ÖKUMENÉ

 

Ökumenikus negyedéves folyóirat

XII. évfolyam  2.  szám

 

(59. Krisztusi Ökumené füzet)

 

A

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

közhasznú szervezet,

támogatói tiszteletpéldányt és

az SZJA-kötelezettségüket

csökkentő igazolást adnak

 

Megjelenik az Országgyűlés, a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Civil Alapprogram, a Fővárosi Közgyűlés és a Keresztény Közéleti Akadémia Alapítvány támogatásával.

 

        

Kiadja a

KÖT

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

1062 Budapest, Andrássy út 132.

Tel/Fax: 3122-739

Felelős szerkesztő:

Dr. Vető István

 

 

Felelős kiadó:

A KÖT elnöksége

 

 

Tördelőszerkesztő:

Keszthelyi András

 

Készült a Label Kft. nyomdában.

Felelős vezető: Berend Albert.

 

ISSN 1218-795X

 

Internet cím: http://bocs.hu/okumene/oku.htm

 

 

Szerkesztők:

 

Boronkainé Salacz Ágnes

Dr. Fekete Márton

Dr Győri József

Dr Hervei Sarolta

 

Szerkesztő bizottság:

 

Aszalós János

Ft Dr Bábel Balázs

Duka Erika

Dr Gaizlerné Dr Madarász Judit

Dr Heller György

Dr Hojcska Mária

Ihrig Dénes

Kalota József

Lak Gyula

Dr Lenhardt Vilmos

Dr Medgyesi György

Dr Pruzsinszky József

Réz-Nagy Szilvia

Rippel Géza

Dr Tóth Károly

 

 

Munkatárs: Szlepák Timea

 

A

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

 

örökös elnöke:

Dr. Gaizler Gyula

 

örökös tiszteletbeli alelnök

Dr. Gyökössy Endre

 

Irásaink az egyes szerzők véleményét tükrözik.

 

A közlésre szánt kéziratokat lehetőség szerint e-mailen vagy mágneslemezen a felelős szerkesztőnek - h5980vet@ella.hu ill. Vető István 1026 Budapest, Balogh Ádám u. 18/c címre – kérjük elküldeni.

 

MIHAIL metropolita

Az Ortodoxia egysége és tanúságtétele·

 

 

Főtisztelendő Sofronie Püspök Úr, a Román Ortodox Egyház Képviselője, Tisztelendő Atyák, Kedves Testvéreim és Nővéreim!

 

Krisztus Feltámadt!

 

   Nagy örömmel és Isten iránti hálával, húsvéti hangulatban köszöntelek benneteket ebben a beloianniszi szent templomban a hagyományos magyarországi Ortodox Napok össz-ortodox összejövetelén, amelyet évente a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa szervez - idén az Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Exarchátusával együttműködve. A zsoltárköltőt idézve elmondhatom: „Mily gyönyörűség együtt lenni a testvéreinkkel.” Örömünket és hálánkat fokozza, hogy ma, itt egybegyűlve, együtt dicsérjük Istenünket. Mert a legnagyobb dolog, amit tehetünk, az a hálaadás, az Eucharisztia és az istendicséret, s mindezeket összefoglalva a doxológia, amelynek során együtt dicsőítjük Istent, együtt adunk hálát Neki. 

   Mindazért, amik vagyunk és mindazért, amink van, Istennek tartozunk hálával és dicsérettel. A Liturgiánkban azt valljuk, hogy minden jóságos adomány felülről, Istentől ered. Egész lényünket és életünket, magunkhoz és másokhoz fűződő viszonyunkat Ő határozza meg. Erre utal Egyházunk elnevezése is: az hogy „Ortodox Egyháznak” nevezzük. Az „ortodox” jelző, mint tudjuk, a helyes, az igaz istendicsőítést jelenti. Ez mindenek előtt arra utal, hogy az Egyházban igaz módon dicsérjük az Istent, és ennek megfelelően az igaz hitet követjük, az igaz tanítást valljuk. Amikor ma együtt dicsérjük Istent, az egység első és alapvető jellemzőjét, a közösségi létet, a „koinoniát” valósítjuk meg, amely többet jelent egy azonos helyre összehívott találkozónál.

   A különböző Ortodox Egyházak tagjainak összejövetelén az a kötelességünk, hogy liturgikus és eucharisztikus tanúságot tegyünk elsősorban saját Egyházaink és a híveink hitéről. Azokat a közös kincseket kell felmutatnunk, amelyeket a mi Urunktól kaptunk, s amelyeket a következő nemzedék számára, az egész emberiség javára szeretnénk minél sértetlenebb formában továbbadni. Ez örömteli feladat akkor, ha az ortodox család tagjai összhangban vannak egymással. Voltak és mindmáig vannak azonban olyan pillanatok, amikor ez a harmonikus együttműködés nem tökéletes, nem megfelelő. Ez a múltból eredő és ma is tartó szomorú állapot aggasztó és fájdalmas számunkra. Egyes testvéreink e történelmi folyamat nyomán félreértelmezték az ortodox világban első, egyetemes patriarcha felelős szolgálatát és küldetését, ún. primátusát. Világossá kell tenni számukra, és ismételten emlékeztetni kell őket arra a sok áldozatra és szenvedésre, amelyet a Konstantinápolyi Nagy Szent Anyaegyház vállalt és vállal ma is azért, hogy leányegyházai vele egyenrangú egyházak lehessenek – továbbá azért, hogy fáradhatatlan gondoskodásának köszönhetően megőrizze velük az egységet, s ezáltal biztosítsa folytonos jelenlétüket az össz-ortodox tanúságtételben. S bár sem a hely, sem az idő nem alkalmas a múlt áttekintésére, a történelem mindezt ékesen bizonyítja: igazolja, hogy csakis összhangban és egységben tehetünk valódi és hiteles ortodox tanúságtételt.

   Ennek függvényében szeretnénk az ortodox tanúságtételt általános keresztény szinten is megvalósítani, ahogy erről a III. Nagy Ortodox Zsinat előkészítő bizottsága 1986 novemberében a svájci Chambésy-ben határozott: „Az Ortodox Egyház, amely szüntelenül imádkozik a „mindenek egyesüléséért”, az ökumenikus mozgalomban megszületésétől kezdve részt vesz és hozzájárul annak további alakulásához és fejlődéséhez. Az Ortodox Egyház ökumenikus szellemének köszönhetően mindig a keresztény egységért szállt síkra. Ezért az ökumenikus mozgalomban való ortodox részvétel nem ellentétes sem az Ortodoxia természetével, sem annak történelmével. Az Ortodox Egyházak részvétele inkább annak az apostoli hitnek a kifejeződése, amely az új történelmi feltételek között felmerülő létkérdésekre válaszol.” Ez a valamennyi Ortodox Egyház képviselői által hozott közös határozat ma sem veszített semmit jelentőségéből. Részvételünk és hozzájárulásunk nem felületes kötelezettség, mert az Ortodox Egyházak – Magyarországon és másutt is - szerves, egyenjogú és aktív tagjai az ökumenikus szervezeteknek. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a mi szervezetünk is; tisztáznunk kell azonban elsősorban magunk és más egyházakból származó felebarátaink előtt, hogy az ökumenikus mozgalomnak nem vendégei, hanem sokkal inkább felelős szervezői vagyunk.

   Röviden szeretnék még egy fontos dolgot megemlíteni. Európa ma új arculatának és lelkületének kialakítása előtt áll. Az, hogy ez milyen lesz, a mi együttműködésünktől is függ. Közös és elengedhetetlen kötelességünk tehát, hogy ne csak magunk, hanem egész Európa békés és együttérzéssel, szolidaritással teli jövőjét biztosítsuk földrészünk valamennyi népe számára.

   Mindezért, tisztelendő Atyák, szeretett testvérek és nővérek, elegendő okunk van örvendezni és dicsérni Istenünket, hogy mi, magyarországi ortodoxok, a testvéri szeretet gyakorlása mellett tehetünk tanúságot. Tudom, hogy nem mindig volt ez így. Ezzel kapcsolatban idézem Bartholomeosz egyetemes patriarcha szavait, amelyeket még patriarchává való választása előtt mondott, de amelyek ma is időszerűek: „Az ortodoxok közötti kapcsolatban néha több, néha kevesebb probléma merül fel. Mert melyik élő szervezetben vagy családban ne lennének problémák? Az Ortodox Egyház egy élő és dinamikus szervezet, amelynek hagyománya és történelme van, nem pedig archeológiai lelet vagy múzeum.”

   Hiszem, hogy az Isteni Kegyelem a hiányosságokat pótolja, a gyengeségeket gyógyítja. Kérem Istenünket, legyen velünk és világosítson meg minket, hogy a jövőben mindannyian ezen az úton járjunk, s ezáltal az ebben az országban élő híveink és minden keresztény hívő javát szolgáljuk. Ámen.

 

II. János-Pálra emlékezünk

 

FEKETE MÁRTON

 

II. János Pál temetése után….

 

Anyósom soha azt a szót hogy alsónadrág ki nem mondta, csak lábravalóként illette ezt a ruhadarabot; fogalma sem volt szegénynek arról mit jelent az, hogy nyilvános ház, és amikor 5 férfiembernek, akik segítségére siettek egy kerti munkában, vett 2 üveg sört, megkérdezte az eladót: ez meddig áll el? Ez jutott eszembe amikor néhány újságírói reflexiót olvastam a pápa haláláról. Olyan ember, aki nem élte át a háború utáni szovjet megszállást annak minden szennyét saját bőrén tapasztalva, különösen, ha nem is élt még a II. Világháború idején ugyanúgy nem érti a szovjet rezsim megszűnésének jelentőségét és belső mozgatóit, mint ahogy anyósom a szilaj élet szélsőségeinek leghalványabb vetületeit sem értette.

Tudtuk persze, hogy a „nyugatiak” úgy, ahogy vannak naivak. 56-ban azt kérdezték a disszidensektől, amikor elmesélték az ávós házkutatásokat, nem volt kiírva hogy privát? Még a nyolcvanas években is úgy látták, hogy ha néhány kutatót kiengednek hosszabb tanulmányútra is az már nagy dolog és akkor szűnt a zsarnokság, pedig a kilátástalanság ugyanaz maradt, karöltve a mindent ellepő közönnyel és erkölcsi süketséggel, vaksággal – és félelemmel. A kilátástalanság okozta erkölcsi züllés mélységei távoli perspektívából nem látszanak, legfeljebb nevetségesnek tűnnek.

A szovjet rezsim embere leginkább azzal jellemezhető, hogy míg az angol több dologra is azt mondja: one doesn’t (az ember ilyet nem tesz), a szovjet rezsimbe belekényszerített tömeg egy idő után már bármit megtesz, hiszen őt is meglopták, megkeserítették, félelembe kényszerítették, akkor tehát mindent szabad, legelsősorban lopni aztán meg nem törődni semmivel csak azzal, hogy ami nekem kell az meglegyen, ha lopással úgy, ha mások beárulásával amúgy és ha hazudni kell, elhiszem az „eszmét”, kinek fáj?

Azoknak akik ezt a hatalmat fenntartották egy szempontjuk volt csupán: a minden gátlás nélküli hatalomvágy, azzal a kizárólagos céllal, hogy relatíve nagy összegű közpénzt a saját javára fordíthasson a hatalomszerző szűk csoport. Az eszközökben válogatás nem volt, az alaptalan rágalmak áradata külső szemlélő számára beláthatatlan volt, bárkit bármikor kényszermunkára, börtönbe lehetett küldeni, sőt nem ritkán megöletni is lehetett akárkit. A magánélet semmilyen része nem maradhatott ellenőrzés nélkül, különösen veszélyes volt, ha valakinek önálló ötletei támadtak. Mindezt megérteni nehéz – ilyen aljasság nem létezhet gondolták sokan, különösen azok, akiket a szépnek álcázott u.n. baloldali eszmék szele elért. A szél iránya ugyan sokoldalú lehet, a naiv kispolgár könnyen becsapható, Napóleont és Hitlert sem időben ismerték fel mint életveszélyes csibészt, gazembert.

Támadt egy ember, aki a „nyugati félteke” hatalmasaival meg tudta értetni a szovjet rendszer lényegét. Tehette ezt mert jól értette nyelvüket, jó megjelenésű ember volt és ráadásul olyan pozícióban volt, amelyből  messzire hangzott, és jól érthetően, amit mondott. Ez nagyon fontos volt, hogy a naiv ábrándokat végkép elfelejtsék azok, akiknek fontos volt ezt elfelejteni. Mert valakinek végre meg kellett mondani, nem az újságok főcímeként, hanem ott ahol a valódi döntések születnek, emberek ezt abba kell hagyatni, mert különben ugyanúgy mint ma a terrorista veszély, a szovjet veszély is állandó fenyegetettséget jelentene. Korea, Vietnam, a magyarok, majd a csehek megszállása, a lengyel Szolidaritás mozgalom elfojtásának kísérlete világosan mutatta, hogy a szovjet veszély sokkalta nagyobb kiszámíthatatlan fenyegetéseket tartogat, mint az Alkaida. Körülbelül ez az, amit a II. János Pál néven pápává lett Karol Vojtyla megmagyarázhatott pl. Reagen-nek. Tette ezt gyűlölködés nélkül, emberbaráti hangon, hozzátéve: ne féljetek. Ez az első szempont amiért, most, közvetlenül a halála után nem vitatkoznék a pápai konzervativizmussal, ám van még egy másik érvem is ehhez.

Az ember, bár csodálatos lény, fantasztikus művek létrehozásra képes, ugyanolyan kiszolgáltatott környezete, egészsége, saját érzelmi léte szempontjából, mint bármely más biológiai objektum (növény vagy állat). A különbség csak az, hogy az ember ezt tudja. Ezért keres egy „lelki” fix pontot amióta csak létezik a földön és örül ha Archimedestől eltérően talál egyet. A fix pont a keresztény hitvallás szerint a teremtett világ rendje, és az áldozathozatalt követő lelki öröm. E megtalált kiindulópont képviseletében az egyházak sokszor sokat tévedtek. Kevés a példaként kínálkozó bemutatás, minta. Most bizonnyal volt egy, akit nagy tömeg fogad el. Amikor a fix erkölcsi pontokban elbizonytalanodott „globalizált” ember példaképet vél felfedezni, legalább is nem bölcs dolog a fanyalgás bármilyen, esetleg amúgy érthető okból. Ha egy kicsit is ért a tömegpszichológiához egy újságíró, és ráadásul felelősséget is érez az emberiség sorsáért az most nem rombol tekintélyt. Korunk szokása a deheroizálás - jobban eladható így az újság. Csak remélni lehet, vannak fontosabb szempontok is.

 

(egy református „természettudós”)

 

MEDGYESI GYÖRGY

 

 Szubjektív sorok II. János Pál pápáról

 

Most, hogy a lengyel pápa több, mint huszonöt évi szolgálat után eltávozott, feltehetjük a kérdést, mi az, amit az ő üzenetéből  meg szeretnénk őrizni életünk hátralevő részére. Magamnak így sikerült megfogalmaznom: jó reménység köszönthet a földre a megbocsátás és kiengesztelődés által. A szentírási alap nyilvánvaló. A szentatya maga kezdte meg a kiengesztelődés művét: az új évezred küszöbén megkövette mindazokat az embereket és embercsoportokat, akiknek emberségét, emberi méltóságát, emberi jogait az Egyház, a kereszténység nevében  sértették meg a történelem folyamán. Nem csak buzdított tehát, maga kezdte el építeni a kiengesztelés művét. Bárcsak figyelnénk rá sokan.

Két éve, 2003 júniusában a már idős és beteg pápa elutazott Boszniába, hogy boldoggá avasson egy XIX. században élt horvát nemzetiségű teológust. Úgy gondolom, hogy ezt a zarándokutat fontosnak tarthatta, hiszen ezen a helyen csak néhány évvel korábban háború folyt, és a szembenálló felek iszonyú atrocitásokat követtek el. A Banja Lukában elmondott beszédeiből szeretnék felidézni néhány részletet, mert úgy érzem ezek szépen példázzák gondolatainak lényegét, és az időpont miatt akár búcsú üzenetének is tekinthetjük:

Megérkezésekor, a Banja Luka-i repülőtéren mondta: „…  Annak tudatában, hogy a rádión és televízión keresztül eljutok otthonaitokba, köszöntelek és magamhoz ölellek Benneteket, Bosznia-Hercegovina különböző részein élő kedves emberek. Ismerem a hosszú megpróbáltatásokat, amelyeket elviseltetek, a mindennapos szenvedés terhét életetekben, a bátortalanságra és csüggedésre csábító kísértéseket, melyekkel szembe néztek….
Jövőtöket elsősorban nektek magatoknak kell építenetek! Jellemetek szilárdsága és a rátok jellemző gazdag emberi, kulturális és vallási hagyományok jelentik a ti igazi vagyonotokat. Ne adjátok fel! Biztos, hogy újra kezdeni nem könnyű. Áldozatot és kitartást kíván; tudni kell a magot elvetni és aztán türelmesen várni. De tudjátok, hogy újra kezdeni mindazonáltal lehetséges. Bízzatok Isten segítségében és bízzatok az emberi kezdeményezésben is.

Ha azt kívánjuk, hogy az emberi társadalom emberi arcot öltsön, és mindenki bizalommal nézzen a jövőbe, az embert belülről kell újjá építeni  azzal, hogy a sebeket begyógyítjuk és a kölcsönös megbocsátás által elérjük az emlékezet valódi megtisztítását. Minden jónak, és sajnos minden gonosznak is a szív mélyén van a gyökere (l. Mk. 7, 21-23). Itt kell a változásnak megtörténnie ahhoz, hogy megújuljon a társadalom szövete és olyan emberi kapcsolatok szövődjenek, amelyek az ország erői közötti együttműködést segítik elő. …”

A boldoggá avatási szentmisén elmondott homiliából:  …”Ebben a városban, melyet a történelem során olyan sok szenvedés és vérontás jelölt meg, kérem a mindenható Istent, hogy bocsássa meg a bűnöket, melyeket az emberiesség, az emberi méltóság és szabadság ellen elkövettek, a Katolikus Egyház gyermekei is. Kérem, hogy erősítse meg mindenkiben a kölcsönös megbocsátás iránti vágyat. Csak a valódi megbocsátás légkörében érhetjük meg, hogy a sok ártatlan áldozat, és az áldozatok emléke ne legyen hiábavaló, hanem a testvériesség és megértés szellemében új kapcsolatokat építő erő. ….”

Ezekre a szavaira emlékezve búcsúzom szentatyánktól, a lengyel pápától.

 

(egy katolikus „természettudós”)

 

JOE A. IBEMBGO

 

A népek pápája: tiszteletadás II. János Pál pápának·

 

Már nem hír az, hogy II. János Pál pápa, a világ egymilliárd katolikusának  karizmatikus vezetője 26 évi pontifikátus után eltávozott, hogy találkozzék teremtőjével.

A hívek és csodálók növekvő tömegében az áradó érzelmek és áhítat példátlan megnyilvánulásában tesszük mi is egy olyan ember méltatását, aki oly sokat adott a világnak. Kezdve a vasfüggöny elleni  hősies megnyilvánulásától  a saját hitéért való megalkuvás nélküli kiállásáig, azért, hogy pozitív globális érdeklődést tartson fenn számos ügyben, és mert II. János Pál egy igazi úttörő volt. Meggyőző és szenvedélyes, amikor bátran szembeszállt  a kapitalista és imperialista filozófiával, amely hagyta a világot gazdagokra és szegényekre szakadni. Az emberi szabadság igazi bajnoka volt, és páratlan ügyvédje a szegényeknek és szükséget szenvedőknek.

Platón szerint egyeseket a luxus és a látványosság iránti égő vágy ejt rabul, míg mások az érzelmek és a bátorság lovagjai, akik gondoskodnak az elesettekről és örömüket lelik az igaz ügyért vívott küzdelemben. Ők azok, akik másokért föláldozzák életüket. Az elhunyt főpásztor bizonyára az utóbbi csoporthoz tartozik. Olyan ember, aki a megbékélésben lelte örömét a katonai konfliktusok helyett; aki inkább hitt a párbeszédben, mint az erőszakban; aki a mások jólétét kívánta; aki azt vallotta: mondj le valamiről, hogy felemelkedhessél; egy ember, akinek az akarata fény volt és nem tûz; aki számára a menny nem hatalom, hanem igazság, megbocsájtás és szeretet.

Megmutatta Krisztus kedvességét, különösen ahogy megbocsájtott felbérelt gyilkosának, a török Mehmet Ali Agca-nak 1981-ben, amikor meglátogatta börtönében és megölelte.

János Pál kétség kívül az igazság és az együttérzés jelképe volt. Az 1998-as nigériai látogatásakor nem csupán személyes és nemzeti, de ökumenikus gyógyulást is hozott és sok pozitív emléket hagyott.

A keresztény közösség és a humánum egy ikont veszített el benne, olyat, amely a mennyekhez kapcsolta. „Mindegyikőtökben tudatosodnia kell annak, hogy egyszer el kell hagyni ezt a bűnös világot, s ezért több figyelmet kell fordítani a másvilágra.” Az elhunyt főpap jó harcot harcolt. Pályáját befutotta és várja őt az igazság koronája. Én nem rendelkezem különös nyájassággal ahhoz, hogy érzékeltessem azt a pozitív benyomást, amelyet ez az „élő legenda” gyakorolt az emberiségre.

Miközben együtt érzünk római katolikus testvéreinkkel óriási veszteségükben, eközben azért imádkozunk, hogy az Úr adjon a katolikus világnak egy másik kegyes szívű és látnoki képességű pápát, hogy folytassa és befejezze a jótéteményeket, amelyeket az elhunyt pontifex hagyott maga után.

 

Nyugodjál az Úr kebelén, legkedvesebb pápánk, Isten veled atyánk.

 

(fordította Kolonits Veronika)

 

ELŐADÁSAINK

 

Gánóczy Sándor

 

Mária Luther, Kálvin és a II. Vatikánum teológiájában·

 

Mit tanított Luther Márton Máriáról és a Mária-tiszteletről? Erre a kérdésre szeretnék előadásom első fejezetében vázlatos választ adni. A másodikban pedig arra, hogy milyen módosításokkal vette át Kálvin János a német reformátor idevágó hagyatékát. A harmadikban nagy vonalakban össze fogom hasonlítani a két nagy teológus álláspontját a II. Vatikáni zsinat elméleti és gyakorlati mariológiájával.

 

-          1. Luther krisztusközpontú Mária-képe

 

Krisztusközpontúság és bibliai megalapozottság… Ezt a két elvet követi Luther Máriáról és az ő tiszteletéről szóló szövegeiben. Hangsúlyozza, hogy ő a Szentírásban és a Hagyományban elsősorban azt keresi, ami Krisztusra utal, „was Christum treibet”, és ami a benne megvalósuló üdvösséget érinti. Nem írt a Szűzanyáról külön értekezést. De minden Jézus életéről, személyéről, hithirdetéséről és szenvedéséről szóló tanúsággal kapcsolatban, amely megemlíti Máriát, méltató szavakkal illeti. Mondhatnánk úgy is, hogy krisztológiai főmondatok egész seregében elengedhetetlen számára a mariológiai mellékmondat.

 

1.1. Luther mariológiája

 

Lehetne a reformátor híres Magnificat-kommentárjával kezdeni. Szerintem azonban annak témája annyira Isten kegyelme és az egyedül Neki járó hálaadás, hogy Mária személye bizonyos mértékben a háttérbe szorul. A szerző itt számos ószövetségi és újszövetségi szöveget idéz, hogy kimutassa, hogyan hivatott minden hívő az igazságos és irgalmas Isten magasztalására. Erre példa a Magnificat himnusz, és ebben az összefüggésben jelenik meg az így imádkozó Mária is. Személye sajátosságáról, élete döntő eseményeiről aránylag kevés szó esik. Hogy megtudjuk, hogyan látta Luther azt, ami Máriában egyedülálló, ajánlatos először többi írásaiban tallózni, és csak azután elemezni a híres kommentárt.

Kezdem egy szöveggel, amelynek tárgya az evangéliumi hitvallás: „Mária, a szent szűz, nem csupán Krisztusnak az embernek valóságos anyja, hanem az Isten Fiának is”, amint azt Lukács (1,35) az angyal szavait idézve kifejezésre juttatta: „Ami tőled születik, azt Isten Fiának fogják nevezni”[1]. A reformátor, aki minden ellenkezés nélkül átveszi az Efezusi zsinat „theotokosz”, azaz „istenszülő” kifejezését[2], azt meg is akarja védeni minden félreértéstől. Nem lenne helyes arra gondolni, hogy egy ember emberi módon adna életet Istennek. Ezért szükséges, hogy Máriáról, mint „az Isten Fiának anyjáról” beszéljünk. Így kell értelmezni az ún. „istenanyaság” hittételét. Egyedülálló dolog, hogy egy halandó asszony a halandó asszonyok között ama kiváltságban részesüljön, hogy Isten örökkévaló Fiának anyjává legyen. De ez a kiváltság, jobban mondva kiválasztottság, nem teszi át Máriát az isteni szférába. Méhében Isten Fiát hordozva, marad emberi anya az emberi anyák között.

Egy másik idézet témája a szent Szűz hite. Lk 2,15–20-at Luther így értelmezi: „Szűz Mária az a szív volt, akibe (az isteni) szavak mélyen behatoltak és benne is maradtak”[3]. Még egyértelműbb egy másik mondat: Ezek a szavak „tették, a Szentlélek behatására, terhessé”[4]. Megkapó a merészség, amellyel a reformátor az Isten igéjének nemzéshez hasonló hatást tulajdonít. Természetesen nem egyoldalú tevékenység értelmében. A magzat úgy jön létre, hogy Mária hisz az isteni szónak, hogy bizalommal hisz benne, hogy egész életét arra bízza. Csak így akarta az Ige és a Lélek átvenni a megtermékenyítő sperma szerepét. Csak így lehetett a szűzből ez a bizonyos egyedülálló anya. Ami pusztán természetes módon lehetetlen[5], az lehetővé lesz ott, ahol az Ige a természet talajában gyümölcsöt hoz.

Csoda történik? Minden bizonnyal. De nem olyan értelemben, hogy a Mindenható hatályon kívül helyezné az általa teremtett természetben mutatkozó törvényszerűségeket. „Isten úgy akarta – olvassuk –, hogy Krisztus mint egy „természetes anya (…) természetes fia” lássa meg a napvilágot[6]. De ugyanakkor azt is kívánta, hogy ez a test- és vér-ember csodálatos módon más és „több” legyen mint a többi ember.

A katolikus olvasót talán meglepi, hogy Luther itt az eucharisztikus „átváltozás” analógiájához folyamodik: Amint a kenyér és a bor az úrvacsorában a Szentlélek és az Ige erejéből Jézus testévé és vérévé válik, úgy lesz Mária természetes gyermeke is lényegesen más és több, mint a földkerekség többi gyermeke. Ebben áll a megtestesülés csodája. Az emberi lét és sors átváltozásában, konszekrációjában[7].

Amennyiben Jézus ilyen módon más, annyiban érthető, hogy Mária is más, mint a többi nő: egyszerre szűz és anya. Anyai szűz és szűz anya. Idézet: „Szilárdan hiszem, hogy (Krisztus) érettem a Szentlélektől minden emberi és testi közreműködés nélkül fogantatott, testi apa és férfisperma nélkül (…). Hiszem, hogy érettem született a tiszta szűztől, Máriától”[8]. Szépen és finoman utal Luther ebben az összefüggésben József magatartására, aki kibírta a nagy ellentmondást. Ellentmondást az ő Mária iránti szereleme, szeretete és terhességének megmagyarázhatatlan mivolta között. A zsidó törvények értelmében joga lett volna feleségét eltaszítania, sőt talán mint házasságtörőt meg is köveztetnie. De ő, mondja a reformátor, nem akarta rossz hírbe hozni, és ezért inkább titokban kívánt „megválni tőle”[9]. József hite is hősiesnek mutatkozik. Azt is az Ige és a kegyelem tették lehetővé.

Az az asszony, aki ebben a helyzetben a kívülállók ítéletében bűnösnek tűnt, valójában bűntelen volt és maradt. A reformátor nem használja itt a „szeplőtelen” jelzőt, még kevésbé a „szeplőtelen fogantatás” fogalmát. Tudott dolog, hogy az ő idejében az egyházi tanítóhivatal még nem tett idevágó dogmatikai kijelentést[10]. Luther azonban világosan és állhatatosan hitet tett a Szűz bűntelensége mellett. „Mária – írja Lk 2,22-t kommentálva – hat héttel (Jézus születése után) elment a templomba, hogy a törvényt követve alávesse magát a tisztulás szertartásának, mint minden más asszony”[11]. Nem igényelt maga számára kivételt.[12] Persze Luther itt egy kissé „csúsztat”, jobban mondva elhallgatja a különbséget a rituális, szertartási, úgynevezett tisztátalanság és a bűnösség között. Talán azért jár el így, mert Jézus példaadására gondol, aki, Máté szerint (3,14k), bár bűn nem terhelte, Keresztelő Jánostól a bűnbánat keresztségét kérte, mert szolidáris akart lenni minden bűnössel. Bár itt az egzegézis sántít, a szándék jó és érthető.: az anya és a fiú lelkisége között sok a rokon vonás.

Beszél-e Luther a Szűzanya „eredeti”, ill. „áteredő bűntől” való mentességéről? Az általam átvizsgált szövegekben nem találkoztam ugyan ezzel a gondolattal, ami esetleg arra a rendhagyó álláspontra engedne következtetni, hogy a reformátor nem követte mindig és minden összefüggésben az ágostonos bűnelméletet. Ezt azonban csupán fenntartással merem állítani.

Hogyan végezte be Mária földi életét? Úgy halt-e meg, mint minden halandó? Isten magához vette-e testestül-lelkestül az örök életbe? Részesítette-e minden más ember előtt Jézus feltámadásának csodájában? Itt sem találtam tallózásom folyamán idevonatkozó lutheri kijelentést, ami érthető, hiszen az Újszövetség nem ad semmi idevágó felvilágosítást. Mindenesetre érdekes, hogy legalább két későbbi Luther-tanítvány, Johannes Brenz (1499–1570) és Valerius Herberger (1562–1627) azon a véleményen volt, hogy Mária hasonló módon hagyta el a földi életet, mint Hénoch, akit a Teremtés könyve szerint (5,24) „Isten elvitt”, vagy mint Illés próféta, aki „a forgószéllel felment az égbe” (2Kir 2,1).[13] Amennyiben ez a feltevés helytálló, Mária Krisztus-követésének újabb példájával állunk szemben. A halál mezsgyéjén túl is követte fiát.

 

1.2. Luther Mária-tisztelete

 

Milyen ájtatosság felel meg az itt felvázolt teológiának? A kutatók nagy része úgy véli, hogy nem lenne helyénálló a reformátornak a szó szoros értelmében vett Mária-kultuszt tulajdonítani. Mindenesetre helyesebb Mária-dicséretről és –tiszteletről beszélni. Annak az asszonynak a tiszteletéről, akit már Isten is megtisztelt, aki minden egyedülálló tulajdonságát és tiszteletre-méltóságát Isten kegyelmének, „sola gratia” köszönheti.

Legyen szabad Luther egyik költeményét, amelynek címe „Dicshimnusz Jézus Krisztus a mi Urunk születéséről”, először németül, aztán magyar fordításban idéznem: „Den aller Welt Kreis nie beschloss, der liegt in Maria Schoss; er ist ein Kindlein worden klein, der alle Ding erhält allein”.[14] Szabadon lefordítva: Az, akit nem lehet a világ korlátai közé zárni, ott nyugszik Mária ölében; az, aki minden dolgot létben tart, csecsemő lett a csecsemők között.

Most idézhetjük a bevezetőben említett Magnificat-kommentárt is, (Zárójelben: X. Leó pápa, aki Luthert kiközösítette, nem tudva, kitől származik a kommentár, állítólag így kiáltott fel: „Áldottak a kezek, amelyek ezt írták!”[15].)

A könyvecske fő témája az az Isten, aki szeret a „kicsiben nagyot tenni”, aki „a magasságból a mélységbe tekint”, aki egy egyszerű zsidó nőt tesz meg örökkévaló Fia anyjává. Ezt az asszonyt tehát azért kell tisztelnünk, mert tudatában volt Isten irányában megnyilatkozott kegyelemének. Mit tett vele? Őt, a társadalmilag jelentéktelen nőt választotta ki, nem pedig valami „királynőt”[16]. Mindezt nem érdemei, erényei alapján tette. Mária nem érdemelte meg, hogy Isten Fia anyjává legyen.

„Hogyan kell tisztelnünk Máriát?” Luther válasza: „Úgy, hogy ne féljünk méltatlanságát (…) méltatni”.[17] Egyébként a Szűzanya biztosan nem szereti, ha erényeit hangoztatjuk, ellentmondva a Magnificat célirányának. Újabb idézet: „Aki helyesen akarja tisztelni, az ne állítsa őt maga elé, hanem Isten felé és Isten alá.”[18] A Taizé-i szerzetesek hallgatólagosan ma is követik a lutheri irányadást, amikor Mária-szobrukat nem az oltárra, hanem a hívők térségébe helyezik, arccal az oltár felé. Ebben az összefüggésben érthetjük meg, miért vetette el a reformátor a „Regina coeli” himnuszt. Helytelennek tartotta, hogy a Szűzanyát „mennyek királynő asszonyának” tituláljuk, aki „méltó lett volna Isten Fiát méhében hordozni”.[19]

Úgy vélem, hogy Luther már azért is idegenkedik attól, hogy a Szűzanyát természetfeletti magaslatokra emeljük, mert tudatában van, milyen szerény társadalmi réteghez tartozik a „történelmi” Mária. Olyan réteghez, amelyet a Magnificat görög szövege a „tapeinos”, azaz „alacsony” jelzővel illet. A jelző értelme nem az alázatosság lelkiségi magatartása[20], hanem a társadalmi jelentéktelenség nagyon is prózai helyzete. Hasonló véleménnyel találkozunk egyébként Heinz Schürmann Lukács-kommentárjában is.[21] A „történelmi” Mária szerinte is valószínűleg az akkori zsidó társadalom alsónak ítélt rétegeihez tartozott, és azokhoz tartozónak is tudta magát. Sorstársakhoz, akiknek nincs más reménységük, mint az az Isten, aki „uralkodókat taszít le a trónról, de felemeli az alacsonyakat”, aki „éhezőket lakat jól minden jóval, de üres kézzel bocsátja el a gazdagokat”. A Magnificat ezen szavai mintegy visszhang a zsoltáros imáira (vö. 34,11; 107,9; 147,6; vö. Sir 10,14) és a kora politikai állapotait ostorozó Ezekiel prófétára (21,31).

Megjegyzendő: Itt egy nő beszél, aki merészel úgy beszélni, mint egy próféta, emberi méltóságának teljes tudatában. Hasonló módon, mint ahogy azt maga Jézus tette, aki egyébként, eltérve az akkori rabbik szokásától, nőket is befogadott tanítványi közé, és mint vele egyenértékű személyeket szerette őket. Kérdés: Nem volt-e a reformátornak is hasonló, emancipáló szándéka, amikor kommentárjának ezt a szakaszát így fejezi be: „Akkor majd az elnyomottak előre törnek (kommen empor), zajtalanul, hiszen Isten ereje lakik bennük”.[22]

Az a feltevésem, hogy Luther számára a nők sorsa nem volt közömbös, és hogy számára Mária lehetett a felemelkedő női világ élő szimbóluma, alátámasztást nyer még a következő kijelentésből. Mária, jóllehet az Isten Fiát hordozta méhében, továbbra is osztotta az egyszerű háziasszony sorsát, aki „főz, mosogat és takarít”[23], ami nem akadályozta meg abban, hogy megköltse, ószövetségi szövegek összeolvasásával, a Magnificatot. Ember az emberek között, nő a nők között, a legalacsonyabb munkát az emberi méltóság legmagasabb megnyilatkozásaival egybekötve, egyedülálló és mégis testvéri, nemcsak anyai, hanem nővéri is, így jelenik meg Mária a lutheri szövegekben. Ilyen értelemben áll a hívők előtt nemcsak mint követendő, hanem mint követhető példakép is.

Kedves hallgatóimra hagyom, hogy megítéljék, mennyiben különbözik avagy nem, az effajta Mária-tisztelet egy jól felfogott római katolikus Mária-kultusztól. Lehet, hogy az a tény, hogy én megtanultam szeretni az evangélikusokat (édesanyám is az volt) és a reformátusokat, részrehajlóvá tett. Mindenesetre egy ilyen meglehetősen optimista megítélés malmára hajtja a vizet még az a tény is, hogy Luther sohasem szakított a hagyományos Mária-ünnepekkel. Legalább is 1528-ig ellenkezés nélkül hagyta ünnepelni az „annuntiatio”, a „visitatio” és a „purificatio”, azaz a „gyümölcsoltó”, a „sarlós” és a „gyertyaszentelő” Boldogasszony ünnepeit. Jónak látta továbbá, hogy a gyülekezet a Magnificatot latin és német nyelven énekelje. Ugyanakkor éles kritikával illetett néhány Mária-titulust, mint pl. „Mediatrix”, „közvetítő” vagy „Expiatrix”, „engesztelő”. Nem tartotta az „Advocata nostra”, azaz „a mi ügyvédünk” nevet sem helyénállónak. Hiszen szerinte nehezen lehet a krisztusközpontúság és a bibliahűség alapelveivel összeegyeztetni.

 

2. Kálvin Mária-képe

 

Kálvin Jánost méltán számítjuk Luther legjelentősebb követői és tanítványai közé. Abban azonban felülmúlta „mesterét”, hogy szentírás-magyarázatában már úgyszólván szöveg- és hagyománykritikai eszközöket használt, megírt egy rendszerező teológiai kézikönyvet, és kidolgozott egy átfogó és sokrétű egyháztant. Az Újszövetség egyetlen Máriát érintő szövege sem kerülte el figyelmét. A négy evangéliumot összefogó „Harmonia evangelica” című latin nyelvű kommentárjában és az azzal párhuzamosan francia nyelven közzétett szentbeszédeiben hosszan tárgyal az Isten Fia anyjáról. Idézzünk néhány részt ezekből a szövegekből, Jézus életének állomásait követve.

Az „angyali üdvözletet” (Lk 1,28–37) Kálvin így értelmezi: „Mária az (…) üzenetből, azaz Isten szavából értesült, hogy Isten Fia felvette a mi testünket, hogy testvérünkké legyen. Mária maga „egész tekintélyével tanítja”, hogy ebben a hallatlan eseményben nyugszik üdvösségünk kegyelme. Maguk az apostolok is valószínűleg tanítványai közé tartoztak. Nem zavarta őket, hogy ez a tanítás „csupán egy nő ajkáról jön”.[24] Míg Luther főleg a Szűzanya személyes hitét emelte ki, a francia reformátor az angyali üdvözletben rejlő utalásról beszél, és Máriát a teológus szerepében jelenteti meg, aki nem csak hisz, hanem a hit tartalmát át is gondolja. Így lép fel a Szent Szűz, mint tanulékony tanító, akinek Jézus munkatársai nem vetik szemére, hogy nő. Ez teljesem megfelel pl. Joachim Gnilka kutatási eredményeinek, aki szerint Jézusnak női tanítványai is voltak.[25]

A következőkben az „Üdvözlégy”, az „Ave, gratia plena” kerülnek tárgyalásra. A kiindulópont a köszöntés görög formája: „kaire kekaritomene” A helyes fordítás a reformátor szerint: „Örülj, kedves”[26], értelem szerint: „Örvendj, te Istennek kedves”. Eszerint a „kekaritomene” jelzőben nem a „charis”, a „kegyelem” szó rejlik, amiből aztán a „malaszttal teljes” fordítás jogossága következnék[27]. Mintha itt Máriáról mint „lelki edényről” lenne szó, amely eltelnék a mintegy folyékony kegyelemmel. Az Isten és az ember közötti viszonyt Kálvin nem szívesen fejezi ki tárgyszerű metaforákkal.

Ilyenfajta viszonyt szerinte „az Úr van teveled” kijelentés jelez. Megindokolja azt, hogy Mária magát nyugodtan és „teljesen Istenre bízza”. [28] Így lesz kedvessé az Úr szemében, a francia szöveg szerint „agréable”. Arról, hogy ebben az összefüggésben az „áteredő bűntől” való mentességről[29] szabadna beszélni, itt sem esik szó.

Mindent egybevetve: az „Ave Maria” lényegében Isten oldaláról jövő köszöntés, üdvözlés. Ne használjuk tehát emberi oldalról jövő imádság bevezetésére. Aki így viselkedik, könnyen megáll Mária személyénél, ahelyett, hogy figyelmét teljesen az Úrra összpon­tosítaná. [30]

Semmiképpen sem mennyei Úrnő az Isten Fiának anyja. Inkább, mint önmagáról vallja: „az Úr szolgáló leánya” (Lk1,38).[31] És mert szolgálata nem hasonlítható egy cselédlányéhoz, hanem tevékenység az emberi üdvösség előremozdításában, Mária sajátos emberi méltóságának is alapja. Mindazok tehát, akik „mennyek királynőjének”, „a világ üdvösségének”, „az útonjárók csillagának”, „fényességének”, „reménységének”, sőt a haragvó Istennél a bűnösökért közbelépő „ügyvédnek”, titulálják, csak bosszanthatják a Szűzanyát. [32] Sajnos pontosan ez történik az „Ave maris stella” és a „Salve regina” himnuszok esetében. Feltehető, hogy a reformátor látott képeket, amelyeken Mária palástjával védi az embereket a felháborodott Atyaisten nyilai ellen. Ha igen, akkor érthető, miért ostorozza a pápistákat, akik azt várják el az Isten Fiának anyjától, hogy mintegy „anyai jogaira” hivatkozva, nyomást gyakoroljon Krisztusra.[33]

Aki Máriát helyes módon kívánja tisztelni, az értse meg a Szentlélek tanítását a Szentírásban: a Szűzanya a megváltott emberek közé tartozik. Még ha az első is azok között. Mint ilyen, „hűséges tükre az Isten irgalmának”, s ugyanakkor nem tárgya, hanem példaképe az élő Isten-hitnek. Tehát nem „hinnünk” kell Máriában, hanem hitét kell követnünk.

Erzsébet Máriához intézett szavaira is hosszan kitér a reformátor (Lk 1,42k): „Áldottabb vagy minden asszonynál és áldott a te méhednek gyümölcse! Hogyan lehet az, hogy Uram anyja jön hozzám?” Kálvin nem lenne Kálvin, ha nem tenne itt megkülön­böztetést: Mária áldott mivolta nem azonos Jézus áldottságával. Jézus isteni természete alapján áldott, a Szűzanya pedig merő kegyelem, „sola gratia” alapján az. Más szóval: Mária előlegezett módon nyerte el az újjászületés adományát, és mint újjászületett nő, szülte meg a test szerint gyermekét; és viszont, a fiú attól született, aki újjászületését öröktől fogva neki köszönheti. A különbség mérhetetlen. Következőleg: az, aki Máriát egy szintre emeli Krisztussal, sőt mi több, neki adja a trónust és Krisztusnak csak a zsámolyt, nem értette meg, miért dicséri Erzsébet olyan „mérsékelt” módon a Szűzanyát.[34]

Ami József magatartását illeti (vö. Mt 1,19), annak is üdvtörténeti jelentőséget tulajdonít teológusunk. Elhatározása, hogy feleségét nem akarta rossz hírbe hozni, az Úr akaratának felelt meg. Idézet: „Az Úr Máriát házasodni engedi, hogy a Szűz égből származó anyasága a hitestársi élet leple alatt maradjon egészen addig, míg a valóság kinyilatkoz­tatásának ideje el nem jött”.[35] József hívő magatartása ezt a célt szolgálta.

Az idő rövidsége miatt még csak egy kálvini gondolatmenetet idézek. Azt, amelyben a reformátor Lk 11,27-et Lk 8,19-21-re kapcsolja vissza. Az első szöveg arról az asszonyról beszél, aki a Jézus köré csoportosult tömegben állva felkiáltott: „Boldog a méh, amely téged hordozott és az emlő, amelyet szoptál”. Jézus válasza: „Boldogabb, aki hallgatja és megőrzi Isten igéjét.” A másik szöveg azt beszéli el, hogy Jézust valaki félbeszakította: „Anyád és testvéreid kint állnak és látni akarnak”. Jézus válasza: „Anyám és testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják és teljesítik.” Kálvin a két logion egybevetéséből három állítást olvas ki. Az első: az igazi boldogság az isteni Ige befogadásában áll, amennyiben a befogadó annak követelményei szerint él.[36] A második: Mária  a legboldogabb embernek tekinthető, hiszen ő már az angyal által átadott Igét is „szívébe véste és elelmélkedett rajta” (Lk 2,19). Méltán nevezzük tehát „Boldogasszonynak”. Harmadszor: Mária boldogsága dicsőség is egyben. Idézet: „Nagy dicsőség számára, hogy Krisztus lelkileg és testileg benne él.” Ez abban csúcsosodik ki, hogy Fia testének tagja, és hogy a mennyei Atya az új teremtmények közé sorolja.[37]

Látjuk: a kálvini mariológia éppoly Krisztus-központú, mint a lutheri. Minden helyes Mária-dicséret Krisztus-dicséret.

 

3. A II. Vatikáni zsinat: Mária, az „istenanya” Krisztus és az egyház misztériumában

 

Semmi sem mutatja jobban a Zsinat mariológiájának sajátosságát Lutherével szemben, mint a Lumen Gentium konstitúció[38] 8. Fejezetének címe: „A boldogságos szűz Mária, az istenanya, Krisztus és az egyház misztériumában”. Itt is krisztusközpontúság kerül kifejezésre, de azon kívül a katolikus Mária-tan ekkleziológiai integrációja is, ami inkább Kálvinra emlékeztet, aki a Szűzanyában Krisztus testének, vagyis az egyháznak tagját látta.  Ami az „istenanya”, „deipara” kifejezést illeti, annak magyarázat nélküli használata nehézséget okozhat az ökumenikus párbeszédben. Hogy milyen nehézségeket sikerült kiküszöbölni, és melyek maradtak meg, azt csak a zsinati szövegek részletes elemzése mutathatja ki.

 

3.1. Krisztus, az egyedüli Közvetítő

 

„Egy és egyetlen a mi közvetítőnk az apostol szavai szerint (…) az, aki önmagát adta megváltásként mindenkiért (1Tim 2,5k). Máriának az emberekkel szembeni anyai feladata semmiképpen sem homályosítja el, sem nem kisebbíti Krisztus egyedüli közvetítőségét, inkább annak erősségét mutatja ki. A boldogságos Szűz minden üdvös befolyása (…) Isten jóakaratából származik, és Krisztus érdemeinek bőségéből ered. Az ő közvetítőségére támaszkodik, és attól teljes mértékben függő viszonyban áll.” Ezt olvassuk a LG 60. szakaszában. Egyrészt a Zsinat nem habozik Mária anyai gondoskodását kiterjeszteni a hívők egyetemességére, másrészt őrizkedik attól, hogy Isten atyai gondviselésével közös nevezőre, mintegy konkurrenciába hozza. Mária Krisztus kizárólagos közvetítő tevékenységének szolgálatában áll. Mint „az Úr szolgáló leánya” (LG 61).

Jogos-e Máriának a megváltás művében való részvételéről beszélni? A választ egy analógia adja: „Ahogy Krisztus papságában különböző módon részesülnek a (felszentelt) papok és a hívő nép (…), úgy a Megváltó közvetítőségének egyedüli mivolta sem zárja ki azt, hogy teremtmények különböző módon részt kapjanak ama egyedüli forrásból, és együttműködjenek vele. Sőt maga Krisztus készteti őket erre. Az Egyház Mária ilyen alárendelt tevékenységét habozás nélkül vallja” (LG 62/2k).

De ebben az összefüggésben és ezen az alapon a LG aztán tovább használ olyan Mária-titulusokat, amelyeket a reformátorok annak idején határozottan elutasítottak: közbenjáró, segítő, ügyvéd, közvetítő, jobban mondva társközvetítő. Kérdés, hogy a protestáns partner ennek láttára szavahihetőnek találja-e a kijelentést: Mária ilyen megnevezése „Krisztus egyedüli közvetítő méltóságából és hatásosságából semmit sem vesz el, és semmit sem tesz hozzá” (LG 62/1).

Mindenesetre érdekes és jellemző, milyen gondolatmenettel próbálja a Zsinat a megdicsőült Szűzanya szerepet egyrészt földi pályafutásában, másrészt mennyei tevékenységében megalapozni. Röviden összefoglalom: Mária a „kegyelem rendjében” anyai szolgálatot teljesít (LG 61). Amióta példaadó hittel beleegyezett abba, amit Isten kért tőle, és az által, hogy ebben a hitben a kereszt alatt állva – stabat mater dolorosa! – kitartott, de főleg azóta, amióta „felvétetett a mennybe”, egyetemes anyai feladatot teljesít. Közbenjár, azaz imádkozik értünk, és „odahat, hogy az örök üdvösség adományait elnyerjük”. Így „visel anyai szeretettel gondot Fia testvéreiért, akik (…) még nem jutottak el az égi hazába” (LG 62). Mintegy eszkatológiai anyaságról van tehát szó.

A gondolatmenet aztán ekkleziológiai irányban megy tovább. „Jézus anyja, aki már testben és lélekben megdicsőült (…), képe és kezdete a jövőben beteljesülni hivatott Egyháznak”. Így jelenik meg, „mint a zarándokló Isten-népe biztos reményének és vigaszának előremutató jele” (LG 68). A meglátás – gondolom – alkalmas arra, hogy szavahihetővé tegye az „egyetemes anya” metaforáját (vö. LG 68).

Kétségtelen: amíg a reformátorok megmaradtak az újszövetségi szövegeket szigorúan követve, főleg az „evilági”, „történelmi” Máriánál, addig a Zsinat főleg az ájtatossági hagyományt követve, „kiegészíti” ezt a képet a megdicsőült „Maria assumpta” képével. Ezen a téren is folyik ma az ökumenikus vita és párbeszéd: mennyiben mond ellen az egyik látószög a másiknak? Vagy talán kiegészítik egymást?

Nézzünk azonban még utána, hogy mit mond a II. Vatikánum a többi Mária-dogmáról.

A hittétel, hogy Mária Isten Fiának anyja, helyileg és tartalmilag az első helyet foglalja el. Mintegy hermeneutikai elv szerepét tölti be: ő teszi a többi dogma helyes értelmezését lehetővé. Elsősorban Mária szüzességének tanát. Amennyiben ő tudatában van egyedülálló hivatásának, érthető döntése a szűzi életforma mellett. Persze félreértené a Zsinatot mindaz, aki a szüzességben itt pusztán fiziológiai állapotot és nem a hit szabadságával választott, önkéntes, kizárólagos Isten-szolgálatra célzó életformát látna. Úgy vélem, hogy ezen a téren megegyezik a LG a reformátorok tanításával, amennyiben Mária szűzi életformáját maradéktalan önátadására vezetik vissza, arra, hogy ő szívvel és lélekkel, testestül-lelkestül „igent” mondott az isteni tervnek. A „semper virgo” kifejezést (LG 52) a zsinati okmány így jellemzi: „Szűz az a Mária, aki az angyal híradására az Igét mind a szívébe, mind a testébe fogadta” (LG 53). A mondatban „verbum Dei” egyszerre jelenti a híradás szavát és Isten Fiát. A „befogadás” fogalma szintén kettős: igenlő hit és fogamzás. Az a meggyőződés, hogy Mária magatartását nem passzivitás és vak engedelmesség jellemzi, szintén kifejezésre jut: „Szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberi üdvösség megvalósításában” (LG 56). Önkéntesség és szabadság határozta meg döntését a szűzi életforma mellett is.

Az „istenanyaság”, azaz a hittétel, hogy a Szűz ”az Isten Fiának anyja”, világítja meg továbbá azt a tanítást is, miszerint Mária „bűntelen” – amint a reformátorok mondták, vagy „szeplőtelen” – amint azt a katolikusok mondják.

A hangsúly ezen a ponton is lényegében pozitív, bár mindkét jelző – „bűntelen” és „szeplőtelen” – önmagában véve tagadó jellegű. A kifejezés tagadva állít. Azt állítja, hogy Mária istenközössége és krisztusközössége magától értetődővé teszi, hogy minden energiájával az isteni terv mellett és nem ellene foglalt állást. Hogy erre a magatartásra képes és kész is volt, azt persze nem saját érdemeinek köszönhette. Mária – írja a LG 53 – „Krisztus érdemeire való tekintettel (…) megváltott ember”. Azt, hogy ő a szó szoros értelmében „szent szűz”, a Szentlélek behatásának tudja be. A Lélek alakította át ezt a zsidó fiatalasszonyt „fogantatása első pillanatától kezdve (…) új teremtménnyé” (LG 56).

Ezen a ponton jelenik meg a „szeplőtelen fogantatás” gondolata, amelyet egyébként a LG szoros kapcsolatba hoz az „assumptio”-dogmával. Idézet: „Végezetül Isten a szeplőtelen Máriát, akit az áteredő bűn minden foltjától érintetlenül őrzött meg (…), testestül-lelkestül felvette (magához) a mennyei dicsőségbe” (LG 59). Hogy Luther és Kálvin mai követői mennyiben fogadják el vagy utasítják el ezt a kijelentést, arról ajánlatos lenne felekezetközi kerekasztalunk folyamán beszélni. És talán arról is, milyen értelemben kell venni ebben az összefüggésben az „áteredő bűn” kétszeresen is analóg kifejezését.

Az ájtatossági gyakorlat szintjén a Zsinat a következő intést intézi a katolikus hívők felé: „Lelkére köti a teológusoknak és Isten igéje követőinek, hogy éppúgy tartózkodjanak hamis túlzásoktól, mint erősen leszűkített gondolkodástól.” Elvárja tőlük, hogy a hívők előtt Mária kiváltságait következetesen Krisztushoz viszonyítsák (LG 67). Aki a Szűzanyát helyesen „tiszteli (honoratur)”, az Istent „dicsőíti (glorificatur)”. „Gloria” egyedül az Urat illeti meg. Helyes tehát a reformátusok jelszava: „soli Deo gloria”. A „honor” nem „gloria”. Az dicséret és dicsőség, amely Isten szentjeit illeti meg. Ezen a ponton különbözteti meg a Zsinat a Mária-kultuszt mint olyant, amely itt „lényegesen különbözik az imádás kultuszától” (LG 66).

 

4. Néhány továbbsegítő gondolat

 

Először is óvni szeretnék minden meggyőződéses Mária-tisztelőt attól, amit „mariológiai fundamentalizmusnak” nevezek. Azaz ne mellőzzük el soha az egzegéták, a szentírástudósok munkáját, amikor az újszövetségi szövegek értelmezéséről van szó. Zabolázzuk a szubjektív fantáziát és a költői túlzásra hajló kifejezésmódot. Maradjunk józanok. Úgyszintén azokat a dogmákat, amelyek nagy részben ájtatossági hagyományok hatására jöttek létre, tanuljuk meg a megfelelő hermeneutika szemüvegén keresztül olvasni. Szintúgy a dogmák szimbolikus, metaforikus, költői kifejezésmódjainak ésszerű értelmezését. Ez is a hermeneutikai feladathoz tartozik.

Másodszor: legyünk képesek főmondatok és mellékmondatok között különbséget tenni, tudván, hogy a keresztény mariológia csak egy főmondatot ismer: azt, hogy Mária az Isten Fiának anyja. Jó szolgálatot tehet ezen a téren is a Zsinat hermeneutikai irányadása, mikor is az ökumenizmussal kapcsolatban „hierarchia veritatum”-ról – az „igazságok rangsoráról” beszél (Unitatis Redintegratio 11/3). Eszerint minden hitigazság jelentősége attól függ, milyen szorosan viszonylik a Krisztus-hit tartalmaihoz.

Helytelen lenne az ökumenikus eszmecserét a négy Mária-dogma területére korlátozni. Ugyanis tudott dolog, hogy a Szentírás többet mond, mint a tanítóhivatal különböző döntései, amelyek legtöbbször egy tévtan elhárítása céljából jöttek létre. A legjobb, és – tegyük hozzá – legmodernebb dogmatika a Biblia tudományos olvasásával kezdődik, természetesen az élő hit és ájtatosság szavát is figyelembe véve. Aki mint jó teológus és jó lelkipásztor fordul a mariológia mondanivalójához, az nem egyszer hozzájárul annak továbbfejlődéséhez, haladásához.

Luther és Kálvin nem ugyanazt mondták, mint a II. Vatikáni zsinat. De mondanivalójuk között – legalábbis szerintem – nem egy olyan meglátás található, amely római katolikus hívőknek és gondolkodóknak napjainkban is szolgálatot tehet. Remélem végezetül azt is, hogy a Zsinat mariológiája ezen a téren is közeledést hozhat a különböző keresztény felekezetek között.

 

GOROVE LÁSZLÓ

 

Egy diakónus gondolatai…

(magáról és a helyzetéről)·

 

Ha valaki azt  hallja: diakónus,  általában  olyan kispapra gondol, aki papszentelés előtt áll.  Ha pedig azt, hogy „állandó diakónus”, akkor általában nem is tudja, hogy mire gondoljon.  Hát igen… viszonylag kevesen vagyunk a magyar egyházban,  de amilyen kevesen, olyan sokfélék. Feladatunk VI Pál pápa szerint: ” a szegények és rászorulók ügyvédjének lenni az egyházközségben”. Ez nem könnyű, és mindnyájan másképp igyekszünk megfelelni a kihívásnak. Tény azonban, hogy helyzetünkben hasonlítunk a kacsacsőrű emlősre: csőre van, mégsem madár, azaz az egyházi rend szentségében részesülve, házasságban élhetünk, nem vagyunk és nem leszünk papok. (Előny: a diakónus mind a hét szentségben részesülhet.)

De a humort félre téve az alábbiakban magamról szeretnék írni, szubjektív és teológiai megközelítésből, arról hogy én hogyan élem meg feleségemmel, családommal  a diakónusi hivatást.

1957-ben születtem. „Rendes”, templomba járó családban nőttem fel, de igazán 14 éves koromban érintett meg az Isten,  ettől kezdve naponta jártam misére, ministrálni. Ezidőtájt kerültem be a Regnum Mariánum közösségbe, ahol megismertem későbbi feleségemet, Krisztát. Én 18, ő 14 éves volt, amikor udvarolni kezdtem neki, majd 7 év után, 1982-ben összeházasodtunk.  Rögtön az esküvő után részt vettünk egy lelkigyakorlaton,  ahol mindkettőnkön kényszerleszállást hajtott végre a Szentlélek, megváltoztatva és attól kezdve meghatározva egész életünket.

Visszatérve azonban a diakonátushoz, kb. 19 éves lehettem, amikor a II. Vatikáni Zsinat tanításából kibogarásztam az állandó diakonátus lehetőségét. Elmentem Lékai László bíboros úrhoz, és jeleztem, hogy érdekelne a dolog. Ő koromra való tekintettel· türelemre intett. Én közben elvégeztem az  orvosi egyetemet, feleségem az angol-német szakot, én  a Mentőknél kezdtem dolgozni, Kriszta otthon maradt 1982-1992 között született öt gyermekünkkel. Az evangélium szolgálata közben sem hagyott nyugodni (én hiszem, hogy nemcsak papi, hanem diakónusi hivatás is van), levelező hallgatóként elvégeztem a teológiát, hitoktatni kezdtem, és feleségemmel együtt ifjúsági csoportokat vezettünk, évente számos lelki napot, lelki gyakorlatot tartottunk

A 90-es évek elején ismét előtérbe került a diakonátus gondolata, újra jelentkeztem, most már Paskay László bíboros úrnál, és a szükséges előkészületek után 1993 ápr. 24-én felszenteltek.

Ennyi előtörténet után néhány szót arról, mit csinál egy diakónus. Mielőtt azonban a konkrétumokra rátérnék, két nagyon lényeges dolgot szeretnék leszögezni, amit az életemben/ életünkben fontosnak tartok.

1.    A házasság szentsége az egyházi rend diakonátusban kapott szentségének az alapja. Minden tevékenység tehát, amit diakónusként folytatok, egyben a házasságunk megerősítője és építője is kell legyen.

2.    Említettem, hogy a diakonátus megélésének számos lehetősége van. Az én életemben  szerencsésen kapcsolódik össze a beteg szolgálata orvosként és diakónusként. (Szép és érdekes, ha valakit az ember nemcsak megoperál, hanem  pl. áldoztat is). Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy ma Magyarországon az  evangéliumra vagyis az örömhírre való rászorultság  legalább akkora - ha nem nagyobb - mint anyagi javakra, élelemre, ruhára stb. való. Ezért érzem speciális  diakónusi feladatomnak  az igehirdetést.

Az első pontból következően felszentelésem után feleségemmel gondolkoztunk azon, hogy mit is tehetnénk együtt a második pontért, vagyis mi lenne az igehirdetésnek az a közös módja, amellyel megszólíthatnánk olyanokat, akiket az Egyház nem, vagy nem nagyon vagy nem kellőképpen ér el.  Így döntöttünk amellett, hogy jegyesoktatással, házasság segítéssel fogunk foglalkozni. A házasságban élés, a gyermekekkel szerzett tapasztalatok, az orvosi szempontok, és a teológiai ismeretek szövődve a diakonátus szentségével (a diakónus eskethet és keresztelhet is) a „full service”  lehetőségét kínálták. Azóta 250-nél több jegyespárral foglalkoztunk, egyeseket keresztségre, elsőáldozásra is felkészítve. Az évek során kidolgoztunk egy olyan módszert, amely ha nem is a spanyolviasz feltalálása, de mégis újszerű elemeket tartalmaz:

·      Minden jegyespárral nyolcszemközt beszélgetünk (igény szerint persze külön külön is) kb. 6-8 hónapon át, 8-10 alkalommal. Így bensőséges, baráti kapcsolat alakul ki, ahol őszinte légkörben lehet a problémákat megbeszélni. (Tisztában vagyunk azzal, hogy ha valakinek nem tetszenek a feltételeink - sajnos - „minden sarkon” talál olyan plébániát, ahol szinte minden felkészítés nélkül összeesketik őket, de mégis nagyon ritkán történt, hogy valaki a hosszú időtartamra való vagy egyéb hivatkozással tovább állt volna tőlünk. Ez igazolja azt a tapasztalatot, hogy nem az riasztja el az embereket ha komolyan veszünk valamit, hanem hogyha leértékeljük azt, sok esetben csak azért, hogy nehogy eggyel kisebb szám kerüljön a szilveszteri hálaadó szentmisén felolvasandó statisztikába.)

·      Mivel meggyőződésünk az, hogy a legtöbb házasság a kommunikáció hiánya miatt romlik meg és megy tönkre, különféle forrásokat felhasználva összeállítottunk egy olyan interaktív anyagot, mely a felkészülés  során beszélgetésre serkenti a párokat, és számos, a konvencionális jegyesoktatásban nem szereplő témát is érint (pl.: kritika, beszélgetések, ünnepek, szexualitás, anyagiak beosztása,  önismeret stb.)

·      A szerintünk sajnálatos gyakorlattal szemben mi nem „kergetjük” néhány hét alatt elsőáldozásba sőt esetenként még keresztségbe sem a párokat, hanem az erre való felkészítést kihasználjuk további beszélgetésekre az esküvő után. Ha mégis, akkor ragaszkodunk a hosszabb  - általában egy éves - felkészítéshez.

·      A párokkal kialakult kapcsolatunk nem fejeződik be az esküvővel. Apró jelzésekkel (házassági évfordulóra képeslap stb.) igyekszünk tudatni, hogy az ajtónk nyitva áll mindenki számára. Ezenkívül minden évben rendezünk egy farsangi bált, ahol a részvétel közel 100%-os; az igényt bizonyítja, hogy vannak akik külföldről jönnek haza erre az alkalomra. Ennek a bálnak az is a célja, hogy a házas és a jegyespárok között kapcsolatok szövődjenek, és egymással is találkozzanak, beszélgessenek. Évente öt 4 napos lelkigyakorlatot tartunk 130-150 pár részvételével.

A jegyesoktatáson kívül persze az Egyház „hagyományos” igehirdetési gyakorlatába is bekapcsolódunk: A plébániánkon· lévő híres-hírhedt vasárnap esti félnyolcas szentmisén  kéthetente prédikálok, és sok helyen tartunk lelkigyakorlatot, lelkinapot is, amennyire időnk és lehetőségeink engedik.

Illene panaszkodnom is, hisz diakónus társaim között sokan vannak akik nem jönnek ki a plébánosukkal, elnyomják, kihasználják őket stb.  Én nem panaszkodhatom. Úgy érzem megtaláltam  helyemet az Egyházban, Isten áldását tapasztalom egy olyan munkán, amit feleségemmel együtt végezhetek. Ritkán találkozunk meg nem értéssel, vagy ellenszenvvel, sokkal gyakrabban bátorítással, és támogatással.

 

ÍRÁSAINK

 

Egy testben a kereszt által (szemelvények az USA különböző egyházaihoz tartozó teológusok által kiadott ökumenikus dokumentumból)·

 

Előszó a magyar kiadáshoz

A dokumentum, melynek fordítását olvasó a kezében tartja, a Center for Catholic and Evangelical Theology (Katolikus és Evangéliumi Teológiai Központ) által időről időre összehívott konferenciák gyü­möl­cse. E talál­ko­zók célja az ökumenikus mozgalom jelenlegi hely­ze­tének meg­vitatása volt, és a tárgyalások eredményeképpen létrejött egy csoport, amely talál­ko­zási helyéről Princeton Project–nek nevezte el ma­gát, és egy ökumenikus ekkléziológia kidolgozását tűzte ki további céljául.

A princetoni kezdeményezés modellje a francia katolikusok és pro­testánsok 1937–ben alapított nem hivatalos vitaköre, a Groupe des Dombes volt, amely elsőként vázolt fel számos olyan elképzelést és meg­fogalmazást, amelyek sikerre vitték a II. vatikáni zsinatot követő dia­lógusokat. Ebben a kontextusban sok mindent el lehet mondani, ami nem hangozhatna el egy olyan párbeszédben, amelyben a kü­lön­bö­ző egyházak által hivatalosan kiküldött képviselők vesznek részt. A Princeton Project tizenhat tagját nem egyházaik jelölték, és nem az volt a feladatuk, hogy egyházaik nevében beszéljenek, hanem inkább azt kellett meg­vi­tat­niuk, hogy mint csoport mit mondhatnak az egy­házaknak.

A csoport összehívását megelőzően a Center for Catholic and Evangelical Theology által kezdeményezett konzultációk egyöntetűen ki­mu­tatták, hogy mind az ökumenikus mozgalom, mind pedig az egy­há­zaknak a mozgalom iránti elkötelezettsége megtorpant. A vártnál sok­kal ne­hezebb az egyházakkal elfogadtatni a dialógusokban meg­szü­letett kon­szenzust. A megosztottság néhány kulcsfontosságú ténye­zője to­vább­ra is makacsul tartja magát. A zsinati ökumenizmus szer­vezetei több­nyire az „új ökumenikus paradigma” foglyai, amely kü­lönféle, ön­ma­gukban is megosztó politikai és társadalmi céloknak ren­deli alá a Faith and Order (Hit és Rend) mozgalomnak a keresz­té­nyek látható egy­sé­gére irányuló célkitűzését. Az EVT első főtitká­rá­nak, Willem Visser’t Hooftnak bölcs kijelentése – „az EVT vagy kriszto­centrikus mozgalom lesz, vagy semmilyen” – ma már nem so­kat nyom a latban. De a leg­szo­mo­rúbb talán az, hogy a mozgalmat egy­kor legaktívabban támogató egy­­­házak energiáit más ügyek, gyak­ran belső megosztottságaik emésztik fel.

Nem arról van szó, hogy lebecsülnénk a modern ökumenizmus ered­ményeit: többet ért el, mint amiről valaha is álmodtunk. A két­olda­li dialógusok jelentős teológiai eredményekhez vezettek: öku­me­ni­kusan elfogadott, kreatív teológiai megfogalmazásokhoz. Külö­nö­sen nagy hatással volt sok egyház gondolkodására az úgynevezett „kommunió–ekkléziológia”. Az EVT Faith and Order bizottságának „Ke­resztség, eukarisztia és szolgálat” (Baptism, Eucharist and Ministry) cí­mű jelentése, amely mélyen gyökerezik az apostoli hagyományban, ko­rábban elképzelhetetlen konszenzust teremtett, és széles körben ta­nulmányozták. A Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világ­szö­vet­ség által aláírt „Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról” „a feledés homályába utasította” a korábbi, Reformáció–korabeli köl­csö­nös kárhoztatásokat. Még az is megtörtént, hogy szétszakadt egy­há­zak felvették egymással a kapcsolatot. A főbb megosztottságok azon­ban megmaradtak, és kevesen látják, hogy merre tovább.

A princetoni csoport tagjait úgy választották ki, hogy az ökume­niz­mus veteránjai illetve az ökumenével nem régóta ismerkedő fiata­labb teológusok egyaránt képviselve legyenek. Három résztvevőről el­mondhatjuk, hogy ők az ökumenikus mozgalom élő emlékezete, hoz­zájuk fordultunk, ha fel akartuk idézni, hogy milyen döntés szü­le­tett egy–egy adott alkalommal, vagy hogy ki is volt ennek meg ennek a csoportnak a legbefolyásosabb résztvevője; mások pedig az öku­me­né nyelvét is e beszélgetések során tanulták meg. A résztvevők az öku­mené széles skáláját képviselték: a pünkösdistáktól kezdve egé­szen az ortodoxokig.

A csoport három éven keresztül évente egyszer találkozott. A be­szélgetés a legkülönfélébb témákra kiterjedt: ezekről számos ta­nul­mány ké­szült. Az utolsó év során azonban kemény munka, kitartó fo­galmazás és újrafogalmazás eredményeképpen a tagok egyetértésre ju­tott mind­ab­ban, amiben egyetértésre juthattak, elismerték egyet nem értésüket azo­kon a pontokon, ahol valóban nem értettek egyet, és így elkészült a Javaslat szövege. A mindenki által elfogadott meg­álla­pítások közül az egyik a szöveg legelejére került, míg a másik egyenesen a címbe.

Ami az elsőt illeti, megállapítottuk, hogy az Egyházak Világ­ta­ná­csa helyesen fogalmazott a modern ökumenizmus alapító össze­jöve­te­lén 1961–ben, Újdelhiben. Az egyetlen olyan ökumenikus cél­ki­tű­zés, amely megfelel Urunk akaratának, vagyis annak, hogy tanítványai egyek legyenek, az, hogy a hívők minden helyen az „egy evangé­li­um­nak” és az „egy kenyér megtörésének” egyetlen, látható közösségét al­kossák. E konklúzió levonásához nem kellett sok vita, csupán némi biblia­ismeret.

Másodszor, az Újdelhiben kitűzött céltól való eltérés bűn, és az egyház belső zűrzavara és gyengesége e bűnének a következ­mé­nye. E diagnózissal szorosan összefügg egy másik: mivel a zsinati öku­menizmus legfőbb szervei elfordultak az Újdelhiben meg­fo­gal­ma­zott víziótól, gyakorlatilag jelentőségüket vesztették a tényleges öku­menikus munkára nézve.

Hosszasan vitattuk és számos tanulmányban vizsgáltuk a meg­osz­tottság hatását az egyes gyülekezetek illetve egyházak belső életé­re. Vajon az egyházakat mint az egység munkálóit nem éppenséggel egy­mástól való elkülönülésük erőtleníti–e meg? Vajon nem erőt­le­ned­nek meg az egyházak belső életükben, a gyülekezeti lét olyan ele­mi szintjén is, mint az imádság és a tanítás? A megbeszélések során il­letve a tanulmányokban kifejtett válasz sajnos mindkét kérdésre: de igen! A csoport megítélése szerint az egyházakban tapasztalt belső nyug­talanság és szétesés pontosan egymástól való elszakadásuk kö­vet­kezménye.

Ilyenformán nem csupán arról van szó, hogy a missziót aka­dá­lyoz­za és hitelteleníti a keresztény megosztottság; mivel az emberiség egy­sége a misszió céljának egyik alkotóeleme, a megosztott egyházak egye­ne­sen missziózás közben rombolják a missziót. Ismételten: nem csupán ar­ról van szó, hogy a világ összezavarodik, mert az egyházak nem ta­ní­ta­nak egységesen; maguk az egyházak sem képesek tanítani sa­ját tagjaikat.

Ami a címet illeti: az „egy testben” kifejezés természetesen az új­delhi vízió páli hátterére utal. A „kereszt által” megfogalmazáshoz egy­re erőteljesebben ragaszkodtak a résztvevők: ez azt a növekvő meg­győződésüket tükrözi, hogy a megszakadt eukarisztikus közösség hely­re­állítására tett konkrét lépések szenvedést vonnak maguk után: elő­for­dul­hat, hogy olyan dolgok feladását kell elszenvedni az egy­há­zak­nak, ami­ket egyébként joggal tartanak nagy becsben. „Az egység mun­kálása peni­tenciális természetű.” A dokumentum utolsó ré­szé­ben néhány ilyen konkrét lépésre teszünk javaslatot. Csupán egyetlen pél­dát kiemelve: nevezzenek ki az egyházak illetve gyülekezetek olyan szolgálattévőket, akik más egyebek között vállalják, hogy egy ide­ig olyan egyházak közösségeiben élnek és dicsőítik Istent, ame­lyek­kel saját gyülekezetük nincsen közösségben, és ezt vállalják akkor is, ha ez az adott időben a szentségekről való lemondást jelenti szá­mukra.

Végezetül, mit vár ettől a project–től és az azt kísérő do­ku­men­tum­tól a Center for Catholic and Evangelical Theology? Jómagam úgy gon­do­lom, hogy e javaslat vizekre vetett kenyér. Bárcsak terjedne minél szé­lesebb körben az egyházban, honnan is tudhatjuk, kinek a kezébe ke­­rül, és ki olvassa el… Vagy hogy milyen hatást tesz rá, miután el­ol­vas­ta? A Lélek útjai kiszámíthatatlanok.

És hát egyértelmű, hogy mindenestől a Lélek munkálkodására va­­gyunk utalva. Egyet kell értenem – immár – XVI. Benedek sokat idé­­zett diktumával: a dialógusok és a zsinatok önmagukban nem vi­szik egységre a megosztott kereszténységet; ehhez a Lélek rendkívüli be­avatkozására van szükség. Ez nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk ka­ros­székünkben és nem kell tennünk semmit. A várakozás számos for­mát ölthet, többek között tehetünk olyan lépéseket, amilyeneket e ja­vaslat tartalmaz.

Úgy tűnik, hogy az 1965 utáni stílusnak köszönhetően a meg­osztó tanítások örökölt listájának bármely konkrét tétele párbeszéd so­rán feloldható. Ám az egyházi megosztottságban van valami, ami el­lenáll az emberi erőfeszítésnek. A Princetoni Javaslat, ahogy én látom, vi­zekre vetett kenyér, amely fölött egy napon a Lélek lebeg majd.

(Robert Jenson társszerkesztő)

 

Egy testben a kereszt által

Princetoni javaslat a keresztények egységére

-                                                                                  Csoportunk résztvevői, akik három éven át rendszeresen ta­lál­koztak az egyház egységéről folytatott intenzív megbeszélés cél­já­ból, a keresztény egyházi hagyomány legszélesebb skáláját repre­zen­tál­ták. Az EVT 1961-es újdelhi kongresszusával egyetértve azt állít­juk, hogy az Isten által ígért egység, melyre egyházát elhívta, a ke­resz­té­nyek olyan egy­sége, amely „akkor válik láthatóvá, amikor min­den­hol, mindazo­kat, akik Jézus Krisztus nevére kereszteltettek meg… a Szent­lélek egy közösségbe gyűjti össze, ahol az egy apostoli hitet vall­ják, az egy evan­­géliumot prédikálják, az egy kenyeret törik meg…” Azt állítjuk, hogy bűn, ha az egyházak eltávolodnak ettől a víziótól, és e bűnük mi­att látogatja meg őket a belső gyengeség és hűtlenség. Szük­séges, hogy az egyházak újfent elkötelezzék magukat az Újdel­hi­­­ben meg­fo­galmazott bibliai víziónak, pusztán engedel­mes­­ség­ből, de saját gyó­gyu­lásuk érdekében is. Azt állítjuk, hogy az Isten által ígért és pa­ran­csolt egység érdekében lehetséges lépéseket tenni, ezek kö­zül né­hány­ra teszünk javaslatot e doku­men­tumban, de nyilván má­sok még to­vábbi lépéseket indít­vá­nyoz­hatnak. Az enge­del­messég út­ja egy­há­za­inktól az önmeg­ta­ga­dás fegyelmét kívánja meg, kérjük ehhez a Szent­lélek segítségét, hi­szen megváltásunk akkor válik va­ló­ság­gá, ha a Szentlélek megbékít minket „egy testben a kereszt által” (Ef 2,16).

 

-      A létező és a vágyott egység

2. A késő modern kor embere tart az egység gondolatától, és gyak­ran joggal. Nagyra értékeljük sajátosságainkat – családunkat és etnikai örökségünket, bevált élet- és gondolatformáinkat. Gya­nak­vással tekintünk azokra a politikai és gazdasági erőkre, ame­lyek az uniformizálódást erőltetik. Ünnepeljük a sokszínűséget és a plura­liz­must, akár mint önmagukban való értékeket, mert attól félünk, hogy egyet­len eszmerendszer korlátok közé kényszerít.

3.    A keresztények azonban Isten ajándékaként fogják fel az egy­sé­get. A hitélet és az attól elválaszthatatlan tanítványság fel­fo­gá­sunk sze­rint egyszerre elhívás a személyes megszen­te­lő­dés­re és a kö­zös­ség­ben való részvételre. „Egy a test, és egy a Lélek – olvassuk az Efe­zusiakhoz írott levélben –, aminthogy egy reménységre kaptatok el­hívást is; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és Atyja min­deneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és min­de­nek­ben.” (Ef 4,4–7) E keresztény elhívás a közösségre nem csupán a he­lyi csoportokban valósult meg. A keresztények mindig is tuda­tá­ban voltak annak a mély, bár kevésbé látható köteléknek, amely össze­kapcsolja őket más régiókban élő szentekkel (2Kor 8–9) illetve a világban szétszórt közösségek nagy családjával (oikoumene).

6. Mivel Isten az, aki hitben és szeretetben egyesíti népét, a ke­resz­tény egységtörekvés végső soron mindig Isten hatalmának és akti­­vi­tá­sá­nak elismerése. Az ökumenét nem világi közösség­esz­mé­nyek vezérlik, ame­lyekre akár a normatív hagyomány feladásával is ér­demes töre­kedni. Ami eredetét és lényegét illeti, az ökumené nem más, mint bűn­bánó elismerése annak, hogy megosztottságunk szem­be­szegül Isten ke­gyel­mes ajándékával, aki az ő gyermekeit egy test­ben kapcsolta össze Fiá­nak Lelke által (Ef 4,3–4). Jóllehet a keresz­té­nye­ket Istennel és egy­más­sal egyesítő kötelék a Szentlélek belső mun­kálkodásának ered­mé­nye, sehol sincs szó arról, hogy látha­tat­lan­nak kellene lennie; kell, hogy le­gyen látható része is. Ha az Isten által adott egység látható meg­nyilvá­­nu­lása ellen küzdünk vagy hiányát rezignáltan elfogadjuk, Isten Lel­kével szegülünk szembe, ami az ő ítéletét vonja maga után. „Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten...” (1Kor 3,17) Ugyanakkor Isten kegyelme, legaláb­bis e mostani időben, csakis az emberi gyengeségben válik láthatóvá. Egy­házaink szétszakítottságáról, úgy, mint saját tanít­vány­ságunkról, csak azt mondhatjuk Pállal együtt, hogy „letipornak, de el nem veszünk” (2Kor 4,9).

 

10. Mivel mint teológusok számos különböző egyházat kép­vi­se­lünk, nem dolgoztunk ki tervet strukturális reformokra illetve a lé­te­ző keresztény testületek intézményes koordinációjára. Pusztán arra muta­tunk rá, hogy keresztény hivatásunk szempont­já­ból ma döntő jelen­tőségű, hogy megkülönböztetett figyelmet fordítsunk a kom­mu­nió formáira és struktúráira, illetve ezek meg­ala­pozására a közös hit­ben és tanítványságban. Mivel szétszakadt egyházakban élünk, hozzá is szoktunk a megosztottsághoz. Az egység hiányát normálisnak te­kint­jük. Úgy hisszük azonban, hogy a megosztottság félvállról vétele legalább annyira fenyegeti egy­há­zaink integritását, mint maga a meg­osz­tottság. Ha a meg­osz­tott­sá­got normálisnak, nem pedig bot­rány­nak és sebnek tekintjük, úgy emberi tudatlansággal és bűnnel elta­kar­juk „Isten akaratának misz­tériumát” és „az idő teljességére vonat­ko­zó tervét” (Ef 1,9–10).

 


II. Az ökumenikus mozgalom rövid története

11. A keresztény egység formáinak és struktúráinak kiala­kí­tá­sá­ra való törekvés nem új. A modern protestantizmusban a 18. szá­zadi ébredési mozgalmak fellendítették a sokféle egyházi hát­terű hívők kö­zös­ségét, megerősítették közös elszánásukat, hogy az egész földön elterjesszék az evangéliumot. ……… Az elkép­zelések és gyakorlatok összehangolása érde­ké­ben az európai és észak-amerikai missziós társaságok világmissziós kon­­ferenciákat kezde­ményeztek; az ökumenikus mozgalom indu­lá­sát álta­lában az 1910-ben meg­rendezett edinburgh-i konferencia évére da­tálják. Az első világ­há­bo­rú után az edinburgh-i kon­fe­ren­cia törek­vé­sei a Nemzetközi Misszi­ós Ta­nács (International Missionary Council) megalakulásával intézmé­nyes formát öltöttek.

12. Míg e missziós mozgalmak ökumenikus céljai kezdetben olyan gyakorlati intézkedésekre korlátozódtak, amelyek lehetővé tet­ték a meglévő keresztény szervezetek együttműködését, egyes részt­ve­vők mélyebb összefüggést láttak a misszió és az egység között. Jé­zus imádságának értelmében tanítványainak egysége világban való tanúságtételük elengedhetetlen alkotóeleme; az egység hiánya, akár a hitben, akár a gyakorlatban, megrontja az evangéliumi tanúskodás hitelét. E meglátás szellemében az Egyesült Államok Protestáns Episz­kopális Egyházának általános konventje 1910-ben Faith and Order címszóval világkonferenciát hirdetett meg, és hívására más egy­há­zak tagjai is válaszoltak. ……….. 1920-ban a kons­tan­ti­ná­po­lyi ortodox pátriárka enciklikát küldött szét „Krisztus egyházainak min­denütt”, és indítványozta „az egyházak közösségét”, amely közös gon­­dolkodás és együttműködés révén az egymáshoz való közele­dés­hez vezetne.

13. ……. 1925-ben, Stock­holm­ban ült össze az Egye­te­mes Keresztény Konferencia Life and Work (Élet és Munka) jel­szóval. Aktivista szlogenjük – „a tan meg­oszt, a szolgálat egyesít” – feszültté tette a kapcsolatukat a Faith and Order mozgalommal.

14. Mindezek az áramlatok mégis hozzájárultak az egységes ökume­nikus mozgalom kialakulásához. 1948-ban a Faith and Order il­letve az Life and Work mozgalmak egyesítésével létrejött az Egyházak Világ­tanácsa, és 1961-ben a Nemzetközi Missziós Tanács beolvadt a Világ­tanácsba.

15. Az 1961-ben Újdelhiben tartott találkozón az EVT el­fogad­ta a legmegfelelőbb és legátfogóbb megfogalmazását annak „az egység­nek, amit keresünk”:

az egység akkor válik láthatóvá, amikor mindenhol, mind­azokat, akik Jézus Krisztus nevére keresztelkedtek meg és őt Úr­nak és Meg­vál­tónak vallják, a Szentlélek egy közösségbe gyűjti össze, ahol az egy apos­toli hitet vallják, az egy evan­gé­liu­­mot pré­di­kál­ják, az egy ke­nyeret törik meg, közös imád­ság­ban forrnak össze, együtt tanús­kod­nak és szolgálnak min­de­nek­­nek, és akik egy­ség­ben vannak a külön­bö­ző korok és he­lyek keresztény közössé­gei­vel oly módon, hogy valamennyiük szolgálatát és tagjait köl­csö­nö­sen elfogadják, és ké­pe­­sek együtt cselekedni és felszólalni, amint azt az Isten által rá­juk bí­zott feladatok megkívánják.

Az Új-Delhi-i találkozó résztvevői felismerték, hogy „az egység meg­valósításának ára nem kevesebb, mint számos eddigi egyházi élet­forma halála és újraszületése… ennél kisebb áldozat nem lesz ele­gendő”.

16. Ezalatt a Római Katolikus Egyház az ökumenikus moz­ga­lom­ba való hivatalos belépésre készült. XI. Pius a „vallási közöny” ve­szélyére hivatkozva megtiltotta a katolikusok részvételét az öku­me­nikus találkozókon, de néhány katolikus „spirituális ökumenét” gya­korolva imádkozott a keresztény egységért, „ahogyan és amikor Krisz­tus akarja”; a nem hivatalos francia Groupe des Dombes még a „teo­lógiai ökumené” gondolatával is kacérkodott. A második világ­háborút követő évtizedben a biblikum, a patrisztika és a liturgia te­rü­le­tén végzett, felekezetiséget meghaladó tanulmányok vetették meg a gondolati alapjait a második vatikáni zsinat meglepő eseményének (1962–1965). A keresztény egységet előmozdító titkárság létre­ho­zá­sát követően az ökumenizmusról kiadott zsinati dekrétum, az Unitatis Redintegratio a Katolikus Egyházat a modern ökumenikus moz­galom élharcosává léptette elő. A Római Katolikus Egyház nem lépett be az Egyházak Világtanácsába, de létrehoztak egy közös munkacsoportot. Római katolikus teológusokat neveztek ki a Faith and Order bizottságba, akik fontos szerepet játszottak a „Keresztség, Euka­risztia és Szolgálat” című „konvergencia dokumentum” kidol­go­­zásában (1982), mely azóta a modern mozgalom legszélesebb kör­ben tanulmányozott doktrinális nyilatkozatának bizonyult.

17. Ugyanakkor az EVT intézményes köreiben és tag­közös­sé­geik kormányzó testületeiben már ellentétes mozgás volt tapasz­tal­ha­tó. Az EVT új főtitkára már 1989-ben, megválasztása előtt hangoz­tat­ta az öku­menikus mozgalom „paradigmaváltásának” gondolatát. Néze­te sze­­rint a huszadik század eleji ökumenizmus „kriszto­cent­ri­kus uni­ver­za­lizmusa” nagyon helyesen elkezdte átadni a helyét egy tá­gasabb te­izmusnak, amely nagyobb hangsúlyt fektet Isten rejtett mun­kálko­dá­sára a világban. Az ökumenizmus korábbi „üdv­tör­té­ne­ti” szem­lé­le­te átadja helyét a „Földünkkel való tö­rő­dés­nek”, a Faith and Order, valamint a Mission and Evangelism (Misszió és Evan­gelizáció) hát­térbe szorul a Life and Work törekvéseivel szem­ben. ….. … Az 1991-es canberrai ta­lál­kozó után az EVT-t ért kritikák bizonyítják, hogy e tendenciákat nem tartotta mindenki egészségesnek. Az or­to­dox tagok úgy találták, hogy egyre nagyobb a távolság a Tanács mai mű­ködése és az eredeti ví­zióját megfogalmazó alkotmány között; az evan­gelikálok ki­fo­gá­sol­ták, hogy nincsen világosan kifejtve, milyen kap­csolatban állnak a hit ki­nyilatkoztatott igazságai a békére, az igaz­sá­gosságra és a teremtés vé­delmére irányuló – önmagukban legitim – kor­társ törekvésekkel. …….

18. Mindezek ellenére a huszadik századi ökumenikus moz­ga­lom nagy eredményeket ért el. Létfontosságú, hogy ezeket az ered­mé­nyeket őrizzük és továbbfejlesszük, amíg Isten tökéletességre nem vi­szi őket. ………… De a tökéletességtől még messze vagyunk, és a ki­hasz­nálatlan kegyelemtől könnyen eleshetünk. ……

 

III. Egység és misszió

19. Isten népére bízott missziójának igen lényeges célja egy olyan közös élet megvalósítása, amelyben a korábban egymástól elszakadtak kiengesztelődnek Krisztus testében. Az egység nem pusz­tán a misszió eszköze, hanem inkább fontos alkotóeleme és cél­ja: Isten azért gyűjti össze népét, hogy a megosztott emberiségben is egységet teremtsen. Ha elfogadjuk a keresztények megosztottságát mint normális állapotot, úgy elfordulunk attól a missziótól, amelyet Isten ránk bízott.

20. ……… A próféták írásai előrevetítik azt az időt, amikor a különböző tár­sa­dalmi és etnikai hovatartozású emberek Krisztusban össze­gyüle­kez­­nek (Ézs 2 és 66; Jóel 3; Zof 3; Zak 8), ezt írja le és erre reflektál a teljes Újszövetség. Az újszövetségi paradigma a zsidók és a po­gá­nyok megbékélése az idők végén, amikor Isten egybegyűjti népét. De a szétszakítottak egybegyűjtése még ennél is továbbmegy. Nem csu­pán a zsidók és a pogányok közötti szakadást, hanem a férfiak és a nők, a szolgák és a szabadok, a görögök és a barbárok, a gazdagok és a szegények ellentétét is legyőzi a Krisztusban létrejött új egység. (Gal 3,28, Kol 3,11, Jak 2,1–5)

22. Könnyű szem elől veszíteni ezt az alapvető keresztény igaz­sá­got. Üdvözlendő a sokféleség és a különbözőség. De a sok­fé­le­sé­get nem nehéz bűnös célok szolgálatába állítani; nehéz viszont meg­álla­pítani a különbséget az üdvözlendő és az elvetendő sokféleség kö­­zött. Bármely féltve őrzött – egyébként a nemesség és a bátorság tör­­té­nelmi emlékeiben gazdag – közösségi azonosságtudatot átjár­hat­ja a meg­vetés a náluk hagyományosan alacsonyabb rendűnek te­kin­tett cso­por­tok iránt, a gyűlölet hagyományos elnyomóik iránt és a félelem ha­gyományos ellenségeiktől.

24. Az egység evangéliumi ajándéka és ígérete a megosztó szek­ta­rianizmust és a liberális közömbösséget egyaránt kizárja. A kü­lön­bö­zőség keresztény igenlését az Újszövetség agapénak nevezi: ez azt je­lenti, hogy habozás nélkül munkáljuk a másik javát, és ha valami rosszat tesz, még azt is alkalomnak tekintjük a közösség gyakorlására.

Testvéreim, ha valakit tetten is értek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lé­lekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. Egy­más terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus tör­vényét. (Gal 6, 1–2)

Az agapé több mint érzelem, több mint belső hozzáállás. Az agapé közös élet, amelynek részesévé kell válnunk.

25. ……… Ma sok konfesszionális közösségben és fele­ke­zet­ben súlyosabb benső megosztottság tapasztalható, mint az, ami egy­kor elválasztotta őket más keresztény közösségektől. Ennek alapján meg­kérdőjelezhető az a nézetük, hogy a történelmi megosz­tott­ság egye­dül az igazság érdekében maradt fenn még ma is.

27. Az Efezusiakhoz írott levél szerint a keresztény misztérium lényege nem más, mint hogy Isten mindeneket egyesít Krisztusban (1,10), amely legkézzelfoghatóbban a zsidók és a pogányok megbé­ké­lésében mutatkozik meg „egy testben a kereszt által”. ……

28. A János 17,20–23 sok szempontból a modern ökumenizmus chartájának tekinthető:

De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő sza­vukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek le­gye­nek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küld­tél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, ne­kik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé le­gye­nek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.

Három dolgot kell elmondanunk e nagyszerű textusról. Először is, a Jézus által említett egységnek valamilyen értelemben láthatónak kell len­nie, mert a célja az, hogy a világ lássa. A láthatatlan egységnek nin­csen evangéliumi ereje. Másodszor, az üdvösség, az egység és a tanú­ság­tétel összekapcsolódik. A Jézusban hívőket az köti össze, hogy ajándékul kapták tőle azt a dicsőséget, melyet ő maga az Atyától kapott. Aki megkapja ezt az ajándékot, ezáltal másokkal együtt az egyház egységének részesévé válik, egyben jellé is a világ számára, hogy Jézus önmagáról tett állításai igazak. Harmadszor, Jézus imád­sá­gát a tanítványok egységéért a szeretetparancs összefüggésében kell ol­vasni (Jn 15, 12k), amely kimondottan az Atya és a Fiú sze­re­tet­kap­cso­latára alapszik (15,9). Jézus imája egyrészt fényt derít a kegyelem tit­kára – hogy a parancsolatot csak kegyelem által lehet megtartani –, más­részt konkrétan hivatkozik a tanítványok szeretetének közösségi dimen­ziójára.

30. Az Újszövetség éppoly világosan felhívja a figyelmet a megosztottság veszélyeire, mint ahogyan az egységre való felhívást közli. Az 1Korinthus 1–2-ben Pál apostol azért lép fel a korinthusi keresztények megosztottságával szemben, mert ezzel eltakarják az egy Krisztust, akibe belekeresztelkedtek (1Kor 1,13). Pál úgy írja le a keresztény megosztottság romboló dinamikáját, hogy a bölcsesség és a hatalom kérdéseivel hozza azt összefüggésbe. Amikor a keresztény kö­zös­ségben megosztottság van, az egyes csoportok speciális képes­sé­geikre és meglátásaikra hivatkozva különböztetik meg magukat az összes többitől. Pontosan ezáltal fognak valami másról tudni, mint „Jé­zusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Immár Krisztus prédikálása mel­lé szegődik a csoport sajátos erényeivel való „dicsekvés” (1,31), és Krisztus keresztjét megerőtlenítik (1,17).

31. Pál apostol figyelmeztetései ismerősen csengnek számunkra. Gyak­ran előfordul, hogy a mai prédikáció, katekézis vagy lelki­gyakorlat megerőtleníti Krisztus keresztjét. Nem mondhatjuk, hogy a ke­resz­ténység hanyatlásáért a nyugati kultúrában egyedül a „mo­der­ni­tás kihívásai” a felelősek. A kereszténység modern kori spirituális ku­darca sok tekintetben a nem szűnő megosztottságból fakad. A meg­osztottságba való belenyugvás többféleképpen ássa alá misszión­kat; ……

32. Először is, egyházaink sajátos identitástudata következtében haj­­lamosak vagyunk arra, hogy a többiektől minket megkü­lön­böz­te­tő sajátos jegyeinkkel büszkélkedjünk, nem pedig közös, megfeszített Urunk megvallásával. ………

33. Másodszor, egyházias azonosságtudatunk híján van az evan­gé­lium megrostáló és átformáló erejének. Amikor egy adott helyen missziót folytatunk, észrevétlenül összejátszunk az ottani kulturális vagy etnikai megosztottsággal, illetve a már meglévő osztály- illetve stá­tuszviszonyokkal. Ahelyett hogy kibékítenénk a megosztottakat, az­zal, hogy egyházainkba gyűjtjük őket, még meg is erősítjük a meg­lé­­vő megosztottságokat. Az Egyesült Államokban ez a feketék és a fe­­hérek viszonyára nézve a legnyilvánvalóbb, de más természetű meg­­osztottságokra, például az osztályviszonyokra is igaz, csak ez ke­vés­bé látható, és könnyebb elnézni fölötte. ………

36. A megosztottság következményeinek kimondása nem jelenti azt, hogy lebecsülnénk a keresztény közösség már létező formáit. Bi­zo­nyos keresztény közösségek a számukra fontos struktúrákat és in­téz­ményeket teológiai alapon értékelik nagyra, nem feltétlenül cá­fol­juk ezt sem. Mindazáltal nem hanyagolhatjuk el az egység hiányának min­dent átható hátrányos következményeit. Nem számít, hogy a meg­osztottság botrányában mi a szerepünk, nem számít, hogyan értel­mezzük ezzel kapcsolatos felelősségünket, terhét mindnyájan visel­jük. Ezért nem számít, hogyan értelmezzük egyházaink, feleke­ze­teink, hitvalló közösségeink szerepét, struktúráit vagy státuszát, az egy­ségre való felhívást missziónk részévé kell tennünk. Örülnünk kell az egység Istentől való ajándékának. Vágyakoznunk kell az Urunk visszajövetelével megígért teljes megbékélésre és kölcsönös sze­retetre. S ami a legfontosabb, törekednünk kell a közösség olyan for­máinak kialakítására, amelyek közös misszióban egyesíthetnek.

 

IV. Egyházaink megosztottsága és az igazság taní­tá­sá­ra való alkalmasságuk

37. A megosztottságból adódó torzulások az egyház tanítói te­kin­télyére illetve az apostoli igazságban való megmaradás ké­pes­sé­gé­re is kihatnak, ugyanis a tanbeli kérdések felől való döntéshozatal és az autoritatív tanítás szorosan összefügg az apostoli misszióval. Akár sa­ját életéről van szó, akár az evangélium hirdetéséről a nem­ze­tek­nek, az egyháznak szilárdan ragaszkodnia kell (1Kor 15,2) Jézus Krisz­­tus jó híréhez, amint azt az apostoloktól kapta. De ha egy keresz­­tény közösség nem képes egyetértésre jutni az apostoli örök­ség felől, akkor közösségi élete más alapokon fog nyugodni, és va­lami másról fognak együttesen tanúságot tenni. Az egyházat létében fe­­nyegeti az a torzulás, amely jelenlegi bizonyságtételének és apostoli örök­­ségének a kapcsolatát jellemzi. Az egyház apostoli létének szük­ség­szerű és lényeges eleme a normatív tanítás és a közös élet rend­jének autoritatív szabályozása.

41. A megosztott egyházak különbözőségeiről eredetileg úgy gon­dolkodtak, hogy azok az apostoli örökség tartalmával és jelen­tő­sé­gével kapcsolatos alapvető nézeteltérésekből származnak. Komoly egze­getikai vitákat folytattak, s ezek során az egyház nagy tanúinak és taní­tóinak a véleményét idézték. Ám később, a szakadék elmé­lyü­lé­sé­vel a viták alábbhagytak, s ha mégis voltak ilyenek, akkor inkább a meg­osz­tottság rituális megerősítését szolgálták. A szétszakadt egy­há­zak­ban a teológiai tanítás úgy folyt, hogy az adott közösségben mo­no­­lo­gikusan előadták megkülönböztető tanaikat és gyakorlatukat. A te­­o­ló­giai tanításnak az Íráshoz és a keresztény hagyományhoz való vi­­­szonya közvetetté vált: a Szentírás és a hagyomány többé nem a teológia által magyarázott alapszöveg, hanem olyan bizonyíték-együttes, amelyre hivatkozva a teológia az adott közösség sajátos­sá­ga­it érvényesíti. A 19. és a 20. században szokássá vált, hogy a kon­fesszi­­o­ná­lis teológiák a közösség életformájának és tanításának feno­meno­­lógiá­jára, illetve a közösség történelmének sajátos ethoszára hivat­­koz­tak. Óriási változás ment végbe az élet és a tanítás nor­mái­nak fel­fo­gá­sá­ban. Többé nem azt kérdezték: „igaz ez?”, vagyis hű­sé­ges-e az isteni ki­nyilat­koztatáshoz, hanem azt, hogy „autentikusan ka­tolikus-e?”, „evan­gé­liumi-e?”, „hű-e az ortodox gondolkodáshoz?”, „össz­hangban van-e a reformáció dinamikájával?”.

43. Csak akkor győzhetjük le a keresztények megosztottságának ered­ményeképpen tapasztalható bizonytalanságot és zűrzavart a nor­ma­tív tanításban és a gyülekezeti gyakorlat szabályozásában, ha elkö­te­lez­zük magunkat a látható egység eszméjének. Igaz, hogy a tanítás meg­­fogalmazását illetve a közösségi élet gyakorlatát tekintve a keresz­tény egy­házak mindig is változatosságot mutattak, és ez ezután sem lesz más­képpen. Mindazáltal a normatív tanításnak és gyakor­lat­nak to­vább­ra sem lesz elismert tekintélye az egyházakban addig, ameddig nem képesek felmutatni a világnak a lényeges tanítások és gyakorlat kér­désében a mostaninál láthatóbb konszenzust, amely a kö­zös apos­toli örökségre és az evangéliumi igazságra alapul. Szó­no­kol­hatjuk akármilyen harsányan, hogy a keresztény tanítványság össze­egyez­tet­he­tetlen a fogyasztói szemlélettel, e jelenséggel szem­ben csak akkor fogunk tudni hatásosan fölszólalni, ha a potenciális hí­vők mindenütt olyan keresztény közösségeket találnak, melyeknek tag­jai közösen elfogadják és gyakorolják az egyházfegyelem azon for­má­it, amelyek az apostoli ige iránti hűséget biztosítják.

 

V. Az ökumenikus kihívás elfogadása

44. Az Egyesült Államokban gyülekezeti szinten ritkán látják az ellentmondást, amely a többiektől való különállás és a Krisztus egy egyházának megvalósulása között feszül. Ez a rövidlátás valójában pozitív fejleményekkel függ össze: egyénileg sok keresztény hajlandó el­fogadni a többi egyház tagjait mint Krisztusban testvéreit. Ám a meg­osztottság, attól hogy barátságos, még megosztottság. Nem enge­dhetjük, hogy megosztottságunk normálisnak tűnjék, a „keresz­tény piac” természetes jelenségének, ahol az egyházak sokféle val­lá­sos ízlés szolgálatában sokféle árut kínálnak. A fogyasztói érték­szem­lé­let és a sokféleség ideológiája érzéstelenítőként hat, tompítja a meg­osztottság sebének fájdalmát. Ma ez az egyik legfontosabb kihívás hi­tünk számára: ki kell gyógyulnunk az ökumenikus anesztéziából!

45. A Princetoni javaslat résztvevői sokféle egyházat képvi­sel­nek, és különbözőek az elképzeléseik arról, hogy a teljes, látható egy­ség­nek milyen formát kellene öltenie. Eltérően vélekedünk a fel­szen­telt szolgálat szerepéről, a szentségek helyéről, a püspökök, főképp Ró­ma püspökének szerepéről, de abban mind egyetértünk, hogy az egy­ségnek egyértelműen láthatónak kell lennie. (Jn 17,21) Az egy­ségnek hosszas teológiai kommentár nélkül is felismerhetőnek kell lennie. Fontos, hogy bárki láthassa: az egyház – hétköznapi életében és gyakorlatában – a Krisztusban megbékéltek közössége.

46. Ennélfogva hisszük, hogy az Újdelhi javaslat (lásd 15. pont) ma is aktuálisan fogalmazza meg az ökumenikus célkitűzést, amelyre el­hívattunk. Való igaz, hogy teológiai meggyőződéstől valamint a je­len helyzet értékelésétől függ annak megítélése, hogy az egység pon­to­san milyen formát öltsön. Azonban az Újdelhi javaslat az egy­ségnek a mi időnkben különösen jelentőségteljes három tényezőjét sorolja fel: a) a hit és a tanítás egysége („az egy apostoli hitet vallják, az egy evangéliumot prédikálják”) b) a tanúságtétel és a szolgálat ko­or­dinálása („együtt tanúskodnak és szolgálnak mindeneknek”), c) a tag­ság és a szolgálat kölcsönös folyamatossága az évszázadokon át­íve­lő egyházban („egységben vannak a különböző korok és helyek ke­resztény közösségeivel oly módon, hogy valamennyiük szolgálatát és tagjait kölcsönösen elfogadják”). Ez az Újdelhi javaslat által meg­fogal­mazott három irányelv vezérli konkrét kezdeményezéseinket.

48. ………. A „Ke­resztség, eukarisztia és szolgálat” című dokumentum mint közös ta­ní­tás so­kak számára hivatkozási alappá vált. Számos, a hű ke­resz­tény ta­nú­ság­tétel megőrzéséért küzdő protestáns lelt támaszra a ró­mai ka­to­li­kus tanítóhivatalban illetve az ortodox hagyományban. A hu­szadik szá­zadi liturgikus mozgalomhoz kapcsolódó tudományos kutatás dön­tően hozzájárult ahhoz, hogy az eukarisztiának az egyház éle­té­ben játszott központi szerepével kapcsolatosan ökumenikus kon­szen­zus alakult ki. Nem kevés szabadegyházi közösség informálisan vagy akár formálisan tekintélynek fogad el elismert egyházi tanítókat.

50. (b) A tanúságtétel és a szolgálat nagyobb koordinációjának igé­nye az ökumenikus mozgalom megalakulásának egyik hajtóereje volt. Az evangelikálok és a római katolikusok abortusz elleni közös po­li­ti­kai akciója többet tett a régi ellenségeskedés megszüntetéséért, mint a teológiai párbeszédek. Továbbá, a nyugati társadalmak el­vi­lági­a­so­dá­sa az újraevangelizációt közös feladattá avatja, mely fölötte áll min­den történelmi megosztottságnak és teológiai különbözőségnek.

52. ……. A közös szociális és po­li­tikai akciókat közös imádsággal kell megszentelni.

54. Munkacsoportunk tagjai nem jutottak egyetértésre a fel­szen­telt szolgálat teológiai értelmével kapcsolatosan. Egyetértenek azon­ban az Újdelhi javaslattal, hogy az egyház látható egységéhez szük­sé­ges a keresztény vezetők kölcsönös elismerése. ………

55. ……… Kétféle helyzet lebegett a sze­münk előtt: ahol már van teljes kommunió, és ahol még nincsen. Az első esetben a különböző helyi egyházak vezetői törekedjenek a létező egyezmények végrehajtására. ………. Ha nem jött létre teljes kommunió, a gyülekezetek ismerjék el és bá­torítsák azokat, akik speciális elhívást éreznek az egység elő­moz­dí­tá­sára. Isten lelkészeket és világiakat egyaránt elhívhat arra, hogy egy má­sik gyülekezet vagy egyház életében és szolgálatában kitartóan részt vegyenek, még ha a szentségi közösség egyelőre nem is való­sul­hat meg. Ez nem jelenti a teológiai különbözőségek tagadását vagy a ká­noni rend figyelmen kívül hagyását, inkább elhívás arra, hogy lel­ki­gya­korlatként szenvedjük el a szeparáltságot, és ezáltal még szen­ve­dé­lyesebben vágyakozzunk az egység után. Ilyen áldozatot talán csak ke­vesek hozhatnak, és alighanem sokféleképpen – gyakran csupán rész­legesen vagy rejtetten – fog megvalósulni. Az egyházak ismerjék fel és emeljék magasra e hivatásokat mint a Szentlélek ajándékait a meg­osztott közösségeknek.

 

VI. Ökumenikus felelősségünk

57. Ahogyan az egység hiánya minden kereszténynek fáj, úgy min­den egyház és minden keresztény az egység munkálására híva­tott. A feladat terhét azonban nem egyenlőképpen hordozzuk. Az egységet egyénektől kezdve egészen világméretű tanácskozó testüle­te­kig bárki munkálhatja. Senkinek a munkája sem elégséges ön­ma­gá­ban. Minden­ki­nek azt kell végeznie, amire képes.

59. A helyi egyházak (gyülekezetek, egyházközségek vagy egy­ház­­megyék) fontos szerepet játszanak az ökumenében. A helyi gyüle­ke­ze­teknek is látniuk kell, hogy ők az egység eszközei, máskülönben nem fog fájni nekik a megosztottság. Az utca túloldalán lévő gyü­le­ke­zettel ne csak hivatalos alkalmakkal találkozzunk, hanem váljék min­dennapi gyü­le­kezeti életünk tényezőjévé. A helyi gyülekezetek dol­gozzák ki a kö­zös misszió struktúráit.

64. Nincs olyan egyház, amelyet a keresztények széttagoltsága ne érin­tene, de nem mindegyik egyházat érinti egyforma mértékben. A meg­osztottság tekintetében az egyházak sokféleképpen értelmezik ön­­magu­kat. E sokféleségről itt nem tudunk beszámolni, ám meg­győ­ző­­dé­sünk, hogy néhány egyháznak illetve keresztény mozgalomnak kü­lönö­sen nagy a felelőssége napjainkban.

65. A jelenlegi helyzetben a Római Katolikus Egyháznak sajátos öku­menikus jelentősége van, és ennek megfelelően egyedülálló fela­da­ta. Mivel megközelítőleg a világ kereszténységének a fele római kato­likus, bármely átfogó egységtörekvésben lényeges szerepet kell vállal­nia. Bár kétségtelen, hogy a pápaság továbbra is botránykő so­kak számára, történelmileg Róma püspöke alkalmas egyedül arra, hogy világszerte hatékonyan képviselje az egység szolgálatát. Ez a pri­vi­legizált helyzet egy­ben súlyos felelősséggel jár. Róma püs­pö­ké­nek és a Római Kato­li­kus Egyház tanítóhivatalának úgy kell taní­ta­nia, hogy az a Rómával va­ló közösségen kívül eső hívők gon­dol­ko­dá­sát is képes legyen alakítani.

66. A római katolikus tanítóhivatal háromféleképpen erősítheti öku­menikus elkötelezettségét. Először is el kell kerülni azt a kísér­tést, hogy teológiájában a II. vatikáni zsinat előtti állapotokhoz térjen vissza, amelyet a protestánsellenes polémia határozott meg. Má­sod­szor, Róma püspökének fel kell ismernie, hogy az elsőbbség illetve az egyetemes pásztori hatáskör igényével az egység iránti speciális fe­le­lősség jár együtt, és a pápai hivatalt a Krisztusban elszakadt test­vé­re­kért végzett áldozatos szolgálatként kell felfognia. Harmadszor: a Ma­gisztérium döntéseibe rendszeresen be kell vonni nem katolikus részt­vevőket. Ha Róma püspöke minden megkeresztelt tanítója akar lenni, akkor a keresztény közösség egészéből kell megbízható taná­csot kapnia a közösség hitére és életére nézve.

67. Az evangelikáloknak és a pünkösdi keresztényeknek, vala­mint intézményeiknek szintén sajátos szerepük van. Valamennyi egy­ház javára válhat az ő vitalitásuk, missziós buzgalmuk és a Szentírás irán­ti elkötelezettségük. Ezek a közösségek az egymással és olykor a más egyházakkal való együttműködésnek oly szellemét képviselik, amely áttör ősi korlátokat, a hivatalosan elidegenedett keresztények kö­zött közösséget hoz létre, és még teljesebb egységet ígér. Néhány evan­géliumi közösség szabad egyházi ekkléziológiája az egység sajá­tos vízióját ajándékozza az ökumenének.

68. Négy utat látunk arra nézve, hogy az evangelikálok miként moz­díthatnák elő az ökumené céljait. Ahelyett hogy távolmarad­ná­nak az ökumenikus megbeszélésektől, fogadják el a meghívásokat. Ahelyett hogy mások hitetlenségét és lelki halálát hangoztatnák, lássák meg a saját határaikon túlmutató élő hit megnyilvánulásait, és örüljenek ezeknek. Az elszigetelődés és a szektás magatartás he­lyett a ven­dégszeretet és az egyetemesség eszméjét gyakorolják. Az apos­toli ha­gyomány megcsonkítása helyett ismerjék el a keresztény nyelv és gya­korlat más formáinak történelmi legitimitását, kariz­ma­ti­kus te­kin­té­lyét és lelki vitalitását. Végül, ahelyett hogy anyagi for­rá­sa­i­kat arra fordítanák, hogy más keresztényeket kihívjanak kö­zös­sé­ge­ik­ből, az összes keresztény közösség egészsége érdekében mun­kálkodjanak.

69. Az ökumenikus mozgalmon belül az ortodox egyházak vol­tak azok, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy az Egy Egyház megoszt­ha­tat­lan, és a felekezetiség fenntartása ellentmond az egység nor­má­já­nak. Tanúságtételük döntő szerepet játszott, mind a modern öku­me­niz­mus indulásában, mind hitelességének biztosításában. Az orto­doxok­nak az ősi hagyomány iránt tanúsított hűsége mindegyik egy­házat a közös eredetre emlékezteti. Az ortodox liturgia és spiri­tu­a­litás forrásaiból új erőt nyert és az ősi örökséghez igazodott a ke­resz­té­nyek imádsága, s ez mind hozzájárul az egységhez. Ugyanakkor saj­ná­latos, hogy az ortodox egyházak mind ez ideig ragaszkodtak meg­osz­tó, nacionalista sajátosságaikhoz is. Ezeket el kell hagyniuk, s ak­kor az ortodox tanúságtétel minden kereszténynek épülésére válhat.

 

VII. Egy testben a kereszt által

70. Mindnyájan szenvedünk a megosztottság sebeitől. Ezek a se­bek kihatnak teológiánkra, intézményi struktúráinkra, ve­szé­lyez­te­tik az egyház életadó funkcióját. Hagyományaink fontos aspektusait új­ra kell gondolni, hogy valóban az apostoli hitről való tanúságtételt, s nem a megosztottságot szolgálják-e. Meg kell vizsgálnunk kollektív lel­ki­ismeretünket, s meg kell bánnunk mindazon cselekedeteinket, szo­­ká­sainkat és beállítottságainkat, amelyek a megosztottságot di­csőí­tik.

71. Az egység munkálása penitenciális természetű. Amint Pál apos­­tol tanítja, az egység kedvéért hajlandónak kell lennünk evan­gé­li­u­mi szabadságunkat felfüggeszteni, és igazodni a gyengébbek kor­lá­tai­hoz. Ez a folyamat aszketikus természetű; szükségképpen együtt jár valódi, bár korlátozott jó dolgok feláldozásával a nagyobb jó ér­de­­kében. Meggyőződésünk, hogy a modern keresztény ökumené csak ennek az aszketikus dimenziónak a vállalásával fejlődhet to­vább. Az egység nem csak azt kívánja meg az egyházaktól, hogy ad­ják fel önközpontúságukat és elszigeteltségüket: ezeket mind­nyá­jan bű­nös dolognak ítéljük. Az ökumené azt is megkívánja az egy­há­zak­tól, hogy bizonyos lelki szegénységet vállaljanak, bát­ran mond­ja­nak le gazdag hagyományaik bizonyos autentikus ele­mei­ről az evan­gé­li­um igazságában megvalósuló átfogóbb egység érde­ké­ben.

A siker tekintetében nincsenek illúzióink. A Szentlélek hatá­ro­zott beavatkozása nélkül az Újdelhi javaslatban megfogalmazott teljes lát­ható egység megvalósulása még várat magára. Ám az egység szol­gá­latára való felhívás nem függhet a siker valószínűségétől. Ez ugyanis Isten kezében van. Egységünk – bármennyire töredezett is szo­kásaink és megosztó hagyományaink miatt – Isten ajándékaként már létezik, így az egység, amelyre törekszünk, nem pusztán emberi igye­kezet eredménye lesz. Ez jó hír, mert bízhatunk az evangélium ígé­reteiben. Javaslatunk az, hogy az egység munkálását – még ha a le­mondás és a szenvedés fájdalmával jár is, még ha részlegesek és átme­netiek lesznek is fáradozásaink világi következményei – tekint­sük a keresztény elhívás központi elemének. Az egység felé tett min­den igaz lépés a Krisztusban elnyert új élet megnyilvánulása, hiszen ő ki­en­gesztel bennünket egy testben a kereszt által.

 

(fordította Tóth Sára, lektorálta Fabinyi Tibor, szakmailag ellenőrizte id. Hafenscher Károly)

 

 

 

HÍREK, ISMERTETÉSEK

 

Jubileumi levél - 10 éve jegyezték be a Bocs Alapítványt

 

„1975 óta működik, az evangéliumi erõszakmentesség, a jövõ generációk, szegények és elnyomottak iránti felelõsség alapján elsõsorban az ökológia filozófiai, etikai, nevelési, szociális oldalaival foglalkozik, kisközösségekben, táborokban nem-anyagi gazdagságra, nem-fogyasztói boldogságra törekszik tanítani.” (Környezetvédelmi Lexikon I. kötet, 139. old.)

Jóleső érzés visszaemlékezni a közel három évtizedre, amelyek során annyi érdekes, értékes és élvezetes történt. Erőt ad és tanulságokkal is szolgál a folytatáshoz.

A hetvenes évek második felében a székesfehérvári bazilika többnyire középiskolás hittanosai nagyon lelkesek voltak a helyi karitatív feladatokban, így nyári tábort szerveztünk nekik a dunaalmási református fogyatékos otthonban. Többnyire az éves felújítást, meszelést és mázolást végeztük, de a rengeteg fogyatékos fürdetése a sárga, kénszagú ottani vízben szintén jellempróbáló feladat volt. Amikor elkezdődött az ipolytölgyesi katolikus fogyatékos otthon építése, két nyáron oda szerveztünk nagy létszámú építőtábort. Az esti beszélgetések, melyek visszatérő súlyos témája volt, hogyan kerül a fogyatékosság a teremtésbe, szinte természetes módon jutottak el az ökológiai problémákhoz.  1977-től táborainkban már mindig külön természetvédelmi nap volt.

1981-től a székesfehérvári bazilika hittanos közössége a föld alá kényszerült és a következő években jó néhány fehérvári fiatal került börtönbe a katonáskodás megtagadása miatt.
Azután 1984-ben a Söréd (fogyatékos gyermekek nyaraltatása a sörédi plébánián) elindítása következett, amelyet 1987-től édesapám vitt tovább, megszervezve az önálló fehérvári nyaraltatást. A rendszerváltás után önálló alapítványt is hozott létre. Tavaly öt fehérvári szervezésű egyhetes turnusban több mint száz fiatal segített. Ezen felül voltak a budapestiek turnusai. Hogy is kezdődött ez a nagyszerű munka? 1984-ben összetalálkoztunk a vonaton Kovács dokival
· és beszélgetésünk közben előkerült, hogy nyaraló helyet keres Ulászló utcai gondozottainak. Elvittem Sörédre, ahol akkoriban üresedett meg a plébánia. Az első három évben csak ők szerveztek nyaralást, mi pedig a háztartási munkát (bevásárlás, főzés, mosogatás, mosás, takarítás) adtuk fehérvári önkéntesekkel.

Az indiai keresztény iskolák·· támogatása az 1974-es taizé-i látogatásom kapcsán alakult ki, amikor stoppal bejártam Nyugat-Európát, s a Focolare központokat is meglátogattam Rómában ill. Lopianoban. Annamaia Raitila finn költőnő és Cedric Prakash indiai jezsuita kispap is ekkor volt éppen Taizében. Annamaia, aki kiválóan beszél magyarul és sok vers finnre való műfordítását végezte, sokat járt itthon és Erdélyben. Ő szervezte meg a finn protestáns közösségekben Cedric iskoláinak támogatását, és nekünk is segített kijuttatni az adományainkat. Igazi ökumenikus együttműködés volt ez is.

A környező magyarsághoz különféle úton-módon (néha pl. nyugati rendszámú autóval Bulgárián keresztül) igyekeztünk könyveket eljuttatni a régi időkben. A svájci Deli Imrével megállapodásunk volt, hogy a továbbviendő (nyugaton kiadott keresztény magyar) könyveket mely fehérvári címekre küldje. Családunknak nem adtak útlevelet (még 1989 tavaszán is azt a választ kapták gyerekeink is, hogy „kiutazása közérdeket sért”), így 1977 után csak 1989 őszén utaztunk először. 1989 nyarán a megyei könyvtár mellé költöztünk, így karácsonykor (noha még lőttek) a határok megnyílása lelkesedésében telepakoltunk könyveinkkel egy Barkast és egy Ladát és vittük Erdélybe.

Kezdettől résztvettünk a Háló bogozásában, valamint a Halálbüntetést Ellenzők Ligájában, majd annak már 1990-ben elért sikere után a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájában, amelynek célja 2004-ben valósult meg.

Böjte Csabával még Désen ismerkedtem meg. Miután Dévára került, szervezett nekem egy kéthetes előadóutat erdélyi templomokban és gimnáziumokban. Dévai munkájának már 1995-től weboldalt csináltunk. A székesfehérvári önkormányzattól támogatást szereztem a gyulafehérvári (testvérvárosi) érsekségnek, részben ebből épült a Szeltersz völgyi ifjúsági ház a Hargitán. Csaba és a többi ifjúsági lelkipásztor táboraiban is többször tartottunk előadást, öko-akadályversenyt. 1996-ban én tartottam a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó előadásait.

1994-ben megtörtént a Bocs Alapítvány bírósági bejegyzése.

1997-ben a környező országokból vittünk magyar civileket Grazba, a tízezer fős II. Európai Ökumenikus Gyűlésre. (Apropó, a III. EÖGy 2007 szeptemberében Nagyszebenben lesz, már most igyekszünk a magyar egyházakban az Igazságosság, Béke és a Teremtés megőrzése témák fontosságára felhívni a figyelmet). 1999-től indult a dévai gyerekek magyarországi táboroztatása.

A balkáni háború éveiben két lakást, ún. menedékházat tartottunk fenn Budapesten és Székesfehérváron, ahol szerbiai katonaságmegtagadók ideiglenesen lakhattak és telefonon, interneten intézhették életük rendezéséhez szükséges ügyeiket. Fordításokat is csináltak, pl. az Amnesty International jelentését a szerbiai katonaságmegtagadókról mi fordíttattuk angolról szerbre, más erőszakmentességről szóló anyagokkal együtt. Világszerte ismert lett a vajdasági Oromhegyes faluban történt tömeges katonai szolgálat megtagadás, az ún. Zitzer Szellemi Köztársaság.

1995-ben indult a bocs.hu weboldal. Weboldalunkon számos más mozgalom, alkotó, folyóirat·, tévéműsor internetre kerülését segítettük. Az Ökumené az 57. számtól kezdődően szintén itt érhető el a http://bocs.hu/okumene/oku.htm honlapon.

Köszönetet mondunk minden támogatónknak, önkéntesünknek, partnerünknek és szimpatizánsunknak, és kérjük további segítségüket a folytatáshoz.

 

(Simonyi Gyula)

 

Felekezetek közös szerepvállalása a nemzettudat ápolásában Szadán

 

            A rendszerváltozás óta előtérbe lépett a magyarságtudat gondozása. Addig az internacionalizmus és a világpolgárság eszméje visszaszorította a nemzet egészséges önértékelését. Óvatosságot ajánlott a környező népek közötti törékeny békesség érdekében. A békés egymásmellettiség kölcsönös érdek, de csak a viszonosság teremti meg. A magyarság visszafogottsága, néma gyásza nem mérsékelte a nemzetiségek közötti súrlódást. Úgy tűnik, hogy az utóbbi évtizedben vállalhatjuk magyarságunkat szabadon, legalább a saját hazánkban. Nem minősül a nemzetközi stabilitás kockáztatásának, ha valaki történelmünkre hivatkozik, vagy nemzeti tragédiáinkat gyászolja. 

A soknyelvű, sok nemzetiségű Közép-Kelet Európában a lakosság nemzeti jellegével összefügg az egyházi kötődés és a vallásosság. A nemzetiségek keresztyén felekezetei olykor jóindulatú közvetítők voltak és a békességen munkálkodtak. Máskor sajnos, gerjesztették a nemzetiségek közötti feszültséget. A Duna mentén élő népek között azonban sem az erőltetett szekularizáció, sem a templomlátogatás csökkenése nem erősítette a békességet és a kiengesztelődést.

            Változást tapasztalunk a társadalmi fordulat óta; mind több helyen – elsősorban vidéki környezetben – kerül sor a felekezeteknek a nemzettudatot erősítő  közös szerepvállalására. A felekezetek képviselői a nemzeti ünnepeken lehetőségeket kapnak, hogy újra hangsúlyozzák a nemzeti értékeket. Az egyházaknak nyereségük rejlik a közös (ökumenikus) megjelenésben, egymás megismerésében. Akiket megismerünk, azokat meg is szerethetjük. A vallások közötti gyűlölet és a tudatlanság ikertestvérek. A megismerésben és az elismerésben mindenki előtt nyilvánulóvá lesz a krisztusi egység. 

Szada község lakossága többségében református, kisebb mértékben római katolikus, és van egy baptista gyülekezet is. Valamennyi felekezetnek voltak hősi halottai, akik az ország heroikus küzdelmeiben életükkel adóztak. A 2005 június elején rendezett helyi „hősök napján” megkoszorúzták a szabadságharc és a két világháború emlékműveit és imádságot mondott a három egyház lelkésze. Vécsey László polgármester megnyitó szavaihoz a papok imádsággal, igeolvasással és rövid megemlékezéssel csatlakoztak. A hősök napját iskolás gyermekek előtt rendezték, fölelevenítve a nemzeti hagyományokat; méltányos tiszteletben részesítették az egykori hősöket adó családok tagjait. A község volt hadbavonult, hősi halott, vagy hadifogságban odaveszett áldozataira a fiatalság névről emlékezett. Egy szimbolikus új szobor négy összeboruló magyar embert ábrázol; az alkotó művész a szobor fölött lobogó lánggal fejezi ki a túlélés miatti hálaadást és a reménységet. A nemzeti múlt annyi tragédiája ellenére fennmaradt a magyarság. A megszámlálatlan áldozat, az egész világon szétszóródó magyarok nehéz sorsa ellenére helyben maradtunk, államot működtetünk, zászlóinkat, címerünket és nemzeti öntudatunkat megőriztük. Népünket Isten kegyelme őrzi. Meghallgattatott egyházaink és híveink imádsága. Isten könyörül rajtunk.

Különös kegyelem!

 

                                                                                                                      Szebeni Olivér

Ökumenikus magazin

 

A Szent Kereszt című ökumenikus magazin, egy áldozatkész támogató segítségével, 2003 júliusában jelent meg először. A képekkel gazdagon illusztrált, színvonalas újság alapító-főszerkesztője Kuruczlaki Ilona. A lap, melynek alcíme: hit–magyarság–érték, kéthavonta jelenik meg. A magazin tartalmilag sokszínű, sorra veszi a magyar egyházmegyéket, bemutatja azok történelmi múltját, fejlődését és jelen törekvéseiket. Szó esik a rendszerváltás után feléledő szerzetesrendekről, azok tanító, gyógyító és egyéb karitatív munkájáról. De olvashatnak olyan elhivatott papokról és szerzetesekről, akik a kommunista elnyomás majd’ fél évszázada alatt sem hagyták kihunyni a hit tüzét a magyarságban. Minden keresztény felekezethez szeretne eljutni ez a folyóirat! A Szent Kereszt magazin fontosnak tartja bemutatni a hazai és külföldi kegyhelyeket, és azok történetéről teológiai, tanító jellegű cikksorozat is fellelhető az újságban. Az olvasó tájékozódhat a szentek életéről, zarándokutakról, a lelkigyakorlatos házak programjairól és Erdély hitéletéről is. Az egyháztörténelmi rovat, a történelmet különösen kedvelőknek, nemcsak az egyház, de a magyar történelem fordulataiba is bepillantást enged. A magazin rövid idő alatt keresetté és népszerűvé vált, hála az alkotógárda odaadó, elkötelezett munkájának.

(Spangel Péter)

AZ ÁZSIAI EGYHÁZAK ÉLETÉBŐL·

 

Üzbegisztán

 

Megkülönböztetés nélküli elnyomás

 

60 éves orosz gyarmatosítás és 75 éves szovjet uralom után csupán 13 éve, hogy az ország elnyerte függetlenségét. Az Üzbég szovjet köztársaság kommunista pártjának első titkára, Iszlam Karimov lett az új állam első elnöke, aki önkényes és elnyomó rendszert épített ki. Az 1991-től máig is uralmon lévő elnök a kormánynak és a Nemzetgyűlésnek csupán konzultatív szerepet ad. Az ország lassan megnyílik a piacgazdaság előtt és elfoglalja helyét a nemzetek sorában, de több év óta színtere egy, az iszlámista mozgalmak és a hatóságok közötti erőszakos konfliktusnak. Az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom iszlám állam létrehozására törekszik és 1999 óta merényletek sorát követte el; a legutóbbiak 2004 március 29 és 30-án 40 ember életét követelték.

Az iszlámista veszély elhárítására és az antiterrorista küzdelem keretében a hatalom a vallások szigorú ellenőrzését határozta el. 1998 óta a templomtornyok és a minaretek csendesek és a hatóságok minden nyilvános vallási rendezvényt megtiltanak: a keresztények nem harangozhatnak és a müezzinek nem hívhatnak imára. Bár ezeknek a rendszabályoknak a nagy többségben lévő moszlimok az elsőrendű célpontjai, érintik az összes felekezetet; valamennyire rávetül a gyanú, hogy a külföld ügynöke. A kevés hívőt számláló közösségeket a törvény nem ismeri el és ténylegesen üldözik őket. Mindenfajta missziós tevékenység tilos.

Üzbegisztánt a nemzetközi emberjogi szervezetek gyakran megvádolták elnyomó módszerei és a vallásszabadság tiszteletben nem tartása miatt. A Human Right Watch szerint ellenzéki moszlimok ezreit tartóztatták le és kínozták meg. De régóta élvezi az Egyesült Államok támogatását, amelynek szövetségese a nemzetközi terrorizmus elleni keresztes hadjáratában. A területén lévő amerikai légi támaszpontok fontos szerepet játszottak az afganisztáni talibán rendszer elleni háborúban.

 

Keresztények az Iszlám földjén


 

Egy moszlim többségű országban különböző módjai lehetnek az evangelizálásnak. Krzysztof Kukulka ferences atya így fejti ezt ki. „Az 1917-es októberi forradalom előtt és után jöttek katolikusok Németországból, Lengyelországból, Oroszországból. Feltételezhető, hogy a gyermekeik és unokáik katolikusok.

Üzbegisztán 90%-ban moszlim, de nem fundamentalista. Ellenkezőleg, talán az orosz mentalitás miatt az üzbég moszlimok félnek, hogy fundamentalista moszlimok gyarmatosítják őket. Európai szokásaik vannak, alkoholt isznak, disznóhúst esznek.

A templomokban nyugodtan dolgozhatunk, de az utcákon vagy a házakban nem lehet misszionálni. A kormány engedélyével 5000 példányban kinyomtattunk két, a kereszténységről szóló könyvet. Az egyik a középkori üzbég kereszténységgel foglalkozik, a másik az üzbég egyház jelenkori történetét mondja el. A kormány a prozelitizmustól félve tiltja az országba újonnan jött vallásokat. Ezekkel a könyvekkel kimutattuk, hogy az Egyház már nagyon régen, a IX században gyökeret vert Üzbegisztánban. A XIII. században a mongol seregek minden keresztényt elüldöztek. Most már senki sem mondhatja, hogy idegen vallás vagyunk: jóval a moszlimok előtt jöttünk erre a földre.”


 

Egy kicsiny de dinamikus közösség

 

A katolikus Egyháznak sikerült ismét megjelennie és némi aktivitást kezdett kifejteni az Iszlám e határvidékén. A deportálások és a szovjet életmód következményeképpen kapcsolatok szövődtek üzbégek és keresztények (pl. Szibériába száműzöttek) között. A nemzetiségek és a kulturális identitások úgy keveredtek, hogy az valószínűleg elősegítette a kereszténység egy fajta terjedését. Vannak katolikusok, akiknek a családját deportálták és akiknek a nagyszülei gyakorló moszlimok voltak, egyikük nagyapja mollah volt. Más keresztények örmény vagy ukrán eredetűek.

A 200 ezer lakosú Urgencsben az egyedüli egyházi épület az új monostor és annak kápolnája, amelyet a Segítség a Szükségben lévő Egyháznak· támogatásával építettek. A baptistákat hivatalosan nem ismerik el és az ortodoxoknak nincs templomuk. A 160 ezer lakosú Navojban a katolikusoknak egy a szovjet időkben épült lakás egy kis szobájában kell összezsúfolódni, hogy szentmisén vehessenek részt. A közösséget pasztoráló Stopkowicz atyának minden hétvégén 160 km-t kell utaznia, hogy misét mondjon nekik. Az idei Húsvétkor a közösség öt új tagot fogadott be és összegyűlt a száz aláírás, ami szükséges a bejegyzési kérelem beadásához. A kis plébánián már két szerzetesi hivatás indult el. A 23 éves Szergej 3 éve lett katolikus és most ferences novícius. „A magam módján mindig hittem Istenben és számos templomot kerestem fel, de csak a katolikus Egyházban találtam meg, amit kerestem .. Elnyertem a Szentlelket!” Vannak helybeliek, akik gyanús szemmel néznek ezekre a katolikusokra, akik egy átalakított lakásban jönnek össze; úgy gondolják, hogy egy szektával van dolguk. Szerencsére, ha a bürokratikus nehézségek elhárulnak, a kis katolikus közösségnek hamarosan valódi temploma lesz.

 

Korlátozások a protestánsokkal szemben

 

„Titeket, keresztényeket, valamennyiőtöket agyon fognak lőni” mondta a Krisztus Egyháza tizenegy kihallgatásra beidézett hívőjének Arzimbetov ügyész.

Így akart maximális nyomást gyakorolni rájuk, hogy hagyják el hitüket és legyenek moszlimok, amikor visszautasították, hogy aláírjanak egy dokumentumot, amelyben elismerték volna, hogy „tiltott vallási aktivitást” fejtettek ki. Valamennyien kockáztatják, hogy hatalmas birságra kötelezik őket, mert a bejegyzés iránti kérelmüket elutasították azzal az ürüggyel, hogy „be nem jegyzett vallási szervezet tagjai”. „A be nem jegyzett szervezetek aktivitását a törvény tiltja”, emlékeztetett Arzimbetov a sajtó előtt.

Egy idő óta mindenütt zaklatják, fenyegetik, kihallgatják a protestánsokat. Március 10-én hatan álltak bíróság előtt Taskentben. Őket pénzbírságra ítélték, mert ima összejövetelt tartottak egy magánlakásban.

Azokat a keresztény közösségeket, amelyek megkísérlik törvényesen bejegyeztetni magukat, a legtöbbször a bürokrácia fojtja meg. „A megyei igazságügyi adminisztráció minden alkalommal nyelvtani hibákat fedez fel a kérelmünkben. Így azt objektív okból utasíthatják el minden alkalommal.”, mondta az újságíróknak egy a névtelenségét megőrizni akaró protestáns.

 

A hagyományos Egyházakat jobban tolerálják

 

A taskenti német lutheránus Egyház viszonylagos szabadságot élvez. Igaz, hogy ez a közösség 1887-ben jött létre, amikor német állampolgárok telepedtek le a cári Oroszország által annektált területen, amelyet fejleszteni akart. Az üzbegisztáni német közösség 24 ezer tagot számlál, 600-an lutheránusok és a hét gyülekezetet két felszentelt lelkész és 12 katekista szolgálja. A 25 milliós, többségében moszlim nemzet tengerében elvesző kicsiny közösség súlyos anyagi problémákkal küzd. „A nagyon korlátozott költségvetésünk alig ad lehetőséget egymás segítésére” mondja Wiebe lelkész, aki szerint az üzbég társadalom elsőszámú betegsége a szegénység, ez okozza a kormányellenes tüntetéseket és a rendőrség által nemrégiben erőszakosan elfojtott zavargásokat.

A katolikus Egyház szintén élvezi a történelmiség privilégiumát Taskentben és Bokharában. A taskenti templom évtizedekkel ezelőtt megkezdett renoválása halad és ennek egy állomása a feltámadt Krisztus nagyméretű szobrának a nagyszombati szertartás keretében történt felavatása. Vasárnaponként átlagban 500 hívő vesz részt az angolul, koreaiul és oroszul celebrált szentmisén. Közöttük sok a Taskentben huzamosabb ideig élő külföldi; az ország lakosai közül mintegy 500 a gyakorló katolikus. Kilenc pap és három szerzetes, valamennyien ferencesek látják el az öt plébániát és a két missziós állomást. Munkájukat a Szeretet Missziós Nővérei segítik.

 

A szökőár az Egyházat is sújtja

 

Sri Lanka

 

Oswald Gomes colombo-i érsek írja nekünk: „Nem tudjuk felfogni ezt a katasztrófát, minden egy félóra alatt történt, amíg az áradat jött és visszahúzódott. A teljes partvidéken pusztított, de főként a főegyházmegye legdélibb részén és a Galle-i egyházmegyében. A szökőár az Egyházat is sújtotta. Egy templomot a vasárnapi mise alatt borított el, számos hívő, közöttük egy nővér is megfulladt. Két papot is elsodort, de ők meg tudtak kapaszkodni a falakban és túlélték. A matarai Miasszonyunk csodatevő szobrát is elsodorta a tenger, de másnap megtalálták pár kilométerrel arrébb a bokrokban: ez egy valódi csoda. De a templom, a presbitérium és az összes közlekedési eszköz súlyosan károsodott. Mintegy tíz templom teljesen elpusztult, 150 ezer hajléktalannak kell fedelet adnunk. Számos katolikust buddhista szentélyekbe fogadtak be.” (AED Info, 03/2005)

Charles Hewawasam matarai katolikus pap szerint, aki plébániája 18 tagja és egy szerzetes nővér eltűnését gyászolja, a szökőárat úgy lehet felfogni, mint választ az országot sújtó etnikai viszályokra és a buddhisták és katolikusok közötti közelmúltbeli feszültségekre. „A Természet ezt mondja nekünk: Élhettek a hatalmatokkal, küzdhettek egymással; pár másodperc alatt meg tudom semmisíteni mindezt.” A halottak „azért adták az életüket, hogy megtanítsanak bennünket arra, hogy maradjunk egységben, bánjunk egymással, mint emberi lényekkel”.

De a szökőár fel is erősítette a megosztottságot. Az utóbbi években buddhista szélsőségesek többtíz templomot megtámadtak Sri Lankán. És most sok buddhista a keresztényeket teszi felelőssé a szökőár miatt.

 

India

 

A különösen megpróbált Tamil Nadu államban a Kelet Lourdes-jaként ismert vailankanni-i Mária szentély súlyos károkat szenvedett. Vailankanni, amelynek bazilikájában a Gyógyító Miasszonyunkat tisztelik és amelyet természetesen keresztények, de nagyszámú hindu és muszlim is látogat, minden évben több millió zarándokot fogad. December 26-án, a Szent Család vasárnapján a szentély zsúfolásig megtelt. Amikor a szökőár lesújtott, a kissé magasabban fekvő bazilikát nem érte el, de a körülötte lévő üzleteket és más építményeket elsodorta. Egy misszionárius szerint közel ezer zarándok volt a parton ekkor. A zarándokok hagyományosan fürdéssel tisztulnak meg, mielőtt belépnének a szentélybe és elhelyeznék fogadalmi ajándékaikat.

Számos megmenekült, bármi is legyen a vallási hovatartozása, az egyik napról a másikra való

túlélésen kívül azzal a kérdéssel viaskodik, hogy miért volt ez a katasztrófa és mi a megmenekülésének az oka. Anthony Swamy vasutas, akit magas láz döntött ágynak és ezért le kellett mondania a vailankanni-i zarándoklatról, harminc éve először, így tesz tanúságot, miközben a megmenekülteknek főz: „Isten bizonyára azt akarta, hogy éljek, hogy szívből szolgáljam a többieket”. Joseph Raj helybéli katolikus mindennapját a túlélők segítése tölti ki. Fennhangon kérdi magát, hogy a Szentszűz miért „hagyta magára zarándokait”. A hagyományra emlékezve, amely szerint a XVI. században portugál hajósok építettek itt kápolnát a Szűz tiszteletére, mert csodásan megmenekültek a viharból, azt kérdi magától. „Talán üzenni akar nekünk?”

A szentély plébánosa szerint „a papságnak nagy nehézséggel kell szembenéznie: hogyan állja útját annak a hullámnak, ami a hívekre támad most, a cinizmus hullámának?” szemben azzal az élettel, amelyről nem tudják, hogy miért maradt meg számukra és miért vesztették el  hozzátartozóik. A túlélők zavarodottságára válasza most az imádság „amely nélkül az életnek nincs értelme”. Azt is kifejti, anélkül, hogy meg akarná győzni a leginkább megpróbáltakat, hogy a Teremtést nem kell összekeverni Teremtőjével.

(EDA, 01 és 16/01/2005)

 

Indonézia

 

A négy milliónyi - szigorú Iszlámot gyakorló - lakosságú Aceh tartományban egyetlen katolikus plébánia van, amelynek a plébánosa tíz év óta Ferdinando Severi olasz ferences atya.

Vannak információi a „kereszténnyé térítés”-ről és a gyerekek örökbefogadásáról, amelyek a segély műveleteket kisérték volna?

„Fanatikus muszlimok egy csoportja szándékosan terjesztette ezt, hogy megakadályozza, hogy a helyiek túl közel kerüljenek az itt tevékenykedő nyugatiakhoz. .. az aceh-iek mindennek dacára közel vannak és vonzódnak a külföldi önkéntesekhez, különösen az európaiakhoz és az amerikaiakhoz, mert azok azzal az egyedüli és tiszta szándékkal jöttek, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak. Az árva gyerekek örökbe fogadása kitalált történet.”

Banda Acehben éppen fordított esetek történtek. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a L’Hebdo de Lausanne svájci hetilap újságírójának a tanúsága, aki a helyszínen tett fel kérdéseket Dr. Almascatynak, az Iszlám védelmezőinek Frontja (ez a csoport arról álmodozik, hogy megdönti a többé-kevésbé laikus indonéz rendszert és a világ legnépesebb moszlim országát iszlám köztársasággá alakítja) egy tisztségviselőjének

„Mit tesznek a tsunami áldozataiért?

Megerősítjük a túlélők hitét.

Ez minden?

Ó nem! Kitakarítjuk a mecseteket és buzdítunk arra, hogy alkalmazzák a sariát a tartományban.

 …és a segély, nem adnak segélyt?

De. Szétosztjuk a rizst és a kétszersültet, amit az ENSZ ránk bíz az önkénteseink számának arányában. Ha enni adunk, ez megnyitja az emberek szívét és akkor könnyen meg lehet őket győzni, hogy menjenek a mecsetekbe” ..

Almascaty ezzel nem fejezte be humanitárius elkötelezettségei listáját. „Nálunk Acehet Mekka erkélyének nevezik, folytatja kissé ellágyultan. Ez a tartomány különösen kedves a számunkra. Évszázadokkal ezelőtt az Iszlám innen kiindulva hódította meg Indonéziát. Ezért egy csoportunk vizsgálja a híreket, amelyek szerint a keresztény segély szervezetek térítenek. Ha ez igaznak bizonyul, akkor a missziónk többé nem humanitárius lesz. Akkor a dzsihád következik”.

 

A szekták zavart keltenek

 

Az amerikai segéllyel együtt szektákhoz és USA-beli protestáns egyházakhoz tartozó lelkészek érkeznek. Térítenek Bibliát osztogatva egy szinte teljesen iszlám területen. És mint mindig, amikor a helyzet forróvá válik, elsőként futnak el és mennek haza küldetésüket befejezettnek tartva, noha magukra hagyják a keresztényeket. Ekkor ez utóbbiak azok - kisebbségként - akik, megosztva mindennapjaikat moszlim honfitársaikkal, elszenvedik az Iszlám egyes, ettől a propagandától magukat sértve érző híveinek fenyegetéseit, vádjait és megtorlásait. Az Indonéziai Püspökkari Konferenciát és az Indonéz Protestáns Egyházak Közösségét figyelmeztették az ország legelső moszlim vezetői. A moszlimok nem tesznek különbséget a szekták ill. a katolikus Egyház és a nagy protestáns felekezetek között. Indonézia keresztényei soha sem kérték ezeknek az amerikai lelkészeknek a jövetelét, akik mit sem tudva az ország kultúrájáról és a helyi körülményekről, zavart keltenek, teljesen biztosak magukban és „megmentőnek” tartják magukat.

 

Egy lelkész és felesége tűzhalála

 

Banda Acehben szeparatista gyilkosok áldozatai szaporítják a természeti katasztrófában meghalt 230 ezer indonéz listáját. Egy metodista templomot felgyújtottak és az olasz lelkész és felesége a lángokban lelte halálát.

 

Thaiföld

 

Prathan, az ország 15 déli tartományára kiterjedő Surat Thani-i egyházmegye püspöke szerint a papok, szerzetesek és szerzetesnők „ a tsunamit túlélők mellett élnek és mellettük fognak élni”. Mintegy száz pap és szerzetesnő érkezett az Egyház által működtetett segély központokba tényleges munkára. „Velük alszunk, velük étkezünk, mondja a püspök, és hosszú távú rekonstrukciós programokban köteleztük el magunkat”.

Phibul atya, a püspöki konferencia Menekültek Hivatala vezetője szerint a püspökök igyekeznek megértetni azt, hogy amikor a thaiföldi katolikus egyház vallásukra való tekintet nélkül elkötelezi magát a katasztrófát túlélők mellett, ezt nem térítő szándékkal teszi. Amikor a püspökök azok mellett vannak, akik „testvéreink és nővéreink Isten nagy családjában, nem törekednek érdemekre sem”.

A Surat Thani-i egyházmegye területén 8 és félmillióan laknak. A 6500 katolikus kis közösséget alkot.

 

(fordította Vető István)

 

 

IMÁDSÁG EURÓPÁÉRT, A KÁRPÁT-MEDENCE MAGYARSÁGÁÉRT

 

Mennyei Édesatyánk, az első szavunk legyen a hálaadás, hogy kontinensünkön, Európában - déli szomszédunkat kivéve -immár hat évtizede nem volt háború, és újra szólnak a harangok a sokat szenvedett Délvidéken is! Most mégis hozzád fordulunk: Európa egén újra sötét felhők gyülekeznek, nő a bizonytalanság, a félelem, a befelé fordultság, az elzárkózás. Különösen aggódunk most kárpátaljai, erdélyi, délvidéki testvéreinkért, hiszen megtörténhet, hogy újabb határok épülhetnek akaratunkon kívül. Ugyanakkor tudjuk a Szentírás üzenetét: semmi felől ne aggódjatok. Így könyörgünk magyar népünk egészéért a Kárpát-medencében, ne engedd, hogy önző érdekekből új válaszfalak épüljenek fel, hanem segítsd elő magyar népeink egyesülését, új életét a Kárpátok honában! Most könyörgünk azon magyar képviselőinkért, akik az európai parlamentben nagy erőfeszítéssel dolgoznak a kárpát-medencei magyarok érdekében. Könyörgünk Európa vezetőiért, add, hogy jó döntéseket hozzanak! Minden kárpát-medencei régióért könyörgünk, most különösen Erdélyért, várva a határok lebontását, de Hozzád fordulunk Kárpátaljáért és a Délvidékért is, ahol nem tudjuk, mi a megoldás. Adj jobb jövőt ezeréves, oly sokat szenvedett népünknek, szóljanak a békére, az istentiszteletre hívó harangok, épüljenek új templomok, iskolák, mint most Csángóföldön, ahol hű szolgád működik!

Urunk, Te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről-nemzedékre! Így áldd meg a 2006-ra tervezett V. Református Világtalálkozó már folyó előkészületeit! Mindezeket szent Fiad, az Úr Jézus Krisztus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen!

 

(Kolosváry Bálint)

 

Szerkesztői kommentár

 

Egy olvasónk Kalota József lapunk 58. számában megjelent “Az ortodoxia hangja és szerepe Európában” c. írásának egy mondatát a görög katolikus egyház által a kommunizmus évei alatt elszenvedett üldözés, sok papja, szerzetese és világi hívője vértanúsága semmibe vételeként fogja fel. Ez sem a szerzőnek, sem a felelős szerkesztőnek nem állt szándékában.

Őszintén sajnáljuk, hogy az inkriminált mondat “A görög katolikusok atrocitásaival szembeni tiltakozásul a libanoni Balamandban tartott 7. Vegyes-bizottsági ülésen kilenc ortodox egyház nem vett részt.” kommentár nélkül jelent meg és azt most pótolni akarjuk.

A kommunizmus bukása után Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában ismét legálisan működik az addig betiltott görög katolikus egyház. Nagyon sajnálatos, hogy ortodox közösségek egyes helységekben - esetenként bírósági ítéletekkel is ellentétben - vonakodtak visszaadni az elvett görög katolikus templomokat. Nagyon sajnálatos, hogy görög katolikus hívők több esetben erőszakkal próbálták azokat visszavenni.

 

M E G H Í V Ó

a Keresztény  Ökumenikus  Baráti  Társaság (KÖT)

 

2oo5. Évi

 

KONFERENCIÁJÁRA

és

  KÖZGYÛLÉSÉRE

 

 Budapest, 2oo5. Szeptember 8.-9.-10.

 

Helyszín:  Ferencesek Tamás Alajos Közösségi háza

 Budapest, II. kerület Rómer Flóris u. 4..

 

Főtéma: NAPJAINK  PROBLÉMÁI - MEGOLDÁSOK  JÉZUS  SZERINT

 

 

A részvétel ingyenes, adományokat köszönettel elfogadunk.

 

                                                                                  (A  KÖT  elnöksége)                                     

 

ELÔZETES  PROGRAM

 

2oo5. szeptember 8. csütörtök (délelőtt)

                        Megnyitó és bevezető                         (Fekete Márton, a KÖT alelnöke)

                        -Az Alfa kurzus ismertetése               (Nyéky Kálmán rk. pap)

-Evangelizáció                                   (Győry J. Sámuel ev. lelkész)

                                   (délután)

                        - Kapcsolatunk Istennel                     (Székely János rk. teológus)

                        -A határon túlról jött vendégeink beszámolói  (kerekasztal beszélgetés)

2oo5. szeptember 9. péntek (délelőtt)

-Házas hétvége mozgalom                 (Blanckenstein György r.k. pap)

                        -Házas hétvége mozgalom                 (Bencze András  evangélikus lelkész)

                        -Konfliktuskezelés, közvetítés

házasfelek között                   (Kőszegi Ágnes mentálhigiénés szakember)

                                   (délután)

                        Életcél - életcélok, mint motivációk    Szarka Miklós ref. lelkész)

                        A beteg ember szenvedése - van e értelme?                         (Velkey György orvos)

- Érték-központú közösség-építés      (Kara Zsuzsa, Szociális Testvérek Társasága)

                        Közösségépítés                                   (Schmidt János, Almási László tanárok, Pécs)

2oo5. szeptember 10. szombat (délelőtt)                             

                        a munka értéke                                  (Koczka Józsefné Ági KALÁSZ mozgalom)

- a munka kegyelme                          (Zatykó László ferences szerzetes)

-                                                                                             film a lelkiségi mozgalmak 2oo4-es                                                 stuttgarti    találkozójáról            

                        -KÖZGYÛLÉS                                   (Beszámoló a 2oo4. Évről, 2oo5. Évi terv.

                                                                                  Vezetőség-választás.)

 

 

 

SZERZŐINK

 

Dr. Gánóczy Sándor 1928-ban született Budapesten. Teológiai diplomát szerez. 1953-ban pappá szentelik. A római Gergely Egyetemen Kálvin egyháztanáról doktorál. Tanácsadóként részt vesz a II. Vatikáni Zsinaton. 1972 és 96 között a würzburgi egyetem dogmatika professzora. A Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktora. Dél-Franciaországban, Provance községben él. Utoljára folyóiratunk 55. számában közöltünk tőle írást.

 

Dr. Gorove László 1957-ben született Budapesten. 1982-ben orvosi diplomát szerez, levelező úton teológiai diplomát szerez. Házas, öt gyermeke van. 1993-ban az Esztergom-Budapesti főegyházmegye állandó diakónusává szentelik. Mentőorvosi munkája melletti diakónusi szolgálatát a „Családok Jézusban” közösségben látja el.

 


 


TARTALOM

 

MIHAIL metropolita: Az Ortodoxia egysége és tanúságtétele                         1

 

II JÁNOS-PÁLRA EMLÉKEZÜNK

 

Fekete Márton: II János Pál temetése után                                                                    3

Medgyesi György. Szubjektív sorok II János Pál pápáról                                              4

Joe A. Ibembgo: A népek pápája: tiszteletadás II János Pál pápának                              6

 

ELŐADÁSAINK

 

Gánóczy Sándor: Mária Luther, Kálvin és a II. Vatikánum teológiájában      7  

Gorove László: Egy diakónus gondolatai…(magáról és a helyzetéről)          17

 

ÍRÁSAINK

 

Egy testben a kereszt által (szemelvények az USA különböző egyházaihoz tartozó teológusok által kiadott ökumenikus dokumentumból)                                                      20 

 

HÍREK, ISMERTETÉSEK

 

Jubileumi levél - 10 éve jegyezték be a Bocs Alapítványt

Felekezetek közös szerepvállalása a nemzettudat ápolásában Szadán

Ökumenikus magazin

Az ázsiai egyházak életéből

Üzbegisztán

A szökőár az Egyházat is sújtja

 

IMÁDSÁG EURÓPÁÉRT, A KÁRPÁT-MEDENCE MAGYARSÁGÁÉRT

 

Szerkesztői kommentár

 

A KÖT 2005. évi konferenciája - meghívó és program



· a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátus magyarországi exarchájának, egyben ausztriai metropolitájának Beloianniszban, 2005.05.22-én elmondott homiliája

· Ibembgo tiszteletes (Lagos, Nigéria), PAN AFRICAN ECUMENICAL FELLOWSHIP vezetőjének körlevele a tagegyházakhoz és az egyéni tagokhoz. Nigéria 150 millió lakosának több mint fele keresztény. Nagyon sok keresztény felekezet van jelen az országban, számunkra sokszor ismeretlen nevűek. De összetartanak, és erős hittel próbálják elviselni a muzulmánokkal való villongások sokszor súlyos következményeit. Imádkozzunk értük!  (Kolonits Veronika)

· Elhangzott 2005. április 8-án, a Sapientia szerzetesi főiskola mariológiai konferenciáján.

[1] K. Aland (kiadta), Luther deutsch (=LD) 4,309: Bekenntnis der Artikal des Glaubens wider die Feinde (=Bekenntnis).

[2] Marienlexikon (kiadta B. Bäumer és L. Scheffczyk) St. Ottilien 1992, 4. kötet, ebben: R. Schimmelpfennig, Lutherische Marienverehrung 191–194, 191.

[3] LD 8,51: Sermon zum zweiten Weihnachtstag

[4] LD 4,192: Sermon von dem Sakrament des Leibes und Blutes.

[5] Vö. M. Luther, Das Magnifikat. Vorlesung über das 1. Johannesbrief, Calwer Luther Ausgabe 9, München und Hamburg 1968 (=Magnifikat).

[6] Vö. LD 4, 308: Bekenntnis

[7] Vö. uo. 192.

[8] LD 6,18k.: Eine kurze Form des Glaubensbekenntnisses.

[9] LD 7,289: Vom ehelichen Leben.

[10] Vö. Marienlexikon 4,191.

[11] LD 6,250.

[12] Vö. uo.

[13] Vö. Marienlexikon 4,191.

[14] LD 6,250

[15] Magnifikat, Nachbemerkung 102.

[16] Uo. 43.

[17] Uo. 53.

[18] Uo. 54.

[19] Uo. 60.

[20] A Békés-Dalos fordítás szerint: az Úr „alázatos szolgáló leánya”.

[21] Lásd Schürmann, Das Lukasevangelium, HthkNT III/1, Freiburg-Basel-Wien 1969, 76.

[22] Magnifikat 83.

[23] Uo. 106.

[24] Calvini Opera (=CO) 46, 63: 6. beszéd az evangéliumharmóniáról.

[25] Vö. J. Gnilka, Jesus von Nazareth, HthKNT Supplement 3, Freiburg-Basel-Wien 1990, 184–186.

[26] A „kaire” köszöntés értelmezéséhez lásd H. Schürmann, Das Lukasevangelium, 43-44, 23. jegyzet.

[27] Békés-Dalos: „kegyelemmel teljes”.

[28] CO 46, 65.

[29] Így Békés-Dalos 136 (Lk 1,28).

[30] Vö. CO 46,63.

[31] Vö. CO 46,119: 11. beszéd az Evangéliumharmóniáról.

[32] Uo. 120 k.

[33] Vö. uo. és CO 10/1,195: „iure matris impera”.

[34] CO 45,35: Harmonia evangelica.

[35] CO 45,63: Harm. Ev.

[36] Vö. CO 45,349: az Igét befogadó hit gyümölcsöző hit: „efficax receptio (…) fructum suum proferat”.

[37] Uo. 348.

[38] A következőkben LG rövidítéssel idézve.

· A KÖT 2005. április 4-i összejövetelén elhangzott előadás rövidített változata.

· A hatályos egyházjog a betöltött 35 évet az állandó diakonátus feltételének tekinti.

· Margit körúti Ferences plébánia

· A dokumentum teljes szövege a HERMENEUTIKAI FÜZETEK 28. számában fog megjelenni.  A szöveget alkotó 71 részből számosat teljesen elhagytunk; az egy-egy részen belüli kihagyásokat pontozással jelöljük.

· Dr. Kovács István (1937-1997) gyermekorvosból lett katolikus pap.

 

*· lásd Simonyi Cecilia „Nőoktatás és vallási helyzet Indiában” c. írását lapunk 58. számában.

 

 

· Válogatás a L’Église dans le Monde (Egyház a Világban) francia katolikus információs folyóirat 2005 1. és 2. negyedévi számában megjelent híranyagból, esetenként rövidítésekkel. A folyóirat kiadóhivatalának címe 29, rue du Louvre  - 78750 MAREIL-MARLY TÉL. 01 39 17 30 10

· Magyarországon inkább Kirche in Not néven ismerik ezt a szervezetet.