Introduction: Mint éjjeli tolvaj…

NSZ • 2004. június 12. • Szerző: Marosán György

Az ezredvég tudománya a billenési pont különös fogalmával gazdagította a köznyelvet. A billenési pont az, amelyen túllépve a rendszer minősége hirtelen, alapvetően – és többnyire kedvezőtlenül – megváltozik. Visszafordíthatatlan és végzetszerű átalakulások mennek végbe. A billenési pont váratlanul, szinte előzmények nélkül és észrevétlenül – Péter apostol szavaival, mint éjjeli tolvaj –, bukkan elő. Ám ezen túl – mint a szakadékba beleugrott öngyilkos számára – nincs visszaút. A társadalmi rendszerek katasztrófaszerű összeomlása sokáig kizárólag elszigetelt emberi közösségek vagy kicsiny ökológiai rendszerek ritka példáin volt tetten érhető. Az egyik legismertebb eset a Húsvét-szigetek története.

A legendás törzsfőnök, Hotu Matu,a, másfél évezreddel ezelőtt, hosszú tengeri út után ért partot a Paradicsominak tűnő Húsvét-szigeteken. Az éghajlat kellemes, a föld termékeny, a növényzet változatos volt. Az óceán vándorai letelepedtek a hatalmas pálmákkal borított szigeten, és hamarosan benépesítették azt. A 11 elkülönülő térséget birtokló, saját főnök által vezetett, és egymással is vetélkedő kis közösségek élték hétköznapi életüket: az erdők pálmáit kivágták, a sziget eredeti élővilágát megtizedelték. Mindenkit csodálatra késztető óriási kőalkotásokat – köztük a legnagyobbat, az El Gigante névre keresztelt csaknem húsz méter magas és 270 tonnát nyomó szobrot – hoztak létre, amelyekkel isteneik jóindulatát, és támogatását szerették volna elnyerni. A betelepülést követő ezer esztendő alatt a sziget lakossága néhány tucatról, mintegy tízezer főre emelkedett. A népesség sűrűsége folyamatosan nőtt, fa viszont gyakorlatilag nem maradt a szigeten. Az erdők megfogyatkozásával felerősödött a talaj eróziója, ami a terméshozamokat csökkentette. Nem maradt alapanyag sem az újabb csónakok készítéséhez. Így abbamaradt a halászat is. Végül már az ételek készítéséhez sem maradt elegendő fa – fűvel tüzeltek.

Amikor azután a lakosság száma túllépte a 15 ezer főt, hirtelen – gyakorlatilag egyetlen nemzedék élete alatt – beköszöntött az éhínség, a társadalmi felfordulások és a kultúra szétesésének a korszaka. „A társadalmat – vonta meg a megrázó vég egyenlegét J. Diamond – gyilkos háborúk, és kannibalizmus okozta tömeghalál rombolta szét. Katonák vették át a hatalmat, hatalmas mennyiségben gyártott lándzsahegyek borították a tájat, a győztesek megették, vagy rabszolgává tették a veszteseket, az ellenséges törzsek ledöntötték egymás szobrait, s az emberek önvédelemből barlangokba húzódtak. Az egykor buja szigeten a világ egyik legjelesebb társadalmának földje olyanná korcsosult, amilyennek a Húsvét-szigeteket ma ismerjük: kopár, füves, ledöntött szobrokkal tarkított, a korábbi népességének csupán harmadát eltartó prérivé”.

Az emberi közösségek – többnyire – elkerülték a Húsvét-szigetekéhez hasonló társadalmi katasztrófát. Ám ez inkább a szerencsének, mint a bölcs felismeréseknek volt köszönhető. Amint a túlnépesedés miatt megromlottak az életfeltételek, a közösség egy része egyszerűen továbbállt, vagy a járvány és a háború tizedelte meg, illetve – ha erre elegendő idő volt – a társadalmak kulturálisan alkalmazkodtak az új körülményekhez. A Húsvét-szigetek tragédiáját részben az elszigeteltség okozta. Elérhető közelségben egyszerűen nem volt további szabad terület. A helyzetet végzetessé tette, hogy a fák kipusztítása miatt még építeni sem tudtak hajókat, amivel továbbköltözhettek volna. Az összeomlás váratlanul következett be. Ezért remény sem lehetett a kulturális alkalmazkodásra. A közösségek a kibontakozó tragédiát a végzetnek tulajdonították, a bajért a szomszéd közösségeket okolták, és a sorsuk jobbra fordulását isteneiktől várták. Volt azonban egy harmadik kiváltó tényezője az összeomlásnak: a szigetet egymással is harcban álló csoportok birtokolták. Az együttélésük mindig is konfliktusokkal volt terhes, ám ez hosszú ideig megmaradt a törzsi villongás szintjén. Amint azonban a túlélés került veszélybe a konfliktusok szükségképpen élethalálharccá eszkalálódtak.

Az emberiség elmúlt fél évezredes történelmében a gyors növekedés mintáját követte. A növekedés üteme különösen a népesség létszámának gyarapodásán érhető leginkább tetten. 1000-ben még alig 300, 1500-ban már 450 millió, 1900-ban 1,6 milliárd, 1950-ben 2,5 milliárd, az ezredfordulón pedig már 6,2 milliárd lakosa volt a Földnek. Eközben egyre bővült a fogyasztás, és nőtt a javak előállítására szolgáló technológia „falánksága” is. E három tényező szorzata alkotja egy közösség „ökológiai lábnyomát”, annak a földterületnek a méretét, amelyet az adott létszám, a fogyasztási szokások, és az alkalmazott technológia megkövetel. Az emberiség ökológiai lábnyoma, amely 1900-ben még alig 60 százaléka volt a Földének, már jóval az ezredforduló előtt túllépte a glóbusz méretét. Ezzel konkrét értelmet nyert a „Föld-űrhajó” kifejezés. Földünk betelt: mindenütt önmagunkba ütközünk. Nincs hová tovább lépni, és – a Húsvét-szigetekhez hasonlóan – mentőcsónak sincs, amivel tovább lehetne állni.

Hirtelen rá kellett ébredni, glóbuszunk egyszerre több területen jutott közel a billenési ponthoz. Az emberiség Földünket meghaladó ökológiai lábnyoma az ökológiai rendszer billenési pontjára utal. Ezt mutatja a biológiai változatosság vészes csökkenése, és ennek tényezője az üvegházhatás okozta felmelegedés, amely – a rendszer kaotikus jellemzői miatt – egyszerre idézhet elő globális felmelegedést, és Európát sújtó új jégkorszakot. Egyre több jelenség jelzi a gazdasági rendszer billenékenységét. A XXI. század tőzsdei visszaesése gazdasági vállalkozások dominósorát döntötte le. A globális pénzügyi rendszert naponta rázzák meg előre jelezhetetlen változások, elbizonytalanítva az egyébként is hisztérikus befektetőket. A világ távoli térségeiben lezajló, a hazaitól független valuták, bankok, vagy iparágak válságai katasztrófába sodorják országok sorát. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság, egyes tanulmányok szerint, csupán a régióban 22 millió embert taszított szegénységbe.

Ám billenési ponthoz közeledik a szociális rendszer is. Erre utalnak az elmúlt évtizedben, több országban lezajló genocídiumok. A világ éppen a napokban emlékezett meg a ruandai népirtásról. A 90-es évek közepén, alig fél év alatt egymillió embert mészároltak le, nem egy véletlenül kipattant és irányíthatatlan erőszakhullám, hanem gondosan előkészített, minden apró lépésében megtervezett, és tudatosan vezényelt akciókban. Ám az „idegenekkel” kapcsolatos közhangulat negatív változásának leginkább elgondolkoztató tüneteit éppen a legdemokratikusabb országok mutatják. Hollandiában egy pártközi parlamenti bizottság jutott arra a következtetésre, hogy az elmúlt harminc év asszimilációs politikája kudarcot vallott, és nagyobb erőfeszítéseket tartanak szükségesnek, hogy a bevándorlók ismerjék, elfogadják és kövessék a „helyi” értékeket. Hasonló nézetek terjednek az eltérő kultúrák befogadásának sokáig sikert elkönyvelő dánoknál és angoloknál is. Egész Európában növekvő társadalmi rétegek kérdőjelezik meg a „bízz az idegenekben” eddig sikeresen működő modelljét.

A társadalmi hangulat változásának billenési pontra utaló mintáját bizonyítják, az ágens alapú programozással végrehajtott szimulációs kísérletek. A kísérletekben az amerikai – individualista, de az idegenekben megbízó – és a japán – kollektív, de az idegeneket bizalmatlanul kezelő - társadalmakat modellezték a számítógépes aktorokkal. Az eredmények azt mutatták, hogy az idegenekben megbízó csoport teljesítménye hosszú ideig felülmúlja a saját csoportot előnyben részesítő közösség teljesítményét. Ám, amint az adott közösségben a történelmileg kialakult közös szabályokat áthágó „idegenek” aránya bizonyos mértéket meghalad, a közösség toleranciája ugrásszerűen lecsökken. A kölcsönös bizalom mindenkire kiterjedő szálai megszakadtak, és a nagy közösség, kis csoportokra esett szét. Úgy tűnik, a fejlett világ társadalmai közelednek e szociális billenési ponthoz. A következmény: még a legtoleránsabb társadalmakban is gyanakodva kezdik szemlélni az „idegeneket”.

A kulturális billenési pont közelségére utalnak az elmúlt években kibontakozó különös „vallásháborúk” is. Szinte minden társadalomban, különböző formákban lehetünk tanúi az eltérő hitű közösségek egyre erőszakosabb szimbólumharcának. Itt, a „teremtés-tudomány” iskolában történő tanítása, ott az abortusz alapvető korlátozása, amott egy közintézményben elhelyezett Tízparancsolatot ábrázoló szobor váltott ki éles vitát. Van, ahol muzulmán nők fejkendője robbant ki társadalmi konfliktust, máshol az iskola falán elhelyezett kereszt. A legújabb vihart Mel Gibson „Passio” című filmje kavarta. Meghökkentő, hogy egyes országok katolikus egyházai óvatosságra intenek, sőt elítélik a film – avatatlan, vagy nagyon is avatott füleknek – félreérthető üzenetét. Másutt, éppen ellenkezőleg mindenkit a megtekintésére biztatnak. Ám a vallási szimbólumok erőszakos felmutatása – függetlenül kezdeményezőjük szándékától – a billenési pontjához közelítő „Húsvét-glóbuszon” az ellentétek és az erőszak eszkalációját váltja ki.

Az eszkaláció spiráljában a szembenállás egyre magasabb szintjére ér, mind több területre terjed ki, és egyre nagyobb térséget von hatása alá. Következményeként pedig szükségszerűen háttérbe szorul a ráció és a tolerancia, előre tör a vakhit és az irracionalitás. A kérdést, „mi az oka annak, ami történt?”, egyre többen, átfordítják arra: „ki tette ezt velünk?”. Növekszik az olyan politikusok, és mozgalmaik befolyása, akik/amelyek az okok helyett felelősök után kutatnak, és megoldások helyett bűnbakokat keresnek. Sokan a válságokra alapvetően hiten alapuló válaszokat ajánlanak, és a vallások – múltban gyökerező – kulturális mintáinak követésére buzdítanak. Ám e minták gyakran – miként a Húsvét-szigeteken – maguk is közrejátszottak a katasztrófaállapot előidézésében. Mindegyikben megtalálható ugyan a szeretet és megértés üzenete, ám ez elválaszthatatlanul összefonódik a mássággal szembeni kíméletlen leszámolás követelésével. Azt pedig, hogy ki-ki melyiket olvassa ki a szent könyvekből, a rövid távú érdekek, és a pillanatnyi erőpozíció határozza meg. A vallások szerint a gondok forrása, a bűneinkért kijáró isteni büntetés. Így azután a sugalmazott megoldás többnyire nem az: törekedj megérteni, igyekezz együtt élni, próbálj meg közösen megoldást keresni, és óvatosan megváltozni. A vallásháborúk növekvő hangzavarából egyre inkább azt az üzenet lehet kihallani: félre a kétellyel, összezárni a sorokat az egyetlen igaz hit védelmében, és követni a hagyományt, bármennyire logikátlan is.

A billenési pont környéke mindig kaotikus és misztikus. Tegnap előtt még minden ismert és megszokott volt. Érzékelünk ugyan erősödő zavarokat, de semmi jóvátehetetlent nem tapasztaltunk. De holnapután, miként a most mozikban kerülő film címe sugallja, hirtelen – mint éjjeli tolvaj – tör ránk a veszély. Ismeretlen erők, váratlan, soha nem tapasztalt fenyegetések bukkannak elő a semmiből. Korunknak ezt a nehezen megérthető jellemvonását Dickens, csaknem két évszázada írt, Két város meséje című könyvének indító sorai fejezik ki leginkább: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyszerre ez volt a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” A XXI. század hajnalán mintha a történelem minden ellentmondása hirtelen egyszerre pattanna ki, és együtt idézné elő az áttekinthetetlen káoszt. Ennek a helyzetnek nemhogy a kezelésére, még a megértésére sem rendelkezünk biztos módszerekkel. A Húsvét-szigetek példája azonban arra utal, a történelem billenési pontjának közelében nem a meggondolatlanság, csakis az óvatosság, nem a makacsság csakis a tolerancia, nem a hagyományok, hanem a „messzi jövővel” számoló cselekedet, nem a vakhit, csakis a tudomány lehet az ügyek kezelésének célravezető módszere.

---

Geographical place: Easter island

Historical period: 21st century