Michael McCarthy: A szakadék szélén

Bolygónk változásai többet jelentenek a kihaló énekesmadár fajoknál és a szennyezett folyóknál; fenyegetést jelentenek az emberi társadalomra. De az egyház még mindig nem veszi ezt komolyan. Mikor fog már felébredni?

Az Egyház eddig még soha nem maradt ki igazán a történelemből. Sőt, léte nagy részében otthonának, Eurázsiának történelmében központi szerepet játszott. A konstantini negyedik századtól az egyház a kontinens meghatározó intézményévé vált. Még 1517 után is, amikor Luter Márton megosztotta, megmaradt központi jelentősége. Még az 1648-as Wesztfáliai békével véget érő vallásháborúk véres időszaka után is alapvető szerepet játszott abban, ahogy Európa látta magát a következő másfél században.

Azóta voltak idők, amikor úgy tűnt, az egyház nem tudja tartani a lépést. A francia forradalomtól a szocializmus megjelenéséig és Marx általi kodifikációjáig, az Egyház szemben állt a változó világgal. Néha közbeszólt, végül is kiegyezett a szociális kérdésekkel a Rerum Novarumban, XIII. Leó pápa 1891-es enciklikájában. De ismét komolyan összezavarodott és tehetetlenkedett, mikor a fasizmus megjelenésére kellett reagálnia a 20-as és 30-as években.

Most a történelem újabb, még veszélyesebb fordulatot vesz, és úgy tűnik, az Egyháznak a leghalványabb elképzelése sincs róla. És ha most is lemarad, jelentősége mélységesen megsérül. Az utóbbi hat hónapban három könyv jelent meg, három különböző szerzőtől, akik megegyeznek egy nagy jelentőségű dologban: civilizációnk lehetséges összeomlásában. Még 25 évvel ezelőtt is ez inkább merő fantáziának tűnt, sőt sci-fi-nek, de ezek a könyvek teljesen komolyak, tudományos számításokon alapulnak. Az egyik az Összeomlás, Jared Diamond tollából, a második a B-terv című könyv, írója Lester Brown. A harmadik James Lovelock: Gaia bosszúja című műve.

Megjelenésük mérföldkő. A mondanivalója mindháromnak ugyanaz: a Föld eltartóképességéhez képest mostanra rettenetes méreteket öltött emberi vállalkozás, amit a Föld egyre kevésbé bír el. A tényeket persze sokan nem ismerik vagy fogadják el, pedig megismerhetők és figyelemre méltóak.

Már most elhasználjuk a föld fotoszintetizáló kapacitásának (azon képességének, hogy a nap energiáját növényi anyagba alakítsa át) felét, a század közepére már a legnagyobb részét használni fogjuk. A föld eredeti erdő-területének már több mint a felét más célokra alakítottuk át, és gyorsulóan folytatjuk. A Föld nagy halállományainak jelentős része már összeomlott a kizsákmányolásunk miatt, vagy gyorsan hanyatlik. A világ folyókban és tavakban megtalálható friss víz készletét már nagyrészt elhasználjuk öntözésre, az iparban, vagy a háztartásokban. És legfőképpen gyorsan növekvő mértékben hatalmas mennyiségű füstgázzal pumpáljuk tele a levegőt, elsődlegesen a szén-dioxiddal, ami a fosszilis tüzelőanyagok, pl. szén vagy kőolaj elégetésével keletkezik. Ennek következménye a nap melegének egyre növekvő mértékű visszatartása, az emelkedő hőmérséklet, és ez a globális felmelegedés (többek között) azzal fenyeget, hogy a föld nagy részén életképtelenné teszi a mezőgazdaságot.

Mindhárom könyv egymást kiegészítő módon fenntartja, hogy a Föld természetes rendszerein elkövetett egyre nagyobb mértékű emberi erőszak tovább már nem fenntartható, és valószínű, hogy globális szintű katasztrófát fog okozni e században. Diamond, a Los Angelesben található Kaliforniai Egyetem földrajz professzora Összeomlás című könyvében a múltból hoz példákat a társadalmunkat fenyegető veszélyre, olyan civilizációk részletes leírásával, amelyek széthullottak, miután tönkretették természetes erőforrásaikat, mint a vikingek a középkori Grönlandon, a maya civilizáció Közép-Amerikában, az Anasazik a mai USA dél-nyugati részén, és a Húsvét Sziget titokzatos társadalma a Csendes Óceánon.

Brown, egyike a modern környezetvédelmi mozgalom nagy úttörőinek, aki az utóbbi 30 évben arra specializálódott, hogy környezeti és gazdasági trendeket és ezek kölcsönhatásait követi nyomon, rémisztő statisztikai képet fest a küszöbön álló világgazdasági igényről, Kínát használva mintapéldának. Leszögezi, hogy 2030-ig már nem lesz elég forrás a Földön, ami kielégíthetné a kínai igényeket, a máshonnan érkező igényekről már nem is beszélve.

Lovelock, a Gaia hipotézis megalkotója. E ma már a tudomány főáramában széles körben elfogadott hipotézis szerint a Föld egy önszabályozó organizmus, amely fenntartja saját életképességét. Lovelock festi a legbarátságtalanabb képet könyvében. A februárban megjelent és széles körben visszhangot keltő Gaia bosszújában fenntartja, hogy a Föld természetes szabályozó rendszere, amely mindig segített nekünk, most főleg a globális felmelegedés miatt ellenünk fog dolgozni. A szerző szerint a társadalom nem lesz képes túlélni ezt a századot.

Ezek a könyvek nem üres spekulációk. Arra a tudományos közösségben uralkodó egyre mélyebb pesszimizmusra reagálnak, hogy vajon a Föld kibírja-e az elkövetkező egyre nagyobb ipari növekedést, népesség gyarapodást, és globális klíma változást, valamint ezek kísérőjelenségeit, mint például a tengerszint növekedést. Ennek a pesszimizmusnak adtak hangot azon a konferencián, amit az Egyesült Királyság Meteorológiai Intézete tavaly Exeterben tartott, és amelyről a The Tablet is tudósított, valamint az Amerikai Szövetség a Tudomány Fejlődéséért St. Luis-i konfenrenciáján.

A modern környezetvédelmi mozgalom, amely már majdnem félszáz éves, elsődlegesen a természetes világ felé kötelezte el magát, és az arra irányuló fenyegetésekkel szemben lép fel, mint például a lég-, föld- és vízszennyezés, az élőhelyek eltűnése, a fajok kihalása. Hogyan értékeltük ezt eddig? Természetesen fontosnak. De mégis hogy képzeltük el? Talán úgy, mint egy elkerülhető sérülést egy nagy becsben tartott vagyontárgyon, mintha például az ipari társadalom forró kávésbögréjét nem szívesen tennénk le ennek a kincset érő régiségnek, a Földnek a ragyogó burkolatára. Nem akarunk piszkos folyókat, vagy énekesmadarak eltűnését, mert érezzük, hogy az életminőségünket mindez csökkenti. Ez volt tehát a környezetvédelem, életminőségi kérdés.

De mégsem központi kérdés, a környezetvédők siránkozó hangja ellenére. Egy énekesmadár eltűnése semmit sem jelentett egy éhező szomáliainak. A háborúk és a háborús rémhírek továbbra is uralták az emberi társadalom nagy részét, csakúgy mint az emberek szabadságával, emberek éhségével, emberek törekvéseivel kapcsolatos ügyek. A környezetvédelem mellékes dolog volt, noha olyan, aminek fontosságát a jóindulatú emberek elismerték.

Ugyanakkor az igazi áttörés Diamond, Brown, és Lovelock könyvében az, hogy a környezetvédelem jelentősége alapvetően megváltozik: életminőségi kérdésből élet-halál kérdéssé válik. Mindhárom gondolkodó megfogalmazta azt a tézist, hogy a huszonegyedik század folyamán a természetes világon tett, egyenlőre megállíthatatlannak tűnő erőszak az emberi civilizáció végét jelentheti, de mindenképpen alapvetően hat majd a társadalmakra, mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a környezetvédelem az emberi figyelem határterületéről a főáramba fog kerülni, történelemmé válik.

Két évvel ezelőtt azt írtam ebben az újságban, hogy amögött, hogy az egyház képtelen állást foglalni a környezetvédelmi kérdésekben, számos ok sejthető. Ezek közül az elsődleges ok az egyházban mélyen gyökrező, gyakorlatilag megdönthetetlen hagyomány, hogy a világot azért teremtették, hogy mi használjuk. Az évszázados katolikus gondolkodásban ehhez a hagyományhoz a Földnek, mint emberiségtől független értéknek a megbecsülése soha nem kapcsolódott. Noha II. János Pál Pápa számos környezetvédelmi nyilatkozatot tett, megítélésem szerint nagy részük csak adott körülményekre reagált, és maga a környezet nem volt igazán lényeges kérdés az egyház számára. XVI. Benedek sem tett lépéseket, hogy megváltoztassa ezt a helyzetet.

Amíg a környezetvédelem pusztán életminőségi kérdés volt, az Egyház megengedhette ezt magának. Csalódást okozott, de nem károsította jóvátehetetlenül jelentőségét és morális tekintélyét. De most, hogy a környezetvédelem a világ élet-halál kérdésévé válik, az egyház ott áll tehetetlenül és értetlenül és megint azon veszi észre magát, hogy a történelem elment mellette, csak úgy, mint a szocializmus és a fasizmus esetében.

Hogyan remél az Egyház segíteni gyermekeinek, hogy kezelni tudják a 21. század ismeretlen és szörnyű krízisét, ha fel sem ismeri közeledését? Hogyan remélhet tanácsot adni azoknak, akik szeretnék megtenni a sürgős lépéseket, amelyek még mindig elejét vehetik a legrosszabbnak? Milyen mentséget fog találni a mulasztásra, hogy ismét kimarad a történelemből, egy harmadik és immár végzetes alkalommal?

Michael McCarthy a The Independent környezetvédelmi szerkesztője.

Translator: Simonyi, ?gnes

Target audience: religious people

Language versions: