ÖKUMENÉ

 

Ökumenikus negyedéves folyóirat

XIII. évfolyam  1.  szám

 

(60. Krisztusi Ökumené füzet)

 

A

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

közhasznú szervezet,

támogatói tiszteletpéldányt és

az SZJA-kötelezettségüket

csökkentő igazolást adnak

 

Kiadja a

KÖT

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

1062 Budapest, Andrássy út 132.

Tel/Fax: 3122-739

Felelős szerkesztő:

Dr. Vető István

 

 

Felelős kiadó:

A KÖT elnöksége

 

 

Tördelőszerkesztő:

Keszthelyi András

 

Készült a Label Kft. nyomdában.

Felelős vezető: Berend Albert.

 

ISSN 1218-795X

 

Internet cím: http://bocs.hu/okumene/oku.htm

 

 

Szerkesztők:

 

Boronkainé Salacz Ágnes

Dr. Fekete Márton

Dr Győri József

Dr Hervei Sarolta

 

Szerkesztő bizottság:

 

Aszalós János

Ft Dr Bábel Balázs

Duka Erika

Dr Gaizlerné Dr Madarász Judit

Dr Heller György

Dr Hojcska Mária

Ihrig Dénes

Kalota József

Dr Lenhardt Vilmos

Dr Medgyesi György

Dr Pruzsinszky József

Rippel Géza

Dr Tóth Károly

 

 

Munkatárs: Szlepák Timea

 

A

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

 

örökös elnöke:

Dr. Gaizler Gyula

 

örökös tiszteletbeli alelnök

Dr. Gyökössy Endre

 

Irásaink az egyes szerzők véleményét tükrözik.

 

A közlésre szánt kéziratokat lehetőség szerint e-mailen vagy mágneslemezen a felelős szerkesztőnek - h5980vet@ella.hu vagy vetoi@mafi.hu ill. Vető István 1026 Budapest, Balogh Ádám u. 18/c címre – kérjük elküldeni.

 

 


SOLT PÁL  A KÖZÖSSÉG PÉLDÁZATA
Roger testvér és a Taizéi Közösség
·1

„A Taizéi Közösség nevét valamennyi egyházban és keresztény közösségben, sőt, még a világ magas rangú politikai vezetői előtt is ismertté tette az a reményteljes bizalom, amellyel a testvérek a fiatalok iránt viseltetnek” – mondta II. János Pál pápa.2

Taizében, a Kiengesztelődés templomában, ahol Roger testvért a gyilkos merénylet az esti közös ima első énekét követően érte, a következő nap reggelén ez az imádság hangzott el: „Mindenkivel együtt érző Krisztus, te képessé teszel arra minket, hogy közösségben legyünk mindazokkal, akik eltávoztak, de mégis oly közel maradtak hozzánk. A kezedbe ajánljuk Roger testvérünket. Ő már a láthatatlant szemléli. Az ő nyomában járva készítesz fel minket a Te ragyogásod befogadására.”

Roger testvérhez harminc éve tartó, mély barátság fűz, s ez nem múlik el az ő halálával. Életemnek e nagy és meghatározó ajándéka tovább kíséri életemet. Közösségben maradunk.

 „Ifjúkoromban – írja naplójában, 1974 szeptemberében3 –, abban az időben tehát, amikor Európát oly sokféle megosztottság szabdalta szét, állandóan nyugtalanított a kérdés: miért vannak ezek az ellentétek, ezek a megrögzött elítélő vélemények az emberek között, még a keresztények körében is? Kérdezgettem magamtól: nem volna-e olyan út, ami a másik ember tökéletes megértéséhez vezet?

Egy szép napon – amelyet dátumozni tudnék –, olyan helyen, amit pontosan le tudnék írni, a késő nyári este tompuló világosságában, amidőn lassan árnyékba borult a vidék, megérlelődött bennem az elhatározás. Így szóltam: ha van ilyen út, akkor indulj el rajta magad! Tekintsd legsajátosabb feladatodnak, hogy megpróbálsz minden embert megérteni, bármi lakik is benne. És már azon a napon biztos voltam afelől, hogy elhatározásom mindhalálig érvényes marad. Nem kevesebbről van szó, mint hogy életem egész folyamán újra meg újra visszatérjek a döntéshez: inkább én akarjak másokat megérteni, semmint hogy engem értsenek meg mások.”

S ezen az úton Roger testvér megindult: 1940. augusztus 20-án egyedül érkezett Taizébe, az elhagyatott, nagyon szegény, kicsiny burgundiai faluba, hogy azt, a háború kényszerítette rövid idő kivételével soha többé el ne hagyja.

A kezdetekről egész életében szeretett mesélni. Hosszú sétáinkon oly sok szeretettel mutatta meg a vidéket, derűvel emlékezett gazdálkodásuk kezdetlegességére, amikor megtanulták, hogyan tartsák fenn magukat.

A csendben és imádságban élő kicsiny közösséget már az első időkben megtalálták, s ők fogadták vendégeiket, osztozva velük mindabban, ami szűkösen rendelkezésükre állt. Ez volt a kezdete a Közösség életét mindvégig meghatározó, evangéliumi elhatározásnak, amelyet Roger testvér így fejezett ki: „Azok, akiket nap mint nap fogadunk, meglátják-e bennünk a vendégszeretet által Krisztus ragyogását, aki a mi békénk?”4

Hét testvér 1949-ben tett szerzetesi fogadalmát sorra követték a kiengesztelődés, a keresztény egység szolgálatára, az Evangélium radikális követésére egész életüket szánó, az 1960-as évektől már nemcsak protestáns, hanem katolikus testvérek. A napi háromszori, sok énekkel, csenddel és kevés szóval végzett, inkább rejtőzködő közös imát körülfonó, elmélkedéssel, munkával eltöltött közös életük egyre nagyobb körben vált ismertté. Már az első időkben magas rangú katolikus és protestáns egyházi személyek folytattak a kiengesztelődés jegyében párbeszédet Taizében.

Persze sok csalódás, meg nem értés, rosszindulat, az ökumené megtorpanása is kísérte ezt az utat. De soha nem hallottam még senkit olyan derűs szeretettel beszélni azokról, akik keserűséget okoztak neki, mint Roger testvért. Benne a feltétel nélküli, azonnali megbocsátás gyógyító tüze égett.

A hatvanas évektől a fiatalok mind nagyobb számban érkeztek Taizébe.

„Mindig újból csodálkozom rajta, hogyan van az, hogy folyton-folyvást oly sok fiatal áramlik erre a dombra. Amikor 1940-ben Taizében kezdtem élni, ezt nem is sejtettem. A testvérek számát 12-re fogjuk korlátozni, mondtam első szerzetestársaimnak. Amikor később csapatostól jöttek a látogatók, legszívesebben elmentünk volna innen. A környékbeli világi barátainknak kellett minket visszatartani.”

Az évek haladtával a Közösség megtapasztalta, hogy ezek a fiatalok valójában egy elsivatagosodott világban élők szomjúságával életük értelmét keresik, azt az éltető forrást, amelyből meríthetnek. „A világ végére is elmennék, ha kell, el a föld legvégső határáig, hogy újra és újra megvalljam az új nemzedék, a fiatalok iránti bizalmamat” – írja Roger testvér 1972-ben.

És el is ment. A világ számos részén, különböző kontinenseken járt, a legszegényebbek, a megalázottak és kisemmizettek között, ahol a Közösség testvérei is megtelepedtek, hogy velük együtt élve a remény jelei legyenek.5

Roger testvérre a legnagyobb hatást valószínűleg 1976-os calcuttai utazása tette, ahol Teréz anyával találkozott, és vele hosszabb időn át látogatta a haldoklók házait. Itt találkozott azzal a négyhónapos kislánnyal, akinek édesanyja a szülés közben meghalt, s aki ugyancsak haldoklott. Teréz anya kérésére elvitte Taizébe, ahol keresztapja lett. A kis Marie-Sonaly-t Roger testvér ma is Taizében élő nővére, Geneviève nevelte fel. Alig lehet meghatottság nélkül gondolni azokra a jelenetekre, amikor a kislány beszaladt Roger testvér szobájába, aki, mint egy jó nagypapa, boldogan hagyta, hogy ölébe másszon. Sok éven keresztül csak úgy láttam Marie-Sonaly-t, hogy szorosan fogja Roger testvér kezét, s egy lépésre sem távolodik el tőle. A közösség tagjai nagy szeretettel vették körül őt, aki ma már egy kétéves kislány édesanyja. Roger testvér szobájában mindig látható volt az a fénykép, amelyen a testvérek Rómában körülveszik II. János Pál pápát, s a hófehér ruhás férfiak között, középen, Roger testvér kezét fogva, mint egy fekete kis gyöngyszem áll Marie-Sonaly.

 „Sürgető szükségnek érezzük azt, hogy az Evangéliumot az emberiség családjában éljük meg” – mondta Roger testvér, aki egész életében kereste, és sokszor megfogalmazta az általa alapított Taizéi Közösség hivatását.

Arra törekedett, hogy életük egyszerű visszatükröződése legyen annak az egyedülálló közösségnek, amely Krisztus Teste, egyháza, hogy ez által az emberiség családjának kovászává váljon. „Hogy közös életünkben mindig újra felfedezzük a szeretet csodáját, a naponkénti megbocsátásban, a szív bizalmában, amikor békével teli szívvel gondoskodunk a ránkbízottakról.”6

A Közösség nem akarja „megszerezni”, magához kötni a fiatalokat, nem kíván lelki mesterükké válni. Nem szervez mozgalmat maga körül. Taizében szeretnék meghallgatni a fiatalokat, megérteni problémáikat. Nem abból a célból, hogy tanácsokat adjanak nekik, hanem hogy a hit, a jóság forrásaihoz, az Evangéliumhoz, Jézus Krisztushoz vezessék őket. Ahogyan ezt II. János Pál taizéi látogatásakor oly megejtő egyszerűséggel fogalmazta meg: „Áthaladtában letér az utazó a taizéi forráshoz, majd szomját csillapítván folytatja útját. (…) Ahogy tudjátok, a taizéi testvérek nem akarnak föltartóztatni benneteket. Az imádságban és a csöndben ahhoz szeretnének hozzásegíteni, hogy a Krisztus megígérte élő vízből merítsetek, hogy megtapasztaljátok örömét, felismerjétek jelenlétét és válaszoljatok hívására. Innen továbbhaladva tegyetek tanúságot Isten szeretetéről és szolgáljátok testvéreiteket, visszatérve egyházközségeitekbe, városotokba, falutokba, az iskolába, az egyetemre vagy munkahelyetekre.”

 

Különbözők az adományok… A Közösség életébe teljesen beolvadva, a testvéri szeretet kötelékében a zene, a művészetek, a teológia mesterei húzódnak meg. A világszerte ismert és énekelt (imádkozott) „taizéi énekek” szerzői az utóbbi években már – a híres francia szerzők, Berthier és Gelineau után – maguk a testvérek. A templom üvegablakai a neves festőművész, Eric testvér művei, aki világszerte számos kiállításon mutatta be művészetét. Daniel testvér, aki a kezdetektől társa volt Roger testvérnek, a kerámia „nagy öregje”, ma is fáradhatatlanul kutatja ennek titkait, és alkotja szebbnél szebb műveit. Pierre-Yves, François, John testvér és mások gazdag teológiai repertoárt alkottak. S persze Roger testvér, akinek tucatnyi könyve már mindenütt elfogyott.

Arra a kérdésre, hogy mit tart a legfontosabbnak az életében, Roger testvér habozás nélkül válaszolt: a napi háromszori közös imádságot, és ezen belül is a csend perceit.

Miért olyan vonzó a taizéi liturgia?

Paul Ricoeur, a 92 éves korában nemrég elhunyt, protestáns származású, a Taizéi Közösséget évtizedeken át látogató nagy francia filozófus saját élményét így jellemzi: „Szavak zuhatagában élünk, állandó viták és ellenségeskedés átláthatatlan szövedékében. Ugyanakkor bennünk él a felszabadító bizonyosság: a jóság mélyebb a legmélyebb rossznál is. Ennek a meggyőződésnek ad formát Taizé, nem a filozófia, nem is a teológia, hanem a liturgia nyelvén. Ez a liturgia rejtett, diszkrét teológiát hordoz: »az imádság törvénye a hit törvénye«.”

A taizéi ima egyszerűsége, a kevés, de mindig bibliai szó, a hosszan ismétlődő énekek és a hosszú csend megragadja a fiatalokat, akiknek sokszor nincs vagy alig van fogalmuk Istenről, kegyelemről, Jézus Krisztusról, de akik vágynak a jóságra és a szépségre. „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem (…) Bizakodjatok, jó az Úr, jósága éltet.”

1975 pünkösd vasárnapján, amikor egyedül megérkeztem Taizébe, az első testvér, akit megismertem, Alois volt, a 21 éves, szőke német fiú, alig fél éve tagja a Közösségnek. 2005. augusztus 23-án, Roger testvér temetésén, mint a Közösség még általa kijelölt új priorja ezt mondta: „Roger testvér gyakran ismételgette ezeket a szavakat: Isten minden egyes emberi teremtménnyel kivétel nélkül azonosul. Ez a bizalom hordozta és hordozza a mi kicsiny közösségünk ökumenikus hivatását. Az egész egyházzal együtt szeretnénk ezt a valóságot megélni és megtenni mindent, hogy életünkkel ezt ki is fejezzük. Roger testvér minden emberi teremtményt a szívében hordozott, minden népet, de különösen a fiatalokat és a gyerekeket. Szeretnénk folytatni, az ő nyomában járva.”

Bizonyos vagyok benne, hogy a Taizéi Közösség példázata folytatódik, hogy benne felragyogjon az egyház legszebb arca, amely befogad, meghallgat és megbocsát.

 

 

1Roger testvérről és Taizéről magyarul is olvashatunk. Többek között: Kathryn Spink: Roger testvér, Taizé megalapítója. (Ford. Lukács László.) Szent István Társulat, Budapest, 1989.; Források. Válogatás Frère Roger írásaiból. (Ford. Kiss Zsuzsa, alias Eisenbarth Krisztina.) OMC, Bécs, 1984.; Roger testvér: Taizé forrásai. (Ford. Hegedűs Andrea.) Vigilia Kiadó, Budapest, 1997.

2II. János Pál pápa 1986. október 5-én Taizében elhangzott szavai. In: Taizé forrásai, 91.

3A későbbiekben következő idézetek is, ahol más forrás nincs megjelölve, Roger testvér naplójából valók.

4Taizé forrásai, 71.

5Ma Koreában, Bangladesben, Brazíliában és Szenegálban élnek taizéi testvérek.

6Kathryn Spink: i. m. 226–227.

 


Az Ökumenikus Tanács közgyűlése 2005. november 29.

 

SZEBIK IMRE Elnöki jelentés

 

Az Egyház Urának mondott hálaszó szívből jövő kedves kötelezettségünk. Ő engedte, hogy az Ökumenikus Tanács a különböző tagegyházak szolgálatával terjessze az evangéliumot, bíztassa a kétségeskedőket, bátorítsa az elcsüggedőket, vigasztalja a megkeseredett szívűeket.

Az Ökumenikus Tanács elnökeként úgy értelmezem megbízatásom tartalmát, hogy impulzusokat artikuláljak a tagegyházak szolgálattevői, mindnyájunk számára, míg az Ökumenikus Tanács részletes tevékenységéről dr. Bóna Zoltán főtitkár ad áttekintést. Ezért ebben az esztendőben három kifejezés köré csoportosítom gondolataimat.

 

1.Ökumené – Nem elvont fejtegetésbe kívánok feledkezni, csupán utalok arra, hogy 12-szer fordul elő az Újszövetségben, és a lakott föld, az egész világ, az emberiség a leggyakoribb jelentése.

Elért eredményeink között tartjuk számon az ökumenikus esküvői rend és a Carta Oecumenica együttes elfogadását. Bizonyára a Carta Oecumenica tartalmi megvalósítása még várat magára.

Egyesek ma az ökumené jégkorszakáról, mások a parázs hamu alatt izzó képéről szólnak. Érdemes Dr. Keith Clements, az Európai Egyházak Konferenciája távozó főtitkárának szavait idézni: „Az ökumenizmus nehezebb lett. Minden fontos egyházi tradíció vezető személyiségei sokkal óvatosabbak, mint akár egy évtizeddel ezelőtt, és sokkal inkább törődnek identitásuk megőrzésével. Hiányzik egy vízió, amely azt, ami elválaszt, le tudja győzni, és minket közös jövőre tud felhívni. Egyidejűleg sok nemakarás jelentkezik ezekkel a problémákkal és kérdésekkel kapcsolatban, nem utolsó sorban a laikusok, a gyülekezetek szintjén a lelkészek, valamint a fiatalok részéről. Ökumenikus grémiumként fel kell ismernünk, hol van élénk érdeklődés és élő elkötelezettség, és meg kell próbálnunk ezeket bátorítani ahelyett, hogy megsemmisítő pesszimizmusnak engednénk át magunkat. Ez az, ami az olyan eseményt, mint a Nagyszebenben 2007-ben megrendezendő Harmadik Európai Nagygyűlés, olyan fontossá tesz.”

Meglepő, amit az Európai Unióról mond: „A legnagyobb kihívás Európa egyházai számára az, hogy „alkalmas legyen saját közös életében a béke, szolidaritás és önzetlenség példáját adni, ami magában tanúságot tesz Európa reménységéről. Az integráció európai projektje krízisben van, miután jelen pillanatban nincs tényleges egyetértés a politikai vezetésben Európában arról, hogy erre melyik projektet és milyen értékben kellene felépíteni. Ez egyidejűleg alkalom és kihívás az egyházak számára. Az Európai Egyházak Konferenciája, amely az egyházak közötti párbeszéd és a társadalmi kérdések iránti elkötelezettség munkáját egymással összeköti, a legfontosabb eszköz, amely az európai egyházak rendelkezésére áll.”

Itthoni eseményeink közé tartozott, hogy a Károli Gáspár Egyetemen id. dr. Hafenscher Károlyt díszdoktorrá avatták, dr. Bölcskei Gusztáv református püspök úr pedig az Evangélikus Hittudományi Egyetemen vehette át díszdoktorátusát.

A szekuláris ökumené jeleként dr. Bölcskei Gusztávval meglátogattuk dr. Sólyom László köztársasági elnök urat, valamint dr. Szili Katalint az Országgyűlés elnök asszonyát.

 

2.Az úrvacsora sakramentuma, illetve az oltáriszentség kérdése – Napjaink kölcsönhatásának jele, hogy a Római Katolikus Egyházban megnőtt az igehirdetés fontosságának gyakorlata, míg a protestáns egyházak felfedezték az úrvacsora jelentőségét. Ezért egyre gyakrabban – de nem elégséges módon – felkínálják az úrvacsora ünneplésének lehetőségét híveiknek.

Nem rendeződött még mindig az úrvacsorai közösség (intercommunio) a római katolikus és protestáns hívek és egyházak között. Különös esetként tartják számon II. János Pál pápa temetésén Roger Schütz taizé-i rendfőnök áldozását, aki a mostani pápa kezéből vette az ostyát, Krisztus testét magához. Az eset fellángoló vitához vezetett; egyesek reménykedtek, hogy ezt követően általánossá válik a „gastfreundschaftliche Communion” a két egyház között. Mások pedig teológiai és egyházjogi megfontolások alapján a megtörtént esetet helytelenítik, folytatását pedig kizárják.

Ugyanakkor progresszív teológusok felvetik a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy az orthodoxokkal vállalja a római egyház az interkommuniót, pedig az orthodoxok sem hangsúlyozzák a transsubstantiatiot, és a mise áldozati jellege sem központi fogalom az orthodox istentisztelet teológiájában, míg a hasonlóan gondolkodó protestánsoktól fentiekre hivatkozva elutasítják az úrvacsora közös ünneplését.

Az ige-központú protestáns egyházaknak bizonnyal meg kell fontolniuk, nem volna-e időszerű a nonverbális közösség, az úrvacsora szentsége megélésének gyakoribb felkínálása, az úrvacsora Krisztussal való találkozásának hangsúlyozása a kenyér és bor jegyében, a gyülekezet tanítása a presbitériummal való egyeztetés, alapos előkészület után.

Azt már részletkérdésnek tartjuk, hogy a kiskelyhes gyakorlat vagy az intinctio, a bemártásos gyakorlat áll-e egy-egy felekezet tradíciójához közelebb, vagy a hagyományos két szín alatti ünneplése az úrvacsorának közös kehellyel.

 

3.Istentisztelet – Napjaink leglátogatottabb közösségi alkalma gyülekezeteinkben az istentisztelet.

Korábbi betegségem, szabadságom ideje alatt többféle felekezet istentiszteletén vettem részt. Nem volt ritka a felkészületlen lelkész, a hányaveti istentiszteleti rend, a késés, és személyemet látván – a szószékről a nyilvános – bocsánatkérés még református templomban is. Ez azonban azt mutatja, hogy míg fájlaljuk az istentiszteletek látogatottságának csökkenését, addig mi magunk sem készülünk fel kellőképpen lelkileg-szellemileg az istentiszteletre. Olykor a médiában közvetített istentiszteletek is hagynak kívánnivalót maguk után. Felelősségünk közös, a kívülállók nem a felekezetet, az eseményt nézik, értékelik vagy kritizálják.

Ne feledjük, mindnyájunkat ugyanaz az Úr állít maga elé azon a napon, de már most egy kézlegyintéssel intéznek el bennünket, ha készületlenségünk, rendetlenségünk tanúi a kívülállók. Nekik ugyan nem tetszeni akarunk, inkább megnyerni őket a Krisztus ügyének.

Gondoljunk az okos és hű szolgára, aki kincsestárából ót és újat hoz elő, csakhogy tisztességet szerezzen a Krisztus ügyének és tanítványokat Ura követésére.

A keresztények egész élete istentisztelet. Énekünk, imádságunk, de tetteink is Őt dicsérhetik vagy beárnyékolják. Legyünk a Lélek eszközei a felebarát hitre jutásában! Mert az istentisztelet tanúságtétel hitünkről.

Megköszönve megtisztelő figyelmüket, ökumenikus együttműködésünkre és közös szolgálatunkra Urunk gazdag áldásáért imádkozva kérem elnöki beszámolóm szíves elfogadását.

 

BÓNA ZOLTÁN Főtitkári jelentés

 

„...nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16).

 

       A „non volentis neque currentis sed miserentis Dei” apostoli tanítás egyik sokat idézett bibliai alapvetése a sola gratia reformátori princípiumnak. Miközben valljuk az Igének szoteriológiai és ekkléziológiai üzenetét, azt is remélhetjük, hogy az Isten könyörülete, kegyelme e földi pályán áldást hozhat a akarókra és futásukra is. Ennek a reményteljes hitnek a jegyében kezdtem (ismét) meg mind igyekezetemet, mind futásomat a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkáraként ez év januárjában. Tizenegy hónap elteltével igyekezetem és (pálya)futásom beszámolóját a könyörülő Isten színe előtt ajánlom a főtiszteletű Közgyűlés szíves figyelmébe.

       Az események kronológiai és taxatív felsorolása helyett tematikusan próbálok az Ökumenikus Tanács tevékenységéről képet alkotni. Ezzel vállalom azt a nehézséget, hogy a képet alkotó témákban átfedések vannak, fények és árnyak egymásra vetülnek, kontúrok elmosódnak. Ugyanakkor azt is remélem, hogy a kép éppen ezért lesz egységes, harmonikus, valósághű és hiteles.

       Az ökumené széles ölelésű, egyházközi és hívek közötti olyan mozgalom, amelyben az elméleti és a gyakorlati elemek – jó esetben – egyensúlyban vannak. Hiszem, hogy ez az életes egyensúly elmondható a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2005. évi tevékenységéről is. 

A témakörök a következők: teológiai munka, nemzetközi munka, missziói munka, operatív munka.

 

Teológiai munka

A teológiát, a hitigazságok rendszeres és módszeres kutatását, felismerését és artikulálását a tagegyházaink felekezetenként művelik. Ugyanakkor egyházi és társadalmi szempontból egyaránt szükséges, hogy az egyetemes krisztusi igazság, értékrend és ethosz is kifejeződést nyerjen akár konkrét individuál- és szociál-etikai kérdésekben, akár általánosságban.

–    Ez a hang szólalt meg Pünkösdkor az Ökumenikus Tanács önértelmezésében, amelynek címe: Krisztusban egybefoglal mindeneket volt. S még inkább ez a hang szólalt meg abban az ünnepi körlevélben, amely első ízben jelent meg az Ökumenikus Tanács és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottságának közös üzeneteként. Ez utóbbi nyilatkozat a hit, a magyarság és Európa megszentelt egységének lehetőségéről és feladatáról tett bizonyságot (l. tagegyházaink hetilapjainak pünkösdi száma).

                    A Teológiai és Keresztyén Egység Bizottságunk az elmúlt évek ökumenikus imahetei tapasztalatainak és az ezektől motivált következtetéseknek/kérdésfelvetéseknek adott hangot egy közérthetően fogalmazott iratban. Ez a tanulmány részét fogja képezni a 2006-os imaheti füzetnek – amely szintén az Ökumenikus Tanács fordításában, szerkesztésében és kiadásában jelenik meg – és reménység szerint megjelenik tagegyházaink hetilapjainak imaheti számában is. A bizottság napirendjén van továbbá a használatos hittankönyvek más felekezetekről szóló, vagy hallgató tanításainak elemzése. Továbbá a nemzeti/kulturális ünnepeink liturgikus ünneplésének bibliai és rendszeres teológiai vizsgálata, valamint a Charta Oecumenica tanulmányozása.

–    Az egyház társadalmi szerepvállalásának, az állam és egyház kapcsolatának inkább, vagy kevésbé barátságos nyilvános diskurzusa végigkísérte egész esztendőnk hivatalos- és közbeszédét; e téma teológiai, politikai és pénzügyi aspektusaival együtt. A főkérdések nyilván ökumenikus jellegűek, mert ha nem is egyforma hangsúllyal és konnotációval, de egyetemesen érintik az ökumené egyházait. Ez az egyháztársadalmi jelenség is motiválja a Szociáletikai Bizottságunk azon igyekezetét, hogy készüljön egy aktualitásoktól mentes tanulmány az egyház és állam kapcsolatáról, amely háttéranyagul, alapvetésül szolgálhat minden érdeklődő, vagy az ezzel a kérdéssel szembesülő számára. A tanulmány végső formája a jövő év elején kerülhet az Elnökség elé.

–    A teológia szemlél és szemléltet. Számunkra ennek az éppen 80 éves Theologiai Szemle az eszköze, amelynek az Ökumenikus Tanács a tulajdonosa, a szerkesztője és a kiadója. E folyóirat arculatában enyhe változásként jelent meg ez évtől a.) a főszerkesztő rövid állandó rovata, amely egy-egy aktuális eseményre reflektál: pápaválasztás, európai integráció/G8-ak tanácskozása, 80 éves évforduló; b.) a könyv- és ökumenikus szemle rovatok erősítése, illetve újra bevezetése; c.) a kitekintés rovat tudatosabb felkínálása olyan igényes munkák számára, amelyek – Paul Tillich szóhasználata szerint – a határvonalon, a vallás és kultúra, a teológia és filozófia, az egyház és társadalom, a szellemtudomány és a természettudomány határán van. A Szerkesztőbizottság ünnepi ülése, az ott elhangzott előadások és hozzászólások megerősítették mind a folyóirat iránti elkötelezettséget, mind pedig az imént említett enyhe módosításokat, új akcentusokat. Az alapítás évfordulójára elkészült az 1991-2004 közötti időszak Repertóriuma, amely az Ökumenikus Tanács honlapján megtalálható.

 

Nemzetközi ökumenikus munka

A nemzetközi ökumenikus munkánk kulcsszava: Európa. Az európai integráció és az ehhez kapcsolódó események. 1994 óta veszek részt a brüsszeli és strassburgi európai intézményekkel szoros összefüggésben dolgozó Egyház és Társadalom Európai Bizottság munkájában, amely ma az Európai Egyházak Konferenciájának Egyház és Társadalom Bizottságaként működik. E bizottság tagjaként, s azon belül az európai integrációs munkacsoport tagjaként az alábbi kérdéskörökkel foglalkoztam az elmúlt esztendőben.

-                     Az Európai Unió Alkotmányos Szerződésének elutasítása nyilvánvalóan kérdéseket vetett föl egyházi körökben általában és a nevezett ökumenikus bizottságban konkrétan. Az egyházak, köztük az Ökumenikus Tanács tagegyházai is többször hangot adtak annak a véleménynek, hogy helytelennek és méltatlannak érzik, hogy az Európai Unió Alkotmányos Szerződésének preambulumában nem történt direkt utalás Európa keresztyén gyökereire. A nemzetközi egyházi körök is többé-kevésbé sajnálatukat fejezték ki emiatt, de sokszor hangsúlyozták azt, hogy ennél a hiánynál fontosabb az 52. §-ban szereplő két articulus, amely egyrészt az állam és az egyház kapcsolatát a nemzeti törvényhozás és megegyezés hatáskörében hagyja, ezzel a szubszidiaritás elvét gyakorolja, másrészt pedig nyílt, áttekinthető és rendszeres párbeszédre hívja az egyházakat. Az Európai Egyházak Konferenciájának bizottsága újra és újra azzal a kérdéssel való szembesülésre buzdítja tagegyházait, hogy „milyen Európát szeretnénk”? Az Alkotmányos Szerződés franciaországi és hollandiai elutasítása után ez a kérdés még inkább aktuális, hiszen nevezett szerződésnek a további sorsa meglehetősen bizonytalan. Az viszont biztos, hogy változatlan formában sosem lesz az Európai Unió alkotmányává. A Bizottság skóciai éves gyűlésének is ez volt a központi témája, amelyről mind a Reformátusok lapja, mind pedig az Evangélikus Élet hasábjain júniusban hírt adtunk. Ugyanez a civil szférát és így az egyházakat is buzdító hang jelent meg egy olyan jelentős politikus szájából, mint Margot Walström, aki az Európai Bizottság alelnöke. Felhívja a figyelmet az Európai Bizottságnak az úgynevezett D tervére, amely mögött a demokrácia, a dialógus és a diszkusszió fogalmak állnak. Ebbe a diszkusszióba – függetlenül az alkotmányos Szerződés Preambulumától és függetlenül az Alkotmányos Szerződés tervezetének elutasításától – az egyházak is meghívást kaptak. Beszéljünk többet Európáról – buzdítja egész Európát a brüsszeli politikus.(Magyar Nemzet, október 14.) Nyilvánvalóan ez a nemzetközi elvárás/felhívás is motiválta azt, hogy a Teológiai Bizottságunk napirendjére tűzte a Charta Oecumenica módszeres vizsgálatát.

-                     Ugyanehhez a skóciai gyűléshez kötődött a G8-ak éppen Skóciában tartandó találkozójára küldött Európai Egyházak Konferenciája nyilatkozatának megfogalmazása. Tagja voltam a fogalmazó bizottságnak is. A beadvány bibliai alapon hívta fel a figyelmet mind az aktuális társadalmi/gazdasági igazságtalanságokra, mind pedig a klímaváltozással kapcsolatos természeti sérelmekre. E nyilatkozat lényege szintén olvasható volt az említett hetilapokban.

-                     Épp a napokban jelent meg az Európai Egyházak Konferenciája Egyház és Társadalom Bizottságának Állásfoglalása a globalizációval kapcsolatban. Ez az Állásfoglalás egyben az EEK hozzájárulása az Egyházak Világtanácsa következő, Porto Alegrei Nagygyűléséhez. E dokumentum egy több éves munka eredménye, amely munka egyes fázisaiban személyesen részt vehettem.

-                     Az Európai Integrációs Munkacsoport fontos és visszatérő kérdése Törökország integrációja. A EEK Bizottság ezzel kapcsolatban is kiadott egy állásfoglalást, amelyet még tavaly év novemberében ismertettem hetilapjainkban¸ s amelyet más, világi folyóirat is átvett. Azóta az események felgyorsultak. A tárgyalások megkezdődtek. Ugyanakkor hazai és nemzetközi, egyházi és nem egyházi közösségek számos problémát vetnek fel. Ezek sorából számunkra nyilván kettő kiemelkedik. Az egyik az iszlámmal való párbeszéd kérdése, a másik pedig – részben ezzel összefüggésben, részben ettől függetlenül – az emberi jogok sérelmének kérdései. A EEK igyekszik minél több európai egyházat mobilizálni e társadalmi diszkusszió folytatásába, s bizonyára nem csak azokra az országokra számít, ahol a milliós nagyságrendben jelenlévő törökök napi szinten okoznak kulturális és politikai feszültséget, hanem olyanokra is, akiknek történelmi távlatból van személyes élményük a törökökkel való együttélésről.

-                     Az Európai Egyházak Konferenciája – a Püspöki Konferenciák Európai Tanácsával közösen – készül a Harmadik Európai Ökumenikus Nagygyűlésre, amelyre 2007. szeptemberében kerül sor Nagyszebenben. Az előkészületek szervezőbizottságába meghívást kaptam. Egy 2006-os római és egy 2007-es wittenbergi találkozón keresztül vezet a zarándoklat Nagyszebenbe. A szervezők kérése az, hogy minden ország rendezze meg a maga nemzeti ökumenikus eseményét, mint e zarándoklat fontos részét. Nagyszebenben nyolc helyszínen, decentralizáltan zajlanak majd az események. Az egyik helyszín kifejezetten az európai integráció témájával foglalkozik, s ennek a helyszínnek a programfelelőse az EEK Integrációs Munkacsoportja. Személyesen is az a reménységem, hogy az Ökumenikus Tanács tagegyházai a Magyar Katolikus Egyházzal közösen egy nagyszabású és tartalmas hazai ökumenikus eseménnyel részt vesznek az úgynevezett zarándoklatban, például 2007. tavaszán.

-                     Az Európai Egyházak konferenciája munkájához indirekte de témájában mégis szervesen kötődött az az ünnepi konferencia, amelyet a Francia Protestáns Szövetség, alapításának 100 éves évfordulóján rendezett. Mint egyfajta testvérszervezet képviselője egy tanulmánnyal és részvétellel csatlakoztam az ünnepséghez, amelyet személyes jelenlétével tisztelt meg Villepin miniszterelnök és Sárközy belügyminiszter is. Az ünnepi tanácskozás nyilatkozata – bár a francia hagyományoknak megfelelően, a Kálvini theokrácia elvét szinte ignoráló módon  hangsúlyozta az állami hatalom autonómiáját – elutasította azt a felfogást, hogy az egyház tevékenysége a privát szférába száműzhető. Ezen a tanácskozáson is nyilvánvalóvá lett, hogy az állam és egyház, egyház és társadalom kapcsolatának kezelése egész Európában, minden generációnak folyamatos feladata. Ezért is helyénvaló, hogy ezzel ökumenikus bizottsági szinten is foglalkozunk.

-                     Az európai protestantizmus nyilvánvalóan keresi a maga sajátos profilját és helyét a változó európai társadalomban. Ennek az önmeghatározási és önkifejezési szándéknak a valóságát ismerhetjük fel az Európai Protestáns Egyházak Közössége következő nagygyűlésének témájában, amely a közösség erősödésének szükségességét sugallja. E konferenciára 2006. szeptember 12-18. között Budapesten, a Ráday Kollégiumban  kerül sor. Nevezett szervezet végrehajtó bizottsága – a megbeszélésen résztvevő magyarországi képviselők javaslatára – elfogadta, hogy Sólyom László köztársasági elnökünk nyerjen felkérést a társadalmi aspektusból elhangzó főelőadás megtartására. Azóta a felkérés a magyarországi tagegyházak: a református, az evangélikus és a metodista egyház elnöksége részéről meg is történt, s pozitív fogadtatást nyert. E nagygyűlés az Ökumenikus Tanácsnak mind a teológiai, mind pedig az operatív tevékenységére hatással lesz az elkövetkezendő hónapokban.

-                     Az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem is az európai integráció és a nemzeti identitás esetleges feszültségét vagy lehetőség szerinti komplementaritását tűzte az idén napirendjére. A szervezők szívesen fogadták a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa képviselőjének részvételét az évi gyűlésükön, ami különösen jó alkalmat kínált a kárpát-medencei magyar egyházi közélet szereplőivel való találkozásra.

-                     Még egy területet érzek szükségesnek megjegyezni, s ez a vallásközi párbeszéd ügye. Nehéz kérdés ez a magyar társadalomban, de elkerülhetetlen. Nyilvánvaló, hogy a vallásszabadság tiszteletben tartása, s a missziói küldetésünk imperatívusza miatt nem könnyű a feszültséget föloldani. Ugyanakkor az is nyilvánvaló a nyugati országok példáján, hogy e feladatot elkerülni, vagy sokáig odázni nem tudjuk. A magyarországi egyházak mind felekezetenként, mind pedig ökumenikus közösségben egyre sűrűbben találkoznak e kérdéssel. Úgy tűnik, hogy elérkezett a tudatos felkészülés ideje. Annak érdekében, hogy ez minél kevesebb helyi egyháztársadalmi feszültséget és konfliktust generáljon, helyénvalónak tűnik, hogy az ezzel foglalkozó klasszikus nemzetközi szervezetek tevékenységével mélyebben megismerkedjünk.

Ezek a területek azok, amelyek tematikus súllyal az elmúlt esztendőben a nemzetközi ökumenikus munkánkat jelentették. A témáknak érezzük a hazai aspektusait. A fények és árnyak nemzetközi átfedései is mutatják az ökumenikus mozgalom komplexitását.

 

A missziói munka

A tagegyházakra vonatkozó missziói parancs bizonyára vonatkozik a tagegyházak szövetségére is, az Ökumenikus Tanácsra.

-                     Ennek tudatában működik primer módon a Missziói és Evangelizációs Bizottság, amelynek rendszeres körlevelei és három programja jelentette a konkrét tevékenységet. Az elméleti, tanulmányi és tervező munkába immáron bekapcsolódott az Európai Egyházak Konferenciájának – Darel Jackson által vezetett – missziói kutatómunkája is.
A már évek óta áldásosan működő balatonszárszói ökumenikus lelkészi csendesnapok az idén is nagy érdeklődés mellett épületesen lezajlottak. E helyről is köszönetet mondok azoknak a tagegyházaknak, amelyek lelkészeik részvételét anyagi támogatással is elősegítették. Az Országos Protestáns Napok keretében rendeztünk evangelizációs és missziói napot Móron, amely egy hosszú délutáni program keretében adott helyt a személyes megszólítására törekvő klasszikus evangelizációnak, a gyülekezeti és területi szinten végzendő felekezet és ökumenikus missziói munka megbeszélésének, valamint egy szeretetvendégségbe torkolló kulturális élménynek. Köszönet illesse a móri házigazdák és minden fáradozó igyekezetét.

-                     A női munkánknak is hagyománya van. E területen is három pillérről beszélhetünk. Lefordítjuk, kiadjuk és terjesztjük a Nők Világimanapjának füzetét, s erőnk szerint buzdítjuk a helyi közösségeket az imanap megtartására. Két területi találkozót rendeztünk, az egyiket a székházban, júniusban, Jókai Anna előadásával, a másikat pedig Keszthelyen a protestáns napok egyik központi rendezvényeként. Mindkét program tartalmas és látogatott volt. A női munkának is van nemzetközi aspektusa. Erőnk szerint veszünk részt a Keresztyén Nők Európai Fórumának életében.

-                     Az ifjúsági munka talán a legnyilvánvalóbb ez épületben, hiszen a két egyetemi lelkészség és az azokhoz is kötődő ifjúsági szervezetek rendszeresen tartják itt programjaikat… Maga az Ifjúsági Bizottságunk az ifjúsági munka programegyeztetését, összehangolását tartja feladatának. Immáron hagyománnyá vált, hogy az Ökumenikus Imahét záró istentiszteletét ez a bizottság szervezi, felváltva kápolnánkban és a szomszédos templomban. E hét végén kerül sor a Keresztyén Ifjúsági Kerekasztal rendezvényre, amelynek célja, hogy egy együttműködési folyamatot indítson el a keresztyén és a civil ifjúsági szervezetek között szakmai és szakmapolitikai téren. A bizottság ágendájára tűzte a márciusi Pro Christ evangelizációban való aktív részvételt.

-                     Társadalmilag leglátványosabb eseményeink az Ortodox és a Protestáns Napok rendezvényei, amelyeknek legkevésbé liturgikus, illetve spirituális elemeiről is valljuk, hogy missziós funkciót tölthetnek be. Az Ortodox Napokat a Konstantinápolyi Exarchátussal rendeztük közösen ez év májusában. A 200 főre berendezett, majd pedig pótszékekkel túlzsúfolt terem alig bírta befogadni az érdeklődök és ünneplők széles körét. Az ünnepséget követően Mikhail metropolita adott ünnepi vacsorát a magyarországi protestáns, ortodox és római katolikus egyház főpásztorainak. Másnap a beloianniszi templomban volt ünnepi liturgia majd társadalmi és kulturális ünneplés a főtéren. Az ezévi Országos Protestáns Napoknak több száz rendezvénye közül több mint százat regisztráltunk egy programfüzetbe. Hat eseményt az Ökumenikus Tanács rendezett. A már fent említetteket, továbbá egy koncertet a Kálvin téri templomban, a Kongresszusi Központbeli Kulturális Estet és a Metodista Egyházközpontban megélt ünnepi Reformációi Istentiszteletet. Nyilvánvalóan a jelenlévőknek személyes élményük és véleményük van az események egyikéről, másikáról. Számomra is sok tanulságot jelentett a rendezvénysorozat, de a legfontosabb üzenet az, hogy számos elismerő szó mellett regisztrálandó negatív visszajelzés hozzám nem jutott el.

-                     Természetesen hosszan sorolhatnám azokat a feladatokat, amelyek keretében gyülekezetekben, társalmi szervezetekben, egyházi/világi intézményekben, közösségekben volt lehetőségem az ökumenéről és az Ökumenikus Tanácsról beszélnem. Ezek sorából csak hármat emelek ki, nevezetesen a Nemzeti Fórum kaposvári gyűlését, ahol előadó voltam, a Metodista Egyház áprilisban megtartott pécsi ünnepségét és az Evangéliumi Szabadegyházak Szövetségének 10 éves évfordulóját, amely eseményeken köszöntéssel szolgálhattam. Ezek az utóbbi alkalmak igaz evangéliumi élményt jelentettek. Nem tudom továbbá nem említeni amiatti sajnálatomat, hogy – korábban tett egyházi elkötelezettségem miatt – nem tudtam részt venni sem a baptista, sem a metodista egyház októberi rendezvényein.

 

Operatív tevékenység

       Nyilvánvaló, hogy a szó szoros értelmében ez a terület igazán a főtitkár területe, de csak azért, hogy a fenti és egyéb tematikus munkát elősegítse. Ennek jegyében készítjük elő és dokumentáljuk a Közgyűlésnek, Elnökségnek, bizottságoknak és az ezekhez kötődő, közvetlenül az irodához tartozó programoknak a tevékenységét.

       Az irodába ellátogatók, információt, segítséget, néha lehetetlenségeket kérőkkel, vagy a szellemi és fizikai portékájukat árulókkal való foglalkozás is nagyon időigényes. A napi e-mail és hagyományos postánk feldolgozása, megválaszolása, kiegészülve az említett körlevelekkel, fordítási munkákkal, nyomdai előkészítéssekkel, nem beszélve a Theologiai Szemle szerkesztéséről szintén intenzív.

       A Lágymányosi Ökumenikus Központ működtetésével kapcsolatos feladatok az irodaigazgató vezetésével nyernek megoldást. A szép, impozáns és sok programnak helyt adó épület megnövekedett közüzemi költségének fedezete olykor megoldhatatlannak tűnő feladatként jelentkezik.

E helyen is köszönetet mondok azoknak, akik a tartalmi munkát az Ökumenikus Tanács Elnökségében, Közgyűlésében és Bizottságaiban önkéntesként, magas színvonalon végzik. Ehhez a munkához megtiszteltetés főtitkárként csatlakozni és ezt operatív, praktikus munkával szolgálni. Ennek jegyében mondok köszönetet az Ökumenikus Tanács munkatársainak ez utóbbi szolgálatban való részvételükért.

 

Fő vonalakban a fentiek jelentették a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2005-ös esztendejének munkáját. Ezek jelentették a főtitkári „akarásokat”, „futásokat”, és ezek körében történtek a főtitkári megtorpanások és botladozások is. Éves vezérigém alapján a fenti jelentést helyezem a főtiszteletű Közgyűlés megtisztelő mérlegelésébe.

 

 


TÁJÉKOZTATÁS A KÖT ELNÖKÉNEK MEGVÁLASZTÁSÁRÓL ÉS AZ EGYESÜLET HELYZETÉRŐL

 

2oo4. október végén hosszú szenvedés után elhunyt egyesületünk elnöke, Ullrich Zoltán. Halálát követően az elnökség irányította az egyesület tevékenységét egészen a soron következő Közgyűlésig. Erre a szokott módon, a 2005. évi konferencia utolsó napján, szeptember 10-én került sor. Ekkor megtörtént az elnökség újraválasztása, majd az érvényes Alapszabályunk szerint az elnökség megválasztotta saját tagjai köréből az egyesület új elnökét, Boronkainé Salacz Ágnest.

Az elnök asszony nyugdíjban lévő tanárnő, aki a KÖT-nek kezdetektől tagja, és később a választmány, majd az elnökség tagjaként részvett az eddigi döntések meghozatalában, jó kapcsolatokat ápol a társszervezetekkel, valamint az ökumenizmussal szimpatizáló egyházi tisztségviselőkkel. Megválasztását követő rövid programbeszédében lapunk 95/1 számából idézte alapító elnökünk, Dr. Gaizler Gyula szavait  "... Ezentúl is azon leszünk, hogy Krisztus Urunk szellemében, Tőle várva segítséget nézzünk körül a világon, megtegyünk minden tőlünk telhetőt a valódi Szeretet, az igazi Megbékélés érdekében. Szívünkkel és eszünkkel ezt kívánjuk szolgálni. ... Krisztus követése változtathatatlan célja minden munkánknak. Az Ő követőjeként fordulunk szeretettel és megértéssel a másképp gondolkodók felé is. " Az elnök asszony hangsúlyozta, hogy a mindnyájunk által szeretett és nagyra becsült elődei - Dr. Gaizler Gyula és Ullrich Zoltán - szellemében kívánja a KÖT-öt szolgálni.

Röviden felidézzük, hogy mi is az a 16 éves hagyomány, amely egyesületünk tevékenységét jellemzi: munkálkodás a keresztény felekezetek közötti békés és jó viszony kialakításán, fenntartásán, együttműködésük elősegítésén. Ezért összejöveteleinken (a Dr. Gaizler Judit lakásán, az Ő vendégszeretetét élvezve tartott u.n. "Első hétfôk"-ön évente 9-10 alkalommal és az évenkénti két és félnapos konferenciáinkon) arra törekszünk, hogy vallási-, társadalmi-, történelmi problémákat úgy vitassunk meg, hogy az országunkban található nagy- és kis létszámú keresztény felekezetek vezetői, szakértői kiegyensúlyozottan jussanak szóhoz. Előadásaikat az ÖKUMENÉ c. lapunkban (nagyrészt) leközöljük és 600 példányban eljuttatjuk tagjainkhoz továbbá mindazokhoz, akik számára ezek az ismeretek, állásfoglalások fontosak  lehetnek. Vannak olvasóink az országhatáron kívül élő magyarok között is, akik konferenciáinkat is rendszeresen látogatják.

Egyesületünknek van egy szakosztálya, amely IEF Magyar Régiója néven  az International Ecumenical Fellowship nevû nemzetközi szervezetnek is tagegyesülete. Az ÖKUMENÉ-ben ennek konferenciáiról is rendszeresen kaphattak olvasóink tájékoztatást.

Mindezen tevékenységek fenntartásának komoly anyagi feltételei is vannak. Mindenki ismerheti a médiából a legújabban előállt helyzetet: 2oo5-ben drasztikusan lecsökkentek azoknak az államilag támogatott központi alapoknak valamint az önkormányzatoknak a forrásai, amelyektől mi pályázatok útján általános mûködési célra, ill. többségében konkrét feladatra (folyóirat kiadásra, konferenciára) támogatást kaphattunk. Ennek következtében 2oo5-ben négy helyett csupán két ÖKUMENÉ számot tudtunk megjelentetni és a német kiadást meg kellett szüntetnünk. A helyzet most sem látszik kedvezőbbnek. Lehet, hogy idén is csak két ÖKUMENÉ számot tudunk megjelentetni és csak azon az áron, hogy a kasszánkat év végére teljesen kiürítjük.

Ezért kérjük mindazokat, akiknek fontos, hogy egyesületünk tevékenysége folytatódjon, hogy mindenképen fizessék be tagdíjukat, amelyet hivatalosan nem emeltünk meg (nyugdíjasoknak évi 1000, aktív keresőknek  évi 2000 FT). Kérjük, hogy aki teheti fizessen többet, ill. akik nem tagjaink, de szervezetük részére kapják az ÖKUMENÉ-t, azok adományaikkal járuljanak hozzá a megjelentetés és terjesztés  költségeihez. (Folyószámla számunk a XI. kerületi OTP fióknál: ll7ll034-20081971).

A KÖT elnöksége nevében Kolonits Pálné, gazdasági felelős

 

A KÖT 2005 szeptember 8-10. közötti konferenciájának előadásai

 

       FEKETE MÁRTON Bevezető szavak                                                                                  

Mi a vallás? Mi az, hogy vallásos? Már maga a szó rosszul hangzik, túl sok a beszéd, elcsépelnek minden szót, ezt hogy vallásos, különösen. Ennek három oka van.

1. Elterjesztették a véleményt, hogy mindent megold az ész, a logikával meg nem magyarázható dolgok feleslegesek, ostobaságok. 2. Létrejött egy olyan diktatórikus rendszerű nagyhatalom, amelynek létérdeke volt, hogy a vallást, mint lehetséges alternatívát gyökerestől kiirtsa. 3. Érthetetlen liturgikus kötöttségek, formaságok, a sematikus szövegek, túlzott pompa, hatalmi törekvések, sok emberben olyan érzést keltettek, problémáikra ezek megoldást nem adnak, életükből ez a fórum nem hiányzik.

Mindhárom ok belejátszott abba, hogy egyre több olyan ember van, aki teljesen tájékozatlan a vallást tekintve. Tán még azt sem tudja mi a különbség a mohamedán és a keresztény vallások közt, és arról aztán fogalma sincs, hogy a zsidó templomban van e mise és mikor? Ebben semmi meglepő és kinevetni való nincs. Aki nem tanulta Pithagoras tételét, annak nem könnyű megmagyarázni, miért a legjobb derékszöget úgy szerkeszteni, ha 4 és 3 egységnyi oldalhosszú háromszöget mérünk ki, mert akkor az 5 egységnyi átfogó mellett biztos eredmény a derékszögű idom.

A jó döntéseknek pedig alapfeltétele hogy alaposan ismerjük azt, amiről dönteni kell. A döntés közvetlen hatásait és esetleg sok éves távoli következményeit mind tudni kell. Ez bizony sokszor nem lehetséges, tehát hallgatni kell mások véleményére, de kik azok? Magyarországon több generáció felnőtt anélkül, hogy a társadalmi és egyéni lét jó döntéseihez alapismereteket kapjon. Ennek legfőbb oka a tömeges tekintélyrombolás, amit nem szüntetett meg a szovjet megszállástól való megszabadulás.

Ezen csak az segíthet, ha függetlenül politikai irányoktól intenzív népnevelési akció kezdődik. Egy ilyen akció akkor lehet sikeres, ha mindenki összefog. Mindenki,  aki úgy érzi, van felelőssége a szomszéddal, munkatárssal, bármilyen ismerőssel, vagy ismeretlennel szemben, és akkor is segítene neki, ha amúgy egyáltalán nem ért vele egyet. A szovjet rezsim alatt sokunkat kényszerítettek alapjában véve hazug politikai, gazdasági és filozófiai rendszerek megismerésére, megtanulására. Most nem egy eszmerendszer érdekében, hanem a jó társadalmi magatartás megismertetése érdekében, igaz ügyért csakugyan lehetne kis tanfolyamok, brosúrák, újságcikkek, és ki tudja még milyen közvetítés segítségével egy népoktatási kampányt kezdeni.

A világ anyagi dolgairól konkrét képekben, leírások révén, és mérések alapján tudomásunk van, tapasztaljuk azokat. Már a tárgyak leírásánál is bajba jutunk azonban, ha szabad szemmel nem látható, hétköznapi mérőeszközzel nem mérhető dolgokkal, jelenségekkel találjuk szembe magunkat. Ilyenkor általában el kell hinni a szakképzett embertársnak, hogy a nem látott dolgok mögött reális mérhető valóság van. A leginkább ismert ilyen „dolog” az elektron-áramlással összefüggő jelenségek halmaza, a villanyáramtól a számítógépig, de még inkább ilyenek az élővilág, mi több saját életünk jelenségei. Az emberek többsége el kell, higgye, izmaiban egy kémiai anyag, az acetilkolin szabadul fel, és ez okozza az izom-összehúzódást. Elenyésző kisebbség tudja csak mérni is azt, ami a valóságban megtörténik. Mivel azonban a szakemberek a méréseik alapján gyógyszerek használatával a legkülönbözőbb életműködések tudatos megváltoztatására képesek, elhisszük nekik, hogy igaz, amit mértek. A szakember pedig egyrészt folytonosan keresi méréseinek hasznát a többség számára, másrészt igyekszik mérési eredményeit úgy megfogalmazni, hogy az értelmes nem szakember is megértse mire jó az, amihez amúgy nem ért.

Ha így van ez az anyagi dolgokkal, még inkább nehéz a megértés a nem anyagi jelenségekkel kapcsolatban. Hitünk tárgya, legfőképpen Isten személye, megfoghatatlan, leírhatatlan, de tudjuk, érezzük, tapasztaljuk a valóságos létét. A Biblia kijelentése szimbólumok formájában mutatja meg a tudatunkkal fel nem fogható isteni létet, tetteket, szándékokat. A szimbólumok jelentését tudós, és mély hitű teológusok kell, hogy minden kornak magyarázzák, a kornak megfelelő szavakkal, példákkal. A középkorban más volt a magyarázat, mint amit a Heidelbergi káté-ban olvashatunk.

A felvilágosodásnak hívott szellemi irányzat és a fokozatosan napjainkig egyre erősödő "világi" hatások (szekularizáció) stílusváltást követel. Elfogadom, hogy a szavak önmagukban nem csépelődtek el, de az athéni agorán más a stílus, mint a korinthusiak, vagy az efézusiak, no pláne a jeruzsálemiek között. Mert nem értik, mert vannak kifejezések, amelyeket lejárattak, amelyek értelme változott, vagy helyenként más és más. Meg nem értik, mert tájékozatlanok, tanulatlanok a vallási zsargonban. A vulgarizálódás a jelenség egyik oldala, azaz szent fogalmaink is nevetségessé váltak, mert nevetségessé tettük őket. Miközben önfegyelmet, önmegtartóztatást hirdettünk, nem voltunk igazán érzelmeinknek, vágyainknak urai. Így juthattunk el a „Jézus Krisztus szupersztár”, vagy az „Utolsó kísértés” sokak számára ünneprontó közelítéséig.

A válasz nem lehet "bekeményítés", az egyház mindig rosszul járt, ha szimbólumainak merev követését parancsszóra kérte, követelte. Ilyen ijesztő jelenség pl., amikor hívő emberek a pár ezer éves földtörténetet, a bibliai teremtés történet szószerinti igazságát és a mai tudományos szemlélet hazug voltát hangsúlyozzák.

Úgy hiszem, hogy az, aki a samáriai falut nem hagyta elpusztítani, aki a nevében gyógyítót csak azért, mert nem közvetlen tanítványa volt, nem hagyta eltiltani, nem hagyná, hogy azon vitatkozzunk, vallásosak legyünk e vagy hívők. Azért nem hagyná, mert a nagy többség, aki jó esetben érdeklődő kívül álló, vagy irtózva elszalad e vitát hallva, vagy nevetni kezd. Amint elkezdem megkülönböztetni egyes emberekre vonatkozóan, melyik hova tartozik, ki a vallásos, ki a hívő, súlyos hibát követtem el, legalább két okból. Először, mert ítélkezem emberek felett. Ráadásul nem is a tetteik szerint, hanem egy előre gyártott klisé alapján. A másik ok, amiért hibáztam, mert nem hagyom, hogy Isteni ajándék legyen a hit. Sokat kellene imádkoznunk, igaz nyögve mondott, kínlódó imádsággal, hogy adódjék hit, mint ajándék.

Olvasmányaim alapján a rómaiak vitték tökélyre a szabad, de vagyontalan plebs kézben tartását a panem et circenses elve-ként elhíresült módszerrel. Korunkban (az elmúlt 200-300 évben) az u.n. proletariátus vált ilyen veszélyes kezelendő réteggé. A húszadik század végére aztán, legalább is az északi féltekén kialakult a rómaira emlékeztető "rend": a bármilyen viszonylatban alkalmazott réteg olyan fizetést kap, amiből a polgári jómód látszatán élhet - önálló tulajdonú lakás, autó, könnyen érthető és olcsón elérhető szórakozás (tv), és jól szervezett, elérhető áron adott turista utak. Ennek ellenére, hagyományőrző országokban, ahol a vezető garnitúra történelmi viharok miatt nem cserélődött 20-30 évenként, kialakult valamiféle hagyományszerű gondolkodás és véleményalkotás a széles néptömegekben is. A közép-kelet európai országokban, ahol a vezető értelmiséget többszörösen "kiherélték" ordas eszmék miatt, a széles néptömeg ma a tömegtájékoztatás cucliját szopizza önálló gondolkodás és véleményalkotás helyett. Innen a 60-70 %-os fekete doboz, azaz azoknak nagy tömege, akik csupán pillanatnyi érzelmi befolyás alapján döntenek vásárlásról, kultúráról, politikáról.

Ilyen környezetben sokan alapozzák érvelésüket egy-egy vitában arra, hogy a leghatékonyabb meggyőző ereje a rágalomnak van. A rágalmat esetleg helyettesítheti érzelmi sokk. Egy jól kiszolgált vevő a kereskedőnek egy-két másikat hozhat, az elégedetlen vásárló viszont tíz másikat elriaszt. Elégedetlenség érzését kell hát kelteni, haragot, gyűlöletet kell kiváltani az ellenféllel szemben. Siker eseten a vitapartner vagy elfogadja, hogy a rágalmazónak van igaza, vagy közönyössé válik. Mindegy, az eredmény a pozíció hajhász rágalmazó győzelmét segíti. A tanult,  gondolkodni képes ember felelőssége óriási. A kemény pattogó érvelés felesleges. Úgy is mondhatnám tilos a hőbörgés. Támadási felületet kelt és nem kellően meggyőző a másik oldal, az egyházaktól távol állók számára. Az ilyen keménykedések is gyakran bomlasztanak, bénítják az ugyancsak lényeges keresztény egységet.

Hölgyeim és uraim, kedves testvéreim, barátaim, meg tudjuk e fogalmazni hitünk lényegét úgy, hogy a kívülállók többsége értse? Fogjuk fel már végre, hogy a kívülállóknak, akik többségben vannak és közömbösek, nevetségesek az esetleges dogmatikai eltérések egyházaink közt. Teológus barátaim! Fogalmazzatok meg egy teljesen egyszerű credo-t, amit a sarki újságos, a fülbevalós srác, meg a „menő” üzletember is felfog és megért. Mondjatok valami olyat, mint az evangélium kezdete: térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa és higgyetek az evangéliumban. Egy mondattal: tanuljunk meg Jézus módjára gondolkodni, evangelizálni. Reményeink és szándékunk szerint erről fog szólni a konferencia.

 

BLANCKENSTEIN GYÖRGY A Házas Hétvége ökumenikus tapasztalatai

 

Előzmények

A 80-as évek elején a Regnum papi közösségben elhatároztuk, hogy egyszer fiatalok nélkül, csak magunknak fogunk egy tábort szervezni. Sátrakkal felfegyverkezve kiköltöztünk az erdőbe, és ott egy pár napot közösen töltöttünk el. Felejthetetlen volt nekem ez az élmény. Nagy beszélgetések, közös szentmisék, túrázások, röplabdázások tarkították az együttlétünket. Ebben a táborban voltak vendégeink is. Így jött hozzánk szabadságát eltölteni Beöthy Tamás jezsuita atya Kanadából.

Tamás atyának annyira megtetszett, hogy papok képesek együtt táborozni, hogy ott is maradt velünk. Mi ittuk a szavait, mert olyan megújulási mozgalmakról számolt be, amelyek az elbeszélés szerint irigyelésre méltóak voltak. Többfajta hétvégéről beszélt, amelyeket különböző korosztályoknak szerveznek; ilyenek például az ifjúsági és a jegyes hétvégék, a szülők és fiatalok kapcsolatát gyógyító hétvége. Végül a Házas Hétvégéről beszélt. Nekem rögtön megragadta a fantáziámat a Házas Hétvége, mert a szüleim elváltak kiskoromban, és nagyon sokat töprengtem azon, hogy két hívő ember, aki nagyon tisztességes életet él, akiket nagyon tisztelek és szeretek, miért jutottak el addig, hogy elválnak? Lehet-e tenni valamit a hasonló problémákkal küszködő párokért, hogy együtt tudjanak maradni?

Tamás atyát faggattam, hogy miként lehetne ezt Magyarországon meghonosítani. Hamar világossá vált előttem, hogy szükséges a rendszeres tapasztalat, képzés és mivel Kanada nincs a szomszédunkban ezért le kellett erről mondani.

Egy- két évvel később egy ismerős házaspár szólt nekem, hogy meghívást kaptak egy Házas Hétvégére, nincs-e kedvem eljönni velük? Az időpont akkor nekem nem volt jó, de egy következőn már részt tudtam venni. Annál is inkább kíváncsi voltam rá, mert a meghívó házaspár nagyon nagyot változott a hétvége hatására. Nagyon nagy hatással volt rám ez a hétvége. Kezdetben csak megfigyelőként akartam részt venni benne, de nagyon hamar rájöttem, hogyha kívül maradok, akkor nem fogom az egészet megérteni. Ez a hétvége nem csak a házaspároknak, hanem nekem is szólt. Sok olyan lelkigyakorlaton vettem már részt, amely nagyon sokat jelentett számomra, de ez a Házas Hétvége volt eddigi életemre a legnagyobb hatással.

 A Házas Hétvége története

A 60-as évek elején Gabriel Calvo spanyol pap megbízatást kapott a püspökétől, hogy az egyházmegyéjében foglalkozzon a családokkal. Ez indította el benne azt a gondolatot, hogy elsősorban a házaspárok kommunikációs képességét kell gyógyítani. Néhány házaspárral lelkigyakorlatokat tartottak, hogy fejlesszék a párbeszédet közöttük. Hittek abban, hogy minden házaspárban életre kelthető a szeretet. A szeretetük megtalálásához dolgozták ki azokat a módszereket, amelyekkel a kihunytnak vélt szeretet hamuja alatt ujjá lehet éleszteni a tűzet. Később az USA-ban fejlesztették ezt tovább, felhasználva a lelkigyakorlatok hagyományos elemeit, de a modern pszichológia ismereteit is. Mindez nagyszerűen ötvöződött és hatékonnyá vált. Egy belga pap hozta vissza Európába és Magyarországon 1984-ben kezdődött el. Máig már több mint ötezer pár és négyszáz szerzetes és pap vett részt ezen.

A Házas Hétvége menete

A Hétvégéket egy pap és három házaspár vezeti. Ez a kis team segíti a résztvevőket abban, hogy nyíltan és őszintén merjenek egymással kommunikálni. A Hétvége 12 bevezetőből áll és péntek délutántól vasárnap délutánig tart. Ezért is lehet a neve: Házas Hétvége. A kommunista, telefon lehallgatós időben nem volt feltűnő hétvégéről beszélni. A teamek a bevezetőkkel impulzust adnak a pároknak, akik mindegyik bevezető után kapnak egy kérdést, amely róluk és a kapcsolatukról szól. Ezt kettesben átbeszélik. A bevezetők úgy vannak felépítve, hogy egyre mélyebben érintik a résztvevő házaspárokat, papokat. A papok és a szerzetesek a közösségükkel való viszonyukat gondolják és beszélik át. Egyben egy kulcsot kapnak arra vonatkozólag, hogy hogyan beszélgessenek egymással, hogy a beszélgetés ne egy újabb veszekedésbe torkolljék, hanem a szeretetet építsék egymás között. A párok a Hétvége végén nagyon boldogan élik meg, hogy újjáéledt a szeretetük. Ez a megtanult dialógus a hétköznapokban is folytatható, és nemcsak rendben tartja a kapcsolatukat, hanem tovább is építi.

A Házas Hétvége gyümölcsei egy lelkipásztor számára

„Minden cigány dicséri a maga lovát”, ez itt is érvényes. Természetesen szubjektív lesz ez a beszámoló, de alátámasztja az a nagyon sok pozitív visszajelzés, amelyet a résztvevő atyáktól kapok. Saját tapasztalatomat fogom megosztani, amely nekem nagyon sokat jelentett a papi életem során.

Ø      Amint már arról szó esett, a Házas Hétvégére papokat, szerzeteseket is hívunk, hogy részt vegyenek egy hétvégén párokkal együtt. Ennek az az oka, hogy a Házas Hétvége két szentség, a házasság és az egyházi rend szentsége megújítására törekszik. A bevezetők minden résztvevőnek ugyanazok. A kérdések, amelyeket meg kell beszélni, már különbözők. A házaspárok a maguk kapcsolatát, a papok és a szerzetesek pedig a közösségükkel, illetve munkatársaikkal való kapcsolatukat beszélik át. Ezek a beszélgetések bennünket is nagyon mélyen érintenek, ha merjük vállalni az őszinteséget és a mélységet.

Ø      Életemre való hatás

Talán legmélyebben az érintett meg engem, hogy az önértékelésem gyógyult meg. Zárkózott, befelé forduló, kisebbrendűséggel küszködő valaki voltam. A Házas Hétvége papi képe megmutatta nekem az utat, hogy mi az igazi érték a kapcsolatokban.

Mikor egy farizeus megkérdezte Jézustól, hogy mi a legfőbb parancsolat a törvényben, tulajdonképpen egy jogi kérdésben vizsgáztatta Jézust. Jézus válaszában sokkal többet közölt, nem csak vele, hanem mivelünk is. Ő ezzel a válasszal az életünk legfontosabb kérdésére adott választ, hogy hogyan éljünk, ha boldogok akarunk lenni. Ebben a válaszában a szeretet hármas útjára tanított meg minket: Isten legyen az első az életedben („Teljes szívedből, teljes lelkedből…”). A felebarát legyen olyan szinten a szeretetedben, mint önmagad. És Jézus szavaiban benne van a harmadik irány is, önmagam előbb említett szeretése. Erről nem nagyon szoktunk beszélni, pedig Jézus nagyon fontosnak tartotta. Természetesen nem az önzésre biztat ezzel a paranccsal.  Önmagam szeretése nem más, mint magamat értékként megélni. Engem nagyon megdöbbentett, hogy milyen sokan élnek a kisebbségrendűség érzésében. Ha nem tudom önmagamat értékként megélni, akkor nem tudok igazán szeretni.

Egy példa: Tapasztaltam, hogy amikor valakit meghallgatok, eleinte nagyon jól oda tudok rá figyelni, de miután úgy ítéltem meg magamban, hogy értem a problémáját, akkor már a saját válaszomon töprengek. Sokszor már belülről türelmetlenség vett rajtam erőt, hogy minek beszél még, hiszen nekem már meg van a remek válaszom. Pedig nagyon sokszor csupán arra lett volna szüksége, hogy valaki jó szívvel meghallgassa. Az akadályozott abban, hogy meghallgassam, hogy azt képzeltem, nekem, mint papnak mindenre meg kell felelnem. Fontosabb volt az én szerepem, mint az ő személye. Úgy gondoltam, ha nem tudok válaszolni az ő problémájára, akkor le fogok bukni előtte, észre fogja venni, hogy vannak hiányosságaim.

Sok más vonatkozásban is észrevettem, hogy a helytelen önértékelésem gátolja az igazi szeretetet. Lassan megtaláltam a saját értékeimet, amivel jelen tudok lenni a többi ember számára. Ez nagyon felszabadító volt.

 

Még egy példa: Régebben nehezen mondtam ki értékelést, dicséretet mások felé. Önmagamban sok mindent értékeltem, de nem is jutott eszembe, hogy ilyeneket mennyire fontos kimondani. A Házas Hétvége arra irányította a figyelmemet, hogy ezt megtegyem. Ezek után figyeltem, hogy egyre gyakrabban dicsérjem meg az embereket és mondjam ki az értékelésemet. Karácsonyi szentbeszédem témája az volt, hogy milyen ajándékot kaptam a közösségtől, és itt a segítésüket soroltam fel, azt is elmondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Nagyon nagy volt ennek a visszhangja.

Újabb példa: Egy beteg, idős néninél jártam látogatóban. Tele volt panasszal, hogy mennyire egyedül van, bár a családjával egy házban él. Évek óta ágyban fekszik, ahogyan beszélt, megsimogattam a kezét, erre az arcához emelte a kezemet és elkezdett sírni, hogy nagyon régen kapott simogatást az életében. Ilyeneket régebben nem tudtam megtenni, de tapasztaltam, hogy ez nagyon közel hoz, hogy igazán erre van szüksége az embereknek.

Ø      Hatás a házasságról alkotott képemre

Természetesen mindenkinek van egy képe a házasságról, a családról, hiszen családban nőttünk fel. A gyóntatásaink, a lelki beszélgetések is segítenek abban, hogy a családról, házasságról legyen fogalmunk. Mégis azt tapasztaltam meg, hogy most szembesülök igazán azzal, hogy mit is jelent házasságban élni. Mik azok a gondok, tapasztalatok, amelyekre fel kell készíteni a párokat, amelyre oda kell figyelni. Nagy segítségemre volt a hitoktatásban és a jegyesek felkészítésében.

 Nagyon sok mindent megtanulunk az életünkben, matematikát, számítógép kezelését, nyelveket, stb. Szerintem a legfontosabbat nem tanulja a fiatalok legnagyobb része: Mi az életünk értelme? Hogyan éljek a kapcsolataimban? Ezekre a kérdésekre csak a hittanon kapnak választ.

Nekem nagyon sok segítséget jelentett a Házas Hétvégéből kapott tapasztalat arra, hogy el tudjam mondani, hogy mire kell tenni a hangsúlyt, mik a kapcsolat nehéz pontjai, mi az, amire a velem beszélőnek feltétlenül szüksége lesz a házasságában ahhoz, hogy harmonikusan éljen.

A Házas Hétvége terjedése

Ezt olvassuk Ap. Csel. 16-ban: „Mivel a Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában prédikáljanak, Frigián és a Galaták földjén utaztak keresztül…Itt egy éjszaka Pálnak látomása volt: egy macedón férfi állt eléje ezzel a kéréssel: „Jöjj át Macedóniába és segíts rajtunk!” Hogy hová vigyük el a Hétvége kincseit, ezt rá bíztuk teljes egészében a Szentlélekre. Nagy Jóska vajdasági pap egyik évben az un. Lelkipásztori napokon, melyeket minden évben rendeznek az országban valahol, a bátyám mellett ült. Beszélgetni kezdtek és kérdezte tőle, hogy nem ismeri véletlenül azt a papot Magyarországon, aki Házas Hétvégét tart, mert szeretné, ha elmennénk hozzájuk, misszióba. Hát véletlenül ismert engem. Következő napon Jóska már nálam volt és beszéltük a részleteket. Nem sokára a Vajdaságban is elkezdődött a magyarnyelvű hétvége. Guido atya, a Házas Hétvége akkori európai vezetője volt, aki a Kárpátaljai misszióra biztatott. Kárpátalja akkor még a Szovjetunióhoz tartozott. Nagyon nagy izgalommal keltünk át a határon. Féltünk, hogyha átkutatnak és elveszik a bevezetőket, akkor mi lesz? Rengeteg levelet vittünk magunkkal az egész világról és a nagy dialógus előtt megmutattuk azokat a résztvevőknek, hogy lássák, hogy szinte a Házas Hétvégének az egész világon elterjedt közössége imádságban itt van. Közösen sírtunk. Soha nem felejtem el ezt az élményt. 

4.      Még egy utolsó szilánk az élményeimből, mely számomra azt bizonyítja, hogy a Házas Hétvége mennyire az evangélium folytatása: Az emmauszi tanítványok történetében a következőket olvashatjuk: mikor Jézus „kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük és felismerték.” Mikor Máriabesnyőn tartottunk Hétvégét, egyik házaspár a részvevők közül elég feszülten volt jelen. Egyik szünetben odamentem a férjhez és megkérdeztem, „Laci, nagyon nehéz ez neked?” Határozottan legyintett és azt mondta: „fog ez menni.” A HH végén a nyakamba borultak mindketten, mert Laci a hit kegyelmét is megkapta, és azóta a teamben fáradhatatlanul dolgoznak. „Megnyílt a szemük!” Hát nem csodálatos ez, amit az Úr művel velünk? Ezekért és még nagyon sok más ajándékért szeretnék hálát adni veletek.

5.      Amiért ma összejöttünk azt szeretném most megosztani. Minden országnak van egy felelős teamje, akik képviselik az országot Európában. Ott tudtuk meg, hogy a Házas Hétvége, bár katolikus mozgalom, nyitott a testvér egyházak felé. Északi országokban van egy evangélikus ága, Angliában pedig egy anglikán ága. Mivel sokszor tapasztaltuk, hogy vegyes házasságban élők is sokan részvettek, kézen fekvő volt azon elgondolkozni, hogy a protestáns egyházak felé tovább kell adnunk a Házas Hétvége gyümölcsét. Bencze András evangélikus lelkész részt vett a feleségével együtt egy Házas Hétvégén. Ők később aktívak lettek és kidolgozták a Hétvége evangélikus anyagát. Egy fehérvári csoporthoz úgy mentem tartani Házas Hétvégét, hogy a Benczéék lesznek az egyik pár. Őket ott ismertem meg a tett színhelyén.   Rögtön nagy rokonszenvet éreztünk egymás iránt, és azóta azon dolgozunk közösen, hogy a protestánsoknak megteremtsük a lehetőséget, hogy önállóan tudjanak tartani Házas Hétvégét. De most átadom a szót nekik, hogy erről ők beszéljenek bővebben.

 

 

BENCZE ANDRÁS A Házas Hétvége

 

Még a múlt évezredben keresett fel minket egy fiatal katolikus házaspár otthonunkban. Már nem először jöttek hozzánk azzal a kéréssel, hogy vegyünk részt egy rendezvényen. Mindig elutasítottuk őket. Soha nem volt időnk rá. Most azonban fél évvel a kitűzött találkozó előtt jelentkeztek be hozzánk telefonon. Fontos, hogy mindketten otthon legyetek - mondták. Nem, ezt nem lehet  telefonon megbeszélni. Mitől ilyen titokzatosak? - kérdeztük egymástól a telefonbeszélgetés után. Olyan, mintha AMWAY ügynökök lennének! No, nem baj, majd ezt is túléljük  - mondtuk magunk közt.

A második ijedtség akkor tört ránk, amikor eljöttek hozzánk, és elmondták, mire hívnak. Házas Hétvége. Minek az nekünk? Hiszen viszonylag jó házasságban élünk - vagy kívülről is meglátszanak az apró ellentétek és az elhidegülés kezdeti jelei? Ha nekünk lenne egy szabad hétvégénk, azt kettesben is jól el tudnánk tölteni - nem kell ahhoz lelkigyakorlat.  Különben is: mit keresnénk egy katolikus találkozón? Mit szólnak majd ehhez, ha megtudják az evangélikusok: akár a gyülekezet, akár a felsőbbség? Meg hát tud-e mondani valamit az evangélikusok számára a katolikusság, hiszen a házasságnak más a teológiai megítélése. A kétszeres ijedtség után sem találtunk semmi kifogást arra, hogy elhárítsuk a hívást. Beírtuk hát a naptárunkba: 2000. április 28-30, péntek, szombat, vasárnap, Iszkaszentgyörgy, Házas Hétvége.

Ahogy közeledett az időpont, felemás érzések keringtek bennünk. Engem nagyon zavart az idegen környezet. Akkor döbbentem arra rá, hogy fiatalkorom óta rendszeresen ismerősökkel, ismerős környezetben vagyok. Most ki kell ebből lépnem. Az unokaöcsém konfirmációja is ugyanerre a hétvégére esett, Timi iskolai elfoglaltsága miatt előre tudtuk, hogy kicsit késve is érkezünk. Mégis élt bennünk valami nagy várakozás, kíváncsiság is.   

Kimondott célunk volt, hogy megfigyeljük, mit is mondanak a katolikusok a házasságról, hogyan beszélnek róla - az értékes elemeket valahogy majd tovább tudjuk adni. Talán közben a saját házasságunk is csiszolódik egy kicsit, bár annak nagyszerűségében cseppet sem kételkedtünk. Valahogy így kerültünk bele a Házas Hétvége Mozgalomba, akkor legalább is így éltük át az eseményeket.

 

Valójában azonban jóval többről volt szó. Ez azonban csak később derült ki. Hogy többről volt szó, azt először szombaton este tudtuk meg. Akkor került kezünkbe két papír: az egyik egy levél, amely arról szólt, hogy mennyire fontosnak tartják azok, akik küldték, hogy ott vagyunk, hogy imádkoznak értünk nemcsak ők, hanem ország és világszerte sokan. A másik egy lista a világszerte értünk imádkozó csoportokról, akik között több evangélikus, református és baptista közösséget is felfedeztünk. A Házas Hétvége tehát a világ sok pontján evangélikusok között is működik.

Később megláttuk azt is, hogy az imádság nem csupán a pillanatnyi ránk gondolást fejezte ki azon a hétvégén. Az imádság nagyon fontos az egész Házas Hétvége közösségében. Tapasztaljuk, ahogyan a Szentlélek irányítja ezt a közösséget, Ő építi annak egységét, Ő tár utakat arrafelé, amerre akarja vezetni ezt a közösséget. Nem csupán annak a házaspárnak akarata volt az, hogy mi eljussunk Iszkaszentgyörgyre, akik minket oda meghívtak. A meghívásunk több emberi hívásnál. A mi hívásunk Jézustól való.

Ezt nagyon jól tapasztalhattuk az elmúlt időszakban. A Házas Hétvége közösségében többször beszélgettünk arról, hogy jó volna ezt a lehetőséget az evangélikus egyházba átszivárogtatni. Különösen az akkori nemzeti felelősök: Szakmáry András és Kamilla valamint Blanckenstein György atya szorgalmazták ezt. Sokszor került ez szóba közöttünk, és rendszeresen imádkoztunk ezért. Mégis meglepetésként ért, amikor Ittzés János püspök úr az egyik egyházkerületi programterv ismertetőjében tőlünk függetlenül kimondta: "És ebben az évben szeretnénk Házas Hétvégét is tartani". Óriási élmény volt ez számunkra. (Valami ilyesmit érezhetett Zakariás pap is, amikor szüntelenül könyörgött népe szabadításáért, s aztán az angyal által szólt neki az Úr: Meghallgattattak imádságaid, gyermeked fog születni, s ő a Magasságos prófétája lesz.) Meglepődtünk a püspök úr tervén, később kiderült, hogy egyik legszorosabb munkatársa vett részt feleségével ilyen Házas Hétvégén, és ő mesélt sokat élményeiről. De a püspök úr is meglepődött, amikor megtudta, mennyien veszünk részt ebben a közösségben. Ez a különböző irányokból érkező két impulzus - a Házas Hétvégések szándéka és a püspök úr elhatározása -, amelyek találkozását csak a Szentlélek akaratának tudhatjuk be, nagyot lendített szándékunkon. Először a nemzeti felelősökkel tettünk látogatást Ittzés püspök úrnál, hogy egybetalálkozott szándékunkat megerősítsük, és elképzeléseinket összehangoljuk. Aztán azoknak szerveztünk egynapos találkozót, akik evangélikusként vagy felekezetileg vegyes párként már részt vettek ilyen hétvégén. Erre az alkalomra eljött Ittzés püspök úr is. Ez is nagyszerű találkozó volt, amely megerősített szándékunk helyességében, és a felidézett tapasztalatok alakították elképzeléseinket. Végül  2004. október 15. és 17. között Révfülöpön megtartottuk az első evangélikus szervezésű Házas Hétvégét.

 

Nyilvánvaló, ha nem kaptunk volna nagyon sokat, mi sem tudnánk ennyit adni. Említettem, hogy úgy indultunk az első hétvégénkre: mit lehet még nekünk mondani a házasságról. Valóban jó házasságban éltünk. Bár a hétköznapok pora lerakódott már szerelmünkre, messze az országos átlag felettinek vallottuk házasságunkat.

Sokat jelentett - és jelent ma is - a Kánai mennyegző története, amelyben nyilván az elsőként feltálalt bor sem volt valami lőre, ám Jézus az elsőnél sokkal jobbat adott. Ahogyan a mi házasságunk is jól működött addig is, de Jézus még jobbat akart nekünk adni. Ez lelkesít, hogy bátran poroljuk le szerelmünket, ne engedjük elveszni régi álmainkat, amelyeket önmagunkról álmodtunk. A jónál is van jobb - számunkra ez a Házas Hétvége jelmondata.

Sokat jelent ez a közösség, mert ebben a körben végre Timivel teljesen egyként vehetünk részt. Ő sokat segít egyházi tevékenységeimben. A gyülekezeti gyermekmunkában együtt dolgozunk. Mégis: abban én vagyok a felelős, ő segít. Amikor iskolai feladataiban próbálok segíteni, akkor ő a felelős, én vagyok a laikus háttérmunkás. A Házas Hétvége az a közösség, ahol együtt és csak együtt tudunk mozdulni.

Először megijesztett, amikor azt hallottam, hogy a feleségem legyen első az életemben. Addig úgy tartottam, hogy az Úristen az első, aztán a szolgálat, s csak azután jöhet a család. Most pedig egy keresztyén közösségben azt mondják: legyen a párom az első. Aztán egyre inkább ráébredtem arra, hogy ez mennyire igaz. Ha Isten első lenne életemben, akkor mellette lenne valaki második és harmadik, amivel, akivel meg kellene Őt osztani. De Isten oszthatatlan. Ő nem az első, Ő az egyetlen, aki mindent betölt. Timi pedig az első, akire mint Istentől kapott ajándékra, segítőtársra figyelek és vigyázok. Amióta ez megfogalmazódott bennem, azóta kicsit jobban sikerül odafigyelnem családunk harmóniájára, s arra, hogy a "szolgálat" kísértése ne tegye tönkre egységünket.

Nyilvánvalóan még lehetne sorolni azokat az élményeket, amelyek lendítettek saját házasságunkon. Sőt, tudom, hogy ennek a növekedésnek szükségszerűen nincs, nem lehet vége. Hiszen éppen az a legszebb ajándék egymásban, hogy újra és újra meglepetések lehetünk egymás számára, új és új értékeket találunk egymásban.

 

Végül pedig szeretnék a lényegre térni, arra, ami a konferencia résztvevőinek szempontjából tűnik központi témának. Ez pedig az ökumené kérdése. Két vonatkozásban már kitértem erre a területre. Az egyik a mi meghívásunk és az evangélikus Hétvége megszületése volt. Hálás vagyok Istennek, hogy ennek a vágya nem bennünk, nem az evangélikusokban született meg először. Régi Házas Hétvégések kívánsága volt, ők szorgalmazták, ők keresték a lehetőséget, hogyan vonhatnának be bennünket is ebbe a körbe. A másik vonatkozás pedig az volt, amikor a Lélek munkájáról beszéltem. Magyarországon több, mint húsz éve működik ez a közösség sok száz aktív tagja van, akik már nemcsak "fogyasztóként" kapcsolódnak bele, hanem akik vezetik ezeket a Hétvégéket. Nyilvánvalóan ez a sok száz ember sokféle elképzeléssel, megannyi lelki háttérrel, más és más temperamentummal bír. Ebben a közösségben is vannak nézeteltérések, véleményütközések. Mégis eddig sehol nem tapasztaltam ekkora türelmet, nyitottságot, elfogadást egymás iránt, mint a Házas Hétvége közösségében. Azt gondolom, ez az ökumené alapja.

Azért voltak és vannak nehézségeink a hit közös megélésében. Nemcsak a római katolikus és az evangélikus dogmák és liturgiák között van eltérés, de különbség van a kegyesség megélése között is. Mindenek előtt: annak, aki részt vesz egy ilyen hétvégén, el kell tudni fogadni, hogy a hétvége felépítése magában hordozza a katolikus tanítást és egyházképet. Az alkalmakon rendszeresen vannak misék - nagy kérdés volt, hogyan viszonyulunk egymáshoz ezen a téren. Éppen a mi bekapcsolódásunk időszakában jelentek meg a közös eucharisztiától visszatartó egyházfői rendelkezések. Ezért - annak érdekében, hogy egymás lelkiismeretét ne terheljük - kijelentettük, hogy bármennyire is kívánjuk, nem élünk közösen a szentséggel.

A továbbiakban pedig - amennyiben a Házas Hétvége közösségének reformált szolgálata megerősödik - meg kell találnunk a Szentlélek által mutatott utat arra, hogy miként haladjon tovább ez a két irány. A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a katolikus és a reformált Házas Hétvégés közösségek szervezetileg elkülönültek egymástól. Mi azonban jelentős esélyt látunk arra - a magyar körülményeket és igényeket illetve várakozásokat is látva -, hogy éppen a HH szolgálatán keresztül sürgessük a felekezetek közös eucharisztiáját, és erősítsük az Egyház egységét. Amiképpen házasságunkban nem mondunk le arról, amit az első románc idején fogalmaztunk magunkban a házasságról, ahogyan ma is igyekszünk megvalósítani azt a teljes egységet, amelyet az első szerelem tüzében megéltünk, ugyanúgy a felekezetek közösségében sem mondunk le arról az egységről, amiért Jézus könyörgött, és amit Őbenne lehetőségünk van elérni.

Kérem a jelenlévőket is, hogy ezt a mozgalmat, lelkiségi közösséget és céljait hordozzák imádságukban.

 

SCHMIDT JÁNOS

 

Közösségépítés

 


József Attila:

A számokról

 

Bizony számok az emberek is,

mintha sok 1-es volna az irkában.

Hanem ezek maguk számolódnak

és csodálkozik módfölött az irka,

hogy mindegyik csak magára gondol,

különb akar lenni a többinél

s oktalanul külön hatványozódik,

pedig csinálhatja a végtelenségig,

az 1 ilyenformán mindig 1 marad

és nem szoroz az 1 és nem is oszt.

 

Vegyetek erőt magatokon

és legelőször is

a legegyszerűbb dolgokhoz lássatok -

adódjatok össze,

hogy roppant módon felnövekedvén,

az Istent is, aki végtelenség

valahogyan megközelítsétek.

 

 

 

Szeretett költőnk nem találkozott életében hiteles kereszténységgel. Apró, személyes élmények, megérzések jelezték számára, hogy a jézusi élet talán mégis rejt valami igazat, éltetőt. Ha ebből a kevésből mégis megérezte az önzetlen, odaadott életben rejlő kincset, mennyivel inkább feladat a mi számunkra, hogy fontos legyen nekünk a keresztény közösség megvalósítása,  megélése.

 

A II. Vatikáni Zsinat óta világszerte, Magyarországon pedig a 80-as évektől a különböző keresztény konferenciákon, találkozókon szinte kimaradhatatlan téma a keresztény közösségről és különböző aspektusairól beszélni, tapasztalatokat átadni, ezáltal is keresni az élő hit megélésének új formáit, a továbblépés lehetőségeit. A témának hihetetlenül gazdag a teológiai, csoportdinamikai, lelkiségi … irodalma.  De mi van a háttérben, mi a valóság?

Mára már teljesen természetes és elfogadott, hogy közösség nélkül nem beszélhetünk a megélt     kereszténységről!

Az egyházon belül a II. világháború szörnyű élményei és világunk nyomasztó terhei hatására gomba módra jöttek létre különböző lelkiségi mozgalmak, megújulási, evangéliumi életformát megcélzó közösségek. Egészen különleges módon - egyszerűen nem lehet a Szentlélektől elvonatkoztatva beszélni erről. Alulról, sokszor teljesen civil kezdeményezésre - vállalva nem ritkán az egyházi hierarchia bírálatát is - kezdték sokan megújítani az egyházat. Sok esetben nők álltak e mozgalmak élére, vagy éppen házasok. Fiatalok és idősebbek, együtt papokkal, szerzetesekkel vittek új színt, új gyakorlatot a kereszténység megélésébe. Magyarországra, ill. a keleti blokk országaiba főleg a rendszerváltozás körüli években érkeztek meg tömegesen ezek a megújulási mozgalmak. Mára teljesen természetesen beszélünk a fokoláréról, a neokatekumen útról, a karizmatikus mozgalom számos közösségéről, a cursilloról, házas hétvégéről, Schönstatt lelkiségről stb. Hosszan lehetne még sorolni a különböző irányultságú közösségeket. Nem elfeledve természetesen a speciálisan magyar kezdeményezéseket (pl. Regnum, Bokor). Érdemes megemlíteni továbbá, hogy a hetvenes évektől kezdve fokozatosan egyre több és több kisközösség jött létre szerte hazánkban, melyek nagy részben a maguk útját járták kissé elszigetelve, nem tartoztak semmilyen lelkiségi mozgalomhoz, de sok embernek a remény jeleit adták a hétköznapok megéléséhez. A 80-as évek végére számuk már több ezerre tehető. A szabadság és az érkező új világ szelleme azonban ezeket a közösségeket nemhogy megerősítette volna a küldetésükben, hanem sokkal inkább a végüket okozta. Az  okokat érdemes lenni külön is elemezni és levonni a tanulságokat. Persze sokan találtak más kötődést az un. nemzetközi mozgalmakban, vagy éppen hittanári, vagy más egyházi vonatkozású szolgálatban, egyesületben éreztek hívást maguk számára. Nagyon sokan pedig visszatértek a „normális keresztény életbe”. A kezdeti közösségi élmény a romantikus, hősi idők része lett. Pedig – ahogy már említettem és sajnos most nincs lehetőség a kibontására – közösség nélkül nem beszélhetünk a kereszténységről.

Milyen közösségre gondolok amikor erről beszélek?

Egymást jól ismerő, egymással szolidáris, szeretetüket megvalló, dolgos emberek közösségére, mely tudatosan törekszik az egyház megújítására.

Ezt a közösségi tapasztalatot gazdagon, élményszerűen tudják megosztani a különböző lelkiségi mozgalmak. De vajon van-e lehetőség az egyház megújítására a hozzájuk történő csatlakozás nélkül is? A már említett szétesések ellenére lehet-e a remény, a testvéri közösségi élet helye az ország különböző területein még létező, vagy talán most születő plébániai, vagy egyéb szerveződésű közösség? Nem tudom, majd az idő eldönti. Mindenesetre mi egy ilyen úton indultunk el és erről örömmel beszélek. Tudva azt, hogy egér-elefánt hasonlat a tapogatózó lépéseinket bármelyik lelkiségi mozgalommal összehasonlítani.

 

Néhány alapvető gondolat, melyek nélkülözhetetlenek szerintünk a bátor nekiinduláshoz és fennmaradáshoz:

 

4.  Általában a közösségeket még mindig úgy tekintik sokan, hogy azok eszközök hitünk megéléséhez, az Isten felé vezető úton. Nos határozottan ki kell jelentenünk, hogy a közösség nem pusztán eszköz, hanem elsősorban cél. Nincs nagyobb feladatunk, mint keresni és megteremteni a feltételeit annak a krisztusi közösségnek, ahol az emberek szeretik és támogatják egymást, ahol látható a “boldog emberek közössége”. Mint ahogy az Egyház, úgy a Közösségünk is elsősorban olyan hely szeretne lenni, ahol a beteg meggyógyul, a vak újra lát, a rabok szabadulást nyernek… és Isten Országa megjelenik köztünk. Mert ahol meghallgatnak, személyként kezelnek, ott elindulhatok a gyógyulás útján, ahol bátran beszélnek a Jóhírről, ott újra látni kezdek, ahol nemcsak a tiltásról papolnak, hanem segítenek, feladatot kapok, ott kezdek megszabadulni a szenvedélyeimtől, az élet sok megkötözöttségétől, ahol azt tapasztalom, hogy féltékenység, hiúság nélkül, őszintén egymás javát keresik, ott – ha nem is mondják ki – Isten Országa megjelenik, „jó nekem itt lenni”.     

Ez az elvi különbségtétel (nem eszköz, hanem cél) alapvetően határozza meg hozzáállásomat, odaadásomat Jézus ügyéért, az Egyházért.

Isten – család – közösség, szokták emlegetni a logikusnak tűnő sorrendet. Természetes, hogy Isten dicsőségére és a családom érdekében, szempontjait szem előtt tartva teszem a dolgomat. Viszont ez sokszor alibit is jelent számunkra a távolmaradásra. „Nem vagyok rá alkalmas, túl sok a gondom, jönnek a gyerekek, majd az unokák… ezért nem járok közösségbe. Ráadásul még szerencsére itt van ez az elismert sorrend is, ami ki is fejezi, ha majd az első két dolog rendben lesz az életemben, akkor jöhet a közösség.” Ezeken pedig mindig lesz alakítani való, bőségesen. Tehát ez a gondolatmenet egy csapda! Isten – család - közösség, nem egymást kizáró, vagy egymással kijátszható fogalmak, hanem egymást éltető, egymással szoros kapcsolatban lévő valóságok. Állandóan úgy kell tekinteni a közösséget, mint Isten tervének kedves helyét, ahol Isten Országa megjelenik köztünk és a világ számára hiteles helye lesz mindannak, amiről sokszor csak ájtatos formulákban fogalmazunk a szószékről, vagy az újságjainkban. Amikor a közösségért teszek – légyen az bármi -, akkor szentelem magam leginkább Istennek, akkor épül leginkább az Egyház!

 

 Tudatosan tesszük a dolgunkat!  „Minden írástudó… kincseiből újat és régit szed elő.” (Mt.13,52). Nem veszünk át rögtön, automatikusan “jól bevált” vallásos gyakorlatokat, szokásokat, énekeket (moderneket sem) hanem először átgondoljuk, megnézzük, hogy miért is alakult ki, hogyan lett az egyház megújulásának az eszköze? Sok kincset így újra felfedezünk, magunké lesz, sok mindent pedig esetleg más síkra helyezünk. Amilyen bátran nyitunk új megoldások felé, ugyanolyan bátran szakítunk esetleg már túlragozott  gyakorlatokkal. A II. Vatikáni Zsinat és az abból fakadó megújító szellemiség szerint próbálunk tevékenykedni. Nyitottan, megértően közelítünk korunk problémás helyzeteihez. Elsősorban nem a  vallásos gyakorlatok, áhítatok végzésére jövünk össze a közösségben, vagy szervezzük a programjainkat, hanem azért, hogy az Élet látható és megfogható legyen mások felé is. Legáltalánosabban talán úgy fejezhetjük ezt ki, hogy Jézus arcát a másik emberben, közösségi testvéremben fedezem fel elsősorban és nem misztifikálom el azt, ami látható és természetes.

 

 A teljes életet átfogó közösség teszi teljessé az életemet. Születéstől az öregkorig. Minden korosztálynak helye van benne. Zeneovi, baba-mama klub, táborok, közös munkák, építkezések, sport, közösségi hangverseny, ünnepek és a terhek közös hordozása, örömteli gyerekvállalás (a nagycsalád nem cél, de szinte természetes velejárója egy ilyen közösségnek), munkahelyteremtés … mind-mind szervesen kapcsolódik a közösségi életünkhöz. Mindazt amit megélhetünk a társadalomban, megéljük egymás közt. Benne a világban, de másképp mint a világ. Ezt mi úgy nevezzük, hogy kontraszttársadalom. Vigyázat, nem kontra, nem valami ellen, hanem kontraszt – más módon, de majdhogynem ugyanazt. A mai elszemélytelenedett világban az emberek elsősorban őszinte barátokra vágynak. Akikkel megoszthatják gondjaikat, örömeiket és meg is élhetik közösen a szép vágyaikat, terveiket. Többen jöttek úgy hozzánk, hogy előtte nemcsak hogy közösségekről nem hallottak, de még az egyháztól is távol tartották magukat. Lassan-lassan lett az övék az egyház hite, elsősorban a baráti közösség önzetlen szeretete ragadta meg őket. Szokták kérdezni tőlünk: hogyan evangelizálunk? Természetes, hétköznapi, odaadott életünkkel. A testvéri közösség már önmagában, a létével evangelizál. 

 

Az egyházat belülről, szerves kapcsolatban a hierarchiával akarjuk építeni. Jelenleg nem tartozunk szorosan plébániához (ennek nem kell így lennie, de esetünkben jelenleg így alakult). Viszont hétről-hétre együtt ünnepeljük az eucharisztiát egy nyitott plébániai szentmisén (jelenleg a Pálos templomban). Pécs egyik külvárosi részén, a Gesztenyésben (erről a helyről kaptuk a nevünket) – pedig, ahol jelenleg 3 család lakik (az egyik család egy megüresedett plébánián) egymás közelében, -  alkalmanként igeliturgiákat tartunk. Egyházunk több püspökével is rendszeres, élő kapcsolatban vagyunk. Számunkra az egyház nem a felül látható hierarchia, vagy egy intézmény, hanem Isten népének otthona, amelyen keresztül életünk igazán kiteljesedhet. Az esetleges hibákat, gyengeségeket szeretnénk a felelős vezetőkkel együtt orvosolni.

 

Természetesen tekintünk a körülöttünk lévő világra és egymásra.

A vallásos emberekre, sőt sok egyházi közösségre néha jellemző a túlzott idealizmus, csodavárás, ellenségkeresés, fehéren-feketén történő látás…stb. Úgy gondoljuk – a regnumi szlógent idézve -, hogy a hitnek a természetesre kell épülnie. Ezért nemcsak a programjaink jelentős része profán (bál, tábor, sportversenyek, vidám borozgatás…), de az élet más területei felé is figyelünk. Megpróbálunk lehetőleg egymás közelében keresni lakást, házat. Többen már most is közös munkahelyen dolgoznak és szeretnénk még közös vállalkozásokat is indítani. Hiszen egy szociális hálót nem adakozásból, hanem nyereséges vállalkozásokból lehet igazán fenntartani. Őszintén beszélünk a pénzünk felhasználásáról, esetleges kamatoztatásáról… Számunkra természetes, hogy a hit és a forma nem két külön világ, hanem természetesen összetartoznak. Mindent megpróbálunk az egyszerűség útján járva szépen, igényesen, lelket fölemelően tenni. Környezetünknek – minden szó nélkül is – világosan kell beszélnie a hitünkről. Egy munka elvégzésénél, egy program lebonyolításánál, egy ünnep megszervezésénél, egy asztal megterítésénél …, a körültekintő, előkészített, kis figyelmességgel párosult hozzáállás nem mellékes, hanem lényegi része a megvalósításnak. Vitáinkat, nézeteltéréseinket őszintén, nem takargatva, vagy csupán „megimádkozva” szeretnénk rendezni. Egyszóval „emberből vagyunk” és ennek megfelelően keressük az emberi megoldásokat.

 

Röviden a közösség kialakulásáról:

Többen már a nyolcvanas évek elején kisközösségekhez tartoztunk. A rendszerváltás idején úgy láttuk, ha nem fogunk össze, a „szép új világ” szétszed bennünket. Ezért talán kissé erőltetve, de lassan több kisközösség  összeállt egy laza formában, majd pár év útkeresés után nyolcan (4 házaspár) tudatosan kezdték el a ma is létező Gesztenyési Közösséget kialakítani. Jelenleg 54 felnőtt taghoz –nagy többségük házas - 73 gyerek tartozik. A közösség nyitott, befogadó jellegű, jelenleg 5 kisközösségre oszlik. Az újak érkezésével, a létszám növekedésével együtt természetesen a kisközösségi optimális létszám is nő, ezért időszakonként új kisközösségeket hozunk létre. Ilyenkor mindenki új emberekkel kerül össze. Ezzel elkerülhető a túlzott ragaszkodás a másikhoz, vagy a klikkesedés. Kéthetente kisközösségi találkozó, közte imaóra és tanítási est váltogatja egymást. Ahhoz, hogy mindenki lehetőleg megtalálja a számára megfelelő helyet, különböző munkacsoportokban alakítjuk az életünket. Így beszélhetünk: gyerek, zenész, liturgiai, szociális, házas, nem házas, egyesületi, vállalkozói, információs, közösségi lelkiségi munkacsoportról.

 

Néhány szó a veszélyekről, figyelmeztető területekről is, melyek újra és újra előbukkannak:

 

-         Kicsinyhitűség. Nem pap alapította, nincs is sajnos szoros papi kapcsolatunk. Többször előjön a bátortalanság, hogy mit is mondhatnánk mi egymásnak pl. egy többnapos közösségi együttlét során, üzenhet-e nekünk is Isten Lelke… Nekünk kell megteremteni a közösség épüléséhez szükséges szellemi, lelki, anyagi feltételeket… Nekünk kell a közösség-élményt átadni a gyerekeinknek. Olyan barátságok kialakulásának kell megteremtenünk a feltételeit, amelyekben egymással őszintén megoszthatjuk a gondjainkat, akár legbensőbb vívódásainkat.

-         Személyes gyengeségeink, botlásaink, bűneink. Sértődöttség, figyelmetlenség, lustaság…

-         A sokféleség egyszerre áldás és nehézkesség is lehet. Különböző helyekről érkezünk, különböző istenképpel, egyházképpel, politikai látásmóddal… Nehéz ezeket összehozni. Főleg felnőtteknek nehéz ezeket átrendezni egy új gondolkodásmód érdekében.

-         Hűség egymáshoz. Bátran az úton maradni. Nem könnyű megmaradni egymás mellett a különböző életállapotokban a mai világban. Ez igaz a közösségi életre is.

 

 

A közösség útja, az Istenhez közeledés útja. Szeretnénk minél jobban elköteleződni Jézus tanítása mellett, szeretnénk tanúságtevő keresztények lenni, szeretnénk látható módon megjeleníteni az egyházat, szeretnénk jobban szeretni. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy csak kis lépésekkel tudunk – valószínűleg így a természetes – előre lépni és ezek a lépések is többször visszakanyarodnak, vagy netán botladozva keresik a szilárd talajt. Újból és újból ki kell mondanunk: ez nem baj, sőt így van jól. A fontos, hogy mindig úton legyünk! A II. Vatikáni Zsinat zarándok-egyházról beszél. A taizéi Közösség a 60-as években meghirdette a kiengesztelődés zarándoklatát – a mai napig tart. Jézus útnak nevezte magát. „Aki megáll, az visszalép”- mondta egykor  Bíró László püspök barátunk. Tehát amikor új formákat keresünk, átgondoljuk az eddigi próbálkozásainkat és talán kicsit másképp fogalmazunk, az nem tétovaság jele, hanem őszinte szembenézés a realitásokkal és az úton levés egy újabb szakasza. Isten népének az útja – Ábrahámtól kezdve – tele van girbe-görbe kanyarokkal. A fő irány azonban változatlan. A kölcsönös szeretetet szeretnénk még inkább valósággá tenni, Isten Országát jobban közelíteni. Adja Isten, hogy nekünk és az egyházban még sokaknak ez az ajándék valósággá váljon!

 

KARA ZSUZSANNA A Szociális Testvérek Társasága·

 

            Társaságunk 1923. május 9-én alakult Budapesten. Alapítója Slachta Margit szociális testvér. Róla érdemes tudni, hogy ő volt az „egyetlen férfi” a Parlamentben az 1940-es évek elején, mint képviselő. Ezt a jelzőt egyenessége, becsületessége, jellemessége adta kortársai ajkára. Mindvégig megmaradt ebben a lelkületben.

            Margit testvér négyes alapra helyezte a Társaságot: Szentlelkes, bencés szellemű, szociális tevékenységet folytató, modern formában megjelenő közösség. Mivel a Társaságtól csak az állam vonta meg a működési engedélyt a 40 év alatt, ezért titokban (bár állandóan nyomoztak utánunk, börtönbe is kerültek testvérek) tovább dolgoztunk. Munkánkhoz csak a társadalom, vagyis az emberek kellettek és azok szükségletei,- ezért mindig volt bőven munkánk. Az utánpótlással is foglalkoztunk.

A Társaság munkáját Margit testvér piramishoz hasonlította, mely a leghétköznapibb szeretetszolgálattól egészen a Parlamentig tart. A testvérek jelenleg is ebben a szellemben dolgoznak.

            Van közöttük, aki karitatív munkát végez, hajléktalanoknak kenyeret ken (a Nyugati pályaudvaron), aluljárókban beszélget velük, ruhát oszt. Mások idősek otthonában segítenek, telefonos segélyszolgálatot tart egy másik. Hajléktalanok elhelyezése, felügyelete is a munkánk.

            A karitász munkára építkezik az egyházközségi élet, amelyben részben irodai munkával, részben lelkipásztori kisegítőként, hitoktatóként vesznek részt a testvérek. Nagyon fontos a családsegítő központban dolgozók lelki megsegítése beszélgetéssel, ima- és lelki napokkal, lelkigyakorlatokkal, hogy a hátrányos helyzetűeken tudjanak segíteni. Tehát őket megsegítjük, hogy ők is segíthessenek. Sokan fordulnak hozzánk lelki megújulásért a testvérek által tartott hétvégéken, lelkigyakorlatokon. Vezetünk klubot, foglalkozunk cigány testvéreinkkel. Írunk cikkeket újságokba, megszólalunk TV-ben, rádióban. Van köztünk iskola-igazgató, tanár, orvos, önkormányzati képviselő, közgazdász, laboratórium-vezető, felsőoktatási referens, szerzetesi ügyintéző és a Szociális Módszertani Intézet dolgozója. Más testvérek vízépítő mérnöki és informatikai munkát végeznek.

            A piramis felsőbb fokain vannak a Püspökkari Titkárságon főmunkatárs -és munkatársként dolgozó testvéreink. A szerzeteseket továbbképző Sapientia Főiskolán tanítunk, kánonjogász-egyházjogász is kikerül közülünk. Az egyházmegyei karitász igazgató nagy felelősséggel dolgozik, nem kevésbé a teológiai-főiskolai adjunktus. Írhatok még a társulati belső munkánkról, amelynek keretében lapszerkesztést, gazdasági és műszaki ügyek intézését, gondnoki teendőket végzünk. Ide tartozik a társasági utánpótlással foglalkozó testvér, Salkaházi Sára boldoggá avatása ügyének felelőse, az irattáros és a történetkutató. A társulati idősek otthona vezetőjének, a csoportok vezetőinek, a kültagokkal foglalkozóknak egyaránt szép feladatai vannak.

            Szólnom kell még, hogy hol vagyunk a világon: központunk Budapesten van, a legnagyobb létszámmal Magyarországon ezenkívül az Egyesült Államokban, Kubában, Szlovákiában és Erdélyben is dolgoznak a testvérek.

 

 

 

 

 

ZATYKÓ LÁSZLÓ A munka mint kegyelem, a munka mint veszedelem - Szent Ferenc tanítása a munka és imádság kapcsolatáról

 

 Bevezető gondolatok

 

Aki meg akarja ismerni Assisi Szent Ferenc lelkületét, az jól teszi, ha először türelmes figyelemmel elolvassa a Regula non bullata – továbbiakban: 1Reg – „imádság, dicséret és hálaadás” címet viselő 23. fejezetét, majd utána „a testvérek megintéséről” című 22. fejezetet, és csak ezt követően lapoz a regula elejére, vagy lát neki a többi regula, vagy más írás elolvasásához.

A 22. fejezet admonitio, intelem, de nem a megfeddés értelmében, hanem az „ezt mindenképpen vésd a szívedbe; vigyázz, szemed elöl ne téveszd a lényeget” értelmében. Mert mi is a lényeg?

E fejezet végén Ferenc egy gyönyörű csokrot állít össze, Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott imájából. Úgy látja, hogy ez az ima az evangéliumok szíve közepe, és ez kell hogy legyen a kisebb testvér szíve közepe is, lényének éltető centruma, ez az „amor Domini nostri Jesu Christi, a mi Urunk Jézus Krisztus szeretete-szerelme”: itt, az utolsó vacsorai imában együtt van Jézusnak az Atya iránti bensőséges szeretete, hozzá imádkozik, és övéi iránti bensőséges szeretete, értük imádkozik.

A lényeg, hogy imádságban, imádásban fölismerjük ezt a szeretetet és azt a hálaadással szívünkbe fogadjuk. Fölismerjük, hogy Isten irántunk való szeretete az ellene uszuló ellenségeskedést elviselő szeretet, ellenségszeretet.

Az „imádság, dicséret és hálaadás” gyümölcse az ellenségszeretet, az alázat, és az alázattal való szolgálat.

Ez a 22. fejezet azzal kezdődik, hogy Jézusnak, a „szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek” (Lk. 6,27) – szavait magyarázza. Majd rátér arra, hogy az ember istentelenségében („per culpam nostram – bűnünk következtében”) a jóra képtelen, romlott és siralmas lénnyé vált. Ez a valóság. Az ezzel való szembenézés az alázat. Ez indíthatja az embert, hogy méltóságát Isten szeretetében keresse. Ezért „nincs más tennivalónk, minthogy aggódó nyugtalansággal /solliciti: a háborgó, a zajgó tenger nyugtalanságával/ kövessük az Úr akaratát és legyünk az Ő tetszésére. Mindez megfelel a Teremtmények dicsérete /A Naptestvér éneke gondolatmenetének, melynek értelmében az isteni méltóságra emelt ember, a Legfölségesebbtől megkoronázott az, aki „az Úr szerelméért” kész a megbocsátásra és az üldöztetés békés elviselésére (ő a „tökéletesen boldog”), akinek szívében ott zeng a „dicséret, az áldás és a köszönet”, ezért „cum grande humilitate – nagy alázatossággal” szolgál neki. A munka ez a szolgálat. Akkor kegyelem, ha megmarad a dicséret, alázat, szolgálat hármasságában, akkor veszedelem ha kiszakad ebből.

 

       Ferencnek a munkát illető, ma is igen aktuális legfőbb aggodalma

 

Ferenc megtérése előtt hármas kísértést tapasztalt meg. A testies életmód (carnaliter vivendo), a dicsőség kergetés (lovagi babérokra tör) és a meggazdagodásért való hajsza (kereskedő – bankár apa) kísértését. Úgy látja, hogy e hármas kísértés, ha másképpen is, de a kisebb testvérek életében is jelen van, a dicsőség kergetés és a hajsza épp a munkához kötődve.

Ferenc kora a városiasodás, a kezdeti tőkefelhalmozás, a rohamos léptekkel fejlődő pénzgazdálkodás lázában ég. „Ha eszesen szorgalmas vagy, sokra viheted. Hajts rá pajtás! Ha most a nyomorult minoresekhez, a kisebbekhez tartozol is, ha ügyesen hajtasz majoresszé, tehetőssé, újgazdaggá válhatsz.” Ez volt a XII-XIII. századi Itália korszellemének diktátuma. Nagyon ismerős. „A népet amely amúgy is sokat dolgozott, nem is annyira munkára, mint inkább önvizsgálatra és imádságra kellett buzdítani.” (Gemelli)

Ferenc a testvéreket e korszellem ártalmától féltette a legjobban. Lépten nyomon hangzik a felszólítás mind a szellemi, mind a kétkezi munkát illetően: „a testvérek (…) dolgozzanak (…), de úgy, hogy (…) ki ne oltsák magukban a szent imádság és áhítat szellemét, amit minden más földi dolognak csak szolgálnia szabad.” (2Reg 5,2-3)

Abban látja Ferenc a gonosz (szubtilisen) éles elméjű (1Reg 22,20) aknamunkáját, hogy a testvéreket belekergeti a „mi lesz, ha nem tudunk a munkából megélni, ha nem tudjuk ellátni…, egyre nagyobb az igény, hogy…” típusú aggodalmakba. Pedig csak egyetlen aggodalomnak van létjogosultsága a kisebb testvér életében, annak, amely az Úrhoz fordítja szívét, amely arra serkenti őt, hogy mind maradéktalanabbul kövesse az Ő akaratát és legyen az Ő tetszésére (1Reg 22,9) , hogy szívük mind befogadóbbá, jó földdé (1Reg 22,18) váljon, mely otthont ad az „Istennek, aki a szeretet” (1Reg 22,6). A sátán ki akarja ütni Istent a szívünkből, ez pedig akkor sikerül neki, ha Isten szeretetén kívül másért is képesek vagyunk törni magunkat, minek következtében az Isten igéjét ezen aggodalmaskodás tövisei elfojtják, és a munkában amúgy sikeres testvér a „jóban” gyümölcstelenné lesz.

Amit Jézus Mártának mondott, azt visszhangozza Ferenc: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok minden zaklatottá tesz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha.” (Lk 10,41-42)

Ferenc anyai szívének századokba is tekintő, a mi jelenünket is látó félelme szólal meg, amikor ezt írja: „Nagyon óvakodjunk a sátán gonoszságától és kifinomult éleselméjűségétől (az 5. intelmében Ferenc azt állítja, hogy egyetlen ördög okosabb a földkerekség minden akadémiájánál), mert ő azt akarja, hogy az ember elméje és szíve ne legyen az Úristené, körüljárva azt óhajtja, hogy valami fizetség vagy segítés ürügye alatt az ember szívét elvegye (…), a világi ügyek és gondok által elvakítsa és ott, az ember szívében lakást vegyen.” (1Reg 22,20-21) „Azon szent szeretetre, aki az Isten, kérem az összes testvéreket (…), hogy elhárítva minden akadályt és mellőzve minden aggodalmaskodást és nyugtalankodást, amennyire csak képesek felékesített szívvel és tiszta elmével szolgálják, szeressék, imádják és tiszteljék az Úristent, mert ezt keresi Ő mindenek felett. És mindig készítsünk magunkban hajlékot Neki, aki mindenható Úristen, Atya és Fiú és Szentlélek… Hozzá meneküljünk, mint lelkünk pásztorához és püspökéhez.” (1Reg 22,26-27.33)

 

 „Azok a testvérek, akiknek megadta az Úr a munkálkodás kegyelmét, dolgozzanak hűségesen és áhítattal”

 

„A munka kegyelem, isteni megbízatás. Végső soron Isten az, aki a dolgozó embert – mint szolgáját – felfogadja. Munkánkkal Neki szolgálunk.” (Kajetan Eßer: A paradicsom kulcsa) Ezért ennek a munkának „minőséginek” kell lennie: „híven és áhítattal”.

 

 A testvérek dolgozzanak hűségesen (laborent fideliter)

 

A fideliter szó gazdag jelentésű, amikor Ferenc a munkára vonatkoztatja, akkor e sok jelentés együtt adja ki a regula szándékát: híven, becsületesen, megbízhatóan, alaposan, megfelelően, jól.

„Minden testvér iparkodjon a jó tettekben megizzadni.” (1Reg 7,11) „És én saját kezemmel dolgoztam és akarok dolgozni; és erősen akarom, hogy az összes többi testvér is dolgozzon kemény munkával, mert ez hozzá tartozik a becsületességhez”. A megokolásban még hozzá teszi, hogy „a henye-tétlenség elűzése végett.” (Végr 24-25) Mert ez „a henye-tétlenség a lélek ellensége. Kell, hogy Isten szolgái szüntelenül el legyenek foglalva imádsággal vagy más jócselekedettel.” (1Reg 7,11-12) „A lustaság a kapu, melyen át a bűnök betörnek. Ahol ezt valaki megnyitja, az ördögnek nincs nehéz dolga, ahogy Ferenc mondja, hogy a naplopásban tilosba ne tévedjen szívük vagy nyelvük. (2 Cel 161)” (Kajetan Eßer, uo.) A henye-tétlenséggel együtt jár a testies, falánk életmód, a testvérek munkájának pimasz kihasználása, az elhatalmasodó önzés, ezért Ferenc e jelenség láttán szigorúan elutasító: Az egyik kolostorban élt egy testvér, „aki sehogyan sem akart dolgozni, ellenben az asztalnál több ember helyett is megfelelt. A szent, mikor látta, milyen nagy barátja hasának, s milyen derekasan kiveszi részét a munka gyümölcsének elfogyasztásából, ellenben mennyire húzódozik a dologtól, egyszer így támadt rá: »Menj csak utadra, légy testvér, mert te kizárólag a testvérek verejtékéből akarsz élni, míg Isten művének végzését elhanyagolod. Olyan vagy, mint a heretestvér, amelyik nem vesz részt a méhek munkájában, mégis elsőnek akar lakmározni a mézből.« És a testi ember, mikor látta, hogy torkosságát leleplezték, visszatért a világba, melyet különben még csak fél lábbal hagyott el.” (2Cel 75)

A henye-tétlenség veszedelmét a legősibb regulák is említik. Megtaláljuk Szent Benedek regulájában, aki ezt Szent Baszileiosz latinra fordított Regulájából idézi: „A tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvérek a megállapított időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig szent olvasmányokkal.” (RB 48,1) A henye-tétlenséget olyan veszedelemnek gondolja Szent Benedek, hogy seniorokat bíz meg, hogy „körüljárjanak és megnézzék nem találnak-e hanyag testvért, aki henyél vagy beszélget… Ha ilyet találnak – Isten mentsen ettől -, két ízben intsék meg. Ha nem javul meg, a Regula szerinti büntetéssel sújtsák.” (RB 48,15-19) Még a betegek esetében is fontosnak tartja Szent Benedek, hogy rájuk „olyan dolgot vagy testi munkát bízzanak, hogy se ne henyéljenek, se a munka terhe alatt le ne törjenek.” (RB 48,24)

A rendalapítók évszázadokat átívelve egyöntetűen állítják, hogy a tétlen henyeség, a létunalom, az otiositas, az akédia a lélek súlyos betegsége, súlyos következményekkel: „Hanyagság és lanyhaság mindig gyászos nehézségeket szül gyáva gazdájának.” (Loyolai Szent Ignác) Ferenc a tétlenséget, az ímmel-ámmal létezést, a beesett arcú szomorkodás következményének gondolja, amit hol babiloni betegségnek, hol pedig az „agg ellenség” örökségének nevez, hithiányból fakad, hiszen istentelenül szomorú. Gyógymódként a bűnbánatot, az Isten irgalmáért való esdeklést, a szentgyónást javasolja. Az egyik bekeseredett testvérnek ezt a tanácsot adta: „Imádkozzál Istenhez, hogy nagy kegyes voltáért könyörüljön rajtad és adja vissza lelkednek üdvössége örömét, melyet a bűn elrabolt tőled.” (Tökéletesség tükre 96) Maga is fordult ehhez a gyógymódhoz: „A legkisebb szomorúság és levertség esetén is azonnal az imádságban keresett menedéket, s addig nem is tágított, amíg ki nem könyörögte Istentől lelkének békéjét és vidámságát. Azt szokta volt ugyanis mondani, hogy az azonnal el nem fojtott szomorúság babiloni betegséggé válik, amit ha esedezésünk, könnyeink által ki nem űzünk magunkból, mintegy rozsdával vonja be a szívet, azaz tétlenségre kárhoztatja a lelket.” (2Cel 55)

Ferenc szorgalmazza a vidámságot és derűt. Ezen nem viccmesélős, nevetgélős jópofiságot értett. A nagy kacajozások inkább palástolják a létunalmat, azt kell szórakoztatni, feldobni, aki levert, szomorú. A szórakoztató ipar e világméretű babiloni betegségből él, az akédiából. Találóan írja a Nobel-díjas kínai költő: „kidurran úgy nevet /pedig/ csak az unalom teszi.” (Kao Hszing-Csien) Ferenc szerint a vidámság és a derű a lélek lángoló buzgalmában, a tettre vágyásban nyilvánul meg, „mely minden pillanatban készen áll a jó szíves örömmel való megtételére.” (A tökéletesség tükre 96) Ez a vidámság „a szív tisztaságából fakad, melyet a buzgó imádság hoz meg, mely az odaadó imádságból fakad” (uo. 95)

Az imádság és a tettre kész, odaadó munkálkodás elválaszthatatlan egymástól. „Egy felől biztos vagyok: a hatékony munka az imádság gyümölcse. Ha egy munkát nem tudtok jól elvégezni, vizsgáljátok meg magatokat, milyen az imaéletetek. Ha elhanyagoljátok munkátokat, ha kemények vagytok, gőgösek, dacosak, dühösek, akkor tessék: vizsgáljátok meg imaéleteteket. Rögtön meglátjátok majd, hogy valami nem működik rendben.” (Teréz anya breviáriuma 160) Napnál világosabb, hogy amikor Assisi Szent Ferenc az imádság elsődlegességéről beszél a kisebb testvérek életében, arról, hogy az imádság és áhítat szellemének mindent alá kell rendelni, vagyis hogy az imádság rendjéhez kell alakítani, bölcs átgondolással, az egyéni és a közösségi munkarendet és nem fordítva, akkor ezzel nem a munka ellen beszél, nem lerontja a munka termékenységét, gyümölcsöző képességét, hanem megalapozza.

Persze fordítva is igaz. A munkánk minősége is visszahat az imádság minőségére. Ezt így fejti ki a Taizéi Regula: „Hogy valóban igaz legyen az imádságod, keményen dolgoznod kell; ha netán megelégednél valamiféle dilettáns hanyagsággal, alkalmatlanná válnál az őszinte kérésre. Imádságod csak akkor lehet teljes, ha egységben van munkáddal.”

A fideliter laborent – kifejezésben ott halljuk a hit, a fides szót. A hit öröme, melyet az imádság táplál, lendületes cselekvésre sarkall. Mária sietve megy Erzsébetet szolgálni, a pásztorok szinte repülnek Betlehembe, hogy fölfedezzék a jászolt, az asszonyok a föltámadást hírül adó angyaloktól futnak az apostolokhoz, az emmauszi tanítványok azonnal útra kelnek a kenyértörés asztalától, hogy megvigyék az örömhírt, ők, akik a keserű örömtelenségükben még jó órával ezelőtt alig vonszolták magukat. Egyértelmű, hogy a plázákban tétlenkedő, parkokban lődörgő fiatalok akédiájában, létunalmában, melynek szükségszerű kísérője a drog-függőség és az agresszió, a hit-nélküliség keserű örömtelensége a főbűnös. Ma sincs más gyógyszer erre, mint amit Ferenc ajánlott.

Az is megfigyelhető, hogy azok a szerzetesi közösségek elevenek, növekednek, ahol a fideliter laborent szellemében, elsőbbséget kap a hitből fakadó imádság, mely aztán megteremti az eleven, odaadó, leleményes munka-szellemet, létrehozza a testvéri közösségből az egy szívvel-lélekkel cselekvő munkaközösségeket is. Ahol a munka úgy nehezedik rá a közösségekre, hogy szusszanni, azaz az imádságban, közösségileg és egyénileg lélegzetet venni sem marad idő, ott befülled az élet, hit-hiányos állapotok alakulnak ki, és a munka, melynek címén akadozott, vagy maradt el az imádság, maga is nehézkessé válik, a munka-közösségek pedig széttartó „munkatáborokká.” Egy ilyen közösségnek nincs megtartó ereje, ki-kipottyannak belőle a testvérek, újak meg miért is jönnének.  

 

A testvérek dolgozzanak áhítattal /laborent devote/

 

A munka az Isten-tisztelet folytatása az Isten-tiszteleten nyert küldetés szellemében: hálátokat fejezzétek ki az alázatos, az imádságos lelkületű és az ingyenes szeretet szolgálataival.

 

A testvérek dogozzanak alázattal:

 

Az Atya szeretete iránti háláját a Fiú a teljesen, a halálig, mégpedig a kereszthalálig kiüresedő alázat szolgálatában fejezi ki. „Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, mint ami Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)

Ferenc Végrendeletében megvallja, hogy „tanulatlan (egyszerű) emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.” (Végr 23) Miként? „És én két kezemmel dolgoztam és akarok tovább dolgozni.” (Végr 24) Azt akarta, hogy minden testvér vegye ki a részét, bármi legyen is a foglalkozása, a kétkezi munkából. Ez által is ébren tartva az alázatos szolgálat szellemét. A testvér minden munkát elvállalhat, kivéve az olyan munkát „amely miatt lelkének kárát vallhatja”, vagyis abban akadályozza, hogy „legyen mindenkinél kisebb és mindenkinek alárendeltje”. (1Reg 7,2-3)

Ferenc az alázatos szolgálatnak missziós erőt tulajdonít. Azok a testvérek, akik nem tartják magukat alkalmasnak a prédikálásra, vagy úgy ítélik meg, hogy a helyzet nem alkalmas rá, egyszerűen csak legyenek úgy a hitetlenek között, hogy „ne civódjanak velük, ne is versengjenek, hanem Istenért legyenek alárendeltjei minden emberi teremtménynek, és vallják meg, ők keresztények.” (1Reg 16,7) Ezt valósítják meg a Szeretet Misszionáriusai, a Boldog Teréz anya nővérei.

Ferenc különlegesen fontos szolgálatnak tartja a teológusok, a hittudósok és az igehirdetők munkáját, de különösen veszélyesnek is, az állandó gőg-veszély miatt. Ezért őket figyelmezteti a legtöbbet az alázatra, s a gőg kerülésére: a prédikátorok „törekedjenek mindenben megalázni magukat: ne dicsekedjenek, ne leljék örömüket magukban, ne legyenek bensejükben túlfűtöttek tetszetős beszédjeik és jó tetteik miatt, sőt semmi jó miatt, amit Isten olykor bennük és általuk mond, tesz és művel.” (1Reg 17,5-6) „Isten igéje szolgájának” óvakodnia kell „minden gőgtől és hiú dicsekvéstől.” (1Reg 17,9) Nem szabad azok közé tartoznia, akik Ferenc éles szava szerint „a hiú dicsőség olcsó fizetségéért eladják, amit tesznek.” (2Cel 164) Ferenc azt akarja, hogy testvérei prédikátorok legyenek, ne pedig nagy szónokok: „azokat a testvéreket, akik inkább szónokként, mint igehirdetőként kívántak dicsőséget szerezni, s inkább szónoki csillogással, mint érzéssel beszéltek, egyáltalán nem szívlelte. Azoktól pedig, akik minden gondjukat beszédjük felcicomázására fordították, az áhítatra ellenben semmi gondot nem fordítottak, azt szokta mondani, hogy elvétették a szereposztást.” (2Cel 164)

A gőg-veszélyre való figyelmeztetés jelen van Szent Benedek regulájában is, ott a veszélyeztetett munkakör a kézműves testvéreké. Az alázat védelmében Benedek épp oly határozott, mint 700 évvel később lesz Ferenc: „ha vannak a monostorban kézművesek, ezek – ha az apát megengedi – teljes alázatossággal gyakorolják mesterségüket. De ha valamelyik a munkájában való ügyessége miatt gőgös lenne, mert azt hiszi, hogy hasznára van a monostornak, az ilyet tiltsák el a mesterségétől, és ne térjen ahhoz vissza, hacsak meg nem alázza magát.” (RB 57,1-3)

Szent Benedek regulájában az alázatos szolgálat a tanítványainak lábát mosó Jézus követését jelenti, és ez rituálisan is megjelenik. Benedek, ahogy majd később Ferenc is fontosnak tartja, hogy mindenki vegye ki a részét az egyszerű szolgálatokból: „a testvérek szolgáljanak egymásnak úgy, hogy senkit ne mentsenek föl a konyhai szolgálat alól… Aki kezdi a hetességet és aki bevégzi, együtt mossák meg mindenkinek a lábát.” (RB 35,1-9) A lábmosás szertartása Jézus szolgai alázatának a megjelenítése, de azt is tudatosítja, hogy a másik testvérben, a vendégben Jézust szolgálhatom, viszonozhatom alázatát: „Minden érkező vagy távozó vendéget teljes alázatossággal köszöntsenek: meghajtott fővel vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak (…), minden vendég lábát az apát is, az egész közösség is mossa meg. Lábmosás után ezt a verset imádkozzák: »Befogadtuk, Istenünk, irgalmadat templomod belsejében« (Zsolt 47,10).” (RB 53,6. 13-14)

Ha végig tekintünk a szerzetesség-történet századain, azt látjuk, hogy a szerzetesek olyan feladatokban dolgoztak, melyeket Jézus is végzett, így megszentelt, s melyek által részesedhettek Jézus alázatában, s ez utóbbi – nem hiába óvják olyan eltökélten a rendalapítók – mindennél fontosabb, mert csak általa nyittatik meg a mennyország kapuja, Jézus szívének titka.

Amikor Ferenc három veszedelmet említ a munkával kapcsolatban, akkor ezt Jézusra tekintve teszi. Miközben arra figyelmeztet, hogy „age, quod agis”, tedd teljes erőddel, figyelmeddel, amit teszel, arra is figyelmeztet: vigyázz, mégse a feladatba merülj el, hanem abba, akiért a feladatot teszed, Őbenne merülj el, mert nem a munka, a feladat, hanem Ő a te Istened; mert mégsem az utak (feladatok, munkák) a fontosak, hanem az, akihez vezetnek: „Isten soha sem mondta még nekem: »Nézd ez az út, amely hozzám vezet! A másik nem!« Azt azonban mondta már: »Minden dolog, amit teszel, úttá lehet, mely hozzám elvezet, ha azért teszed, hogy hozzám vezessen!«” (Martin Buber)

Jézus képes, megbotránkoztatva tanítványait, és nyílván csalódást okozva a tőle gyógyulást remélő betegeknek, otthagyni egy hajnali imádság után a sikeres gyógyításainak terepét: „másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: »mindenki téged keres.« Azt felelte: Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem” (Mk 1,35-38) Érdemes úgy is végigtekinteni Jézus életén, hogy hányszor szakad el attól, amit pedig sikerrel, teljes erővel tesz: az ácsműhelytől, meg is botránkoznak rajta: hogy-hogy most tanít; a bor-csodától, nem válik „bor-szakértővé”; a kenyér-csodától, nem vállalja, hogy „jólétteremtő királlyá” tegyék; nem lesz csodadoktorrá, holott hány vaknak, süketnek, némának stb. sikeres doktora volt; végül a mindenben sikeres Jézus vállalja - azért hogy kimondja az Atya szeretetét - a „teljes sikertelenség” alázatát.

Pont ez a második veszedelem, amikor a munka, vagy a természeténél fogva (főnökség, szereplés), vagy a mi gőgre hajló természetünknél fogva veszélyezteti azt, hogy a kisebb testvérek „alárendeltjei legyenek minden teremtménynek az Istenért.”

A harmadik veszedelem – ezek nagyon összefüggnek egymással -, hogy a munka címén elhanyagolják a testvérek az egyéni, a közös imádságot, a munka föléje kerekedik annak, aminek pedig mindent alá kell rendelni.

 

A testvérek imádságos lelkülettel dolgozzanak

 

A munka értelmének és céljának meghatározásában a rendalapítók teljesen egységesek: „hogy mindenben dicsőítessék az Isten”. (IPét. 4,11; RB 57,9) „A teremtmények dicsérete, A naphimnusz” szerint azzal kapcsolódhatunk bele a „megváltott világ hálaénekébe” (III. vasárnapi prefáció), dicsőítésébe, ha „nagy alázattal szolgálunk.” „A munka és minden tevékenységünk, ha Ferenc szellemében végezzük, Isten megdicsőítése.” (Kajetan Eßer OFM) Loyolai Szent Ignác a rendi szabályzat minden egyes oldalára odaírta: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!”

Különösen Szent Benedek regulája emeli ki a munka istentiszteleti jellegét. A konyhai szolgálatot ugyanazzal az imával kell kezdenie a hetesnek, mint az imaórákat: „Istenem, hallgass hívásomra, Uram siess segítségemre.” (Zsolt 69,2; RB 35,17)

Ferenc az igehirdetők munkájáról szólva szól arról, hogy a munkának az imádságból kell forrásoznia. „Az igehirdetőnek előbb az imádság mélységéből kell felszínre hoznia azt, amit azután szent beszéd formájában szerteáraszt. Mielőtt kimondaná a hideg szavakat, előbb bensejében fel kell hevítenie azokat.” (2Cel 163) „Aki maga is egészen megnyílik Isten Igéje előtt, és abban magával az Úrral találkozik, az az Ő szeretetét ugyanolyan egyszerűen tudja majd hirdetni az embereknek, mint ahogy »rövid szót mondott az Úr is a földön.« (2Reg 9,6) Nem fogja megpróbálni a bőbeszédűséggel elpalástolni azt, aminek nincsen birtokában.” (Kajetan Eßer)

Boldog Kalkuttai Teréz anya figyelmeztetése, hogy „munkátoknak imádságnak kell lennie, de az imádság idejét ne cseréljétek fel a munkával” – igen aktuális. Nagyon nagy a tét!

Lehet, hogy a legjobb igyekezet ellenére is egy-egy imádságból élő szerzetes, szerzetes közösség munkájának – legyen az szociális tevékenység, betegápolás, tanítás stb. – szakmai színvonalát több más intézmény jócskán fölülmúlja. Lehetnek pazarabbul ellátott szociális központok, szuper felszerelt, akadémikus orvosokkal megspékelt klinikák, tudományos világ-olimpiákra zseniket ontó elit iskolák. Mégis, az imádságból élő közösségeknek és tevékenységüknek van egy felülmúlhatatlan többletük, ami csak belőlük árad, amit csak ők tudnak nyújtani. Az imádság ugyanis, ahogy Anselm Grün mondja, „a Lélek lélegzete bennünk.” Egy imádságos közösség a Lelket lélegzi és minden tevékenységével árasztja is. Ez az ő többletük, ez az, amelyet csak ők tudnak nyújtani, és ez az, amely által nélkülözhetetlenné válnak a világban.

Amikor egy imádságból élő közösség „világi” munkát folytat: szegényeket gondoz, elesettekkel törődik, beteget ápol, tanít, kutat stb., akkor azt a küldetést teljesíti, amivel Jézus a tanítványokat megbízta, hogy legyenek „a föld sója”. Ezt a küldetésüket azzal teljesítik, hogy minden tevékenységükkel Lelket lehelnek a világba. Ezt akkor tudják megtenni, ha imádságból élnek. Ha nem, ha mondjuk épp a munka miatt nem, akkor „a só ízét veszti, nincs ereje többé”. Mi lesz a sorsa? „Másra nem való, mint hogy kivessék, és az emberek rajta tapossanak.” (Mt 5,13) Szent Lukács élesebben fogalmaz: „ha a só ízét veszti… sem a földnek, sem trágyának nem alkalmas, hanem kivetik.” (14,34-35)

Az imádság híján Lélek-hiányos közösség sótlanná, íztelenné válik, elveszíti vonzását, a benne élők elkezdenek identitás-zavarral küszködni, elöregszik, széthullik. A nem elsősorban imádságból élő szerzetes közösség Jézus erős szavai szerint ganajnak se jó, léte teljesen értelmetlen. Ezért lét-kérdés megfogadni Ferenc intelmét: „A testvérek dolgozzanak…, de úgy, hogy ki ne oltsák /ki ne irtsák/ a szent imádság és áhítat szellemét, amit minden más földi dolognak csak szolgálnia szabad.” (1Reg 5,3-4)

 

A testvérek dolgozzanak szeretettel

 

Az, hogy képesek vagyunk a munkára, meg nem szolgált kegyelmi ajándék. Az az ajándék, hogy dolgozhatok. Én lehetek hálás a lehetőségért, a munka képességért: „Áldott vagy, Uram, Istenem, ki megsegítettél és megvigasztaltál engem.” – fejezi be Szent Benedek Regulája szerint a hetes konyhai szolgálatot a testvér. (RB 35,16)

Ferenc fontosnak tartja, hogy a testvérek ne fizetségért dolgozzanak. A szeretet ingyenes. A munkámmal ajándékot adok és viszont, ajándékot kapok, amit elfogadok, amiből biztosíthatom a megélhetésemet. Ferenc a szeretet luxusában akar élni, ahol ajándékozás és elfogadás van, nincs követelés, az ez-meg ez, ennyi és ennyi jár, nem akarja ismerni az a szót, hogy juss. A bankár gyermeke, Ferenc menekül a pénz elöl. Ismeri ártalmát. Számtalanszor visszatér a regulában, hogy „mindent elfogadhatnak a pénzt kivéve”. Ferenc haszontalan szolgának tartja magát, a szónak abban az értelmében is, hogy nem akarja fejét bedugni a haszon jármába, nem hajt hasznot, és nem hajtja, hajszolja a hasznot. Nagy veszedelemnek tartja a haszon hajszát: „óvakodjék minden testvér attól, hogy holmi rút haszonért mérföldeket bejárjon.” (1Reg 7,3) A testvérek ne követelőzzenek. „Amikor a munkáért nem adnak bért, forduljanak az Úr asztalához, vagyis ajtóról ajtóra járva kéregessünk alamizsnát.” (Végr 24-26)

Ferenc a teremtés eredendő ingyenességében akar élni. „Létünknek egészen a gyökerénél, s valamennyi jelenlegi bűnünk mélyén, ott van az a romlottság, amelynek lényege, hogy az ajándékot jussunkká formáljuk.” (F. Varillon: A hit öröme az élet öröme)

Bár a pénz használatból nem vonhatjuk ki magunkat, lehetünk Ferenc módjára megváltott emberek, akik nem haszon-elvűek, hanem szeretet-elvűek, amit tesznek azt szeretetből, a szeretetért teszik. A József Attilai intelem megszívlelendő: „Ne légy szeles!”, vagyis ne engedd magad megalázni. Munkád minőségét, a munkához való hozzáállásodat ne a fizetség mennyisége határozza meg, hanem önbecsülésed: ne fogadj el más munkaadót az Úron kívül: „az Úr az, akinek szolgálunk.” (Róm 12,11), ezért „bár munkádon más keres - /dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, /úgy érdemes.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ELŐADÁSAINK

 

KORÁNYI ANDRÁS Egy „ökumenikus szent”: Árpád-házi Szent Erzsébet

„Megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.”

 

Életképek

Gyerekkor (1207-16)

Erzsébet 1207-ben született II. András magyar király (1205-35) és Gertrudis királyné (†1213) harmadik gyermekeként Pozsonyban vagy Sárospatakon. Mindkét családi ágon mélyen gyökerezett a „szent korba”, a 13. századi egyházi megújulás tömegeket is mozgósító folyamatába: mindkét szülői család, a Merániak és az Árpádok is számos szenttel gazdagították a középkori egyházat. Rövid, mindössze 24 évig tartó élete nyomán Erzsébet a laikus-női ébredési mozgalmak legnagyobb hatású példaképévé vált.

            Az erdélyi dalnok, Clinsor mester egy 1207-es türingiai udvari dalnokverseny egyik éjszakáján figyelmesen tanulmányozta a csillagos eget, majd a többiek unszolására feltárta az ég titokzatos üzenetét: „Tudjátok meg, hogy ezen az éjszakán születik Magyarország királyának lánya, akinek Erzsébet lesz a neve; szent lesz, és ennek a fejedelemnek [ti. a türingiai tartománygrófnak] a fiához adják majd feleségül; szentségét hírül véve az egész föld ujjongani és örvendezni fog.” A legendás jóslat jól tükrözi, mekkora csodálattal tekintettek – valóban egész Európában – erre a rendkívüli magyar királylányra.

            Mindössze négy éves volt, amikor bekövetkezett a politikai döntés: Erzsébet a türingiai Hermann tartománygróf fiának jegyeseként Eisenachba költözik. Türingia ebben az időben a harmadik legfontosabb hatalmi tényezővé küzdötte fel magát az a német-római császári trónért egymással csatározó Staufferek és Welfek mellett, s ezt a felemelkedést jól érezteti az ebben az időben épült pompás wartburgi vár is, melynek első lakója éppen Erzsébet volt férjével, Lajos herceggel. Az udvar életét és légkörét Hermann uralkodása alatt a mesterdalnokok versenyei és – egyházi mércével mérve különösen is – kicsapongó világa határozta meg. Hermann tartománygróf azonban politikusként sem állhatosságáról volt híres, így tartományának külső kapcsolatai sem voltak kiegyensúlyozottak: a türingiai terjeszkedés egyre több kemény ütközéshez vezetett világi és egyházi hatalmasokkal (pl. állandó ellenfélnek számított a szomszéd birtokos, a mainzi érsek, akinek örökké a türingiai területekre fájt a foga). A magyar király lányával kötött jegyesség így tovább növelte a család tekintélyét, de pénzben kifejezhető értéke sem volt lebecsülendő: Gertrúd hatalmas kinccsel indította útnak leányát nyugatra (többek között egy színezüst fürdőkádat is emlegetnek a szemtanúk).

            Erzsébet helyzetét azonban megrendítette anyjának 1213-as meggyilkolása a Bánk vezette összeesküvésben, mivel a németek ezután a magyar udvarral való kapcsolat fellazulásától tartottak, de elapadt a magyar kincstárból Eisenachba csordogáló anyagiak forrása is. Bizonytalanná vált továbbá a Merániak jóindulata is, akiknek Németország dél-keleti részén voltak jelentős birtokaik, s így komoly előnyt jelentettek a türingiai Ludowingerek számára. Eisenachi nevelkedése ellenére is gyanakvás vette körül Erzsébetet, s komolyan mérlegelték, hogy visszaküldik a magyar uralkodóhoz. A döntő szót végül jegyese, Lajos mondta ki: „Ekkor a herceg a szeme előtt álló nagy hegyre mutatva azt mondta: Bizony ha ez a hegy, amit látsz, a lábától a tetejéig színarany volna, sokkal inkább, sokkal könnyebben mondanék le róla, mintsem hogy a házasságot Erzsébettel elutasítsam.”

 

A szerelmes asszony (1216-27)

Nem meglepő Lajos herceg kijelentése után, ha Erzsébetről mint szerelmes asszonyról kell szólnunk. A kor házasságait általában véve sem jellemezte a szerelem szempontja, s ez nem volt másképpen a dinasztikus érdekből kötött frigyeknél sem. Az a bensőséges és gazdag érzelem, amely a források egyöntetű tanúsága szerint kölcsönösen betöltötte őket, nyolcszáz esztendő távlatából is megragadja a mai olvasót. „Megvetettségében midőn a szokott módon Istenhez, egyedüli menedékéhez futott, nyomorúságát és saját magát az Ő akaratába helyezvén s Neki ajánlván, jegyesében mindenki véleménye és reménye ellenére mindenben keserűsége, bánata titkos vigasztalójára lelt.” – vallották szolgálói röviddel halála után. Ezen az összetartozáson semmi sem változtatott 1221-től 1227-ig tartó házasságuk idején sem.

            Az esküvő nem csupán megszilárdította Erzsébet helyzetét az udvarban és a német politikában, hanem kiteljesítette szerelmét is: három gyermeknek adott életet. Lajos, aki apja halála után 1217-ben átvette a tartománygrófság irányítását, egyre gyakrabban kényszerült gyarapodó területein belül és kívül hosszabb hivatalos utazásokra. Mindez azonban nem apasztotta el a kölcsönös ragaszkodást és hűséget: a hercegről feljegyezték, hogy a már a 13. században is bevett gyakorlatot, miszerint utazásai során a vendéglátók éjszakai magányának enyhítéséről is gondoskodtak, tapintatosan és határozottan elutasította – a többiek megrökönyödésére... Erzsébet sem bizonyult kevésbé bölcs asszonynak: „Férje távollétében pedig sok éjszakát töltött virrasztással, térdhajtásokkal, megvesszőztetéssel és imádkozással, özvegyként viselve magát... Mikor pedig előre tudomást szerzett férje érkezéséről, ünnepélyesen felékesítette magát, mondván: Nem a test gőgje miatt, hanem pusztán Istenért kívánok ékes lenni, de illő módon, hogy ne adjak férjemnek lehetőséget a vétkezésre, ha esetleg valami nem tetszenék neki bennem...”

            Ebben az időszakban bontakoztathatta ki vallásos hajlamait is, amelyek szigora és következetessége mély előítéleteket váltott ki a hercegi család és az udvar tagjaiban. Messze földön híre ment a szegények és betegek iránti jótékonyságának. Wartburg környékén szegény családok sokaságában vállalt keresztanyai feladatot, hogy támogathassa őket, gyakran vitt üvegből készült - méregdrága - kis játékokat a gyerekeknek. Az 1226-os éhínség idején ő biztosította – férje távollétében – a környék ellátását, s a vár alatt ő építtetett ispotályt a rászorulóknak. Elhíresült azzal is, hogy az udvari lakomákon nem volt hajlandó fogyasztani az egyházi tized vagy a rászorulók rovására erőszakkal elvett javakból (férje tájékoztatta, hogy éppen mit tálalnak fel), s a trubadúrok énekét is felváltotta az uralkodó pár akaratából a passiójáték, amelyet itt tartottak először német földön. Jellemző mozzanat, hogy hercegnői koronáját a templomban mindig levette, mert nem akarta a hatalmi fejéket viselni ott, ahol az Úr Krisztus a töviskoronát viseli.

            Vallásos buzgalma egyre nagyobb lett, s ennek szigorúsága egyre jobban aggasztotta Lajost – féltette feleségét. „Boldog Erzsébet sokszor megkérte komornáit, hogy éjjel ébresszék föl az imádkozáshoz, mivel minden éjjel fel szokott kelni, mikor férje elaludt vagy színlelte az alvást. Ám a komornák félve, hogy megneheztel az úr, ha fölkeltik, megkérdezték, miképp keltsék föl. Ő kioktatta őket, hogy harisnyáját húzzák meg. Így történt, hogy nevezett Isentrud, őt akarván fölébreszteni, az úr harisnyáját húzta meg, minthogy lábszára az úrnő oldalán feküdt. Ő azonban felébredve, mivel ismerte felesége utasítását, türelmesen viselkedett.” Szigorú aszkézise újabb támaszt kapott, amikor 1226-ban Marburgi Konrád, a pápa keresztes hadjáratot szervező teljhatalmú megbízottja Eisenachba érkezett. Erzsébet az ő kezébe tette le első fogadalmát „férje jogainak csorbítása nélkül”, amely későbbi szolgáló, lemondással teli életének alapja lett özvegysége idején.

            1227 drámai fordulatot hozott: Lajos – sokáig titkolva felesége előtt – II. Frigyes császár kíséretében magára öltötte a keresztesek jelét. A hadakkal ő vonult Itáliába, ahol a behajózáskor kitört ragálynak áldozatul esett. Erzsébet egész személyisége ott izzik abban az imádságban, amelyet a szemtanúk szerint férje maradványainak viszontlátásakor mondott: „Uram, hálát adok Neked, mert irgalmasan megvigasztaltál engem férjem csontjaival, amelyek után annyira vágyódtam. Te tudod, hogy bármennyire szerettem is őt, mégsem irigyeltem Tőled, és hogy, akit igen szerettem, ő maga és én is felajánlottuk Neked a Szentföld védelmére. Ha még lehetséges lenne, hogy az enyém legyen, az egész világ helyett elfogadnám, hogy mindig vele együtt kolduljak. De Te vagy a tanúm, hogy akaratoddal szemben nem adnám egyetlen hajszálamat sem, hogy megváltsam életét. Most őt és magamat a Te kegyelmedbe ajánlom, legyen meg velünk kapcsolatban a Te akaratod.”

 

A Krisztus nyomában járó özvegy (1227-31)

Az özvegység felszabadította az eisenachi udvar minden előítéletét Erzsébet ellen, így gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. A ferencesek templomában Istennek tett engedelmességi és tisztasági fogadalom végül felszabadította őt arra a szolgálatra, amelyet Krisztus követésében és a rászorulók szolgálatában már régen keresett. Marburgi Konrád - megélhetése védelmében - visszatartotta a leginkább vágyott szegénységi fogadalomtól, de kegyes céljai megvalósításában és a szülői családok beavatkozásának kivédésében legfőbb támasza lett. A Merániak ugyanis újabb házasságról álmodtak II. Frigyes császárral, de II. András király is felajánlotta a hazatérés lehetőségét. Végül 1229-ben, hosszas tárgyalások után minden érintett család egyetértésével épült fel Marburgnál az az ispotály, ahol Erzsébet életének utolsó két esztendejét önmagát is fölemésztő szolgálatának szentelte.

            „Ekként, Uram, velem akarsz lenni, én meg Teveled, és sosem akarok elszakadni Tőled!” – szakadt fel belőle egy látomása során, amikor Krisztussal találkozott. Az ispotály nagy áldozatot követelt tőle: gyermekeitől el kellett szakadnia. Igaz, életüket amúgy sem biztosíthatta volna újabb házasság nélkül a saját erejéből. S éppen a nyomorultak szolgálata, a teljes szegénység vállalása érlelte ki vallásos életét, amely leginkább a kor nagy szentje, Assisi Ferenc lelkületével mutat szoros rokonságot: az ispotály kápolnáját is az 1226-ban eltávozott, s 1227-ben már szentté is avatott Ferencnek szentelték.

            Erzsébet élete ebben az időben egyre szűkebb keretek közé szorult. Maga is kivette részét minden munkából – a maga módján –, „ételeket készített, mégpedig ízetleneket és sótlanokat, mivel sem elkészítésük módját nem ismerte, sem alapanyaga nem volt hozzá. A nagy szegénység miatt gyakran beérte főzelékkel vagy egyszerű vízben megfőzött közönséges zöldségekkel, és valahányszor ugyanez a nyomorúságos étel az ő hanyagságából, mivel idejét imádkozásra fordította, a fazékban odaégve rossz szagot árasztott, örömmel tűrte el szolgálói efölötti pirongatásait.” Konrád felügyelete alatt aztán, aki közben a német területek inkvizítora lett, eltávolították régi szolgálóit, világi élete utolsó emlékeit is. 1231. november 17-én éjszaka távozott el közösségének legszűkebb körében. Marburgi ideje szinte példátlan a jótékonykodás és szolgáló szeretet történetében, halálát a környék szegényei és elesettjei siratták, akikről egyszer ezt mondta: „Megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.”

 

A szent új típusa

 

Marburgi Konrád már 1231-ben elkezdte szorgos munkáját, hogy Erzsébet szentté avatását mielőbb végbevigye. Ebben ugyan megakadályozta 1233-ban bekövetkezett halála, de Erzsébet már ebben az időben és széles körben a szentségnek oly nagy hírében állott, hogy a folyamat 1235-ben sikerrel járt, IX. Gergely pápa a szentek közé iktatta. Relikviáinak 1236-os felemeltetésén nemcsak a türingiai uralkodó család tagjai és a korábban Eisanach-hal ellenséges mainzi érsek, hanem maga a császár, II. Frigyes is részt vett. Ez az esemény a marburgi „Erzsébet-templom” építését is magával hozta, Marburgot pedig a következő évtizedekben Európa harmadik leglátogatottabb zarándokhelyévé emelte (Róma és Santiago de Compostella után!).

            Szent Erzsébet a 13. században fellendülő vallásos női közösségek és a szegénységi mozgalmak számára ragyogó példaképpé vált. Az egyház ezeknek az új áramlatoknak, amelyek nehezen találták helyüket a papság-szerzetesség és a laikus tömegek között - hiszen közösségben akartak élni, de a világban szolgálni -, éppen az ő példáját állíthatta követendő modellként. Nemcsak vallásosságának tartalma hozott azonban újat, hanem életútjának egyházi elismerése is, hiszen Erzsébet nem a szerzetesi szüzesség képviselője, hanem szerető feleség és anya is volt. Szociális elkötelezettsége és Istenbe vetett mély hite nemcsak a katolikus egyházban, hanem az evangélikus és más protestáns egyházakban is nagy tiszteletet vált ki mind a mai napig.

            Nem mellékes erre éppen Luther Mártont példának hozni. Luther számos helyen említi, méghozzá fenntartás nélküli tisztelettel! Az Asztali beszélgetésekben többször is idézi életének eseményeit (1522, 1537 – tehát már bőven a reformáció sodrában!). 1519-ben Bölcs Frigyes kancellárjához, Spalatinhoz, régi barátjához írva említi meg „unsere heilige Elisabethet”, sőt 1524-ben ki is mondja: „Ich glewbe freundlich S. Elisabeth zu Margburg sey heylig.” (Szívesen hiszem, hogy Marburgi Szt. Erzsébet szent.) Luther Erzsébet jelentőségét olyan nagyra tartotta, hogy együtt emlegette Ágostonnal, Jeromossal, Ambrussal, Bernáttal és Assisi Ferenccel – egyedüli asszonyként...

            Fontos megemlítenünk Hesseni Fülöp őrgrófot is, aki Hessen tartományban bevezette a lutheri reformációt, s később a reformált német fejedelmek vezéralakja is lett. Fülöp Erzsébet leszármazottja volt, s amikor 1526-ban bevezette területein az evangéliumi hitet, maga távolította el Erzsébet relikviáit a marburgi templom ereklyetartójából, s temettette el mindmáig ismeretlen helyen, hogy templomi tiszteletének véget vessen. Ezek után talán meglepő, hogy egy ismert korabeli ábrázoláson együtt faragták meg Erzsébet és Fülöp alakját – jelezve, hogy nem csupán a dinasztikus tisztelet járt ki mindkettejüknek, hanem vallásos buzgalmuk is egyaránt – hivatalosan is – tiszteletet érdemel. A reformáció bevezetése tehát csak a katolikus egyház szentjének kultuszával szakított, szolgálatát és vallásos buzgalmának példáját azonban nem szorította háttérbe.

            Ez a tisztelet nyilvánul meg abban is, hogy a Szent Erzsébet életével és hatásával foglalkozó tudományos kutatás sem rekedt meg katolikus berkekben, sőt a protestáns történeti kutatás egyik kedvelt alakja lett. Ennek nyomán valóban nem túlzás bátran kijelentenünk: Árpád-házi Szent Erzsébet az ökumenikus egyháztörténet egyik legjelentősebb személyisége.

 

Az idézetek forrása: Magyarország virága. 13. századi források Árpád-házi Szent Erzsébet életéről, Szent István Társulat, Budapest, 2001.

 

ÍRÁSAINK

 

FRIVALDSZKY SÁNDOR Kegyelem - megigazítás - eleve elrendelés

 

Ma már nem háborúzunk egymással, hanem testvérnek tekintjük a másikat, sőt az Augsburgi Nyilatkozat egy pici közeledést is hozott Krisztus követői között. A teológiai véleménykülönbségek azonban időtállóknak látszanak.

Igaz egy huszadik századi filozófiai irányzat szerint minden eszmei szembenállás a fogalmak pontatlan definiálásán, ezért egymás félreértésén alapul. Ezt az elméletet látszik igazolni például az a hiedelem is, hogy a moszlimok szerint a keresztények három istent imádnak, mert a Teremtő mellé „társították” Máriát, továbbá kettejük biológiai értelemben vett fiát, Jézust (Ó, borzalom!)

Minálunk talán már nincs ilyen félreértés, de más fogalmi csapágyon forog egy evangélikus, egy református, egy katolikus teológus agya. Igaz, egy egyszerű gyülekezeti tag elsősorban az inkulturális különbségekre figyel, a vallási nyelvhasználatra, továbbá arra, hogy milyen jel van a templom tornyán, mit visel a lelkész az istentiszteleten, mit éneklünk isten házában, míg a mélyebb hittani ismeretekkel rendelkező arról vitatkozik, hogy mi is történt a végvacsorán és mi történik az Úrvacsora alkalmából - Pázmány szókincsét használva.

Mint műkedvelő teológus viszont azt ajánlom tanult társaimnak, hogy az alábbi kérdéseket beszéljék meg, ha közelebb akarnak kerülni egymáshoz. A társalgás indulatmentesen is lebonyolítható.

1. Amikor Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, akkor adott-e  neki szabad akaratot is?

2. A szabad akarat fogalmába belefér-e, hogy az ember Isten akaratával szembeszegüljön?

3. Az ember teremtésével Isten kisebb lett-e?

Továbbá:

4. Ádám bűne mennyire tette tönkre az emberi szabad akaratot?

5. A tönkretett szabad akaraton hozott-e lényegi javulást Krisztus megváltása?

6. A keresztségben megigazított ember képes-e mindig Isten mellett dönteni alapvető kérdésekben, ha éppen tiszta a feje?

Továbbá:

7.A hit az belső meggyőződés, vagy reménység a jövőben?

  1. Az értelemmel és szabad akarattal rendelkező ember számára a hit csak értelmi megnyilvánulás-e, vagy van-e akarati vonatkozása is?
  2. Mit szóljunk a Korán 2. szúrájának 2.-5. verseihez, amelyeket a moszlim hittudósok az alábbiak szerint értelmeznek: „ .. Az igaz hit tehát abban áll, hogy az igazságot bensőleg valljuk, szóban kifejezésre juttatjuk és cselekedetekkel tételezzük. Legyen meg akár az utóbbi kettő, de az első nem, az ember képmutató (…), akinél hiányzik a második mozzanat: az hitetlen (…), aki pedig tetteiben marasztalható el: az bűnös (…).” (magyarra átültette Simon Róbert: A Korán Világa, 16. o., Helikon Kiadó, 1987.)

 

 

                             

Olvasói levél

 

Az Egy testben a kereszt által” c. írásban sok nagyszerű gondolat van. Az EVT tevékenységével kapcsolatos kritikát azonban nem tudom mindenben elfogadni.  Voltak és vannak "elhajlások". Az EVT-n belül is, éppen úgy mint az evangelikálok között. Azt azonban, hogy "Az ökumenizmus korábbi    „üdvtörténeti” szemlélete átadta helyét a „Földünkkel való törődésnek", vagy hogy a krisztocentricitás már nem sokat nyom a latban,

nem tudom elfogadni. Már az sem érvényes, hogy a Faith and Order és a Life and Work alapításuk óta feszültségben voltak egymással.  Igen, volt feszültség, de ez egészséges dinamizmus volt, quasi egymásra gyógyítólag hatottak. Mindkettő 1925-ben alakult. (A szöveg szerint, mintha 1910-ben alakultak volna.)  Az igazság az, hogy a Life and Work a Niceai Hitvallás évfordulóján alakult kifejezve ezzel is, hogy a gyakorlati tennivaló alapja Nicea  tiszta krisztológiája. A Faith and Ordert (nem Hit és REND, hanem Hit és Egyházszervezet) ugyanazok a személyek  alakították néhány hónappal később Lausanne-ban, mert tudták, hogy teológiai alap nélkül nincs ökumené.  Az 1910. Évi Edinburgh-i találkozó legfontosabb döntése: közelebb Krisztushoz, hogy közelebb jussunk egymáshoz. Az pedig nem Új-Delhiben, hanem az 1948-as, az EVT-t alapító, Amsterdamban tartott  ülésen fogalmazódott meg: azok az egyházak lehetnek tagok, melyek Krisztust Istennek,  Úrnak és Megváltónak vallják. Tehát az unitáriusok nem. Új-Delhi ezt  nagyon helyesen trinitárius alappá egészítette ki.

Konrad Raiser, az EVT előző elnöke ( a mai Samuel Kobia, volt lumrui hallgatóm)  írt könyvet a paradigmaváltásról. Ennek bizonyos aspektusairól lehet vitatkozni. Azonban ez erőteljes trinitárius pneumatológia alapon a Teremtést is komolyan veszi és  eredménye pl. a "konkrete Vetleiblichung des Evangeliums". Erről az evangélikálok néha elfeledkeznek. A Megváltó Isten a Teremtő Isten, nem a demiourgos. Egyébként napjaink egyik legfontosabb könyve David Bosh délafrikai teológus  TRANSFORMING MISSION c. műve,  amit Mayknoll jezsuita kiadója hozott ki. A könyv pár hónapja jelent meg magyarul. Sajnos lehagyták a főcímet. Magyar címe: Paradigmaváltás, a Harmat kiadó hozta ki.

1968-ban volt a nagy feszültség, amikor az EVT akkor még Church and Society címet hordozó Life and Work mozgalma kitűzte a jelszót: a '"World writes the agenda". Ezt azután sem a Faith and Order sem pl. az ortodoxok nem fogadták el.  Az EVT Missziói Bizottsága alapos bibliai tanulmányokkal egyensúlyozta ki ezeket a dolgokat. igaz az is, hogy Camberra-ban sok elfogadhatatlan kijelentés hangzott el. Ott is előjött az ősi kérdés a Szentlélek a Trinitas 3. Személye, imádandó Isten, aki egy az Atyával és a Fiúval, tehát nem emberi lelkesültség.

Valóban van probléma elég. Ezt azonban kiegyensúlyozottabban kellene kezelni, mint ez az írás  teszi. Egyébként nekem  van kapcsolatom  Princeton Teológiai iskolájával. Ott előadásokat is tartottam, de erről a csoportról nem hallottam.

Azt sem lehet egyetemesen elfogadottnak tekinteni, hogy a pápa "egyetemes pásztori hatásköre" minden egyházat    átfog.  Ez ma még nem általában elfogadott.

 

Pásztor János lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem ny. teológiai tanára

 

Végső Búcsú

Prof. Dr. Ferenc Antal egyetemi tanártól,

a Magyar Bioetikai Társaság elnökétől

 

Erősen hisszük és ezért reméljük, hogy amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy halálod után Te is örökké élsz a föltámadt Krisztussal.

Tudjuk, ahhoz, hogy föltámadjunk Krisztussal, előbb meg kell halni Vele, „el kell hagyni ezt a testet, hogy hazajussunk az Úrhoz” (2Kor 5,8).

Eltávozásod alkalmából gyűltünk most egybe a Veled való hatékony, szeretetteljes közösség kifejezéseként, hogy az örök élet reményében, Krisztus Urunk mennyei dicsőségében, a föltámadás fényében elköszönjünk, végső búcsút vegyünk Tőled.

A keresztény ember a keresztség által szentségileg már „meghalt Krisztussal”, hogy új életet éljen, s ha Krisztus kegyelmében hal meg, akkor a testi halál befejezi ezt a „Krisztussal való meghalást”, és véglegessé válik beiktatása Krisztusba az Ő megváltása által.

A halálban Isten magához szólítja az embert. Ezért a keresztény ember – Szent Pálhoz hasonlóan – vágyódhat a halál után: „Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek” (Fil 1,23); és Krisztus példáját követve képes halálát az Atya iránti szeretet és engedelmesség aktusává átformálni. Jézus halálával legyőzte a halált, és így minden ember számára megmutatta az üdvösség lehetőségét.

Professzor Úr földi zarándokútján, a kegyelem és irgalom idején alázattal készült halálának órájára. Miként Szent Ferenc Naphimnuszában mondja: „boldogok, akik magukat megadták a Te szent akaratodnak, a másik halál nem fog fájni azoknak”. Ő úgy nézte a halált, mint Jézushoz érkezést és belépést az örök életbe.

Drága Professzor Úr, Te, aki orvosként, kutatóként, bioetikusként tudományos, társadalmi és egyházi szolgálatod által oly sokat tettél az emberek igaz javának védelméért, az emberi életet, egészséget és méltóságot védő tudósi munkásságoddal, az Igazság hirdetőjeként és védelmezőjeként kimagasló példaként vagy előttünk.

Tudományos műveid, például „A bioetika alapjai” című könyved révén azonban nemcsak a szűk szakmai közösség, a kollégák, barátok ismerhettek és ismerhetnek meg, hanem a nemzedékek milliói is. Tanításoddal, lényegre törő látásmódoddal, a különböző egyetemeken, különösen a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytatott oktatói és nevelői szolgálatoddal sok ezer fiatalhoz, orvoshoz, jogászhoz és másokhoz sikerült eljuttatni az igaz emberi szót. Az által pedig, hogy a napjainkban egyre nagyobb jelentőséggel bíró bioetika területén meghatározó szaktekintélyként, hazai és nemzetközi viszonylatban is elismert tudósként tartanak számon, műveid tananyagként való megjelenésével munkásságod a földi zarándokutadat követően is tovább él.

Számunkra, akiknek megadatott, hogy barátként, kollégaként ismerhettünk, különösen meghatározó volt tudósi életpályád utolsó évtizede, amikor a Magyar Bioetikai Társaság elnöki tisztségét is betöltötted, s ebben a minőségben a tudós tudományszervező, konferencia-rendező, a hazai és nemzetközi tudományos élet jeles képviselő személyiségét, bioetikusként a jogtudomány, a filozófia és a teológia tudománya iránt is érdeklődő embert megismerhettük.

Tudományos munkásságodat, elismertségedet számos tudományos testületi, szerkesztőbizottsági tagság és kitüntetés is fémjelzi. Szolgálatod kiemelkedő pontja a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend-i tagság.

A föltámadásba vetett hitben és reményben, szívünkbe zárva, soha el nem feledve; legyen részed az Úr békéjében! Lásd meg szemtől szembe Megváltódat, és tegyen boldoggá Isten látása örökkön-örökké! Ámen.

 

Hámori Antal

 

SZERZŐINK

 

Bencze András 1960-ban született Budapesten. A József Attila gimnáziumban érettségizett majd elvégezte az Evangélikus Teológiai Akadémiát. Szellemi-lelki fejlődésének ezekkel egyenrangúan fontos helyei voltak családja és a Kelenföldi Evangélikus Gyülekezet. 1984 óta Székesfehérváron szolgál segédlelkészként majd 1986-tól lelkészként. A gyülekezetben való megismerkedés után 1988-ban köt házasságot Varga Tímea tanítónővel. Három leányuk van, 2000 óta vesznek részt a Házas Hétvége mozgalomban.

 

Blanckenstein György 1951-ben született. Középiskolai tanulmányait a Szentendrei Ferences Gimnáziumban, teológiai tanulmányait az Esztergomi Hittudományi Főiskolára végezte, 1974-ben Esztergomban szenteltek pappá. 1974-75 között Szomoron majd 1975-1985 között Budaörsön káplán, 1985-1990 között Budajenőn plébános; 1990-92 között a Központi Teológiai Szeminárium spirituális igazgatója, 1992-től Szentendrén plébános. A Házas Hétvége lelkiségi mozgalommal 1984-ben ismerkedett meg, a következő évben részvett a mozgalom hazai megindításában. 2003-ig ennek a lelkiségnek  volt a papi vezetője.

 

Dr. Bóna Zoltán 1956-ban született Kiskunlacházán. Református lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, a Theologiai Szemle főszerkesztője. Tanulmányait Debrecenben, Budapesten, Chicagóban és Atlantában végezte.

 

Dr. Fekete Márton 1934-ben született Kaposvárott. Orvosi diplomát kap a Szegedi Orvostudományi Egyetemen 1959-ben. Házas, három gyermeke van. A budai református egyházközség presbitere. Lapunk 59. számában jelent meg írása.

 

Dr. Frivaldszky Sándor 1938-ban született Budapesten. 1962-ben matematikus-matematika tanári diplomát szerez az ELTE-n. 1972-ben kandidátusi fokozatot szerez. Nős, a felsőkrisztinavárosi plébánia gyülekezetének tagja. Vallási és közéleti kérdésekről mintegy 50 írása jelent meg különböző újságokban. Utoljára lapunk 58. számában jelent meg írása.

 

Kara Zsuzsanna 1928-ban született Zentán. A család 1945-ben Magyarországra települ, 1948-ban a szegedi tanítónő képzőn kap diplomát és belép a Szociális Testvérek Társaságába. Még a jelöltképzés három éve alatt elvégzi a szociális és hitoktató képző iskolát.  A Népművelési Intézetben félállásban dolgozik, emellett hitoktatást végez illegálisan. 1958 és 89 között a budapesti Kövi Szűzmária plébánia adminisztrátora és folytatja az illegális hitoktatást. Elvégzi a 3 éves levelező teológiai képzést. Két évig Veszprémben majd 2005-ig a budapesti városmajori plébánián hitoktató.

 

Dr. Korányi András Budapesten született 1974-ben. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen szerzett teológusi diplomát 1998-ban, majd doktori fokozatot 2004-ben. Egyháztörténeti értekezésének címe: Árpád-házi Szent Erzsébet a 20. századi tudományos kutatás tükrében. Ösztöndíjas tanulmányokat folytatott az Egyházak Világtanácsa Ökumenikus Intézetében (1998), valamint a marburgi Philipps Universitäten (2000/01, 2002). Az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyháztörténeti adjunktusa, 1999-ben Csőváron, 2003 óta Budapest-Pestszentlőrincen végez lelkészi szolgálatot. Nős, egy gyermek édesapja.

 

Schmidt János 1959-ben született. Pécsett, a Pollack M. Műszaki Főiskolán épületgépész és műszaki tanári diplomát szerzett.  Jelenleg Pécsett egy kereskedelmi cégnél dolgozik ügyvezetőként. A '70-es évek végétől részt vesz keresztény kisközösségek, találkozók szervezésében, életében. Jelenleg a Gesztenyési Közösség vezetője. Nős, öt gyermekük van.

 

Dr. Solt Pál 1937-en született Szentendrén. 1960-ban végezte el az ELTE Állam- és Jogtudományi Karát. 1964-ben nevezték ki bírónak. 1990 és 2002 között a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Nős, egy gyereke és egy unokája van Római katolikus, az 1970-es évektől tagja volt a I. kerületi Szent Anna plébánia egyházközségi képviselőtestületének. 1993-tól a XII. kerületi Mindenszentek plébániához tartozik, itt is néhány évig képviselőtestületi tag volt. 1977 óta szoros, baráti kapcsolat fűzi a Taizéi Közösséghez. Legutoljára lapunk 57. számában közöltünk tőle írást.

 

Dr. Szebik Imre 1939-ben született Lébényben. 1962-ben elvégzi az Evangélikus Teológiai Akadémiát. Nős, két gyereke van. Különböző beosztásokban lelkipásztori szolgálatot végez Miskolcon, Komáromban, Budapesten. 2000-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház elnökpüspökévé választják. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke.

 

Fr. Zatykó László OFM 1947-ben született Budapesten. 1966-ban belép a ferences rendbe, 1973-ban pappá szentelik. Orosz-magyar tanár szakon végez az ELTE-n. 15 évig tanít az esztergomi és szentendrei ferences gimnáziumokban. 1989-tól több évig a kárpátaljai misszióban szolgál. 25 év óta a Kapisztrán Szent János ferences rendtartomány magiszteri feladatait látja el.

 

TARTALOM

 

rOGER TESTVÉRRE EMLÉKEZÜNK

SOLT PÁL  A KÖZÖSSÉG PÉLDÁZATA - Roger testvér és a Taizéi Közösség

 

Az Ökumenikus Tanács közgyűlése 2005. november 29.

 

SZEBIK IMRE Elnöki jelentés

BÓNA ZOLTÁN Főtitkári jelentés

 

KÖT konferencia

TÁJÉKOZTATÁS A KÖT ELNÖKÉNEK MEGVÁLASZTÁSÁRÓL ÉS AZ EGYESÜLET HELYZETÉRŐL

 

            FEKETE MÁRTON Bevezető szavak

 

BLANCKENSTEIN GYÖRGY A Házas Hétvége ökumenikus tapasztalatai

 

BENCZE ANDRÁS A Házas Hétvége

 

SCHMIDT JÁNOS  Közösségépítés

 

KARA ZSUZSANNA A Szociális Testvérek Társasága

 

ZATYKÓ LÁSZLÓ A munka mint kegyelem, a munka mint veszedelem - Szent Ferenc tanítása a munka és imádság kapcsolatáról

 

ELŐADÁSAINK

 

KORÁNYI ANDRÁS Egy „ökumenikus szent”: Árpád-házi Szent Erzsébet

 

ÍRÁSAINK

 

FRIVALDSZKY SÁNDOR Kegyelem - megigazítás - eleve elrendelés

 

OLVASÓI LEVÉL

 

Végső Búcsú Ferenc Antaltól, a Magyar Bioetikai Társaság elnökétől

 

 



· Az írás eredetileg a Vigilia 2005. októberi számában jelent meg.

· A KÖT konferenciáján 2005 szeptember 9-én elmondottak szerkesztett változata.