Arra voltam kiváncsi, hogy a millió pontra szétesett őserdő képes-e továbbra is betölteni azt a feladatot, amelytől az emberiség sorsa és jövője függ. Az őserdő ugyanis olyan vízszűrő rendszer, amely lelassítja a csapadék talajra jutását, cseppöntözéssé változtatja az esőzést. Az őserdők irtása során kiderült, hogy az emberiség még az ilyen nyilvánvaló törvényeket sem veszi tekintetbe. Pedig a bennünket körülvevő világnak igen egyszerű a rendje, amelyet bárki megérthet.

Az önpusztítást akkor lehet elkerülni, az emberiség jövője akkor biztosított, ha az ökológiai rendet, a bioszférát bizonyos határon túl nem romboljuk tovább. Ez a határ korunkban elérte a kritikus pontot. A különféle termelési görbék arról tanúskodnak, hogy a termelést immár nem lehet tovább fokozni. Új irányt kell találnunk, amely az eddigi fölfogással szemben változást jelenthet. David C. Korten amerikai közgazdász ezt így foglalja össze: "...lényeges, hogy megszabaduljunk attól a mítosztól, miszerint a gazdasági növekedés az emberi haladás alapja".

Ez az új lépés új gondolkodásmódot tesz szükségessé. Elsősorban a fiatalok feladata, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben a Föld jövőjét ennek az új gondolkodásnak megfelelően alakítsák.

Magyarország történetében fordulópont, hogy a politikai hatalom a fiatalabb nemzedékek kezébe került, illetve a nagyvárossal szemben a vidék élete is egyre fontosabbá válik. Az emberiség két - egymással ellentétes - táborra szakadt szét. Mintegy háromötöde falvakban, vidéken él, nagyjából olyan körülmények között, ahogyan nyolc-tízezer év óta. Fejlődése alkalmazkodik a természeti törvényekhez.

A másik kétötöd rész az utóbbi száz-százötven esztendőben óriási városokba tömörült, s olyan életmódot folytat, amely az emberiség teljes pusztulásához vezethet, ha az utolsó pillanatban nem változtatunk rajta.

A Föld vidéki lakosságának - tehát a népesség háromötöd részének - fogyasztása (üzemanyag- és táplálékfogyasztás, a lakáslehetőségek megteremtése) az emberiség által megtermelt energia mindossze húsz százalékát használja, a többi nyolcvan százalékot a nagyvárosok, a nagyipar emészti föl, mégpedig olyan termelésre, amely az emberiség számára semmi hasznot, semmi jót nem eredményez. Ebből származik az újra nem hasznosítható hulladék, a fegyverek, mindazon szükségtelen eszközök, amelyeket néhány évenként le kell cserélni, hogy újakat állíthassanak a helyükbe.

Ez a fajta termelési hajsza nem szolgálja az ember szellemi, lelki nemesedését. Azok kényszerítik ránk, akiknek érdekük a fölösleges termelés fönntartása, amelynek kizárólagos célja az egyre nagyobb profit. Az ily módon behajtott haszonnal azonban már semmit nem tudnak kezdeni a nagy tőkecsoportok, kivéve, hogy elszennyezik, elpusztítják körülöttünk az élő környezetet. Ezt kívánja a termelés diktatúrája.

Az új irányvétel, az új gondolkodásmód bevezetése nem a fejlődésről való lemondást jelenti. Sokkal inkább azt, hogy vissza kell térnünk az emberléptékű gazdaság kialakításához.

Élelmiszerellátásunkban, termelésmódunkban, amilyen mértékig lehet, legyünk önellátók. Nem adhatjuk el külföldieknek a mezőgazdaságunkat, hogy azután fillérekért kényszerüljön termelni a paraszt, a fölvásárlók kényének-kedvének - hasznának - megfelelően. Végül pedig külföldről vagyunk kénytelenek azon élelmiszereket behozni, amelyeket idehaza is megtermelhetnénk - ráadásul kisebb ökológiai károsodást okozva ezzel.

Amit lehet, a kis közösségek állítsák elő, termeljék meg, s ne legyünk kiszolgáltatva például a Budapestet körülvevő és kirabló hatalmas bevásárlóközpontoknak. Ezek ugyanis növelik a munkanélküliek számát, hiszen miattuk számos kistermelő, kiskereskedő veszíti el megélhetését.

Egészséges, természetközeli, vidéki életre van szükség. A náluk megtermelt haszon a mi hasznunk legyen, ne kelljen külföldről behozott margarint fogyasztanunk, miközben például a hazai napraforgótermesztők tönkremennek.

Teljes fordulatra van szükség a gondolkodásban. Ne fogadjuk el kritika nélkül mindazokat a butaságokat, azokat a konvencionális hazugságokat, amelyeket reggeltől estig hallunk, például a vásárlás gyönyörűségéről.

Az új gazdasági rendszer, amelyet ránk akarnak erőltetni, ugyanolyan ártalmas, ugyanolyan életellenes, mint a szocialista rendszer volt. Egy ökológus valamely rendszer gazdaságosságának fokát azon méri le, hogy a rendszer mennyi hulladékot és szemetet termel. Ebből a szempontból a szocialista és a kapitalista gazdasági rendszer között nincs semmiféle különbség. Abban mindkét rendszer megegyezik, hogy elpusztítja a környezetet, állandósítja a tömegszegénységet.

Olyan társadalomra van szükség, amelyben szabadon gondolkodhatunk arról, mi és hogyan történjen annak érdekében, hogy életünk - a maga anyagi, lelki, szellemi gazdagságában - valóban emberi élet lehessen.