Introduction: Daniel Quinn: B története (Katalizátor könyvkiadó, 2008)
http://www.katalizatorkiado.hu

Az alábbi szöveg doc file-ban letölthetõ a címre kattintással!


Daniel Quinn: B története c. regényének – az Izmael trilógia második részének - egy részletébõl tömörített anyag a könyv ajánlása, megvilágosodás és történelemtanítás céljára.

(B mint a regényhõs neve, vagy mint béka, esetleg a szokásos történelemfelfogással szemben álló B változat)


Békafõzés

A rendszergondolkodók elláttak bennünket egy hasznos hasonlattal bizonyos emberi magatartásra. Ha egy békát beledobunk egy üst forrásban levõ vízbe, az persze eszeveszetten megpróbál kimászni. De ha finoman belehelyezzük egy üst langyos vízbe, és takarékra állítjuk a fõzõlapot, akkor a víz fokozatosan melegedését nem veszi észre és ellenállás nélkül hagyja magát halálra fõzni.
A mi sajátos civilizációnk a Közel-Keleten, mintegy tízezer évvel ezelõtt csúszott bele abba a tökéletesen kellemes vízbe. Hosszú idõnek kell eltelnie, amíg a víz kezd veszélyesen forró lenni. Az elsõ ötezer évben a baj jelei szinte nem léteznek. Ennek az idõszaknak a mûszaki újításai nyugodt életre vallanak, ami a családi tûzhely és a falu köré összpontosul – vályogtégla, szárítókemencés fazekasság, szõtt ruhák, fazekaskorong és így tovább. De fokozatosan, észrevehetetlenül kezdenek megjelenni a baj jelei, mint az apró buborékok az üst alján.
Mit keressünk, mik lehetnek a baj jelei? Tömeges öngyilkosságok? Forradalom? Terrorizmus? Nem, természetesen nem. Azok sokkal késõbb jönnek, amikor a víz már lobogva forr.

(De most, amikor a víz már lobogva forr, a békák - mert persze nem egy, hanem milliárdnyi, s egyre növekvõ számú béka fõl az üstben - még mindig nem a Természet törvényeire figyelnek, hanem egymást okolják a forróság miatt. Egymás politikáját, mohóságát, gazdasági berendezkedését, egymás másságát, agresszivitását, eszméit, vallását, szokásait, erkölcseit, tudományát okolják a forróság, zsúfoltság, szûkösség, feszültség miatt. S legfõképpen a vezetõket, akiket rendszeresen leváltanak. Pedig mindez csak következménye a növekvõ létszámnak, a természeti törvényekhez nem alkalmazkodásnak. - A szerk.)

Mi üldözzük a vetélytársainkat, megsemmisítjük a táplálékukat, és megtagadjuk tõlük, hogy táplálékhoz jussanak. A totalitárius mezõgazdaság azon az elõfeltevésen alapul, hogy a világon az összes táplálék a mi tulajdonunk, és semmi sem korlátozza azt, hogy mit vehetünk el magunknak és mit tagadhatunk meg másoktól. A totalitárius mezõgazdaságot nem aljasságból alkalmazzák a kultúránkban (hanem a túlnépesedés kényszerít rá minket – a szerk.). Azért alkalmazzák, mert alaptermészeténél fogva termelékenyebb, mint bármely másik fajta mezõgazdaság. Egyszerûen lehetetlen egy olyan rendszer teljesítményét felülmúlni, amelyet arra terveztek, hogy a világban az összes táplálékot emberi táplálékká alakítsa át.

(Természetesen nem egy "előfeltevés" hozza létre a totál-mezőgazdaságot, nem elméletek mozgatják a világot, hanem igények és erők. Amíg nincs akkora emberi létszám, ami fel tudja használni a Földön az adott termelési módon létrehozható összes táplálékot, addig nincs igény a totál-mezőgazdaságra. S amíg nincs akkora emberi létszám, amelynek együttes nyomása meg is tudja valósítani a vetélytársak kiirtását, addig nincs erő a totál-mezőgazdaság megvalósítására. Az "előfeltevés" csak a hosszabb távú önérdek felismerését gátolja, az ebből fakadó önmérsékletet korlátozza.)

Az emberi faj hárommillió év alatt nem özönlötte el a Földet! Vándoroltak földrészrõl földrészre, de ez a növekedés nagyon lassú ütemben zajlott. Becslések szerint az újkõkor elején az emberi népesség tízmillió körül volt. Aztán, felettébb hirtelen, a dolgok kezdtek megváltozni. A világ egyik sarkában élõ egyik kultúra tagjai (olyan népsûrûséget értek el, hogy eltartására kényszerûen – a szerk.) kifejlesztettek egy sajátos mezõgazdasági módszert, amely addig példátlan mennyiségben tette hozzáférhetõvé a táplálékot az emberek számára. Ezt követõen a világ ezen sarkában a népesség szûk háromezer év alatt a kétszeresére duzzadt. Aztán ismét a kétszeresére duzzadt, ezúttal mindössze kétezer év alatt. A geológiai idõsíkon egy szempillantásnyi idõ alatt az emberi népesség tízmillióról ötvenmillióra ugrott – talán már nyolcvan százalékuk a totalitárius mezõgazdaságot gyakorolta: a mi kultúránk, Kelet és Nyugat tagjai.
A víz az üstben melegedett, és a baj jelei kezdtek feltünedezni.

A baj jelei: i.e. 5000–3000
Egyre nõtt a zsúfoltság. Gondoljanak bele. Korábban az emberek azt képzelték, hogy a történelem szükségszerûen ciklikus, de amit itt leírok, az korábban soha nem történt meg. Teljes hárommillió évig az emberek soha sehol nem éltek összezsúfoltan. De most egyetlen kultúra – a mi kultúránk – emberei megtudták, mit jelent a zsúfoltság. Egyre nõtt a zsúfoltság, és a túlterhelt, túllegeltetett föld egyre terméketlenebbé vált. Több lett az ember, és vetélkedtek az apadó forrásokért.
A víz melegszik a béka körül – és jusson eszükbe, hogy mit keresünk: a baj jeleit. Mi történik, ha több ember kezd vetélkedni kevesebbért? Ez nyilvánvaló. Minden kisiskolás tudja. Amikor több ember kezd vetélkedni kevesebbért, harcolni kezdenek. Ez a háború korszakának kezdete volt, ami máig is tart. Amit látnunk kell, az a háborús gépezet. Nem mechanikus gépezetet – harci szekereket, hajítógépeket, ostromgépeket és így tovább – értek ez alatt, hanem politikai gépezetet. Hentesek, pékek, szabók és cipészek nem önmagukat szervezik hadseregekbe. Fõvezérekre – királyokra, hercegekre, császárokra van szükségük.
A körülbelül ötezer évvel ezelõtt kezdõdött idõszak alatt látjuk megalakulni az elsõ államokat fegyveres védelem és támadás céljából. Állandó hadsereggel egy király rákényszerítheti az akaratát az ellenségeire, és bevésheti nevét a történelembe – és ebbõl az idõszakból kivétel nélkül csak a hódító királyok nevei maradtak fenn. Nem tudósok, nem próféták, csak hódítók. Ismét, nem folyik itt semmi ciklikus. Az emberi történelem során elõször azok a fontos emberek, akiknek hadseregük van.
Jól jegyezzék meg, arra senki nem gondolt, hogy a hadseregek megjelenése rossz jel – a baj jele. Azt gondolták, hogy ez jó jel. Azt gondolták, hogy a hadseregek haladást jelentenek. A víz éppen kezdett pompás meleggé válni, és senki nem aggódott néhány apró buborék miatt.
Ezt követõen a katonai szükségletek váltak a mûszaki fejlõdés fõ ösztönzõjévé a kultúránkban. Nincs ezzel semmi gond, ugye? A katonáinknak jobb páncélzatra, jobb kardokra, jobb harci szekerekre, jobb íjakra és nyilakra, jobb ostromgépekre, jobb faltörõ kosokra, jobb ágyúkra, jobb puskákra, jobb tankokra, jobb repülõgépekre, jobb bombákra, jobb rakétákra, jobb ideggázokra van szükségük... ugye értik, mire gondolok? Ekkor még senki nem látta a hadviselés szolgálatában álló technológiát valami rossz folyamat jelének. Azt gondolták, hogy ez a haladás.
Ettõl fogva a háborúk gyakorisága és hevessége mércéül szolgál arra, hogy mennyire forró a víz a mosolygó békánk körül.

A baj jelei: i.e. 3000–1400
A tûz tovább égett a kultúránk üstje alatt, és a népességünk következõ megkétszerezõdéséhez csak tizenhat évszázadra volt szükség. Ekkor, i.e. 1400-ban százmillió ember élt a Földön, talán 90 százalékuk a mi kultúránk tagja. A Közel-Keletet hamar kinõttük. A totalitárius mezõgazdaság észak és kelet felé Oroszországba, Indiába és Kínába terjeszkedett, észak és nyugat felé pedig Kis-Ázsiába és Európába. Másféle mezõgazdaságot gyakoroltak már mindezekben az országokban, de innentõl a mezõgazdaság a totalitárius mezõgazdaságot jelentette.
A víz melegszik – egyre forróbb lesz. A baj összes régi jele megvan, persze – miért tûnnének el? A víz melegedésével a régi jelek csak nagyobbakká és drámaibbakká válnak. Háború? Az elõzõ kor háborúi jelentéktelen semmiségek voltak az új kor háborúihoz képest. Ez a bronzkor! Igazi fegyverek, bizisten! Igazi páncélzat! Hihetetlen birodalmi vagyonnal támogatott, hatalmas, állandó hadseregek!
A háború jeleitõl eltérõen a baj többi jele nincs bronzba öntve vagy kõbe vésve. Senki nem farag dombormûveket, hogy Memphis vagy Trója nyomornegyedeinek életét ábrázolja. Senki nem ír híradásokat, hogy leleplezze a Knósszoszban vagy Mohendzsó-Dáróban folyó hivatalos korrupciót. Senki nem állít össze dokumentumfilmeket a rabszolga-kereskedelemrõl. Mindazonáltal van legalább egy jel, amely bizonyítéknak tekinthetõ: problémaként ütötte fel a fejét a bûnözés.
Az arcukra nézve látom, mennyire nincs hatással önökre ez a hír. Bûnözés? A bûnözés általános az emberek között, nem? Nem, tulajdonképpen nem. A helytelen viselkedés az. A kellemetlen viselkedés, a bomlasztó viselkedés általános. Mindig lehet arra számítani, hogy az emberek nem a megfelelõ személybe szeretnek bele, vagy kijönnek a sodrukból, vagy hogy ostobák, kapzsik vagy bosszúállók. A bûnözés valami más, és ezt mindnyájan tudjuk. Amit mi értünk bûnözés alatt, az törzsi népeknél nem létezik, de nem azért, mert õk barátságosabb emberek, mint mi, hanem azért, mert máshogy szervezõdnek. Erre érdemes egy kis idõt szánni.
Ha valaki bosszant bennünket – mondjuk azzal, hogy állandóan félbeszakít beszéd közben –, az nem bûntény. Nem hívhatjuk ki a rendõrséget, és nem fogják letartóztatni az illetõt, nem állítják bíróság elé, és nem kerül börtönbe, mert a beszéd félbeszakítása nem bûn. Ez azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell ezt kezelnünk, akármilyen módon is tudjuk ezt megtenni. De ha ugyanez az illetõ az ingatlanunk területére lép, és nem hajlandó távozni, akkor az birtokháborítás – bûntény –, és minden további nélkül ki lehet hívni a rendõrséget, és le fogják tartóztatni az illetõt, bíróság elé állítják, még talán börtönbe is kerül. Más szóval a bûntények foglalkoztatják az államgépezetet, míg más kellemetlen viselkedések nem. Bûntény pedig az, amit az állam bûntényként határoz meg. A birtokháborítás bûntény, a félbeszakítás viszont nem, így aztán két teljesen különbözõ módon kezeljük ezeket – míg a törzsi társadalmakban élõ embereknél nincs ilyen. Bármi legyen is a gond, akár rossz modor, akár gyilkosság, õk maguk kezelik ezt úgy, ahogyan mi kezeljük a félbeszakítót. Az államhatalom megidézésére nincs lehetõségük, mert nincs semmiféle államuk. A törzsi társadalmakban a bûnözés egyszerûen nem létezik az emberi viselkedés külön kategóriájaként.
Jegyezzék meg ismét: semmi ciklikus nincs abban, hogy a bûnözés megjelent az emberi társadalomban. A történelem során elõször az emberek foglalkoztak a bûnözéssel. És jegyezzék meg, hogy a bûnözés az írásbeliség hajnalán jelent meg. Ez azt jelenti, hogy ahogy az emberek elkezdtek írni, törvényeket kezdtek írni; azért, mert az írás képessé tette õket olyan cselekedetekre, amilyenekre korábban nem voltak képesek. Az írás képessé tette õket arra, hogy szabatos, rögzített kifejezésekkel meghatározzák azokat a viselkedésformákat, amelyekre állami szabályozást, büntetést és tiltást igényeltek.
Ettõl kezdve a bûnözésnek jellemzõ vonásai lesznek, „problémává” válik a kultúránkban. Mint a háborúnak, ennek is az a rendeltetése, hogy velünk – Kelettel és Nyugattal – maradjon máig is. Ettõl fogva a bûnözés a háborúval együtt mércéje annak, hogy mennyire forrósodott fel a víz a mosolygó békánk körül.

A baj jelei: i.e. 1400–0
A tûz tovább égett kultúránk üstje alatt, és a népességünk következõ megkétszerezõdéséhez csak tizennégy évszázadra volt szükség. Kétszázmillió ember élt ekkor, az „idõszámításunk” kezdetén a Földön, 95 százalékuk vagy több a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartozott.
A politikai és katonai kalandozások idõszaka volt ez. Hammurápi Mezopotámia urává lépett elõ. Egyiptomban III. Szeszósztrisz betört Palesztinába és Szíriába. Az asszír I. Tiglat Pileszár kiterjesztette uralmát a Földközi-tenger partjaira. Az egyiptomi Sesonk fáraó lerohanta Palesztinát. III. Tiglat Pileszár meghódította Szíriát, Palesztinát, Izraelt és Babilont. A babiloni II. Nabukudurri-uszur elfoglalta Jeruzsálemet és Türoszt. Nagy Kürosz kiterjesztette uralmát a civilizált nyugat egészére, s két évszázaddal késõbb Nagy Sándor ugyanezt a birodalmi terjeszkedést valósította meg.
A polgári felkelések és bérgyilkosságok idõszaka is volt ez. Az asszíriai III. Sulmanu-asarídu uralkodása forradalommal végzõdött. Az athéni uralom elleni lázadás a Khalkidiké-félszigeten a peloponnészoszi háborúként ismert húsz éves viszály kezdetét jelezte. Néhány évvel késõbb a leszboszi Mütiléné is fellázadt. Spártaiak, akhájok és árkádiaiak szerveztek zendülést a makedón uralom ellen. Egy egyiptomi felkelés miatt III. Ptolemaiosz hazatért szíriai katonai hadjáratáról. Makedóniai Philipposzt meggyilkolták, csakúgy, mint a perzsa III. Dareioszt, III. Szeleukosz Szótért, a karthágói Haszdrubál tábornokot, a társadalmi újító Tiberius Sempronius Gracchust, VIII. Antiochus szeleukida királyt, Vong Mong kínai császárt és Claudius meg Domitianus római császárokat.
Emellett más új dolgok is jelezték a feszültséget: hamisítás, pénzromlás, katasztrofális infláció – most már az összes gonosz tréfa rendszeressé vált. Az éhezés szokványos életjelenség lett az egész civilizált világban, továbbá a pestis is, amely mindig a túlnépesedés és a rossz közegészségügy tünete; i.e. 429-ben a pestis Athén lakosságának nem kevesebb, mint kétharmadát vitte el. A gondolkodók immár Kínában és Európában is azt tanácsolták az embereknek, hogy legyen kisebb családjuk.
A rabszolgaság óriási nemzetközi üzletté vált, és persze az is maradt egészen a jelen pillanatig. Becslések szerint az ötödik század közepén Athénban minden harmadik-negyedik személy rabszolga volt. Amikor Róma i.e. 146-ban legyõzte Karthágót, ötvenezer túlélõt adtak el rabszolgának. I.e. 132-ben mintegy hetvenezer római rabszolga lázadt fel; amikor a felkelést leverték, húszezret keresztre feszítettek, de ezzel korántsem értek véget Róma rabszolgákkal kapcsolatos gondjai.
Azonban a baj olyan új jelei is feltûntek ebben az idõszakban, amelyek a ma esti céljaink szempontjából jóval lényegesebbek.
A történelem során elõször az emberek gyanítani kezdték, hogy valami alapvetõen rossz irányba fordult. A történelem során elõször az emberek kezdték üresnek érezni magukat, kezdték úgy vélni, hogy az életük nem ér eleget; azon kezdtek töprengeni, hogy vajon csak ennyirõl szól-e az élet, valami bizonytalanul több után kezdtek sóvárogni. A történelem során elõször az emberek elkezdtek azokra a vallási tanítókra figyelni, akik üdvözülést ígértek nekik.
Nem lehet eltúlozni eme üdvözülés-elképzelés újdonságát. A vallás persze már több évezrede jelen volt a kultúránkban, de soha nem úgy szólt az üdvözülésrõl, ahogy mi értelmezzük ezt, vagy ahogy az ebben az idõszakban élõ emberek kezdték értelmezni.
A korábbi istenek a konyha és a termés, a bányászat és a köd, a szobafestés és a pásztorkodás bûvös hatású istenei voltak, akiket szükségben úgy simogattak, mint szerencsét hozó amuletteket; a korábbi vallások pedig állami vallások voltak, a felségjog és kormányzás rendszerének részei (ez a templomaikon is látszik, melyeket fejedelmi ünnepélyek és nem nyilvános népi áhítat céljára építettek).
A zsidó vallás, a brahmanizmus, a hinduizmus, a sintoizmus és a buddhizmus mind ezen idõszak folyamán jött létre, korábban nem létezett. Egész hirtelen, hatezer évnyi totalitárius mezõgazdaság és civilizációépítés után a kultúránk – Kelet és Nyugat, egyívású ikrek – emberei azon kezdtek töprengeni, hogy van-e értelme az életüknek; ûrt kezdtek érzékelni magukban, amelyet nem tudott kitölteni a gazdasági siker és a polgárok megbecsülése, ezért kezdték azt hinni, hogy van valami mélységesen, sõt veleszületetten rossz bennük.

A baj jelei: 0–i.sz. 1200
A tûz tovább égett a kultúránk üstje alatt, és népességünk következõ megkétszerezõdéséhez csak tizenkét évszázadra volt szükség. Négyszázmillió ember élt a korszak végén a bolygón, akiknek 98 százaléka a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartozott. Háború, pestis, éhezés, politikai korrupció és békétlenség, bûnözés, gazdasági bizonytalanság volt kultúránk életének tartozéka, s még ma is az. Az üdvözítõ vallásokat évszázadokra elsáncolták Keleten, amikor ez az idõszak kezdõdött, de a nagy nyugati birodalom még mindig több tucat bûvös hatású istenségnek tisztelgett, Aeolusztól Zefiruszig. Mindazonáltal a birodalom közemberei – a rabszolgák, a meghódítottak, a parasztok, a választójog nélküli tömegek – készen álltak, amikor a Nyugat elsõ nagy üdvözítõ vallása betoppant a küszöbre. Simán eredendõen gyarlónak tartották az emberiséget, és önmagukat olyan bûnösöknek, akiket meg kell menteni az örök kárhozattól. Égtek a vágytól, hogy megvethessék a világot és áldott túlvilági életrõl álmodhassanak, ahol a világ szegényeit és alázatosait az önhittek és hatalmasok fölé magasztalják.
A tûz rendületlenül égett tovább a kultúránk üstje alatt, de az embereknek most mindenütt volt üdvözítõ vallásuk, mely megmutatta, hogyan értelmezzék és kezeljék a létezés szükségszerû kényelmetlenségét. A hívek hajlamosak az e vallások közötti különbségekre összpontosítani, én azonban azt vizsgálom, amiben egyetértenek, vagyis: az ember feltételei olyanok amilyenek, és részünkrõl bármekkora erõfeszítés sem fog ezen változtatni; nem áll hatalmunkban népünk, barátaink, szüleink, gyermekeink vagy házastársunk megmentése, de létezik egy (és csak egy) személy, akit megmenthetünk, mégpedig saját magunkat. Senki más nem menthet meg bennünket, csak mi magunk, és nincs senki más, akit megmenthetnénk, csak önmagunkat. Elvihetjük az igét másokhoz, és õk elhozhatják az igét hozzánk, de innen soha nincs továbblépés, legyen szó akár buddhizmusról, hinduizmusról, zsidó vallásról, kereszténységrõl vagy iszlámról; senki más nem menthet meg bennünket, csak mi magunk, és nincs senki más, akit megmenthetnénk, csak önmagunkat. Az üdvözülés persze a legcsodálatosabb dolog, amelyet életünkben elérhetünk – és nemcsak hogy nem kell megosztanunk, még csak nem is lehetséges megosztani másokkal.
Ezek a vallások okoskodták ki, hogy ha nem üdvözülünk, akkor kudarcunk teljes, függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Másrészrõl, ha üdvözülünk, akkor sikerünk teljes – ismét csak függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Végtére, e vallások szerint, ha üdvözülünk, akkor szó szerint semmi más nem számít az egész világegyetemben. Mindenkinek a saját üdvözülése számít. Semmi más – még az én üdvözülésem sem (kivéve persze számomra).
Ez új látomás volt arról, hogy mi számít a világban. Felejtsék el a melegedõ vizet, felejtsék el a fájdalmat. Semmi nem számít, csak önök és az üdvözülésük.

A baj jelei: 1200–1700
Nem volt rossz látomás – de a tûz persze tovább égett a kultúránk üstje alatt, és népességünk következõ megkétszerezõdéséhez csak ötszáz évre volt szükség. Nyolcszázmillió ember élt az idõszak végén a Földön, akiknek 99 százaléka a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartozott.
Ez a bubópestis, a mongol horda, az inkvizíció kora. Londonban megnyitják az elsõ ismert bolondokházát és az adósok elsõ börtönét. A földmûvesek fellázadnak Franciaországban 1251-ben és 1358-ban, a textilmunkások fellázadnak Flandriában 1280-ban; Wat Tyler zendülése anarchiába süllyeszti Angliát 1381-ben, amikor különféle munkások egyesülnek a kizsákmányolás végét követelni; munkászavargások a pestis és éhezés által gyötört Japánban 1428-ban majd 1461-ben ismét; az oroszországi jobbágyok 1671-ben és a rá következõ évben lázadnak fel; Csehország jobbágyai nyolc évvel késõbb szerveznek felkelést. A fekete halál a tizennegyedik század közepén érkezik, hogy letarolja Európát, s a következõ két évszázadban rendszeresen visszatér; a járvány minden kitörésekor több tízezer emberrel végez, a tizenhetedik században mindössze két év alatt egymillió embert öl meg Észak-Olaszországban. A zsidók alkalmas bûnbakként szolgálnak mindenki fájdalmára, és mindenre, ami elromlik. A kor aggodalma önostorozó mozgalmakban jut kifejezésre, amelyek azt az elképzelést vallják, hogy Isten számára nem jelent majd akkora kísértést túlzó büntetéseket (pestisjárványokat, éhínségeket, háborúkat és így tovább) találni számunkra, ha elõvételben vásárolunk tõle úgy, hogy túlzó büntetésekkel sújtjuk magunkat.
Több millióan halnak meg, amikor éhínség sújtja Japánt 1232-ben, Németországot és Olaszországot 1258-ban, Angliát 1294-ben és 1555-ben, egész Nyugat-Európát 1315-ben, Lisszabont 1569-ben, Olaszországot 1591-ben, Ausztriát 1596-ban, Oroszországot 1603-ban, Dániát 1650-ben, Bengáliát 1669-ben, Japánt 1674-ben. Megjelenik a vérbaj és a tífusz Európában. Az ergotizmus (az anyarozsmérgezés), e gombás ételmérgezés elterjed Németországban, és több ezer embert öl meg. A korábban ismeretlen köleshimlõ látogatja újra meg újra Angliát, tízezrek halnak bele. Himlõ-, tífusz- és torokgyíkjárványok visznek el ezreket. Az inkvizítorok eredeti eljárást fejlesztenek ki az eretnekség és a boszorkányság elleni harchoz: addig kínozzák a gyanúsítottakat, míg azok bele nem kevernek másokat, akiket addig kínoznak, míg bele nem kevernek másokat, akiket addig kínoznak, míg bele nem kevernek másokat, a végtelenségig. Virágzik a rabszolga-kereskedelem, hiszen több millió afrikait szállítanak az Újvilágba. A háborúkat, a politikai korrupciót és a bûnözést már meg sem említem, de ezek is folynak, minden eddiginél magasabb szinten. Kevesen szállnak vitába Thomas Hobbesszal, aki 1651-ben úgy jellemzi az emberi életet, hogy az „magányos, csóró, undorító, állatias és rövid”. Néhány évvel késõbb Blaise Pascal megjegyzi, hogy „az összes ember természettõl fogva gyûlöli egymást”. Ez az idõszak a gazdasági zûrzavar évtizedeivel ér véget, amelyet felkelések, éhezések és járványok súlyosbítanak.
A kereszténység válik az elsõ világméretû üdvözítõ vallássá, behatol a Távol-Keletre és az Újvilágba. Ugyanakkor darabokra törik. Az elsõ törésnél még kemény az ellenállás, de aztán a szétesés szokványossá válik.
Kérem, ne kerülje el a figyelmüket az a lényeges dolog, amelyre itt rámutatok. Nem az emberi gonoszságról gyûjtöm a jelzéseket. Ezek a túlnépesedésre adott válaszok – túl sokan túl kevés forrásért vetélkednek, romlott élelmet esznek, szennyezett vizet isznak, nézik családjuk éhezését, nézik, hogy a családjuk pestis áldozatává válik.

A baj jelei: 1700–1900
A tûz tovább égett a kultúránk üstje alatt, s népességünk következõ megkétszerezõdéséhez csak kétszáz évre volt szükség. A végén másfél milliárd ember élt a Földön, 0,5 százalék kivételével mindnyájan a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartoztak. Ebben a korszakban vallásos próféták elsõ ízben vonzottak követõket egyszerûen azzal, hogy megjósolták a közelgõ világvégét; az ópiumkereskedelem nagy nemzetközi üzletté vált a Kelet-Indiai Társaság támogatása és brit hadihajók védelme mellett; Ausztráliát, Új-Guineát, Indiát, Indokínát és Afrikát gyarmatuknak igényelték vagy szeletelték fel Európa nagyhatalmai (ugyanis ezen országokban ment át elõször a túlnépesedés népességrobbanásba, így azután tízmilliószám zúdultak ki az európai emberek a világ más részeibe, kirabolva, leigázva, kiirtva más földrészek népeit – a szerk.); a bennszülött népeket világszerte milliószámra pusztították olyan betegségek, amelyeket európaiak hurcoltak be hozzájuk – kanyaró, pellagra, szamárköhögés, himlõ, kolera –, további milliókat rezervátumokba tereltek össze, vagy azon nyomban meggyilkoltak, hogy a fehérek terjeszkedésének jusson hely.
Ez nem azt jelenti, hogy csak az õslakos népek szenvedtek. Hatvanmillió európai halt meg himlõben csupán a tizennyolcadik században. Több tízmillió áldozata volt a kolerajárványoknak. Tíz percig tartana felsorolni a pestis, a tífusz, a sárgaláz, a vörheny és az influenza több tucatnyi végzetes megjelenését ezen idõszak folyamán. És bárkinek, aki kételkedik a mezõgazdaság és az éhezés közötti szerves kapcsolatban, csak meg kell vizsgálnia az errõl az idõszakról szóló feljegyzéseket: rossz termés és éhínség, rossz termés és éhínség, rossz termés és éhínség újra meg újra, az egész civilizált világban mindenütt. A számok megrázóak. 1769-ben tízmillióan haltak éhen Bengáliában. Kétmillióan Írországban és Oroszországban 1845-ben és 1846-ban. Közel tizenötmillióan Kínában és Indiában 1876 és 1879 között. Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Britanniában, Japánban és másutt több tízezren, több százezren haltak meg további éhínségekben, amelyekbõl túl sok volt ahhoz, hogy egyenként megemlítsem õket.
Ahogy a városok egyre zsúfoltabbak lettek, korábban elképzelhetetlen mértékûvé vált az emberi gyötrelem: több száz millióan laktak hihetetlenül mocskos nyomornegyedekben, kiszolgáltatva a patkányok és a szennyezett víz által terjesztett betegségeknek anélkül, hogy esélyük lett volna az oktatás vagy a kilábalás bármely más eszközére. A bûnözés úgy burjánzott, mint korábban soha, és általában nyilvános csonkítással, megbélyegzéssel, korbácsolással vagy halállal büntették; a bebörtönzés, mint a büntetés helyettesítõ formája, csak az idõszak vége felé fejlõdött ki. Az elmebetegség is úgy virágzott, mint korábban soha – õrültség, elmezavar, bármit is válasszunk ennek elnevezésére. Senki sem tudta, mi a teendõ a bolondokkal; jellemzõ módon a bûnözõkkel együtt voltak bebörtönözve, a falakhoz láncolták, megkorbácsolták, elfelejtették õket.
A gazdasági bizonytalanság szintje továbbra is magas volt, és a következményeit szélesebb körben érezték, mint korábban valaha. A háromévnyi gazdasági zûrzavar Franciaországban egyenesen vezetett az 1789-es forradalomhoz, mely mintegy négyszázezer áldozat megégetését, lelövését, vízbe fojtását vagy guillotine-os lenyakazását hozta magával. A piac rendszeres összeomlása és pangása több százezer vállalkozást megsemmisített, és milliók voltak kénytelenek éhezni.
A kor elhozta persze az ipari forradalmat is, de ez nem jelentett enyhülést és jólétet a tömegek számára, inkább kimondottan szívtelen és telhetetlen kizsákmányoláshoz vezetett; a nõk és a kisgyerekek tíz, tizenkettõ és még több órát dolgoztak naponta éhbérért munkásnyúzó üzemekben, gyárakban és bányákban. Önök is megismerhetik az embertelenségeket, ha eddig még nem voltak tisztában velük. Kiszámolták, hogy 1787-ben a francia munkások nem kevesebb, mint tizenhat órát dolgoztak naponta, és bérük hatvan százalékát szinte csak kenyérbõl és vízbõl álló étrendre költötték. Csupán a tizenkilencedik század közepén korlátozta a brit képviselõház tíz órára a gyerekek munkanapjait. Reménytelenek és csalódottak lévén az emberek mindenhol fellázadtak, a kormányok pedig mindenhol módszeres elnyomással, kegyetlenséggel és zsarnoksággal válaszoltak erre. Össznépi felkelések, parasztfelkelések, gyarmati felkelések, rabszolgafelkelések, munkásfelkelések – több száz volt belõlük, még csak fel sem tudom sorolni mindet. Kelet és Nyugat, egyívású ikrek, a forradalmak kora volt ez. Több tízmillió áldozatot követelt.
A kormányzottak és kormányzók közötti rendes, szokásos kölcsönhatásként a lázadás és az elnyomás új – értik, ugye –, jellemzõ jele volt a kor bajainak.
Ebben az idõszakban Európában szándékosan kipusztították a farkast és a vaddisznót. Az Izland melletti Edley-sziget nagy alka madarát addig vadászták a tollaiért, amíg 1844-ben kipusztult; így vált az elsõ, pusztán kereskedelmi célokból kiirtott fajjá. Észak-Amerikában a vasútépítés megkönnyítése és az ellenséges õslakos népesség táplálékkészletének tönkretétele érdekében hivatásos vadászok ölték le a bölénycsordákat, nem kevesebb, mint hárommillió példányt pusztítva el egyetlen év alatt; 1893-ra mindössze ezer példány maradt.
Ebben a korban az emberek már nem azért mentek háborúba, hogy a vallásos hitüket megvédjék. Még volt vallásos hitük, még ragaszkodtak hozzá, de az egykor oly véresen fontosnak tûnõ hittudományi véleménykülönbségek és viták a súlyosabb anyagi gondok miatt lényegtelenné váltak. A vallás vigasztalása egy dolog, de a munkahelyek, a tisztességes bérek, az elfogadható élet- és munkakörülmények, az elnyomás nélküli lét és valami halvány remény a társadalmi és gazdasági helyzet javulására más lapra tartoznak.
Azt hiszem, nem állna túl messze a valóságtól, ha azt állítanánk, hogy az elõzõ korokban a vallásba vetett reményeket ebben a korszakban forradalomba és politikai reformba vetették. A „paradicsom lesz osztályrészed, ha meghalsz” ígéret már nem volt elegendõ ahhoz, hogy elviselhetõvé tegye az üstbeli lét nyomorúságát. 1843-ban a fiatal Karl Marx „a népek ópiumá”-nak nevezte a vallást. További másfél évszázad nagyobb távlatából azonban világos, hogy a vallás valójában nem volt többé elég hatásos kábítószer.

A baj jelei: 1900–1960
A tûz tovább égett a kultúránk üstje alatt, s népességünk következõ megkétszerezõdéséhez csak hatvan évre volt szükség – mindössze hatvanra. Hárommilliárd ember élt a korszak végén a bolygón, talán 0,2 százaléknyi kivételével mindnyájan a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartoztak.
Mit is mondhatnék az üstünkben gõzölgõ vízrõl ebben a korban? Forr már önök szerint? Az 1929-ben kezdõdõ elsõ világméretû gazdasági összeomlás a baj jelének látszik az önök szemében? A két mindent felforgató világháború a baj jelének látszik önök szerint? Távolodjanak el néhány ezer mérföldet, és figyeljék a világûrbõl, ahogy hatvanöt millió embert lemészárolnak a csatatereken, vagy felrobbanó bombák darabokra szaggatják õket, miközben másik százmillió szerencsésnek tartja magát, hogy csupán megvakulva, megcsonkítva vagy lebénulva elmenekülhet. Akkora embertömegrõl beszélek, amely egyenlõ a klasszikus Görögország aranykorában élt teljes emberi népességgel. Akkora embertömegrõl beszélek, amelyet elpusztítanánk, ha ma hidrogénbombákat dobnánk Berlinre, Párizsra, Rómára, Londonra, New York Cityre, Tokióra és Hong-Kongra.
Azt hiszem, forró a víz, hölgyeim és uraim. Azt hiszem, fõ a béka.

A baj jelei: 1960–1996
Népességünk következõ megkétszerezõdése mindössze harminchat év alatt történt meg, és ezzel eljutottunk a közelmúltig, amikor hatmilliárd ember lett ezen a bolygón, s néhány milliós szórvány kivételével mindnyájan a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartoznak.
Hosszan tartó nyomorúságunk kórusának hangjaihoz korról korra adódott hozzá néhány új hang. Elõször jött a háború: a háború mint a társadalom tartozéka, a háború mint életmód. Kétezer vagy még több évig úgy látszik, a háború volt az egyetlen hang az énekben. De nemsokára csatlakozott hozzá a bûnözés, a bûnözés mint a társadalom tartozéka, mint életmód. Aztán megjelent a korrupció: a korrupció mint a társadalom tartozéka, mint életmód.
E hangok mellé hamarosan felsorakozott a rabszolgaság: a rabszolgaság mint világkereskedelem és mint a társadalom tartozéka. Rövidesen a felkelés következett: polgárok és rabszolgák lázadtak fel, hogy kitöltsék bosszújukat és kieresszék fájdalmukat. Aztán ahogy a népesedés nyomásának ereje növekedett, megtalálta hangját az éhínség és a pestis, és mindenütt énekelni kezdett a kultúránkban.
A szegények széles rétegeit kezdték irgalmatlanul kizsákmányolni a munkaerejükért. A kábítószerek beálltak a rabszolgaság mellé a világkereskedelemben. A dolgozó osztályok – az úgynevezett veszélyes osztályok – fellázadtak. Az egész világgazdaság összeomlott. A globális ipari hatalmak világ-felett-uralkodóst meg fajirtósdit játszottak.
És akkor jöttünk mi: 1960-tól a jelenig.
Mirõl dalol a mi hangunk a nyomorúságkórusban? Mintegy négy évtizede forr a víz a béka körül. Egyesével, ezresével, milliós léptékben elpusztulnak a sejtjei, nem tudván megfelelni a feladatnak, hogy tovább éljenek.
Mit vizsgálunk itt? Mondok egy fogalmat, önök pedig eldönthetik, eltaláltam-e. Kész vagyok... kulturális összeomlásnak nevezni ezt. Errõl énekelünk mi a nyomorúságkórusban most – nem az összes többi hang helyett, hanem ráadásként az összes többire. Ez a mi páratlan hozzájárulásunk a kultúránk fájdalomüvöltéséhez.
A világtörténelem során legelõször megsiratjuk mindannak az összeomlását, amit ismerünk és értünk, annak a rendszernek az összeomlását, amelyre minden épült a kultúránk kezdetétõl mostanáig.
A béka elpusztult – és elképzelni sem tudjuk, mit jelent ez számunkra vagy a gyerekeink számára.