BOCS.HU Dokumentum       Elküldöm e-mail-ben! Nyomtatható verzió
magyar [20081107] [cikk, k?nyvaj?nl?] Olvasási ido: egy ?ra A világvége illemtana (Túlélőkönyv) (?kol?gia, Csal?d, Filoz?fia, N?pesed?s)
Ez egy botránykönyv. Egyetlen gond van vele: nem mások botrányos tetteiről szól, amin élvezettel felháborodhatnál, hanem a sajátjaidról.
A világvége illemtana (Túlélőkönyv)

Annotáció: Idézet Meszlényi Attila: A világvége illemtana (Túlélőkönyv) c. könyvéből

A nemek kapcsolata

Érd be egy gyermekkel!
Világunk, életünk legsúlyosabb csapása túlnépesedésünk. Az ebből eredő gondokon háromféleképp lehet segíteni.

1.„Előre menekülve”, technikai fejlesztéssel. Ez bármily ígéretesen hangozzék is, mindig a természet fokozottabb kizsákmányolását jelenti, ami már alig fokozható. Minden problémára ezt a „megoldást” választjuk, s nem vesszük észre, hogy ebbe az irányba nem vezet már út.

2. Életszínvonalunk általános csökkentésével. Ez is évtizedek óta folyik, akaratlanul, globális méretekben. Jól látható, hogy ez milyen súlyos problémákat vet fel, egészen a háborúk kirobbanásáig.

3. Az emberiség lélekszámának csökkentésével. Persze nem háború, népirtás és új, pusztító járványok formájában, hanem szaporodásunk mérséklésével. Ez a probléma egyedüli, hosszú távon is működő, tényleges és humánus megoldása. Ha minden szülőpár egyetlen gyermeket nevelne, egy nemzedékváltás időtartama alatt lélekszámunk felényire csökkenne.

Természetesen ez a megoldás is vet fel nehézségeket. Nem mehetünk bele nemzeti, nemzetiségi „szaporodási versenyekbe”; a népességcsökkenés ideje alatt a társadalom elöregszik stb. Azonban ezek az itt nem részletezhető nehézségek sokkal kisebbek a másik két út nehézségeinél, s ami a fő, megoldhatók.

Mivel csak a népességcsökkenés veszélyeiről hallunk, érdemes legalább futólag foglalkozni az elhangzó érvekkel, mert azok erősen egyoldalúak és torzítottak. Az egykét József Attila még a nemzeti csapások közé sorolja 1937-ben (Hazám). Ma talán más lenne a véleménye, látván, hogy azóta az emberiség lélekszáma – s ami nagyobb baj, a test-száma – megháromszorozódott; a föld beszakadni készül alattunk. A kormányok és egyes népszerű vélemények a népességcsökkenésre kenik gazdasági nehézségeinket, amelyek pedig részben szükségszerűek, részben hibás berendezkedésünkből erednek.

Azt halljuk, társadalmaink elöregszenek, mind több öreget kell mind kevesebb fiatalnak eltartania, s ez egyre súlyosbodó gazdasági terhet jelent. Ez igaz, de nem hallunk a kérdés másik oldaláról.

Nem hallunk arról, hogy nemcsak az öregek, hanem a fiatalok eltartása is komoly gazdasági teher; talán súlyosabb az öregekénél. Ma már gyermekeinket 15-20, vagy 25 éven át kell eltartanunk, mire keresőképessé válnak, míg öregjeink közül kevesen élik túl ennyivel a nyugdíjkorhatárt. Ezen kívül a növekvő gyermekek ruházása, taníttatása családi és társadalmi szinten jóval költségesebb, mint az idősek eltartása.
Nem hallunk arról, hogy a nyugdíjasok a saját eltartásukhoz szükséges munkát már korábban elvégezték. Felvilágosítanak minket, hogy ez csak elvben van így, valójában a tőlünk levont nyugdíjjárulék nem a saját majdani nyugdíjunkhoz, hanem a mai öregek nyugdíjához szükséges. Ez azonban épp a kapitalista társadalomban, ahol a tőke értékesebb az élőmunkánál, eléggé gyanús érvelés; nagyjából azt mondja ki, hogy az állam elsikkasztja egyéni tőkénket. Ha nem az állam vonná a nyugdíjjárulékot, hanem ki-ki maga tenné félre, az öregek eltartása nyilván nem függne a népesség ingadozásától.

Nem hallunk arról, hogy a társadalom elöregedését bármi módon kapcsolatba hoznák a munkanélküliséggel. Ha ilyen gondot jelent a keresőképes korúak számának csökkenése, miért növekszik a keresőképes munkanélküliek száma? Az ő eltartásuk az igazi fényűzés, míg munkába állításuk nemcsak a maguk, hanem az öregek eltartásának terhét is megoldaná. Ha viszont a munkanélküliség, mint mondják, gazdasági szükségszerűség, úgy ez nem az elöregedés, hanem gazdasági berendezkedésünk hibája.

Nem hallunk arról, hogy létszámuk csökkenése nemcsak terhet jelent a fiataloknak, hanem jelentős könnyebbséget is. Ha a családban kevés a gyermek, a családi vagyon koncentrálódik, számuk növekedésével viszont megoszlik. Az egyke általában örököl lakást a szüleitől vagy nagyszüleitől, míg akinek testvérei vannak, annak erre alig van esélye. Világunkban a lakásszerzés teljes életmű; nagyobb teher, mint az idősek eltartása.

A társadalom elöregedéséből fakadó gazdasági terhek emlegetése alig több puszta demagógiánál.


„Vénkisasszonynak” vagy „agglegénynek” lenni nem megvetendő és nem is nevetséges!
A házasság nélkül leélt életet nem kell a magánnyal azonosítanunk, családi értelemben sem. Akiben él a gyermeknevelés vágya, milyen hasznossá teheti magát tanítói, tanári, vagy családban a nagynéni, nagybácsi, keresztanya szerepében! Annyi nevelési, gondozási feladatot vállalhat át a túlterhelt szülőktől, amennyit csak ideje és kedve enged. A nagycsalád új formája van (vagy lehetne) kialakulóban, ahol a családi közösséget nem annyira a leszármazottak, hanem az oldalági rokonok bővítik. S persze az egyedül élők életének nemcsak az adhat értelmet, hogy részt vesznek mások gyermekeinek nevelésében.

A homoszexualitás nem szégyenletes
Ha létrejöttében van is szerepe a természetnek, kétségtelen, hogy a homoszexualitás bizonyos értelemben természetellenes, hiszen a nemiséget eltéríti természeti céljától. Ez azonban kultúránk számos más vívmányáról is elmondható, s önmagában nem elég az elmarasztaláshoz.
Két tényező teszi szememben a homoszexualitást „szalonképessé”. A fontosabbik a létrendi szempont: a meddőséget nem számítva a szexualitásnak ez az egyetlen formája, amely nem járul hozzá létveszélyes túlszaporodásunkhoz. Ennyiben mintha csak természetes önszabályozásunk része lenne, s talán az is. A másik tényező a társadalmi ártatlansága. Önmagában nem vét az emberi közösség ellen, s ha – akár csak látványával – tolakodóvá válik, nem követ el súlyosabb hibát a heteroszexuális tolakodásnál. Amit leginkább vetnek a szemére, vagyis újabb keletű nyilvánosságát, valójában az ártatlanságát szolgálja: az ismert helyek és programok léte a tolakodás nélküli párválasztást segíti. Mellesleg különös feledékenység a homoszexualitást új keletű torzulásként emlegetni, hiszen Európa bölcsőjében, az ógörög kultúrában ez sokkal elfogadottabb volt, mint ma.