DE SUSTINEBILITATE

azaz, a fenntarthatóságról. Mondhatjuk különböző nyelveken sustainability
(angol), Nachhaltigkeit (német), ógörögül talán a Sztoa-eszmény fedi
legjobban. Minél több ember mondja ki ezt az új, feltörekvő fogalmat -
fenntarthatóság - annál többfélét gondol rajta. Valahogy úgy vagyunk ezzel,
mint Orwell Állatfarmjának lakói a Ne ölj! paranccsal. Ki volt írva a nagy
táblára, hogy "Állat nem öl meg állatot", majd később megjelent a kiegészítés:
"... ok nélkül."

Hasonlóan a fenntarthatóság a közgazdászok nyelvezetében már fenntartható
fejlődéssé, fenntartható növekedéssé lényegült át, s valami olyasmit jelent,
hogy növekedjünk, gazdagodjunk erősen, csak nagyobb válság, vagy infláció ne
legyen belőle... ...mostanában. "Fenntarthatóság - legalábbis egyelőre".
A Bruntland-jelentés szerinti fenntarthatóság ennél sokkal ésszerűbb fogalom.
Nulla növekedésről beszél, ahol az életszínvonal minőségi alakulását attól
várhatjuk, hogy a technológiai fejlődés révén kisebb szennyezéssel,
pazarlással több kényelmet tudunk biztosítani. Ennek egyes részleteit
alkalmazzák is a nyugati gazdaságokban - a nulla növekedést persze azt nem -,
de még így is akad benne egy logikai hiba. A fenntartható fejlődés
feltételezi, hogy a Bruntland-jelentés készítésekor a világ még fenntartható
állapotban volt, s így a technikai fejlődés arra szolgál, hogy növekedés
nélkül is fokozza jólétünket; nem gondol arra, hogy a fenntarthatósághoz
bizonyos területeken vissza kell térni, már elrontott dolgokat jóvá kell
tenni.

Számomra a fenntarthatóság alapvetően a következő négy dolgot jelenti:

1.) Kevesebbet fogyasztani, mint amit a Természet adni tud. Kevesebb fát
kivágni, mint amennyit ültetünk, mint amennyit az állomány vastagodik.
Állítólag az erdészet szókincstárából került át a ma politikájába a
fenntartható gazdálkodás. Maga a gondolat valamikor a XVII. században jelent
meg az erdészeknél. Amikor Brazíliában (vagy Kanadában) kivágják az őserdőket,
Indiában, Pakisztánban több vizet hoznak felszínre, mint amennyi a területen
csapadék formájában leesik, amikor a világtengerek 60 %-án már több halat
próbálnak fogni, mint amennyi az éves szaporulat, joggal csóváljuk a fejünket,
hogy ez így nem lesz fenntartható. Hát miért nem látjuk meg végre azt, hogy
szénből, kőolajból, földgázból, a legtöbb ércből többet hozunk felszínre, mint
amennyi termelődik? Kőolajból például egészen konkrétan 5 milliószor többet.
Ezért nem fenntartható a nyugati típusú ipar, a fűtés nagy része, az olajalapú
közlekedés, a túl intenzív, kemizált mezőgazdaság. A népesség növekedésével is
számolva pedig még az egyre szerényebb fűtés, megélhetés is végül a
fenntarthatatlanság zónájába süllyed.

2.) Több kárt tenni jóvá, mint amennyit a létünkkel és igényeinkkel okoztunk.
El kell ismernünk, hogy máris létrehoztunk olyan helyzeteket, amelyeket a
Természet nem tud orvosolni, a környezetünkben vannak és folyamatosan
keletkeznek elrontott dolgok. Majd' minden tevékenységünkkel okozunk egy kis
további fenntarthatatlanságot, és alig tudunk említeni olyan foglalkozásokat,
olyan ismerősünket, aki a károk helyreállításával foglalkozna. Természetes,
hogy enni kell, de vajon tudunk-e kenyeret sütni szén-dioxid kibocsátás
nélkül? Természetes, hogy sütünk, és hogy környezeti adósságot okozunk. De
vajon több kárt teszünk-e jóvá, mint amennyit okozunk; vajon az emberek
többsége foglalkozik-e hivatásszerűen azzal, hogy holnap helyrehozza azt, amit
tegnap elrontottunk? Ebből a szempontból (és csak ebből a szempontból)
mindegy, hogy a károkat szükségből, létszámból vagy luxus-pazarlásból
okoztuk-e. Csak az e lényeg, hogy többet teszünk-e jóvá, mint amennyit
okozunk. Ez esetben egyre csökkenni fog a fenntarthatatlanságunk. Ellenkező
esetben pedig nőni.

3.) Nem termelni több szennyeződést, mint amit a Természet fel tud dolgozni.
Bár már ezzel is azt deklaráljuk, hogy a Természetnek semmi egyéb dolga nincs,
mint a mi szennyeződéseinket feldolgozni. Ebben a szemléletben a folyó nem
más, mint hosszú szennyvíztisztító, az erdő porfogó, a völgy lerakó, a tenger
szén-dioxid szűrő. Lehet, hogy más élőlényeknek is szükségük lenne a Természet
tisztítókapacitására, bár ez nem jellemző. A legtöbb növény, állat egyszerűen
táplálékot állít elő egész életműködése során más állatok, növények számára.
Mi, emberek azonban előállítunk olyan fajtájú anyagokat, szennyezéseket,
hulladékokat, s olyan mennyiségben, amelyeket a Természet nem tud feldolgozni,
tehát ezek csak halmozódnak rendesen. Ezekben az esetekben a Természet
méregtelenítő képessége még le is romlik, végül megszűnik, és akkor már
tényleg nincs más, mint a hulladék, meg a rendelkezésre álló tér és idő. Ezt
bocsátjuk ki mi, és ezt szívjuk mi. A megoldás a kibocsátásmentes technológia
és/vagy a 100 %-ban újrahasznosított anyagok körforgása. Ez utóbbi mondatot
egy morbid viccel szeretném megvilágítani: "Miben különbözik a keresztény autó
a fenntartható autótól? - A keresztény autónak a vezetőfülkében van a
kipufogócsöve, és rá van írva a végére, hogy szeresd felebarátodat, mint
önmagadat, a fenntartható autónak pedig a benzintankjában. Na, ezt tessék 100
%-ban újrahasznosítani."

4.) A fenntarthatóság eszméjének fennmaradása.
És végül arra is gondolni kell, ha megvalósul a fenntarthatóság, ha az emberek
ismerik ezeket az egyszerű összefüggéseket, ha akarják is a fenntarthatóságot,
ha tanulják az iskolában a fenntartható életmódot, akkor... és évezredek múlva
is... ennek a tudatállapotnak folytonosan fenn kell maradnia - tekintetbe véve
az emberi szabad akaratot, tömegmozgalmakat, forradalmakat, mint korlátozó
tényezőt. A fenntarthatóság eszméjét nem elég, ha csak néhányan ismerik, ha
csak kevesen, kényszerűségből élnek így. Egyre bővülő mértékben kell eljutnia
a többségig; lemondások között, mégis kétkedés nélkül kell tudni követni
szinte minden nap; tíz vagy tízezer vagy végtelen éves távlatokban kell
továbbadódnia torzítás nélkül, hogy ne írják mellé késői utódok: "Állat nem öl
meg állatot... ok nélkül."

Ha már az ezredéves távlatoknál tartunk: Nem lehetett volna a
fenntarthatóságot sokkal előbb kitalálni, és akkor nekünk csak gyakorlottan
folytatnunk kellene a fenntartást? Nem lehetett volna már az Ószövetségben azt
mondani?: "Szaporodjatok, s eladdig sokasodjatok, míglen a Föld bétöltetik
véletek!", de mintha mást olvastunk volna. Csak egy magyar fordításban láttam
ilyesmit: "s odutta volá néki az Paradisumut házoá és mondutta voá néki őrezni
és védeni azt". A többi fordítások sajnos nem fenntarthatóságról szólnak.
Jézus is mondhatta volna: "Szedjétek össze a maradékokat, semmi ne vesszék
kárba", esetleg azt, hogy vegyünk példát a fenntarthatóságban jeleskedő
élőlényekről, legyenek azok szelíd galambok, verebek, növényevők, vagy éppen
ragadozók, mint a rókák. De úgy látszik Jézus semmi ilysemit nem mondott, a
tanítványok meg csak azon törték a fejüket, hogy ők öröklik-e a Földet. Pál
messzebb távolodott az eszménytől, engedetlenség és kegyelem, e körül forgott
eszmevilága; János apostol, az öreg pedig rögvest beálló apokalipszisről
ábrándozott a millió éves fenntarthatóság helyett, bár azért ezer évnyi békét
is beiktatott a menetrendbe - nem úgy, mint mi. Valamely sztoikus filozófus
nem ébredhetett volna rá arra az apóriára, hogy ha a gyorslábú Akhillesznek
kettő az utóda, négy az unokája, nyolc a dédunokája és így hatványozottan
sokasodik, akkor az egy főre eső terület negyedére, nyolcadára, tizenhatodára
stb. fog csökkenni, mígnem 10000-en lesznek egy gombostűfejen, mint az
angyalok, és még, és még többen..., és akkor vajon mi lesz a teknőssel?

A rómaiak talán fenntarthatóak voltak? A Föld határaiig nem terjedt a
birodalmuk, de azért a Földközi-medencéből kiirtották a cédrust, és nem
éreztek semmi átgondolnivalót, ha egy kis luxusért számolatlan mennyiségű
bíborcsigát, fürjet vagy fajdot kellett lemészárolni. Épp csak nem voltak elég
erősek ahhoz, hogy az egész Földet maguk alá temessék. Aztán jött Ágoston, de
nem ám a fenntarthatósággal, hanem az Isten államával, Tamás a teológia
summájával, Kant a maximájával, hogy ha mindenki azt az elvet követné, mint te
meg én, úgyis fenntartható marad a világ. De mi van, ha nem mindenki követi a
fenntarthatóság elvét? Erre nem gondolt. Valóban..., lehetséges magát a
fenntarthatóság elvét fenntartani hatékony és örök továbbadás nélkül? Lám,
Jézus után 300 évvel már ölték egymást az Istenfia és az Emberfia követői,
pedig Jézus milyen odaadóan elindította a művet. 1000 évvel később már
lehetett vérrel, vízzel, vassal, tűzzel keresztelni népeket, akik egy mukkot
nem értettek a latin evangyéliomból. 1500-ban búcsújegyekért álltunk sorba,
hiszen a másvilági fenntarthatóság mégiscsak fontosabb, mint az, hogy mi lesz
3000-ben vagy 4500-ban. És eljutottunk 2000--ig, amikor a csúcsok csúcsán
állva, minden korábban élt ember összfogyasztásánál többet fogyasztva, a
fenntarthatóságot utópiának becsmérlik, pedig valójában a fenntarthatatlanság
ou-topia: nincs hely rá a Földön.

Elviselhető, de megvalósíthatatlan
Egy vallomás "fenntartható életet el tudom ma már képzelni, és kívánom is."
Szeretnék élni egy agyonszigetelt lakásban, melynek 60 m^3 napmelengette
vízből, és 10 q fából megvan a fűtése. Szeretnék otthon ülni, ahol nincsen 50
W-nál erélyesebb gépezetem, kicsit gyűrötten, viseltesen öltözködve. Szeretnék
olyan keveset enni, mint Cedric Prakash iskoláiban az indiai gyerekek, nem
vásárolni szerkentyűket, abban a tudatban, hogy mások sem vesznek, és nem is
gyártanak ilyen marhaságokat. Vágyom arra, hogy magamat megtartóztatva éljek,
és csak gyalog, vagy kerékpárral közlekedjek. Nap-, szél, bioenergiával
hajtott vonatokat, trolikat, villamosokat csak nagy szükség esetén vennék
igénybe, lehetőleg kedvezményes jeggyel (nappal, amikor a szél is erősen fúj).
Igénybe venném a vasúti fuvarozást és a kerékpáros házhozszállítást, de csak
akkor, ha biztosítva látom, hogy a síneket, bicikliket újraolvasztják mind, ha
elöregednek. Olyan világról álmodom, ahol vasból nem készítenek fegyvert,
kőolajjal, földgázzal nem fűtenek, az urániumból nem lesz atombomba, és ahol
drogok, alkohol és cigaretta nélkül is lehet "elviselhető" életet élni.

Mégsem látom, hogy megvalósulna... egyetlen országban. Van olyan ország, ahol
nyomorúságosan keveset fogyasztanak, de a népsűrűség a Gangesz partján
fenntarthatatlanul magas, és még növekszik is. Van olyan ország, ahol a
világátlag szerint fogyasztanak a Küküllő mentén, de reménytelenül isznak és
drogoznak, és a szennyezéskibocsátás is a világátlag fölött van. Van olyan
ország, ahol kedélyesek az emberek, megtisztították már a Temzét, de
fenntarthatatlanul fogyasztanak, és ezt még gyorsabban növelik, mint a
harmadik világ népességnövekedése. És van olyan ország is, ahol talán csak 20
évnyire vagyunk a fenntarthatóságtól a Duna partján, de csak akkor érezzük jól
magunkat, ha a Lajtán túlra kacsintgathatunk, és ha révbe ér a hajónk - úgy 10
év múlva -, akkor már 30 évnyire leszünk a fenntarthatóságtól.

Nincs egyetlen ország, egyetlen közösség, egyetlen kontraszttársadalom sem,
ahol menne a dolog. Hát mégiscsak utópia lenne a fenntarthatóság? E hiánynak
pedig lelki okai vannak. Az emberek egyszerűen nem tudnak úgy boldogok lenni,
hogy a fenntrthatóság mind a négy pillére jelen van: a kevés fogyasztás, a
fenntartható népsűrűség, a nulla növekedés és az önpusztításmentes életmód. A
lelki ok, az pedig éppen elég erős ok: akkor legalább hadd igyunk, hadd
növekedjünk, hadd szaporodjunk, ha már nem élhetünk úgy, mint a kapitalisták.
Valaki pedig azt súgja nekem, hogy a lelki ok egyben a legkönnyebben
megváltoztatható ok is. Csak újat kell gondolni, csak el kell határozni
magunkat, csak erről kell álmodni, csak el kell kezdeni.

Dőry István

Keletkezés ill. kiadás dátuma: 2004. 01. 24.

Szerző: D?ry Istv?n Dr.

Keletkezés ill. kiadás helye: Új Szentendrei Hírlap