UTAK ÉS ÚTVESZTÕK
Lénárd Ödön életútja 1.

Ahonnan elindultunk: egy puha társadalom
- Biztos, hogy mindaz, ami velünk és az egész emberiséggel történt ebben az évszázadban, valami egészen páratlan dolog. Amikor az ember eljut valami nyugalmi állapotra, természetesen támad föl benne az érzés, hogy ez nem maradhat nyom nélkül. Mikor '77-ben végérvényesen hazajöttem, bennem is ugyanez a benyomás kelt fel, de elkezdtem olvasni, sok érdekes anyagot olvastam és rájöttem, hogy ezt már sokan elmondták, és nincs értelme, hogy én azoknak a számát szaporítsam. Egy pár magyar keresztény írást is olvastam, de attól csak elhúztam a számat. Mert például egy egyébként becsületes és munkáját jól végzõ ápolónõ, akit éppen ezért a kutya sem zavart, öregségére megtakarított egy kis pénzt, és ebbõl az Állami Egyházügyi Hivatal kegyes jóvoltából kinyomtathatta önmagáról szóló írását. Az írás jól jön az Egyházügyi Hivatalnak, hiszen öntudatlanul azt mutatja be, hogy itt minden rendben volt, csak nem kellett hõbörögni. Vagyis ez a becsületes, de naiv keresztény lélek keservesen megdolgozott pénzén ingyen reklámot csinált a materializmusnak. Lassan tisztult ki elõttem, hogy mit érdemes és mit kell tenni. Hogy a nácik, a kommunisták azok voltak, akik voltak, az alapjában véve nem érdekelt. A tatárok is azok voltak, akik. DZSINGISZ kán is százezer levágott emberi koponyából épített gúlát magának. Az ilyen mérvû emberi gonoszság túlmutat önmagán. Nem tudom, hogy sátáni mûködésre vagy pszichés emberi hibára vezethetõ-e vissza, de azt sem gondolom, hogy ennek a tisztázása az én feladatom. Nekünk azt érdemes kutatnunk, hogy mi mit hibáztunk. Nekünk mit kell kijavítanunk? Már csak koromnál fogva is eleve világos volt elõttem, hogy sem az én látásomat, sem az olvasókét nem fogja valamiféle érvényesülési gyanú megzavarni. Én tisztán teológiai, egyházi szemmel nézem azt, amit nézek. Nem azt nézem, hogy a többiek mit csinálnak, hanem azt, hogy mi mit csináltunk, vagy nem csináltunk. A régi római közmondás: Historia est magistra vitae már rég a lexikonok tartozéka. Azt is mindenki ismeri, hogy a BOURBONOK semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Napjainkban él azonban egy olyan friss felismerés is, hogy aki nem tanul saját történelmébõl, azt a történelem osztályismétlésre utasítja és végigcsináltatja vele még egyszer ugyanazt. Ezt mi a magunk bõrén is megéreztük. Szívesen megkímélném magunkat attól, hogy osztályt ismételjünk. Az osztályismétlõ gyereknek sem tetszik az osztályismétlés, de nem tetszik az osztályismétlõ társadalomnak sem. És ahogy a gyerek azt mondja, hogy õ szent és ártatlan, csak a tanár pikkel rá, úgy a társadalom társadalmi szinten teszi ugyanezt. Ezzel viszont meg is határozza a maga sorsát. Ebbe nem álltam bele, és nem vagyok hajlandó beleállni. Ami megkülönböztet ettõl a társadalmi szemlélettõl, az nem erény, hanem szerencse. Egyetemi tanulmányaimat 1930-36 között végeztem. Egy kedves barátom mondta akkor, hogy a magyar szellem történetében évszázadok óta nem volt olyan szerencsés helyzet, mint az a fél évtized. Már kihevertük az elsõ világháborút, kezdett beérni a HÓMAN BÁLINT-féle kultúrprogram, kollégiumaink voltak szerte Európában. Igaz, hogy Németországban már 1933-ban uralomra jutott HITLER, de 1936-ig nálunk szellemileg ez még nem érzõdött. A harmincas ével elsõ fele olyan szabad szellemi életet jelentett, amit legfeljebb csak az egyes ember ronthatott el önmagának.

Ehhez hozzá kell még tennem azt a tételt, hogy az embernek, a keresztényeknek sem, nem elég a Szentírást olvasnia, mellette a történelmet is olvasnia kell. De a történelmet a Szentírással kell olvasni. Mert a kettõ együtt adja ki az emberi valóság természetes és természetfölötti részét. A rendi teológia mellett az egyetemen SZEKFÛ GYULA tanítványa voltam, különlegesen kaptam meg mindazt, amit szellemileg egyáltalán meg lehetett kapni, és amit csak ma tudok értékelni, mert akkor természetes volt. Benne volt a levegõben. Ma, amikor levegõ sincs, ez nagyon nehezen érhetõ el.

Sajnos, mi katolikusok is!
Talán ennek a következménye, hogy nemcsak a médiával általában, de egyetlen katolikus médiummal sincs jó kapcsolatom. És nem gondolom azt, hogy csak én hiszek az Evangéliumban, és õk nem, de azért olyan felületesek, hogy az már nem is az Evangéliumra tartozik, hanem egyenesen a természetes emberi humánum alá esik. Hogy konkrét példát mondjak: az IGEN-t elsõ számától kezdve olvastam. Két vagy három évvel ezelõtt azonban az IGEN beszámolt arról, hogy egy országos ifjúsági vezetõi konferencián egy fiatal pap, amikor a maga elõadása következett, a színpadra gördeszkán, kézen állva, reverendában gördült be. Nem állhattam meg, hogy a szerkesztõségnek meg ne írjam, hogy a fizikai törvények ismeretében elképzelhetõ, hogy ez milyen fölemelõ látvány lehetett... El tudom képzelni, hogy egy jószándékú, impresszionálni akaró pap csinál ilyen lükeséget, de akkor egy országos ifjúsági lap ne tegye meg neki azt a szívességet, hogy ezt még terjeszti is. A szerkesztõség azt válaszolta, hogy ha láttam volna, hogy milyen frenetikus sikert aratott, más lenne a véleményem. A frenetikus sikert elhiszem, csak Krisztus megkísértésének története mutatja azt, hogy az ilyen cirkuszok a Sátán kísértései lehetnek, de nem az Evangélium hirdetésének eszközei.

Emellett a levélben azt is közölték, hogy szeretnének velem interjút készíteni. Aztán kaptam egy levelet, hogy az elõzõ számuk anyagi okokból maradt ki és ezért annyi anyag gyûlt össze, hogy az interjú már nem fért bele. De késõbb föltétlenül megcsinálják. Azóta sem egy lemondó levél, sem egy telefon nem jött. Egy szerkesztõség szabad, és akár le is mondhat valamelyik tervérõl, de a postát és a telefont ne csak akkor vegye igénybe, mikor azt érdekének véli, hanem az európai udvariasság követelményei szerint is. Úgyhogy lemondtam az IGEN elõfizetést, és azóta nem is olvasom. Nehogy azt higgyék, hogy mostohagyermekek, elmondom egy másik keresztény lappal való esetemet. Amikor megjelent a Magyar Püspöki Kar szociális körlevele, még aznap elolvastam, végiggondoltam, azután fölhívtam az illetõ lapot, hogy volna egy véleményem a körlevélrõl, ami nem támadó, de kritikus. Ha azt gondolják, hogy leadhatják, akkor elküldöm azonnal faxon, megnézhetik, és dönthetnek, hogy igénybe veszik-e.

A gond az én meglátásom szerint nem abban van, amit a körlevél tartalmaz, hanem abban, ami kimaradt belõle. Mert miután mind a négy fejezete arra utal, hogy a gondok gyökere az erkölcsiekben van, hiányzik utána az ötödik fejezet; hogyan is állunk azzal az erkölccsel. És hiányzik még egy hatodik fejezet, amelyik magunkról szólna; mi hogyan állunk vele, mert csak az adna hitet az elõzményeknek, ha mernénk magunk is a mérlegre állni. Miután a szöveget leadtam faxon, jelezték, hogy egyetértenek vele, hozzák az írást, de nem a következõ számban, mert arra már van egy cikkük, hanem a rákövetkezõben. Mikor megjött a következõ szám, és elolvastam a benne lévõ cikket, igazat adtam a szerkesztõségnek, mert az a cikk egy olyan protokoll írás volt, mint amikor az érkezõ államfõ elé kigurítják a piros szõnyeget a repülõgéphez. De azután megjött a rákövetkezõ szám, és nem volt benne a cikkem. De szintén nem kaptam sem levelet, sem telefonértesítést. Viszont eljutott hozzám annak a híre, hogy az írással megkerestek egy általuk illetékesnek vélt egyházi szervet, és megkérdezték, mit szól hozzá. Ott azt a választ kapták, hogy a cikkben semmi hiba sincs, csak fölösleges. A társadalom olyan lelkesedéssel fogadta a körlevelet, hogy még a HORN GYULA is örült neki. Sõt, azt is megmondta, hogy ezt a körlevelet akár õk is megírhatták volna. Ja, mondtam magamban, ha nektek a Horn Gyula véleménye az irányadó, akkor én felesleges vagyok. Ezt a lapot is lemondtam. Nem akarom tovább folytatni, de mindegyik lapról van egy ilyen históriám. Úgy tûnik, a katolikus média nem nagyon különbözik a többi magyar médiától, azon kívül, hogy kiírja a homlokára azt, hogy õ katolikus.

Önéletrajz és dokumentum
Az önéletrajzot, amibõl rengeteg van ebben a században, egyáltalán nem vetem meg, hisz ez az emlékezésnek, az újra átélésnek a fajtája. Egyáltalán nem biztos, hogy amit az illetõ megélt, az úgy igaz, mert az õ egyéniségétõl, fölfogásától is függ. De ha az írás nem sértõdött, nem mérsékelt, nem célratörõ, akkor lehet hiteles, életszerû, olyan, mint a hús az emberi testen. Az alakját, a formáját adja az egésznek. Olyanokra gondolok, mint például MINDSZENTY vagy ISPÁNKI, az õ munkatársa PETRÓCZY, aki a váci püspök titkára volt. Aztán PRIMO LEVI, Hitler egyik lágerébõl, vagy VARLAM SALAMOV (ezek magyarul is megjelentek) SZTÁLIN Gulágjából. Vagy GÁBOR ÁRON három kötetes írása, ugyancsak a Gulágból. Azután vannak összefoglaló lexikális mûvek, mint HETÉNYI VARGA KÁROLY vagy FEHÉRVÁRY ISTVÁN dolgai. Ezek azonban törékeny dolgok. Sérülékenyek, mint az emberi hús. Csodálom Ispánky memóriáját, aki napról-napra tudta és írta, hogy Vácon mikor mi történt. Énrólam is megírja, hogy melyik zárkában voltam. Hát nem abban a zárkában voltam. Elvileg ki lehetett volna számítani, mikor az emberek emeletenként egyenként jöttek ki az ajtón, és az ember ismerte a cellaszámok rendszerét, hogy ki hol lakik. De ezt mindig csak pillanatokra lehetett megfigyelni, egy másik emelet ablakából, ami azonban szigorúan tilos volt. Így aztán, ha valaki éppen beteg lévén fönn maradt a zárkában, vagy közben egy zárkát raktárnak használtak fel, akkor eltolódott az egész, különben helyes rendszer.

Mindennek felismerése után abbahagytam az addigi száz oldalt elért emlékeim leírását. Elérkezett 1990, amikor elkezdték az ide vonatkozó iratok egy részének a titkosítás alól való mentesítését. Akkor régi gyakorlatomat felhasználva elkezdtem mindezen témák után kutatni a magyar levéltárakban. Számomra ezt az tette lehetõvé, hogy az egyetemen egy évfolyamba és Szekfûnek ugyanabba a szemináriumába jártam, amelyikben akkor a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is ült. Õ megnyitott elõttem egyet-mást, amit tehetett, messzemenõen nem mindent, mert ahhoz õ is gyönge volt, de még mindig sokkal többet, mint amihez mások jutnak hozzá.

Nem egyszer tették föl nekem a kérdést: "te hiszel ezeknek" - mármint a kommunistáknak - az írásaiban? A dolog nem ilyen egyszerû. Ha akár RÁKOSI, akár KÁDÁR beszél egy népgyûlésen, az puszta propaganda. A levéltárakban azonban belsõ utasítási iratok vannak. És azt már Krisztus is megmondta, hogy minden önmagában meghasonlott ország összeomlik, még ha a Sátán birkózik is az ördöggel. Azt például nem jelentheti egy kecskeméti hivatalnok, hogy sikerült begyûjtenie 50 tonna gabonát, mikor csak ötöt sikerült neki. Mert ha utána megkapja azt a rendeletet, hogy mivel másoknál kevés volt, az ötvenbõl küldjön azonnal valahova negyvenet, és kiderül, hogy neki csak ötje van, az õ feje is legurul. A belsõ használatra szánt írások általában hitelesek, csak az embernek bele kell helyezkednie az õ gondolkodásmódjukba. Ez csak gyakorlat kérdése, és ebben nekem bõven volt részem.

Egyébként az elmúlt évszázadokban sincs olyan írás, amit ne kellene történelmi kritikával nézni. Ismert például az az eset, amikor egy óegyiptomi kõtábla hieroglifáin egy fáraó beszámol a maga gyõzelmeirõl, amivel a történészek egy darabig nem tudtak mit kezdeni. Tudniillik a gyõzelem és az õ uralkodása idõben nem estek egybe. Egészen addig, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy létrát támasszon a táblához, és akkor kiderült, hogy lecsiszolták az eredeti nevet, és a hiú fáraó annak helyébe íratta a saját nevét, a tényekkel mit sem törõdve. Úgyhogy nincsen olyan írás, amit nem kellene történelmi kritikának alávetni, a kornak és helyzetnek megfelelõ módszerekkel. De az is naivitás, azt hinni, hogy mert egy kommunista írta le azt, hogy 2X2=4, azért az ne lehet 4. Ahogy tehát a memoár jelenti a valóságon a húst, úgy jelentik a dokumentumok a csontvázat.

Hadd mondjak el a mi idõnkbõl egy példát. Méltatás jelent meg egy papról, hogy szegény öt évet töltött börtönben. Véletlenül kezembe került az iratcsomó, ami róla szólt. És abból kiderült, hogy ez a pap már elõzõleg valahol mondott egy hõbörgõ prédikációt, amiért letartóztatták. Kellõen ráijesztettek, és aláírattak vele egy cédulát, hogy ezentúl jelenteni fogja azokat a dolgokat, amiket tõle várnak. Ez a cédula egy közismert formanyomtatvány volt, ami azt is tartalmazta, hogy az errõl való beszéd államtitoksértést jelent, és ötévi börtönbüntetéssel jár. Nem sokkal késõbb volt egy papi névnapi buli, ahol az összes barátok összejöttek, és egy kicsit iszogattak is. Õ ott elfecsegte, hogy õneki milyen megbízatása van, és ezért vigyázzanak, mit beszélnek elõtte. Persze a pletyka eljutott a rendõrséghez is, ahol az általa aláírt cédula értelmében el is ítélték öt évre, amit õ le is ült. De az minden, csak nem hõsi cselekedet, ha az ember elõször hõbörög, azután ijedtében engedi beszervezni magát, és utána még henceg is vele. De ha én csak azt nézem, amit az információ nélküli ismerõsei mondanak róla, azt hihetem, hogy ez az ember tényleg egy ártatlanul szenvedett hõs.

A másik legyen keresztény
Nemrégiben olvastam egy amerikai írótól, hogy a 20. század valójában "sátáni requiem". Most folyik Franciaországban egy irodalmi botrány, mert S. T. COURTOIS-nak és történészcsoportjának munkájából megjelent egy lexikon vastagságú kötet, miszerint igaz, hogy a jelvények, az ideológiák mások és mások, de a nácizmus és a kommunizmus pontosan ugyanaz. És ha az ember tovább gondolkozik, akkor rájön, hogy ez még továbbmenõen igaz, MAO CE TUNG-tól kezdve POL-POT-ig, az afrikai és balkáni gyilkosokig, PINOCHET-ig, valamint Közép- és Dél-Amerika és Afrika többi diktátoráig. Mindössze arról van szó, hogy kinek mekkora terület, hatalom és lehetõség áll rendelkezésére az emberüldözésre. Mert Sztálin Szibériájának jeges földjében hatvanmillió holttest fekszik, amik, ha nem fordul meg az idõjárás, az Utolsó Ítéletet is így élik meg, egészen megtartva, mert az örök jégben nem pusztulhatnak el. Az, hogy ezt Magyarországon, Szudánban, vagy Algériában nem tudják megcsinálni, az a lelkületen nem változtat.

Igen, a 20. század sátáni requiem. Akik most fiatalok, érzik ennek következményét, látják kifutását; érthetõ, ha ma csak érzelmet, hangulatot, melegséget, valami éberséget keresnek minden összevisszaságon keresztül, tehát a drogon keresztül is. Rémületes boldogságot. Ez pszichésen teljesen érthetõ. És ha megpróbálnak ebbõl kilábolni, akkor valami hiteleset keresnek. Hiteles embert, eszményt, hiteles történelmet. Mindössze abban tévednek, hogy mindez nem érzelem, hangulat kérdése. Az erkölcsiség a tudásban és az akarásban rejlik. Ennek a gyakorlásához azonban fegyelem és felelõsség kell, ez viszont pont ellentéte annak, amit a fiatalok közvetlenül akarnak megtapasztalni: az érzelmeket, hangulatokat, önmaguk kiteljesítését.

A választások után beszéltem egy intelligens, magas beosztású, nem keresztény barátommal. Õ mondta, sajnálja, hogy egy katolikus többségû országban a katolicizmus, mint olyan, a parlamentben nem jelentkezik. Mire és azt feleltem, hogy én bizony nem sajnálom, mert hazugság lenne. Mert egy keresztény párt létét a mögötte álló keresztény társadalom léte teszi jogossá. És mai társadalmunkat a maga tisztaságában éppen úgy nem lehet kereszténynek mondani, mint a korábbi pártot sem. Annak nevezte magát, de amit csinált?

Ha egy ember különbözõ sajtokat szerez a világból, hogy azokat eladja, és az üzletre ki van írva: Sajtkereskedés, bármilyen jól is megy neki, azért a kereskedõbõl még nem lesz sajt. Azért attól, hogy kiírom: Keresztény Párt, és vevõket is találok - szavazókat - még a kereskedõ maga nem lesz keresztény.


UTAK ÉS ÚTVESZTÕK
Lénárd Ödön életútja 2.

Egy kisközösségben vitatkoztak arról, hogy mikor keresztény egy társadalom.
Egyikük a következõ választ adja: 1. ha biztos lehetek abban, hogy a feleségem nem csal meg; 2. ha a fiammal a kamaszkorában is bírni lehet; 3. ha hangversenyrõl hazajövet nem kell félnem attól, hogy az utcasarkon leütnek, akkor a társadalom keresztény. Jellemzõ gondolkodás a mi társadalmunkban. A három pont három elvárás másoktól: az asszonytól, a fiútól és az utca népétõl. Vagyis az illetõ úrnak az a társadalom keresztény, amelyik a maga kereszténységével biztosítja neki a nyugodt életet. Azt, hogy õneki lenne ehhez valami személyes köze, valami keresztény kötelessége, hogy a Krisztus tõle is elvár valamit, arról szó nem esik.

Perek, perek...
Összesen háromszor voltam börtönben. Elõször az iskolák államosításakor tartóztattak le, mert mint az Actio Catholica országos kulturális titkárához, hozzám tartoztak az ide vonatkozó feladatok. Elsõ találkozásunkkor valójában nem is akartak letartóztatni. Hivatali helyiségembe jött be a hírhedt DECSI GYULA egy másik rendõrtiszttel, két detektívvel és egy irodakisasszonnyal, aki egy portable írógépet hozott. Nyilván jegyzõkönyvet akartak csak felvenni. A személyi adatok lejegyzése után az elsõ egyházi jellegû kérdésre azonban azt feleltem, hogy az ilyen jellegû tájékoztatáshoz mutassák be nekem a prímás úr írásos engedélyét, akkor megadhatom azokat, de egyházi ügyek lévén, egyébként nem. Decsi erre odavágta: "akkor letartóztatom!" Azt feleltem: "ez mit változtat a dolgon?" Kihallgatásom kilenc napja után átadott az ügyészségnek, utolsó mondata ez volt hozzám: "Egyszer majd belátja, hogy elrontotta az életét, mert bedõlt egy amerikai tippekre ugró fõpapnak!" Nem volt rá mód, hogy vitát kezdjek, ezért csak vállat vontam.

Mikor több mint öt év után a NAGY IMRE-féle amnesztiával szabadultam, tudtam meg, hogy Decsi még ül, mert a RAJK-per egyik perem-perébe került bele. Elkacagtam magam, és azt mondtam: "ha ma találkoznánk, megkérdezném tõle, hogy azt ugyan tisztáztuk, hogy én hol rontottam el az életemet, de mondja, alezredes úr, maga a magáét hol rontotta el?" Másodszor az országos 1961-es perhullámba sodródtam bele. Arra az idõre ugyanis az ötvenhatos perek nagyjából véget értek, és az azok számára összegyûjtött nagy rendõrtiszti társaság attól tartott, hogy mint fölöslegessé váltakat, szét fogják õket szórni más munkahelyekre, ahol ezt a látszatmunkát valódival kell felcserélniük. Fontosságukat bizonyítandó, megkreálták azt az országos perhullámot, amit hivatalosan is ezzel a költõi névvel illettek: "a fekete hollók összeesküvése ". Mert politikai rendõrségünk költõi vénában soha sem szûkölködött.

A perhullám elsõ tagja az úgynevezett tejföl-per volt. Összegyûjtötték az országból mindazokat, akik valami módon világnézeti munkát folytattak az Állami Egyházügyi Hivatalon kívül. Ugyanis a Helsinki Egyezmény törvénybe iktatása, tehát 1976 elõtt mindenki, aki az ÁEH elõzetes tudta, beleegyezése, megbízása nélkül vallási tevékenységet folytatott, államellenes összeesküvést követett el. Ha tehát egy kis csoportnak a szobámban lelkigyakorlatot tartottam, miséztem, gyóntattam, az összeesküvés volt. Az ilyen munkát legkönnyebben a régi rendek, egyesületek tagjai, vagy szimpatizánsai folytatták, együttmûködve. Hogy ezt a személyi összetartozást megbontsák, minden csoport fejét leválasztották csoportjáról, hogy azok magukra hagyatva, lehetõleg megzavarodjanak. Viszont a leválasztott vezetõket gyûjtötték be ebbe az úgynevezett tejföl-perbe. Ebben a perben voltak jó barátaim, akikrõl tudtam, de nem volt kapcsolatom velük, és voltak olyanok, akiknek a létérõl sem tudtam. Õk természetesen ugyanígy voltak velem. Érthetõ, hogy megkérdeztük: miféle összeesküvés az, ahol egyes tagok egymás létezésérõl sem tudnak? Az volt a felelet, hogy ez egy rafinált szellemi összeesküvés. Mire viszont azt mondtuk, hogy annak is kell valami fogópontjának lenni, hogy pont bennünket, és nem másokat tettek együvé. Amire azt felelték, hogy a szellemi összeesküvés jellegét az bizonyítja, hogy valamennyiünk könyvespolcán ugyanazokat a pápai enciklikákat találták meg...

Hogy a dolog nagyságát eltúlozzák, rendkívül hosszú vizsgálati idõszakokat mértek ki, ami alatt nem tudtunk mit csinálni, mert hiszen az említetteken kívül nem tettünk mást, ezt nem is tagadtuk. Õk nem is nyomoztak, legfeljebb ugyanarról a témáról tízszer is kihallgattak és vettek fel újra és újra jegyzõkönyvet. Ezért a bíróságnak már nem is küldték át az összes iratot, csak amit elégségesnek tartottak. Magam is találtam a levéltárban úgynevezett iratmegsemmisítési jegyzõkönyveket, ahol oldalakon keresztül tucatszor tucatnyi megsemmisített jegyzõkönyvet sorolnak fel.

Jellemzõ a helyzetre: a rabok által Svejknek nevezett nyomozótiszt viselkedése. Úgy látszik, õ a világirodalomból csak Svejket ismerte, de azt tetõtõl-talpig. Velem is nemegyszer megtörtént, hogy miután felhívatott kihallgatásra, befûzte a jegyzõkönyv formanyomtatványát az írógépbe, beírta a személyes adataimat, azután kihúzta az íróasztala fiókját, ahol az elhasznált Olcsó Könyvtár kiadásában ott feküdt kinyitva a Svejk. Nagyokat kacagva olvasott föl az abban szereplõ tábori lelkész dolgairól, készen arra, hogy mint egy kollégista kisfiú, belökje a fiókot és az írógép körül kezdjen matatni, ha valaki véletlenül bejönne a szobába.

A perben tízen voltunk. Jellemzõ, hogy rajtam kívül mindenki elismerte a bûnösségét. A keresztények naivitásához tartozik, hogy bedõlnek annak az ávós dumának, hogy ha elismerik bûnösségüket, kevesebbet kapnak. Az viszont a gondviselés tréfája, hogy az 1963-as amnesztiával mindnyájan, "bûnösök és ártatlanok" egy napon szabadultunk. Ugyancsak naivitás, hogy a vádlottak családja és barátai iparkodtak összeszedni a befolyásosnak tartott kommunista ügyvédeket, jól megfizetve õket, azt hívén, hogy azok ki tudják szabadítani övéiket. De csak azt érték el, hogy az ügyvéd sajnálkozó hangon mondta a bíróságnak védencérõl: "Nézzék meg ezt a szerencsétlent, aki ebben a korlátolt levegõben nõtt fel, ezt a reakciós vallásosságot szívta magába, nem tehet róla, hogy ilyen bornírt körülmények között nem ismerte fel a szocialista igazságot."


UTAK ÉS ÚTVESZTOK
Lénárd Ödön életútja 3.

Ennek a pernek számomra egyik legfájóbb esete volt, mikor az egyik pap - országosan ismert hittanár és lelkivezeto - egyszer csak szólásra jelentkezik, és a tanácselnök, OLTI VILMOS azonnal megadja neki a szót.

Eloreinti a rádiós pult elé, maga viszont hátradol a székben. Én magam csak akkor szólaltam meg, ha felszólítottak, és akkor sem jutottam soha egy félmondatnál tovább, mert azonnal leültettek, látva, hogy a felelet nem fog megfelelni az o vágyaiknak. Olti mozdulatából viszont rögtön láttam, hogy egy általa elore tudott, elokészített, hosszabb eseményre van kilátás. Az illeto szerencsétlen pap, nem tudom, milyen befolyás alatt, de megtagadva addigi évtizedes munkáját, kifejtette, hogy azért érzi bunösnek magát, mert tevékenységével nemcsak az államnak, hanem az Egyháznak is ártott. Mikor harmadik peremmel kapcsolatban hallgattak ki, ugyanez a Svejk mondta, hogy nézze, lehet velünk beszélni, hiszen az a pap, akirol fent említést tettem, most pályázta meg városának egyik legjelentosebb plébániáját, és meg is fogja kapni, mert "cégünk nem emelt kifogást". Ez is mutatja, hogy a dolgoknak áruk van, és ha valaki röviddel börtönmúltja után kiemelt nagyvárosi plébános lesz, mondhat az bármit, nem ingyen történt.

Harmadszor 1966-ban tartóztattak le, akkor is valójában csak azért, mert a magam fizikai munkája mellett végeztem mindazt a papi munkát is, ami belefért. Akkor már az elozo idok tapasztalataira hivatkozva az elso kihallgatásnál megmondtam, hogy semmiféle vallomást nem óhajtok tenni, azt csinálnak velem, amit akarnak. Erre ugyanaz a Svejk azt válaszolta: akkor kénytelenek leszünk környezetét kihallgatni, megmondva nekik, hogy a maga vallomás-megtagadásai miatt kerültek sorra. Miért, kérdeztem, ha én vallanék, akkor oket nem hallgatnák ki? Dehogynem, válaszolta, hogy gondolhat ilyen esztelenséget? Hát akkor? - kérdeztem hiába, mert az arisztotelészi logika nem volt az erosségük. Ebben a perben eredetileg három vádlott volt: magamon kívül a mai kismarosi ciszter apátno és egyik jó barátom, a Bécsben élo, O.M.C. könyvek kiadásával és hazaküldésével foglalkozó TÖRÖK JENO. Beszélgetés közben azonban egyszer elejtettem azt a kijelentést, hogy Jenot az éppen folyó zsinat idején, éppen akkor nevezték ki a Nemhívok Titkárságának tagjává. Amikor eloször találkoztunk az ügyvédeinkkel, akkor még három vádlottnak megfeleloen három ügyvédet hívattak be. Az egyikkel Svejk a fülem hallatára közölte, hogy o eltávozhat, mert Török Jeno ellen nem fognak vádat emelni. Utána megkérdeztem Svejket, hogy ez a nagy bunös hogy lett egyszerre fehér báránnyá? Amire o azt felelte, hogy utánanézett múltkori kijelentésemnek, és mivel tényleg úgy áll a dolog, és ok most próbálnak közeledni a Vatikánhoz, nem akarják azt Jenot vád alá helyezésével bosszantani.

Ehhez a pörhöz még egy ilyen cirkuszi jellegu esemény is tartozik, amilyen különben minden pörömnél volt, ti. a vádiratban éppen a Jenovel való érintkezés kapcsán kémkedéssel is vádoltak. Az akkor i magyar Bünteto Törvénykönyv valójában gumikötél volt. A kémkedés benne azt jelentette, hogy valaki egy idegen állam képviselojének adatot szolgáltat ki. De hiszen én nem adtam ki semmilyen adatot, mondtam. Hát hogyne! - válaszolták. Amikor a levélre felírja a feladó címét, az is adat. Úgyhogy, ha az ember egy követséggel szembenálló utcai telefonfülkében a telefonkönyvbol találomra pár lapot kiszakított, és azt bedobta a követség postaládájába, azért tizenöt évet lehetett kapni. Ha esetleg megmotozzák, és egy revolvert találnak a zsebében, fel is akaszthatták, mivel a "buntényt" fegyveresen követte el. Tovább magyarázták, hogy mivel mindkét pap a Vatikán képviseloje, azért az én feladó címem egy másik papnak írt levélen kémkedést jelent.

Én természetesen fellebbeztem, és másodfokon a bíróság ezt a vádpontot el is ejtette. Az egész ügy büntetéstételén azonban ez nem változtatott. Utána ismét megkérdeztem, hogy azt értem, hogy egy tényt az egyik bíró hat évre értékel, a másik nyolcra, de azt nem tudom fölfogni, hogyan ítélhetnek el huszonévesként is kémkedésért, amikor okleveles bírák sem tudják egyértelmuen eldönteni, hogy egy dolog kémkedés-e vagy sem. Kérdezheti valaki, mi volt ennek az egésznek az értelme? A hozzáértok tudják, hogy az, hogy a kémkedés esetén az ügyész az ügy legelején már zárt tárgyalást kérhet, amit kért is, és meg is kapott, aminek révén kizárják a társadalmat abból a lehetoségbol, hogy tudomására jusson az ügy manipulált hülyesége. Mert amikor a másodfok fölment ez alól a vádpont alól, az már csak ítélethirdetéskor történik, így az ügy egésze ténylegesen zárt marad. A kérdésemre persze szintén csak mosolygó vállvonás volt a válasz. Ez a harmadik börtönidom 1966-tól 1977-ig tartott. A három börtönidot összefoglalva, s az ilyen esetben kötelezo mérséklést belevéve, jogilag tizenkilenc évben állapították meg. Ez ido alatt az ország nyolc börtönét jártam végig, ami azt jelenti, hogy belülrol is megtapasztaltam az akkori magyar börtönrendszer minden formáját.

Szabadulás?
Harmadik szabadulásom úgy történt, hogy 1977-ben, amikor KÁDÁR JÁNOS a Szentatyánál járt, azzal hencegett, hogy magyar pap már nincsen börtönben. A Szentatya erre elébe tette a nevemet. Mire Kádár azt felelte, hogy ha még börtönben van, mikor o hazamegy, azonnal szabadul. Hát ez az azonnal eltartott még egy hónapig, de utána egy reggel, mikor munkába mentünk, rohan utánam egy smasszer, hogy szedje össze a dolgait, azonnal szabadul. Álljon meg a menet, mondtam, majd fél év múlva! Mert én hallottam a börtönrádióban, hogy van a börtönben egy, az enyémhez hasonló nevu fogoly, és ha most maguk engem tévedésbol kieresztenek, abból maguknak lesz bajuk. Még egyszer elszaladt telefonálni, azután rohanva visszajött, hogy jöjjön azonnal, mert magáról van szó. Bevezettek egy ilyesmire szolgáló ünnepies terembe, és a teljes parancsnokság elott kihirdették, hogy a Magyar Népköztársaság és a Vatikán közötti megegyezés következtében azonnal szabadulok.


UTAK ÉS ÚTVESZTOK
Lénárd Ödön életútja 4.

Mondja a parancsnok, hogy 24 órán belül tartozom jelentkezni a rendházban. Börtönügyekben való jártasságom révén, azonnal fölkaptam a vizet. Én soha nem voltam "keretben", mert amikor azt felállították, már börtönben ültem. Soha nem tettem le államesküt, mondván, ami ellen Róma tiltakozik, azt én nem teszem meg.

Mindig fizikai munkával kerestem meg a kenyeremet. Vagy már annyira fejlodött a kommunizmus, hogy mint a Tragédia Falanszter-jelenetében, meghatározzák, hogy ki lesz juhász, úgy tartozom én is szerzetes lenni? Mi az, hogy "tartozom jelentkezni?" Jelentkezem én magamtól is, de nem azért, mert ok mondták. Mivel kétszer mondták, ez nem nyelvbotlás. Azóta kezembe került az az érdekes levél is, amelyben a parancsnok jelenti a miniszternek, hogyan zajlott le ez az esemény. Sot kezemben van az a Központi Bizottsági jegyzokönyv is, amelyben KÁDÁR beszámol a pápánál tett látogatásáról és errol az ígéretérol. Ezt a Központi Bizottság tudomásul is veszi és fölszólítja az állami Egyházügyi Hivatalt, hogy az érdekemben nyújtson be egy kegyelmi kérvényt az igazságügyi miniszterhez, aminek alapján az államfo meg fog kegyelmezni nekem. Utána pedig az egyházi hatóságok gondoskodjanak arról, hogy engem kitegyenek az országból. Mindezt persze akkor nem tudtam, csak éreztem, hogy valami nem stimmel.

A Helsinki Egyezmény után egy beszélon mondta öcsém, aki végigkísért az egész börtönidoben, becsületes keresztény lévén, hogy be akart adni a családom nevében egy kegyelmi kérvényt. Mondtam neki, hogy látom, hogyan megy itt ez a kegyelmi história, amiért olyan árat kellene adni, amit sem én, sem o nem adna meg. O azt felelte, lelkiismerete nem engedi meg, hogy ne tegye meg mindazt, amit törvényesen megtehet. Azt feleltem: a lelkiismeretedbe nem tudok beleszólni. Azt már csak idekint tudtam meg tole, hogy az elkészült kérvényt elvitte az akkori érsekhez, hogy az támogatólag írja alá. Az érsek barátságosan fogadta, de azt mondta, hogy neki is tájékozódnia kell, és egy hét múlva jöjjön vissza. De mikor egy hét múlva visszament, az érsek két kezét elhárítóan tartva felé, mondta: szó sem lehet róla.

Tolem is szabadulnának?
Mikor aztán jelentkeztem a rendfonökömnél, annak elso szava az volt hozzám, hogy ugyanez az érsek érdeklodött nála, hogy lesz-e egy szoba számomra a rendházban, és azt a feleletet kapta, hogy természetesen. Az érseknek ez a hirtelen gondoskodása csak még óvatosabbá tett, és azt mondtam, hogy két hónapig semmiféle döntésre nem vállalkozom, mert eloször orvosilag kell kivizsgáltatnom magam, miközben egy operációra is sor kerül. De ez sok volt az egyházi hatóságnak. Az akkori rendfonököm tíz nap alatt idedirigálta Rómából a Rend központi vezetésébol a közép-európai provinciákra illetékes lengyel asszisztenst, aki azonban becsületes, tisztalelku pap volt, és azt mondta nekem, hogy ha én ki akarok menni, tárt karokkal fogadnak, meghatározhatom az országot, a rendházat, ahol élni szeretnék, de ok maguk nem fognak kiparancsolni az országból. Amire azt feleltem, hogy én viszont nem fogom ezt kérni.

Ezzel azonban a dolog nem ért véget. Megdolgozták a Bécsben élo, ifjúkori baráti rendtársamat, ráijesztve azzal, hogy nem fogják beengedni a segítségül küldött könyveit, és írattak vele nekem egy levelet. Korábban is találkoztunk már szabadulásom óta, személyesen és levélben is, még azt is megbeszéltük, hogy milyen könyveket fog nekem fordításra küldeni. Most azonban egyszerre azt írta, hogy nekem vagy két évre ki kellene mennem Nyugatra, nyelvgyakorlásra, szemlélet-tágulásra, a zsinat anyagával való ismerkedésre, mert itthon köröttem csak egy "fekete mítosz" alakul ki, ami árt az egyház és az állam kapcsolatának. Amellett az én szabadulásom is mintegy ezzel az elofeltétellel történt, hogy kimegyek az országból. Ezt a levelet az egyik püspök úr zsebben hozta be az országba, kapott belole másolatot az érsek úr is, a rendfonököm is.

Én azt mondtam, hogy az amnesztia kihirdetésekor errol szó sem volt, másrészt pedig az egész dolgot megkérdezem Rómától. Onnan azt a választ kaptam, hogy ilyen elofeltételekrol egyik részrol sem esett említés, még óhajszeruen sem. A választ és a rendfonöki fölszólítást egymás mellé téve küldtem vissza a rendfonöknek, mondván, hogy o talán föl tudja oldani ezt az ellentmondást, mert az én agyam erre képtelen.

Régi barátommal azonnal megszakítottam a kapcsolatot, a rendházba pedig nem költöztem be. Pedig külön minisztertanácsi határozattal felemelték a rend létszámát, hogy én is beleférjek. De én így nem álltam be ebbe a zavaros egyházi struktúrába, a helyi egyháziak pedig nem adhattak olyan parancsot, hogy én kimenjek. Én annak, ami akkor csak sejtés volt, ma már írásban tudom bizonyítani valóságát. Ennek a rendfonökömnek az arculatához hozzá tartozik egy ilyen kép is: az ember kap üdvözlo kártyákat Újévre, névnapra. Én ezeket elintézés után eldobálom, különben a mai világban elnyeli az embert a papír. A rendfonököm más típus volt. Egy alkalommal az úgynevezett megegyezés valamelyik évfordulójára hívták meg, nagy ünnepi fogadásra. Akkoriban még az elegancia teteje a Gellért szálló volt, tehát oda. Én nem mentem volna el, de el tudom képzelni, elítélés nélkül, hogy valaki úgy szorong, hogy azt érzi: el kell mennie. De azt már józan ésszel én sem tudom elképzelni, hogy ott az ember zsebreteszi annak a vacsorának a menü-kártyáját, azt magával hozza, elrakja az iratai közé, ahol az máig is megtalálható.

Hadd ecseteljem szélesebb körben ezt a lelkiséget. Mikor jött a rendszerváltozás, vele jött az üldözöttek nyugdíjrendezése is. Amikor utolsó szabadulásom után, hatvanhat évesen kértem a nyugdíjamat, azt tanácsolták, hogy menjek el dolgozni, és tíz év után majd kérhetem. Azt a titkos rendeletet is ismertem, hogy minden politikai szabadult nyugdíj-ügyét fel kell terjeszteni a Belügyminisztériumba, ahol minden indoklás nélkül annyit húznak le belole, amennyit óhajtanak. Erre a szamárságra idos éveimet nem akartam elpazarolni. Úgyhogy több mint egy évtizeden át az egyik nyugati katolikus karitász-szervezet gondoskodott rólam.


UTAK ÉS ÚTVESZTOK
Lénárd Ödön életútja 5.

A rendszerváltáskor azzal is számolni kellett, hogy a magyar papság harmada járta meg a börtönt.

Azt gondoltam, nem vagyunk olyan nagyszeru gazdasági helyzetben, hogy az ennek megfelelo összegre azt ne mondanák az értetlenek, hogy íme, a papok megint szaladnak a pénz után. Véleményem szerint ezt valami átfogó formában kellett volna a püspöki karnak a kormánnyal rendeznie. Ez nem történt meg, és én sem mozdultam, gondolva, hogy eddig is a Gondviselés törodött velem.

A moszkovita RÁKOSI mellett volt két magyar kommunista frakció, akik itthon voltak, és itthon dolgoztak. Az egyik a DEMÉNYÉK, a másik a WEISSHAUSÉK. Demény Pállal találkoztam a börtönben is, és mással is megismerkedtem a családból. Különben az övé volt az elso koncepciós per, mert ot már 1945. január 28-án letartóztatták. Éspedig úgy, hogy PÉTER GÁBOR behívta az Andrássy útra, hogy Rákosi szeretne vele beszélni, azután ki sem jött onnan többé. Mert Rákosi is úgy járt el, mint a török szultánok, akik trónra lépésük után kivégeztették az egész famíliájukat, nehogy abból valami trónkövetelo lépjen föl. Mikor Deményék megtudták, hogy az én nyugdíjügyem rendezetlen, fölrohantak GÖNCZ ÁRPÁDHOZ, vele aláírattak valamit, és soron kívül elintézték az ügyet. A sok derus mozdulatnak ez is egyike, hogy a legtöbbet ült pap nyugdíjrendezését kommunista barátai csinálták meg.

Az ilyen típusú történeteket folytatni tudom. Néhány évvel ezelott a Várban rendem csinált egy kiállítást 350 éves múltjáról. Én megnézve kijelentettem, hogy tévedtek, a kiállítás nem 350, hanem csak 300 éves. Az utolsó ötven évrol ugyanis alig volt szó benne. Arról, hogy mi mindent vettek el tolünk, ki mindenkit üldöztek, nyomorítottak meg, milyenek voltak az életlehetoségeink az utolsó ötven évben. Félelembol ezt az idot legszívesebben kitörölték volna a naptárból. De az eredmény csak a felém irányuló ellenorzés növekedése volt. Mert ezt általánosságban lehetett érezni az egész magyar egyházban. Típusosan a lebukottakat nem segítették, hanem leírták. Igaz, hogy a jogszolgáltatásunk csak a természetes családot ismerte el olyannak, amelyikkel a rab kapcsolatot tarthat. A természetfölöttit csak kivételes esetekben. De hát kello eréllyel és bátorsággal lehetett volna itt is harcolni, mint ahogy harcoltak másutt.

Egyik rendfonököm például nem rettent meg attól, hogy a saját kommunista miniszter édestestvérét az '56-os idok alatt a rendházban rejtegesse. Énhozzám, aki egy kilométerre sem lakott a rendháztól, soha el sem nézett. A nyugati támogatásként kapott IKKA-csomagokból soha egy karácsonyi megemlékezést nem küldött. Elso börtönbeli hazajövetelemkor magától ígérte meg, hogy támogatásként fordításokat fog küldeni a Vigilia folyóirat részére, ám ez egyszer sem történt meg. Sokáig benn miséztem a rendházi kápolnában munka elott hajnalban, és mikor hétvégéken, a budai hegyekben ifjúsági csoportnak vagy szerzeteseknek lelkigyakorlatot tartottam, iparkodtam a vasárnapi ebédre hazaszaladni a közösségbe, míg lassan rá nem jöttem, hogy ez csak az én igényem, a közösségnek csak terhe.

Említenék egy harmadik dolgot: a pápai misén való koncelebrálás ügyét. Az elso pápalátogatás idején véletlenül úgy ültem, hogy mellettem vitték föl a Szentatyának szóló ajándékot. Többek között egy kalocsai népmuvészeti babát. Kitört belolem: ezek meg vannak orülve, hát azt hiszik, a Szentatya babázva alszik el? Mert arról, hogy az elmúlt idoben mi minden történt egyházunkban, hány embert ítéltek el, végeztek ki, tettek ki hivatalából, üldözték családjával együtt csak azért, mert hívo volt, hány emberünk ment tönkre, mit vesztett a katolikus társadalom, minderrol szó sem esett. A látogatási útmutatóban a vatikáni kapcsolataink kinyomtatott történetébol ez az 50 év szintén hiányzik. Akárcsak ORWELLT olvasná az ember. Példa arra, hogy mire volt képes a rendezok rossz lelkiismerete.

A második pápalátogatás elott Rómában voltam, és egy papi társaságban elmondtam ezt a dolgot úgy, ahogy volt. Akkor szó esett arról, hogy talán ezt úgy lehetne most helyrehozni, hogy legalább jelképesen, akik még bírják, néhányan koncelebrálnának a Szentatyával a börtönviseltek közül. Nem tudtam, hogy a társaságban jelen volt RATZINGER bíboros egyik munkatársa is, aki ezt a fonökének elmondta. O azt felelte rá, hogy ez nem rossz ötlet, mindössze egy hibája van, hogy megegyezés szerint pápalátogatás idején a helyi programot a helyi püspöki kar terjeszti fel. Tehát azoknak kellene szólni, hogy ok terjesszék ezt föl. Mikor ezt nekem elmesélték, a hasamat fogtam nevettemben. De Rómában sem estek a fejükre, és megüzenték a helyieknek, hogy Róma szívesen venné ezt a megoldást. Ennek nehéz lett volna ellenállni, de meg lehet manipulálni minden ügyet. A látogatáskor volt az oltár mellett egy szektor, ahol vagy ezer pap koncelebrált. A végül is hat kiemelt börtönviselt papot fölvitték koncelebrálni a pápai emelvényre. De ez nem úgy történt, mint ahogy az emberek a fényképeken látják, hogy a koncelebrálók jobbról-balról körülveszik a focelebránst. Azt mégsem engedhették meg maguknak a helyi nagyságok, hogy hat börtönviselt pap fogja körül a Szentatyát. Bennünket fönt az emelvényen egy külön tömbbe ültettek, négyes sorokban, ahol elöl ültek egyházi rang szerint a püspöki kar tagjai, utána az apátok, és azután mi hatan. Így biztosítva volt, hogy senki sem láthat bennünket. Engem a szentáldozás pillanatában lehet látni egy fényképen, mert a szentáldozást ki-ki maga végezte, és arra nem gondoltak, hogy egy külföldön élo közvetlen jó barátom a külügyminisztériumon keresztül engedélyt kér és kap, hogy a televíziósokkal együtt mozoghasson, és közvetlen közelrol tudjon a szentáldozásom pillanatában lefényképezni.

Az Új Ember címu katolikus lap elküldte egy újságíróját hozzám, hogy mint a többiektol, kérjen tolem is egy rövid interjút. Az Új Ember, amelyiknek foszerkesztoje megtiltotta, hogy az Ero az erotlenségben címu könyvemet a lapban egyáltalán megemlítsék, miután azt dokumentáltam, hogy az ugyancsak "katolikus" Saád Béla annak idején hogyan szerette volna a lapot a saját maga, illetve gyakorlatilag a Párt kezére átjátszani. Az újságírónak megmondtam, hogy vele semmi bajom nincsen, de az Új Emberrel nem állok szóba.


UTAK ÉS ÚTVESZTOK
Lénárd Ödön életútja 6.

Jöjjön a horoszkóp. Az átlagember észre sem veszi, hogy mennyi divatos ostobaság kerül katolikus címen a közvéleménybe, hogy szellemi levegonket további fertozésekkel gazdagítsa.

Kutatásaim közben kezembe került három vastag doboz, telve egyes papírlapokon kidolgozott horoszkópokkal. Színes körökkel, vonalakkal, megmért szögekkel, görög betukkel. Szeretném tudni, hogy hol mondta Krisztus, hogy horoszkóppal tanítsátok az embereket? Mintha O az evangéliumról beszélt volna. Aki ezzel komolyan foglalkozik, annak a szabad akaratról szóló katolikus hite erosen kétségbe vonható.

Vagy mit szóljunk a vallásszociológia divatjáról? A választások elott nem volt hét, hogy egy újságlapnyi vallásszociológiai szöveggel ne táplálták volna az embereket. Pedig a szó maga is kétes értelmu. A szociológia, ami az emberrol, az emberi viszonyokról szól, tiszta és világos. A vallás azonban természetfölötti tény. Hogy milyen korú emberek járnak templomba, milyen foglalkozásúak, vagy mi a véleményük errol vagy arról a hittételrol, az lehet zsurnalisztikai téma, de a valláshoz semmi köze nincsen. A vallásszociológiának körülbelül annyi értelme van, mint a "geológiai teológiának". Bizonyos egyszeru statisztikai módszereit adott esetben fel lehet használni, például hogy milyen jellegu emberek milyen misére járnak, hogy a homíliát annak megfeleloen tudják összeállítani, de ezt vallásszociológiának nevezni: felvágás. Egyszerubb íróasztal mellett, esetleg AEH-s múlttal a hátunk mögött statisztikákat gyártani, mint a kommunisták módjára mellékutcákban járni, embertol emberig. Nem állunk másként a pszichológiával sem. A mai társadalmunk közösségi rossz lelkiismeretét a szociológiával, az egyénit a pszichológiával keni el és takarja be.

Valamikor a hatvanas években történt, hogy a Gyujtoben egyszerre megjelent két fehérköpönyeges fiatalúr, és a rabok között elterjedt a hír, hogy ez két pszichológus, akiket a rabokkal való foglalkozásra neveztek ki. Akkor is nagyot néztem, mert az ilyen gyujtoi beosztás az illetoknek anyagilag sokat jelenthetett, de az ott összezsúfolt 2500 ember olyan rendkívül kényes pszichés emberi területet jelentett, hogy az ezzel való bánásra nagyon komoly tapasztalatra lett volna szükség. El nem tudtam képzelni, mit fognak tudni itt ezek csinálni. Egyszer kaptunk tolük egy húsz oldalas kérdoívet. Olyan kérdés is volt, hogy kit tart a világ legnagyobb színésznojének? Kérdezik ezt olyanoktól, akiknek a nagyja már jó évtizede börtönben és nem moziban volt, amikor a világ legnagyobb színésznoje még talán a kisujját szopta. Ezt persze könnyu elkészíteni, de ki fogja ezt a 2500-szor 20 oldalt feldolgozni? Nohát nem is láttuk nyomát soha. De évek múlva itthon, a Lelkipásztori Intézetbol kapok egy hasonlót, csak mindössze nyolc oldalon. A kérdések itt is édesek voltak. Van-e telefonja? Van-e fürdoszobája? Házvezetonoje? Intimebb jelleguek: hogyan, kitol, honnan kapta a hivatását? Hát meg lehet kérdezni az utcán egy ismeretlentol, aki a párjával sétál, hogy miért szerelmes a másikba? És nem tökéletesen elegendo az a válasz, hogy csak? A hivatás egyéni regénye mindenkinek, és egyéni útja az Úristennek. A szöveget azonban akkor vágtam a földhöz, amikor ahhoz a fölszólításhoz érkeztem, hogy soroljam föl a kitüntetéseimet. Eltekintve a börtönítéletektol, mit soroljak föl? Azt, amit Kádártól kaptam? De hát nem kaptam tole! Vagy azokat az elmaradott barokk címeket, amiket az ÁEH azért állított vissza, mert rájött, hogy vannak papok, akiket ezekkel az üres járatokkal meg lehet fogni, hogy "címzetes". Az ügynek semmi más tartalma nincs, mint hogy valakinek a névjegye kétsoros lesz.

Másfél hónap múlva jött ám másodszor ugyanaz, mondván, nem kaptak választ tolem, de ha nem adok újabb adatokat, akkor ok kénytelenek azt közölni rólam, ami a "vörös könyvben" (a kommunizmus alatt megjelent elso egyházi névtárban) szerepel. Jót derültem rajta, mert ebben a díszes muben én még egyáltalán nem vagyok megtalálható. De mivel az Ószövetségben is az áll, hogy a fiatal is, ha már kétszer kérdezik, feleljen, hát megírtam nekik, hogy ahelyett, hogy ilyen linkségekkel törodnének, mennének ki a fiatalok közé hittant tanítani, mert arra sokkal nagyobb szükség van. Derülten vettem utána tudomásul, hogy a püspöki kar pénz híján félbehagyatta az egész "projektet".

Kutatni kezdek
Pedig sok mindennek jó lenne utána nézni! A püspöki karnak van egy Történeti Bizottsága, lényegében papíron. Ennek elso megjelent kiadványa egy alföldi plébánia története volt, mely a bizottság vezetojének huszonöt évvel ezelott megírt doktori disszertációját tartalmazza. Nem gondolom, hogy erre van ma legnagyobb szükségünk. Újságban két alkalommal is láttam viszont olyan fotót, amikor a Belügyminisztérium raktáraiban koncepciós perbol származó, elkobzott értékeket adnak vissza a jogosultaknak. Elküldtem az illeto úrnak az újságkivágásokat, és küldtem neki másfél tucat fölvételt a Bírósági levéltárból, a Zirci Apátság elkobzott kincseibol. Ezek elkobzott összeesküvési szerszámokat mutatnak, mint például egy numizmatikai gyujtemény, azután barokk miseruhák, középkori kódexek, apáti gyuru stb. És fölvetettem, hogy hivatalosan fel kellene szólítani az illetékeseket, hogy hasonló egyházi dolgok nem találhatók-e ugyanott? Soha nem kaptam választ. Az ilyen esetekre szoktam mondani, hogy én még Európában születtem, de ezek az urak már csak a tatár sztyeppéken. Mert én már akkor börtönben ültem az Evangéliumért, amikor o még a homokozójába pisilt, de ma egy levél vagy telefonválaszra nem méltat.

Amikor én elkezdtem a magam levéltári kutatásait, tulajdonképp csak arra a négy perre voltam kíváncsi, amelyikhez nekem is közöm volt. Munka közben azonban rájöttem, hogy itt egy idozített bomba van elhelyezve a magyar egyház alá. Aki teheti, az inkább azon a levéltári anyagon ül, amivel ot lehetne támadni, és azon a másikon, amelyikkel o támadhatja az ellenfeleit. Ennek azonban nem kell az örökkévalóságig tartania. És ha egyszer az ügyeinket alaptalanként semmisítette meg a Bíróság, és amit elvettek, az visszaadandó, ha még feltalálható, akkor a ránk vonatkozó bírósági iratok is bennünket illetnek.


UTAK ÉS ÚTVESZTOK
Lénárd Ödön életútja 7.

Szakmai ember lévén, a ránk vonatkozó bírósági iratokat eszem ágában sincs visszakövetelni. A Trianoni Békeszerzodésnek volt egy értelmes cikke is, ami szerint az utódállamok nem szedhetik szét a központi bécsi levéltárakat, mivel minden életszeruen megszületett levéltár használhatatlanná válik, ha feldarabolják. Mindössze csak Bécs nem zárhatja el az utódállamok kutatói elott a levéltárait.Az elmúlt évben az Országos Levéltár egy millió mikrofilmet készített dokumentumairól. Persze feldolgozásukhoz szükség lenne a mi közremuködésünkre. Felhívásomra két személyesen is ismert embertol kaptam baráti é s tehetetlen választ, négytol olyat, ami azt mutatja, hogy fogalma sincs az ügyrol, hat úr egyáltalán nem méltóztatott válaszolni. Ekkor, magad uram, ha szolgád nincs, egyedül kezdtem dolgozni, és ezt teszem kilenc év óta. Egyet-mást már összegyujtöttem, de a töredékét sem annak, ami érdekes, mert még unokáink is fognak dolgozni azon a több kilométer hosszúságú iratanyagon, ami a levéltárak pincéiben lapul. Én nem is tartok mást a feladatomnak, minthogy kidolgozzam azokat az evangéliumi, szakmai módszereket, amikkel majd neki lehet állni a tényleges munkának. Azt a szemléletmódot, amivel nekünk kell néznünk az egész kort, azt a fogalmi tisztázást, amit csak magamfajta ember tud elvégezni, aki nemcsak a papírt tarja kézben, hanem a valóságban is végigélte azokat a dolgokat, amik a papíron állnak.

Az én dolgom elsosorban az anyag etikai-szellemi megközelítési módjának a kialakítása. Mert a hóhér hóhér, az természetes. De az nagy baj, ha a mi viselkedésünk is természetes, és nem természetfeletti.Abból, amit én a kutatási anyagból ma levonok, kiugró esetektol eltekintve nem az a lényeges, hogy ki a bunös és ki a szent, hanem, hogy hogyan hibáztunk el egy lépést, és mire kell a jövoben vigyáznunk. A feladat lényege tehát a teljes nyíltság, a dolgok feltárása, és a levonható tanulságok közzététele. Mert az emberek mindig hibáztak, mi is hibázunk, a legtöbb, amit tenni tudunk, tanulni a hibáinkból, hogy azok a jövoben kevesbedjenek. Igen ám, de ezt hajlandók az emberek a legkevésbé megcsinálni. Mert akkor mindenkinek a saját lelkiismeretén kellene kezdenie, és nem azon törni a fejét, hogy ki, mit tudhat róla.A mai levéltári kutatásnál tisztázatlan a helyzet, mert van egyéni adat, és közérdeku adat. Az egyéni adatok védelem alatt állnak, a közérdeku adat elvileg mindenkinek rendelkezésére áll. Csak éppen a két adat típus különbségét nem tisztázta a törvény egyértelmu pontossággal. És nem egyszer a levéltárosok reszketnek a legjobban, mert akár százezer forintos büntetést is kaphatnak, ha egy egyéninek minosülo adatot adnak ki, de ugyanígy, ha nem adnak ki egy közérdeku adatot.A pontatlanságot példával igyekszem igazolni. Elso pillanatra úgy tunik fel, hogy az, hogy valaki homoszexuális, az igazán a magánügye. De ha ez a homoszexuális ember véletlenül éppen a monarchia vezérkari fonöke, akire az orosz kémszolgálat éppen e vonása miatt tud ráépíteni egy kémet, és ezen keresztül szerzi meg a Monarchia Kárpátok-beli fölvonulási terveit, és ennek következtében ott százezer ember esik el, no, ez még mindig egyéni adat? S nem tudok elzárkózni azon gyanú elol, hogy ez a pontatlanság szándékos, hogy mindenki a saját érdekei szerint játszhasson az adatokkal.Nekünk, keresztényeknek alapveto hibánk, hogy puhák, naivak, rövidlátók, evilágiak vagyunk.

Ennek következménye, hogy az Evangéliumnak azt a parancsát tartjuk meg legkevésbé, hogy ne ítélkezzetek! Az emberek általában csekély szellemi életet élnek, csak arról fecsegnek, hogy mi van a családban, rokonságban, kinek van szeretoje az üzemben stb. Pedig már a neves osztrák pszichiáter, Frankl megmondta, hogy az ember teremtmény, és ilyenként feladatot kap, amirol el kell számolnia. Kérdezni egyedül a Teremtonek van joga. A lágerben is azt mondotta, hogy a láger is feladat, mint minden betegség, szenvedés, és az ember dolga, hogy Ura elvárása szerint megoldja a feladatot.Éppen ezért a felelosséget megállapítani szubjektív dolog. Nem tudhatom, hogy amit a másik tesz, azt milyen genetikus sérüléssel, pszichés gyöngeségekkel, számára legyozhetetlen befolyásoltsággal vagy milyen információ hiánnyal teszi, eltekintve a kiugró, az egész világ által látott helyzetektol. Viszont az objektív helyzetet ismerhetem, tehát azt, hogy ezt meg ezt nem lehet tenni. De hogy ezt Kis vagy Nagy átérzi-e, arról fogalmam sincs. És ha átérzi is, élete utolsó pillanatában nem fordul-e teljes bánattal szívében az Úristen felé, azt szintén nem tudhatom. De a személyétol függetlenül azt, hogy amit tett, az árulás, azt nyugodtan mondhatom, és azon keresztül taníthatom a helyes viselkedésre az utódaimat is. Tehát csak az objektív az, ami továbbviheto. A szubjektívben benne van az egyéni bizonytalankodás egész skálája. A keresztény történelemszemléletnek egyik fo dolga, hogy - az egészen nyilvánvaló esetektol eltekintve - amilyen bizonytalanul ítélkezik az egyes személy fölött, annál élesebben és makacsabbul határozza meg az objektív helyzetet. Hogy valakit Nagynak vagy Kisnek hívnak, és ilyenként ezt vagy azt csinálta, az a dolog egyik oldala. Lehet, hogy elotte leitatták, injekciózták. Mindez az o személyi felelosségét elbizonytalanítja. De hogy maga a helyzet súlyosan elítélendo, az a dolog másik oldala.Az elso négy pernek, aminek az anyagát tanulmányoztam, legfobb tanulsága számomra az volt, hogy a magyar egyház épülete alatt egy idozített bomba van elrejtve. Érzékeltetésére elmondok egy példát. A szaléziek elhanyagolt gyerekekkel foglalkoztak Budapest peremén. Mikor aztán ezek felnottek, katonasorba kerültek, a katonaság, rendorség társadalmi helyzetüknél fogva alkalmasnak látta oket, hogy részben belolük rekrutálja a maga gárdáját. Akkoriban két év volt a katonaido. A kiválasztottaknak azonban felajánlották, hogy kötnek velük egy évre szóló szerzodést, amikor is elmennek rendornek, vagy például smasszernek. Ez azt jelentette, hogy karrier nyílt meg elottük: kiemelt fizetést, szabadságot, és egyéb kedvezményeket kaphattak. Ha egy év múltán mindkét oldalról megfelelonek tartották a helyzetet, véglegesíthették. A tájékozatlan fiatalok ennek veszélyeit nem érezték, annál jobban a katonaélettel szembeni elonyeit.


UTAK ÉS ÚTVESZTOK
Lénárd Ödön életútja 8.

Így akadt köztük olyan is, aki például az ÁVÓ-hoz kötelezte el magát, azonban továbbra is szerette azt a szalézi pátert, aki ot fölnevelte, és ÁVÓ-s hadnagyként is meg-meglátogatta.

Ez azonban nem maradt titokban a belso ellenorzés elott. És ott úgy értékelték, hogy íme, az Egyház már az ÁVÓ-ba is be akar hatolni. Úgyhogy letartóztatták ot is, és a szalézieket is. Mikor ez utóbbiak kihallgatása megkezdodött, a kérdés mindig az volt, hogy hol a dollár, hol a fegyver, a külföldi kapcsolatok írásos anyaga, mert velünk kapcsolatban az ÁVÓ nem is tudott másról gondolkodni. Elsosorban egy öreg szalézit vettek elo, mert neki, mint régi gondnoknak, szerintük mindenrol tudnia kellett. Aki azonban semmi ilyesmit nem tudott produkálni. Erre elovettek két fiatal szalézit, akiket nem tudom milyen eszközökkel, de rávettek arra, hogy ismerjék el, hogy ok egymással homoszexuális viszonyban voltak. Ezt a két fiatal egy cédulán, saját kezu írással ismerte el, hozzátéve, hogy ez a rendben általános volt.

Ahogy én ismerem az ÁVÓ módszerét (hisz velem is csináltak hasonlókat), a cédulát elébe dobhatták az öreg gondnoknak, azzal a szöveggel, hogy "maga ezeket a szemeteket kívánja védeni? Hát ezek nem érdemlik azt meg, valljon be mindent." És a vizsgálati anyagban (amirol természetesen nem kaptam xerox-másolatot) az elozo cédula mellett fekszik megkönnyezteto öreg írással egy másik kézírásos lap. "Az élo Istenre esküszöm, hogy soha nem volt szexuális kapcsolatom, se férfival, se novel. Az élo Istenre esküszöm, hogy egyetlen rendtársamról sem tudom, hogy lett volna ilyen kapcsolata. Az élo Istenre esküszöm, hogy egyetlen rendtársamról sem tételezem fel, hogy lett volna ilyen kapcsolata.

Sajátkezu aláírás, ahogy az elozoek is azok voltak. Egyébként az ÁVÓ-s hadnagyot is és szalézi nevelojét is felakasztották. Ugye egészen másként néz ki a dolog, hogy ha valaki ellenséges célzattal az elso cédulát hozza nyilvánosságra, a másik nélkül. És akkor is másképp néz ki, ha kézben van az egész anyag, és mi hozzá tudjuk tenni a másik cédulát is. Úgyhogy az eddig folytatott munkámnak megvan az a haszna is, hogy ma sokkal mélyebben, átfogóbban, reálisabban látom a helyzetet, mint ahogy korábban akár csak sejtettem is, vagy mint ahogy más, aki ezen az iskolán nem ment keresztül, gondolná.

De ez senkit nem érdekel.
Ebbol a helyzetbol értékelheto annak a püspökünknek az állásfoglalása is, aki az egyik kutatónak - aki a maga ilyen munkájához a támogatását kérte - azt a feleletet adta: "mi úgyis tudjuk, hogy ki volt börtönben, a nagyközönség nem kíváncsi rá, és az egész munkának nincsen semmi jelentosége". Ez az állásfoglalás nemcsak tökéletes történelmi érdektelenségrol, de átfogó szellemi analfabétaságról is tanúságot tesz. Hiszen a nyugatnémetek ugyanerre a célra felállították az Institut für Zeitgeschichte nevu intézményt, pedig náluk csak tizenhárom évig volt nácizmus, messze nem annyi ideig, mint nálunk a kommunizmus. És ennek az intézménynek a mondott témában már százat éro számban vannak lexikonkötet nagyságú kiadványai.

Mikor az én elozo kötetem, az Ero az erotlenségben megjelent, ami csak az elso tapogatódzást jelenti ebben a témában, csak a hatodik kiadónál sikerült megjelentetni, akkor is római támogatással. És ezzel alapjában véve nem is a kiadókat vádolom, mert ténylegesen az egész magyar társadalom nem érti a témát, mert sajnos a társadalom majd egészének buntudata van. Amikor egy elso fokú unokaöcsém véletlenül találkozott volna a testvéröcsémmel az utcán, átment elole a túloldalra. Nem is elolem, az öcsém elol.

Mikor eloször jöttem haza, a magam gondolkodása szerint fölkerestem volna egy-két régi ismerost, jó barátot, amit azután gyorsan abbahagytam, mert nem egyszer nem találkoztam mással, mint rémülettel: "jaj, hát maga az?!" Legfeljebb volt, aki gyorsan a zsebembe dugott egy százast és kitolt a lakásajtón. Ugyanúgy, mint azok a tapasztalatlan fiatalok, akik a bíróság elott ígérték meg, hogy kerülni fogják egymást. Nekem magamnak mondta harmadik perem vizsgálatánál a nyomozótiszt, hogy "nézze, csak magával nem lehet szót érteni. Azzal a paptársával, aki az elozo perben nyilatkozott a maga bunösségérol, amivel még az Egyház ellen is vétett (a hittan-tanításával) tegnap vacsoráztam a Paksi Halászcsárdában." (Velem ugyan nem fogsz vacsorázni - gondoltam). A nyomozó így folytatta: "Az illeto a maga városában a legnagyobb plébániát pályázta meg, és mi bejelentettük, hogy a 'cégnek' nincs ellene semmi kifogása." És ugyanígy Pesten is elégséges nekem az, hogy ha valaki a város egyik legreprezentatívabb plébániáját kapja meg, hogy ennek mi az ára.

A börtönviseltek általában nem érdekelnek senkit.
1953-as szabadulásom után eszem ágában sem volt letenni azt a bizonyos esküt, és valami templom körüli beosztást keresni. Tudtam, hogy ha egy börtönbol jött pap kap ilyet, annak ára van. Hét évig triciklis kifutófiú voltam az Óbudai Cipojavító Szövetkezetben. A következo munkahelyemet egy régi rabtársam szerezte. A Vízmuveknél lettem vízóra-leolvasó. Az 1961-es pernél errol a munkahelyemrol vittek el.

Hogy mennyire nem változott azóta sem a világ, el tudom mondani, hogy évente egyszer össze szokott jönni rendünk teljes személyi kerete, hogy legalább évente egyszer találkozhassunk egymással. Némelyeknek azonban ez is sok, és legutóbb azzal a kéréssel fordultak a rendfonökhöz, hogy ne hívják meg a rendi kereten kívül élo rendtársakat. Vagyis sokakat nem az öröm borít el, hogy végre adódik alkalom ritkán látott testvéreivel találkozni, hanem ma is feláll a szor a hátán, ha az egykori "szent kommunista keret" hitelesítését valakinél nélkülöznie kell. Ez persze késobb, amikor már mindegyik a föld alatt lesz, nem fogja megakadályozni azt, hogy ne állítsanak egy magas szobrot, és ne mondják el, hogy mik voltunk mi...

(8/8. rész)

igen.hu

A beszélgetést 1998 augusztusa és 1999 márciusa között készítette B. Petofi Ágnes

Történelmi korszak (amirol szól): 1990-es ?vek, szocializmus 40 ?ve

Mire való (módszer, alkalom): elm?lked?s