Janet Larsen: A népességnövekedés földínséghez vezet

A mezõgazdaság kezdeteitõl a XX. század közepéig a világ élelmiszertermelésének növekedése a megmûvelt földterület kiterjesztésébõl származott. 1950 és 1981 között a gabonával bevetett terület nagysága 587 millió hektárról a rekordnagyságú 732 millióra nõtt, de 2000-re már csak 656 millió hektárnyi földterület volt megmûvelve. Mivel a népesség az 1950-es 2,5 milliárdról az ezredfordulóra 6,1 milliárdra növekedett, az egy fõre jutó termõterület 0,23-ról 0,11 hektárra esett vissza: ez körülbelül a fele egy amerikai külvárosi teleknek.
Nem várható, hogy a föld megmûvelt termõterületének nagysága jelentõsen – vagy egyáltalán – növekedne a következõ ötven évben. Az utóbbi évek alacsonyabb gabonaárai miatt sok földmûves nem veti be a leggyengébb területeket, mások elhagyják a lepusztult földeket. Mindezek mellett a mezõgazdaság több millió hektárnyi földet elvesztett az aszfaltozások és az urbanizáció miatt.
A kevés szántófölddel rendelkezõ területeken az egy fõre jutó termõterület nagyságának csökkenése a gyorsan növekvõ népesség miatt azt eredményezheti, hogy a lakosság nem tudja saját élelmiszerszükségleteit kielégíteni. Némely országok megengedhetik maguknak, hogy az ember kalóriaforrásának felét képezõ gabonát importálják. Ahol viszont erre nem képesek, a lakosság éhezik.
A szántóföldhiány miatt némely sûrûn lakott ázsiai ország kénytelen szinte egész gabonaszükségletét importból fedezni. Az egy fõre jutó szántóföld arányának évtizedekig tartó csökkenése nyomán a malajziai földmûvesek mára csupán 0,03 hektár földet vetnek be lakosonként. Japánban, Dél-Koreában és Tajvanon ez az érték csupán 0,02 hektár. Ez a négy ország felhasznált gabonájának több, mint 70%-át importálja, s ez meglehetõsen érzékennyé teszi õket a változásokra.
Egyiptom helyzete is hasonló, ott a 70 milliós lakosságra 0,04 hektár szántóföld jut fejenként, s gabonafelhasználásának 40%-át behozatalból fedezi. Mivel a Nílus vizébõl a mainál több öntözésre nem telik, s mivel a lakosság évente egy millióval gyarapodik, az import aránya várhatóan csak tovább növekszik.
Földünk évenkénti népességnövekedésének feléért csupán hat ország felelõs: India, Kína, Pakisztán, Nigéria, Banglades és Indonézia. Ezen országok mindegyikének szembe kell néznie az egy fõre jutó szántóföld csökkenésének súlyos problémájával, valamint az egyre növekvõ gabonaimport veszélyével. Mindezek két fontos kérdést vetnek fel: hogy megengedhetik-e majd maguknak ezek az országok, hogy nagy mennyiségû gabonát importáljanak, valamint hogy képes lesz-e a gabonapiac kielégíteni ezeket az igényeket.
Indiában, ahol az emberek egynegyede alultáplált, 16 millióval növekszik a népesség minden évben. A sokévtizedes csökkenés után mára már kevesebb, mint 0,1 hektár az egy fõre jutó megmûvelt szántóföld Indiában – ez az 1950-es értéknek kevesebb, mint a fele. A telkek generációról generációra aprózódtak el, s ez odáig vezetett, hogy míg 1960-ban 48 millió, átlagosan 2,7 hektáros farm volt Indiában, 1990-re 105 millió feleakkora farm létezett. Egy átlagos háromgyermekes indiai családnak meglehetõsen nehéz lesz megmûvelhetõ földterületet továbbadnia a következõ generációknak.
Pakisztán, ahol átlag öt gyermek van egy családban, még gyorsabban növekszik. 1988-ban a Pakisztáni Nemzeti Mezõgazdasági Bizottság már kimutatta az összefüggést a gazdaságok elaprózódása és a gyenge földek egyre gyakoribb felhasználása, valamint az egyes vidékeken tapasztalható termelési visszaesés között. Azóta az ország népessége 100 millióról 150 millióra növekedett, s az egy fõre esõ termõterület aránya kevesebb, mint 0,09 hektár.
Kínában is drasztikusan csökkent ez az érték: az 1950-es 0,17 hektárról 0,07 hektárra. Az okok között szerepel az is, hogy az értékesebb gyümölcs- és zöldségtermelés kiszorítja a gabonatermelést, de az erdõsítés, valamint az urbanizáció is.
Noha Kínában az egy fõre jutó szántóföld csökkenése lelassult a családok zsugorodásával, ez az ország – amelynek mai 1,3 milliárdos lakossága akkora, mint az egész földé volt 1850-ben – várhatóan 187 millió emberrel fog gyarapodni a következõ ötven évben. Kína gazdaságilag olyan helyzetben van, hogy képes külföldrõl gabonát importálni: de ez nem garantálja azt, hogy a világpiac nagy áremelések nélkül ki tudja elégíteni a növekvõ igényeket.
A megmûvelhetõ szántóföld hiánya az afrikai Szaharában segíthet megmagyarázni a terület csökkenõ produktivitását az elmúlt évtizedekben. Nigériának, Afrika legnagyobb népességû országának lakossága megnégyszerezõdött 1950 óta, míg a szántóföld csak megduplázódott: ez a változás a szántóföldek nagyságát gyakorlatilag a felére csökkentette. Az Észak-Nigériát az évente 350000 hektárral növekvõ Szahara terjeszkedése miatt elhagyó pásztorok és földmûvesek az egyébként is kevés termõterülettel rendelkezõ ország más vidékein keresik megélhetési lehetõségeiket, ezzel etnikai feszültségeket is keltve.
Ruanda az afrikai kontinens legsûrûbben lakott országa, s példája jól megvilágítja, milyen összetett és súlyos problámákat eredményezhet a termõföldhiány. 1950 és 1990 között Ruanda népessége 2,1 millióról 6,8 millióra triplázódott. Az egy fõre jutó termõföld 0,03 hektárra csökkent. James Gasana, aki Ruanda mezõgazdálkodási és környezetvédelmi minisztere volt 1990 és 1992 között, kifejtette, hogy a gyors népességnövekedés a gazdaságok elaprózódásához, a földek kimerítéséhez, erdõpusztuláshoz és éhínséghez vezetett. Mindezek a faji villongások kiújulásába torkollottak, ami a kilencvenes évek elején a polgárháború kirobbanásáig vezetett, majd az 1994-es népirtáshoz, amikor 800.000 embert öltek meg. Gasana rámutatott, hogy az erõszak azon vidékeken tombolt leginkább, ahol nagy volt az élelmiszerhiány.
A Pánafrikai Hírügynökség egy fõcíme 2000-bõl így szól: „Ruanda: a földhiány veszélyeztetheti a békefolyamatot”. Mára a népesség visszaugrott 8,1 millióra, egy átlagos család hat gyermeket nevel – és a földprobléma Ruandában egyre növekszik.
A következõ 50 évben 3 milliárddal fog növekedni a föld népessége, s ezeknek az embereknek nagy része olyan helyeken fog megszületni, ahol jelentõs a földhiány. Amennyiben a szántóföldek nagysága akkora marad, mint 2000-ben, akkor annak a 9 milliárd embernek, akik 2050-re várhatóan a világ népességét alkotják majd, kevesebb mint 0,07 hektár termõterület jut fejenként. Ez a terület pedig kisebb, mint amennyi ma van az olyan kevés szántófölddel rendelkezõ országoknak, mint Banglades, Pakisztán vagy Afganisztán.
2050-re India és Nigéria lakossága fejenként 0,06 hektár szántóföldet vethet be, ez kevesebb, mint egy futballpálya egytizede. Kínának, Pakisztánnak, Bangladesnek és Etiópiának 0,04-0,05 hektárral kell majd beérnie. Még ennél is rosszabb helyzetben lesz Jemen, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Uganda 0,01 hektárjukkal. Ezek a számok éles ellentétben állnak a kevésbé sûrûn lakott gaponaexportõr országok értékeivel, amelyekben akár tízszer ennyi szántóföld is juthat egy emberre. Amerikai szemmel, ahol egy fõre 0,21 hektár nagyon termékeny terület jut, nehezen érthetõ, hogyan lehet életben maradni a nagyon alacsony élelmiszertermelési alapokkal rendelkezõ országokban.
Mivel bolygónk megmûvelhetõ területeinek legnagyobb részét már használjuk, és mivel jelentõs szántóföldeket építenek be minden évben, kevés esély van arra, hogy a világ termõterületei új erõre kapjanak. Mindeközben az éves gabonaföld-termelékenység növekedése a 1950-1990 közötti 2%-kal szemben 1990 óta már alig 1%, s a következõ években várhatóan csak tovább csökken. A termelésnek ez a lassulása éppen akkor jelentkezik, amikor az egy fõre jutó szántóföld nagysága csökken: mindez a világ népességnövekedésének visszafogását sürgeti.

Történelmi korszak (amirol szól): XXI. sz?zad

Keletkezés ill. kiadás dátuma: 2003. 01. 23.

Szerző: Larsen, Janet

Fordító (az aktuális anyag nyelvére): V?gh Vera

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Earth Policy Inst.

Sorozat, folyóirat, gyujtemény (amibe tartozik): Eco-Economy Update

Sorozatban elfoglalt hely:
 Év: 2003
 Sorszám: 1

Copyright: minden jog fenntartva

Nyelvi változatok: