emberiség problémáit, hiszen konkrét helyes tetteket csak naprakész hozzáértés eredményezhet.
Hasonlóan a fiatal János és András apostolokhoz, akik az Izraelben felbukkant Isten-emberéhez, a Keresztelõhöz csatlakoztak tanítványul, és így váltak alkalmassá Jézus felismerésére, mi is az Isten szavát jól értõ s bennünket a Szeretetre nevelõ nevelõket keresünk magunknak.
13. A KERESZTÉNYEK ÖSSZETARTÁSA, a kisközösség a ma egyházának talán legígéretesebb létformája. A hit és szeretet nélküli világban való elsodródástól ez az összefogás tud megõrizni. Állandóan hasonlítgatjuk ugyanis másokhoz magunkat és állandó a kísértés is, hogy a többség véleményét tegyük magunkévá és a nálunk gazdagabbak életvitelére törekedjünk. A keresztény testvérekkel való dialógus és az Egyház hagyományával való szembesülés megóv minket attól, hogy az evangéliumot saját kívánságaink igazolására álnokul félremagyarázzuk.
A legfontosabb feladat: megteremteni az egységet magunk között, megjeleníteni és elsajátíthatóvá tenni az emberek számára azt, hogy lehet és jó szeretni és a problémák - lám, így is megoldódhatnak. Olyan hellyé válni a világban, ahol megtanulhatják oktatás és szemléltetés és bensõ tapasztalás és gyakorlat által az emberek azt, amit sehol máshol nem tanulhatnak meg, pl. hogyan kell élni a férfi és nõ szeretetközösségét, szülõ és gyermek szeretetközösségét, hogyan kell élni szolgálatkészen, mert élni azt jelenti, hogy szolgálni, mert csak így válik-változik át értékké, kinccsé a fogyó idõ és életerõ.
Törekednünk kell rá, hogy a lelkipásztorokkal jó kapcsolatban, esetleg barátságban legyünk. Õk is igénylik az emberséget, megértést, segítséget, a támogatást munkálkodásukban.
A keresztény közösségnek jellemzõje kell hogy legyen a szegényeket kitüntetõ bánásmód (Jakab 2,1-7).
Együtt már vállalkozhatunk olyasmikre, hogy idõs kispénzû embereket költöztetünk, rendszeresen ebédet hordjunk vagy takarítsunk nekik, nyári táborok során komoly munkát végezzünk stb. "Foglalkozzunk az öregekkel, menjünk velük kirándulni, sétálni, hallgassuk meg õket. Néha ez a legfontosabb nekik. Adjunk nekik feladatokat, hogy érezhessék, szükség van rájuk."
14. MÉLY SZERETETKÖZÖSSÉG ISTENNEL: ennek hiánya oda vezet, hogy manapság sokan ellen próbálnak állni a megújulásnak. Nem élték át a Lélek sodrását. Ha külsõleges szabályokkal próbálnánk a szeretet tettei felé taszigálni az embereket, akkor elõször ellenállnak, ha pedig az ellenállás sikertelen, akkor silányul és morogva, tehát hatástalanul fognak közremûködni. Munkájuk nem lesz szeretettõl fakadó, így hamarosan szükségszerûen beáll a kudarc. Azután pedig cinikusan azt fogják állítani, hogy ezek a tettek teljesíthetetlenek.
"Az élõ szervezetben a sejtek nem "kötelességbõl" mûködnek közre az egész szervezet fenntartásában. Az emberiségért való közös felelõsség alapja éppen az, hogy mi keresztények egymással és Krisztussal, sõt, Krisztuson át a Szentháromsággal egyetlen valóság vagyunk: élõ valóság. Az emberiségért való felelõsség hiánya, a közöny, a nemtörõdés bármelyik keresztényben vagy az élet hiányát, vagy még az öntudatlanság állapotát jelzi." (VI. Pál, Magyar Kurir 1977. okt. 5.)
Jézusról sokszor írják az evangélisták: "megesett a szíve". Ha csak az értelmünkkel keresünk megoldásokat, nem jutunk messzire. Az értelmünk mindig kifogást emel. Ha a szívünkkel próbáljuk megragadni a dolgokat, akkor látjuk, mi a baj, és mit tudunk tenni. Ha tetteinket a szív irányítja, akkor az értelem magától követi.
"Le kell mondanunk saját biztonságunkról, kényelmünkrõl és tekintélyünkrõl, de nem szabad felhagyni prófétai tisztünkkel! Mi sürget bensõnkben, hogy mondjunk le kiváltságainkról? Sokakat az embertársaik, mindenekelõtt a szegények iránti szeretet. De a keresztény az igaz választ magában Krisztusban találja: "Te megnyitod nekem az utat, hogy menjek. Elõttem jársz. A bennem lakó 'nem'-et napról napra 'igen'-né változtatod. Nem csupán néhány szilánkot akarsz belõlem, hanem egész életemet." (Taizei levél) "Adottságainkat ajándékba kaptuk. Ezek életünk új kiváltságai. Ezek megadják az erõt, hogy lemondjunk a mások szenvedése árán fennálló kiváltságainkról. Ha a társadalmunkban általában uralkodó értékeknek hátat fordítunk, minden bizonnyal ismeretlen vidékre jutunk. De eltölt az öröm, hogy fölfedezhetjük magunkat és másokat. Ha szívünket felüdíti a szeretet, akkor a lemondás nem vigasztalan aszkézis, hanem a szabadulás teremtõ útja." (31. Szolgálat, 92. o.)
Isten bûnöket megbocsátó-eltörlõ hatalmának ismerete nélkül fennhéjázó, a tettek hiányát leplezõ nagy szavaknak éreznénk mindazt, amit itt összegyûjtöttünk. Lehet, hogy sokszor az ellenkezõjét tesszük majd annak, amit most szépnek és jónak meglátunk, és mikor valaki hozzánk fordul segítségért, néha azt mondjuk gyengeségünkben: Hagyj békén, elég bajom van, nem érek rá. Mégis érdemes volt ezeket a szándékainkat megosztanunk egymással, mert Isten mindig lehetõvé teszi, hogy újrakezdjünk, és az õ segítségével, hisszük, sokminden megvalósul ezekbõl.
Mai utószó
Az olvasó talán kíváncsi, mi valósult meg ezekbõl a fiatalos elhatározásokból és hogyan alakult a közösség sorsa. Ezért röviden néhány tényt felsorolunk. A közösség gyarapodott korban és létszámban és talán a Jézustól tanultak megvalósításában is. 1981-ben ezért méltónak ítéltetett a megsemmisítésre. A diktatúra könnyen talált ítéletvégrehajtót, akit az eltávolított káplán utódjául kineveztettek. A közösség hiába fordult segítségért a plébánoshoz és a püspökhöz, az egyházpolitika szokás szerint a "jobb ha egy ember hal meg a népért" (magyarul: a prófétai hang pusztuljon a hatalommal való kollaborálás érdekei miatt) kaiafási elvét követte. Mivel máig is törekszenek "Istennek engedelmeskedni, nem embereknek", a politikai változások (melyek nem jelentettek változást az egyházi bürokráciában) után sem változott a helyzetük. De Isten megóvta a közösséget a katakomba-létben, az egyházi és állami üldözések során. Jónéhányan börtönt viseltek katonaságmegtagadás miatt, sok tábort szerveztek fiataloknak, szerény erõikkel dolgoznak a harmadik világ éhezõi, a környezet óvása, az alkoholisták mentése, és a többi, annakidején tanulmányozott probléma megoldása érdekében.