Cedric Prakash SJ Francia Becsületrendet kapott

Őexcellenciája Mr. Dominique Girard, Franciaország nagykövetének beszéde, melyet 2006. július 14-én mondott el abból az alkalomból, hogy Cedric Prakash atyának átadta a Francia Becsületrendet a Francia Nagykövetségen Új Delhiben.

Nagy örömmel nyújtom át a Francia Becsületrend Lovagi Fokozatát Cedric Prakash atyának, amellyel méltányolhatom bátor munkáját, amelyet az emberi jogok védelmében folytat, immár 30 éve.

Atya, számos alkalommal fiatalabb éveidben, Indiában csak úgy, mint Észak Írországban, tanúja voltál, ahogy különböző közösségek szembe kerültek egymással, és az erőszak jelenetei mély nyomot hagytak benned. De ahelyett, hogy passzívan csak panaszkodtál volna, azt választottad, hogy küzdesz egy jóakaratú ember minden erejével, egy hívő ember minden meggyőződésével.

1987-ben kezedbe vetted a Szt. Xavér Szociális Szolgálat Társaság vezetését és több mint 14 évig irányítottad. Ez idő alatt az egyik legmegbecsültebb civil szervezetté tetted Gujaratban azáltal, hogy folyamatosan jelen volt Ahmedabad nyomornegyedeiben és az ország vidéki területein négy egymással összefüggő területen: oktatás, egészségügy, szervezés és környezet. Már ezekben a kezdeti időkben látszott, hogy mélyen törődsz a közösség harmóniájával, megalapítottad a Shanti kezdeményezést (amely hindi nyelven békét jelent), amely a békét és az igazságosságot volt hivatott népszerűsíteni a különböző közösségek között.

2001-ben elhagytad a Szt Xavér Szociális Társaságot, de csak azért, mert megalapítottad a Prashantot (amely szanszkritul békést jelent), egy jól elnevezett központot az emberi jogokért, az igazságosságért és békéért, amely mindössze öt év alatt a nemzetközi megértés központjává vált.

Mindenképp meg kell itt említenem a Prashant jelentős és bátor munkáját 2002-ben a tragikus társadalmi zavargások során Gujaratban. Te és a központod tényleg sokat tettetek, hogy megfékezzétek a társadalmi „tűzvészt”, amely fenyegetően szélesedett. Azoknak, akik megsérültek, megnyitod szívedet tele együttérzéssel, és rávezeted őket, hogy haragjukat változtassák türelemmé, bosszúvágyukat az igazságosság keresésévé, az erőszakot békés érzésekké. És négy év után központodat még mindig az igazságnak ugyanaz a szelleme élteti.

De igazságtalan lenne és hiányos, ha a Prashantról csak a 2002-es tömegmészárlások következményeivel végzett munkájuk kapcsán beszélnénk. A Prashant fő tevékenysége a mindennapokban, a különböző vallási közösségek közepette, mindenféle szektás határvonal feloldása. Olyan időben, amikor egyes hangok hangosan kikiáltják, hogy a civilizációk úgynevezett „összeütközése” „kikerülhetetlen”, konkrét tettekkel bizonyítottad, hogy a „dialógus” és a „tolerancia” nem üres szavak, hanem igazi értékek, amelyekért megéri küzdeni, jobban mint valaha.

A Római Katolikus Egyház jezsuita papjaként a keresztények mellett muzulmánokkal és hindukkal is dolgozol, mivel az emberi lény és nem a vallás az első és egyetlen amivel törődsz. A lemondás helyett reményt, a gyűlölet helyett toleranciát hozol, és Központodon keresztül segítesz tudatosítani az emberekben a különböző hiteket, mert tudod, hogy a szektásodás legerősebb szövetségese a tudatlanság.

Szociális elkötelezettséged természetesen saját hitedben gyökerezik. De a Prashant látomása ugyanazt őrzi kegyelettel, mint az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának bevezetője, amelynek előzménye Az ember és polgár jogainak nyilatkozata, amelyet Franciaország 1789-ben fogadott el, kibontakozó Köztársasági Alkotmányának alapjaként. Az emberi lények méltósága és elidegeníthetetlen jogaik védelme azok az értékek, amelyekben hazám büszkén osztozik veled.

Atya, te bőkezű voltál időddel, bátorságoddal és hiteddel, és megtiszteltetés nekem, hogy a Francia Köztársaság elnökének nevében átnyújthatom neked a legtekintélyesebb francia díjat, a “Chevalier de la Légion d’Honneur”-t, a Francia Becsületrend lovagi fokozatát.

--------------------

Cedric Prakash SJ beszéde a Francia Becsületrend átvételekor.
Őexcellenciája Dominique Girard Úr, Franciaország indiai nagykövete, Girard asszony, kiválóságok, munkatársak, jezsuita rendtársak és barátok!

Egyszerűen túláradnak bennem az érzések!

Amikor először megtudtam, hogy Franciaország miniszterelnöke és kormánya nekem ítélte a Francia becsületrendet, elnémultam a meglepetéstől, és még most is alázattal veszem át ezt a díjat. Természetesen tudom, hogy nem érdemlem meg, ugyanakkor mégis nagy örömmel fogadom el ezt a megtiszteltetést, mert számomra ez nem csupán az én kicsiny erőfeszítéseim elismerését jelenti, hanem azt a tényt, hogy nagyon sok ember működik együtt akiket mélyen megérint az emberi jogok ügye. Ők felismerik azt a realitást, amit az emberi jogok megsértése jelent – amely bőven előfordul Indiában és a világ sok más részén -, és mindenek felett meglátják azon emberek százait és ezreit, akik némán szenvednek az igazságtalanságoktól és az emberi jogok megsértésének minden elképzelhető fajtájától.

A díj átvételével szeretném kifejezni őszinte hitemet abban, hogy van még egy reménysugár azoknak, akik arra vágynak, hogy helyük legyen egy humánusabb, igazságosabb és békés társadalomban.

A szívem tele van ma, és olyan sok mindent szeretnék kifejezni ...

Először is szeretném Monsieur Jacques Chiracnak, a Francia Köztársaság elnökének megköszönni, hogy nekem adományozta ezt a tekintélyes kitüntetést. Végtelenül hálás vagyok neki és kormányának, és azoknak a francia polgároknak, akik értékelik erőfeszítéseinket itt Indiában. Különösen nagy köszönet neked, excellenciás úr, hogy felismerted, miért küzdünk itt. Ez az ünnepség nem jöhetett volna létre, ha nem lenne tény, hogy Franciaország nagyköveteként első számú célod, hogy népszerűsítsd a szabadság, egyenlőség és testvériség becses eszméit, amelyeket Franciaország adott a világnak. E nagy eszméket kegyelettel őrizzük az Indiai Alkotmányban. Köszönöm, hogy emlékeztetsz minket, hogy egy nagy demokrácia tagjaiként a lehető legtöbbet kell tennünk ezeknek az eszméknek a népszerűsítéséért, és szent értékeiknek a megőrzéséért.

Büszke vagyok rá, hogy jezsuita vagyok. Ma számos jezsuita rendtársam jelen van itt, köztük a Dél-Ázsiai Jezsuita Konferencia elnöke, Hector D’Souza testvér, Jezsuita Provinciális elöljáróm, Keith Abranches testvér, és két volt provinciálisom, Stanny Fernandes érsek (aki most az Indiai Katolikus Püspöki konferencia főtitkára) és Godfrey de Rozario püspök. Velük együtt szeretném ünnepelni három Alapító Atyánk emlékét, Loyolai Szt. Ignácét, Xavéri Szt. Ferencét és Boldog Favre Péterét, akik útjuk elején együtt indultak egy kollégiumi szobából, (amelyre úgy utalnak vissza, mint a ’Paradicsomra’), a S. Barbara Kollégiumban, Párizsban. Ez az év tripla jubileumi év a jezsuitáknak, mivel most tartjuk Xavéri Szt. Ferenc és Favre Péter születésének ötszázadik évfordulóját, és Loyolai Szent Ignác halálának 450. évfordulóját. Boldog vagyok, hogy a Társaság éppen Franciaországban született, és hogy 1534. augusztus 15-én (Mária mennybevitelének ünnepén) hét ember hét különböző névvel, de azonos ideálokkal, összegyűlt a távoli Szent Dénes sírkápolnában a Montmartre dombon, és kimondták első fogadalmukat a Társaságban. Mindezt azért kell elmondanom, mert az elköteleződés, amit akkor sok éve megfogadtak Franciaországban, része a Jézus Társaság mai, egész világra kiterjedő hit-igazságosság megbízatásának. Igen, itt van a „Francia kapcsolat” a jezsuitákkal. És nagyon örülök neki!

Számos együttműködő barátom van ma itt jelen. Küldetésem és elkötelezettségem sokatok hatására alakult. A mai nap ennek az elköteleződésnek a megújítására és elmélyítésére szólít fel minket. Épp most voltunk tanúi a terror szörnyű eseményeinek Mumbai/Srinagar-ban. Nem maradhatunk néma szemlélők, a válaszunk a mélyebb elköteleződés kell legyen.

Boldog vagyok, hogy oly sokan itt vagytok ma. Bárcsak még többen itt lehetnének, és az ünnepség Ahmedabadban lehetett volna. Szeretnék különösen azokról megemlékezni, akik sokat jelentenek nekem, de nincsenek jelen ezen az estén. Főként a 2002-es gujarati mészárlás áldozatairól szeretnék szólni … olyan sokan vannak közülük, akik még mindig az igazságosságra és az új hajnalra várnak (talán reménytelenül).

Megemlékezem az összes kollégámról, akik velem dolgoznak a Prashant-nál, egyikük sincs ma itt, de nélkülük, tudom, nem állnék ma itt. Megemlékezem közeli családomról is, különösen idős édesanyámról, aki nagyon szeretett volna itt lenni ma este, de magától értetődő okokból nem tehette meg. Mindannyiuknak őszinte hálám.

Múlt vasárnap este, Pakisztánban, leültem megnézni a labdarúgó világbajnokság döntőjét egy csapat focirajongóval. Senkinek sem kellett mondanom, melyik csapatnak szurkoltam. Semmi köze ennek a díjnak a tényhez, de 1998 óta Zinedine Zidane mindig is a kedvenc játékosom volt, és a meccs kezdete előtt kiemeltem néző társaimnak, hogy milyen jó példa a több-nemzetiségű és több-vallású francia csapat. Érzelmileg nagy pillanat volt számomra nézni a csapatot, ahogy kivonul játszani. Egy világos jel, milyennek kell lennie világunknak. Csak ha megvédjük a társadalom minden rétegének jogait, különösen a gyengék, az elszigetelődöttek, a kisebbségek jogait, csak akkor tudunk valóban közelebb jutni egy igazságosabb és humánusabb társadalmi világrendhez.

Ajánlom ezt a díjat:
- Drága barátomnak, a néhai Eshan Jafrinak, akit olyan brutálisan meggyilkoltak 2002. március 1-én, annak ellenére, hogy megvolt az összes lehetséges jó kapcsolata, annak ellenére, hogy jól ismert nem-vallásos személyiség volt, annak ellenére, hogy tagja volt a Parlamentnek!
- Feleségének, Zakhiabennek, és gyermekeiknek, Nishrinnek, Zubernek és Tanvirnak, akik a Gulbarg Társaság áldozatainak és más gujaratiaknak az igazságáért küzdenek, hogy Eshan Sahib halála ne legyen hiábavaló.
- És a gujarati mészárlás számos arctalan, névtelen áldozatának, akik, ahogy korábban mondtam, kétségbeesetten várják az új hajnalt.
- S végül a számos embernek, akik együttműködnek velem, minden akadály ellenére kitartanak az emberi jogokért, igazságért és békéért folytatott küzdelemben.

Mahatma Ghandi volt az, aki a Sabarmati folyó partján elindította kettős tanítását az „Ahimsa”-ról (erőszakmentesség) és a „Satyagraha”-ról (az igazság ereje). Valóban túl kevés figyelmet szenteltünk az élet e két alapjának. Igen, ez a díj emlékeztet rá, hogy még most is annyi a tennivaló … hogy mindannyiunknak cselekednünk kell. Engedjük, hogy babérkoszorús költőnk, Rabindranath Tagore emlékeztessen minket felelősségünkre, ahogy Gitanjali-ja halhatatlan szavaival imádkozunk:

„Ahol a szellem nem ismer félelmet s a fejet büszkén, magasan hordják:
ahol szabad a tudás;
ahol a szűkkeblűség belső falai nem tördelték részletekre a világot;
ahol a szó az igazság mélységes kútjából fakad;
ahol fáradhatatlan előre törekvés a tökéletesedés felé nyújtja karjait;
ahol a józan gondolkodás tiszta folyója nem veszett bele a lélektelen megszokások sivár homoksivatagjába;
ahol a szellem a te vezetésed mellett egyre szélesebben kibontakozó gondolatokhoz és tettekhez jut el:
a szabadság e mennyországában hadd ébredjen fel végre az én hazám!”
(Szentirmay Gizella fordítása, 1920)

Igen, hadd ébredjünk fel mindannyian!
Merci Beaucoup ! Nagyon köszönöm ! Vive la France ! Jai Hind !
-----

Földrajzi hely (amirol szól): Gujarat (India), India

Kirol szól (személyek): Prakash, Cedric SJ

Kikrol szól (csoport): ESP India, Prashant

Szerző: Prakash, Cedric SJ

Fordító (az aktuális anyag nyelvére): Simonyi ?gnes

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Prashant

Nyelvi változatok: