Tsimmu:

családomnak,
és barátaimnak,
akik szintén a családom.

azoknak is, akik
valamire megtanítottak,
reménnyel és szeretettel.

Apám, anyám…

lehozni az égboltot

Nem tudom...
A fák nyúlnak talán az égig,
s az égboltot elém teszik -
ablakomból mindez így tűnik.
- Apám,
te hozod le az égboltot nekem? -

Rókakölyök sétált a házam mögött,
a mező széléről erre jött,
erre jött a fák között.
Titkot rejteget talán?
Rám kacsintott...
Rám kacsintott, majd a nyelvét rám öltötte ő,
bár talán, csak bajszát nyalta meg.
- Apám,
apám, miért,
a titkát, mért nem mondja el,
hogy miért jött a fák között? -

- A zsebemben van,
a zsebemben, apám?
Viharkabátomban?
Nadrágom rejti el?

Bérci Sas is látta, hogy kerestem,
átkutattam nadrágom zsebét.
Hangosan sikoltott...
a Bérci Sas. -
- Ne, ne ott keresd, fiam,
nem a zsebedben.
Nem itt,
hanem talán amott,
a kezedben,
szemed csillaga mögött.
A lelked mélyéről vedd elő,
a titkot, amely éppen ott lapul,
ahonnan az imént jött Lomposod. -

Apám elsétált előlem,
elérte a fák hegyét,
rámnézett, majd az égbe felszökött.

Találkoztam bátyámmal az imént
a füvön ...
a tűző napon.
Hatalmas volt, hosszú sörényét rázta százfelé,
s a szeme csillogott.

- Éreztem a lélegzeted,
mint tompa tengermoraj, mint hullám, ha partot ér...
Találkoztunk mi már korábban
végső lehelleted karom borzolta meg,
egy régesrég letűnt napon,
emberek vettek körül.
Szabad voltál azon végső napon,
s én voltam az, ki üldözött!
S ma már
még a Nap is fejtetőre áll,
s sodrából kizökkent a világ.
Hozzám jöttél,
következő találkozónkkor
az Életet adtad nekem.
Most előtted barangolok,
s te hűségesen
követsz engem, mint Lomposom.
Az életem eléd teszem. -

- Mit látsz, ha behunyod a szemed? -
szól apám.
- Bölénybikát, kit a kezemből étetek. -

Egy éjjel álom szállt le rám,
álltam egy ringó mezőn.
Füvek és fák, virágosak,
sziklák s zümmögő legyek.
Madárraj repült, dalt súgott a szél,
s az ég is megfordult körül.

- Mi történt? -
Vén Teknős körbenéz.
- Semmi, fiam -
- Hiszen, láttam, s hallottam én. -
Teknős ismét körbenéz.
- Megérezted Földanyánk lehelletét. -

Az egész világ
körökben pörög,
körök a vízen
körök a fák között.
Mit fedez fel az, kit ezen körök
magukkal hívnak?

Eddig jutottam, míg Lomposom
megjelent, s írásom letettem.
Lomposomnak tetszett, ezért átgázolt keresztben:
- Mondd meg, mi ez! -
- Szöveg, s benne körök. -
- Tényleg, körök? -
- S mi az, mit bennük felfedezhetsz? -
- Egyszerű. - pillantott rám Lomposom.
Körbejárta a lapot,
rámnézett, majd elfutott.
Értetlenül rámeredtem.
Azám, farkasnyomok,
egy papírlap körül.

Nem vagyok költő,
nem vagyok a szavak birtoka.
A róka sem gondolkodik azon, hogyan ugat,
s a farkas sem azon, hogyan üvölt.
Csupán játszom a szavakkal,
s helyüket találják meg maguk.
Nekem így jó, s talán téged sem zavar.

Lomposom tegnap megjelent, írásom végigfutotta.
Elolvasta, majd kiokádta a reggelit.

Anyám házához mentem.
Megkérdezte: - Mi ez a lompos
farok, olyan, mint egy farkasé. -
Hátranéztem, s lám, hogy tényleg ott fityeg.
Bátyám házához mentem.
Megkérdezte: - A karod? Akár egy héja szárnya!
Tollakat potyogtatsz szerteszét. -
Magamra néztem, s tényleg így volt.
Barátaim felkerestem.
- Mi ez az antilopszarv a homlokodon? - kérdezték,
s tényleg ott volt tapintható.
Furcsa egy eset.

Végül Lomposomhoz mentem.
Azt mondta: - Szép húgom, ahogy kinézel, csodás.
az idő, mintha rólad mintázná magát. -
Kinéztem Lomposom bejáratán...

            Havazott és
            esett,
            ködös volt,
            napos
            és szeles.

Így aztán nem mentem tovább...

Álmot láttam...
Ott álltam egy hegytetőn,
rideg sziklák csúcsán,
magas,
hideg,
habos felhők fölött.
Lejjebb arany sasok köröztek.
Figyeltem őket.
Szóltak hozzám: - Gyere -
Karom emeltem gondolatban,
de a karok helyett,
kinőttek szárnyaim.
Ezután mit tettem?
Ugrottam, repültem,
karmos lábaimmal elrúgtam magam,
sasok kistestvéreként.
Köröztem.
A hegy alattam morzsaként elmaradt.
Később földet értem lágyan egy mezőn,
hol Lomposom épp egy őzgidát evett.
Odajött, miután észrevett.
Körül s belül szemügyre vett.
Meséltem neki a hegyről,
a repülésről a sasok között.
Barna sasszememmel néztem.
Lomposom leült, és megvakarta fültövét.
Karmaim visszafejlődtek.
- Érdekes, - szólt - velem mindennap megtörténik ez. -

Emberek.
Nyugodtak,
csendesek,
türelmes emberek.
Várakoznak
kunyhóm körül,
felemelt karokkal,
próbálják elérni...
a mennyezetet.
Kimért táncuk maga a gyógyulás,
maga a révület nekik s nekem.
Egy nap a ház elé kimentem,
elolvasni valami történetet.
Lompos arra jött, hát könyvemet letettem.
Megragadta, s rám vetette sárgás szemét
(Lomposom, a varázsszemű.)
Lassan elfogyasztotta.
- Ízletes. - mondott ítéletet.
Megszidtam: - Épp ezt olvasom. -
Oldalt nézett rám Lomposom.
- Olvasgasd e népeket körötted,
az égbe nyúló zöld kezűeket. -

A sötét néha visszanéz, az összevisszaság
áttűz az erdő fái közt.

Nem üres,
nem.
Csak tér, csak űr,
csak koromsötét

A semmi oly üres, és mégis oly teli,
hogy néha tisztán hallani.
Hallani a lélegzetét.

Csillag voltam egyszer, porköd,
máskor hegy, s a széles óceán,
bolyhos pitypangszirom.
Szarvas farka voltam,
s bajszán hordott egy egér.
Egy hernyó lenyelt,
s kijutottam hátsó felén.
Szikla voltam, s tűző napsugár,
s most lélegzet vagyok, mit magadhoz veszel.

És tudod mit?
Én még mindig mind-mind ez vagyok,
örökre ez vagyok.

- Apám, a csillagok miért néznek le rám? -
- Fiam, magad látod bennük,
saját tükörképedet. -

Van egy sereg, mely csillagösvényen robog.
Tudom,
hisz figyeltem, láttam őket én.
Ők az égi emberek.
Nem csak égben laknak ők, de égi emberek.
Ismerik-e Szirti Sziklát?
Egy nagy bérc áll kinn a zöld mezőn,
ő a Szirti Szikla.
Mások szerint a kövek csontok,
ők a Földnek csontjai.
Szerintem nem, szerintem hús,
akkor is, ha áll és nem mozog.

- Apám! Hányféle nép él a földön? -
- Hohó fiam, bizony nagyon sokról tudok. -
- Mégis, hány a sok? -
- Nem tudom. Gyere, szedjünk szedret,
heverjünk a rétre,
s számoljuk meg együtt a Fűszálak Népének titkait. -

- Apám! -
- Igen fiam. -
- Jól esik nekem, hogy a hátadnak dőlhetek. -

- Apám! -
- Igen. -
- Mit csinálsz reggeltől estig? -
- Állok, fiam.
Nézem, a sok csillag hogy ragyog,
Figyelem a párát, s a Napot,
ahogy reggel felsüt, s este elsötétül. -

- De apám,
hogyan látsz szemetlen, s fületlen. -
- Mindent a lelkemmel érzékelek, ezen keresztül
látom a világ dolgait. -

- A világ dolgait? Mutasd meg! -
- Dőlj a hátamhoz, s hunyd be két szemed.
Mit látsz? -
- Látom a rétet, a hegyvidéket,
s a nagy fát, ki mindezekre őrködik. -

- Figyeld meg közelről, mi bújt meg
a nagy fa karjai között? -
- Fészek, egy sasfészek,
benne ifjú sas, ki szélnek feszíti szárnyait,
s a levegővel társalog. -

- Ez a sas vagy te, s én. -
- Te meg én, apám? -
- Hisz régóta ismerjük egymást, fiam. -
- Apám, a hangyák fészket raktak lábaidnál,
s másznak fel kérged redői közt. -

- Hajtsd a füled hozzám, és figyelj.
Mit hallsz? -
- Az esőt, s hogy egy harkály mint kutatja egy faág tövét. -
- Figyelj csak, figyelj tovább! -
- Hallom még a sasok énekét. -

- Fiam, holnap is beszélj apádhoz,
ő az óriási szikla ott, ahol a nap ragyog. -

- Apám, miért vagyok tenálad? -
- Hisz' én hívtalak, fiam.
Hiányoztál nekem,
hiányoztak a szárnyaid, s az ágaim. -

Zuhantam, utaztam,
nyugodt ágyamból kiesve,
át kunyhóm mennyezetén,
át a Felhők Népe közt,
át a sötétség tengerén.

- Apám, te tudod,
az iskolában mindez nem tanulható,
hisz a tanárok szerint a sok csillag mind csak óriási tűzgolyó. -

Repülésem közben
a Csillagok Népével kergetőztem én.
S a sok csillag mind ember volt,
Hosszú, ezüstszürke, porlepett hajú.

Vén és hatalmas.
Figyel.
Mosolygós vagy ráncos homlokú..
Néhány rám pillantott s visszaintett.

Ahogy zuhantam vagy repültem, nem tudom, hogyan,
csak zuhantam tovább és tovább.
- Apám, láttam, azt, mit szóban el nem mondhatok,
csak a gondolatban. -

Tovább és tovább repültem,
át az égen, és a földön,
át a kunyhóm ablakán,
s ágyamban, s hálózsákomban ébredtem.
Egy csillag valami emléket adott.
Ahogy feküdtem, kezem félve szétnyitottam.
- Fény volt az, maga a fény, apám. -

Madártollal álmodni

Kunyhóm ajtaja a minap kinyílt.
A farkasok valamit megneszeltek,
Kirontottak, s visszaoldalogtak.

Kimentem.
Arany fényben
a Fák nyurga népe az égbe fúrta karjait.

Varjú károgott,
járgányom mellől felvettem egy tollpihét.
Toll, mely tőlük származott.
Szárnytoll, mely a szélnek feszül.
Fekete, s szürkés alul.

Az öregek így mondják:
- Álmaidban jelenjen meg ez. -

Jó lenne, apám, ha tudnám,
meddig tart az álom, s honnan jő az ébredés.

Egy idegen erre járt, s azt mondta:
- Ez pedig nem maradhat itt. -
- Mégis, melyik? -
- Ez a hószínű, a hátad mögött. -
- Ez, hisz ez tanítóm, mert szabad,
s oda megy, ahová neki jólesik. -

Az ember bizonytalankodik.
- Talán az, melyik az ágyadon lakik
az a szürke. -
- Az ott a kishúgom,
addig táplálom, míg táplálékot keres. -
- Miért adod ezt a húst neki. -
- Miért? Az őz önmagát adta értünk. -
- Ez a szürke túl zajos. -
- Ez? Hisz ez csak épp hangolja hangszerét.
Gyere, és énekelj velünk. -

Az idegen áll, de mégsem énekel.
Újra beszélni kezd.
- Ez tovább nem maradhat itt,
de még nem is lehet szabad. -

Tanítóm nagyot nyújtózkodik,
s mancsát az ember vállára teszi.
Tanítóm így szól: népe régóta erre él
mióta Lomposom a Földre tüzet hozott.
- A Föld őt is hívja, hát figyelj. -
Az idegen leül, majd figyelni kezd.
Később kishúgommal, együtt énekel.
- Vaúúúúúú, vaúúúúúúúúúúú! -

- Készülj a jövőre fel. -
int egy ember, s azzal elsiet.
Később visszajön: - Szükséged van erre,
            meg arra,
            meg amarra
            meg emerre,
hogy jövőd biztos legyen. -
S papírok közé temet.
- De mégis, minek kell egy farkasnak papír? -
Lomposom arra jön, s párat szájába vesz.
- Épp jó lesz a fészket kibélelni. -

Az ember később újra visszajön.
- Nos? - kérdezi.
- Mi az, hogy jövő? - kérdem.
- Ez éppen most, mi van. -
- Hogy? -
Ujját felemeli. - Nem érted? Itt van. -
- Tényleg nem értem. Ami itt van, az húgom, Szellőcske,
bátyám a kék Égbolt, a Felhők kósza népe, s apám, a tűző Napkorong. -

Lomposom visszajön csaholva
Még néhány papírt megragad, majd kiront.
- Nos? - kérdi az ember.
- Most mit látsz? -
Lábával addig dobol a padlózaton,
míg magam felizgatom.

- Most értem meg végre, hol a pillanat - mondom.
Lomposom visszajött, s ránk vetette sárgás szemét.
(Lomposom a varázsszemű.)
- Micsoda? - kérdi emberünk felugorva.
- Ez a pillanat túl,
túl, túl,
túl rövid. -
Azzal elszalad.

- Hű, - ásít Lomposom bajszát megnyalva
- Ez a pillanat végtelen. -
Nagyot üvölt, majd lassan elkocog.

A hangja
még most is fülembe' cseng.
Talán igaza lehet.

Később az előbbi ember visszajött
Azt mondja: - Nézd, mi van a hátad mögött. -
Kinéztem, s egy őzcsapás kanyargott a fák között.
- Nos? - kérdezi.
- Mi, hogy? -
- Hiszen semmi sincsen ott - mondja ő.
- Hol a sok papír, fűzős dosszié, digitális óra, hol egy iratkapocs? -
- Az bizony nincs. - biccentek felé.

Fontoskodva néz rám.
- Hisz nincsen is múltad. - ráncolja homlokát.
- Érdektelen, apró kis senki vagy. -
Elővesz egy papírt.
- Itt a fényképem, s az élettörténetem.
Ez, meg az, meg az, meg ez, mind fontos dolgok időpontjai. -
- Látom, hogy a Hangyák Népe,
vagy a sártúró giliszta hogy siet. -
- Mii!? - kérdezi.
Lomposom éppen betoppan. - Mutasd meg -
Emberünk megmutatja neki.
Lomposom gyors mozdulattal a szájába veszi.
- Kitűnő - mondja - ez lesz az utolsó darab!
Kölykeimnek éppen fészket építek.
Jó lesz a sok szart felszikkasztani. -

még aznap!

Egy nő jött hozzám, és megragadta a karom:
- Szakadt a farmerod. -
- Tényleg? A gyalogszeder volt.
Emlékbe elkért egy kicsit. -

- Micsoda? - kérdezi - Hajad kazal széna. -
- Az esti szél formálta így - mondom én.
- NEM!! Fontos, hogy hajad s ruhád ilyen,
            s olyan,
            emilyen
            s amolyan legyen. -

Lomposom visszajött: - Asszonyom,
a férje elindult haza. -
- Hogyhogy? - kiáltott az asszony. - Azzal elszaladt. -

- Menjünk úszni - szólott Lomposom.
- Hajad majd megfésülöm és meg is mosom. -

Vén kályhám száját
egyszer nyitva hagytam,
s Füst megszökött.
A sarokban megült, majd a légben
hullámzó táncot ropott.

Beszélni kezdtem hozzá:
- Gyere - mondtam - gyere velem játszani. -
Füst lágyan válaszolt:
- Ha hozzád megyek,
nem fogok többé látszani. -

Füst megnézte a jegyzettömbömet.
- Szépek a verseid, -
a lapok szárnyra kaptak
- de keveset írsz rólam. - Mégis, ki vagy te?
Talán segítőm nekem? -
- Nem, csak jó ismerős.
Ámbár imádságod mind én hordozom,
s egy-két dolgot messze üldözök,
mozgásom szabad a világok között. -

- Valami tudást hagysz-e hátra énnekem? -
Füst lágyan kuncogott:
- Már megtettem. -

- Írj rólam egy verset - szólott Füst végül,
majd átszivárgott egy résen a falon.
Később vettem észre: jegyzettömbömön egy halvány foltot hagyott.

Amint bátyámhoz hajoltam,
valamit megláttam az ága közt.
Fészket, kunyhószerűt.
Bátyám számomra hajlékot adott.

A hajlékból kinéztem,
az ágak koszorúként
táncoltak, s forogtak körös-körül.

Bátyám egyre magasabbra nyúlott.
Törzsének támasztottam magam.

- Az ágak közül úgy tetszett, -
mintha rajtam kívül
maga a Mindenség forogna ott,
a levelek Tejúttá váltak,
körötte táncoló galaxisok,
s a gallyak a fekete csillagok.

Keményen bátyámnak támaszkodtam,
féltem, a csillagár elragad,
elsodor, és nem tudom hova.

Később minden visszaállott,
ahogy volt, és én csak pislogok,
nem értve, hogy elrévültem, avagy meghibbantam-e.
Sosem kábítottam magam, anélkül is gondtalan vagyok.
Inkább a világ volt mindig zavarodott.

- Fáradt vagyok. - gondoltam magamban.
- Igen, - szól Bátyám - igen fáradt lehetsz. -
- Igen, - szól Lomposom, amint mellettem elrobog.
Szájában valamit fényeset hozott.
Bátyám törzsénél elásta,
kerek volt, s fényes, mint a nyári napkorong.

Néha a titkaim megzavarnak,
s nem is tudom, hol áll a fejem.
Nyuszi majd' elgurul, úgy nevet ezen.

Láttátok már az öreg Nyuszit?
Mikor öregapó, rajta kockás farmering.
Máskor ifjú, arca fehérre festve.

Mindent fordítva mond,
bár néha, mint öreg,
s ha szavai tényleg megzavarnak,
csak akkor változtat ezen.
(Vigyázz, az első alkalom csak fordított lehet!)

Mikor láttam, éppen háttal ült egy lovon,
almásderes volt, s Nyúl közben rövid dalocskát dünnyögött.
Épp mély álmaimból indultam haza
egy verőfényes nyári reggelen.
Szabad mezőn voltunk, körben zsálya s növendék tölgyfa nőtt.

Megkérdeztem:
- Miért ülsz háttal a lovon? -
Hátranéz, fél arca hófehér:
- Nem én fordítok hátat. -
- De igen. -
- Lehet, hogy az éppen te vagy -
- Miért, ki vagy te? -
- Hét határon híres vitéz! -
S nyergében kihúzza magát.
Az almásderes közben csendben legelni kezd.

- Nem is úgy nézel ki. - mondom
- Mégis, mi a neved? -
- Nyúl! - mondja büszkén.
- Nyúl? Akkor nem lehetsz igen nagy vitéz. -
- De igen. - s összehúzza szemöldökét.
- Ez egy igen nagy vitéz neve. -
mondja kőkeményen, s hátraveti összefont haját.

- Most viszont elmegyek. - mondom.
- Hogy kell embert nyúzni, megmutassam? - kérdi ő.
- Mii? - kérdem - Ne, inkább nem, nem érdekel. -
- Ha nem, hát nem. - mondja ő.
Tovább sétálunk, ő háttal ül lován,
s közben csak úgy, magában csendesen nevet.

Emberekhez érünk, kik sátorban alszanak,
kirándulók, normálisak?
Nyúl leugrik a lóról, s háttal hozzájuk kúszik.
Oldalára kötve hosszú kés fityeg.

- Ne, ne tedd! -
Ellopja bakancsuk, a harisnyát vigyázva lefejti,
visszakúszik, s az egészet egy hosszú botra tűzi fel.
Majd visszanéz.
- Huj, huj, huj! - kiáltja büszkén.

Máskor öregként láttam őt,
füves völgy ölében ült.
Beszélgetni kezdtünk.
Lábamon nem volt saru,
hajam mögöttem repült.

Nyúlapó egy messzi hegy csúcsára intett,
és én arra vettem utam.
Tudtam, ez út rendeltetett nekem,
s ő még sokáig nézett utánam,
Tekintete mindvégig rajtam maradt.

Menet közben éreztem
a farkasokat rohanni a hátam mögött,
hegyek lehellete az arcom legyezte,
s gyepszőnyeg csókolta talpamat.

Egyszer egy régi fogdát láttam.
Rácsos kalitka volt
lapos vasrudakból, igen szűk,
Nyúl éppen benne ült,
nem volt hely sem felállni, sem ledőlni.
A levegő is nagyon felhevült.

A mellette őrködőhöz szóltam.
- Mit csinál ezzel ott bent -
Nyúl eközben félig fehérre festett arccal pillantott ki rám.
- és miért ily könyörtelen? -

Az őr válaszolt.
- Ez a vén, lompos farkú farkas, megőrült.
Kérem, távozzon, asszonyom. -
Megkérdeztem Nyulat: - Hát most mit teszel? -
- Nos - mondta Nyúl
- Szerintem neked kell aggódnod, s félned,
bár a gyönge én vagyok. -
Akkor Nyúl lassan Lompos Farkassá változott.
Az őr hirtelen visszarettent:
- Hol a fogoly? - majd kitárta a ketrec ajtaját.
Lomposom kirontott, rámcsaholt, majd elfutott.

Megkérdeztem Nyuszit, hogy volt-e néha farkas,
egyszer megkérdeztem, meg én.
Nyuszi elvigyorodott.
- Kik azok a farkasok?
Egyiket sem kedvelem. -

Messzilátó helyet kerestem, magasan a hegyekben,
fenyők magas, sudár népe közt.

Ültem, gondolataimban elmerülve.
Csak nehogy jöjjön Bozontos, a méznyaló,
Ne kelljen elmennem idő előtt.

Később reccsenés hallatszott a bokrok közül,
morgolódás, mintha medve jönne
- Hogy maradjak itt? Az istenért! -
Futottam, ahogy csak bírtam, s mögöttem csörtetett a méznyaló.

Mikor már az összes szuszt kiadtam, visszanéztem.
Bozontos szintén megállt, s lassan Nyúllá változott.
Ült a földön, kacagott, hogy szinte sírt,
annyira, hogy majdnem elgurult.

Mély álmot álmodtam egyszer,
de talán még most is bennem él.
Széles síkságon voltunk ketten,
én és Nyúlapó

- Miért vagyok itt? - kérdeztem.
- Nyúl szeretné, ha táncot lejtenél -
válaszolta egy kis fehér kő, mely talpunknál hevert.
- Táncold fel és le a Napot, át napon s éjszakán.
De szívesen jöjj, mert ha belefogsz,
nincs megállás, s nincs többé felébredés. -
- Nincs felébredés? - motyogtam - hisz még most is álmodom. -
Nyúlapóra néztem, ki ült, s pipázott,
s a szeme biztatóan csillogott.

A kő folytatta: - Ébreszd fel hát magad. -
Próbáltam, de nem lehet.
- Képzeld, hogy álom nélkül alszol, s az ébredés nehéz. -
Valami hasonló érzés volt.
Megijedtem, erőlködtem, de mégsem jött az ébredés.

Később, mikor feléreztem, kunyhómban,
hálózsákomban feküdtem, s előttem a farkasok.

Apám, micsoda árat kell fizetnem,
Fájdalmat okozok annak, ki húgom, s most nem láthatom
Előttem futott vidáman az úton,
néha megfordult, s kutatva visszanézett.

Én tanítottam, hogyan kell éltet áldozni s elvenni
élelemért és az életért, s most vissza nem fordulhatok,
rabként nem is tarthatom, de többé nem is láthatom.

Érted a szavam, Nagy Szürke?
Választottál? Kíváncsi vagyok.
Elhagylak, s most elárulva érzem magam,
pedig én vagyok, ki elárultalak.

Nem vagyunk tárgyak, mit szabadon birtokolhatunk.
Irigylem tőled az utat,
még ha rövidre is szakad.
Bárcsak utánad mehetnék a farkasnyomon!
Találd meg családod,
találd meg élelmedet,
találd meg életed és énekelj,
énekelj azért, ki kunyhójában maradt, és nem mehet veled.

Apám sétál,
közel jön, s együtt fürkésszük a szürkeséget.
Mit látunk?
Farkasokat,
farkasokat,
aztán már csak fákat.

Ezek a hangok,
ezek az erők,
ezek a népek,
ezek a szellemek.
Legszívesebben elküldenélek Pennyhez.
Meséljétek el a titkotok, ő pedig gépelje le.

Apám jót nevet:
- Ha a szobád túl szűk,
nyisd hát meg nekik a lelkedet. -

Pennynek mégis sikerül az írógépbe zárni.
Hajaj!
Nincs menekvés, ti mind itt maradtok velem.

Penny kilép egy pillanatra, az írógép marad,
de mire visszaér,
hajaj, Lomposom ott gubbaszt az asztal túlfelén,
s újságot böngész Nyúlapó.
Egy nagy fa benőtt az ablakon,
s a padlón lihegnek a farkasok.

Penny nem értette még a munka kezdetén,
hogy mindezek majd jönni fognak.
Egy öreg szék fáján Bérci Sas beszél,
Lomposom, s Nyúl azon vesztek össze,
hogy szavaik hová tűntek, és hol vesztek el.

Penny hiába kéri őket, menjenek haza,
de ők mégsem tágítanak.

Később Brenda a biztosítótól
átjött használni a fénymásolót,
de nem tudja a géptől elzárni a tengerárt.
Hiába, sosem lehet elég nagy egy szoba.
Penny sóhajt, s ismét gépére dől.

Egy reggel arra ébredtem, hogy hívsz, vársz,
ezért piros járgányomba szálltam én.

Ottkint hosszú szürke felhők, mind esőtől duzzadók,
mint mikor a tenger a hegy csúcsára dől.
Egy tábla ezt jelzi: - Zárva. Az út nem járható. -
Szomszédok intenek: - Inkább otthon maradj!
- Lavinaveszély. - mondják.
Láthatatlan lettem, s gyalog indultam el.
Könnyű annak, kit nem hívnak, s nincsen hang, mi küldené.

Az út nem volt könnyen járható.
Sosem zúgott ilyen mérgesen a kis folyó.
Erőt kértem tőlük én is,
a fáktól s szikláktól, hogy utat mutassanak,
követve, apám a tanításodat.

Egyszer Péter, a szálas farkas megállt,
szőre égnek állt, s láttam, hogy szemével engem keres.
Elmondta, mit érez. Én megértettem.
Ahogy futottunk, utánunk megindult a föld,
azon helyen a hajam jó pár szála ottmaradt
kértem a hegyeket, hogy míg elérlek, csak addig várjanak.
Megtették. Éreztem, hogy visszafogták maguk.

A víz a híd szintjéig dagadt.
Mi a végén álltunk,
és elhatároztuk, hogy nem nézünk a zúgó árra le,
amíg az imbolygó pallókon átkelünk.

Mikor a következő folyót elértük, megint bajban voltunk
Hallottam, hogy hívsz, s tudtam, hogy nem szabad,
az éhes víz martalékául adni magunk.
Péter rámpillantott, meglódult és repült.
Neki talán egész könnyen sikerült,
én viszont ügyetlen voltam, s lábam megcsúszott a partfelen.
Péter lágyan vakkogott,
s te ott vártál a túlsó oldalon.
A többiek küldtek vajon elém?

A visszatérésnek annyira örültünk,
a tíz mérföld eltelt észrevétlen,
a szél, a zápor, az erdő millió hangja,
s a megindult föld is eltűnt azóta nyomtalan.

Az út végetért, járgányom visszavitt,
mi végigcsináltuk, és integettünk a többinek,
akik haragudtak, hogy nem engedelmeskedünk nekik,
hanem követtünk egy hangot, egy belső hívó jelet.

Füvek Tudója

Valaki hív,
hangját hallom, tudom.
Hallom, mégsem látok senkit.
A hang lágy, sima, mély és édes
Talán anyám hangja,
talán egy más asszonyé
- Mit kérsz,
hol vagy, fiam? -

Kunyhómban vagyok, s mellettem apám.
A tüzes gyomrú kályhánál ülünk,
miközben ottkint sűrűn esik.

Kérdem apám, ki a kályhának támaszkodik
bezárt szemekkel, arcával keletre néz:
- Hogy lelem meg őt, apám?
Apám válaszol:
- Hallod, fiam, sosem csinálsz mást, mint mindig hangokat követsz.
Mindezt te is nagyon jól tudod.
Mi mást csinálnál, ha egy hang arra hív. -

Így aztán az esőbe kimentem
Megint hallom a hangot, az édes-szomorút.
Tudja a titkos nevem,
amin apám csak hozzám beszél,
meg ha megidéz egy régi szellemet.
Vajon honnan tudja?
Felálltam, s követtem,
            keletre,
            délre,
            nyugatra,
            északra,
mindenfelé.
Az égre nézek,
de senkit nem látok, ki nékem beszél.
Kimegyek a rétre,
a fák közé ülök.
Lomposom épp arra vágtat:
- Mit csinálsz itt, rokon? -

- Egy hangot próbálok követni. -
- Ha tényleg így van, akkor keresd más helyen - mondja Lomposom.
Ránézek, ő nevet.
- Hallod rokon, füled Földanyánk ölére tedd. -

Egy nap Délvidéken
Én és bátyám, a szürke ló
elindultunk megkeresni a világ köldökét.
Bátyám a hátára ültetett, úgy repültünk tova
keskeny csapán, zsályák, tölgyek, s zömök gránittömbök között

Egyszer sírást hallottam,
figyeltem,
a bozótban egy sólyomasszony feküdt.
Megsérült,
feküdt, sírt, s hasztalan emelte széles szárnyait.
Bátyámról leszálltam, s magamhoz vettem őt.
- Elviszlek apámhoz. Meglásd, meggyógyít. -
Nem volt könnyű bátyámra visszamásznom,
miközben Sólyom a mellemnél piheg,
s szemével az eget kémleli.

Elvittem őt apámhoz,
s ő megpróbálta megszólítani,
majd később így szólt:
- A lelke nagyon gyenge már,
s őseihez térni vágy. -
Együtt ültünk vele, amíg őseihez repült,
mikor kivittem, tudtam, megkönnyezem.

Később ismét a hegyvidéken voltam,
egy nagy sólyom szállt felém,
az arcomba nézett, s csendben nevetett.
Amint elrepült,
egy piros tollat elhullatott,
az épp elém esett.
Leszálltam bátyámról, s felvettem
miközben arra gondoltam, melyik az őseihez tért.

Egy reggel - talán hétéves lehettem,
Tóanyó felől a kunyhóhoz közeledtem.
Halak adták maguk nekem,
hogy apámmal reggelink legyen.

Amint a hegyre felkaptattam én,
valami ellibbent a fejem felett,
majd még egy libbenés..
Felnéztem, s elállt a lélegzetem.
Felettem sasok köröztek, arany sasok.
Nagyon megrettentem,
nagyok voltak, erősek és fényesek,
én meg kislány, sok-sok kis hal velem.
Eldobtam őket, s ahogy tudtam, vágtattam a hegyre fel.

A sasok követtek,
láttam, apám mint figyelt,
nagyon féltem, mikor a karjába estem,
ő nem szólt semmit, úgy ölelt.

Néha, mikor boldogtalan vagyok,
a fák együtt énekelnek,
a füvek meg együtt sírnak velem.
Ha most őket hosszan figyelem,
talán titkukat megérthetem.

Álmaimban a fénnyel utazom,
Bárcsak vinne nappal is.
Álmaimban nem hagyok nyomot,
sehol sem marad a lábnyomom a Föld arcán,
s én is magam vagyok,
nincs árnyoldalam.

Jó lenne megtanulni járni így,
ezen az oldalon.
A világ köldökénél semmit nem kerestem,
s nem is gyűjtögettem én.
Néhány kis kő mégis így beszélt:
- Testvér, vigyél minket el! -
s a zsálya közben így énekelt:
- Ránk is szükséged lehet. -
Végül úgy döntöttem, hogy párat elviszek,
s hajamból néhány fürtöt ott hagyok

Később elment tőlem az a vidék,
s nem hinném, hogy egyszer is még visszatér.

Egyszer azt mondták nekem:
- Belőled valaki más beszél -
Tükörképem víztükörben szemügyre vettem én.
Velem figyelt még Apám és Lomposom.
– Más, ki beszélt volna, akkor nem volt velem. -

Apámmal egyszer a városba' jártam én,
voltunk boltban is, s a boltos túl sokat beszélt.
Apám nem értette teljesen.
Valamit el akart adni nagyon,
mi nélkül nem lehet teljes az életem,
mert időt s erőt megtakarít nekem.

Elmondtam apámnak, miről megy nagyba' szó,
zavartan köhécselt,
nem értette, hogy az erőnk mért olyan kevés,
hogy segítség kell, és miért nincs elég időnk.

Végül így szólt az emberhez apám.
- Nézze, oly sok mindenkivel együtt élek én,
akik, ha kell, segítenek.
Ennél többre nem is vágyom én. -
Aztán elballagtunk haza,
kunyhónkba a farkasok közé

A melegtől táncot lejt a lég,
farkasok zenéje szívet felvidít,
s mi is táncolunk, akár a hópihék,
örvénylő körökben,
s a szél is, valakit mindig táncra kér.
- Apám, mire e sok tánc? -
- Tudod fiam, igen,
minden, ami egyszer otthonra lel,
végigtáncolja az életét. -

Egy ember egyszer a kunyhónkba lép,
hogy megkérdeném apámtól egy madár nevét.
Elmondta pontosan, hogy néz ki, és milyen.
Apám felkelt, hallva, az ember mit beszél,
s a kunyhó ajtaját szélesre tárta szét.

Nap sütött be rajta, s kirontottak a farkasok,
az ember félve néhányat visszalép,
apám kiment hozzá, karját a vállára tette,
s mélységes mélyen a szemébe néz:
- Édes fiam hiába kérded, nem tudom.
Inkább kérdd meg a madarat, magát, s hallgasd meg, mit válaszol. -

Az álmodás nehéz,
nehéz elmondani,
s nehéz megérteni.
Mégis oly való, hiszen minden
            ízlelhető,
            érezhető,
            szagolható,
            látható
            és hallható,
mi e világhoz tartozó.
Miért, hogy szellemünk ily tágas ország,
hogy vég nélkül kutatható?

Egyszer együtt ültünk egy magas hegy csúcsán,
együtt ültünk, tanítóm meg én.
Hideg, s fa nélküli vidék,
s az ég is éppen felveszi egy szarvas színét.
Tanítóm így szól: - Pillants arra le. -
Lejjebb hatalmas csorda ment,
lélegzetük a szél szórta szét.
Így szóltam: - Szarvasok népét látom ott. -
- Válassz egyet, ma vadászni fogunk,
azt, melyik vár, ki szinte táncra kér. -

Nézem a népeket, nézem lassú sétájukat,
a sor végén egy öreg, egy hatalmas bak sántikál,
még mindig csodálatos, bár fejét mélyen tartja már,
Szemével egy pillanatra rám mered,
s a levegő egy szívverésre megfeszül.
- Ez az! - szóltam én.
- Ez az. - válaszolt nekem.
- Torkát átfogod, éltét elveszed.
Én csak segítek neked. -

Lerohantunk a hegyoldalon,
s népem könnyed libbenésével
közeledtünk felé.
Ők riadtan futottak tova.
Gyorsan megtörtént a csoda,
de egyben lassan is.
Éreztem a mancsomon, a fű hogyan törik,
s a jéghideg széllel a tüdőm megtelik.
Tanítóm a csordától elhajtotta az öreg vadat.
Búcsúdalt zengtek lelkeik, ahogy futottak tova.

Tanítóm megragadta az öreg szarvas vékonyát,
felém biccentve, hogy enyém az ölés joga.
Torkára ugrottam, bár megbotlottam,
mert megrúgott, miközben félre dőlt.
Hallottam, ahogy imádkozott: - Köszönöm,
a halálom is értékes, mert ifjakat tanít.
Gyertek, én most elmegyek, de egyszer még jövök. -
Mikor a torkát átharaptam én,
mély rémület, szomorúság és tisztelet
költözött belém,
majd megízleltem a vérét
és kilehelte lelkét.

Tanítóm a testet felnyitotta, hogy együnk,
majd leültünk a földre,
mancsunk alatt éreztük a törékeny füvet,
fejünk felett láttuk, az ég mily széles, és milyen hideg.
Apánk felé fordítottuk fejünk,
és búcsút daloltunk testvérünkért, a szarvasért.

Mikor anyám földjéről visszaértünk azon az éjjelen,
éreztem, testem forró és beteg.
Hálózsákomban feküdtem a kunyhómban,
köröttem a farkasok, s az éjszaka,
s közben sírtam is, hogy újra jól legyek.

Kályhám gyomrában hamar kihunyt a tűz,
a reggel lassan érkezett, szürke volt, s hideg,
betegen fekszem, s kályhámban nincs parázs
Kunyhóm ajtaja egyszer csak kinyílt, néhány ember lépett rajta be
Hogy rájuk nézzek, nem tudtam a fejem megfordítani.
Rajtuk fűbocskor és nyúlszőr fejfedő.
Arcuk befestve, néhány férfi s egy-egy közte nő.
Tartásuk büszke, testük sötét, zömök, erős.

Egy az ágyamra ült. A farkasok látták, de nem neszeltek.
Kezét homlokomra tette.
- Psszt - szólt hozzám -, nyugodtan feküdj.
Ahol élsz, az itt egy haldokló világ,
s ugyanez a méreg szállt beléd,
ezért vagy most beteg. -

Nem tudtam szólni sem, de ő tovább beszélt.
- Kiveszem testedből a bajt. -
Szál nádat vett elő, s torkomra tette,
s a másik végét szájába vette be.
Egy asszony tálat hozott, amelybe
amit kiszívott, kiköpte, valami kátrányszerűt.

Eztán jobban éreztem magam, és felkeltem körbenézni.
Egyikük felszította a tüzet,
s egy-két száraz tuskót rávetett.
Az ember így szólt: - Nevem Füvek Tudója.
Mit gondolsz, hogyhogy kinn élünk,
ilyen ruhában,
és mégsem betegszünk meg soha? -

- Nem tudom. - mondtam én.
- Elmondom. - szólt - Régen a világ még nem volt ilyen.
Az emberek tették beteggé.
Így már nem tud Földanyánk az emberekkel törődni.
Ezért ők is megbetegszenek. -

Levél orvosságot látott az ágyam szélinél,
kivett egyet és szájába vette.
Rámnézett: - Ez méreg. - mondta.
- Ettől a test magát jobban érzi, de közben még mindig beteg.
Az igazi orvosság a testünket gyógyítja meg,
s a gyógyulást nem csak tetteti.
Így a betegség sosem múlik el. -

- Honnan ismertek? - kérdeztem.
- Régóta figyeltünk
onnan, hol a Föld forog,
hol Lompos a Földet létrehozta.
Figyeltünk, mint a gyermeket, ki játszott fenn a hegytetőn.
Tisztelted a történetünk,
tisztelted fáink, s szent helyünk.
Szóval szeretünk. Messziről jöttünk meggyógyítani.
Neved mindig ajkunkon marad. -
Álmodtam tovább, mint egy farkas, farkasálmokat.
- Én vagyok Füvek Tudója. Továbbra is segítünk neked. -
Kicsit később felébredtem, jobban éreztem magam, s a kunyhóm is meleg.
Itt járt Füvek Tudója.

Corrymeelának

Apám,
Anyám,
erősek, s hatalmasok.
- Állítsátok meg ezt a háborút. -

- Megtehetnénk,
de magatok döntöttétek így. -

- Nem értem. -

- Fiam, te is tudod,
hogy gondolkodik a ló,
hogy úsznak a halak?
Egy-egy ha megfordul, a többi mind utána megy. -

Hallom éjjel, hogy kísérik egymást az égi vándorok.
Szólnak, amint átrepülnek az éji táj, s kunyhóm felett,
lélegzet nélkül, mégis hűvösen,
kicsit búsan talán, szívük mégis szabad.
Egymáshoz is beszélnek ők.
- Együtt vagyunk, együtt úszunk,
            apánk,
            anyánk,
            lányunk,
            fiunk. -
Megint s megint üzennek, s szólnak a vándorok.
Ahogy repülnek, hozzám is leszólnak:
- Kishúgom, te hallasz, ezért hívunk,
hogy neked ilyenkor kicsit könnyebb legyen.
Érzed-é az örvényt, azt, amit kavarnak szárnyaink?
Visszaszólok én: - Igen, mindent érzek, rokon. -
A fák bűvös körében táncolok,
kitárt karral perdülök, hajam utánam lobog.
A fények ezüstszürke fátyolában,
mint apám ősz haja.
Táncolok,
táncolok vadludakkal s hópihékkel.

Hullámok halkan hintázó habjain
a tajtékzó gördülést lesem.
Kék,
kékeszöld?
- Apám, honnan jő e szín? -
- Fiam kérdezd, ki hozzájuk tartozik. -

Kijjebb és kijjebb úszom én,
karom a tenger habjával beszél.
A halnak talán épp egy kis felhő vagyok.
Alábukom, s meghallom a halak szavát.
- Apám, nem értem, mit mondanak. -
Újra felbukom.
- Fiam, az egész kerek világ, hogy megértsd, mind nem tiéd. -

Később idegen hangot észlelek.
Lágy, mély, bársonyos,
nyugtató a hang:
- Gyere! -
Így úszom még kijjebb, s még tovább.
Tanítóm ölén, hullámok csúcsán ülök,
s lélegzetet veszek.
A hullámok a parti sziklát verik,
s lélegzetet veszek.
A hullámok hangja véget nem ér,
s lélegzetet veszek.
Mélyen lenn, ezernyi szívütés.
- Apám, nézd, amint a vízbe süllyedek. -
Nincs válasz. Apám éppen bálnák után kutat
kinn, a hideg tengeren. Benn, mélyen a vízen.
Korallok, mint százezer virágszirom.
Halak versenyeznek velem.
Elérem az erdők csúcsát, s kinézek,
a mély kék ismét magával ragad.
- Apám, kék, zöld? -
Apám nem válaszol. Messze egy kisgyerekkel beszél.

A tenger feldob, s elragad.
Belégzés, majd kilégzés megint.
Hullám a sziklának rohan, majd megtörik a homokpadon.
- Ki vagy te? - kérdem én. - Honnan van a színed? -
Mély, barátságos kacaj.
- Hogyhogy? Micsoda emberek. Hiszen ez itt mind-mind te vagy. -

Feljebb és feljebb a tiszta tengeren,
halak kergetőznek lábam körül,
a felszínen ismét lélegzetet veszek.
- Apám miféle hang hív a mélybe le? -
- Fiam, de hisz mindenütt ez vesz körül. -

Láttam egy embert, rajta fehér köpeny.
Kinn a mezőn állt, s nagyon-nagyon figyelt
egy rókakoponyát.
Benézett a szem, s a fül lukába,
a másik oldalról is: - Hm, micsoda szép lelet. -

Lomposom oda vágtatott.
- Mit csinálsz? - kérdezte meg.
- Vizsgálatot folytatok. - mondta, s kihúzta magát.
Két további róka szintén megjelent.
Mosómedvék családjukat hozták ide.
Giliszta így szólt: - Tudunk erről a rókáról
egy nagyon, nagyon szomorú történetet. -
Az ember nem hallotta meg. A koponyát apróra törte szét.
- Így ni, így jobban látom, s könnyebben megcímkézhető. -
Ezt mondta, de mégsem tudta, s mégsem látta meg.

Lompos vállat vonva sajnálkozott:
- Ilyenekkel értelmesen beszélni sem lehet. -
Majd felkerekedett, s a rókákkal
közös ebéd tervét tárgyalta meg.

- Apám, ki nem sok kárt okoz,
egyszer elmúlik, s talán épp én vagyok oka. -
Apám csendben nevet.
- Miért van így, apám? -
- Talán ha épp fázol,
a farkas bundáját adja át.
Vagy éhes vagy, s az őz táplálékot ad.
Talán búsongsz, s egy kisróka tánca felderít. -

- Később te osztod meg a meleget, a táncot, s táplálékodat. -
- De apám, fáj nekem, ha elmenni látom őt. -
- Ne hullass könnyet értük, hanem jó szívvel vegyed
            az ételt,
            a meleget,
            a táncot.
Holnap talán te is őket követheted. -

Hozzám szállt egy veréb. Rámnézett.
Megkérdeztem: - Tudod, hova megyek? -
- Csányba
csányba. -
- És húgom? -
- Csányba,
csányba. -
- És bátyám? -
- Csányba,
csányba. -
- Miért? - kérdeztem az ugribugrit.
Ő lassan válaszolt, miközben
lábát nyújtóztatta, s kitárta szárnyait.
- Ezt már én sem tudom. -
- Kistestvérem, gyere közelebb. -
- Nana, azt már nem lehet, míg meg nem házasodtunk.
Most viszont megyek. -
Lassan elrepült, s hangját
hallatta a kismadár:
- Csányba, csányba. -

Él valaki, aki nem szabad,
életét éli szolgamód,
vagy talán testvérnek mondanám?
Aki nem vágyik máshová, mindig csak engem szeret.

Bölcsőmtől síromig kísér.
Értem sokszor vérzett, sírt, játszott vagy énekelt.

Egyszer megkértem, hogy harapjon meg egy részeget,
ki kötözködött velem, de mégsem harapta meg.
Mégis, ha én féltem mástól,
ő nem félt, hanem közöttünk állt,
és így kiáltott: - Ne, ne tedd!! -

Követtél engem hosszú éveken,
s majd ha időm lejár, őseimhez elkísérsz
szellemotthonunkba,
mint szellemasszony,
a szellemvadászmezőn.

Végre megérkeztem haza.
- Apám, gyertyát hoztam, mert ma van a névnapod. -
Apám távol volt, így egyet meggyújtottam én.
A lángba nézve hallgatom, a szíve mit beszél.
- Kéket látok, - szólt Láng - ha megnézem arcodat.
Kék színt. -
- Sárgát látok, - szóltam én - ha rád nézek.
Csodálatos vagy, világos és meleg. -
- Te is szép vagy, de másképp. -
- Mit látsz, ha rám nézel? - kérdezem.
- Kéket, kék színt, - szólt Láng,
- és egy embert, egy lényt, egy értelmes személyt. -
- Minden láng egyivású? -
- Nem, fiam, mi mind különbözők vagyunk,
sok a különböző láng, tudod,
de a nagy Tűz a mi egységes szellemünk. -
- Ó, most talán
végleg kihunysz. -
- Igen, de ez a perc számomra végtelen. -
- Mikor látlak megint? -
- Mikor nagyon megöregszel, a legutolsó napon.
Nézel, és látsz engem, amint újjászülettem én,
s ez a perc ismét emlékedbe idéz.
Írj rólam egy verset. -
Megfordultam, hogy egy papírt elővegyek.
Mikor visszanéztem, Láng már nem volt jelen,
s a gyertya is csak egy viaszkupac
a fából készült öreg asztallapon.

Egyszer azt álmodtam, hogy nagymama vagyok
ráncos, szikár, tűz előtt ülő,
köröttem népes családom ül,
nyárest, csillagár, s a tűzből cédrusfüst tör elő.

A gyereksereg kéri, hogy mondjak egy régi történetet,
de ezúttal Lomposról szóló nem lehet.
Inkább azokról szóljon, kik megtámadták Földanyánk.
- Hogy is volt az akkor Nagyi? -
(Meglepődtek, hogy mindenre tisztán emlékezem.)
- Igen furcsa eset, - mondtam én,
- ezen emberek mindegyike sok-sok dolgot birtokolt,
de senkinek nem adták oda.
Nem haltak meg soha, éltek, mint egy gyerek.
Furcsa, ugye?
Gyengék voltak, s kicsik,
mint ki nem bír ki egy telet.
A Földtől úgy féltek, hogy nem merték megérinteni.
Nagyon-nagyon furcsák voltak ezek az emberek.
Hiszitek-e, nem-e, még egymástól is féltek ők. -

- Végül mindannyian elpusztultak,
és mi, az igaz emberek
eljöttünk a magas hegyek közé.
Tudtuk, ha magunkba zárkózunk s imádkozunk,
tudtuk, hogy Lompos majd újra visszajön,
sok más között ismét elhozza a tüzet. -

A Nagy Szürkével a hegyek közé mentünk,
mert álmomban azt láttam,
hogy a falka vár reánk.

Mások azt mondták, hogy ölni meg nem tanul,
ha az első zsákmányt magam viszem neki,
ahogy szerintem az anyja tette volna.
Ő emlékezett.
Mondták, hogy a falka nem fogadja be,
de álmomban meleg fogadtatást kapott.

Mondták, hogyha megnő, megtámad engem is.
Játszottunk néha úgy,
hogy szemfoga mögé betettem a kezem,
és így sétáltunk tovább,
kezem foga között.

Álmaimban néha az anyjával is találkozom.
Kimért, tőrbecsalt és bűntelen,
könyörgő szemű.
Mikor a Nagy Szürkét szabadon engedtem,
velem maradt, arcom nyaldosta, tovább akart még játszani.

Lágyan ugattak a farkasok.
Kiléptem a kunyhó elé.
- Mi történt, apám? -

Látom a sok felhőt,
A Holdra egy szivárvány az árnyékát veti,
s egy égi résen keresztülragyog.

A világegyetem ezen a résen néz le rám,
és szól:
- Gyere,
gyere. -
- Gyere, várnak őseid. -
- Gyere, térj közénk,
lépj át a téren,
gyere, lépj felénk.
Ha te nem jössz, mi majd hozzád megyünk. -

- Apám, menjünk inkább haza.
Nem értem ezt az új világot. -

Új munkát kaptam, papírra halmozni sok papírt.
- Hogyhogy, mindezt miért? -
- Miért? Hogy még több papír legyen. -
- Mégis, hová lesz a sok papír? -
- Mind a szemétbe megy. -
- Honnan jön a papír? -
- Onnan kintről, messziről. -
- De mégis kitől? -
- Fák zöld népétől fenn a hegyoldalon. -
- Ó, most már értem, igen. -

Kunyhómba tértem haza, mert otthagytam a helyet.
Apám rámnézett, s csendben kuncogott.

Az ég ujja szállt közénk minap,
körbejárt, nem tett sokat odább,
talán a fűszálak hegyét borzolta meg.
Ablakot zörgetett, farkasok szemébe fújt,
majd elment a világ köntösén megkeresni az ujjak helyét.

Korhadt fatuskót dobtam tűzre én,
s nem vettem észre hogy rajta mennyi gomba nő.
Utánuk szóltam még, hogy nagyon sajnálkozom.
Cérnaszál hangon válaszoltak, erősen,
vidáman,
Izgatottan.
- Sebaj - mondták - később még találkozunk. -

A szürke köd a fák után oson,
mint a Nagy Szürke, ha becserkész egy nyulat.
Aranyló szemek,
bundája is deres,
a lába már mozog,
de háta egy helyben marad
leszegett fejjel,
hegyezve a füle,
mint cserkész a földhöz lapulva fut.
Farkas és köd.
A köd elrejti őt,
ő meg belélegzi azt.

Az asszony, ki mindig erre járt
egy nap így szólt nekem:
- Nagyon bánatos vagyok,
mi lesz majd velünk?
Ezek, az elveszettek mindannyiunkat megölnek,
kik igaz emberek vagyunk. -

Lomposom később arra jött,
s valamit a fülembe súgott.

Válaszoltam az asszonynak:
- Talán ez elveszettek szorítása
Földanyánkon úgy elgyengül, hogy
a sötétségbe elrepülnek mindahányan,
fel a csillagok népéhez, és majd ott keringenek.
Mi itt lenn intünk és kiáltunk nekik:
- Csak erősen kapaszkodjatok! -
S akkor mi és Lomposom
hatalmas nagy táncot ropunk.

annak, akitől lovakat kaptam

Lábnyomod már régen elveszett
a hosszú fű között.
S az ég is közben szürke lett.

Nem halljuk többé szavad.

Újra feltűnnek a csillagok
a felhők mögül.
Majd visszajő a Nap.
Még sokáig emlékezünk
egy csillanásra, s hogy cirógatott a kéz,
egy kedves arcvonásra, s mi mindent magába zárt az ész.

Láttam én a sólymot,
az égen átszáguldani,
igába fogni a futó szelet,
s hogy fényt szórtak szerteszét a szárnyai.

A Nap, s a Hold is
pályáján már sokszor körbeért,
s lelkünkben sem cseng tovább a név.

Tudom már, a széllel miért suhansz,
mint a sólyom, álomszárnyakon.
Én a földön fogok suhanni,
s alattam a lovam.

A lovakkal, Apám,
az életet adtad nekem.
Ma már tudom, hajaj,
hogy újra találkozunk,
talán napnyugta után
az égi tejfehér úton.

A fák magas, sudár népe közt
sok a kopár, mert nincs rajtuk levél.
A tónál, ahol állnak ők
hideg, s csikorgó a tél.
Kifutottam hozzájuk minap,
s a farkasok is eljöttek velem.
Figyeltem, hogy hozzám szólnak-e.
Leültem, s figyeltem énekük,
hallgattam, a fák népe mit beszél.
- Nagyon félünk, de mégsem futhatunk tova.
Félelmünk viseljük méltóságteljesen.
Állunk és hajlunk, hogyha fúj a szél.
Ősanyánk testébe mélyed a karunk,
ősapánk húsába vájjuk be magunk.
Mit tudsz mindezekről kishúgunk?
Mondd meg, mi lesz velünk! -
Így szóltam: - Nem tudom.
Legjobb, ha állunk és hallgatunk tovább,
s ha várunk mindannyian. -

- Beszélj rólunk a többieknek,
mondd el, mit mondunk, s mit gondolunk.
Mondd el nekik: a Fák nyurga népe,
s az Égerek nemzetségéből valók vagyunk. -

Szélörvény egyszer lejött
táncolni a fűszálak között.
Szélörvény egyszer lejött
a port felkavarni, és
a levelet megérinteni.

Pej csikóm figyelte,
Örvény mint vár reám.
Közelebb mentem,
közelebb, s tovább
az örvénylő táncot megérteni.

Örvény kacagott, táncolt, elrohant,
hajaj, de messze, messze tűnt.
Én utána bámultam,
bámultam merőn.
Ugyanígy tett a pej csikó.

S bár a farkasok nem voltak ott,
Örvény hirtelen visszajött,
s megjelent épp a fejem felett.
Szoknyám nyakamba felrepült,
Hajam zászlóként lobog,
s táncolok,
táncolok,
táncolunk, s együtt velem
a nagyvilág is légörvényben forog.

Hegyre másztam egyszer
nézni szerteszét,
a messzi síkságra, le,
hol vadak patái dobogtak egykoron,
ma marhák legelnek csendesen,
csak legelnek.

Bánat költözik belém, ha rájuk gondolok,
akik erre robogtak egykoron.

Apám halkan megragadta a karom,
mert ott állt csendben mögöttem.

- Fiam, nem tudom, látod-e,
amit mondok megérted-e.
Fiam, édes kisfiam,
ha megszólítom a szelíd állatot,
mind-mind hozzám siet.
Szőrük bozontosra nő,
a szarvuk ismét hegyes,
szikráznak a szemek,
a borjakból szilaj lesz és tüzes,
ha megszólítom őket én.
Ha nem hiszed, próbáld te is, fiam. -

Megmondják a csontjaim,
a csontjaim,
azt, amit,
mit a fejem
nem tud megmondani.

Megmondják a csontjaim,
hogy bennük bízhatok
megmondják a csontjaim,
hogy őket követhetem.

A csontjaim tudása mélyebb,
s végtelen,
messzebb,
mint az, amit nem tud a fejem.

Megmondják a csontjaim,
ki hever a bozót alatt,
megmondják a csontjaim,
a zúgó patak hová szalad.

Csak a puszták szabad népe,
csak a szilaj vadak,
érthetik meg ezt.
Tudják, kiben bízhatunk,
s kit kövessen az utunk.

A csontjaim egy napon maguk hevernek,
csillagok népének hunyorgó fényiben.
Száraz csontok, amit tudnak,
az égnek és földnek
mindent elmondanak.
Elmondják a titkukat
annak, ki ráakad,
s ha szabadon maradnak,
mindenki mást megszólítanak.

Megmondják a csontjaim
a csontjaim,
amit más nem tudhat meg sosem.

- Apám, mi az a látomás. -
- Mind-mind ez az fiam. -
- Minden? -

- Apám, valamit láttam én. -
- Tán a csontjaid mondták meg, fiam? -
- Apám, mégis, miért nevetsz? -
Arca hirtelen komolyra változik.
- Mit láttál, fiam? -

- Egy fennsíkot két hatalmas
hegygerinc között.
Ott, hol a fű magasra nő,
s a fűszálak népe csendben éldegél,
lovak legeltek, sokan
csodásak s hatalmasok.

Magas népek éldegélnek
a hegyek lejtős oldalán,
s figyelnek. Közben a hegyről
farkasok rohannak.
Farkasok népe fut a völgybe le,
befutnak a lovak közé,
majd együtt rohannak tovább.
Együtt rohannak az égbe fel,
mint Örvény kománk szalad.
Együtt repülnek az égbe fel,
mindegyiknek jókedve van,
s a hegy is velük nevet.

Mit mond mindez neked, Apám? -
Apám székéről lassan feláll,
kunyhóm ablakához megy,
s a fák bűvös körébe néz.
- Megmondják a csontjaid, fiam. -

Álmodtam,
álmodtam, úgy gondolom,
anyám ismét dédelgetett,
fehér bundája rámborul,
nyelvével tisztára mos,
apró hangokon vakkog,
s elborít a belőle áradó meleg,
s befogad a lágy és puha
anyám kerek öle.

Aztán lassan megváltozott,
valami másfajta lett,
kicsit több,
nagyobb és nagyobb.
Megnőtt, s szélesre tárulkozott,
aztán felébredtem.

Kerek mezőn merültem álomba én,
fák óvó gyűrűje közt.
Kezemben fűszálak szorongtak,
arcom a Föld húsának támaszkodott.

Ha a fák bűvös körében járok
Külön köszöntöm mindegyiket
azokat is, kiket gyakran látok,
s akikkel nem is találkozom.

Mind tudják a titkos nevem,
mind visszaüdvözöl. Megkérdezem:
- Honnan tudjátok a nevem? -
- Honnan? Hiszen sok-sok neved van.
Éjféli Hajfonat.
Ki mindig farkasok után szalad.
Ki egyszál egymagában él.
Ki gyakran lejt varázsos táncokat. -
- Tényleg így van. De én hogyan szólítsalak? -
- Minket, kishúgunk? Mi vagyunk az Emberek. -

Mindig,
mindig érzem én.
mozognak, mint a mezők hátát borzoló
kósza szél.

Vén csődöröm hátára ültem,
lábai a földön úgy dobognak,
mint táltos egy kerek varázsdobon.

Mint egy öreg szarvas, ágasbogas,
gondolata szüntelen
az asszonyon jár és a földeken.

Együtt járunk fenn a hegyek között,
s a farkasok együtt futnak vele, s velem.
Messziről követnek,
könnyeden lebegnek a keskeny csapás,
a kanyargó ösvény felett,
mely farkast s embert még tovább vezet.

Magasra nézve ilyenkor az égbe feledkezem.
Öregapám, apám,
öreganyám, anyám,
egem, földem mind te vagy nekem?

Mindig újra rácsodálkozom,
nézem a tiszta végtelent,
abbahagyhatatlan,
mint a tenger, öreg barátom,
a zúgó hullámtörés.

A keskeny csapát követjük,
le a tisztás fele.
Vissza-visszanézünk,
miközben elfutunk,
s az ős-szó, s ős-gondolat mind a vérünkben remeg.

Az idő észrevétlenül megáll,
mi csendben egymásba olvadunk,
én, az asszony, a vén csődör és a farkasok.

Látom apám, amint a fák bűvös körében áll.
Egy alkalommal leültünk, hogy beszélgetünk
a Föld, s a mindenség köldökén.

Régről ismertem már a történetet,
más népekről, egy más helyen
amely forró és poros.

Láttam sétálni őket,
szökelltek, akár az antilop.
Bőrük tömör, sötét,
lábuk faragott fatörzs.
Csodálatos lehet
hozzájuk hasonlítani,
mint egy karcsú és magas,
mint egy nyurga antilop.

Nevettünk. Én megmutattam neki,
hogy sétált a sok-sok antilop.
kicsit ügyetlenül,
(tudod, hogy én farkas vagyok,
s szikra, mely lángot vetett), s örültem,
hogy apám mindezen nevet.

Szó volt arról is, e nép sok csodás fia
miért oly boldogtalan.
Nehéz pontosan leírni,
a harag csak gyűlik, mint a tenger,
zöld, kék,
fekete tajték,
s bömbölő harag.

- Apám, ez mért van így? - kérdezem.
Ő így válaszol. - Nem tudom, fiam.
Amint a világ élő-haló vize
egyaránt oszlik szét a föld alatt,
így oszlik szét a vér az élők bőriben,
mégsem egyforma minden fiam. -

Gondolkodik, s közben hosszan rám tekint.
- A betegségnek is, tudod, hasonló lelke van. -

A haragvó tenger szemem előtt ismét feltűnik.
Valami mégis változik,
a víz lecsillapul,
s egymás felé folyik,
fekete, kék, zöld,
s ahol az éggel éppen összeér
a tenger szivárványszínű.

Apám csendben nevet, aztán elköszön,
a föld testén áthatol,
mint gólya, hosszúlábú, gázol át a vízeken.
Nevetése szellővé simul,
hűvösen, de lágyan fúj fejem felett.

mit mondott apám annának

- Apám, e hely komor, de mégis ünnepi? -
- Igen, így van ez, fiam. -
- De akkor miért, hozott erre az utam? -
- Nézz körül,
nézd, hogyan lép a nyurga őz.
hogy repül a kismadár, égbolt anyánk kerek ölén.

Gondolj másokra is.
Érezd meg, a farkasok köd-lélegzetét,
s figyeld a méznyaló agyagba mártott lábnyomát.
Figyeld a boldog népeket,
hogy ünneplik az életet, benn a fák megszentelt körén,
s hogyan gyászolják őket végső útjukon
elinduló szeretteik.
Tekintsd e pontot úgy, mint amely
égbe s földbe zárja majd családodat.
Ha itt végighaladsz,
a növények, s a fák megáldanak,
s egyszer azt tapasztalod,
könnyű, s karcsú vagy, akár az őz.
Lépkedsz hangtalan,
meg-megállsz,
figyelsz, s lélegzetet veszel,
s szívedben csend és béke lesz.

Egy este, lefekvés után
köröttem kunyhóm,
s a hálózsákban én.
Egyszer csak arra ébredek,
hogy a világ is megváltozott.
Az álom hosszú volt, s alighogy végetért,
s más házában ért az ébredés,
ott ébredtem, annak bőriben,
ki két kézzel ád, s kiben feloldhatom magam.

Az irhájából volt fekhelyem,
tömör volt és meleg.
Ott voltam, akár egy kisgyerek,
köröttem testvéreim hevertek,
mellettem anyám, és apám.
Mikor elért ez ébredés,
elmondtam az álmom nekik:
- Álmomban messze jártam én,
egy igen különleges helyen. -
Amint mindezt elmeséltem én,
hallottam, apám lovai hogy nyerítenek,
kutyák ugatnak ott, kint, a ház körül,
s egész családom ott élt énvelem.
Örültem neki, hogy álmom végetért,
lassan megmoccant, s ágyából kikelt apám.
Rámnézett, majd ki, túl az ablakon.
A ház elé kimentem én.
A nap épp akkor kúszott felfelé
a messze hegygerinc kivillant csontjain.
Egy másik dombtetőn
egy nagy, fehér farkas ül,
s engem hívogat.
Én elindultam felé,
s sok-sok lépés után
kunyhómban nyílt ki a szemem.
Nagy Szürke mellettem pihen
s köröttünk mindent csend borít.

- Nyúl, te tudsz esőt csinálni? -
- Nem, nem , azt én nem tudok. -
- Mért mondasz mindent fordítva? -
- Lehet, hogy ez éppen te vagy. -
- Nyúl, csinálj esőt! -
- Havat máris hoztam én. -
- Nyúl, te féleszű vagy. -
- Nana, figyelj, süket fülű.
Hejej, trallala, hejej, hóhahó. -
Vad táncba kezd, majd örvény támad,
pici, gyenge, ághegyet borzoló.

Nyúl meghökken, majd Örvény után fut,
lábait szedi, de hátrafelé.
- Félek tőled Hatalmas Szellem. Gyenge vagyok s kicsit bolond. -

Örvény Nyúllal elfut, én maradok, s nézem merőn,
s álmodom tovább a magas fűvel ringó széles mezőn.

Ez a ló nem szalad. Nem is ugrik nagyot.
Ez a ló nagyon makacs. Bolond ló, talán még így is mondhatom.
A lóra pillantottam, mely az út porában áll.
Visszanézett rám.
A kantárt átdobtam fején, ő aprót biccentett felém.
Így szóltam hangosan neki:
- Ez a kerítés itt túl kicsi
te ló, te ezt helyből átugorhatod. -
A ló patájával dobbantott nagyot
így helyből átrepültük.
Hallgassatok ide! Táltos csikóvá vált, s sosem lusta már.
Dobbant, kitárja szárnyait, s messze száll
messze, kunyhóm felett, s az égi úton őseinkre vár.

Van valaki, aki mindig rám figyel.
Hallgat, figyel, s mindent megjegyez.
Sosem beszél.
Békésen, s kicsit búsan él,
s ha látom, a földre térdepel.
Egy térde lenn, a másik kicsit meghajol,
hogy bármikor felálljon, ha kell,
de csak hogyha épp akar.

Testén ruházat kevés, kihívó ékszer semmi se',
éjszínű hajában, tolldísz se' volt sosem.
Ki ez az ember?
Hogy lehetne szóra bírni őt?
Gyere, gyere te álomlovag,
gyere, ülj le, s reggelizz velem.
Te meg én, s köröttünk a farkasok.

- Apám, mért vagyok bánatos? -
- Nézd meg a napkeltét fiam,
a nap ifjú még, és rád nevet.
Nézd, hogyan cirógat, amint magasra hág a tó felett,
Nézd, a sasmadár felébred, és utána száll. -

- Apám, megőrülök. -
Apám másik lábára áll.
- Akkor nézd az égbe markoló hegyes gerinceket,
magasba tárt karjuk felhők ködébe váj,
sapkájuk hóesés s hideg,
lélegzetük fagyot s zúzmarát terem,
lábuk a vén földbe mélyre fúrva áll. -

- Apám, én félek. -
- Kövesd a lenyugvó napot, át az éj ködén,
keresd a baglyok rejtekét.
Nézz mélyen, fiam, kutasd át az éji életet,
figyeld Bozontost, a méznyalót,
ki egymagában él, bölcs, és mindig elégedett.

- Apám, fáradt vagyok. -
- Fiam, sokat panaszkodol. Holnap jöjj velem,
pihenj a zöld mezőn, Földanyánk ölén,
figyeld, hogy táncol Lomposod,
hogy játszik az egér, s szívedbe' rögtön csend terem. -
- Hisz az egér hamar Lompos tápláléka lesz. -
- Igen, na és? Az ő sorsa ez. -
Apám fejét vakarja, majd csendben eldöcög.

Az öreg Nyuszi valamit megsúgott nekem,
mint ajándék, gyógyszer, vagy mint erő.
Álmaimban megpróbáltam én
sólyomtollat vinni néki.
Büszke voltam.

Nyúlapó öreg volt, otthon ült, s pipázott,
szelíd szemét rám emelte ő,
mégis hűvös maradt, s komoly.
Kezem kinyújtva átadtam a tollpihét:
- Ez itt egy ajándék neked. -
Amint a toll kezébe ért,
golyósirónná változott.
Szép volt, messze csillogó.
Arcom, akár a toll, vidámra váltott,
Nyúlapó pedig
majd' elgurult,
úgy nevetett ezen.

Mikor máskor láttam őt, a toll hajába szúrva volt,
madártoll módjára, s Nyúl egy dalt dalolt.

Egy nap a bozótosba mentem,
s hajam megragadta egy bokor.
- Szeder anyám, ne végy tőlem el sokat. -
Szeder nem szólt mást, csak hallgatott.

Mikor később kunyhómba tértem, ruhámba tűzve
szeder, inda, tüske, zöld levél.
Ablakomba tettem őket én.
Köszönöm neked,
köszönöm neked, Anyám, te vadszeder.

- Apám, itt vagy? -
- Mindig itt vagyok, fiam. -
- Apám, hány személy a Lélek? -
- Csak egyetlenegy, fiam.
Több az arca, de a lélek egy. -
- Apám, akkor hány személy az Ember? -

- Csak egyetlenegy, fiam.
Azok közül, kik e földön élnek,
szellemek és emberek,
egy a Személy s egy a Szellem is.

Veled s minden utódoddal, mindig itt leszek,
s velem lesznek ők is, kik előttünk voltak itt, s ma már nincsenek,
s vigyázzuk léptedet.
Megláthatod magad a többi emberekben,
mindenütt a földtekén.

Ha egy szót szólsz
            farkashoz,
            nyúlhoz,
            fához
            vagy virághoz,
s ők válaszolnak, hisz ők is te vagy,
én is szólok általuk,
s ők rólad mesélnek nekem.
Merülj csak egy másik élő szemének mélyibe,
s magad pillantod meg ott.
Fogadd ezt úgy, mint ajándékot, fiam,
hogy mindenkiben megláthatod saját magad,
s ugyanígy a többiek meg benned rejlenek.

Hogy élni tudj, talán ölni kényszerülsz,
hogy élelmedet megszerezd,
meg kell szentelned ezt.
Ha kályhád tüzére újabb hasábot teszel,
hogy magába zárjon a meleg,
meg kell szentelned ezt.
Ha kismadár nevet feléd a hó közül,
s megpillantod benne önnön képedet,
nézz rá, és gondold meg, fiam,
magad vidítod fel, magad.

Még a lég is megszentelt, s varázsos,
minden énekel mindenkiért,
s az élvezet a nagy titok maga.
Csak így találod meg boldogságodat,
mely létet ad neked és életet.
Emlékezz rá, hogy szeretlek, fiam,
s örökre itt leszek veled...

Anyám,
anyám, édesem
nagyon messze vitt utad,
s nagyon messze vitt utam.
Te már őseidhez tértél,
s ím, itt Északon, az őseim mind itt vannak velem.

Végső búcsúzóul adtál egy hajkefét,
Hosszú évek óta azzal fésülködöm,
s a hajszálaink, nézd, ott a sörték között,
tiéd ezüst, s közte az enyém, koromsötét.

Űr támadt,
egy kör széttörött,
egy zsályacsokrot valaki az útfélre lökött.

Körben a puszta szétterül
kérlel sok rokon s ismerős,
el ne feledj,
el ne feledj,
hisz mi is részeid vagyunk.
Apám családja minderről nem beszélt,
s sírba szálltak meséik velük.
Tudásuk a múlt ködébe süllyed el.
Azt mondták nekik, hogy tudásuk szégyenük,
s rejtsék el a világtól önnönmaguk.
De mint Apám mondta,
mindenki egyensúlyt keres.
Vérük most énbennem folyik tovább
szavuk még mindig él, és engem is tanít.

Amint a Nap Ég-útján átsuhan,
íját emeli Délen egy rokon,
búsan vagy mérgesen.
A vessző szisszenve röppen el, s íme, itt van Északon,
s lehet, hogy talán a hegye szívemig elér..

Honnan jöttek, apám
ezek a szavak ide?
Mit keresnek itt, a papíromon?
A fák írták le, vagy a csillagok
vagy a tenger, a kéklő habok?

Villám Apám lelkembe szikrát csiholt,
s ujjamból dőlnek a szavak,
s most nézd, itt vannak a lapon.
Okát sehogy fel nem foghatom.

Kávéjából apám kortyol egy nagyot,
felkel, egy tuskót a tűzre vet,
míg kunyhóm ajtaján dörömböl a vihar.
- Igen, - szólal meg csendesen,
- Igen titokzatos eset. -

Az ajtón belép, s bundáját lerázza Lomposom,
megtesz egy kört, majd a földre göndörül.

Kinézek: Bérci Sas egy faágon ül,
ködöt lehel,
s közben énekel.