BOCS.HU Dokumentum       Elküldöm e-mail-ben! Nyomtatható verzió
magyar [20031012] [cikk, el?ad?s] Olvasási ido: negyed?ra Éhezés vagy osztozás (Harmadik vil?g, Igazs?goss?g, N?pesed?s)
Elhangzott félezer adományozó rizs-ebédjén, Cedric Prakash SJ látogatásakor, 2002. szept. 28-én a Vendéglátóipari Főiskolán.
Éhezés vagy osztozás

Éhezés vagy osztozás




Rögtön az elején egy egyszerû számadattal kezdeném: ma a Földön 10 milliárd ember ellátására elegendõ élelmiszert termel meg a mezõgazdaság, miközben még csak 6 milliárdan vagyunk. Azt is mondhatnánk, hogy a mai éhezésnek nem környezeti, hanem igazságossági okai vannak. Ötven évvel ezelõtt ez még nem volt így, és húsz év múlva már nem lesz így, ha a jelenlegi pályánkat követjük. Húsz év múlva már, lehet, nem fog tudni annyit termelni a mezõgazdaság, hogy azt akár igazságosan akár igazságtalanul el lehessen osztani.


10 milliárd. Ennek a számadatnak csak három hibája van:


1) A tízmilliárd ember élelmét 5 milliárd eszi meg és az egyik milliárd testvérüknek nem hagy. Jobban is széthúzódik ez a mezõny. Vannak helyek, ahol az egy fõre esõ élelmiszer tízszeresét fogyasztják (és termelik meg). Persze kalóriában nem lehet ilyen sokat enni, csak a másfélszeresét a szükségesnek, és már az is elhízáshoz vezet; de lehet sokat venni aztán kidobni, jobb esetben háziállatokkal megetetni, rosszabb esetben emberi táplálkozásra való búzával takarmányozni a tenyészállatokat, minden évszakban primõrt fogyasztani, távoli tájakról származó zöldséget és gyümölcsöket, és lehet játszani az élelmiszerekkel tojást dobálni, burgonyát szoborni, kenyeret trancsírozni stb.

Azután vannak olyan országok, ahol az összmennyiség csak kicsivel több a WHO ajánlásánál. Itt aztán lehet takarékoskodni is, vagy a rossz magyaros étkezési szokások miatt elhízni (mint például én). De már lehet a nem kielégítõ táplálkozási kategóriába sorolt két milliárd ember közé is esni, például úgy, hogy az ember jócskán iszogat és aztán már alig marad pénze a töpörtyûre meg a kávéra, a cigit meg csak úgy kéregeti a hónap végén. Tõlünk 200 km-rel keletebbre már iszogatni sem kell ahhoz, hogy valaki rosszultáplált legyen.

És van aztán az igazi éhezés. Éhezés olyan területeken, ahol az élelmiszertermelõ kapacitás amúgy is kicsi és egyre csökken, sziklás, sivatagos, viharos régiók, 800 millió ember hazája, de még olyan is akad, ahol az ország élelmiszert (húst, szóját, kukoricát, borsót, mogyorót) ad el vagy luxuscikkeket termel (banánt, kávét, kakaót) éhbérért dolgoztatott munkásokkal, újabb 400 millió emberrel. Ez a legigazságtalanabb éhezés, olyan országokban, ahol nincs telekkönyvileg bejegyzett tulajdon, sosem volt földosztás, az embereknek nincs földje vagy más eszköze, hogy megélhetésre termeljenek, ahol puskával magyarázzák el az õslakóknak, hogy az új ültetvényen banánt kell termelni, brazil milliomos cégére alatt, európai piacra, észak-amerikai részvényesek zsebét vastagítva.



2.) Másodszor - a tízmilliárdos élelmiszerpotenciál lehet, hogy már ma is csak hatmilliárd, mivel a megtermelése nem fenntartható gazdálkodással történik. Egyes helyeken az eltúlzott mûtrágyázás, vegyszerezés, a hihetlen terméseket adó öntözés, vagy a legtöbb pénzt hozó monokultúrás nagyüzemi gazdálkodás a fenntarthatatlanság zsákutcájába kergeti a mezõgazdaságot. Valójában csak kevesebbet lehetne termelni ezeken a földeken, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is lehessen ott ugyanennyit elõállítani. Ennek a folyamatnak már ma is tanúi vagyunk. 1986 óta folyamatosan csökken az egy fõre esõ élelmiszertermelés a Földön. És nem a kereslet hiánya miatt, és nem pusztán azért, mert a népesség nõ. Jól kimutathatóan csökken az egy fõre esõ szántóterület, mûvelhetõ földeket tesz tönkre az erózió, és a túlöntözés miatti szikesedés, egyre terjeszkednek a városok, szántóföldek helyén, utak, bevásárló központok, parkolók, szeméthegyek keletkeznek. A túlhalászás miatt folyamatosan csökken a halfogás a világtengereken. Egyre ellenállóbb gyomok és kártevõk jelennek meg a szántóföldeken. A korábbi gazdálkodáshoz való visszatérés pedig csak termésveszteség árán lehetséges. A szegényebb országokban nõ a népesség; vallási, szociális és mûveltségi okokból. Az állandó népességû országokban viszont exponenciálisan nõ a fogyasztás, de sem ezeket, sem azokat az igényeket és szempontokat nem igazolja vissza a mezõgazdaság.



3.) A harmadik gond a tízmilliárdos élelmiszertermeléssel az egyre súlyosabb édesvízhiány. A Föld vízkészletének 99 %-a sós víz. Az öntözésre alkalmas vizek Indiában, Afrikában, Kínában és más félsivatagos területeken bizony kimeríthetõek. Az emberiség élelmiszerének 40 %-át öntözött földekrõl nyerik, és ennek kb. fele problémás. Az adott területen folyamatosan csökken a kútvíz szintje (pl. India, Pakisztán), fenékig kiöntözik az élõvizeket (pl. Sárga folyó, Aral-tó), vagy az öntözés által okozott erózió, szikesedés hosszabb távon megoldhatatlan talajkárosodást okoz. Mindazonáltal a mezõgazdasági szakemberek azt állítják, hogy takarékosabb öntözéssel, okosabb agrotechnikával húsz évig biztosan elõállítható a Föld minden lakójának élelme a várható maximálisan 7-8 milliárd fõ népesség mellett. Ezzel visszajutottunk ismét a népesedéshez és az igazságos vagy igazságtalan elosztáshoz.



Mi az éhezés?

Amikor ezeket írtam folyamatosan reszketõ görcs szorongatta a bensõmet, a torkomat, szinte félelemtõl remegett a kezem. Az osztozás ugyanis nagy megelégedettséget kelt a "jelképes" szinten, és azonnal húsba, vérbe, családi pénztárcába vág, amikor a valós osztozáson gondolkodunk. Amikor arra gondolunk, hogy olykor magunk is éhesek vagyunk, de nem éhezünk. Mi az éhezés? Aki a mai alkalomra úgy jött el, hogy már pénteken abba hagyta az étkezést, és a mostani rizsbõl sem kért és nem kapott repetát, és ezzel megpróbál meglenni estig, máris kipróbálta az éhezés hatását a nyálelválasztásra és a gyomoridegekre. De az éhezés több, mint böjtölés. Ha a vízért sem tudnál ma már elmenni és estére kiinnád a viráglocsolásra félretett állott vizet, a gyerekek pedig beleinnának a kézmosó vízbe. Majd ennek megfelelõen a koncentrációs tábor-szintû táplálkozás folytatódna hol egyik, hol másik nap, amikor az ember a bõrét, agyát, izmait építi le, állandó bélfertõzéssel, puffadással, férgekkel küzd, a gyerekek pedig nem nõnek, csak egyre fogynak, a földrõl kapirgálnak ehetõnek tûnõ dolgokat, amikor a folytonos vércukorhiány sötét fátylat borít az emberek agyára, amikor a pap is csak vigasztaló szavakat tud mondani a második, a harmadik, a negyedik gyerek temetésén, akkor ott az éhezés, ott a baj. Amikor nem tud tisztességesen írni, és még idegesen sincs ereje visszaszólni azoknak, akik megüzenték, hogy sok tanulással, meg fejlettebb agrotechnikával el lehet kerülni az élelmiszerhiányt. Amikor két dollárért lehet kapni vajat, sót, kenyeret, négy dollárért fogamzásgátlót, de nincs egy dollár se otthon, és fél dollár a cigaretta...



Visszazökkentem a lehetséges megoldásokhoz. A megoldás az osztozás. Ha az emberiség egyötöde éhezik, akkor egyötödön kell osztozni. A négy gyermekünk mellett felnevelni épségben, egészségben egy ötödiket is egy más kontinensrõl. Emögött az osztozás mögött valóságos javaknak, valóságos élelmiszernek, hús-vér tanároknak, igazi traktoroknak és kenyérgyáraknak kell állnia. Nem megoldás, hogy a világstatisztikai évkönyvbõl kinézzük a leghaszontalanabb iparágakat és megnyugodva megállapítjuk, hogy az ott elfolyó pénz éppen elég lenne. Nyilván a fegyverekre költött pénz mögött nem áll élelmiszertermelés, sem oktatás, vízvezeték vagy csatornázás. A fegyverek mögött csak haditechnika húzódik meg és a gazdagok piacán egymásnak kitalált számok. Nem is ildomos, célhoz sem vezet a más pénzének ajánlgatása. Katonafelebarátaink, ha itt szóhoz jutnának, hosszasan tudnák magyarázgatni, miért képtelen ötlet, hogy éppen õk kevesbedjenek, csorbát szenvedjenek az éhezõk megetetése érdekében.

Az alkoholra, dohányra költött pénz hasonló nagyságrendet ölel fel. Emögött is csak minimális mezõgazdasági kapacitás áll, dohányföldek helyén lehetne némi búzát termelni. Ám erõs a szorítása ezeknek a vegyületeknek: hány és hány függõ embertársunk nem tud lemondani róluk saját egészsége érdekében sem, hát még egy távoli éhezõ gyermek egészsége érdekében. Hasonló nagyságrendû a fejlett világban a kedvenc-állatok etetése, a benzinpénz, a médiákra, reklámra, telefonra, adriai nyaralásra költött pénzek. A kisebbeket már nem is sorolom, mert például a templomban bedobott perselypénzek az osztozásra nem volnának elegendõek.



Mennyi volna az elegendõ?

A továbbiakban 250 Ft-os egységekben szeretnék egy könnyen érthetõ számvetést készíteni. Ezeket a 250 Ft-os egységeket nevezhetjük dollárnak, hívhatjuk eurónak, de képzelhetjük ezeket valódi magyar 250 Ft-osoknak is, amibõl 4 darab egy ezres. Nem is azokkal van a baj, akiknek van napi 4 dollárjuk, ezer forintjuk fejenként és naponta. Ilyen országok vannak Európában is. De vannak olyan országok is a Földön, sajnos nagy számban, ahol az egy fõre esõ pénzbeli jövedelem 1 dollár vagy annál is kevesebb. 250 Ft naponta, és abból pedig nem lehet megélni. Ilyen egyszerû. A helyzetet bonyolítja, hogy az 1 dolláros országokban - egyébként nagyon helyesen - az emberek sok mindent termelnek maguknak vagy egymásnak pénz- és adómentesen, másrészrõl az is köztudott, hogy a nagyon gazdag országok bizonyos pénzeket többszörösen számolnak. A legszegényebb és leggazdagabb országok között a különbség így nem százszoros, de valójában több mint tízszeres. Ezeket is figyelembe véve hallgassuk meg néhány ország napi dollárjait egy fõre vonatkoztatva:


Szomália 0.5 dollár (125 Ft-ból élni meg naponta)

India 1 dollár 250 Ft

Fülöp-szigetek 2 dollár 500 Ft

Románia 5 dollár 1250 Ft

Lengyelország 8 dollár 2000 Ft

Magyarország 10 dollár 2500 Ft

Ausztria 50 dollár 12500 Ft

Kanada 60 dollár 15000 Ft


A mi adatunk középtájon mindenesetre hihetõ, hiszen a legtöbben valóban boltban leadózott árukat vásárolunk, és ezer forint körüli, vagy annál nagyobb összegeket költünk naponta. Így jön ki egy 5 tagú családra napi 5-8 ezer forint kiadás, 150-200 ezer forint havi fizetés. A mi családunk például hattagú, emiatt viszonylag kevés az adólevonás, az egy fõre esõ jövedelem 4 dollár (1000 Ft) körül van naponta, azt is mondhatjuk, hogy a magyar közalkalmazottak körül-belül így élnek. 4 dollárból meg lehet élni, 1-bõl viszont nem. Becslésem szerint az 1 dolláros országok valójában 2 dollárnyit fogyasztanak pénzben ki nem fejezõdõ természeti javakat, ami azonban még mindig kevés az egészséges élethez. És itt kezdõdik az osztozás... Ha 1 milliárd nagyon szegény embernek még további 2 dollárt szeretnénk adni, hogy ugyanolyan normálisan élhessenek, mint mi valamennyien itt, ahhoz kb. 700 milliárd dolláregységre volna szükség évente. Ezt úgy lehet elérni, hogy 50 napon keresztül (jegyezzük meg ezt az 50 napot, mert mindent erre az ötven napra fogok vetíteni), tehát ötven napon keresztül elfelezzük a megélhetésünket, azaz napi két dollárt adunk fejenként. Ebbõl 400 milliárd dollár jön össze, és ez még nem elég. A leggazdagabb egymilliárdnak ehhez még ugyancsak 50 napon keresztül, de napi 5 vagy 6 dollárt kellene adnia a napi 50-60 dollárjukból; ám ez már megközelíti a más pénztárcájában nyúlkálás esetét. Ekkor már elérjük az osztozáshoz szükséges 700 milliárd dollárt. Ez nem segély, ez már valódi osztozás. Osztozás, de csak ötven napon keresztül, és még azt is mi határozhatjuk meg, hogy melyik ötven nap szeretnénk böjtölni a rászorultakért. Õk enélkül 365 napot böjtölnének és nem saját elhatározásukból.

Most elmesélném, hogy Bokros Pistáék családjában (akik ugye az Ország utcában laknak) hogyan néz ki ez az ötven nap félpénzzel. A mai nap az egy, októberben és novemberben a péntekek. Az elsõ adventi gyertyagyújtáskor a család megbeszéli azt a tizenöt napot, amikor nem csak gondolnak a rászorulókra... hiszen ez a döntés a gyerekeket is érinti. Ez már egy fél fizetés és pont a karácsonyi vásárlási õrület idõpontjában, illetve ahelyett. Nem kell aggódni, Bokros Pistáék közalkalmazottak, januárban megkapják ezt a tizenharmadik havi fizetés formájában. Tartják közösen a péntekeket egészen június közepéig, és a nagyböjtben még a szerdai napokat is. Ezeken a napokon 500-500 Ft-ot, 2-2 dollárt lefaragnak fejenként, mindenbõl amibõl lehet, hogy osztozzanak azokkal Indiában, akiknek nincs döntési lehetõségük arról, hogy mikor akarnak böjtölni.

Persze másképp is meg lehet fogalmazni az 50 napos osztozást: 7 százalék. A teljes családi jövedelem hét százaléka. Ez könnyen vezet arra a kísértésre, hogy csak egy kisebb másodállást kellene vállalni, hogy 7 %-kal nõjön a a bevételünk. Ez azonban nem a helyes út. A jövedelem, a termelés növekedése túlterheli a Földet, és a legtöbb esetben a magyarországi másodállásom mögött (pl. számítógépes munka, korrepetálás stb.) nem áll élelmiszertermelõ kapacitás. Tehát azon kevés magyar ember kivételével, akik konkrétan Indiába mennének környezetvédelmet, földmûvelést, családtervezést oktatni vagy segíteni, minden más mellékjövedelem vagy másodállás csak ront a helyzeten. (Ilyen személyek viszont egyre többen lesznek, mihelyt fizetõképes kereslet áll a szenvedõ kontinens "jogos igénye" helyén.) Hasonlóan még azt is át kell gondolnunk, hogy mikrõl mondunk le a mínusz 7 százalékkal. Ha "csak" luxusdolgokról, akkor igazán szerencsések és jómódúak vagyunk, de emögött az adakozás mögött megint nincs élelemtermelõ kapacitás. Tehát elsõsorban az élelemre és az energiákra kell odafigyelnünk ezen az ötven áldott napon. Így az osztozásunk még a gyermekeink számára is jobban érthetõvé válik. Aki viszont egyedül él akár össze is vonhatja az 50 napot másfél hónapra, ami ugyan kész leégés, de még akkor is elmondhatja: "Sok iskolát elvégeztem, érett ésszel magam döntöttem el, melyik hónapban vállalom a fizikai lerongyolódást." Másvalaki lehet, hogy két évet akar egybe vonni és egy teljes nyári szünetet tölt valamelyik fejlõdõ országban önkéntesként dolgozva. És a sort még lehetne folytatni. Csak ne akarjuk az egész életünket összevonni, mert lehet, hogy a végén késõ lesz.



Géntechnika

Tessék mondani, nem segíthetnének inkább a mostanában olyan gyakran emlegetett génmódosított élelmiszerek? Valamikor én is ezt kutattam, mint biológus mondhatom, hogy nem. Ott van például az "arany-rizs", mely sárga a karotintól, a vitaminhiány leküzdésének fõ fegyvereként harangozták be. Az igazság az, hogy tonnákat kellene megenni belõle az ázsiai földmûvesnek, hogy a béta-karotin szükségletét fedezhesse, ha pedig lenne ennyi rizse, akkor inkább eladná, és venne rajta sárgarépát, jobban járna. Az arany-rizs egyszerûen szép, és ínyencségként tálalják a gazdagabb éttermekben. Hogy mi köze mindennek a fejlõdõ országok megsegítéséhez? Csak annyi, hogy hangzatos pályázatokat lehet írni ebben a témában a génkezelt növények kifejlesztéséhez.

A növények termõképessége a sok évszázados nemesítés során megközelítette a biofizikai határokat. Ennyi Napból és vízbõl ennyi szénhidrátot lehet elõállítani. Ezen nem segítenek a biotechnológiai cégek sem. A gyomirtó-rezisztens szójával legfeljebb a termésbiztonságot lehet növelni, vagy méginkább a gyomirtót gyártó cég bevételeinek biztonságát. Azt is csak addig, amíg el nem szabadul a gyomirtó elleni génjük, s az így felturbósított gyomok akár az egész termés pusztulását is okozhatják éppen a fejlõdõ országokban.

Az élelmezéshez sem vezet királyi út. Geiszler János mezõgazdász kollégám szerint normálisan kellene szántani, vetni ezekben az országokban. Fejleszteni az öntözést, ami azt jelenti, hogy takarékosabban bánni az öntözõvízzel. És még takarékosabban a népszaporulattal. A jövõben szállítási nehézségek is várhatók; élelmiszerhegyek áthordása egyik kontinensrõl a másikra nem oldhatja meg a problémát. Ott kell termelni és a termelés módját megtanulni, ahol az emberek élnek.



Olcsóbb megoldás

Van azért az osztozásnál egy olcsóbb megoldás is. Ez feleannyiba kerül: nem 7%, csak mindössze 3%. Lényege, hogy kb. 200 millió lányt kell oktatni, iskolázni és ellátni az ehhez szükséges minden jóval. Elsõsorban azokon a területeken, ahol már most is önellátási problémák vannak, és a "helyzet egyre csak fokozódik". Az iskolákban megtanítják a lányokat a gazdálkodásra, a jogaikra, a biológiai alapismeretekre és esetleg valamilyen szakmára is. Az olyan iskolák diákjai, mint Cedric-éi megállnak a lábukon, önálló keresõk, felelõs családanyák, megszerzett tudásukat tovább is adják.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a világ másik felén meg 100 millió fiút kellene nevelni, takarékosságra, fenntartható fogyasztásra, a reklámok, a tõzsde elutasítására, a szerényen is boldog életre. Hallottam, hogy Indiában komoly ellenállásba ütközik különösen a lányok beiskolázása, pedig õk a jövõ kulcsa. Valószínûleg hasonló ellenállásba ütköznénk, ha a jólmenõ bróker fiának ajánlgatnánk, hogy majd mi a Ferences Gimnáziumban jól megnevelnénk, takarékoskodna az élelmiszerekkel, és nem követné a szüleit a világot szétdúló pazarló életmódjában.

Mindkettõre szükség volna: az exponenciális népességnövekedés megállítására éppúgy amott, mint az exponenciális fogyasztásnövekedés megfékezésére emitt. Mindkettõt megvalósíthatnánk a GDP 3 %-ából, és a Föld ügye 20 év alatt révbe jutna; csak a szülõk meg a hagyományok ellennyomását kellene legyõzni emitt meg amott. Gyanítom, hogy Cedric Prakash és munkatársai már messze megelõztek minket ezen a téren.

Ez lenne tehát az olcsó, 3 %-os, és mégis célravezetõ megoldás, de akkor még semmit nem osztoztunk. Iskoláztathatjuk a "veszélyeztetett" gyerekeket, de otthon ugyanúgy éhen maradnának a testvérek, a szülõk; nekünk továbbra is a csapból folyik a víz, nekik pedig továbbra is hat kilómétert kell gyalogolni a mûködõképes kútig vagy a folyóig. Az osztozáshoz 7 % kellene, vagy talán leginkább 7% + 3%, és talán az iskolák hatékonysága is, igazságossága is javulna, ha a gyerekek 6 óra tanulás, meg rizses menzaebéd után nem az éhezõ testvérekhez mennének haza.

7% + 3% = 10%, és ezzel vissza is jutottunk a vén farizeusok tizedjéhez, amit minden kor fõpapjai - tetszik, nem tetszik - nagy hatékonysággal behajtottak SAJÁT biztos megélhetésük érdekében.



Összefoglalva, van tartalékunk, magunk dönthetjük el, hogy mikor akarunk adni, de nem azt, hogy mennyit. Annyit kell adnunk, amennyi az osztozáshoz kell. Javaslom a napi két dollárt ötven napon keresztül. A napi két dollár az kb. 500 Ft, mindenkitõl a családban, és mindenkinek egy másik családban a Föld túlsó oldalán. Ez az a bizonyos 7 %, de ha valaki látja, hogy az életmódja az ausztriaihoz közelít, akkor próbáljon meg többet is adni. Az ötven nap pedig bármikor lehet az évben, péntekenként vagy nagyböjtben, adventkor, vagy õsszel mikor még nem kell fûtést fizetni, esetleg pénz helyett más formában is odaadhatjuk az életünk 7 %-át. Kinek a számára? Például Cedric Prakash önmagában életképes, terjedõ iskolamozgalma számára, de mindenképpen olyan intézmény számára, amely fogja a probléma egészét, és az adott területen átfogó megoldásra törekszik.

Dõry István

Földrajzi hely (amirol szól): India, Magyarorsz?g

Történelmi korszak (amirol szól): XXI. sz?zad

Kirol szól (személyek): Prakash, Cedric SJ

Kikrol szól (csoport): ESP India

Keletkezés ill. kiadás dátuma: 2002. 09. 28.

Szerző: D?ry Istv?n Dr.

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Bokor

Sorozat, folyóirat, gyujtemény (amibe tartozik): ?rted vagyok

Nyelvi változatok: