Introduction: A buszból kiszállva egy fehér épületet pillantottam meg. Kettesével sorba állítottak minket. Az épületen, óriás betûkön ez volt olvasható: BEFOGADÓ. A csoport elején állók közül néhányan eltûntek az ajtó mögött. Lassan haladt a sor elõre, s idõnként kekiruhás fiatal fiúk léptek ki az épület ajtaján, hogy a sorban álló Jehova tanú testvéreiket köszöntsék.
A nap a nyugati határ felé igyekezett s sápadtan sütött, de érezni lehetet még melegét. Néztem a tiszta kék eget, felhõtlen volt s oly nyugodt. Az épület melletti keskeny úton idõnként elítéltek haladtak, lassan figyelve minket, majd vigyázzállásba meredve sapkájukat fejükrõl lekapva köszöntek a mellettük elhaladó fegyõrnek. A semmibõl kerültek elénk, majd lassan eltûntek az enyhe széltõl halkan susogó falevelek mögött. A távolból egy lovas kocsi haladt felénk. A két állat lassan húzta maga mögött a könnyedén guruló kocsit, melyen különbözõ kannákban, edényekben lötykölõdött a moslék. A bakon ülõ rab mosolygós arcát figyeltem, amikor hirtelen Gyusza lépett elém. Boldogan öleltük át egymást.
- Na itt vagy végre! - mondta, s az õszinte örömöt láttam szemein. Gyorsan elmondta, hogy mi vár rám az elkövetkezõ két napban. s hogy utána együtt lehetünk majd a körletben. Ahol találkozhatom a többi fiúval is, akik már nagyon várnak. Közel kerülvén végre az ajtóhoz melyen átlépet civil ruhás elítélt társaink kis idõ múltán igazi rabként, tûntek fel, egyszer csak Lici igyekezet elém. Jólesett jelenléte, öröme és szemébõl sugárzó nyugalom érzése.
Zsákba került civil ruhám, s felvettem a megbélyegzés ruházatát. Kapcába csavart lábamon bakancs, fejemen sapka s rajtam a „mákos” rabruha. Kezemben a párnahuzatba tett kincstári felszerelésemmel álltam vissza a sorba. Akaratlanul is felnézetem a tiszta égre, Atyám otthona felé. Gyönyörködtem a csodálatos nyugalomban, melyet a végtelen kékség jelenített meg. Egy madár szállt el akkor a látómezõben.
- Igen rabként is szabad leszek, a lelkem szabadon száll, mint e madár az égen - gondoltam magamban, miközben haladt a csoport a börtön körlet felé. A sor eleje megállt egy hatalmas kék kerítés elõtt. A motor hajtotta óriás kapu lassú méltósággal kinyílt és mi beléptünk új otthonunk „ajtaján”. Egy nagy az un. befogadó zárkába kerültünk, ahol a tapasztaltabbak igyekeztek számukra lefoglalni az alsó ágyak egyikét. Felszerelésemet feldobtam az egyik felsõ ágyra s az ablakhoz mentem. Kinézve a börtönkörlet volt látható magas fehér kerítéssel lezárva a fogházkörlettõl.
Vajon hol, merre lehetnek a testvéreim? - kérdeztem magamtól - s tovább haladt szemem vizsgálva e furcsa panorámát. Jobbra sárga kétszintes épületek és szembe a fehér kerítés mögött…, mint a sivatag vándora az oázisra, úgy tekintettem én akkor a focipályára. Behunytam szemeimet s láttam magam, ahogy szaladok rugdosva a bõrgolyót…

...

Gyusza, mint egy jó bátyus, ellátott fontos információkkal a gyors és könnyebb eligazodás érdekében. Így megtudtam, hogy az írnokok a négyes és ötös zárkában laknak. A hamarosan szabaduló írnok, akinek munkakörét és lakhelyét öröklöm a 4-es cella lakója, s néhány nap múlva költözhetek az „igazi” helyemre. A folyosó végén levõ teremben folytattuk beszélgetésünket. Ez volt a kultúrterem. Felszereltségét tekintve egy igen nagyra nõt virág, egy tv készülék, és jó néhány szék. Beszélgetésünk közben sorra gyarapodtunk, ugyanis ahogy megérkeztek a munkából hittestvéreim, gyorsan igyekeztek a már megszokott találkozó helyre. Elõször Gáborral, majd Licivel és Imivel bõvült ki a kis beszélgetõ társaság. Vagyis inkább én beszéltem ill. meséltem elõzetesben töltött napjaim és a tárgyalásom rövid történetét. Közben Imi elment és kisvártatva sportszerelésekkel jelent meg. Úgy gondolta szükségem lehet egy kis testmozgásra és a sportpályára invitált. Talán nem vették sértésnek új barátaim, hogy nem tudtam ellenállni ilyen csábításnak. Fociztunk Imivel és a többi játszótárssal, miközben testvérbarátaim a nézõtérrõl figyeltek minket beszélgetésük közben. Sorra jöttek újabb focizni vágyó rabtársak, köztük egy magas szõkés srác is, akit nagy lelkesedéssel köszöntöttek a játékosok. Az ellenfél csapatát erõsítette, s egyre sûrûbben csapott össze velem a labda megszerzésének érdekében, mely összecsapások végén enyhe fájdalmakat éreztem lábaimon. Eleinte a játék mellékhatásának tekintettem, de az egyre sûrûsödõ „csibészkedése” kezdet idegesíteni. Az egyik összecsapás után felsegített a földrõl majd átölelt ez a szelíd és barátságos arcú srác s bemutatkozott. Õ volt Jani testvérünk.
Igazán jó volt így együttlátni ezt az öt nagyszerû embert. S õszinte büszkeség töltött el, hogy én is közéjük tartozhatok…
Este, mikor lezárták az épületeket s a folyósokat is, már csak Gyuszával voltam együtt. Váltottunk még néhány szót s aztán saját zárkáinkba mentünk. Így estére megtelt a cella s lassan bemutatkoztam az itt lakó elítélt társaimnak. Az alsó ágyon fekvõ tanú sráccal beszéltem néhány szót Jóskáról, akivel a délutáni incidensem történt. Megtudtam, hogy nehéz esett, mármint homoszexuális ügyben, de van egy gyengéje és az pediglen a sakk. Örült Béla a tanú srác, hogy valamelyest értek ehhez a játékhoz és megegyeztünk, ha Jóska „beindul” valamelyikünk irányába, akkor a másik elhívja sakkozni.
Este kilenc órakor kialudtak a lámpák fényei és kattant a zár a cellánk ajtaján. Rabtársaimmal igyekeztem én is eltenni magam a másnapnak.

Reggel a falon levõ hangszóró éles hangja riasztott fel: négy óra harminc ébresztõ! Igyekezni kellet az ébredéssel, mivel gyorsan odaértek ehhez a cellához a létszámellenõrzést végzõ ügyeletesek. S mire nyílt a zárka ajtaja kettes sorban kellett állnunk, hogy megszámolhassanak minket. Leellenõrzésünk után tisztálkodhattunk, és rendbe tehettük dolgainkat felkészülve a reggeliztetéshez. A reggelire menés, azaz kivonulás az ebédlõ épületébe kötelezõ volt. Hatalmas tömött és fegyelmezett sorban vonult az elítélt állomány az ebédlõ irányába. Mellettem Gyusza és Imi lépkedet és halkan váltottunk néhány szót. A reggeli, még ha kevés is volt legalább ehetõ. A kenyér a kincs jegyeztették meg velem barátaim a lényeget, mivel ha van „hazai” vagy „spájzolt” táplálóbb ennivalóm, akkor visszaérkezésünk után kiegészíthetem a reggelimet.
A munkára történõ kivonulásig kb. félórányi szünet állt rendelkezésünkre, ezt ki-ki, úgy tölthette, ahogy kedve tartotta, mármint a lehetõségeihez képest. Gyusza elvonult elmélkedni, olvasni s voltak, akik még a leveleiket igyekeztek befejezni, néhányan a kultúrterembe mentek csócsózni, s akadtak, akik csak úgy beszélgettek és várták, hogy elteljen az idõ. A hangosbemondó pedig kiabálta sorba a munkabrigádok neveit, hogy igyekezzenek kivonulni a központi ügyeletre. Gazdasági szállítók, Nappalos tehenészek, Gépmûhely, Kábelüzem stb. S ezt követõen a brigádok elindultak fegyelmezett sorokban. Miután megérkezett az írnokok munkáltatója, felszólítottak minket is a kivonulásra. Kettes sorban igyekeztünk a munkahelyünkre, én a mákos ruhámban kilógtam a sorból, mivel a többi írnok kekiruhában masírozott. Vállainkon tarisznya, melyben az evõeszközeinket tartottuk. A befogadó épületében az elsõ irodába vonultak a pénzügyi írnokok, ide tartozott Gyusza is. A másik szobában az elítéltek ügyeivel foglalkozók, míg a legtávolabbi és egyben a legkisebb teremben a szabálysértõk ügyeivel foglalkozó írnokok dolgoztak. Ez utóbbiakhoz kellett csatlakoznom nekem is. Egy törzszászlós smasszernek mutattak be, mint az új betanulandó írnokot. A kis helységben négy íróasztal volt elhelyezve. Az asztalokon különbözõ nyomtatványok, írótömbök, írógépek és más irodai felszerelések. A szekrényekben szabályosan elrendezett dobozokban katalogizált sorban papírok, ügyiratok. Leültettek a fiúk maguk mellé, hogy elkezdõdhessen kioktatásom, hogy láthassák megfelelek-e az elvárásoknak, elvárásaiknak. Munkatársaim: János, aki hamarosan szabadul, s éppen most adja át asztalát és státusát Csabinak, mint a következõ rangidõsnek. Akin látszott, hogy nagy örömmel foglalja el új beosztását és „megfelelõ” kisfõnök lesz ebben a szobában. János még magyarázgatott Csabinak és Ricsinek a két Jehova tanúja fiúnak, bizonyos munkafolyamatokról s közben megkérték Barnabást, hogy magyarázza el és mutassa meg mibõl is áll majd a munkám. S Csabi, mint elsõ fontos teendõjeként felhívta figyelmemet, hogy igyekezzek minél gyorsabban elsajátítani, és a lehetõ legjobban végezni feladatomat a saját érdekemben. Barna úgy tíz évvel lehetet idõsebb nálam, jóképû sportos testalkatú magabiztosnak látszó egyén benyomásáét kelltette így elsõ ránézésre. Magyarázataiból, mármint amit így elsõ hallásra megjegyezhet az ember nem tûnt túl nehéznek, vagy bonyolultnak leendõ munkám. S mivel elmondása szerint úgyis a gyakorlatban kell igazán elsajátítanom a feladatomat, amely pedig majd úgyis látható lesz mindannyiunk szeme elõtt…
Ebédre vonulásunk közben, mivel Gyuszával egymás mellett haladtunk röviden elmeséltem elsõ délelõtt szerzett tapasztalataimat. Ahogy haladt a munkabrigád és szembe jött valamely fegyõr sapkáinkat levéve fejünkrõl hangosan rangjának megnevezésével kellett köszönteni a napszaknak megfelelõen. (Akaratlanul is hamar megtanultam a rangjelzéseket.)
A délután is a munkafolyamatokkal történõ ismerkedésemmel telt, illetve azzal, hogy megismerkedtem Barnával. Bizonyára sokat jelentet, hogy szimpatikusak lettünk hamar egymásnak. Õ balesetes, vagyis gondatlanságból elkövetett halálos kimenetelû közúti baleset okozásának bûntette miatt kiszabott büntetését letöltõ elítélt. Ugyanis elütött egy nénit az autójával, aki igaz, hogy nem a zebrán, hanem csak úgy az úttesten „isten nevében” igyekezett volna a másik oldalra. A balesetet követõen négy hónap múltán halt meg a néni, valami vérrög miatt, mely az ütközésekor keletkezett. Hosszas bírósági eljárás után elítélték tizenhárom hónapra. Csupán egy hónapja szívja a börtön levegõjét és igyekezett elmondása szerint a maga módján jól elvégezni a reá bízott feladatokat, kerülve minden problémát. Számomra magabiztosnak tûnt, talán csak abbéli öröme miatt is, hogy ezentúl, nem õ ül a sor végén…
Este amaddig lehetõségünk nyílt a beszélgetésre, nos elkezdtük ismerkedésünket Gyuszával. Csupán látásból ismertük egymást a szabad múltból, az igazi, az egymás megismerése és elfogadása, a kölcsönös segítségnyújtás, az egymásra figyelés különös és érdekes világa csak most kezdõdött számunkra. Este átadott nekem Gyusza egy ostyát, melyet rövid elmélkedés után magamhoz vettem.

...

Az egyik délután érdekes beszélgetést folytattam Gyuszával. Elmesélte tárgyalásának történetét. Érdekes volt hallani, hogy amikor levezették barátomat a tárgyalóterem elé, ott várakozott családja. Két éves kisfia odaszaladt hozzá, de Gyusza a megbilincselt kezével nem tudta felemelni, és kisfia megkérdezte, hogy mi van a kezein. Testvérem azt válaszolta, hogy ez a szentek ékszere. S hogyan lehet levenni? - kérdezte a gyerek? Az õrnél van a kulcs - volt a válasz. A kissrác odament az ablaknál álldogáló õrhöz, akinek kb. térdéig ért, és apjára nézve fölmutatott rá: Ennél? Az õr erre úgy elszégyellte magát, hogy nyomban levette a bilincset és távolabb húzódott.
Idõközben Gyusza megmutatta a folyósón található titkos helyet, ahol egy kis János evangélium volt eldugva. Esténként ügyesen elõvettük, és reggel figyelmesen visszatettük. A heti átbeszélésre szánt irodalmat naponta adtuk tovább egymásnak. Sok helyen volt eldugva kincsünk, persze idõnként eltûnt egyik másik. Alapos takarítások, festések alkalmával megtalálták, s ha olyanok, akkor visszakerült hozzánk, ha meg olyanok, akkor hamar a nevelõtisztek asztalára kerültek. Sokat jelentet nekem is a biblia olvasása, olyan erõt tudtam meríteni az olvasott igékbõl, amelyre igen nagy szükségem volt. A lebukással járó büntetés veszélye eltörpült a megszerzett erõhöz képest.
Az egyik délután Imi és Jani kívánt beszélgetni velem. Örömmel vártam e két nagyszerû sráccal való beszélgetést, hisz mindkettõbõl szinte állandóan sugárzott valami kedves melegség. Egy igen fontos téma került napirendre, s a fiúk egyfajta izgalommal várták véleményemet a „kislány kérdés” ügyében. A kis közink ez ügyben két táborra oszlott. A partner kapcsolattal rendelkezõkre és természetesen az ellenkezõjével rendelkezõkkel, vagyis éppen e boldog érzéssel nem rendelkezõkre. Meg kellett ismertetni barátaimat a bennem levõ ideálképpel, hogy milyen lánnyal szeretnék a jövõben megismerkedni, hogy tulajdonképpen milyen elvártásaim vannak, ha vannak egyáltalán egy kislánnyal kapcsolatban. Az elvárásom csupán annyi, ha azt egyáltalán elvárásnak lehet nevezni, hogy szeressen, mondjuk csak annyira amennyire én szeretem. Mivel hallgatóságom nem érte be ennyivel, és konkrétumokra is kíváncsiak voltak, így mélyebb szintre kellett ásnom magamban. Kíváncsiak voltak, hogy valós személy jelenik meg ideálképemben, vagy általános „értékekkel” ruházom fel e képet? Bevallottam, hogy évekkel ezelõtt láttam egy nagyon szép és kedves, de szomorúszemû lányt egy nagyközösségi találkozón. S, hogy ez a kép sokszor elõjött már bennem, s ha igazán belegondolok õt, keresem minden lányban. Megtudtam, hogy jó barátaim is hasonló cipõben járnak és hogy ez az ittlétük arra is jó, hogy komolyan elgondolkodjanak ezen a fontos dolgon és voltaképpen felkészülési idõnek tekintik az ittlétüket a „nagy találkozásra”. Nekem is azt ajánlják, és ha kedvem tartja csatlakozzam hozzájuk egy különleges fõiskolában, ahol ezt a szerelem tantárgyat igen komolyan és mélyrehatóan áttanulmányozhatjuk az évek folyamán, olyan nagyszerû tanárok segítségével mint: Dovsztojevszkij, Thomas Mann, vagy Heinrih Böll. Boldogan mondtam igent ez új és oly érdekesnek látszó „iskolához”. Rengeteg élményt nyújtottak a délutáni beszélgetések testvérbarátaimmal.
Meg kellett ismerkednem és ismertetnem magam barátaimmal. Öt új és érdekes és értékes világ kezdet feltárulni elõttem. Élmények, örömök, gondok és problémák a múltból a jelenben és a jövõre vetítve. Hat láncszem voltunk egyenként talán átlagosak, de egymáshoz kapcsolva igen erõs láncot alkottunk.
Imi gazdasági szállító írnokként dolgozott. Két éves bent léte alatt igen sok munkahelyen megfordult már. Volt több alkalommal írnok, de ugyanakkor éjjeli õr is a sertéstelepen. Õ volt az elsõ BKV-tag. Nehéz lehetett neki egyedül. Magán hordozta a nehéz börtönévek nyomait, de igyekezett megmutatni és ez nem olyan erõltetett, hanem tényleg sajátságos belsõ tulajdonsága volt a vidámságát. Csillogott a szeme, akármikor találkoztam vele. Készült már nagyon a szabad életre, és látszott rajta a felkészültsége is. Komolyan karbantartotta magát minded vonatkozásban. Nem volt üresjárat az életében, tanult olvasót, ha valakinek szüksége volt rá, rendelkezésére állt, és sportolt. Igen fontosnak tartotta szelleme mellett a testének megmozgatását, akár mindennap. Nagyon sokat tanultam testvéremtõl. Olyan igazán belevaló elsõ fecske volt.
Gábor az építõk brigádvezetõjeként dolgozott. Felelõsségteljes munkáját a kellõ határozottságával és szelíd tekintéllyel végezte. Mindent sejtetõ mosoly ült állandóan arcán s ez tette õt egyedivé. Szinte kivétel nélkül mindenki tisztelte õt, a smasszeroktól a tanúkon keresztül az egyszerû elítéltekig. Beszélgetéseink alkalmával úgy juttatta el hozzám segítõ útbaigazításait, hogy nem is vettem észre, szinte magam gondolataimnak éreztem, amit továbbított felém. Nehéz szavakat találnom szeretetére, mellyel mindannyiunkat körülvett. Átérezte gondjainkat és nem csak úgy próbált segíteni, hanem valóságosan ott állt mellettünk mindig.
Lici szintén brigádvezetõként dolgozott. Mint mérnõk szigorú fegyelmet tartott elsõsorban magában a saját életvitelében és csak másodlagosan próbált maga körül is „rendet” tartanai. Szigorú következettséggel képezte magát, tanult, tanult és tanult, és igyekezett átadni nekünk ezt az értékrendet, melyet õ oly fontosnak tartott. Sokat jelentett nekem megalkuvást nem tûrõ elszánt magatartása. Látszott, hogy mennyire bosszantja a „fölöslegesen” eltékozolt idõ, melyet a minket sanyargató karhatalom miatt vesztettünk el, önképzésünk terhére.
Jani tehenészeti írnokként dolgozott. Kereste és alakította önmagát ellesve minden értéket tapasztaltabb testvéreitõl. Igyekezett megrajzolni az utat, a fényt az alagút végében és elindult, haladt következetesen ezen az úton. Elfogadva a segítõ jobbokat. Az értékeket megélte bedolgozta magába, majd olyan janisan továbbadta nekünk és más rabtársának. A szelídsége hatott mindenkire, képes volt idõnként megszégyenítenie a erõszakos karhatalmat is szelíd magatartásával.
Gyusza, akit egyszerûen „Atyának” hívtak az elítéltek. Ebben benne volt minden a tisztelet az elfogadás, a gyermeki rácsodálkozás, és õ tudott élni ezzel a „hatalmával”. Megérintett mindenkit és a többi már a megérintetten múlott, lehetett az egy smasszer, vagy a legkeményebb rabtárs, vagy mi a testvérei. Jó volt kapni ebbõl a szeretetbõl és erõbõl. Jól összefogta közösségünket.

...