Kortársunk Endreffy Zoltán

A cím inkább vágyakozás, fordított irány, az olvasó kívánna az ő kortársa lenni; és (ön)figyelmeztető állítás: kortársunk, vagyis kortársaink a gondolatai, a fölvetett problémák, ha egyáltalán problémának nevezhető az a dráma, amellyel szembesít minket, mondhatnám megszégyenítően, mert hisz nélküle is szembesülnünk kéne, kellett volna már. "hogy művelje és őrizze...." a könyv címe (az "és helyezte az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze"-mondatból), megjelent a Horgas Béla-Levendei Júlia vezette Liget ún. humánökológiai sorozatában. Fontos sorozat ez, hiánypótló mint olyan, nagy, reménytelen (értsd: reményteli) küzdelem a Magyarországon halovány - gondolom, mert "68" halovány itt - "zöld" gondolkodás népszerűsítéséért. Egyáltalán, mintha az elvek (horribile dictu fogalmak) szerinti gondolkodás gyönge lábakon járna.

Azt hiszem, tényleg elegendő volna egy kéz (legfönnebb öt ujjal, előnyben a fűrésztelep vezetője) megszámolni a konzervatív(an) gondolkodókat. S ne higgyük, hogy liberálisból több volna; nálunk a liberális vagy pártpolitikai tanúságtétel, vagy szitokszó (nemzetidegen, zsidóbérenc, idegenszívű, posztmodern - deine Mutter, ahogy a költő mondja), elvekhez kevés köze van. Szegény Eötvös (a Pepi, nem a Pál). A megkülönböztetésre szánt szabadelvű - hi-hi - újpolgári leágazást csak mint röhejt említem. Nagy küzdelem folyik a szavakért. Liberális-zöld-keresztény gondolkodó Endreffy, e könyv Endreffyje. Ökokatolikosz. Mintha. Tudásra szomjas gimnazista(lány)ként vetettem bele magam a könyvbe; azt hittem, ennyivel megúszom, szépen össze lesz nekem foglalva a problematika, szépen és pontosan, a dolgok állása, és lesz egy keresztény blikkvinkel is.

A kilencvenes években írt tanulmányok ezek (a címek jól eligazítanak! Pusztuló otthonunk a Föld, Zöld alternatíva?, Gondolatok az ökoetikáról, Uralom vagy gondoskodás, Genetika, géntechnológia és etika), kiegészítve két korábbi írással (számomra különösen a 74-es Lelkiismeret-vizsgálattal; tüneményes munka, izgalmas, mint egy krimi, dokumentum értékkel föleleveníti ama hatvanas éveket, organikusan és, így mondom, humorosan kapcsolódik a későbbi esszékhez: mikor a történet úgy kezdődik, hogy akkor tehát nincs történet, nem lehetséges. ("Nem taníthatok többé filozófiát az egyetemen, hanem gyári munkásként kell keresnem a kenyeremet."); a wittgensteini beszédet is megelőzi a wittgensteini hallgatás, a hallgatni sollenja).

Szóval: 1. pusztul (mérgezett ivóvizek, halpusztulás, erdőhalál, sivatagosodás, fajok kihalása, széndioxid szennyeződés, Hollandia víz alatt), 2. az otthonunk pusztul, 3. cselekedni kell (személyes felelősség). Ha tenni kell hogyan kell? Működik-e még az értelmes önzés? Globális problémára csak kollektív válasz adható. Vagyis politikai megoldás. Mi a helyzet tehát a politikával? Korunk politikai éthoszával. A fokozódó individualizmusban.

Megakasztom a gimnazistalány (egyébként nem megvetendő műfaj) sétáját (melynek íve nem csak a szerződ dicséri, hanem az írások válogatóját, Magyar Évát). Lelkifurdalásosan, rosszkedvűen akasztom meg, mert a könyv olyan kérdéseket tétet föl velem, melyekre nem tudok válaszolni, illetve a válaszolásnak nem ez, nem egy ilyen írás a tere (márpedig ennek az írásnak ez az írás a tere). Van ez a piti, XX. századi mindentudás, amellyel nem lehet mit kezdeni. Az ember többnyire hessegeti a globális problémákat, mondván reflexei a falu határáig terjednek csupán. Azt értem, hogy kidőlt egy fa a szomszédban, de azt nem, hogy évente (ez most - kivételesen és bocsánat - nem három évet jelent) 12 millió hektár erdőt kiirtanak. És azt végképp nem, hogy évente 40 millió ember éhen hal. Nyilván nem is akarom érteni, mert nem vonok le következtetést belőle.

De ebbe az új, civilizációs cinizmusba már beleszoktunk. A negyven milliónak legföljebb az a következménye, hogy a gyerekeim számára
érthetetlen ingerültséggel teszem szóvá a kidobott (száraz, ehetetlen) kenyeret. Ha van egy kis katasztrófa, rögtön van mellékelve egy kis bankszámlaszám; ennyi. Nachbar im Not. A minap láttam egy német hirdetést, "mindegy mit gondolsz, mindegy mit mondasz, segíteni kell", snitt, fölpuffadt hasú kisgyerek, snitt, kontónummer.

Persze a segítés az segítés. A kicsi segítés is segítés (a hatalmas is kevés).

Ezt a bejáratott figyelmetlenséget, temperált cinizmust borította föl például a Koszovó-háború - egy pillanatra, ha még emlékszik a kedves olvasó (író) rá. Ez a könyv is így borogat (hagyom félreérthetően, meglehet, hosszú távon borogat is, enyhít: ha fölfogjuk). Kellemetlen olvasmány, arra emlékeztet, hogy emberek vagyunk, és ez jelent valamit, hogy szabadok vagyunk, és ez jelent valamit, és az derül ki belőle (megint), hogy szabad embernek lenni macerás dolog.

Endreffy bátor, bátor szellemű férfiú, mert nem fél mindent észrevenni, amit lát, és nem keres olcsó magyarázatokat. Miközben magyarázatokat keres. Hogyan van az, hogy benne állunk a katasztrófában, pedig csak egyik (jó, logikus, természetes, közömbös) lépést tettük a másik után? Mért van ez? Mi ennek a bölcseleti háttere? Még azt a zavarbeejtő gondolatot is fölveti, hogy az ember mint Isten-képmás, hogy ez az önarcképünk is felelős lehet a természethez fűződő gőgös viszonyunkért. És hogyan módosítja ezt a szeretet parancsa? Mi a mondandója a keresztény embernek evvel kapcsolatban? Miben áll a jó élet és mi a természet rendje? A segítés segítés, de egészen másképp kellene. A kormányzóné meleg levese versus Teréz anya. Változtasd meg élted. Nem változtatom. Egészen másképpen kellene gondolkodni.

A legkisebb savas esőcsepptől is az egészig jutunk. Kérdéseink, ha becsületesek vagyunk, csakis az egészre vonatkozhatnak. Most akkor csődöt mondanék. Nem tudok arról írni e könyv kapcsán, amiről kéne. Lehet, hogy ez máskor is így van (helyeslés a karzaton), csak akkor én nem tudok róla. Vagy nincs is úgy. Tehát a gallyra ment Gaia. Én meg kimentem a konyhába, és összeütöttem egy könnyű, bazsalikomos paradicsom-salátát. Úgy éreztem, ez a releváns magatartás. Hogy az emberiségnek most erre van szüksége. Csak annyira nyegléskedem, hogy élek. (És nem mondom azt, hogy csülköt eszem, és nem számolom ki, hogy eközben hányan haltak éhen.) Nem minősítem és nem tagadom meg magam.

Beney Zsuzsa fontos előszavának első mondata így szól: Megrendítő könyvet tart kezében az olvasó.

Esterházy Péter

(Megjelent az Élet és Irodalom 1999/30. számában.)