Legokosabb talán konkrét példával illusztrálnom, mit jelent számomra a jól élt élet. Pár évvel ezelőtt diákjaimmal egy olyan, vasúti kocsikat gyártó üzembe jártunk vizsgálatokat végezni, ahol a központi munkacsarnokként működő gigantikus méretű, mocskos hangárban dolgozó hegesztők a fülsiketítő zajtól saját hangjukat is alig hallották. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy egytől-egyig szívből utáltak ott dolgozni, és tekintetükkel szakadatlan az órát vigyázva lesték a munkaidő végét. A gyárkapun kilépve aztán vagy elnyelte őket a legelső kocsma, vagy ha nemcsak be-, hanem ki is akartak rúgni egy kicsit a hámból, akkor átmentek a szomszédba.

Egyetlenegy, szinte teljesen iskolázatlan munkást kivéve. A hatvanas éveit taposó Joe addig képezte magát, míg az emelődarutól kezdve a számítógép-monitorig az égvilágon minden elromlott dolgot képes volt megjavítani a gyár területén. Szinte mennyei örömmel fogta kézbe a nem működő szerkezeteket, és addig piszkálgatta őket, amíg sikerült ismét lelket lehelni beléjük. Otthon pedig a házuk melletti két üres telken feleségével együtt hatalmas sziklakertet épített, olyat, ahol a finoman permetező szökőkutak vizén még éjszaka is szivárvány ragyogott. Joe maradéktalanul kivívta a vele együtt dolgozó százvalahány hegesztő tiszteletét, akik - noha Joe igazából mindig titokzatos maradt számukra - az igazán nehéz helyzetekben kizárólag hozzá fordultak segítségért. Többek szerint Joe nélkül a gyárra akár azonnal lakatot lehetett volna rakni.

Az azóta eltelt évek során jó néhány nagy céget képviselő vezérigazgatóval, tekintélyes politikussal és tucatnyi Nobel-díjassal volt szerencsém találkozni, akiknek élete sok tekintetben kifogástalanul alakult, Joe-ét azonban egyiküké sem múlta felül. Mi lehet az, ami ezt az életet oly derűssé, hasznossá és értelmessé tette? Ezt a kérdést fogom könyvemben alaposan körüljárni, mégpedig három különböző feltevésből kiindulva....

(Részlet az Előszóból)