Csökkenés zuhanás nélkül?

Ecotópia lakosságának létszáma lassan csökken, és ez a csökkenés tizenöt éve tart. Ez a megdöbbentõ tény már önmagában elegendõ lenne ahhoz, hogy elválassza az országot az Államoktól és gyakorlatilag az egész világtól, Japán kivételével. A jelenség tápot adott a híresztelésnek, miszerint kiterjedt abortuszprogramot és talán még gyermekgyilkosságokat is végrehajtanak itt. A meggyõzõdésem azonban az eddigi vizsgálódásaim alapján az, hogy az ország népességének fogyását teljesen humánus eszközökkel érték el.

Hajlamosak vagyunk például elfelejteni, hogy már a recesszió elõtt is csökkenõben volt a népesség növekedésének üteme ezekben az államokban, akárcsak az USA többi területén. Az amerikai demográfusok szerint ez részben a folyamatos inflációnak és válságnak, másrészt az abortusztörvény enyhítésének volt betudható, de leginkább annak, hogy a létszám fölötti gyermek egy erõteljesen iparosodott országban sokkal inkább teher, mintsem öröm a családban, pontosan az ellenkezõje, mint az elmaradott agrárországokban, ahol szükség van a dolgos kézre.

Ráadásul a „Zöld Forradalom” eredményezte szörnyû éhínségek, amelyekben tízmilliók pusztultak el Pakisztánban, Indiában, Bangladesben és Egyiptomban, jó példa volt arra, hogy milyen veszélyekkel jár a túlnépesedés. A szétválás után Ecotópia nemzeti célként tûzte ki a népesség csökkentését. Igaz ugyan, hogy a döntést hosszú és elkeseredett vita elõzte meg. Általánosan elfogadták, hogy bizonyos mértékû csökkenés kívánatos, ha az erõforrásokra és más élõ fajokra gyakorolt emberi nyomást csökkenteni akarják, az emberek életminõségét pedig növelni.

A vélemények azonban élesen különböztek abban, hogyan lehetne ezt a csökkenést elérni, és milyen mértékig kell elmenni. A nemzet kihalásától való rettegés jó alapot adott a népességkorlátozás ellenzõinek a kezébe, a közgazdászok pedig a gazdasági következményektõl óvtak. Végül egy háromlépcsõs programot fogadtak el.

Az elsõ lépcsõ 1982-ig tartott. Egy széles körû oktatási és egészségügyi kampányból állt, amely az ország összes nõjét a fogamzásgátlás minden módjára megtanította. A kérésre végzett magzatelhajtást törvényesítették. Költségei nemsokára nagyon lecsökkentek, és helyi klinikákon és kórházakban egyaránt elvégezték. Amennyire általánosíthatók a statisztikák ilyen rövid idõszakról, ez a lépés a szülések számát a halálozás alá csökkentette néhány tized százalékkal, ami majdnem kiegyenlítette a növekvõ élettartam okozta létszámnövekedést. (Jellemzõ módon a függetlenség kivívásának izgalmas hónapjai alatt hirtelen megemelkedett a terhességek száma!)

A második fázisban, 1983-84-ben, amikor az ország gazdasági életét radikálisan leépítették és decentralizálták, a népesedéspolitikát egyéb politikai természetû kampánnyal kapcsolták össze. Ezen idõszak alatt az ökotópok leépítették nemzeti adórendszerüket, valamint az állami támogatásokat, és a helyi közösségek visszanyerték rendelkezési jogukat saját életterük felett. Ezáltal lehetõvé vált, hogy az emberek maguk döntsék el, hogyan kívánják berendezni saját kollektív létüket, és ez mit jelent a népesség és elosztás szempontjából a helyi, közösségi szinten.

Miután a vidéki létfeltételek jelentõsen megjavultak, San Francisco, Oakland, Portland és Seattle, sõt a kisebb városi körzetek lakossága is lassanként kezdett szétszóródni, visszaszivárogni. A kedvezõ adottságú helyeken új kisvárosok nõttek ki a földbõl, saját, láncszerû közlekedési hálózattal: Napa, a Szajna-módra kanyargó, végre tiszta vizû kis folyó mentén, vagy Carquinez-Martinez, a szoros vizébe ereszkedõ dombok lábánál elnyújtózó kisváros és mások, szerte az országban. A nagyvárosokban több lakónegyedet elhagytak az emberek, a házakat eldózerolták, a területet parkosították.

A vidéki városok, mint Pacerville is, amelyek azelõtt 10-20 ezer lakost számláltak, a rájuk kapcsolódó törpevárosokkal együtt 40-50 ezer lakosúak lettek, ami az itteni vélemény szerint városi körülmények között ideális létszám. A decentralizáció az élet minden oldalát érintette. Az orvosi szolgáltatást is széttelepítették. Az volt az alapelv, hogy hatalmas, várakozó betegek sorával ostromlott iparszerû orvosi létesítmények helyett legyenek kicsi, könnyen elérhetõ kórházak és klinikák mindenfelé az országban, ezen kívül lakókörzetekre bontott egészségügyi ellátási központok.

A mezõgazdasági, halászati és erdészeti vállalkozásokat szintén átszervezték és szétdarabolták. A nagy, iparszerû mezõgazdasági telepeket lehetetlen helyzetbe hozta az igen szigorú öntözési szabályozás és korlátozás, amit a függetlenség elõtt nem vettek tekintetbe. Ehelyett most szövetkezetek és nagyobbacska családi vállalkozások foglalták el a terepet.

Informátoraim szerint mindezek a vállalkozások komoly eredményre vezettek a nagy népsûrûség feloldásában, és a csökkenés-ellenesek itt újabb muníciót találtak érvelésük támogatására: a megváltozott helyzetben nem is tûnt úgy, mintha olyan sokan lennének! Így aztán a további népességkorlátozás nyomása 1984-tõl csökkent. Mire az év végi statisztika beérkezett, kiderült, hogy az elsõ valódi eredményt sikerült elérni: az ország egészének lakossága 17 ezer fõvel csökkent. A tényt nem követte a megjósolt hisztéria, és az emberek alkalmasint sötét elégtételt érezhettek, hogy az észak-amerikai társadalom a széles körben hirdetett túlnépesedése ellenére ugyanezen idõ alatt további hárommillió fõvel gyarapodott.

A harmadik fázis, ha hívhatjuk így egyáltalán, a figyelmes kivárás idõszaka, egészen a mai napig tart. A magzatelhajtás költségei tovább csökkentek és a számuk stabilizálódott. A fogamzásgátló eszközök használata ma már teljesen általános. (Mellékesen, mind nõi eszköz. Itt nincsenek férfi antibébi-tabletták.) A népesség évi 65 ezer fõvel csökken, így aztán az eredetileg 15 milliós ország ma 14 milliót számlál. Néhány szélsõséges vélemény szerint a csökkenõ létszám növeli az egy fõre jutó gazdasági hasznot, és ezzel segít életben tartani az ország gazdasági vérkeringését. Noha a csökkenés kétségkívül valóságos és érinti a bizalmas politikai és gazdasági légkört, azért én szkeptikus vagyok az ennyire közvetlen hatás tekintetében. Végtére is, a csökkenés nem több évi 0,3 %-nál.

Mi lesz a népesség sorsa a jövõben? Legtöbben tartós, lassú további lejtmenetre számítanak. Attól tartanak, hogy az ennél gyorsabb csökkenés veszélyeztetné a nemzet biztonságát, kitéve azt az USA agressziójának, amelyrõl még ma is elterjedt nézet, hogy nagyon vágyik az „elvesztett nyugati területeit” visszaszerezni. Másrészrõl viszont vannak, akik azt remélik, hogy maga az amerikai népesség is nemsokára csökkenni kezd majd, és ha ez bekövetkezik, az ökotópok hajlandóak vég nélküli csökkenéssel számolni saját létszámukat illetõen. Igazság szerint a Túlélõk Pártjának némely radikális gondolkodója szerint az igazán kívánatos létszám az lenne, ami az indiánoké volt a fehér ember megjelenése elõtt. Ez egymilliónál is kevesebbet jelentene az egész országban, akik teljesen szétszórt csoportokban élnének!

A legtöbben azonban megelégszenek annyival, hogy a gond nem annyira a puszta számokkal van. Hisznek benne, hogy a városokat további átszervezéssel még kisebb törpevárosokká kell tenni, és a vidéki élet elõmozdítása csökkenti a problémát. Ezzel kapcsolatban a radikálisok szeretnék a vonatutazást teljesen ingyenessé tenni. Azzal érvelnek, hogy ez még vonzóbbá tenné a vidéki életmódot, és azok az emberek, akik szeretik a város nyújtotta örömöket és változatosságot, gyakorlatilag bármikor beugorhatnának, amikor csak akarnak.

Az USA-ban persze mindenki meg van gyõzõdve arról, hogy csakis a gazdasági és népességbeli növekedés hozhatja meg az életfeltételek javulását. Az ökotóp kísérletnek, bármilyen kezdeti eredményeket mutathat is fel, még hosszú ideig kell futnia ahhoz, hogy érdemben meg tudja kérdõjelezni ezt az alapvetõ hitet. Hiszen az itteni körülmények sokkal kedvezõbbek voltak már kezdetben is, mint az Államok több részén. Termékeny mezõgazdasági területek, elhagyott, lakásnak alkalmas épületek, a híres nyugati önállóság, amely mind oda vezetett, hogy a fölöslegre figyeltek, nem a hiányra, amit egyébként is csak energiában és fémekben szenvedtek (vagy inkább idéztek magukra).

Az amerikaiak azt is riasztónak találnák az itteni szociális szokásokban, hogy a nukleáris családmodell (ahogyan mi nevezzük) eltûnõben van. Még mindig „családot” mondanak, de az itteniek gyakorlatilag nagyobb, 5-20 fõs csoportokat értenek ez alatt, amelyek tagjai vagy rokonságban vannak egymással, vagy nem, de együtt élnek. Sok ilyen családban nem csak az étkezések és a házimunkák közösek, de a gyermeknevelés is. A férfiak és nõk egyaránt részt vesznek benne, már ami az eltöltött idõt illeti, de meghatározott tekintélyi megosztásban. Az ökotóp életforma meglepõen egyenlõ jogokat biztosít – a nõk ugyanolyan állásokat kapnak, azonos fizetéssel, és persze a Túlélõk Pártját is uralják.

A tény, hogy saját testüknek is százszázalékosan urai, azt jelenti, hogy olyan hatalommal rendelkeznek, amely más társadalmakban ismeretlen vagy el van rejtve: jogukban áll gyermekeik apját megválasztani. „Egyetlen ökotóp nõ sem hord olyan magzatot a szíve alatt, akinek apját ne szabadon választotta volna” – mondták nekem komolyan. És a gyermek elsõ két évében a nevelésben is érvényesül ez a dominancia. Az apák aktívan részt vesznek a gondozásban, nevelésben, de vita esetén az asszonyé a végsõ szó, és ez ellen nincs apelláta. Az apák, legnagyobb meglepetésemre, nem lázadoznak az ilyen bánásmód ellen, mintha ez lenne a természetes. Bizonyára tudják, hogy befolyásuk késõbb erõsebb lesz, eljön az õ idejük, és ennek így kell lennie.

Elég nehéz egy kívülálló számára megítélni, milyen szálak kötik össze egy csoport tagjait egymással, de a gyermekek bizonyára meghatározó jelentõségûek. Valószínûleg a gazdasági megélhetés is szerepet játszik benne. Az egyik ilyen családnál, amelyet meglátogattam, emlékeztettek a régebbi amerikai szokásra, amely szerint a gyerekek számára keresztszülõket kell választani, akik lehetnek rokonok vagy idegenek, de mindenképpen bizonyos felelõsséget vállalnak a gyermekért, érdeklõdnek utánuk, és igyekeznek gazdagítani az életüket, vagy éppen menedéket nyújtanak a szüleik elõl! Az ökotóp gyerekek rendszerint ilyen önkéntes keresztszülõkkel körülvéve nõnek fel, és soha nem láttam náluknál jobb kedvû csapatot. A „családok” tagjainak kiválasztásánál nyilván az is szerepet játszik, hogy mennyire hajlandó az illetõ részt venni a közös gyermeknevelésben.

Vannak azonban olyan „családok” is, ahol egyáltalán nincs gyerek. Ezeknek teljesen más hangulatuk, légkörük van, rendszerint nagyobbak, és bizonyára kevésbé állandóak. Némelyeket szakmai kapcsolat fûz egybe – újságíró-csoportok, zenészek, tudósok, mesteremberek, vagy olyanok, akiknek közös vállalkozásuk, gyáruk vagy iskolájuk van. Tagjaik többnyire fiatalabbak, míg a gyermekes családok tagjainak életkora tág határok között mozog. (Ritka az olyan öregember Ecotópiában, aki egyedül élne, ami pedig nálunk oly gyakori. Többnyire családjuk körében élnek, és fontos szerepet játszanak a gyermeknevelésben és -felügyeletben.)

Az amerikaiak számára ismerõsek az ökotóp szexuális szabadosságról keringõ pletykák, de meg kell mondanom, hogy ami a családokat illeti, szexuális szokásaik semmivel sem kevésbé állandóak a mieinknél. Rendszerint többé-kevésbé tartós heteroszexuális párkapcsolatban élnek, bár férfi és nõi homoszexuálisok egyaránt megtalálhatók köztük is. Attól tartok, az azonos nemûek kapcsolata sokkal kevesebb problémát jelent nekik, mint az nálunk megszokott. A monogámia nem feltétlenül hivatalosan hirdetett érték, de azért a párok rendszerint monogámok (kivéve a négy évszak ünnepeit, a napfordulókat és a napéjegyenlõséget, amikor a partnercsere átmenetileg széles körben dívik).

A család egyedülálló tagjai sokszor külsõ szeretõvel jönnek össze, ilyenkor vagy eggyel több, vagy eggyel kevesebb tagja lesz a családnak. A családok tagjai lassanként változnak hasonló módon, mint a mi „nagycsaládjaink”-ban történt néhány generációval ezelõtt.

Sokat kérdezõsködtem az itteni eugenisztikus családtervezési gyakorlatot illetõen is, ami szintén sok vitára adott okot az USA-ban: a természetes szelekciót elõsegítõ tenyésztõi módszerekrõl, a távolinak tûnõ klónozási gyakorlatról, amikor a genetikailag kiváló egyedekrõl tetszés szerinti létszámban azonos másolatok állíthatók elõ, vagy éppen a génszerkezetet is megváltoztathatják, hogy egy rendkívüli népet hozzanak létre. Ám egyetlen ökotóp polgár vagy tudós sem volt hajlandó ilyesmirõl beszélni, csak a megvetés hangján nyilatkoztak a témáról. Akkor sem jártam több szerencsével, amikor megkockáztattam a megjegyzést, hogy az ember talán csupán egy középsõ „hiányzó láncszem” a majom és egy késõbbi, fejlettebb és felsõbbrendû emberiség között. Hitetlenkedõ fejcsóválással hallgattak. Vonakodásuk, amellyel az ilyen spekulációkról szóló vitákat elutasítják, mutatja, hogy mennyire vakok a modern tudományos haladás által elért eredményekben rejlõ káprázatos lehetõségekkel szemben. De azt is mutatja, mennyivel inkább hajlandók azokkal a biológiai tulajdonságokkal élni, amelyeket jelenleg megadatott birtokolnunk.

A népesedés témáról szóló részlet Ernest Callenbach: Ecotopia c. regényébõl (1975). Magyarul Göncöl Kiadó (1990), fordította Borsos Béla.

Korosztály: fiatalok, tizen?vesek

Célcsoport: d?nt?shoz?knak, vezet?knek, nevel?knek, oktat?knak

Mire való (módszer, alkalom): feln?ttoktat?s, iskolai oktat?s, tr?ning, csoporttal?lkoz?