Annotáció: Magyarországon már a hetvenes évek végétől vannak fejlődő országokat támogató kezdeményezések – de még ma is szokatlannak számít ez a jelenség, az átlagember gondolkodásában Magyarország szegénynek számít. A magyar civil társadalom tizennégy éve nyugati segélyek hátán fejlődik. Indiában a legtöbb civil szervezet nem fogad el külföldi támogatást.

A Szociális Világfórum négy év után, ezév januárjában első ízben mozdult Brazílián kívülre. India déli fővárosa, a 14 milliós Bombay adott otthont az egyhetes, 125 ezer ember (25 ezer Indián kívülről) globalizáció elleni tiltakozásának hangot adó rendezvénynek. Egyetlen magyar résztvevőként, egy huszonhét éve tartó magyar-indiai együttműködés képviselőjeként, az Alternatives kanadai szervezet támogatásával jutottam ki a Fórumra. E találkozó kapcsán, egyben egy első indiai út benyomásaiból íródik ez a szubjektív riport, társadalmi mozgalmakról, civil társadalomról és mindarról, amit ez jelent Indiában.

A nemzetközi reptér közelében nyolcsávos útkereszteződés, fölötte halad át az egész Bombay-t hosszában átszelő Western Express Highway. Autó-, riksa-, motorbicikli- és emberáradat hömpölyög folyamatosan. A felüljáró alatt, a kereszteződés közepén, a földön három nő ül, és szívószálakból apró esernyőket gyárt. Ahogy egy kisebb adag elkészül, felállnak, és az éppen pirosban álló (már persze ha létezne ilyesmi Bombay-ben) autók között járkálva kínálják eladásra a portékát. Ahogy ülnek ott a porban, beszélgetve, miközben a kezük jár, fonóbeli asszonyok jutnának eszembe róluk, ha nem lenne mindez fülsiketítő zaj és fullasztó por közepette.

A repülőgépről leszállva az első Bombay-élmény a szagok tömkelege. A városban közlekedve folyamatosan arcul csap a por, bomló szemét, száradó hal, kipufogógáz, az emberi testek szaga. Intenzív, azonnal magával ragadó élmény, amelyhez társulnak a város állandó, még éjszaka is dübörgő zajai: autók, folytonos dudálás, müezzin imára hívó éneke a mecsetek hangszóróiból kora hajnalban és késő éjjel is, a dohánylevél rágását kísérő öklendező köpködés, kutyaugatás. A jellegzetes látvány, ami e halló- és szaglószervi élményeket kíséri, az a hömpölygő embertömeg, a nyolcsávos utak szélét is súroló nyomornegyedek sárgásszürke rongytetőinek végtelen mezeje, a mindig és minden lehetséges helyen – híd alatt, forgalmas kereszteződésben, útmentén – többnyire a földön, a porban zajló társadalmi és társasági tevékenységek. Nincs máshol hely, mint ennyire szorosan az utak mentén is. Sosem láttam még ennyi embert a porban guggolni, aludni, élni, mint itt. Természetes közegüknek tűnik ez a zaj, ez a kosz – nem zavarja őket, az egész valamiképpen élettel teli, az emberek nyüzsögnek az utcán, teszik a dolgukat, árulnak valamit, halat tisztítanak, varrnak, ellátják az állatokat, főznek, mosdanak vagy esznek, vagy csak guggolnak egy csoportban, csait isznak tányérból és beszélgetnek, a gyerekek játszanak, szaladgálnak, kiabálnak.

Befogadni ezt, európaiként, úgy is, hogy ennek a helyzetnek elméletileg mindig is tudatában voltam, nem egyszerű – nincs értelme feltenni a kérdést, egy ponton mégis kibukik belőlem: hogy lehet így élni? Túlélési ösztön, mondja indiai kísérőm. Ha levágod mindkét lábukat, akkor is élni akarnak majd, akkor is kitalálnak valamit. Eszükbe sem jut, hogy ne ezt tegyék.
Európaiságomat – a laboratóriumi körülményekhez beállított immunrendszer és tolerancia tekintetében – érzem akkor, amikor tíz nap elteltével nem tudom tovább tolerálni mindezt és megbetegszem. Ha tehetem, a hotel helyett ismerősök vendéglátását választom amikor külföldön vagyok – de itt, most először életemben azt érzem, hogy nem élek túl máshol, mint egy hotelban, ahol nem érzem ezeket a szagokat, ahol van legalább elfogadhatóan tiszta fürdőszoba, és ahol van tiszta levegő.

A riksa továbbrobog, szemfényvesztő ügyességgel manőverezve előre a kocsisorok között. Az út mentén kékruhás, piros masnis gyerekek ülnek kis csoportokban, törökülésben a földön. Egy fának támasztott fekete tábla mellett fiatal nő áll, írni-olvasni tanítja őket. Az út mentén négy-öt kisebb csoport ül így. Iskolában vannak, ami nagy szó a szegények Indiájában: az oktatás központi probléma urbánus környezetben csakúgy mint vidéken. A legtöbb családban a gyerekek nagyon hamar munkaerőszámba mennek, szükség van a munkájukra, vagy a bevételre, amit termelni tudnak. A városi környezetben ez többnyire háztartási munkák ellátását jelenti. Mindennapi valóság, hogy egy négyéves gyerek tíz vödör vizet hord fel a hetedik emeletre naponta, talán két-három rúpiáért. A munkaadók pedig meglepő módon zömében az alacsonyabb középosztályból kerülnek ki. Számtalan civil szervezet erőfeszítései koncentrálódnak arra, hogy ezek a gyerekek legalább néhány órát naponta iskolában töltsenek – ehhez nemcsak a szülőket kell meggyőzniük és valamilyen módon kompenzálniuk a jövedelemkiesést, de a munkaadókat is, hogy ne iskolaidőben tartsanak igényt a kis szolgára. A kormányra való nyomásgyakorlás is az erőfeszítések része: ha a nők is ugyanolyan bérezést kapnának mint a férfiak, legalább egy kétkeresős család megengedhetné magának, hogy a gyerekeit ne dolgoztassa. Természetesen meg kell teremteni az iskoláztatáshoz szükséges körülményeket is, akármilyen egyszerűen is (ld fának támasztott tábla). A tanárok gyakran helybeli fiatal nők, akik korábban munkanélküliek vagy prostituáltak voltak, alacsony vagy semmilyen presztízzsel a helyi közösségben. Ezzel a feladattal státuszt és megbecsülést nyernek, és elkötelezetten, kitartóan végzik a tanítást.

A szegénység összetett kérdés – bizonyára mindenütt az, de Indiában kétségkívül. Megkerülhetetlen probléma, de vele együtt megkerülhetetlen számos más kérdés is, amely mind összefügg: oktatás, egészségügy, nők helyzete, törzsi népek helyzete, dalitok helyzete, kasztrendszer, önértékelés és kezdeményezőkészség hiánya, földkérdés, vallási ellentétek, hindu fundamentalista kormányzat, és még sorolhatnánk. Sok civil szervezet számol be arról, hogy lehetetlen egy problémára koncentrálni, mert csak akkor tudnak eredményeket elérni, ha kezelni tudják mindazokat a tényezőket, melyek valamilyen módon hozzájárulnak a probléma fennállásához. Meglepett, milyen erős India civil társadalma – és milyen széles skálán az. Az összetett és magasan problémaérzékeny gondolkodás, cselekvő és optimista hozzáállás az indiai társadalom széles rétegeire jellemző. Nem létezik társadalmi tevékenység, amely ne vállalná fel valamilyen módon azt, hogy részt kell vállalnia India problémáinak kezelésében. A szakmaiság, a művészet, a vallás a társadalmi/szociális helyzet kontextusán belül működik.
Egy egyetem média szakát látogatjuk meg Bhopalban: „kommunikáció társadalmi elkötelezettséggel” – hirdeti a tanszék brosúrája. A diákjainkat terepre küldjük, mondja az egyik tanárnő: készítsenek anyagot a nyomornegyedekben, jelenítsenek meg egy szerintük aktuális problémát, dolgozzanak együtt egy civil szervezettel egy médiakampány lebonyolításában. Legyenek tudatában a valóságnak és legyen bátorságuk kommunikálni azt, amikor majd sok emberhez szólnak.
Ugyancsak Bhopalban van a központja annak a hálózatnak, amely India-szerte többezer művészt fog össze annak érdekében, hogy a művészeti eszközöket, megjelenítést, készséget társadalmi ügyek szolgálatába állítsa. A művészek vizuális megjelenítés tervezésével, vagy hírnevüket, ismertségüket felajánlva segítenek ügyeket, legyen az a Gujarat állam-beli hindu-muzulmán erőszak elleni küzdelem, vagy az írástudatlanság elleni országos kampány.

India az az ország, ahol a szebb jövőt a kommunizmus megvalósulásától várják, és a szociális mozgalmak virágoznak. Rengeteg a probléma, az átlagember nem kerülheti meg, hiszen közöttük él – de amennyire természetes e problémák léte számukra, annyira az is, hogy tenni kell a megoldásukért.

India helyszínül választása a Szociális Világfórum számára több szempontból is jó választásnak bizonyult. Kevés ország lett volna még, amelyet ennyire átfogóan megmozgatott volna ez a rendezvény, vagy amelyiknek a civil társadalma ilyen egységesen tudott volna felállni a szervezésre, lebonyolításra, vendéglátásra. A Fórumon képviseltette magát a legkisebb dalit csoport India legdélibb csücskéből csakúgy, mint ismert és magas társadalmi pozícióval bíró színészek és írók mint pl Arundhati Roy. Hihetetlen színpompát vonultatott fel India földrajzi, népi, vallási, nemi, kulturális szempontból, és olyan ügyeket, kérdéseket emelt a nemzetközi nyilvánosság reflektorfényébe, melyekről a világ talán kevéssé tudott.
Ilyen az adivasi népesség, a törzsi csoportok helyzete akik, ahogy a kormány kisajátítja a földeket, melyeken hosszú ideje élnek, munka és élőhely nélkül maradnak, mitöbb, jogtalan földbitorlás helyzetébe kerülnek. Bevándorolnak a városokba, ahol ők azok, akiknek csak az útmentén jut hely, rongysátorokban, ahol csak a legalsóbb rendű munkára számíthatnak, gyökér és státusz nélkül maradnak. Ez ismét csak egy vonatkozása a mindenütt jelenlevő nyomornak, és a helyzet messze túl komplex ahhoz, hogy a kormány által nyújtott szimpla megoldások enyhíthessék.
A problémák fenntartásában jelentős szerepet játszik a különbözőségen alapuló elnyomás számos formája is: a vallási kisebbségekkel szembeni intolerancia és erőszak, az alsóbb kasztok vagy a nők helyzete. A reggeli lapok házassági hirdetés melléklete a legpontosabb tükre annak, mennyire élők ma is a társadalmi különbségek Indiában: fiatal és sikeres nők és férfiak keresik a párjukat, aki kasztban, vagyonban, vallásban, iskolázottsági szintben hozzájuk illik – vajmi kevés ugyanis az esély arra, hogy spontán szembetalálkoznak vele az utcán.
A lánygyermekek születésszáma az utóbbi években látványosan esett. A lánygyermek nem ajándék, mert kiházasítani egy vagyonba kerül, a hozomány miatti adósságot a lányos apa éveken át tartó munkával tudja csak törleszteni. Amit döbbenetes volt hallani, hogy ezt a hagyományt a ma Indiájában a piacgazdaság tartja fenn, sőt erősíti fel. Korábban bizonyos vidékeken nem volt tradíciója a hozománynak, illetve voltak matriarchális alapon működő csoportok, ahol a hozományt a férfitől várták, de mára ezeken a területeken is kötelező a lánnyal járó hozomány: a reklámok felkapják mindazokat a kellékeket, melyek egy boldog házassághoz „elengedhetetlenek”, s ez a lányos szülők felé támasztott igényeket, elvárásokat megnöveli. Kevésbé jellemző, hogy elhajtanák a magzatot, vagy megölnék a lánycsecsemőt, inkább csak nem tulajdonítanak fontosságot neki, nem viszik orvoshoz, ha beteg, utoljára kap enni – amely nagy százalékban vezet oda, hogy a lánygyermek nem éri meg az 5 éves kort.

Még sokáig lehetne sorolni, milyen problémákkal küzd India, vagy számos más ország. De hogyan fordulhatunk ezen helyzetek felé, mi releváns mindebből számunkra, amellett, hogy gyűjthetünk adományokat, bekapcsolódhatunk fejlesztő programokba, kiutazhatunk önkéntesként…?

A problémák mellett, egyrészt, India rengeteg tanulni- és felfedeznivalót kínál. A szektorok közötti együttműködés ennek egyik legszebb példája. A civil szervezetek Indiában előszeretettel használják önmagukra vonatkozóan az NGO (nem-kormányzati szervezet) vagy VSO (önkéntes szolgáltató szervezet) helyett a ’social enterprise’, társadalmi vállalkozás elnevezést. A szektorok különböző célkitűzéseinek és működésmódjának össze kell érnie a közös érdekek mentén. A társadalmi fejlődésnek meg kell előznie a gazdaságit, mondják, illetve az utóbbi az előző talaján tud megvalósulni, nem önmagában való cél. A forprofit szektorral való együttműködésre számtalan példa van, ugyanakkor ez egyik fél szerint sem a jótékonyságról szól, nem is a ’kártékony’ cégek egyfajta törlesztéséről a köz felé, hanem a közös felelősségvállalás talaján megvalósuló stratégiai együttműködésről. Egy vállakozás ne víztisztító tevékenységet támogasson, hanem tegyen róla, hogy a tevékenysége ne okozzon környezeti károkat. Ne a felelőtlen működés kompenzálásaként, annak profitjából adakozzon, hanem a profittermelést is a felelős működésmód jellemezze.

A legtöbb civil szervezet alapokmányában benne van, hogy nem fogad el külföldi támogatást. Fontos a függetlenségünk, mondják, és sok még Indiában is a kiaknázatlan forrás, csak meg kell találni. Pedig India nem játszik kicsiben: az írástudatlanság elleni kampányt országosan koordináló szervezet többtízezer iskolát hozott létre az elmúlt két évtizedben. A törzsiek oktatását Gujarat államban felvállaló jezsuita hálózat csaknem negyvenezer gyerekkel törődik. A kulcs – többek között – a nagyon egyszerű és olcsó megoldásokban, a helyi kezdeményezések önerejében, a fáradhatatlan és elkötelezett emberekben van. A fának támasztott palatáblában, az utat maguk építő falusi asszonyokban, a riksások jogaiért megölt történészben.

A támogató külső kapcsolatot nem a problémák, hanem mindezen, általuk felmutatott és önmagukban való értékek mentén keresik. Megfogott egy utcagyerekekkel foglalkozó civil szervezet kiadványa: „Támogatást kérünk, de nem sajnálatból, hanem e tökéletlen világban élő tökéletes gyerekekért érzett őszinte törődésből fakadót.” Számos álláspont létezik a sajnálaté és az ignoranciáé mellett ezekkel a távoli országokkal és helyzetekkel szemben. Rendelkezésünkre áll a kölcsönös együttműködés perspektívája, kaphatunk egy teljesebb világképet, átértékelhetjük olyan fogalmainkat mint az elégedettség vagy a boldogság.

A fejlődő országokkal kapcsolatos hazai szemléletformálásról már elindult a dialógus civil szervezetek között, a HAND (Humanitárius és Fejlesztési Civil Szövetség) szervezésében.

Simonyi Cecilia
Bocs Alapítvány, önkéntes
[email protected]

Földrajzi hely (amirol szól): India

Keletkezés ill. kiadás dátuma: 2004. 03. 26.

Szerző: Simonyi Cec?lia

Keletkezés ill. kiadás helye: NIOK 88. szám

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Bocs Alap?tv?ny