Annotáció: „A rút kiskacsákból hattyúk lesznek"

Böjte Csaba a dévai gyermekotthon alapítója

Mentjük, ami menthetõ - mondja Böjte Csaba (44 éves) ferences szerzetes, aki egy évtizede fogadta be az elsõ árvákat a dévai kolostorba, ahol azóta közel négyszáz, nyomorból kihúzott gyermek lelt menedékre. Az otthonból kikerülõk 90 százalékát egyetemre, fõiskolára is felvették, de Böjte Csaba ennél is fontosabbnak tartja a közösség megtartó erejét.

HVG: Hogyan jut egy szerzetes arra az elhatározásra, hogy összegyûjti az utcán kolduló gyerekeket, ételt, hajlékot ad nekik, s iskolát alapít a taníttatásukra?

B. Cs.: Amikor a ferences provincia elöljárói 1992-ben a dévai plébániára helyeztek, azt hiszem, bennük sem forrt ki igazán, mit kellene csinálni. Volt egy templomunk a városban, egykori omladozó kolostorunk ebek harmincadján, állami tulajdonban. Az egyik mise elõtt beállított hozzám egy asszony két rongyos kisgyermekkel. Nem az övéi voltak, úgy szedte össze õket az állomáson, ahol koldulásból tengették napjaikat. Kérte, fogadjam be õket. Visszautasítottam, és mentem misézni. Az aznapi evangéliumban épp az a rész következett, amelyben Jézus azt mondja: aki egyet is befogad a kicsinyek közül, engem fogad be. Velem szemben meg ott ült a két árva kislány a padokban. A folytatás nem volt kérdéses.

HVG: Leverte a lakatot, és visszafoglalta a kolostort?

B. Cs.: Nem volt nehéz: rozsdamarta lakat volt. Aztán lépésrõl lépésre birtokba vettük az épületet, amit még hét évig illegálisan használtunk, mivel a rend jogilag csak 1999-ben kapta vissza a román államtól. A létszám gyorsan növekedett, már az elsõ nyáron harminc gyerekkel mentünk táborozni. Volt, aki elõtte az utcán csellengett. Megkerestük a legközelebbi hozzátartozókat, járuljanak hozzá a gyermek beiskolázásához. Másokat maguk a rokonok bíztak ránk, mivel úgy érezték, önerõbõl nem képesek a felnevelésükre, annyira szegények. Ma 375 gyerek van nálunk, részben a kollégiumban, részben a szomszédos tömbházakban, ahol a nevelõszülõk 10-12 gyermekkel foglalkoznak.

HVG: A szegénység újratermelõdik. Mit tudnak tenni azért, hogy az ide került gyerekek ne süllyedjenek vissza oda, ahonnan jöttek?

B. Cs.: Itt a Zsil völgyében milliók élnek elképesztõ nyomorban. Az ipar és a bányászat elsorvadásával munkanélkülivé vált szülõk kínlódnak, isznak. Ahonnan ezek a gyerekek jöttek, a lakásoknak sokszor még ablaka sincs. Egy téglára csavart dróttal fûtenek. A gyerekek egész nap az utcán lézengenek. Süllyed minden. Mi mentjük, ami menthetõ. Nem pénzt adunk a hozzánk fordulóknak. Megfürdetjük, felöltöztetjük a gyermeket, az asztalunkhoz ültetjük. Csodálatos látni, ahogy a gyermekotthonunkban, mint egy melegházban, kibontakozik egy-egy élet: a rút kiskacsákból hattyúk lesznek. Van például egy árva kislány, két évvel ezelõtt még az aradi állomáson koldult. Amikor befogadtuk, mocskos és durva volt. Most, ha rászólok, elpirul. Osztályában az egyik legjobb tanuló. Sokszor gondolkodom azon, melyik gyermekünkbõl mi lesz. Amikor elõször meglátom valamelyiküket, szakadtan, rongyosan, az jut eszembe, talán épp õ lesz a 21. század József Attilája. S milyen jó, hogy én adhatom a kezébe a tollat, amellyel megírja majd halhatatlan mûveit. A tavaly és idén végzett 15 gyermekünkbõl egyébként 14-et felvettek egyetemre, fõiskolára.

HVG: Van Böjte-féle pedagógiai módszer? Hogyan gyõz meg például egy forrófejû és -vérû kamaszt, akinek a korábbi környezete egészen más normarendszert plántált belé, mint ami itt honos?

B. Cs.: Amikor egy gyermekkel beszélek, soha nem úgy közelítem meg a dolgokat, hogy mit nem szabad, hanem hogy csak olyat tegyen, amivel nem okoz fájdalmat, kárt a környezetének és magának. Nálunk nincsenek rácsok, nem áll õr a kapuban. Ha egy kisgyerek nem tanul, elviszem magammal például a piacra bevásárolni. Megnézzük a nénit, hogyan árulja a petrezselymet, megkérdezzük, mennyit dolgozik, mennyit keres, hogyan él. Vonja le õ a következtetéseket. A nagyobbakkal beszélgetünk például a párkapcsolatokról. Hiszen ahogy egy kóbor kutyának se mondhatom, hogy ne legyen bolhás, úgy egy kamasznak sem azt, hogy ne legyen szerelmes. Én annyit tehetek, hogy elmondom, milyen veszélyei vannak, ha így vagy úgy cselekszik, de a döntés már kinek-kinek a maga kezében van.

HVG: Mi tartja itt a gyerekeket, ahol a csavargóélet szabadságával szemben mégiscsak fegyelmet várnak tõlük?

B. Cs.: Nemrégiben Kolozsvárra hívtak az egyetemistáink, és nagy örömmel láttam, hogy minden külsõ ráhatás nélkül ott is együtt maradtak. Közösen kibéreltek egy nagyon szerény kis lakást, s hogy legyen pénzük, munkát, például kertásást, sõt még disznóvágást is vállaltak. Hogy mi ennek az összetartásnak az oka? Egy példával válaszolnék. Nyáron egy tónál voltunk, s az egyik kislányunk arra kért, tetováltassak hableányt a mellemre, mert az apjának is olyan volt. Ezt a lányt az apja korbáccsal verte, s egyszer annyit ivott fogadásból, hogy belehalt. Az anyja prostituált volt, és öngyilkos lett. Mégis annyi szeretettel gondolt a szüleire, ami racionálisan megmagyarázhatatlan. Ha valaki egyszer nagyon közel állt a halálhoz, majdnem vízbe fulladt, súlyos betegségben szenvedett, jobban tudja értékelni az életét. A dévai gyerekekben talán azért több a mélység, az egymás segítésére való készség, mint a kortársaikban, mert õk valami nagyon értékes dolgot elveszítettek - sõt legtöbbször talán meg sem kapták -, s erre itt a közösségben rábukkantak. Akik egyszer megtapasztalták a biztonságot, a szeretetteljes hátteret, megérezték, milyen az, ha elfogadják õket, olyan értékes kincs birtokába jutottak, amit nem akarnak elveszíteni többé.

HVG: Ki állja a gyermekek felnevelésének, taníttatásának a költségeit?

B. Cs.: Egy gyermekre, amíg saját lábára áll, átlagosan úgy 1 millió forintnak megfelelõ lejt tudunk költeni. Hát van ennél jobb befektetés, ha egy életet nyerünk vele? - kérdem. Sajnos persze ezt a pénzt is úgy kell összekéregetni. A román állam egy-egy gyerekre havonta valamivel kevesebb mint 5 ezer forintnak megfelelõ lejt ad, miközben az állami intézetben tizenkétszer ennyi a fejkvóta, s még az sem elég. A hiányzó részt adományokból teremtjük elõ. Szerte a világból kapunk támogatásokat, és rendszeresen pályázunk az Illyés, az Apáczai és a Mocsári Lajos Alapítványhoz, amelyek egy-egy konkrét célhoz tudnak forrást biztosítani. Legutóbb 100 ezer forintot kaptunk emeletes ágyak vásárlására. Vannak, akik természetben, például ruhával, élelemmel támogatnak. Volt olyan, hogy nagy mennyiségû lencsét kaptunk. Hát, akkor néhány napig azt ettük.

HVG: Honnan érkeztek a segítõi, a nevelõszülõk, a tanárok? Személyesen irányítja õket?

B. Cs.: Vannak, akik Magyarországról, Szlovákiából vagy Nyugat-Európából érkeztek, és persze erdélyiek is. Sok az önkéntes, akik néhány évig ingyen segítenek. Volt olyan erdélyi házaspár, aki úgy került hozzánk, hogy sem lakásuk, sem állásuk nem volt. Mondtam, ha rájuk bízhatok tíz gyereket, beköltözhetnek az egyik házunkba, s életük végéig ott maradhatnak. Így mindenki jól jár: a gyerekek is, a nevelõk is, és az épületek is, amelyek azelõtt lepusztulva álltak. Egyébként minden hétfõn közös megbeszélést tartunk a nevelõkkel, de hogy miként szervezik meg a családjaik életét, abba közvetlenül nem szólok bele. Csak olyan „amerikai nagybácsi" szeretnék lenni, akire mindig számíthatnak.

HVG: Romániában nemrégiben arról cikkeztek, hogy román gyerekeket magyarosítanak el Déván. A hatóságokkal gyakran meggyûlik a baja?

B. Cs.: Korábban nehezebb dolgunk volt, de még idén tavasszal is akadtak olyan napok, amikor egyszerre nyolc hatóság emberei vizsgálódtak nálunk. De hát ez a dolguk, ezért fizetik õket. Nekik se könnyû: katolikus magánalapítványi intézmény vagyunk, ahol ráadásul magyarul szólnak a gyerekekhez. A magyarítás vádjára egy erdélyi mondással felelnék: ha egy szekér elõtt két ló van, az jobban halad, mint amelyiket csak egy húz. Aki két nyelvet tud, az csak nyer vele. Ez vegyes lakosságú vidék, ahol azt sem lehet pontosan megmondani, ki, hány százalékban magyar, illetve román. De a nálunk lévõ gyerekeket egyébként sem Romániának vagy Magyarországnak neveljük. Az ilyen felvetéseknek semmi értelme. Gyerekeink nagy része - reményeim szerint - már az Európai Unióban lesz felnõtt. Meggyõzõdésem, hogy a nacionalista felhangok mindinkább hátrább fognak szorulni, és sokan fogják majd szégyellni magukat azért, hogy valamikor gáncsoskodtak ellenünk.

HVG: Erdélyi magyarok egy csoportja azért kilincsel a budapesti kormánynál, hogy támogassa egy új magyar nyelvû iskola létrehozását Déván, ami hangsúlyozottan világi lenne, szemben az önök felekezeti intézményével. Mit szól a párhuzamos kezdeményezéshez?

B. Cs.: Sajnos Magyarországról idõnként nemcsak a jót, hanem a feszültségeket, például a jobb- és baloldali ellentéteket is importáljuk. Azt szoktam mondani, az elsõ fecskék vagyunk, elég mostoha idõjárás közepette jöttünk a világra, de ha egyszer felmelegszik az idõ, sorba jönnek majd a követõink. Nekem az a célom, hogy elújságoljam, igazgyöngyöt találtam, és az lenne a jó, ha más is rálelne ilyenre, s közösen egy gyönyörû láncot fûznénk. Szerintem most arra lenne a legnagyobb szükség, hogy minden településen legyen legalább egy olyan ember - vagy intézmény -, aki a bajba jutott gyerekeket felkarolja, s ebbõl a szempontból mindegy, hogy egyházi vagy világi kezdeményezésrõl van szó.

A kolozsvári születésû árvaház-alapító maga is félárván nõtt fel. Édesapját rendszerellenes izgatás címén a román bíróság 1959-ben hét év börtönre ítélte, amibõl négy és fél évet leült, ám a börtönben elszenvedett kínzások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Világi tanulmányait Csíkszeredán végezte, majd öt évig dolgozott civil szakmákban, köztük egy bányában. 1982-ben titokban jelentkezett a ferences rendbe. A gyulafehérvári, illetve esztergomi teológiai tanulmányok után 1989-ben szentelték pappá, majd visszatért Erdélybe, ahol a gyulafehérvári egyházmegye ifjúsági lelkésze lett. Több állomáshely után 1992 novemberében került Dévára, ahol az általa visszafoglalt kolostorban árvaházat rendezett be.

DOBSZAY JÁNOS / DÉVA