J. Kenneth Smail:
Globális népességcsökkenés - nézzünk szembe az elkerülhetetlennel

Visszatekintve a népesedéspolitikát politikai szinten megmérgezõ rövidtávú aggodalmakra egyre jobban látható, hogy a civilizáció hosszútávú fenntarthatósága nemcsak az emberi létszámnövekedés (fél évszázadon belül várható) leállását fogja megkövetelni, hanem hatalmas méretû csökkenést a népesség és a fogyasztás terén egyaránt.


Az elmúlt fél évszázad alatt egyre világosabbá vált, hogy két összeegyeztethetetlennek látszó folyamat között egyre nõ a feszültség.
Egyrészrõl a közepes, sõt a konzervatív demográfiai elõrejelzések szerint is a 21. század közepére a Föld globális lélekszáma szinte biztosan eléri a 9 milliárdot, talán meg is haladja.
Másfelõl körültekintõ és egyre megbízhatóbb tudományos becslések alapján kijelenthetõ, hogy bolygónk hosszútávon fenntartható embereltartó kapacitása, a fejlett világban megfelelõnek vagy szerényen kényelmesnek mondható életszínvonalon, nem lehet sokkal több 2-3 milliárdnál. Akár jóval kevesebb is lehet, fõleg ha az elvárt életstílus (a fogyasztás mértéke) a mai amerikai felé törekszik.
E mai „Malthusi dilemma” következtében már késõ a középtávú jövõre merészen azon töprengeni, vajon csak lassítsuk vagy meg is állítsuk-e a globális népességnövekedést. Az emberi fajnak ki kell fejlesztenie és villámgyorsan végre kell hajtania egy alaposan átgondolt, érthetõen kifejtett, rugalmas, pártatlan, nemzetközi szinten irányított programot, mely az emberi létszám nagyon jelentõs szintû csökkentésére fókuszál a következõ két vagy több évszázad folyamán.
Ez az erõfeszítés valószínûleg egy kétharmadnyi, sõt háromnegyednyi globális szintû népességzsugorodást fog követelni a 21. század közepe tájt várható 9-10 milliárdból. A népességoptimum a jövõben (23. század és azután) nem több, mint 2-3 milliárd.
Egyértelmû, hogy ekkora demográfiai változás az emberi gondolkodás, értékek, elvárások és életstílus új irányultságát kívánja meg. Semmi garancia nincs arra, hogy egy ilyen program sikeres lesz. Viszont ha az emberiség kudarcot vall ebben, akkor a természet szinte biztosan egy még durvább valóságot kényszerít ránk. Gyakorló fizikai-antropológus és emberi evolúció biológusként meggyõzõdésem, hogy e gyorsan (noha részben még rejtetten) terjedõ demográfiai és környezeti válság a legnagyobb evolúciós/ökológiai szükséghelyzet lehet, mellyel fajunk valaha is szembenézni kényszerült.
A népességcsökkentés szükségessége vitatott, de tudományosan tesztelhetõ. A hipotézis megdõlhet, ha egyértelmûen kimutatják, hogy a becsült globális népességszám a következõ néhány száz évben nem fogja elérni az egyre pontosabban elõrejelzett aktuális és jövõbeli teherbíró kapacitást. Viszont a hipotézis bebizonyosodik, ha a jövõbeli globális népességszám továbbra is jelentõsen meghaladja a teherbírás becsült értékét. Még ha a 2-3 milliárdos optimális teherbíró kapacitás becslés tévesnek bizonyulna, és a duplája, 4-6 milliárd lenne a népességoptimum, még akkor is erõteljes csökkenésre lesz szükség a század közepére jelzett 9 milliárd feletti értékrõl.

És ami a látókörön kívül esik?

Meglepõen kevés a tudományos és nyilvános érdeklõdés az iránt, hogyan mérhetnénk, tesztelhetnénk a Föld hosszútávú teherbíró képességét, s milyen mutatókban érthetnek egyet a társadalmak és kultúrák. Sajnos - néhány említésre méltó kivétel mellett - jópár - egyébként képzett – tudományos kutató és társadalompolitikai elemzõ inkább kerüli a világos és egyenes állásfoglalást ebben a kiemelten fontos kérdésben. A kérdésben rejlõ miértek, a szakmai presztizs féltése, az egyre specializálódottabb tudományos és politikai vállalkozások, s még számos más oka van az óvatosságnak.
A fõ ok talán egyszerûen az ügy globális méretébõl és szerteágazó voltából adódó „méret bénultság”, az egyéni és kollektív tehetetlenség elerõtlenítõ érzése a problémákkal szembesülve, melyek úgy tûnik agyonnyomnak.
Kétségtelen, hogy a Föld embereltartó képességének régebbi becslései elég nagy szórást mutatnak 1 és 20 milliárd között. Nyilvánvalóan nem könnyû hatékony választ elõidézni a válságra, ha a kívánatos jövõbeli népesedési célok bizonytalanok és nagy az értetlenség. Pedig mára számos elemzõ és szervezet alkotott jól átgondolt álláspontot a jövendõ globális népesség optimumról, és ezek a becslések mind 1 és 3 milliárd között vannak.
Remélem hogy hipotézisem téves és a demográfiai optimistáknak van igazuk, hogy az emberi létszám a vártnál hamarabb stabilizálódik és csökkenni kezd. De ezt az optimizmust csak akkor igazolják megerõsített adatok, ha a fentemlített „engesztelhetetlen számok” bizonyíthatóan közelednek.
Magyarul: azok az állítások, melyek szerint a Föld meghatározatlan ideig képes fenntartani 10-15 vagy akár 20 milliárdos tömeget is a jelenleginél jobb életszínvonalon, nemcsak kegyetlenül félrevezetõek, hanem szinte biztosan hamisak. Jelenlegi függõségünket a folyamatos gazdasági növekedéstõl fel kell váltania a felismerésnek, hogy Földünk hosszútávon fenntartható eltartóképességének véges fizikai, ökológiai, biológiai korlátai vannak. A Föld atmoszférája, vizei, erdõi, halászterületei, gabonaföldjei, stb. minõsége, stabilitása és/vagy fenntarthatósága iránti növekvõ aggodalmakból ítélve aligha kétséges, hogy hamarosan elérjük e korlátok többségét, már amelyik nincs máris átlépve. Ugyanis bizonyos ponttól a túlzott fogyasztás és a túlnépesedés egymást erõsítõ hatásai visszafordíthatatlanná válnak. S mivel csak egyetlen Földünk van a kísérletezésre, kétségtelenül jobb lenne fajunknak, ha a túlzott óvatosság oldalán hibázna, mindenben a gondosságot és az elõvigyázatosságot gyakorolva.
Talán ideje, hogy a bizonyítás terhe áthelyezõdjön az úgynevezett neo-Malthusiánus pesszimisták válláról a „bõségszaru-optimistákra”. Kérdezzük meg õket: Mi a bizonyíték arra, hogy helyrehozhatatlan károk nélkül a Föld helyt tud állni további két vagy még több évszázadig, miközben az emberi létszám és a fejenkénti fogyasztás növekvõen túllépi bolygónk optimális (fenntartható) eltartóképességét?
Mindenesetre egy mérhetõ és igazolható hivatkozási keret birtokában ideje kimondani, hogy a jelen szónoklás az emberi népességnövekedés lassításáról vagy akár megállításáról egyértelmûen elégtelen. Az empirikus adatok és a könyörtelen logika egyaránt úgy kívánja, hogy a következõ két-három évszázadban nagyon jelentõs létszámcsökkentésre törekedjünk.

A kényszerhelyzetet elismerve

Naiv remény, hogy ha egyszer elég sok aggódó elemzõ foglalkozik egy ilyen csökkentéssel, akkor a tudósoknak, környezetvédõknek, politikusoknak, közgazdászoknak, moralistáknak és bolygónk más aggódó polgárainak sokkal könnyebb lesz nyíltan beszélniük arról, hogy az emberiségnek milyen sürgetõ szüksége van a népesség stabilizálására és csökkentésére? Legalábbis nem kellene úgy érezniük, hogy politikai, szakmai vagy erkölcsi öngyilkosságot követnek el ezen témák felhozásával. Az idõ egyre drágább és a helyrehozás lehetõsége felé nyíló ablak lassan becsukódik - ha egyáltalán nyitva van még.
Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezõje, állítom, hogy a korlátlan népességnövekedés a legeslegfontosabb meghatározója az összetett (és egymást erõsítõ) fizikai, ökológiai, biokulturális és szociálpolitikai helyzetképnek.
Az emberi népességméret szabályozásának és a népességnövekedés végsõ és elkerülhetetlen ellentmondásából fakadó problémákkal való szembenézésnek központi helyet kell kapnia és sokkal nyíltabban és sürgõsséggel kell foglalkozni vele, mint ezidáig.
Több, mint fél évszázada (a nukleáris kor hajnalán) Albert Einstein javasolta, hogy ha az emberiség túl akar élni, akkor egy egészen új gondolkodásmódra van szüksége. Noha a népességrobbanás nem olyan azonnali és látványos, mint a nukleáris, végsõ következményei ugyanolyan valóságosak (és lehetnek ugyanolyan pusztítóak is), mint az úgynevezett nukleáris tél-forgatókönyvek, melyekre a '80-as évek elején ráébredtek.
Elkerülhetetlennek látszik, hogy a következõ 2-3 évszázadban nagymértékben csökkenjen az emberek létszáma. A fõ kérdés az, hogy ez tudatos emberi irányítással (és viszonylag jóindulatúan) zajlik majd, vagy kiszámíthatatlan káoszban és (talán) katasztrofálisan. Azonnal át kell térnünk az új gondolkodásmódra ebben a kritikus fontosságú, globális kérdésben, hogy Einstein elõrelátó és jogos aggodalmára az emberi és civilizációs túlélésrõl a 21. században és azon túl a lehetõ leggyorsabban, legteljesebben és legemberségesebben szülessen válasz.

"Ne beszélj nekem hiányról. Világom oly hatalmas
és több, mint elegendõ – de az elegendõnél nem több számára.
Semmibõl nincs kevés, kivéve akaratból és bölcsességbõl.
Emberbõl viszont túl sok van."
(Garrett Hardin, 1975)

Ken Smail professzor a kenyoni fõiskola antropológia tanára. Számos népességrõl szóló esszé írója, melyek megjelentek a Népesség és Környezet, Politika és az Élettudomány címû lapokban és más kiadványokban is.

A cikk Kenneth Boulding és Garrett Hardin emlékére készült.

VILÁG FIGYELÉS
Elõrelátás egy fenntartható világért
A népesség és problémái
Megjelent a World Watch magazin 2004. szept/okt. tematikus számában

Historical period: 21st century

Translator: Simonyi, Gyula

Group, movement, tendency (wherefrom it comes from): World Watch Institute

Series, periodical, collection (which it belongs in): Vil?g Helyzete - State of the World

Language versions: