Introduction: http://hvg.hu/hvgfriss/2004.25/200425HVGFriss644.aspx

Terjeszkedõ pszichopaták

A gazdasági társaságokat a jog a 19. század óta személyekként kezeli. Ha pedig személyek, akkor van személyiségük is, amit megvizsgálva azt találjuk: pszichéjük általában betegebb, mint a természetes személyeké - e gondolatot járja körül az USA-ban frissen bemutatott The Corporation címû film.
A bajok a rabszolgák felszabadításával kezdõdtek. Pontosabban az amerikai alkotmány ezt rögzítõ 14. kiegészítésével, amely kimondja: "egyetlen személyt sem foszthat meg egyetlen állam sem az életétõl, a szabadságától, a tulajdonától megfelelõ törvényes eljárás nélkül". Az amerikai nagyvárosokban a következõ hetekben debütáló The Corporation (A társaság) címû, 145 perces dokumentumfilm legalábbis innen eredezteti a gazdasági társaságok kiszabadulását a társadalmi ellenõrzés alól és máig tartó terjeszkedésüket a mindenhatóságig.

Az ominózus alkotmánykiegészítés 1868. évi elfogadását követõ évtizedben ugyanis mindössze 19 rabszolgatartással kapcsolatos ügy került a bíróságok elé, közel háromszáz esetben viszont társaságok kérték dörzsölt ügyvédeik révén, hogy a 14. kiegészítés alapján személyként ismerjék el õket, s a törvényszékek ezt mindannyiszor meg is tették. Mark Achbar és Jennifer Abbot társrendezõk, valamint Joel Bakan forgatókönyvíró tudósok nyilatkozataival, dokumentumfilm-részletekkel illusztrálja, hogy a fordulat valóban történelmi volt. Társaságokat korábban közcélokra - fõként utak, vasutak, hidak építésére - hoztak létre, az államtól kapott jogosítványuk meghatározott célra és idõre szólt, tagjaik egyetemlegesen felelõsek voltak tevékenységükért. A 14. alkotmánykiegészítés alapján személyiséggel felruházott társaságok azonban önálló életre keltek, megszületett a korlátolt felelõsség fogalma - ami a film szerint valójában maga a korlátlan felelõtlenség. A megzabolázhatatlan társaságok mára ugyanolyan hatalmas intézményekké nõtték ki magukat, "mint az állam, az egyház vagy a kommunista párt".

De milyen személy is a társaság? - teszik föl a kérdést az alkotók. Lelkiismerete mindenesetre nincs neki - szögezi le Noam Chomsky, a Massachusetts Institut of Technology antropológusprofesszora, akire a film alkotói a "nagy igazságok" kimondójának szerepét osztották. Az utca megszólaltatott embereinek viszont láthatóan nem okoz gondot a cégek antropomorfizálása: a General Electric szerintük barátságos, mesélõ kedvû öregúr, a Microsoft agresszív, a McDonalds fiatal, lelkes, szereti a társaságot, a Nike energikus, a Monsanto vegyipari konszern pedig makulátlanul elegáns úr.

Aztán persze kiderül, hogy ezek a "kedves emberek" szörnyû dolgokat mûvelnek. Az amerikai Országos Munkaügyi Bizottság igazgatója, Charles Kernaghan egy, a munkatársai által összehordott hatalmas ruhahalomból találomra kiemel néhányat: egy 14,99 dollárért árusított trikót, amit 3 centért varrt meg valaki valahol a harmadik világban, aztán egy 178 dolláros zakót, amelynek varrónõjét El Salvadorban 74 centtel fizette ki az amerikai gyártó. A Dominikai Köztársaságban egy szeméttelepen a film alkotói a közeli Nike-gyár papírjaira bukkantak, amelyekbõl kiderül, hogy egy trikó megvarrásának normaideje 6,6 perc, s 8 cent jár érte a munkásnak. Hatásfokozóként egy ellenszenves szakértõ a rendszer mellett érvel: ezekben a nyomorországokban - mondja - az emberek könyörögnek azért, hogy óránként 10 centért alkalmazzák õket. Ha azután a bérek emelkednek, a multi egy házzal odébb áll, és egy még szegényebb országot kezd "segíteni a felemelkedésben" - teszi hozzá.

Hasonló módon leplezõdik le a cégek környezetvédelmi felelõtlensége, "a tudatos gyilkosság", ahogy egy szakértõ fogalmaz a rákkeltõ anyagokat használó társaságokról, amelyek szerinte elsõsorban felelõsek azért, hogy a rák ma már járványszerû méreteket ölt: élete során minden második amerikai férfit és minden harmadik nõt megbetegít. A környezetvédelmi bírság a cégek számára hideg fejjel kalkulálható költség: ha olcsóbb szennyezni, mint beruházni, szemrebbenés nélkül az elõbbit választják. A vásznon szapora egymásutánban a cégnevek, büntetési tételekkel: IBM, Mitsubishi, Pfizer, Roche, Daewoo, Sears... 10 milliótól 500 millió dollárig.

Lassan összeáll "a társaság" vizuálisan is megjelenített kórképe: semmibe veszi mások érzéseit, képtelen tartós kapcsolatokra, hazudik és csal a haszon reményében, nincs bûntudata, nem tartja be a társadalmi normákat, törvényeket. A diagnózis: "a társaság" pszichopata. Ez még a szabad piacgazdaság apostola, a filmben többször megszólaló Milton Friedman szerint sincs így jól. Mert persze "a társaság" mint mesterséges jogi képzõdmény nem viselhet morális felelõsséget, "ugyanúgy, ahogyan az épület sem", de tulajdonosai, munkatársai annál inkább viselhetnének - mondja a Nobel-díjas közgazdász.

Chomsky azonban megint nem hagyja, hogy a nézõ nyugodtan hátradõljön székében. Semmit nem változtat az intézmények gonoszságán - mondja a kamerába -, hogy a benne szereplõk milyen emberek. A rabszolgaság akkor is szörnyû intézmény, ha egyik-másik rabszolgatartó történetesen kedves ember volt. A kellemes megjelenésû, fekete pulóveres balos társadalomtudós aztán megadja a privatizációra vonatkozó tudnivalók alaphangját is: "a magánosítással a tulajdont soha nem egy kedves embernek adják át, hanem egy el nem számoltatható önkényúrnak". A 2000-ben a Világbank követelésére privatizált bolíviai cochabambai vízmûveket például az amerikai Bechtel konszern szerezte meg - derül ki egy helyi aktivista kommentárjából, miközben a vásznon a rendõrség által vérbe fojtott tüntetések képei peregnek. "Mikor az emberek megtudták, hogy ezentúl havi két dollárt - jövedelmük egynegyedét - kell fizetniük a vízért, az utcára vonultak." "A kormány hat halott és 175 sebesült áldozat árán, fegyverrel védte meg a Bechtelt a néppel szemben" - így a narrátor. Végül mégis ez lett "a társasággal" szembeni sikeres társadalmi fellépés egyik, a film szerint követendõ példája. Népszavazást írtak ki, melyen Cochabamba lakosságának 96 százaléka a Bechtel-szerzõdés érvénytelenítésére voksolt. "Népi-közösségi tulajdonba vették a volt állami tulajdonú vízmûvet, és most megpróbálnak boldogulni vele" - derül ki az elõremutató kommentárból.

Bugyuta cégimázsreklámfilmek mellett az alkotók döbbenetes jelenetsorral illusztrálják, miképpen próbálják meghódítani a társaságok a természetes személyek lelkét. A világ egyik legnagyobb reklámcége, az évi 20 milliárd dollár forgalmú Initiative Media Worldwide kutatási fõnöke részletesen beszámol egy általuk végzett "nyaggatástudományi" vizsgálatról. A kutatásban részt vevõ szülõknek három héten keresztül folyamatosan jegyezniük kellett, hogy gyermekük milyen áruért, szolgáltatásért mikor, hol, mennyi ideig, milyen módon, milyen intenzitással nyaggatta õket. A vizsgálatból kiderült, hogy vannak édességek, amelyeket 40 százalékban nyaggatás hatására vásárolnak meg a szülõk, vidámpark-látogatások esetében pedig ez az arány 25 százalék. A rádió- és tévéhirdetési idõ vásárlására évente összesen 12 milliárd dollárt költõ cég azután e kutatás eredményeire alapozva alkotta meg, pszichológusok bevonásával, a leginkább nyaggatásra ingerlõ tévéreklámjait.

A reklámvilág hazug - tudhatjuk meg a filmbõl -, de jövedelmezõ. Két egyetemi hallgató - felbuzdulva Tiger Woods golfozó szerintük óránként egymillió dolláros honoráriumért viselt Nike-sapkáján - újsághirdetésben ajánlkozott reklámfigurának, a következõ szöveggel: "Megesszük a müzliteket, ha nem is vagyunk éhesek." És az élelmes fiatalokhoz valósággal dõlnek a megrendelések.

Miközben "a társaság" mindannyiunkat - Chomsky szavaival - gondolattalan fogyasztóvá akar bedarálni, mindent megtesz azért, hogy az ellenállás még csak szóhoz se juthasson. A filmben a Rupert Murdoch tulajdonában lévõ Fox News tévéhálózat három kirúgott tényfeltáró riportere számol be arról, miként akadályozta meg a vegyipari "elegáns úr", hogy a Fox levetítse a Monsanto konszern tehéntápszerének káros hatásait bemutató riportjukat. A Posilac nevû tejtermelés-fokozó szert Kanadában és Nagy-Britanniában nem engedték forgalomba hozni, mert kiderült, hogy miközben óriási fájdalmat okoz a teheneknek, a tejet fogyasztó gyermekek ellenálló képességét is csökkenti - az USA-ban azonban az egyébként szigorú hatóság feltûnõen nagyvonalúan kiadta az engedélyt.

A társaság - amely minden bizonnyal az évtized kapitalizmus- és globalizációellenes kultuszfilmje lesz - egyetlen pozitív cégpéldát mutat be. A filmen a világ legnagyobb szõnyeggyárának elnök-vezérigazgatója, Ray Anderson számol be környezettudati megvilágosodásáról. A helyes úton - mint meséli - a környezet iránt aggódó vásárlók levelei indították el az Interface-vezért, aki rádöbbent, hogy amit cége, másokhoz hasonlóan, mûvel, az "a természet kifosztása", amiért egyszer talán majd börtönbüntetés is jár. Az Interface 2015-ig megvalósítja az "önfenntartó szõnyeggyártást", nyilatkozik átszellemülten Anderson. Azután már nem nyúl a természethez, csak újrahasznosított alapanyagokból dolgozik, és minden kimenõ szennyezéstõl is megkíméli a környezetet.

RÉTI PÁL / WASHINGTON

-----------------------------