Annotáció: BEVEZETÉS

"Békességet hagyok rátok - mondotta Jézus - az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja." /Jn 14,27/ Mégis 20 évszázaddal a golgotai dráma után, ma sincs béke a világon. A történelem tanúsága szerint maguk a keresztények is csak a "világ" eszközeivel akarták a békét biztosítani: az erőszak és gyilkolás eszközeivel. Pedig ezek nem igazságot hoznak, csak az erősebb uralmát. Az Egyház teológusai és lelkészei pedig igazolták az erőszak alkalmazását, és definiálták, mikor jogos a háború, milyen jog érvényes háború idején /jus ad bellum, jus in bello/...

Pedig Jézus békéje nem csupán lelkiismeretünkben és szívünkben akar uralkodni, hanem népek és nemzetek fölött is. Nem lelkek, hanem emberek békéje akar lenni. Jézus legyőzte a világot. Erre alapozzuk reményünket, hogy már itt és most megépíthetjük "a szilárd alapokra épülő várost, melynek tervezője és alkotója Isten." /Zsid 11,10/ Ebben a reményben indult el Ábrahám is az Ígéret Földje felé.

A teológusok ugyan mindig hangoztatták, hogy a béke biztosítása kötelességünk, de Konstantin óta hangoztatták azt is, hogy a béke érdekében kötelességünk lehet a háború is. És így hitelesítették a szerencsétlenséggel, amivel jár. A teológia egyrészt elítéli, másrészt igazolja a háborút. Bűn a háború, mert Isten tiltja felebarátunk megölését, nem bűn a háború, mert Isten megengedi, hogy védekezünk és önvédelemből megöljük ellenségünket. Az Egyház ellenzi a szükségtelen háborút, de megengedi a szükségeset. A háború kérdésében az Egyház szava "majd Igen, majd Nem". /2Kor 1,19/

Az utóbbi századok folyamán a hivatalos Egyház tanítása Rabelais elgondolásával egyezik: békességre inti a fejedelmeket, de a béke érdekében folytatott háborút jogosnak tartja. Vajon felülmúlja ebben az Egyház igazsága az írástudókét és farizeusokét?

A tanítás helyességét gyümölcseiből ítélhetjük meg. Abból, milyen emberi magatartást sugall különböző körülmények között. Az Egyház tanítása sajnos, többnyire az erőszakot igazolta, valahányszor emberek és népek fegyverrel támadtak egymás ellen. E tanítás alapján igazságosak, sőt szentek voltak a háborúk, méghozzá mindkét ellenséges tábor számára. A helyi egyházak meg támogatták az állami politikát, még a legnyilvánosabb erőszak és atrocitás esetében is.

A ma embere nem sokat vár az Egyháztól az igazság és béke érdekében. Hiszen már annyit csalódott. A ma világa azzal a kérdéssel fordul hozzánk, amellyel Keresztelő János küldte Jézushoz tanítványait: "Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?" Mit felelhetünk erre? Ha mi, keresztények, nem Isten szelíd irgalmának vagyunk tanúi, hol találhatnak még e kegyetlen világban az irgalom Istenéhez vezető irgalmat? Nem inkább Ádám fiai vagyunk-e, mint Jézus tanítványai, amikor a szemet szemért, fogat fogért elvet gyakoroljuk? Mit válaszolhatunk azoknak, akik azzal gúnyolnak: "Hol van a ti Istenetek?" Ebben az erőszakos világban ésszerű kérdés: mit tettek az egyházak és a keresztények a Jézus adta békével?

Fél évszázada az erőszak uralkodik és halmozódik világszerte, nem az igazság. Valamelyes békét csak a félelmek egyensúlya biztosít: a teljes megsemmisüléstől való félelem. Az emberek lassanként rájönnek: más megoldást kell találni a konfliktusok megoldására, nem a háborút. De hiába ismételjük: a háború túlhaladott eszköz már, nem oldja meg a konfliktusokat. Hiába ismételjük, amíg csaknem mindenütt van konfliktus, és amíg más eszközt nem találunk. És nem menekülhetünk meg a konfliktusoktól, nem menekülhetünk ki a történelemből és az emberi felelősség elől.

Éppen akkor, amikor a modern technika felfedezte az abszolút fegyvert, fellépett az ember, aki felszabadította hazáját egy egész emberi birodalom igája alól. Csak az igazságosság, a szeretet és az igazság erőszak-mentes erejére támaszkodott. Gandhi úgy vívta ki India népének függetlenségét, hogy közben sohasem alkalmazott erőszakot az angolokkal szemben, sőt őszinte barátjuk maradt.

Gandhi nem volt keresztény. De csodálta Jézust, a Hegyi-beszéd volt számára az erőszak-mentesség alapokmánya, abból merítette gondolatait, az irányította tetteit /ld. I. Függelék/. Egész életében tökéletességre törekedett, arra, amelyet Jézus kíván tanítványaitól. Gandhi felszólít minket, keresztényeket, hogy vele együtt azon az úton haladjunk, amelyre Krisztus hív. /vö.: C.Drevet: Gandi interpelle les ehésitiens. Gandhi keresztényekhez intézett felhívása. Le Cerf, Paris, 1965/ Legyen benünk elég alázat ahhoz, hogy elfogadjuk nem-keresztény testvérünk emlékeztetőintézését: nem a test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni erejűek és erődítmények lerombolására képesek. /2Kor 10,4/ Gandhi sürgetésére fedezzük fel újra az erőszak-mentesség evangéliumi eszményét, revidiáljuk elgondolásainkat és állítsuk be életünket ebbe az új perspektívába.

Az erőszak-mentesség ma még csak megtűrt, sokaknak gyanús álláspont, még az Egyházon belül is. Tegyük fel a kérdést: az erőszak-mentesség csak egy vélemény más, hasonlóképpen jogosult vélemények között, vagy pedig a kereszténység lényegéhez tartozó evangéliumi parancsok egyike? Szabad vélekedésünktől, szubjektív beállítottságunktól függhet-e, elfogadjuk-e vagy nem, vagy pedig a kereszténység alapvető követelménye?

Talán nem szerencsés ez a kifejezés: "erőszak-mentesség". Mindig elégtelen a negatív meghatározás; nem fejezi ki magatartásunkat, ha csak azt mondjuk meg, mi nem az. A kifejezés maga fordítás. A szanszkrit ahisma szószerinti fordítása /a privatívum, és himsa: ártás, erőszak/. A kifejezésből eredő félreértések elkerülése végett Gandhi maga új szót alkotott irányának jellemzésére: satyagraha /satya: igazság, és agraha: ragaszkodás, csatlakozás/. Maga mondja: "A szó etimológiai jelentése: az Igazsághoz tartani magunkat - és ebből kifolyólag: az Igazság Ereje". Talán kár, hogy a másik kifejezést tartottuk meg, és nem ezt. Minthogy azonban az ahimsa szó ment át a köztudatba és a szótárakba, azt kell megtartanunk, de pozitív és építő értelemben.

Nem használjuk azonban a "pacifizmus" szót, mert ez az igazságtalansággal szembeni passzív megalkuvásra utal. VI. Pál 1967. december 15-i szózatában, amikor minden "jóakaratú embert" felszólít arra, hogy az év első napját szentelje a béke gondolatának, ezt írja: "A béke szó nem pacifizmust jelent, nem az élet gyáva, rest felfogását leplezi". Ugyanebben a szózatban óv a "taktikai pacifizmus csapdájától, amely el akarja altatni az ellenfelet, hogy rácsaphasson, vagy pedig ki akarja irtani az igazságosság, a kötelesség és az áldozat eszményeit". Ebben a perspektívában nem is annyira az erőszak, mint inkább maga a pacifizmus is ellentéte az erőszak-mentességnek.

Határozzuk meg tehát az erőszakot, amely ellen küzdeni akarunk. Legtágabb értelemben az erőszak koncentrált akarat, mely minden erejét latba veti a megkívánt tárgy meghódítására. Ez az intenzív akarás nem rossz, sőt kifejezetten jó. Ilyen értelemben mondotta Jézus: "A mennyek országa erőszakot szenved és az erőszakosak ragadják el azt". /Mt 11,12/ Nem ezzel az erőszakkal - amelyet Jézus is megdicsért - állítjuk szembe az erőszak-mentességet. De ha elferdül akaratunk, ha mindent el akar pusztítani, ami terveinek útjában áll főleg ha a másik ember testi-lelki integritása ellen irányul, akkor már rossz az erőszak. Ha ebben a klasszikus értelemben használjuk az erőszak szót, akkor állíthatjuk vele szembe az erőszak-mentességet.

Az ilyen erőszak nem csupán fegyverek használatára értendő, hanem többé-kevésbé leplezett politikai és gazdasági struktúrákra is. Az erőszak-mentesség nem csupán háború és terror ellen irányul, hanem intézményesített és törvényesített politikai és gazdasági erőszak ellen is. Ezek legalább annyira fenyegetik a személyiséget, mint a háború. Az erőszak tettei előtt az erőszak szituációjára kell irányítani figyelmünket, mert az előbbiek többnyire az utóbbiból következnek.

Az erőszak-mentesség célja nem csupán az, hogy gyilkos erőszak nélkül oldja meg a konfliktusokat. Életmódot, társadalmi magatartást akar kialakítani, melyben a személyek közötti relációk alapja a szolidaritás és a testvéri osztozkodás. Ez a gondolkodás és elkötelezettség két olyan tengelye, amelyek nem lehetnek meg egymás nélkül. Az erőszak-mentességet csak ezzel a kettős polaritással érthetjük meg helyesen.

Az erőszak-mentesség nem cél, hanem eszköz. A cél: az igazságosság, a béke, a testvériség. De éppen ezeket a célokat csak igazságos és békés eszközökkel érhetjük el, olyanokkal, melyek a testvéries élethez illők, tehát erőszak-mentesek. Nem másodlagos kérdés az, hogy milyen eszközöket alkalmazzunk. "A cél - mondja Gandhi - úgy rejlik az eszközökben, mint a fa a vetésben."

Könyvünk célja annak bizonyítása, hogy az erőszak-mentesség az Evangélium lényegéhez tartozik, és ezért minden keresztény ehhez kell hogy tartsa magát, mind magánéletében, mind a közéletben. Ma még a legtöbb teológus az erőszak-mentességben csak egyéni, vagyis kivételes elhivatottságot lát. De nem háromszoros tévedés ez? Mert ha a keresztény eszmény ténylegesen erőszak-mentes eszmény, akkor nem lehet csak kivételes elhivatottság. Másodszor, mint minden más keresztény erényt, sőt azoknál még inkább, ezt sem lehet csak individuálisan gyakorolni. A magányos egyén ereje hamar kimerül; fáradság és csüggedés fenyegeti. A személy nem lehet meg a vele egyetértő, vele együtt küzdő közösség nélkül. És harmadszor, kevesek törekvése hiábavaló, kétségbeesett, sőt nevetséges küzdelem.

Az erőszak-mentesség nem kivételes hivatás, mint amilyen például a cölibátus. Ezeket nem állíthatjuk párhuzamban. A cölibátus olyan állapot, melyet a keresztény önkéntesen választ vagy nem választ: nem maga a keresztény eszmény. Az eszmény a szív tisztasága, amely éppen annyira kötelező a házaséletben, mint cölibátusban. Ezért nem is szerepel a cölibátus, mint olyan, a nyolc boldogság között.

Sürgős feladatnak látjuk a béke teológiájának kidolgozását, vagyis az erőszak-mentesség, és nem a jogos erőszak teológiáját. Könyvünkben arra törekedtünk, hogy felvázoljuk ennek alapvonásait. Megvitattuk azokat a központi kérdéseket, amelyekkel az erőszak-mentesség teológiájának szembe kell néznie. Munkánk nem lehet teljes. Újabb tanulmányokra van szükség, kiegészítésre, korrekcióra. Ez még csak úttörés. Utat kellett törnünk előítéletek, félreértések, zavaros gondolatok tömkelegén át, amelyek felhalmozódtak a konstantini időszak 16 századában. Még alig hagytuk el ezt az időszakot. Nehezebb út vezet az igazsághoz, ha tévedésből kell kiindulnunk, mintha csak tudatlanságból indulhatnánk el. De nem szállunk szembe, nem vitatkozunk egyenként minden váddal, amelyekkel az erőszak-mentességet illetik. Nem vádlottként jelentkezünk, nem védekezünk. De nem is vádolunk senkit. Az biztos, hogy felfogásunk sokban és alapvetően ellenkezik sok keresztény testvérünk álláspontjával, de ez az ellenkezés a mi részünkről nem személyek ellen irányuló ítélet és vád.

Az is előfordul, hogy felfogásunk ellenkezik az Egyház "hagyományos" tanításával, méghozzá szigorúnak tetsző állításainkban. De azt hisszük, ez nem ok botránkozásra. Nem az Egyházat vitatjuk, hanem az Egyházon belül vitatkozunk, és azt gondoljuk, hogy ez a vita szükségszerű szabad légzése az Isten népének, amennyiben a jogos szellemi szabadság határain belül marad. Erre pedig állandóan törekedtünk.

Amikor elindulunk az erőszak-mentesség útján, fennáll az a veszély, hogy elszakadunk a realitástól és evilági tevékenységünk hatékonyságától, tisztább szándék ürügyén. Ezért hangsúlyozzuk annyira, hogy az erőszak-mentesség nem csupán a "meggyőződés etikája", hanem egyúttal a "felelősség etikája" is. Mert nem teljesíthetjük feladatunkat, ha csupán az evangéliumi abszolút eszmény követelményeit tartjuk szem előtt, és tevékenységünk következményeit egyszerűen rábízzuk Istenre. A lehetőségek határain belül felelősek vagyunk tetteink előrelátható következményeiért is. Nem bújhatunk el a történelmi valóságok elől történelem-feletti elvek nevében. Nem menekülhetünk ki a világból a világban el nem érhető ártatlanság érdekében. Óvakodnunk kell a csak farizeusi tisztaságtól. Érdekes az a szemrehányás is, amellyel Péguy illette Kantot: azért tiszta a keze, mert nincs is keze. Egyszerre kell szem előtt tartanunk az evangéliumi eszmény iránti hűséget és a komoly politikai elkötelezettség iránti hűséget. Ne higgyük, hogy ez a kettős hűség összeegyezhetetlen. Világunk a maga teljességében Istenben áll fenn, a maga teljességében üdvösségtörténet történelmünk a Teremtés, a Megtestesülés és a Megváltás révén. Éppen azért csak egy úton haladhat az igazság, a szeretet és az igazi hatékonyság. A keresztény misztérium fölötti elmélkedés nemcsak arról győzött meg, hogy az erőszak-mentesség evangéliumi követelmény, hanem arról is, hogy lehetősége a Megváltásban gyökerezik. Már most vagyunk "világosság az Úrban. Úgy éljünk, mint a világosság fiai! A világosság gyümölcse csupa jóságban, igazságban és egyeneslelkűségben mutatkozik." /Ef 5,8-9/

Álláspontunk megalapozását nem az Evangélium egyes kiragadott mondatában keressük. Szomorú dolog, amikor keresztények egyes evangéliumi verseket lobogtatva vitatkoznak egymással.

A kereszténység nem elsősorban erkölcs, hanem életünk és tevékenységünk értelmét, irányát adja és szabja meg. Ebben a perspektívában az erőszak nem elsősorban törvényszegés, hanem életünk és tevékenységünk értelmének elferdítése. Ezért Jézus Evangéliumának igazi értelmén gondolkoztunk, amely alapvetően egységes. És nem azt akartuk felfedezni, hogy egy bizonyos tett megengedett-e vagy tilos, hanem azon, milyen legyen alapvető magatartásunk e világ erőszakával szemben. Mert ha az erőszak a bűn egyik leggyilkosabb gyümölcse, akkor a Megváltás, mely megszabadít a bűntől, az erőszaktól is meg kell hogy szabadítson. Mert Krisztus feltámadt, és mert az idők végezetéig a történelem Ura, lehetővé vált az erőszak-mentes történelem. Ezért nem taníthatja az Egyház azt, hogy az erőszakhoz való folyamodás emberi jogunk lehet. Mert a jog ártatlanná tesz, míg az erőszak mindig rossz marad, mert megtöri a testvériességet és késlelteti Isten Országának eljövetelét, hiszen ez a szeretet és szabadság Országa, és útját csak szeretet és szabadság készítheti.

Persze, ma még nem lehetséges minden, és a lehetetlent nem érhetjük el. De ami ma lehetetlennek látszik, holnap talán már nem az. És éppen az a feladatunk, hogy egyre távolabb toljuk a lehetetlen határait. "A lehetetlent - mondja a költő - el nem érhetjük, de az mégis lámpásunk", és véleményünk szerint ez igen jó teológia.

Nem elégedhetünk meg elvont gondolatokkal. Számot kell vetnünk a valósággal. Éppen ezért az erőszak-mentesség teológiája magában kell hogy foglalja a keresztény evilági elkötelezettségének teológiáját is, vagyis az Egyház jelenlétét a világban. Rá fogunk mutatni azokra a konkrét utakra, amelyeket egyházak és keresztények választhatnak elhivatottságuknak megfelelően. Ebben a perspektívában különleges jelentőséget tulajdonítunk azoknak a kérdéseknek, amelyeket a nukleáris fegyverkezési verseny tesz fel az Egyháznak. Ha talán nem is áll, hogy a félelem-szülte egyensúly közvetlenül veszélyezteti az emberiség jövőjét, az biztosan áll, hogy már ma veszélyezteti az Egyház jövőjét. Mert soha vissza nem nyerheti az emberek bizalmát, ha a történelem tanúsága szerint az ember sorsának legtragikusabb pillanatában nem meri vállalni az igazságosság és a béke kockázatát. Nem hirdetheti Krisztus Feltámadását, ha csak hallgatással és "jóindulatú semlegességgel" is alátámasztja a gazdagok és hatalmasok fegyverkezési versenyét a szegények és elnyomottak jogaival szemben. Éppen ezért ma "fel kell támadnia a szellem hatalmának és élnie kell saját fegyvereivel. Szellemi erő, az igazság ereje, a szeretet ereje, az erőszak-mentes erő - nem fontos, hogy nevezzük. De ideje, hogy elkülönítsük a fegyver erejétől, hogy kutassuk hatékonyságának módjait, hogy mobilizáljuk, megszervezzük, hogy életünk és tevékenységünk elvévé tegyük mind magán-, mind közéletünkben". /J.Pyronnet. Une nouvelle de frappe: l' action non vielente. Új ütőerő: az erőszak-mentes akció, éd. "T.C." Paris, 1965, p.49/

Főként azt akarjuk kimutatni, hogy az erőszak-mentesség a kereszténység lényegéhez tartozik. De ez nem jelenti azt, hogy az erőszak-mentesség a kereszténységen kívül is nem találhat megalapozásra. Sőt azt gondoljuk, hogy a jövőben az erőszak-mentes tevékenységben találkozni fognak mindazok a különböző bölcseleti és vallási beállítottságú emberek, akik egyöntetűen éhezik és szomjúhozzák az igazságot, amely tiszteletben tartja "minden egyes ember és az összes ember" jogát. Az erőszak-mentesség felrobbantja minden ideológia és minden dogmatizmus mindig szűk kereteit, és visszavezet ahhoz, ami egyszerűen emberi. Az embert akarjuk figyelmesen szemlélni, tisztelni, és amennyire csak képesek vagyunk rá, szeretni, nem csupán gondolatban és szóban, hanem tettben is. Itt talán nem is annyira az Istenbe, mint az emberbe vetett hitről van szó. Éppen ezért reméljük, hogy könyvünk egészséges és testvéri párbeszédet kezdeményez mindazokkal, akik - bármi legyen is hitük - igazságosabb és szabadabb világ építésén fáradoznak.

---