Korunk paradoxonja, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szûkebb a látókörünk. Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük. Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az idõnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk, több a szakértõnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk.

Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk, túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk, és túl ritkán imádkozunk. Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyûlölünk.

Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét.Éveket adtunk az élethez, nem pedig életet az éveknek. Eljutottunk a holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy az új szomszéddal találkozzunk. Meghódítottuk a világûrt, de a belsõnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat.

Megtisztítottuk a levegõt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de az elõítéletet azt nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk.
Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk,
hogy több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk.

Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedõ hasznok és a sekélyes kapcsolatok idõszaka. A kétkeresõs jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetõsebb lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egyéjszakás tartózkodások, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók:
felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek. Olyan idõ ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban. Olyan idõszak, amelyben a technika eljuttathatja hozzád ezt az írást, te pedig választhatsz, hogy megosztod másokkal is, vagy egyszerûen csak kitörlöd.

Ügyelj rá, hogy szánj némi idõt a szeretteidre is, mert nem lesznek melletted örökké. Gondolj rá, hogy legyen egy kedves szavad ahhoz, aki tisztelettel tekint rád, mert ez a kis ember hamarosan felcseperedik és odébbáll. Legyen gondod rá, hogy magadhoz öleld azt, aki közel áll hozzád, mert ez az egyetlen kincs, amit jó szívvel adhatsz és egy fillérbe sem kerül.

Mondd a párodnak és a szeretteidnek, hogy "szeretlek", de leginkább éreztesd velük. Egy csók és egy ölelés helyrehozza a sérelmeket, ha mélyen a bensõdbõl jön. Fogd meg a kezét és õrizd meg ezt a pillanatot arra az idõre, amikor õ többé már nem lesz itt. Szánj idõt arra, hogy szeress, szánj idõt arra, hogy beszélgess és szánj idõt arra, hogy átadhasd a fejedben lévõ értékes gondolatokat.

Az élet nem azzal mérhetõ, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektõl elakad a lélegzetünk.