Farkas István:

Gyöngyházlepke

“De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy… Ne aggodalmaskodjatok tehát”. (Máté 6,29,31)

Idén nagyon sok a pillangó Dobogókőn. Olyanokat is látni, melyekkel eddig csak lenn, Gazdagréten találkoztam annak idején, amikor még gyerek voltam és még gazdag volt a rét arrafelé és őszibarackosok kínálták gyümölcseiket az arra járóknak. Melegednek a nyarak. A körülmények nagyon sok mindent meghatároznak. Szinte mindent. Más a lepkék élete, ha itt fenn kemény és hosszú a tél és megint más, ha hűvös, esős a nyár. A lepkék, bonyolult átalakulásuk során nagyon sok veszélynek vannak kitéve. Nem elég az időjárás viszontagsága, ott vannak a madarak, melyek életkörülményei elválaszthatatlanok a lepkékétől és akkor még nem is beszéltünk olyan bonyolult kölcsönhatásokról, mint a Hold, a Nap és a bolygók befolyása a Föld egész élővilágára. Ha kedvezőtlenek a feltételek, akkor is vannak lepkék, de nem annyi, amennyi idén.
Már a lepkék, vagy a peték áttelelése is sok bizonytalanságot rejt magában. Nem a petékkel van baj, mert azokat a természet olyan bőven ontja, mint minden magot és spórát, hanem a körülményekkel. Egy-egy makk el tud bújni az avarban úgy, hogy az éhes disznók sem találják meg, s mire kitavaszodik, már mélyen beleeresztette a gyökereit a köves talajban. S millió és millió makk közül sok erdőre való éli túl a legkeményebb teleket is, hogy aztán esetleg évekig várakozzon a növekedéséhez kedvező körülményekre. A gombaspóra dolga sem egyszerűbb, mert őt is sokan szeretik, de billiónyi spóra…? Így van ez az áttelelő petékkel és lepkékkel is. Olyan ez a törvény, mint a csillagvilágban. Évmilliárdok telnek el, amíg egy hidrogénion a kozmikus térben egy másikkal megfelelő sebességgel és szögben ütközik, hogy egy átalakulás megkezdődjön, de sok billiárdnyi ionnál mégis elindul egy állandó folyamat, ami csillagokat szül.
A gyöngyházlepkénél az ibolya a meghatározó körülmény. Ha van elég ibolya és időben, még a szárazság előtt kifejlődik, akkor a petékből elég barnásfekete, kis hernyó bújik ki vékony narancsvörös csíkkal és tüskékkel az oldalán. Okos volt, aki kitalálta, hogy a gyöngyházlepke hernyója ibolyával táplálkozzon, mert ki látott már olyan tavaszt, amikor nincs az erdőkben ibolya? S Dobogókőn a tölgyesek alja, de minden kicsit is szélvédett, napos repedés a betonjárdákon is tele van ibolyával.
Ekkor kezdődik a gyöngyházlepke első élete: a hernyóé. Célja pedig: minél több ibolyalevél elfogyasztása. Ezért aztán a hernyó csak eszik és eszik és eszik. Éjjel és nappal szünet nélkül. Nem törődik semmi mással. Nem lát semmi mást a világból csak az ibolyalevelet. Mindenáron enni és növekedni akar. Van benne valamiféle beépített vágy. És emiatt küzd az életéért is. Nemcsak a táplálékért, az ibolyaért, hanem a mellette felnövő sok ellenséggel is. Meg kell tanulnia rejtőzködni. Enni, ha lehet és megmerevedni, ha arra van szükség, de sohasem felejteni el azt a feladatát, hogy növekednie kell, majd át kell alakulnia valami mássá, valami finomabbá, valami tökéletesebbé. Vakon engedelmeskedik az ösztöneinek, amik ezt a fő szabályt értik – nem is érthetnek mást -, s amelyek azt mondják: ne törődj semmivel, csak egyél, de légy éber! Ne kérdezősködj, ne foglalkozzál másokkal, ne nézd, hogy kinek mennyi jut és miért csak annyi! Csak magaddal törődj! Nem a te dolgod, hogy eldöntsd mi mire való és mi mért jó úgy, ahogy van. A hernyó törvénye az ibolyaevés, a növekedés és a vedlés. Mert időről időre valami átalakul a hernyóban.
Nemcsak kinövi a bőrét, hanem a szerkezete is módosul. Valamiféle belső fejlődés indul meg benne. Egy anyag kezd benne felgyülemleni, egy finomabb anyag, amire valami másnak van szüksége. Eleinte csak néhány sejt, vagy sejtcsoport kezd el másképpen működni, mint a többi.
Aztán a folyamat egy ponton megfordul. Kifelé valami lelassul, és befelé valami felgyorsul. Még mindig eszi az ibolyát, de már lelassulva. Elkezd benne valami egy alkalmas külső helyet keresni. A hernyó teljessé vált. Kifejlődött. Létrejött benne az a mennyiségű finomabb anyag, ami képes egy újabb test kialakítására. Elérte azt a kritikus mennyiséget, ami már képes létrehozni egy újabb testet. Egy egészen más testet. Más funkciókkal, más feladatokkal, más szereppel. Egy szaporodásra képes testet.
És akkor egy napon megtalálja az alkalmas helyet egy ibolyalevél alján, amit még magára is hajtogat, hogy még alkalmasabb legyen a feladatra. Kemény kérget növeszt magára, hogy még a cinkék kedve is elmenjen tőle. Mert elkezdődik az átalakulás és a mozgó, zabáló gépből egy csendesen “alvó”, befelé élő, mozdulatlan lény jön létre, mely sem nem eszik, sem nem iszik, csak lélegzik. Befelé él. A belső tartalékaiból táplálkozik, melyeket a ibolyazabálás hozott létre benne. S a felgyülemlett finomabb anyag az “alvás” alatt ismét egy módosuláson, egy teljes átalakuláson megy át. A kemény burok alatt a hernyó szerkezete eltűnik, mert átalakul valami egészen mássá. Ekkor is ugyanaz a szabály. Ne kérdezősködj, ne foglalkozzál másokkal, ne nézd, hogy kinek mennyi jut és miért csak annyi! Csak magaddal törődj! Nem a te dolgod, hogy eldöntsd mi mire való és mi mért jó úgy, ahogy van. A szabály kívülről jön valahonnan. Van benne valamilyen szerkezet, valamiféle központ, amely benne érti a kintről jövő szabályt. Összhangban van, aki küldi azzal, aki megérti.
Együtt-működnek. Együtt-látnak. Együtt-tudnak. Nem tud mást tenni és nem is akar, mert összhang van. Ez az összhang nem szolgaság. Nem az erősebb mondja meg mi az igaz – bár megtehetné a szabály módosításával -, hanem a szabadság, mert mindkettő ugyanazt tudja, érti és teszi. És ez törvény. A kozmoszok törvénye, hogy minden teremtett lény életével és halálával valami nála kozmikusan alacsonyabb növekedését táplálja, miközben őt, magát egy kozmikusan magasabb táplálja növekedésében. Nincs megállás. Nincs fellebbezés.
Nincs szolgálat megtagadás, mert valaki, valamikor kitalálta ezt a működést, és fenn is tudja tartani. Mindenképpen szolgál. Ha megáll, megtagad, akkor a halálával. Ha csinálja, akkor az életével. De nem tud megtagadni. A földi életben is van törvény, de itt minden azt szolgálja, ami fejlődni tud. Támasztja, megtartja, ellátja. Ez egy ellentétes irányú törvény. A lepke életében sincs tagadás. A báb nem megtagad, hanem erőt gyűjt egy még teljesebben szolgáló élethez. Az ibolya, mint alapanyag először hernyóvá alakult, majd egyre finomabb és finomabb szerkezetű hernyóvá. Azután bábbá, amelyik már semmilyen további anyagot nem vesz magához, csak azt finomítja, amilye már megvan, amit már megszerzett. Fejlődik.
És ebben a fázisban már semmi más nem számít csak az idő és a fény.
Ismét a körülmények, az alkalmas idő. Ha esős és hűvös a nyár a báb úgy pusztul el, ahogy van. Vagy tesz egy kísérletet a megnyílásra, és abba pusztul bele. Mert nem megfelelők a körülmények. Nincs elég meleg, nagy a szél, vagy éppen akkor történik valami, amikor elindul az újjászületés, a végső átalakulás. Egy pók lecsap rá, egy vörösbegy veszi észre, vagy a fekete erdei hangyák egy csapata talál rá.
Mindegy. A kísérletnek vége. Eddig tartott a szolgálata. Nem teljesült be, mert nem fejlődött ki azzá, amire szánták. Nem lett pillangó. Nem fejlődött ki, “csak” táplált.
De idén minden jól működött. Meleg száraz volt a tavasz és a nyár eleje is. A belső átalakulás befejeződött és egy nap, amikor belül minden készen állt megkezdődött egy végső küzdelem. Ismét létre-jött egy új test, egy új forma, egy új lény új működéssel, új feladatokkal és teljesen más életkörülmények között. Ebben a fázisban a sebességnek van döntő szerepe és ezért fontosak a kedvező körülmények. Csupán néhány perc áll rendelkezésre a születéshez. Megint az a szabály, mint a csillagok születésénél. Évmilliárdos várakozás után megtörténik egy találkozás, egy kedvező ütközés és ezt követően tizedmásodpercek alatt a keletkező anyagokban lejátszódik a béta-bomlásnak nevezett folyamat, előkészítve egy új anyag, a hélium létrejöttét. Itt lenn, a hernyóknál, a belülről előkészített szerkezet napfényre jön, láthatóvá válik és a kinyíló puha szerkezet a nap melegétől és a levegő hatására megkeményedik, alkalmassá válik egy új élet működésére. Egyedi formát ölt, ami egy felületes szemlélőnek mindig ugyanaz – gyöngyházlepke -, de minden rovarértő tudja, hogy ahány gyöngyházlepke annyi féle mintázat. S ha nincs elég belső erő a megfelelő sebességhez, ha hirtelen lehűlés jön, vagy szélvihar, vagy külső ellenség? Ismét vége a kísérletnek. Nem fejlődött ki, “csak” táplált.
De idén minden jól működött. Színpompás, hatalmas gyöngyházlepkék lepték el már a korai kakukkfüvet, a rododendronokat, a cickafarkokat és végül az aszatokat és bogáncsokat, hogy betöltsék szolgálatukat abban, amire teremtették őket: létrehozzák azt a még finomabb anyagot, ami a faj fenntartásához szükséges, a petéket, és mindeközben beporozzák a virágokat, hogy azokból táplálék, termés legyen megint mások számára, új élet. Fejlődésre.
Ez a pillangó-lény azonban valami egészen más, mint a hernyó, vagy a báb volt. Nemcsak a külseje, a szerepe, a belső szerkezete, hanem az egész életvitele, tápláléka, és a közeg is, amiben él más. Már szó sincs ibolyáról, szó sincs “koplalásról” sőt, a növények által előállított egyik legfinomabb anyagot, a nektárt szívják ki azzal a furcsa, rugalmas, feltekerhető szerkezettel, amiről a hernyónak fogalma sem volt, mint ahogy a szárnyakról sem, amivel repülni lehet.
Nem a levelek alján, rejtőzködve élnek, hanem a legmagasabb fák koronái körül keringve, szállva, szabadon, mindenki szeme láttára, a Nap és az ember – főleg a gyerekek – gyönyörűségére. Mert mi sem okoz az embernek nagyobb gyönyörűséget, mint a pillangók kergetőzésének figyelése. A gyöngyházlepkék színes nyüzsgése a bogáncsok virágain, a fecskefarkú lepkék játéka a nyomókút tócsáinál, vagy a kis boglárkák himbálódzása a Márton rét virágmezeje felett. “Nézd a pillangókat” – mondja a mama a kis fiának, és ránevet. Nézd ezt a gyönyörű éjszakai pillangót – mondom feleségemnek, amikor sötétedéskor megpihen egy pillanatra a borospohár szélén -, és megsimogatom a karját. Sohasem mondtam, hogy nézd, amikor elmentünk egy csipkésre rágott levelű ibolya mellett, amelynek alján valószínűleg ott habzsoltak a gyöngyházlepkék hernyói. Nem látszottak. Valaminek történnie kell, hogy valami, ami láthatatlan volt láthatóvá váljon. Előtte nem is létezik, mert nem látható. Mint a zsúfolt villamos utasai. Nem is látják egymást, amíg valami nem történik. Az erdőt átszelő autópálya autói, de még a turisták sem láthatóak az erdő fáinak. Valaminek történnie kell, hogy valamilyen dolog láthatóvá váljon valaki más számára, aki nem ebben a közegben él. Az kevés, hogy létezik. Attól még nincs kapcsolat. Léteznek egymás mellett. Ha kereszteződnek útjaik bizonyos mozdulatokat, védekező gesztusokat tesznek, hogy ne kelljen változtatni, alkalmazkodni, csak ha elkerülhetetlen. Azonban látni, azaz megismerni, megérteni, megszeretni, az valami egészen mást igényel. Valamiféle vágynak kell először működnie valamelyik, vagy mindkét oldalon. Mint a pillangóknál. Vágyakoznak a fény, a meleg, az élet után. Az pedig adja önmagát a kozmikus táplálási rend törvényeinek megfelelően. Ezzel a végső átalakulással jár valamiféle kárpótlás azért a sok kínlódásért, amit, mint hernyó és báb el kellett viselnie. Egy olyan fajta boldogság és könnyedség, ami lehetővé teszi számára a fényben csillogás, a szárnyalás, a lebegés és a minimális földi kényszer-kapcsolat, így az azzal járó félelmek megszűnésének lehetőségét. Ez a teljes átalakulás. Az újjá születés, a megfordulás, a metanoia – ahogy az emberrel kapcsolatosan az Evangéliumok fogalmaznak: az értés és a szív teljes átalakulása. Egy új létezési forma. A teljes bűnbánat. Amikor már teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből és egész elméjével érti és éli valaki, hogy nem ő az, aki hat, aki cselekszik, és már nem akar mást csak annak “tetszeni és szolgálni”, aki hat, aki cselekszik. És a felebarátot, mint önmagát.
Önmagát ténylegesen megismerve és meglátva kicsoda is valójában és akkor a felebarátját is teljes részvéttel és együttérzéssel a szívében ugyanúgy szeretni, mint a valóságos önmagát – nagy-nagy együttérzéssel, látva jelenlegi helyzetét és vággyal valami létező, valóságos, nála valóságosabb után. A pillangóknál csak nektárt szíva és a fénynek tetszve lebegni, közben másokat szolgálni: beporozni a virágokat, gyönyörködtetni és emlékeztetni azokat, akiket ez éltet. Az ember esetében mintha valahogyan fordított lenne a sorrend. Nagyon hamar, tizenöt-húsz év alatt ivarképessé válik. Ha tisztességgel nevelték a szülei és a körülményeknek ellen tud állni, nem viszik más irányba, felelősséget is tud vállalni utódaiért. Azok is felnőnek ennyi idő alatt. És akkor még ott van “tisztán” harminc, negyven év az életéből a megfordulásra, az újjászületésre, az egyesülésre, majd a szabadon szolgálására annak, Aki teremtette. Amikor már nem a “hétköznapi” élet igénye, hanem valami felette lévő mondja meg, merre kell mennie. Az, akivel létre-jött az összhang. Ami magasabb, lejött abba, ami alacsonyabb, hogy emelje, finomítsa, egy újabb test, “természet feletti szervezet” felöltésére és használatára buzdítsa – ahogy Tanquerey írja. S akkor ez a szolgálat, amíg tart, nem más már, mint mások szelíd hívogatása erre az útra, “munkásnak” annak számára, akinek szüksége van rá, hogy a Nagy Befektetést termőre fordítsa és betakarítsa. Mert vissza kell térülnie, kamatostul.
Idén nagyon sok a pillangó Dobogókőn. Kifejlődtek, kiteljesedtek. Egyet sajnos nem tudnak ezek a gyönyörű rovarok. Azt a csodálatos, teljes átalakulást, amin végigmennek, betöltve ezzel Teremtőjük akaratát, teljesen azzá válva, amiknek szánta őket, nem tudják tanítani. Csak tenni tudják, de azt tökéletesen. Nincs más lehetőség.
Ha egy másik teremtmény, aki kedvező, vagy esetenként túlságosan is kedvező körülményei ellenére, bár megvan benne a vágy erre a tisztánlátásra, erre a teljes átalakulásra mégsem képes rá, ellesheti tudományukat, meg tudja figyelni őket, és ha akarja, alkalmazni tudja módszerüket saját életére. De vigyázat! A körülmények – a világ és önmaga - megfigyelésének, az időpontok, az alkalmak és a megfelelő sebesség megválasztásának, valamint a szükséges csöndes várakozások, rejtőzködések szükségességének mindenütt, az egész világmindenségben azonosak az alapszabályai, s ha megszegik őket vége a lehetőségnek, bár az “eredmény” valahogyan akkor is hasznosul. Azonban tisztánlátás nélkül, vágy nélkül…? Marad minden az ibolyazabálás szintjén. S ha sikerül? Ki tudja? Akkor már valószínűleg egészen más törvények lépnek életbe, mert valaki észreveszi őket.
A próféták, a szentek, a misztikusok, de a guruk és Julis néni Felsőszömörcéről is azt mondják, hogy olyankor már viszik az embert (s csendben hozzáteszik, hogy nem mindig arra, amerre az ember szeretné).
Nem kell kitalálnia mi a teendő, mi a fontos és hogyan kell megvalósítani. Nem kell aggódni amiatt, hogy sikerül-e. S vágyódni sem kell utána, mert már megvan. Már elfelejteni sem lehet. Úgy működik, mint a pillangóknál: lassan beépült az ösztönökbe, a génekbe, vagy ahogy Gurdjieff mondja, az eszenciába – abba, ami mindig is a sajátja volt - s már képtelen összhang nélkül működni. Már összhangban működik a Természet Teremtőjének és Fenntartójának törvényeivel. Már látszik.
Már van. Kifejlődött.
Dobogókő, 2003. július 20.

Szerző: Farkas Istv?n

Mire való (módszer, alkalom): elm?lked?s