India messze van?

Igen, India messze van. Nemcsak földrajzi értelemben, hanem kulturálisan, etnikailag, gazdaságilag is. Olyan messze van, hogy nem nagyon fogjuk fel mindazt, ami ott valójában történik. Az alábbi levél egy Gujarat államban levõ közösség elmúlt évérõl tudósít szûkszavúan. Ennek a közösségnek a lelke egy indiai jezsuita, Cedric Prakash. A közösség bentlakásos iskolarendszert hozott létre és tart fenn, ahol a legszegényebbek gyermekei tanulhatják meg mindazt, ami az indiai szegényes viszonyok között túlélésükhöz alapvetõen szükséges. Egy gyermek éves ellátását kb 200 dollárnyi összegbõl - mintegy húszezer forintból - biztosítják. a pénz java részét adakozásból teremtik elõ. az Education Sponsorship Program egy jól végiggondolt támogatói rendszer, ahol az adakozók személyre szólóan is támogathatnak gyermekeket anélkül, hogy ez a gyermekek között különbségekhez, rivalizáláshoz vezetne.

Az ESP szerint mûködõ iskolákban több mint tízezer gyermek tanul, akiket az intenzív, bentlakásos nevelés sem szakít el a családtól, mert az rendszeresen, általában havonta látogatja a gyermeket. ez egyben alkalom arra, hogy a családot is bevonják az ESP által kínált szellemiség légkörébe.

Az ESP közösségek nem magányos, elszigetelt oázisok a szegénység tengerében. A levélbõl is kitûnik, hogy részt vállalnak az emberi és természeti környezet gondjainak-bajainak orvoslásában akkor is, ha ezzel néha konfliktusba kerülnek a helyi hatalmasokkal vagy a korrupt adminisztrációval.

Nem reménytelen küzdelem ez az egyre romló emberi és környezeti feltételekkel? Talán innen nézve igen, de aki benne él egy ilyen helyzetben, annak éppen olyan joga van az élethez, önmegvalósításhoz, boldogsághoz, mint bárki másnak. Ha keresztény erkölcsi normák, szeretet van bennünk, nem mehetünk el mellettük szó nélkül.

"Aki egyet az ilyen kicsik közül befogad az én nevemért, az nem engem fogad
be, hanem azt, aki engem elküldött." (MK 9,37)

Márczi Imre