Németül 33 kiadást ért meg és Európa szinte minden nyelvén kiadták az 1905. évi Béke Nobel-díjas Bertha von Suttner osztrák írónõ önéletrajzi ihletésû regényét: Die Waffen nieder (Le a fegyvert!)
Nobel az õ hatására döntött úgy, hogy Béke Nobel-díj is legyen. A Berni Állandó Nemzetközi Békeiroda elnöke volt. Élt: 1843. jún. 9. - 1914. jún. 21.
a Bocsmagazin mostantól szombatonként folytatásokban közli ezt a regényt.
- - - - -
LE A FEGYVERT!

(regény)

Írta: Suttner Berta báróné
1905
- + -
Elsõ könyv: 1859
- + -


1.


Tizenhét éves koromban nagyon túlzott teremtés voltam. Ezt ma már nem tudnám, ha nem tanúskodnának róla megõrzött naplójegyzeteim. De ezekben meg vannak örökítve a rég eltûnt ábrándok, a többé vissza nem térõ gondolatok, az elhamvadt és újra nem éledõ érzelmek és így meg tudom ítélni, mily fellengzõ, szertelen ideák kavarogtak abban a hóbortos, csinos fejecskében! Ezt a csinosságot is - melyrõl tükröm ma már nem sokat tud - régi arcképek bizonyítják. Képzelem, milyen irigyelt lény volt az ifjú, szépnek mondott, legnagyobb fényûzéssel környékezett althaus Márta grófnõ! De ez a különös piros borítékú napló inkább lelkem komorságára, mint az élet örömére vall és csak az a kérdés: igazán oly balga voltam-e, hogy nem ismertem fel helyzetem elõnyeit, vagy elég rajongó, azt hinni, hogy csak a sötét gondolatok elég magasztosak és méltók arra, hogy költõi prózában kifejezve, a piros füzetben helyet találjanak? Úgy látszik, sorsom nem elégített ki, mert, többek között, ez áll ott: Óh, Jeanne d'arc, te hõsi szûz, bár hozzád hasonló lehetnék! Zászlót bontani, koronát adni királyomnak, és azután meghalhatni az édes hazáért!
Ezen szerény igényeim kielégítésére nem nyílt alkalmam, de volt még egy hivatás, mely irigységem tárgyát képezte (1853 szeptember 19-i följegyzéseim szerint), ti. A cirkuszban, mint keresztény vértanú, oroszlánoktól széttépetni - de ezt sem érhettem el. Lesújtott a tudat, hogy azon dicsõ tettek, melyekre lelkem szomjúzott, kivihetetlenek és hogy életem - alapjában véve - el van hibázva. Oh, miért nem születtem fiúnak? (Ez a céltalan szemrehányás gyakran éri a sorsot a vörös füzetekben.) akkor nagy, dicsõ célt tûztem volna ki magamnak és el is értem volna azt. A történelem csak kevés példát nyújt a nõi vitézségre.
Mily nagyon elvétve lehetnek fiaink Gracchusok, vagy vihetjük férjeinket a weinsbergi kapukon, vállainkon ki, mily ritkán dörgik, kardot rántva, a magyarok: "Éljen Mária Terézia, a király!"
Bezzeg a férfi, az kardot köt és kiront, hogy hírt és dicsõséget arasson, hogy trónt szerezzen, mint Cromwell, sõt világrészt hódítson meg, mint Bonaparte! Emlékszem, hogy az emberi tökéletesség netovábbját a harci erényekben láttam. Megbecsültem ugyan a tudósokat, költõket, felfedezõket is, de bámulattal csakis a gyõzelmes hadvezéreknek adóztam. Õk voltak a történet hõsei, õk intézték a nemzetek sorsát, nagyságuk mellett eltörpült minden, mint a jégborított alpesek, a Himalája mellett a völgy szerény virága. De mindebbõl korántsem következtethetem azt, hogy hõsi lélek lakozik bennem. A dolog nyitja abban rejlett, hegy könnyen lelkesültem; hogy hevülékeny, szenvedélyes voltam és elsõsorban az lelkesített, amit könyveim és környezetem leginkább magasztaltak.
atyám osztrák tábornok volt és Radetzky apó alatt - akit istenített - küzdött Custozzánál. Mennyi adomát hallottam a háborús idõkbõl! Jó apám olyan büszke volt élményeire és oly élvezettel beszélt az átélt hadjáratokról, hogy én mindenkit sajnáltam, akinek hasonló élményei nem voltak. Mily megalázása a nõi nemnek, hogy ki van zárva az emberi becsület és kötelességérzet ezen nagyszerû nyilvánulásaiból! Ha fülemhez jutott valami a nõk egyenjogúsításáról - bár fiatal koromban errõl még ritkán beszéltek és akkor is jobbára gúnyos, elítélõ hangon -, úgy csakis egy irányban osztottam e nézeteket és kívánságokat: legyen az asszonyoknak is szabad fegyveresen táborba menniük. Óh, mi szép volt Semiramis, vagy II. Katalin történetében: hadat viselt evvel vagy avval a nemzettel, elfoglalta ezt vagy amazt az országot...
Már ez alkalommal bevésõdik a gyermek szívébe, hogy a hadak ura folyton vérontást parancsol, hogy a háború azon jármû, mely a népek sorsát elõbbre viszi, hogy a harc elkerülhetetlen természeti törvény, mely idõnként fel-felújul, mint a vihar, vagy földrengés. Már ekkor tanulja meg, hogy ijedtség és borzalom jár a háború nyomán, de ezért busás kárpótlást nyújt egyrészt az elért nagyfontosságú eredmény, másrészt a dicsõség, vagy az a magasztos tudat, hogy az ember híven teljesítette kötelességét. Van-e szebb halál, mint a dicsõség mezején elesni? Vagy nemesebb halhatatlanság, mint a hõsé? Mindezt világosan és egybehangzóan bizonyítják az iskolai használatra szánt tankönyvek és elbeszélések, melyekben a tulajdonképeni történelmen kívül, mely nem egyéb, mint a háborúknak hosszú láncolata, a költemények és mesék is csak hõsies fegyvertényekrõl regélnek. Ez hozzátartozik a hazafias neveléshez, mivel pedig minden diákból honvédõt kell faragni, lelkesedjék már a gyermek is ezen legfontosabb polgárerényért. Azon természetes irtózattal szemben, melyet a háború borzalmai benne ébreszthetnének, ily módon akarják edzeni lelkét, hogy a legádázabb vérontásokról, gyilkolásokról is, mint valami megszokott, szükséges dologról beszéljen - és így sikerül azután vitéz, harcias nemzedéket nevelni.
a leányt - ha nem is mehet csatába - ugyanazon könyvekbõl tanítják, melyeken a fiúk katonai nevelése alapszik. Ennek következtében az ifjúság nõi részénél is hasonló fölfogás foglal helyet, mi sokszor irigységgé fajul, hogy nem vehetnek õk is részt a harcokban, és csodálattal tölti el õket a katonaság iránt. Mily rémképeket mutatnak nekünk, gyöngéd leányoknak, kiket különben folyton jámborságra, szelídségre intenek, a világ összes háborúiból, kezdve a bibliai-, makedónisi-, finn hadjáratoktól egészen a harmincéves, a napóleoni háborúkig. Láttuk az égõ városokat, a kardélre hányt lakosságot, a legyõzöttek kínzását - ez azután mulatság!
Persze, a szörnyûségek ismétlésével és halmozásával eltompul az a tudat, hogy ezek tényleg szörnyûségek, és mindazt, ami a háborúhoz tartozik, már nem a humanizmus szempontjából tekintjük: ez különleges misztikus, történelmi, politikai szint ölt. Meg kell lennie, ez a legnagyobb dicsõség és tisztelet forrása - ezt jól tudják a leányok: hiszen könyv nélkül kellett megtanulniuk a háborút magasztaló verseket és tirádákat. Így támadnak a spártai nõk, a "zászlóanyák", így jut a tisztikar oly számos cotillonhoz a "hölgyválasztásnál".


2.


Nem nevelkedtem zárdában, mint annyi társnõm, hanem az atyai házban, nevelõnõk és tanárok vezetése alatt. Édesanyámat korán vesztettem el. anyánkat, nálunk gyermekeknél - még három testvérem volt -, nagynénénk helyettesítette; egy öreg alapítványi hölgy. A telet Bécsben, a nyarat alsó-ausztriai családi birtokunkon töltöttük.
Emlékszem, hogy nevelõimnek és tanítóimnak sok örömet szereztem, mert szorgalmas, jó emlékezõtehetséggel megáldott és fölötte ambiciózus növendék voltam. Mivel becsvágyamat - mint említettem - nem elégíthettem ki akként, hogy nõi hõsként csatákat nyerjek, hát beértem azzal, hogy dolgozataimért kitûnõ osztályzatot nyertem és tudásszomjam által környezetem bámulatát érdemeltem ki. A francia és angol nyelveket majdnem tökéletesen elsajátítottam, földrajz-, csillagászat-, természetrajz- és természettanból mindazt, amit a nõnevelés köre felölel, de a történelembõl még többet tanultam, mint amennyit követeltek tõlem. Atyám könyvtárából vaskos történeti munkákat szedtem elõ, melyeket üres óráimban lelkiismeretesen áttanulmányoztam és azt hittem, hogy eszem is gyarapszik, valahányszor a múltnak egy eseményét, nevét, évszámát emlékezetembe véstem.
azonban erélyesen tiltakoztam a zongorázás ellen, ami a tantervbe szintén fel volt véve, mert a zenéhez se hajlamom, se tehetségem nem volt és mivel éreztem, hogy abban becsvágyam nem talál kielégítést. Oly soká és oly esdekelve könyörögtem, hogy a tanulmányaimnak szánt drága idõt ne rövidítsék meg a céltalan kalimpálással, hogy jó atyám végre felmentett a zenei kényszermunka alól, a néni nagy sajnálatára, aki úgy vélekedett, hogy zongora nélkül nincs teljes mûveltség.
1857. március 17-én ünnepeltem születésem 17-ik évfordulóját. - Már a 17-ik - mondta naplóm. Ez a "már" egész költemény és sokat jelentõ, bár nincs mellette egy árva megjegyzés sem. Valószínûleg azt akartam vele mondani: "és még egy lépéssel sem közeledtem a halhatatlanság felé." - Most, hogy emlékeimet le akarom írni, jó hasznát veszem a piros füzeteknek. Lehetõvé teszik, hogy a régmult eseményeket, melyeknek csak elmosódó körvonalai maradtak emlékezetemben, a legapróbb részletekig ecsetelhessem, és hogy rég elfelejtett gondolatokat, vagy rég elhangzott beszélgetéseket szószerint írhassak le.
Jövõ farsangkor visznek majd elõször társaságba. De ez a kilátás sem kecsegtetett oly nagyon, mint rendesen a fiatal leányokat. Lelkem magasabbra vágyott, mint báli diadalokra. Hogy mi után sóvárogtam? Erre a kérdésre magam sem tudtam volna igen felelni. Hihetõleg szerelem után ... de errõl nem volt tudomásom. Azok az izzó sóvárgással és dicsvággyal telt álmok, melyek az ifjú és serdülõ korban az emberi szívet dagasztják és különféle alakban, mint tudományszomj, utazási kedv, tettvágy igyekszenek nyilvánulni, rendesen az ébredõ szerelmi ösztön öntudatlan fakadása.
Nénimnek erre a nyárra Marienbadot ajánlották és õ jónak látta engem magával vinni. Ámbár az ugynevezett nagyvilágban való hivatalos bemutatásomnak csak a következõ télen kellett megtörténnie, mégis megengedték, hogy néhány fürdõi bálban részt vegyek, mintegy táncolási és társalgási gyakorlatul, hogy magatartásom az elsõ farsangi mulatságon ne legyen nagyon bátortalan és félszeg. De mi történt az elsõ "Reunion" alkalmával, melyen résztvettem? Halálos szerelembe estem. Persze, hogy huszárhadnagy volt szerelmem tárgya. Olyanok voltak a teremben lévõ "civilisták" a katonák mellett, mint cserebogár a pillangók között. És az egyenruhák közt minden bizonnyal a huszárok voltak a legfényesebbek és végre a huszárok közt kétségkívül Dotzky arnold gróf volt a legpompásabb. Legalább is hatláb magas volt, haja göndör, fekete kis bajusza kipödörve, fogai fehéren villogtak, sötét szemével oly gyengéden és áthatóan tudott nézni; egy szóval, midõn azt kérdezte: grófnõ, szabad-e a cotillonra kérnem? ugy éreztem, hogy lehet ám más babérokért is sóvárogni, nem csak az orleánsi szûz zászlóbontására, vagy Katalin uralmára. És õ, a 22 éves férfi, valószinüleg hasonlóan érzett, midõn a bál legcsinosabb leányával
(30 év multán szabad már ilyesmit bevallani) keringõzött végig a termen; õ is azt gondolhatta - téged bírni, drága lény, fölér minden marsallbottal.
- De Márta, de Márta - súgta a néni, midõn lélekszakadva dõltem a mellette lévõ székre és ruhám lenge szövete felhõként lebegett körülötte.
- Bocsánat, bocsánat néni - kérlelten, én nem tehetek róla - ...
- Nem arról van szó, szemrehányásom magaviseletednek szól, avval a huszárral szemben. Nem szabad tánc közben úgy hozzásimulnod és mióta szokás e férfinak úgy a szeme közé nézni.
Mélyen elpirultam. Talán valami leányhoz nem illõt követtem el? Csak nem lesz annak az elragadtató embernek rossz véleménye felõlem? Ezen kétségbeejtõ gondolattól még a bál folyamán felszabadultam, mert a souper utáni keringõzés alatt õ, az aranyos, fülembe súgta:
- Hallgasson meg - nem tehetek mást - tudnia kell még ma - szeretem önt.
Csodálatos módon ez sokkal kellemesebben hangzott, mint az orleansi szûz égi szózata. De ugy tánc közben mégsem felelhettem. Ezt õ is belátta, mert hirtelen megállt. A terem egyik üres sarkában voltunk, tehát észrevétlenül folytathattuk a társalgást.
- Szóljon, grófnõ, remélhetek?
- Nem értem önt, - füllentettem.
- Talán nem hisz abban a szerelemben, mely elsõ látásra ébred? Mostanáig magam is mesének tartottam, de ma megtudtam, hogy való.
Hogy dobogott a szívem! De hallgattam.
- Vakon belerohanok a sors örvényébe, - folytatta ... - vagy ön, vagy senki. Határozzon boldogságom, vagy halálom felõl ... mert ön nélkül nem tudok és nem akarok élni ... Akar az enyém lenni?
Ily nyílt kérdésre felelnem kellett. Valami diplomatikus frázist kerestem, mely neki is hagyna reményt és méltóságomnak is megfelelne, de nem tudtam mást kinyögni, mint egy reszketõ "igent"-t.
- Tehát megkérhetem holnap a kezét nénjétõl és irhatok althaus grófnak?
Ismét "igen," de már határozottabban.
- Óh én boldog! Tehát ön is elsõ látásra? - Szeretsz?
Most csak a szememmel feleltem, de azt hiszem, ezek mondták a legérthetõbb "igen"-t.


3.


Tizennyolcadik születésnapomon esküdtünk meg, de elõbb bevezettek a nagyvilágba és mint menyasszonyt bemutattak a császárnénak. Az esküvõ után Olaszországba utaztunk, amely célra arnold hosszabb szabadságot kért.
a hadseregbõl való végleges kilépésrõl soh'sem volt szó; mindkettõnknek tekintélyes vagyona volt ugyan, de az uram szerette a hivatását és én hasonlóképpen. Büszke voltam csinos huszártisztemre és bensõ örömmel láttam elérkezni azt az idõt, midõn kapitánnyá, ezredessé, vagy egykor tábornokká léptetik elõ ... Ki tudja, talán mint nagy hadvezér fog a hazai történetre fényt deríteni ...
Nagyon sajnálom, hogy ép azon boldog idõben, midõn jegyben jártunk, valamint a mézeshetek alatt, a piros füzetek nagyon hiányosak. Elmultak, eltûntek, semmivé lettek volna azok a drága napok akkor is, ha följegyzem eseményeiket, de legalább a sorokból áradna valami késõ fény. De nem, bánatomban, fájdalmamban nem találtam elég panaszt, gondolat- és fölkiáltójelet, a keserves dolgokat elsírtam környezetemnek és az utókornak, de a boldog órákat hallgatagon élveztem.
Nem voltam büszke erre a boldogságra és nem is közöltem senkivel, még magammal sem naplóm utján! Csak a vágyódást, a gyötrelmet tudtam be magamnak érdemül és ezért nagyra voltam vele. Mily hûségesen tükrözik vissza minden keservemet azok a piros füzetek, míg ha örömöm volt, üresen maradtak a lapok.
Ostobaság! Ez olyan, mintha valaki séta közben csak a legcsúnyább dolgokat szedné össze, hogy emlékül hazavigye; mintha táskáját csak kóróval, bogáncscsal, férgekkel, békákkal töltené meg és otthagyná a virágokat meg a tarka lepkéket.
De mégis, emlékszem: felséges idõ volt az, tündérmesébe illõ. Mindenem megvolt, amit egy fiatal asszonyi szív csak kívánhat: szerelem, társadalmi állás, vagyon, gazdagság és mindez oly újszerû, meglepõ, csodálatos!
arnold és én õrülten szerettük egymást, életerõs, szépséges fiatalságunk egész hevével. És véletlenül az én fényes huszárom derék, jószívû, nemesen gondolkozó fiú volt, hozzá még igen mûvelt és vígkedélyû (hisz épp úgy lehetett volna rossz, durva ember is, a marienbadi bál ezért nem vállalt felelõsséget), és véletlenül én is okos, kedves teremtés voltam (beleszerethetett volna az említett bálon egy akaratos, csinos libácskába is), így történt, hogy boldogságunk tökéletes volt, és hogy ennek következtében a piros kötésû "siralmak fõkönyve" soká üres maradt.
De álljunk csak meg egy kissé; íme! egy kedves feljegyzés: el vagyok ragadtatva az új anyai hivatástól. 1859 január 1-én fiunk született (újévi ajándék). Persze oly büszkék voltunk az eseményre, annyira csodáltuk, mintha mi volnánk az elsõ emberek, akiken ilyesmi megesik.
Talán azért is fogtam ujra hozzá a naplóíráshoz, hogy az utókornak is legyen némi tudomása e csodálatos, fontos eseményrõl. Azonkívül pedig "a fiatal anya" témája oly alkalmas tárgy költõi és mûvészeti célokra. Leginkább ezt éneklik meg a költõk, ezt örökíti meg a festõk ecsetje, hiszen mi sem alkalmasabb ennél a misztikus, áhitatos, áradozó, kedves és. naiv, szóval költõi hangulatra.
a fiatal apa is nagyon büszke volt utódára és szebbnél szebb terveket szõtt jövõjére vonatkozólag. Mi legyen belõle? Ezt a nem éppen sürgõs kérdést gyakran vetettük fel bölcsõjénél és a válasz mindig az volt: "katona". Néha az anyai aggodalom óvást emelt ez ellen.
- De hátha baja esik a táborban?
- Ejh! mit; mindenki ott és akkor hal meg, amikor Isten akarja - és evvel le volt tárgyalva az ügy.
- Meg aztán, Rudi nem marad az egyetlen fiunk; a következõkbõl, Isten segítségével, diplomata, gazda, pap lesz, de a legidõsebbnek atyja és nagyatyja hivatását - a legszebb hivalást - kell követnie: katona lesz belõle.
És ebben meg is állapodtunk. Rudi két hónapos korában már káplár lett. Ha minden trónörökös születésekor már ezredtulajdonos, miért ne ruházzuk föl mi is a mi kicsinyünket valami tiszteletbeli ranggal?
Ez a katonásdi volt a mi kedvenc mulatságunk. Arnold tisztelgett, valahányszor fia a dajka karján a szobában megjelent. A dajkát különben markotányosnõnek neveztük és hogy mi lehetett az õ élelmi raktára, azt találják ki önök; Rudi kiabálása volt a "riadó" és hogy mit jelentett az: "Rudi a gyakorló-téren van", azt ismét az önök találékonyságára bízom.


4.


Április elsején, tehát születésének éppen harmadik hónapjában (csak az évfordulókat ünnepelni kevés lett volna) Rudit káplárból õrmesterré léptettük elõ. De ezen a napon valami szomorú is történt, olyasvalami, amitõl szívem sebesebben dobogott és amit a piros füzeteknek is elpanaszoltam.
Már hosszabb idõ óta föltûnt a politikai élet látóhatárán az a bizonyos "fekete pont", amelyhez az összes ujságokban, valamint a szalónokban sok megjegyzést fûztek. Én eddig nem vettem figyelembe. Ha férjem, atyám és katonabarátaik néha mondották is: "Olaszországban lesz valami", az engem nem zavart. Éppen arra volt idõm meg kedvem, hogy a politikával törõdjem!
Beszélhettek nekem Szardínia és ausztria viszonyáról, meg III. Napoleon magatartásáról, akinek segítségét Cavour a krimi háborúban való részvétele által biztosította: - vitatkozhattak arról a feszültségrõl, melyet ez a szövetség köztünk és olasz szomszédaink közt okozott, nem törõdtem vele.
De azon az április elsején igen komolyan beszélt velem a férjem.
- Tudod-e, kincsem, hogy nemsokára elkezdõdik?
- Mi kezdõdik, édesem?
- a szardíniai háború.
Megijedtem.
- az istenért, hisz az irtózatos volna! És neked is el kell menned?
- Remélem.
- Hogy mondhatsz ilyent? Reméled, hogy távol lehetsz feleségedtõl, gyermekedtõl?
- Ha a kötelesség hív?
- akkor engedelmeskedni kell. De remélni, azaz azt kívánni, hogy ez a szomorú eshetõség bekövetkezzék...
- Szomorú? Egy ilyen víg kis háború pompás lehet. Hisz te katona-feleség vagy, ne feledd el!
Nyakába borultam.
- Kedves férjem, légy nyugodt, bátor is tudok lenni. Hányszor éreztem a történet hõseivel és hõsnõivel, mily magasztos érzés lehet az: harcba menni. Bár én is mehetnék, melletted küzdve ... gyõzelem vagy halál!
- Bészéded bátor, kis feleségem, de bolondos. A te helyed itt van, gyermekünk bölcsõjénél, kibõl szintén támaszt kell nevelni a hazának. A házi tûzhelynél van a te helyed. Hogy azt megóvjuk és az ellenséges betöréstõl megvédjük, hogy honunk és családunk békében élhessenek, azért megyünk mi - férfiak - háborúba.
Nem tudom miért tekintettem e szavakat merõ frázisnak, holott már gyakran helyeslõen hallottam és olvastam õket. Ugyan hol a fenyegetett tûzhely? a barbárok sem fenyegetnek kapuink elõtt, pusztán politikai feszültség két kormány között.
Ha tehát férjem lelkesülten megy háborúba, akkor mégsem a szükség parancsolta neki, hogy nejét, fiát, hazáját megvédje, hanem csak a kalandvágy, változatosság, kitüntetés, elõléptetés vonzza. Persze, ez becsvágy - gondoltam magamban - szép, jogos becsvágy, a bátor kötelességteljesítés vágya.
Szép tõle, hogy örül a bevonulásnak; de ez még nem biztos. Talán nem is fog kitörni a háború és még abban az esetben is, ha összecsapnak, sincs eldöntve, hogy arnoldot is odarendelik, hisz nem száll szembe az ellenséggel az egész hadsereg.
Nem, ezt a gyönyörû, zavartalan boldogságot, melyet a sors nekem juttatott, nem rombolhatja oly durván szét ugyanaz a sors. Oh arnold, szeretett férjem, mily szörnyû volna, ha te veszélyben forognál! ... Ilyen és hasonló ömlengések töltik meg aznapi naplómat.
Ez idõben a piros füzetek telve vannak politizálással: Louis Napoleon ármányt szõ ... Ausztria nem nézheti tétlenül ... kenyértörésre kerül a dolog ... Szardínia fél a túlnyomó erõtõl és enged ... nem zavarják meg a békét ...
az én kívánságom arra irányult - minden hajdani háborúimádás dacára -, hogy a békés állapot maradjon meg, míg férjem a másik végletbe csapott. Nem mondta ki nyíltan, de mindig ragyogott a szeme, ha a "sötét pont" nagyobbodásáról közölt velem valamit; a némelykor, de sajnos igen ritkán, fölmerülõ békekötéseket pedig mindig levertséggel fogadta.
apám is tüzes, lelkes háború-párti volt. A piemontiak legyõzése gyerekjáték és ennek bebizonyitására csak úgy ontotta a Radetzky-anekdótákat. Én mindig csak a fenyegetõ háború stratégiai oldaláról hallottam, a kilátások mérlegelésérõl, hogy hol és hogyan lehetne az ellent megverni és a haszonról, melyet ebbõl húzunk.
az általános emberi szempont, hogy t.i. Akár gyõzünk, akár nem, tömérdek vér és könny fog omolni, nem is jött tekintetbe. A közérdeket annyira fölébe helyezték a magánérdeknek, hogy szégyeltem kicsinyes fölfogásomat, ha néha eszembe jutott: "Mit használ az a gyõzelem a szegény halottaknak, nyomorékoknak, özvegyeknek?"
az ilyen reménytelen kérdésekre azonban csakhamar megtaláltam a választ a régi iskolai dicshimnuszokban: a dicsõség pótol mindent.
De hátha az ellenség gyõz? Ezt a kérdést katona-ismerõseim körében is megkockáztattam, de csúfosan lepisszegtek. A kétség árnyékának puszta megemlítése is hazafiatlanság. Kötelessége a katonának, hogy sikerében már elõre biztos legyen, tehát kötelessége egy lojális hadnagynénak is.


5.


Férjem ezrede Bécsben állomásozott. Ablakaink a Praterra nyíltak és beömlött a nyári meleg levegõ. Csodaszép tavasz volt. Ibolyaillatot árasztott a langyos szellõ és szokatlanul korán öltöttek lombdíszt a fák. Lelkembõl örültem a jövõ hónapban kezdõdõ kellemes kocsizásnak.
Erre a célra volt egy kis kokett homokfutónk, melyet négy pompás lóval együtt vettünk meg, egy magyar úriembertõl. Már most is, a remek áprilisi napokon kihajtattunk minden lehetõ alkalommal a Prater sétányaira, pedig ez csak ízelítõje a májusi örömöknek. Csak addig ne törjön ki - a háború! ...
- No, hál' istennek, vége a bizonytalanságnak! - kiáltott föl a férjem, midõn április 19-én reggel hazatért a gyakorlatról. Megküldték az ultimátumot.
Megijedtem. Hogyan, mi, mi az?
- Ez annyit jelent, hogy a diplomáciai tárgyalásokban kimondták az utolsó szót, melyet a hadüzenet követ. Ultimátumunk azt követeli Szardiniától, hogy a fegyverkezést szüntesse be, de természetesen nem fogja megtenni, mire mi átlépjük a határt.
- Nagy isten! De talán beszüntetik a fegyverkezést?
- akkor vége lenne a viszálynak és békében maradnának.
Térdre estem, nem tehettem másképp. Hangtalanul és mégis oly hevesen, mint valami kiáltás tört keblembõl egy fohász az ég felé: - Béke, béke!
arnold fölemelt: - Bohó gyermek!
Nyakába borultam és megeredtek könnyeim. Nem a fájdalom kitörése volt, hisz a csapás még nem következett be, de a hír annyira megrendített, hogy egész testemben remegtem és ez okozta a könnyzáport.
- Márta, Márta, megharagítasz - intett arnold. - Hát nem bátor katonamenyecske vagy? Felejted, hogy tábornok leánya, fõhadnagy felesége és - fejezte be mosolyogva - õrmester anyja vagy?
- Nem, nem arnoldom ... Magam sem értem ... csak olyan roham volt ... én is lelkesedem a harci babérokért ... de nem tudom - elõbb, midõn azt mondtad, hogy minden egy szótól függ, melyet most fognak kimondani, egy "igen" vagy "nem" az ultimátumra és ez az "igen vagy nem" dönti el, hogy ezrek vérezzenek vagy meghaljanak, meghalni ilyen napon, boldog tavaszi napon, akkor úgy éreztem, hogy a béke szavának kell jönnie és nem tehettem mást, mint térden állva imádkozni.
- Hogy a jó istent tudósítsd a tényállásról, bohó kis madaram?
a csengõ szólt. Gyorsan fölszárítottam könnyeimet. Ki lehet ez, ily korán! apám volt. Hevesen berohant.
- Na, gyerekek! - kiáltotta lelkendezve, miközben egy karosszékbe dõlt, - tudjátok már a nagy hírt, az ultimátum ...
- Épp most tudattam a feleségemmel ...
- Mondd apám, mit gondolsz - kérdeztem szívszorongva -, elhárítják ezáltal a háborút?
- Sohse hallottam, hogy egy ultimátum a háborút elhárította volna. Ha józan eszük volna azoknak az olasz nyomorúságkergetõknek, akkor engednének és nem tennék ki magukat egy új Novarrának ... Csak az a jó Radetzky apó ne halt volna meg tavaly, azt hiszem 90 éve dacára élére állt volna a hadseregnek és én, istenemre mondom, követtem volna ... Mi ketten már megmutattuk, hogyan kell elbánni a talián csõcselékkel. De még nem elégelték meg azok a semmiháziak, nem volt elég az elsõ lecke. Jól van: lombard velencei királyságunk szépen ki fog bõvülni a piemonti területtel, már látom, mint vonulnak be csapataink Turinba.
- De apám, te úgy beszélsz, mintha már megizenték volna a háborút és mintha annak örülnél. De mi lesz, ha arnoldnak is el kell mennie?
És a szemem ujra könnybe lábadt.
- El is fog - az irigylésre méltó ember.
- De az én aggodalmam - a veszély.
- Ej mit, veszély! a csatából is hazajön az ember. Nem egy hadjáratot küzdöttem végig. Hál'istennek, gyakran meg is sebesültem és mégis élek, mert a végzet úgy akarta, hogy életben maradjak.
- az a régi fatalista gondolkozásmód! Ugyanaz, mely Rudi jövendõ pályaválasztásánál számításba jön, és amelyet most is igen bölcs dolognak véltem.
- Ha netalán az ezredemet nem mozgósítanák - kezdte arnold.
Örvendezve szakítottam félbe: - Igen,igen, még egy reménysugár.
- akkor lehetõleg áthelyeztetem magam.
- Hogyne lehetne - biztosította apám. - Hesz lesz a fõvezér, jóbarátom.
Hevesebben dobogott a szívem a félelemtõl, de mégis csodálattal voltam e két férfi iránt eltelve. Mily boldog közönnyel beszéltek a bekövetkezõ hadjáratról, mintha csak egy rég tervezett sétáról lenne szó. Az én vitéz arnoldom - még ha a kötelesség nem is hívja - önkéntesen akar az ellenséggel szembeszállani és nemesen gondolkodó apám egész egyszerûnek és természetesnek találja.
Összeszedtem erõmet. Félre most a gyermekes, nõies aggodalommal, most arról van szó, hogy kedveseimhez méltónak mutatkozzam, hogy szívem mindenféle önzõ félelem fölé emelkedve, egyedül annak a dicsõ tudatnak adjon helyet: férjem hõs.
Fölugrottam és mindkét kezemet odanyújtottam neki:
- arnold, büszke vagyok reád!
Kezemet ajkához emelte; majd örömtõl sugárzó arccal fordult apámhoz:
- Ezt a leányt jól nevelted, öregem!


6.


Visszautasították! Az ultimátumot visszautasították! Április 26-án történt, Turinban. A kocka el van vetve, a háború kitört!
Egy hét óta el voltam e csapásra készülve, mégis bekövetkezése mélyen lesújtott. Midõn Arnold tudtomra adta, zokogva dõltem a kerevetre és fejemet a vánkosok közé rejtettem. Mellém ült és gyöngéden vigasztalt.
- Te egyetlenem, bátorság, hidegvér! Hisz nincs semmi baj... rövid idõ múlva diadalmasan térünk haza... Akkor kétszeresen boldogok leszünk. Ne sírj, megszakad a szívem... szinte sajnálom, hogy részvételemet minden esetre megígértem... de nem, gondold csak meg: ha bajtársaimnak el kell menni, mi jogon maradhatnék én itthon? Szégyelned kellene magadat érettem... Egyszer ki kell állni a tûzpróbát, míg ez meg nem történik, nem is érzem magam férfinak és katonának. Képzeld csak, milyen szép lesz, ha hazajövök - harmadik csillaggal a galléromon, talán érdemkereszttel a mellemen.

Vállához támasztottam a fejemet és folytattam a sírást. Megint kicsinyesen gondolkoztam: ebben a pillanatban csillag és kereszt olyan hiú ragyogásnak látszott... Tíz nagykereszt azon a drága mellen nem nyújt kárpótlást azért a kegyetlen lehetõségért, hogy egy golyó szétzúzza...
Arnold homlokon csókolt, gyöngéden félretolt és fölállt:
- Most el kell mennem, kedves gyermekem, az ezredeshez. Sírd ki magad... remélem, ha visszajövök, állhatatosan és vígan talállak, szükségem van rá, hogy ne fogjanak el szomorú sejtelmek. Ilyen válságos idõben csak nem fog azon lenni az én kis feleségem, hogy elcsüggesszen, hogy harcvágyamat lohassza? Isten veled, kincsem.
És elment.
Fölkeltem. Utolsó szavai még fülembe csengtek. Nyilvánvaló: kötelességem bátorságát és tettvágyát nemcsak nem csökkenteni, hanem tõlem telhetõleg emelni. Hisz ez az egyetlen módja annak, hogy az asszonyok hazafiságukat kimutassák, hogy részesei lehessenek annak a dicsõségnek, melyet férjeik a csatamezõn aratnak ...
Igen, a csatamezõn, a gyilkolás mezején, legyilkolva fognak ott feküdni azok a szegény odahajtott emberek - nyílt véres sebekkel - és közöttük talán ... Hangos jajkiáltással fejeztem ki ezt a gondolatot.
Szobalányom, Betti, rémülten rohant be. Hallotta a kiáltást.
- Az istenért, grófnõ, mi történt? - kérdezte remegve.
Ránéztem: vörös, kisírt volt a szeme. Kitaláltam, tudta már a hírt és kedvese katona. Úgy éreztem, mintha fájdalmam ezen osztályosát szívemhez kellene szorítanom.
- Semmi, gyermekem, - mondám szelíden -. Visszajönnek a távozók.
- Oh, méltóságos grófnõ, nem mind - így válaszolt és újra könnyekben tört ki.
Most belépett a nénim és Betti távozott.
- Azért jöttem, Márta, hogy vigasztaljalak - szólt az öreg asszony, mialatt átölelt, - és hogy a megpróbáltatás ezen idejében megnyugvásra intselek.
- Tehát tudod?
- Az egész város tudja ... Nagy az öröm, a háború igen népszerû.
- Öröm, Mari néni? Persze csak azoknál, kiknek családjából senki sem távozik.
- Gondoltam, hogy szomorú leszel és ezért siettem ide. Mindjárt jön apád is, de nem vigasztalni, hanem gratulálni: magánkívül van az örömtõl, hogy kezdõdik a dolog és Arnoldra nézve nagyon hasznosnak tartja, hogy õ is velük megy. Hiszen alapjában igaza van ... katonának a háború a legjobb. Így kell neked is fölfognod a dolgot, kedves gyermekem - elsõ a kötelesség. A minek meg kell lennie.
- Igazad van, néni, aminek meg kell lennie, a változhatatlant ...
- amit Isten akar - járult hozzá a néni. - Azt nyugodtan és megadással kell tûrni. Helyes, Márta. Minden úgy történik, ahogy a kegyes gondviselés bölcsen elhatározta. Az ember halálának órája már a születésekor föl van írva. Drága harcosainkért majd oly sokat és oly áhítatosan fogunk imádkozni ...
Nem akadtam fönn ezeken az ellentmondó nyilatkozatokon: hogy a halál el van határozva és imádság által mégis meg lehet másítani. Magam sem voltam tisztában vele és nevelésemnél fogva is azon bizonytalan tudatban éltem, hogy ily szent dolgokat nem szabad boncoló, hideg elmével latolgatni. Pláne a néni nagyon rossz néven vette volna, ha ilyen kétségeket hangoztatok. Semmi sem sérthette jobban, mintha az ember bizonyos dolgokban kételkedett. Ne törd rajta a fejedet- ez az elsõ parancsolat minden misztériummal szemben. Ahogy az udvari etikett tiltja, hogy az alattvaló királyához kérdéseket intézzen, úgy az illemszabályok súlyos megsértése az is, ha az ember valamely dogmát feszeget és bírálgat.
Ne törd rajta a fejed - ezt a parancsot könnyû teljesíteni és én szívesen engedtem is neki; tehát nem kezdtem viszályt a nénivel, hanem ellenkezõleg, belekapaszkodtam abba a vígasztalásba, melyet az imádság nyújtott. Igen, férjem távolléte alatt áhítatosan az ég áldását fogom fejére kikérni, hogy minden golyót hárítson el Arnoldról ...
Elhárítani? De hová? Másvalakinek a mellére, akiért valószínûleg szintén imádkoznak? ... És mit tanultam a physikában a lõszerek pontosan kiszámítható, csalhatatlan hatásáról és mozgásukról? ... Megint kételkedem? Félre ezekkel a kétségekkel.
- Igen, néni - folytattam hangosan, hogy az egymásnak ellentmondó, össze vissza kóválygó gondolatokat megszakítsam -, igen, szorgalmasan fogunk imádkozni és meghallgat az Úr: Arnold sértetlen marad.
- Látod, látod gyermekem, nehéz, gondterhes idõkben a lélek a vallásban talál vígasztalást ... Talán azért küldi a Jóisten ezt a megpróbáltatást, hogy megszokott közönyösségedet levessed.
Azt megint nem tudtam megérteni, hogy Isten a krimi háborúból származó feszültséget Ausztria és Szardínia közt, valamint a különféle tárgyalásokat, az ultimátum elküldését és visszautasítását csak azért okozta, hogy engem közönyösségembõl felrázzon.
De illetlen lett volna ezen kétkedésemnek is kifejezést adni. Ahogy valaki a Jóisten nevét ajkára vette, ez a hozzáfûzött észrevételeknek mindjárt valami kenetteljes sérthetetlenséget biztosít. Annak a szemrehányásnak, hogy közönyös vagyok, volt valami alapja. Mari néni vallásossága szíve mélyébõl fakadt, míg az én jámborságom inkább csak külsõség. Apám ebben a tekintetben egész közömbösen viselkedett, férjem hasonlóképp, tehát sem az egyik, sem a másik nem ápolta bennem a vallásos érzést.
Soh'sem tudtam az egyház tanításaiba lelkesedéssel elmerülni, mert csak a "ne törõdj vele" elv tartott vissza a megbírálásuktól. Minden vasárnap eljártam a misére, minden évben meggyóntam és ezen szertartásokon nagy buzgalommal és áhitattal vettem részt, de az egész többé-kevésbbé csak azon etikett megtartása volt, melyet rangom követelt. Vallási kötelezettségeimnek ugyanavval a pontossággal tettem eleget, mint amellyel a kamarai bálokon a francia négyes figuráit táncoltam, vagy a terembe belépõ császárnõ elõtt az elõírt meghajlásokat végeztem. Alsóausztriai gyóntatóatyánk vagy a bécsi nuntius meg lehettek velem elégedve, de a néni szemrehányása jogosult volt.
- Igen, gyermekem - folytatta, - a szerencsében és a boldogságban az emberek gyakran megfeledkeznek üdvözítõjükrõl, de ha betegség vagy halálos veszedelem ér minket és még inkább azokat, kiket szeretünk, ha levertek vagyunk és gondok nyomják vállainkat...
Még sokat beszélt volna ilyen modorban, de az ajtó hirtelen kitárult és apám berohant.
- Hurrá, már kezdõdik! - így üdvözölt. - Verés kell a semmiháziaknak? Hát akkor megkapják a verést - meg!


7.


Izgatott idõket éltünk. A háború kitört. Szinte elfelejtjük, hogy két csomó ember megy egymást legyilkolni és úgy fogjuk föl azon eseményt, mint ha az egy hatalmas, magasztos harmadik volna, melynek "kitörése" a két tömeget egymás ellen uszítja. Az egész felelõsség erre - az egyes ember hatalmi körén kívül esõ - hatalomra hárul, amely a népeknek azt a sorsot adja osztályrészül, amely számukra el van határozva.

Ez az a homályos és tiszteletteljes fölfogás, melyet a legtöbb ember a háború iránt táplál és amelyben én is osztoztam. Szó sem volt arról, hogy érzelmeim a vérontás ellen föllázadjanak, csakis azért szenvedtem, mert szeretett férjemnek ki kellett vonulnia a veszélybe, én pedig egyedül és aggodalmak közt maradok itthon.

Általában uralkodóvá vált az emelkedett, fontoskodó hangulat. Nem beszéltek másról a szalónokban és az utcán; az ujságok telve voltak vele és nem imádkoztak másért a templomban; akárhova jött az ember, mindenütt egyformán izgatott arcok és a harc eshetõségeinek egyformán élénk megbeszélése.

Minden más, ami különben az embereket érdekli: színház, üzlet, mûvészet, most egész mellékesnek látszott. Úgy éreztük, hogy nem is szabad másra gondolnunk, mialatt ez a hatalmas, a népek sorsát eldöntõ színjáték lejátszódik.

És a különféle hadiparancsok a közismert diadalmas és a sikerben bízó frázisokkal; a víg zeneszóval és lengõ zászlókkal elvonuló csapatok; a lehetõ leglojálisabb és leghazafiasabb stílusban írt vezércikkek és szónoklatok; az erényre, becsületre, kötelességérzésre, bátorságra és önfeláldozásra való folytonos hivatkozás, a kölcsönös biztosítások, hogy nemzetünk legyõzhetetlen, legbátrabb, nagyhatalmi kiterjeszkedésre hivatott, legjobb és legnemesebb minden nemzetek között - mindez bizonyos hõsies légkört terjesztett, amely az egész lakosságot büszkeséggel töltötte el és minden egyesben azt a véleményt ébresztette, hogy õ nagy idõk, nagy embere.

Megengedik ugyan, hogy rossz tulajdonságok is vannak, mint hódítási vágy, veszekedési hajlam, gyûlölet, kegyetlenség, álnokság és hogy ezek a háborúban is elõfordulnak, de mindig csak az ellenségnél, melynek rosszasága napnál világosabb. Eltekintve a megindított hadjárat politikai szükségességétõl, valamint a kétségtelenül eredõ hazafias haszonból, az ellenfél legyõzése erkölcsi tény, a mûveltség géniuszának sujtó keze...

Micsoda lusta, hamis, érzéki, könnyelmû, hiú nép ez az olasz! És ez a Louis Napoleon - micsoda remeke a nagyravágyásnak és az ármánykodásnak! Midõn az április 29-én közzétett hadüzenete megjelent ezen jelszóval: "Szabad Olaszország az Adriai tengerig!" - a szörnyûlködés minõ vihara támadt nálunk! Azon szerény megjegyzést engedtem meg magamnak, hogy ez tulajdonképen önzetlen és szép gondolat, melyért minden igazi olasz hazafinak lelkesednie kell; de hamar elhallgattattak. Azt az elvet, hogy Louis Napoleon semmirekelõ - amíg "ellenség" volt, nem szabadott bolygatni; amit õ tett, azt már elõre is gonosz dolognak jelentették ki.

Még egy gyönge kétség ébredt föl bennem. A történet összes haditudósításaiban azt vettem észre, hogy az elbeszélõ rokonszenve és csodálata mindig azt a pártot illette, amely valamely idegen igát igyekezett lerázni, vagy a szabadságért harcolt. Ugyan sem az "iga", sem pedig a számtalanszor megénekelt "szabadság" fogalmáról nem tudtam magamnak biztos képet alkotni; de avval az eggyel tisztában voltam: az iga lerázására és a szabadság elérésére irányuló törekvések ez alkalommal nem az osztrák, hanem az olasz részen vannak.

De még ezekért a félénken kigondolt és még félénkebben kimondott ideákért is ledörögtek. Én szerencsétlen itt meg azon szent és sérthetetlen alapelv ellen emeltem föl szavamat, hogy a mi kormányunk - már ti. az, amely alatt véletlenül születtünk - soh'sem nyom el, hanem mindig áldásosan mûködik. A "tõlünk" elszakadni akarók nem szabadságukért küzdenek, hanem egyszerûen "rebellisek" és "nekünk" egyáltalában és minden körülmények között mindig, és mindenütt igazunk van.


8.


Május elsõ napjaiban vonult ki az az ezred, melybe Arnoldot beosztották. Szerencsére hideg, esõs idõ járt; napos, enyhe tavasz még fájdalmasabb ellentétet okozott volna. Reggel hét órakor ... óh, az az elõzõ éjszaka ... mily szörnyû éj volt az!
Ha a drága csak egy veszélytelen, üzleti útra indult is, a válás kimondhatatlanul szomorúvá tett - hisz a búcsúzás olyan fájdalmas - de a csatába! Ki a tüzet lehelõ ellenséges ágyúk elé! ... Mért nem tudtam azon éjjel a harc magasztos történelmi jelentõségét fölfogni, miért csak halálthozó szörnyûségeit?
Arnold elaludt. Lélekzete nyugodt, arca vidám kifejezést öltött. Újra meggyújtottam a gyertyát és egy ellenzõ mögé állítottam: ma nem tudtam sötétben maradni.
Alvásról szó sem lehetett ... alvásról az utolsó éjjel? Legalább az egész idõ alatt kedvesem szeretett arcát nézhettem. Pongyolát öltve feküdtem ágyamra; a vánkosra könyököltem és államat tenyeremre támasztva szemléltem a szendergõt és könnyeim lassanként megeredtek...
Mennyire szeretlek, mennyire szeretlek, te egyetlenem - és te elmész tõlem... Miért oly kegyetlen a sors? Mi lesz az én életem nélküled? Csak jönnél vissza nemsokára! Oh Istenem, édes, jó Istenem, te irgalmas atya ott fönt - engedd, hogy rövid idõ múlva hazatérjen - õ és mindnyájan... Engedd, hogy újra béke legyen! ... Miért is nem lehet mindig béke? Olyan boldogok voltunk ... talán túlságos boldogok ... hiszen nincs e földön tökéletes boldogság...
Oh, mily üdvösség lesz, ha sértetlenül visszatér, újra oldalamon pihen, mint most és nem fenyeget bucsuzással a fölkelõ nap... . Milyen nyugodtan alszik - óh te hõs, te drága kincsem! De hogyan fogsz majd ott aludni? Ott nem lesz számodra puha ágy - a kemény, nedves földön kell majd feküdnöd ... talán az árokban, segítség nélkül, sebesülten...
És ennél a gondolatnál nem tudtam mást képzelni, mint egy tátongó kardvágást a homlokán, melybõl lassan szivárog a vér, vagy egy gyilkos puskagolyót a mellében ... és forró részvét fogott el. Hogy szerettem volna karjaimat nyaka köré fonni és csókot nyomni az ajakára, de nem volt szabad fölébreszteni; szüksége volt erre az erõsítõ álomra.
Már csak hat óra van hátra ... tik-tak-tik-tak-tik-tak: kegyetlen gyorsasággal és biztosan halad az idõ minden cél felé. Fájdalmat okozott ez az egyhangú tik-tak. A gyertya lángja is oly zavartan pislogott ernyõje mögött, meg az az óra, hogy zakatolt, azokkal az ostoba, mozdulatlan bronz ámorokkal... Nem értik ezek, hogy ez az utolsó éjszaka?
Könnyes szempilláim becsukódtak, az öntudat mindinkább eltûnt, fejem lehanyatlott a vánkosra és így mégis elaludtam, de csak rövid idõre. Alig fogott el egy alaktalan álom köde, midõn hirtelen szívem görcsösen összeszorult és heves dobogása fölébresztett. Avval az aggodalmas érzéssel ébredtem, melyet akkor érzünk, midõn segélykiáltás vagy tûzilárma ver föl álmunkból. "Búcsú, búcsú" - ezt hallottam szüntelen.
Midõn már tizedszer vagy tizenkettedszer riadtam föl szendergésembõl, világos volt és a gyertya még pislogott. Kopogtak az ajtón.
- Itt az óra, fõhadnagy ur! -jelentette a szolga, kinek férjem meghagyta, hogy korán ébressze föl.
Arnold fölkelt. Tehát ütött az óra - most ki kellett mondani azt a szomorú, szomorú szót: "Isten veled!"
Elhatároztuk, hogy nem fogom a vasuthoz kikísérni. Hogy egy negyed órával többet vagy kevesebbet vagyunk együtt, az már nem határoz. És a búcsú utolsó fájdalmait nem akartam idegen emberek elõtt átszenvedni; egyedül akartam lenni a szobámban, ha a búcsúcsókot nyomom ajakára, hogy aztán a földre borulva hangosan, hangosan jajgathassak.
Arnold gyorsan felöltözködött. Amellett folyton vígasztalt.
- Bátorság, Márta! Legföljebb két hónap múlva vége ennek az egész dolognak és én megint itt vagyok ... Az ördögbe is - ezer golyó közül csak egy talál és nem kell épp engem találnia ... Mások is visszajöttek már a háborúból: nézd atyádat. Meg kell történnie már egyszer. Talán csak nem gondoltad, midõn egy huszártiszt felesége lettél, hogy férjed jácinttenyésztéssel foglalkozik?
- Majd gyakran írok neked, amilyen gyakran csak lehetséges lesz és majd tudósítlak róla, hogy mily gyorsan és vígan folyik le az egész hadjárat. Ha valami rossz várna reám, akkor nem volna most ilyen jókedvem ... egy kitüntetést szerzek magamnak, ennyibõl áll az egész ... Csak jól vigyázz magadra és a kis Rudinkra - ha engem elõléptetnek, majd õ is egy fokkal följebb megy. Add át neki csókjaimat ... nem akarom a tegnap esti búcsúzást megismételni ... Hogy fog örülni, ha az apja meséli neki, hogy részt vett 59-ben a nagy olaszországi diadalokban.
Mohón hallgattam szavait. Ez a bizalmas beszélgetés jól esett. Hisz õ szívesen és jó kedvvel távozik, tehát az én gyötrelmem csak egoizmus, azaz jogosulatlan; ebbõl a gondolatból merítettem erõt, hogy azt a fájdalmas érzést legyõzzem.
Újra kopogtak.
- Itt az ideje, fõhadnagy úr!
- Már készen vagyok, mindjárt jövök.
Kitárta karjait.
- Tehát most, Mártám, feleségem, egyetlenem.
Keblére dõltem. Torkomon akadt a szó. Az istenhozzádot nem bírták kinyögni ajkaim - éreztem, hogy ha ezt a szót kiejtem, össze fogok roskadni, és kedélyét, nyugalmát nem szabadott most a távozáskor megkeserítenem. A fájdalom kitörését - mintegy jutalmul - akkorra halasztottam, midõn már egyedül leszek.
De végre kimondta õ azt a szivettépõ szót.
- Isten veled, te mindenem, Isten veled! - és forró csókot nyomott ajakamra.
Ebbõl az ölelésbõl nem is tudtunk kibontakozni - hisz ez volt az utolsó! De most érzem, hogy ajka remeg, keble görcsösen emelkedik ... és engem eleresztve két kezébe temette arcát és hangosan zokogott.
Ez több volt, mint amit elbírtam. Azt hittem, megõrülök.
- Arnold, Arnold! - kiáltottam átölelve. - Maradj, maradj!
Tudtam, hogy lehetetlent kivánok, de makacsul kiáltottam:
- Maradj, maradj!
- Fõhadnagy úr - hallatszott kívülrõl, - múlik az idõ.
Még egy csók, az utolsó, és õ kirohant.


9.


Tépéscsinálás, ujságolvasás, a térképeken zászlós tûcskék föltûzése, melyek a két sereg mozdulatait jelzik, és ennek a segítségével ilyen módon sakkrejtvények megoldása (Ausztria indul és negyedik lépésre mattot ad), továbbá gyakori templombajárás és imádság kedveseinkért és a hazai fegyverek gyõzelméért, a hadjárat színhelyérõl érkezett tudósitások megbeszélése: ez volt az, ami most az én és rokonaim meg ismerõseim idejét kitöltötte.
Ugy látszott, hogy az élet sokféle más érdeke föl van függesztve a harc idejére, semminek sem volt fontossága, sem hitele, kivéve ezt az egy kérdést: mikor és hogyan fog a háború végzõdni? Ettünk, ittunk, olvastunk, dolgaink után jártunk, de tulajdonképpen mindez mellékes - csak egy volt kiváló fontosságú: az olaszországi sürgönyök.
Az én életembe természetesen Arnold levelei hoztak néha-néha derût. Ezeket ugyan nagyon rövidre fogta - a levélírás sohasem volt erõs oldala -, de mégis boldogító bizonyítékai voltak, hogy õ még él - sértetlenül. Magától értetõdik, hogy a levelek és sürgönyök nem érkeztek nagyon pontosan, mert gyakran megszakadt az összeköttetés, vagy - ha valahol összeütközésre került a dolog - a tábori postaszolgálat is megszûnt.
Ha néhány nap elmúlt anélkül, hogy Arnoldról hírt kaptam volna és közzétették az elesettek jegyzékét - míly szívszorongva olvastam végig! ... Ép oly izgató, mint a sorsjegytulajdonosra nézve a nyerõ számok átolvasása, de fordított értelemben: amit itt keresünk - bár tudjuk, hogy a valószinüség, hála istennek, ellenünk szól - az a szerencsétlenség fõnyereménye...
Midõn elsõ ízben olvastam el a halottak neveit - már akkor négy nap óta voltam minden híradás nélkül - és láttam, hogy ez a név "Dotzky Arnold" nincs köztük, összekulcsoltam kezeimet és fönnhangon rebegtem: - Istenem, hálát adok neked! - De alig ejtettem ki e szavakat, midõn bántó, éles visszhangot véltem hallani.
Ujra kezembe vettem a lapot és végigolvastam a névsort. Tehát mivel Schmidt Adolf és Müller Károly és sok más ott maradt, de Dotzky Arnold nem, azért adjak én Istennek hálát? Ugyanez a hála szállhatna jogosan azok szívébõl ég felé, kik Schmidtért vagy Müllerért remegnek, ha helyettük a Dotzky nevet olvassák? És miért volna az én hálám kedvesebb Istennek mint az övék? Igen - az volt a bántó hang az én fohászomban: a merészség és önzés azt hinni, hogy Dotzky az én kedvemért maradt életben, és hálát adni az Urnak azért, hogy nem én zokogok e névsor miatt, hanem csak Schmidt anyja, Müller menyasszonya és még ötven más...
Ugyanazon a napon kaptam meg Arnold levelét.
"Tegnap alapos küzdelmünk volt. Sajnos, sajnos, hogy vereség. De vigasztalódjál, szeretett Mártám, a következõ csata meghozza a várt gyõzelmet. Ez volt az én elsö nagy tûzpróbám. Ott álltam a sürü golyózápor közepette - különös érzés ... majd elmondom neked személyesen - mégis csak borzasztó: azok a szegény ördögök, akik jobbra balra elhullanak, és akiket ott kell hagyni, siralmas jajgatásuk dacára; - c'est la guerre! - A közeli viszontlátásra, szívecském,. Ha majd Turinban a békeföltételeket diktáljuk, utánam utazol. Mari néni azalatt lesz olyan szíves és vigyáz a mi kis õrmesterünkre.
Hogyha az ilyen levelek létem napsugarai voltak, akkor az éj a legsötétebb árnyéka. Ha az álom boldog feledésébõl fölriadtam, és tudatára ébredtem a borzasztó valónak és borzasztó lehetõségeinek, akkor szinte tûrhetetlen fájdalom fogott el és órák hosszat nem tudtam ujra elaludni. Nem szabadulhattam attól a gondolattól, hogy Arnold tán ebben a pillanatban sóhajtozva, haldokolva fekszik az árokban egy csöpp viz után esd ... és vágyódva hí engem...
Csak azáltal tudtam magamat kissé megnyugtatni, hogy mindenáron visszatérésének jelenetét varázsoltam szemem elé. Hisz ez épp olyan lehetséges, talán még valószinübb is, mint az elhagyott halál és akkor hogy fog a szobába berohanni és én odarepülök hozzá, aztán Rudi bölcsõjéhez vezetem, és megint boldogok és vidámak leszünk.
Apám nagyon levert volt. Egyik rossz hír követte a másikat. Elõbb Montebello, aztán Magenta. Nemcsak õ, egész Bécs levert volt. Kezdetben biztosra vették, hogy a folytonos diadalmi hírek hatása alatt a várost föllobogózzák és Tedeumot fognak tartani; de ehelyett Turinban lobognak a zászlók és énekelnek a papok...
Ott most azt mondják: "Dicsérünk uristen, hogy segítettél leverni azokat a gonosz "Tedesco"-kat.
- Mit gondolsz papa - kérdeztem egyszer -, ha még egy vereség következik, megkötik-e a békét? Ebben az esetben azt kivánnám.
- Nem szégyenled magad ilyesmit mondani? Legyen belõle inkább hétéves, vagy akár harmincéves háború, csak a mi fegyvereink gyõzelmével végzõdjék és mi diktáljuk a békeföltételeket. Minek megy az ember a háborúba? Tán nem azért, hogy minél elõbb visszatérjen - akkor mindjárt otthon maradhatna.
- Az lenne a legjobb - mondám sóhajtva.
- Milyen gyáva ez az asszonynépség! Még te is, aki oly kiváló oktatást nyertél hazaszeretetrõl és becsületérzésrõl, még te is kishitû vagy és többre becsülöd személyes nyugalmadat a haza jóléténél és dicsõségénél.
- Igen, ha nem szeretném oly forrón Arnoldomat!
- Szerelem, anyai szeretet - mind nagyon szép ... de csak másodsorban kell jönnie.
- Kell?

Tovább a 10. részhez
Tovább a 21. részhez
Tovább a 30. részhez
Tovább a 39. részhez
Tovább a 50. részhez
Tovább a 60. részhez