Lehetséges egy másmilyen világ

Négy év után elsõ ízben mozdult a Világ Szociális Fórum folyamat Brazílián kívülre. India déli fõvárosa, a 14 milliós Bombay adott otthont az egyhetes, 125 ezer ember (25 ezer Indián kívülrõl) globalizáció elleni tiltakozásának hangot adó rendezvénynek. A számtalan nyelven hangzó énekszó, lábdobogás, dobolás, a porfelhõ és a hangulat egy második Woodstock fesztivált idézett. Egyetlen magyar résztvevõként, egy huszonöt éve tartó magyar-indiai együttmûködés képviselõjeként jutottam ki a Fórumra. E találkozó kapcsán, egyben egy elsõ indiai út benyomásaiból íródik ez a riport, szegénységrõl, és mindarról, amit ez jelent Indiában.

A nemzetközi reptér közelében nyolcsávos útkeresztezõdés, fölötte halad át az egész Bombay-t hosszában átszelõ Western Express Highway. Autó-, riksa-, motorbicikli- és emberáradat hömpölyög folyamatosan. A felüljáró alatt, a keresztezõdés közepén, a földön három nõ ül, és szívószálakból apró esernyõket gyárt. Ahogy egy kisebb adag elkészül, felállnak, és az éppen pirosban álló (már persze ha létezne ilyesmi Bombay-ben) autók között járkálva kínálják eladásra a portékát. Ahogy ülnek ott a porban, beszélgetve, miközben a kezük jár, fonóbeli asszonyok jutnának eszembe róluk, ha nem lenne mindez fülsiketítõ zaj és fullasztó por közepette.

A repülõgéprõl leszállva az elsõ Bombay-élmény a szagok tömkelege. A városban közlekedve folyamatosan arcul csap a por, bomló szemét, száradó hal, kipufogógáz, az emberi testek szaga. Intenzív, azonnal magával ragadó élmény, amelyhez társulnak a város állandó, még éjszaka is dübörgõ zajai: autók, folytonos dudálás, müezzin éneke a hangszóróból hajnaltól késõ éjjelig, a dohánylevél rágását követõ öklendezõ köpködés, kutyaugatás. A jellegzetes látvány, ami e halló- és szaglószervi élményeket kíséri, az a hömpölygõ embertömeg, a hatsávos utak szélét is súroló nyomornegyedek szürke rongytetõinek végtelen mezeje, a mindig és minden lehetséges helyen – híd alatt, forgalmas keresztezõdésben, útmentén – többnyire a földön, a porban zajló társadalmi és társasági tevékenységek. Nincs máshol hely, mint ennyire szorosan az utak mentén is. Sosem láttam még ennyi embert a porban ülni, feküdni, élni, mint itt. Természetes közegüknek tûnik ez a por, ez a zaj, ez a kosz, nem zavarja õket – az egész valamiképpen élettel teli, az emberek nyüzsögnek az utcán, teszik a dolgukat, árulnak valamit, halat tisztítanak vagy varrnak, ellátják az állatokat, fõznek, mosdanak vagy esznek, vagy csak üldögélnek egy csoportban és beszélgetnek, a gyerekek játszanak, szaladgálnak, kiabálnak.

Befogadni ezt, európaiként, úgy is, hogy ennek a helyzetnek elméletileg mindig is tudatában voltam, nem egyszerû – látva az útmentén, hatsávos út porában, bûzében, zajában, aprócska lyukakban élõ piszkos embereket, amikor a kocsiban ülve is majdnem megfulladok. Hogy tudnak így élni? – nincs értelme feltenni a kérdést, egy ponton mégis kibukik belõlem. Túlélési ösztön, mondja indiai kísérõm. Ha levágod mindkét lábukat, akkor is élni akarnak majd, akkor is kitalálnak valamit. Eszükbe sem jut, hogy ne ezt tegyék.
Európaiságomat – a laboratóriumi körülményekhez beállított immunrendszer és tolerancia tekintetében – érzem akkor, amikor tíz nap elteltével nem tudom tovább tolerálni mindezt és megbetegszem. Nem szeretek hotelban lakni, amikor külföldön vagyok, sokkal inkább barátok házában – de itt, most elõször életemben azt érzem, hogy nem élek túl máshol, mint egy hotelban, ahol nem érzem ezeket a szagokat, ahol van legalább elfogadhatóan tiszta fürdõszoba, és ahol van tiszta levegõ.

A riksa továbbrobog, szemfényvesztõ ügyességgel manõverezve elõre a kocsisorok között. Az út mentén kékruhás, piros masnis gyerekek ülnek kisebb csoportokban, törökülésben a földön. Egy fának támasztott fekete táblát néznek, mellette fiatal nõ áll, írni-olvasni tanítja õket. Az út mentén négy-öt kisebb csoport ül így. Iskolában vannak, ami nagy szó a szegények Indiájában, az urbánus környezetben csakúgy mint vidéken – a legtöbb családban a gyerekek nagyon hamar munkaerõszámba mennek, és szükség van a munkájukra, vagy a bevételre, amit termelni tudnak. A városi környezetben ez többnyire háztartási munkák ellátását jelenti. Mindennapi valóság, hogy egy négyéves gyerek tíz vödör vizet hord fel a hetedik emeletre naponta, talán két-három rúpiáért. A munkaadók pedig meglepõ módon zömében az egyszerû középosztályból kerülnek ki. Számtalan civil szervezet erõfeszítései koncentrálódnak arra, hogy ezek a gyerekek legalább néhány órát naponta iskolában töltsenek – ehhez nemcsak a szülõket kell meggyõzniük és valamilyen módon kompenzálniuk a jövedelemkiesést, de a munkaadókat is, hogy ne iskolaidõben tartsanak igényt a kis szolgára. A kormányra való nyomásgyakorlás is az erõfeszítések része: ha a nõk is ugyanolyan bérezést kapnának mint a férfiak, legalább egy kétkeresõs család megengedhetné magának, hogy a gyerekeit ne dolgoztassa. Természetesen meg kell teremteni az iskoláztatáshoz a helybeli lehetõségeket is, akármilyen egyszerû körülmények között is. A tanárok többnyire helybeli fiatal nõk, akik korábban munkanélküliek vagy prostituáltak voltak, alacsony vagy semmilyen presztízzsel a közösségben. Ezzel a feladattal státuszt és megbecsülést nyernek, és elkötelezetten, kitartóan végzik a tanítást.

A szegénység összetett kérdés – bizonyára mindenütt az, de Indiában kétségkívül. Megkerülhetetlen probléma, de vele együtt megkerülhetetlen számos más kérdés is, amely mind összefügg: oktatás, egészségügy, nõk helyzete, törzsi népek helyzete, dalitok helyzete, kasztrendszer, önértékelés és kezdeményezõkészség hiánya, földkérdés, vallási ellentétek, hindu extrém nacionalista kormányzat, és még sorolhatnánk. Sok civil szervezet számol be arról, hogy lehetetlen egy problémára koncentrálni, mert csak akkor tudnak eredményeket elérni, ha kezelni tudják mindazokat a tényezõket, melyek valamilyen módon hozzájárulnak a probléma fennállásához. Meglepett, milyen erõs India civil társadalma – és milyen széles skálán az. Az összetett, és magasan problémaérzékeny gondolkodás, hozzáállás az értelmiségi indiai társadalom minden területén képviselteti magát: nem létezik társadalmi tevékenység, amely ne vállalná fel valamilyen módon azt, hogy kezelni kell a problémákat, amelyekkel India küzd, részt kell vállalni a megoldásukban: legyen ez újságírás, filmrendezés, mûvészet, oktatás, szerzetesség, vallási élet, ifjúsági mozgalom. Nem létezik szakmaiság a szociális helyzet kontextusán kívül, nem létezik mûvészet, szakma vagy vallás önmagáért. Egy egyetem média szakát látogatjuk meg Bhopal városában: „kommunikáció társadalmi elkötelezettséggel” – hirdeti a tanszék brosúrája. A diákjainkat terepre küldjük, mondja az egyik tanárnõ: készítsenek anyagot a nyomornegyedekben, jelenítsenek meg egy szerintük aktuális problémát, dolgozzanak együtt egy civil szervezettel egy médiakampány lebonyolításában. Legyenek tudatában a valóságnak, amikor majd sok emberhez szólnak. Ugyancsak Bhopalban van a központja annak a hálózatnak, amely India-szerte többezer mûvészt fog össze annak érdekében, hogy a mûvészeti eszközöket, megjelenítést, készséget társadalmi ügyek szolgálatába állítsa. A mûvészek nemcsak vizuális megjelenítés tervezésével támogattak számos kampányt és demonstrációt, de hírnevüket, ismertségüket is gyakran ajánlják fel valamilyen ügy számára, legyen az a tavalyi, Gujarat állam-beli mészárlás, vagy az írástudatlanság elleni kampány. India az az ország, ahol a szebb jövõt a kommunizmus megvalósulásától várják, és a szociális mozgalmak virágoznak. Rengeteg a probléma, az átlagember nem kerülheti meg, hiszen közöttük él – de amennyire természetes e problémák léte számukra, annyira az is, hogy tenni kell értük. Hiszik, hogy van megoldás, és hogy belátható idõn belül el is jutnak addig, hogy az összes egymilliárd lakosnak legyen mit ennie, legyen hol laknia, és legyen munkája.

India helyszínül választása a Világ Szociális Fórum számára több szempontból is kimagaslóan jó választásnak bizonyult. Kevés ország lett volna még, amelyet ennyire átfogóan megmozgatott volna ez a rendezvény, vagy amelyiknek a civil társadalma ilyen egységesen tudott volna felállni a szervezésre, lebonyolításra, vendéglátásra. A Fórumon képviseltette magát a legkisebb dalit csoport India legdélibb csücskébõl csakúgy, mint ismert és magas társadalmi pozícióval bíró színészek és írók mint pl Arundrati Roy. Hihetetlen színpompát vonultatott fel India földrajzi, népi, vallási, nemi, kulturális szempontból, és olyan ügyeket, kérdéseket emelt a nemzetközi nyilvánosság reflektorfényébe, melyekrõl a világ eddig kevéssé tudott: például a dalit-kérdést, a legalsó, eredetileg földmûvelésbõl élõ kaszt helyzetét. Ezek a népcsoportok fokozatosan, ahogy a kormány kisajátítja a földeket, melyeken hosszú ideje élnek, munka és élõhely nélkül maradnak, mitöbb, jogtalan földbirtoklás helyzetébe kerülnek. Bevándorolnak a városokba, ahol õk azok, akiknek csak az útmentén jut hely, rongysátorokban, ahol csak a legalsóbb rendû munkára számíthatnak, és tökéletesen gyökér és státusz nélkül maradnak. Ez ismét csak egy aspektusa a szegénységnek, amely sok más kérdéssel összefügg, és messze túl komplex ahhoz, hogy a kormány által adott szimpla válaszok megoldják.

Még sok más kérdést lehetne sorolni, mely hozzájárul India helyzetéhez, fenntartja a nyomort. A legtöbb ezek közül a különbözõségen alapuló elnyomás valamilyen formája: a vallási kisebbségekkel szembeni intolerancia és erõszak, az alsóbb kasztok és a törzsi népek föld és jogok nélkül maradása, vagy a nõk helyzete, amit mutat a lánygyermekek Indiában szokatlanul kis születésszáma. A lánygyermek nem ajándék, mert kiházasítani egy vagyonba kerül – ezt a hagyományt a piacgazdaság az utóbbi években egyre jobban felerõsítette. Korábban csak India bizonyos részein volt hagyomány, sõt voltak olyan területek, ahol a férjnek kellett hozományt fizetnie, de mára egész India területén kötelezõ a lánnyal járó hozomány: a reklámok felkapják mindazokat a kellékeket, melyek egy boldog házassághoz elengedhetetlenek, és a lányos szülõkre ez egyre nagyobb elvárásokat, terheket ró. Nem az a jellemzõ, hogy elvetnék vagy megölnék a lánygyermekeket, inkább csak nem tulajdonítanak fontosságot nekik, nem viszik õket orvoshoz, ha betegek, utoljára kapnak enni stb – amely nagy százalékban vezet oda, hogy a lánygyermek nem éri meg az 5 éves kort.

A diszkrimináció tehát sokféleképpen és dominánsan jelen van Indiában, és nagyban hozzájárul a szegénységhez. A reggeli lapok házassági hirdetés melléklete a legpontosabb tükre ezeknek a társadalmi különbségeknek: fiatal és sikeres nõk és férfiak keresik a párjukat, aki kasztban, vagyonban, vallásban, mûveltségi szintben hozzájuk illik – vajmi kevés ugyanis az esély arra, hogy spontán szembetalálkoznak vele az utcán.

Mi a keresztények szerepe ebben a kontextusban? Kereszténynek lenni Indiában nem elõnyös. Kisebbségként nem sokkal jobb a helyzetük mint a muszlimoknak, akik az elmúlt években nagyon sokat szenvedtek a hindu extremista kormány által szított konfliktusoktól. A jezsuita Cedric Prakash által vezetett Prashant („mindent átjáró béke”), Gujarat államban, Ahmedabadban mûködõ civil szervezet erõfeszítései a muszlimok segítésére, védelmezésére, a konfliktusok enyhítésére a keresztényeket is célponttá, üldözött kisebbséggé tették a vallási konfliktusokban. A jezsuiták 90 iskolájában Gujarat államban 35 ezer gyermek tanul. Kereszténynek lenni, mondja Cedric, keresztény szellemben nevelni, számunkra itt és most azt jelenti, hogy tanítjuk a vallási pluralizmust, a másság tiszteletét és tolerálását.

Magyarországról a hetvenes évek végén kezdtek el keresztény családok támogatást gyûjteni és küldeni ki a jezsuiták iskolái számára – de még ma is szokatlannak számít ez a jelenség, az átlagember gondolkodásában Magyarország szegénynek számít. A magyar civil társadalom tizenhárom éve nyugati segélyek hátán fejlõdik. Indiában a legtöbb civil szervezet nem fogad el külföldi támogatást.

Szükség van arra, hogy ez a gondolkodás mihamarabb átalakuljon. Két nap elég lenne minden magyar ember számára egy Bombay-beli szegénynegyedben, vagy egy vidéki indiai faluban ahhoz, hogy megértse, milyen kiválasztott helyzetben él. A felelõsségünk nem csak, vagy nem feltétlenül abban áll, hogy segélyeket küldünk ki, hanem abban is, hogy tudunk ezekrõl a problémákról és nyilvánosságot teremtünk nekik, valamit abban, ha felismerjük, hogyan járul hozzá az életmódunk ezen problémák fenntartásához és változtatunk rajta.

Simonyi Cecilia
Bocs Alapítvány

Földrajzi hely (amirol szól): India

Kirol szól (személyek): Prakash, Cedric SJ

Kikrol szól (csoport): BOCS Alap?tv?ny, ESP India

Keletkezés ill. kiadás dátuma: 2004. 01. 22.

Szerző: Simonyi Cec?lia

Keletkezés ill. kiadás helye: Igen, 2004. márc.

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Bocs Alap?tv?ny

Célcsoport: m?di?ban dolgoz?knak, m?v?szeknek, mozgalmi ?nk?nteseknek, nevel?knek, oktat?knak, vall?sos embereknek

Copyright: minden jog fenntartva