Ulrich Duchrow : Lehetséges az igazságosság?

Európa a világrendszerben 1492-1992

Székesfehérvár, 1993

Philipp Potter 70. születésnapjára

A német kiadás címe: Europa im Weltsystem 1492-1992. Gibt es einen Weg der Gerechtigkeit nach 500 Jahren Raub, Unterdrückung und Geldver(m)ehrung? (Junge Kirche, Bremen, Germany, 1991)
Az angol kiadás címe: Europe in the World System 1492-1992. Is Justice Possible? (World Council of Churches, Geneva, Switzerland, 1992)

Németbõl fordította: Gromon András
A német kiadásban is angol nyelvû részeket fordította, valamint a szöveget a javított angol kiadás alapján gondozta: Simonyi Gyula

Hungarian translation - 1993 András Gromon, Gyula Simonyi

Minden jog fenntartva.

ISBN 963 04 3557 8

Kiadta a Gaja Egyesület, az Autonómia Alapítvány Partnership Program támogatásával, amelyért ezúton is köszönetet mondunk.

Megrendelhetõ: Gaja Egyesület, 8000 Székesfehérvár, Jókai u. 18.
Ára 300 Ft.


TARTALOM
Elõszó a magyar kiadáshoz ... 4
Bevezetés ... 5

I. Európa 1492-1992: A kapitalista világrendszer változó formája ... 7
1. A spanyol korszak a 16. században ... 8
2. A konkuráló nemzetállamok merkantilizmusa (kereskedelmi kapitalizmusa) a 17. és 18. században ... 15
3. Az ipari kapitalizmus szabadkereskedelme Anglia vezetésével a 19. században ... 23
4. Fordizmus, keynezianizmus és neoliberalizmus az amerikai 20. században ... 28
5. Visszatekintés és módszertani megfontolások a történelmi és a jelenlegi kapitalizmushoz való viszonyulásról ... 39

II. Az 1992-es kapitalista EK-belsõpiac és következményei - ha semmit sem teszünk ... 42
1. Az EK-belsõpiac és gazdasági következményei ... 42
2. A belsõpiac és a kétharmadvilág ... 45
3. Európa elszegényedõ és meggazdagodó régiókra szakadása ... 47
4. A belsõpiac és az agrárpolitika áldozatai ... 50
5. A szociális kérdés a belsõpiacon ... 54
6. Környezeti politika a környezeti dömping ellen a belsõpiacon ... 58
7. Az európai biztonsági politika növekvõ elfajulása ... 61
8. Visszaesés a demokrácia elõtti állapotokba - vagy az EK politikájának és gazdaságának demokratizálása? ... 66

III. Létezik-e az igazságosság útja? ... 68
1. Stratégiai megfontolások ... 68
2. Teológiai megfontolások: mint európai nõk és férfiak, mit kezdhetünk 500 év rablásával, elnyomásával és pénzszaporító pénzimádatával? ... 73

Jegyzetek ... 85
Irodalomjegyzék ... 91
Az EK-belsõpiac 1992 annotált bibliográfiája ... 96


Elõszó a magyar kiadáshoz

A magyar olvasó megkönnyebbülten állapíthatja meg a könyv elolvasásakor, hogy az ötszáz év szörnyûségeinek tettesei közt Magyarország nem szerepel. Bár a történet indulásakor, Kolumbusz útja idején Magyarország területben, lakosságban, gazdasági és hadi potenciálban pl. Angliával közel egy súlycsoportban volt, további történetünk nem a nyugati országok világhatalommá válásához, hanem inkább éppen a leigázott többi kontinensekéhez hasonlít.
A történet azonban egy csöppet sem érdektelen az európaiságot hangsúlyozó magyarság számára. Ha ugyanis ezen az európaiságon pl. - szorgos munkát (nem pedig mások és a természet szorgos kirablását), - boldogságot (nem puszta boldogulást, s különösen nem csak a kiváltságosoknak, fenntarthatóan pedig még azoknak sem elérhetõ, jólétnek csúfolt dõzsölést), - keresztény erkölcsiséget, kultúráltságot (nem pedig népirtó, a szelíd keresztényeket máglyára hurcoló, rabló és tömeggyilkos konstantini vallási fanatizmust), - békés biztonságot (nem pedig az éhezõ milliárdoktól szorongó, atomkatasztrófával fenyegetõ állig fölfegyverzettséget) értünk, akkor a történetbõl világossá válhat, hogy ezeket az értékeket nem a nyugat-európai történelem és jelen kritikátlan imádatával, hanem éppen ellenkezõleg, alternatívák keresésével és felmutatásával lehet közelíteni.
Megtapasztalhattuk az elmúlt évtizedekben is, hogy a történelmet mindig a gyõztesek írják (hamisítják). Duchrow könyve sok tekintetben betekintést ad a gyõztesek hazugságai mögé. Például Amerika fölfedezésének cinikus mítosza mögé, amely a történelem legnagyobb népirtása volt (az Újvilág õslakosságának 90 %-a pusztult el), és a világkereskedelem álcája mögé, amelyben akkor sem volt szaga a pénznek, amikor 20 millió feketét hurcoltak Amerikába - miközben további 50 millió fekete pusztult el a rabszolgavadászatok és a szállítás során.
A történelemhamisítás törvényszerûségei az egyháztörténetre is érvényesek. Duchrow megmutatja, hogy a konstantini 'kereszténység' mögött, amely bemocskolta Jézus nevét és lejáratta az Evangéliumot, ott voltak az (idézõjel nélküli) keresztények az elnyomottak oldalán és között. A próféták és Jézus leleplezték az Isten hallgatását õket támogató beleegyezésnek hazudó hatalmakat. "A gonosz szolga azt gondolja: 'Uram késlekedik'. Üti-veri szolgatársait és dõzsöl... De az Úr megjön, amikor nem is sejti, és kegyetlenül megbünteti..." (Máté ev. 24,48-51)
A másokon való uralkodás lehetõségétõl megfosztott, az irtottak és elnyomottak sorsát századokon át átélhetõ kis népeknek, mint a magyar is, amely ugyanakkor nem a kizsákmányoltak távoli tengerében él, hanem Európa közepén, esélyük van - ha meg tudják õrizni a lelkiismereti irtózást a mások vérén való meggazdagodástól és ha a saját, kisebb léptékû gonosztetteikrõl nem feledkeznek meg! -, esélyük van arra, hogy képviseljék az igazságos békét az egész Teremtés számára.
Ajánlom a könyvet az e küldetés iránt érdeklõdõ keresztényeknek és a konstantini 'kereszténységbõl' kiábrándultaknak egyaránt. Simonyi Gyula

Bevezetés

"A jelenlegi világot nem lehet megérteni mindazon mély átalakulások analizálása nélkül, amelyeket a kapitalista gazdaság a földgolyó társadalmaiban létrehozott." (Michel Beaud)
Ez a füzet egy, a lehetetlent elérni próbáló kísérlet, amely kísérlet mégis szükséges. A lehetetlenség elsõsorban tisztán mennyiségi jellegû. Hogyan is lenne lehetséges Európa elmúlt 500 éves helyzetét ilyen szûk helyen csak megközelítõleg is arányosan meghatározni a világrendszerben? Paul Kennedynek 976 oldalra volt szüksége monumentális mûvéhez (A nagyhatalmak felemelkedése és bukása: Gazdasági válságok és katonai konfliktusok 1500-tól 2000-ig; 1989). És itt ráadásul a kérdés további aspektusait kell meghatározni: a tudományos technikai, a szociális, az ökológiai, a politikai, az egyházi, a kommunikációs, az ideológiai és a teológiai aspektusokat.
A kísérletre azonban szükség van, mert egy olyan átalakulás közepette vagyunk, melynek helyét és irányát csak akkor tudjuk meghatározni, ha azt az elmúlt évszázadok összefüggésébe helyezzük. Így tekintve Európa történelmét a világrendszerben, az különbözõ fázisok egysége. Ilyen irányultság nélkül a tudatunk és a cselekedeteink vakok volnának, és egyik csalódásból a másikba tántorognánk.
De akarunk mi látni? Csak homályosan és a részletek ismeretét nélkülözve tudjuk, hogy Európát a történelemben más népekkel és saját népének egyes részeivel szemben elkövetett súlyos bûn terheli. Azt is tudjuk, hogy nekünk magunknak is ilyen vagy olyan módon részünk van ebben a bûnben, annyiban mindenképpen, hogy a gyõztesekhez vagy a haszonélvezõkhöz tartozunk - és nálunk a többség ilyen. Ezért az emlékeink védekezésbe és elfojtásba ütköznek. Hogyan bánunk ezzel teológiailag és pszichológiailag?
Ebbõl adódik az itt következõ meggondolások címzettjeinek kérdése. E meggondolások elsõsorban a nyugati világrendszer szenvedõ és ellenállást tanúsító vesztesei és áldozatai felé irányulnak, amely világrendszerben Európa központi szerepet játszik, és olyan csoportok felé, amelyek megpróbálnak velük szolidárisan küzdeni és alternatívákat keresni. A világon mindenhol alakultak ilyen csoportok. Ezeket a polgári társadalom új szociális mozgalmainak nevezzük [1]. Európában ezek különbözõ formációkba tömörülnek, mert az 1992-es év erre kényszerít: az emlékezés az 500 éves gyarmatosításra és ellenállásra egybeesik az EK-belsõpiac létrehozásával.
Keresztény csoportok, melyek az igazságosságért, békéért és a teremtés megõrzéséért (Justice, Peace and the Integrity of Creation) küzdõ zsinati folyamatban részt vesznek, elkezdték a baseli ökumenikus gyûlésen (1989) a "Kairosz Európa - úton egy igazságos Európa felé" hálózatot kiépíteni [2]. "Kairos" a görögben ezt jelenti: "a döntõ pillanat" (amelyet nem szabad elmulasztani - a ford.). Az Újszövetségben és a keresztény hit számára ezt az idõt Isten közelsége határozza meg az õ megváltójában, Jézus Krisztusban, és a Szentlélek, aki folytatja Isten szeretõ, szabadító és igazságosságot teremtõ jelenlétét. Lehetséges a megtérés, a megújulás, lehetségesek az alternatívák. Ennek jelei az igazságosságért és a békéért tevékenykedõ mozgalmak [3].
Ez a füzet sok, csaknem 200 olyan csoporttal történõ beszélgetés során keletkezett, amelyek részt vesznek a "Kairosz Európa" hálózatban Európa csaknem minden országából, s a közös tájékozódást szeretné szolgálni.
De a megszólítás Európa gyülekezetei és egyházai felé is irányul, ha elfogadják a döntés idejét és a mammonszolgálatban, a rabságban és az elnyomásban való részesedést készek felváltani az evangélium szenvedõ Istene felé irányuló hittel és a szociális cselekvéssel. S irányul minden, bármilyen hitû ember felé, aki a nyugati kultúra romboló magatartásmódjait és struktúráit elutasítja, és az élethez akar fordulni.
A jelenlegi történelmi szituáció ehhez a szükséges kísérlethez nem elõnyös. Azoknak a csoportoknak, mozgalmaknak és minden embernek, akik alapvetõ változásra vágynak, az utóbbi két évben mélyen csalódniuk kellett reményeikben. 1989-ben még úgy tûnt, hogy a közép- és kelet-európai polgári mozgalmak nemcsak az államkapitalista-bürokratikus rendszereket gyõzik le, hanem bázisdemokratikus és gazdaságilag igazságos alternatívákat hoznak létre nyugaton. De az egykori NDK-ban az átalakulás erõi a peremre szorultak, és a nyugati rendszer az embereket továbbra is gazdagokra és szegényekre különíti el. A kelet-európai országok az önhibájukból származó és a világpiactól függõ gazdasági sorvadásban szenvednek, s megoszlanak a nacionalizmus miatt. Az Öböl-háború világossá tette, hogy a békemozgalmak kiszélesedése és a népek az irányú növekvõ vágya ellenére, hogy a források ne a fegyverkezést, hanem a fejlõdést szolgálják, a kapitalista USA és szövetségesei eltökélten az imperialista-militarista politikát akarják folytatni. Hasonlóképpen a nicaraguai nép többségének és a nemzetközi szolidaritási mozgalomnak minden kemény ellenállási és építési munkája megfeneklett az USA ún. alacsonyabb intenzitású hadviselésén. Úgy tûnik, ugyanez a sors fenyegeti a dél-afrikai szabadságharcot is [4]. Csak a namíbiai felszabadítási mozgalomnak és szövetségeseinek sikerült évtizedes küzdelmekkel a politikai függetlenséget kivívniuk.
Ebben a helyzetben a reménytelenség elterjedése fenyeget. Ez a legkülönbözõbb módon nyilvánulhat meg. Egyesek alkalmazkodnak. Mások szétesnek az aktivizmusban. Vannak, akik különféle "kábítószerekben" keresnek vigaszt maguknak. Ilyenek például a vallásosság bizonyos formái. Az uralkodók kiépítik pozícióikat. Annál inkább fontos a józan analízis és az intenzív vita az ellenállás és a változtatás stratégiájáról.
Nem kell kifejezetten hangsúlyozni, hogy egy ilyen füzet nem tart igényt a tökéletességre és a kimerítõ részletezésre. Csak a lehetséges keretet kell felmutatnia, és ösztönzést kell adnia az további önálló munkára.

I. fejezet
Európa 1492-1992: A kapitalista világrendszer változó formája

1. tétel

Amerika meghódításával, 1492-tõl kezdõdik az újkor története, az Európa által meghatározott világtörténelem. Ezt annak a kapitalista rendszernek különbözõ formái határozzák meg, amelyekben a kereskedelem különbözõ alanyai a jövedelmezõ tõkeértékesítés alaptörvényét követik. Fõszereplõkké a banki, kereskedelmi és ipari cégek lesznek, amelyek változó politikai, társadalmi érdekszövetségi partnerekkel Európán belül (késõbb az USA-ban is és Japánban) hatalmi centrumokat hoznak létre, s ezek segítségével az egész világ növekvõen átkapitalizálódik. A kapitalista világrendszer és az ezzel szembenállás történetének ismerete elengedhetetlen a mai felelõsségteljes cselekvéshez.
Miért egyáltalán ez az emlékezés az ötszáz évre? Nem elég csupán a jelenlegi világrendszert analizálni, a helyünket benne meghatározni ahhoz, hogy ésszerûen cselekedni tudjunk?
Ha van valami ismertetõjegye annak a kapitalista világgazdaságnak, amelyben élünk, akkor az a flexibilitás és az átalakulási képesség, hogy a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodjék. Ha Karl Marx és az õrá épített elméletek úgy vélték is, hogy a kapitalizmus termelte krízisek mintegy a természeti törvények következetességével a kapitalizmus megszûnéséhez vezetnek, ez a feltevés legkésõbb a reálisan létezõ szocializmus összeroppanása óta megdõlt. A kapitalizmusnak nyilvánvalóan a mai napig megvan az a képessége, hogy túlélje a kríziseket, de hogy a természet és a világ népességének zöme ezt túléli-e, az más kérdés. A rátekintés az Európából kiinduló, jó 500 éves történelemre segíteni tud abban, hogy a kapitalizmus magját és formaváltozásait, jelenlegi alakját és fejlõdési tendenciáit megértsük. Ez fontos egy olyan stratégiához, amellyel a reálisan létezõ kapitalizmusban és azzal szemben ökológiai és szociális célokat akarunk elérni [5].
Erre nézve éppúgy fontos azokat az ideológiai legitimációkat megismerni, amelyekkel ezt a rendszert igazolták. Ezek nagy részben máig hatékonyak. Egyúttal az egyházaknak, misszióknak, teológiáknak is jelentõs szerepük van. Végül a régebbi évszázadok ellenállási alakulatainak kudarcaiból és sikereibõl is tanulhatunk.

1. A spanyol korszak a 16. században

"Tehát azt mondom én ezekrõl az indiánokról, hogy a predesztinációjuk és megváltásuk eszközét alkották ezek a bányák, kincsek és vagyonok, mert világosan látjuk, hogy oda, ahol ilyenek vannak, az evangélium röptében és versengve jut el, viszont ott, ahol ilyenek nincsenek, csak szegények vannak; nincs vonzerõ, mert mint ahogy azt a tapasztalat alaposan tanítja, soha nem jut el oda az evangélium, ahol nincs arany és ezüst; oda semmilyen katona vagy hadvezér nem akar menni, és az evangélium hirdetõje sem." (Garcia de Toledo) [6]

"Az egyetlen és valódi ok, amiért a keresztények ártatlan emberek hatalmas tömegeit megölték és elpusztították, csupán az volt, hogy az aranyat a hatalmukba kaparintsák. Ugyanis azt kívánták, hogy néhány nap alatt kincsekkel meggazdagodjanak, majd páratlanul magasra felemelkedjenek, amint helyzetük és viszonyaik ezt megengedik." (Bartolomé de las Casas) [7]

"Történt egyszer, hogy a törzsfõnök minden emberét összehívta. Mindenkinek annyi aranyat kellett magával hoznia, amennyije csak volt, és mindent össze kellett gyûjteniök. És azt mondta az indiánoknak: Gyertek, barátaim, ez a keresztények istene. Táncoljunk tehát elõtte, majd vigyétek a tengerhez és dobjátok bele. Ha õk aztán megtudják, hogy az istenük már nincs nálunk, akkor békén fognak minket hagyni." (Carta de franciscanos y dominicos) [8]

Egy cazique indián (a máglyán, Kubában)... megkérdezte a lelkészt, hogy a keresztények is a mennybe jutnak-e. Minden esetben, mondta a lelkész, minden jó keresztény odajut! Rögtön és további gondolkodás nélkül felelte a cazique, õ nem akar odakerülni, hanem inkább a pokolba, hogy ilyen kegyetlen embereket ne lásson többet, és ne tartózkodjék ott, ahol azok vannak (Las Casas). [9]

2. tétel

A kapitalista világrendszer elsõ fázisában Felsõ-Itália és Felsõ-Németország tõkebirtokos házai és városállamai arra használják a spanyol és portugál királyi koronát, és késõbb a Habsburg birodalmi koronát, hogy hatalmas vagyont halmozzanak fel. Ekkor tõkésítik a mezõgazdaságot, a fegyverkezési ipar átveszi a vezetést, a nép elszegényedik, a korona és a nemesség eladósodik a luxusfogyasztás és a háborúk miatt. A meghódított területeket kifosztják a tûzfegyverek és rabszolgaság által, elrabolják a nemesfémet és nyersanyagokat, az õslakosságot pedig a világtörténelem legnagyobb népirtásával 90 %-ban elpusztítják. VI. Sándor pápa a spanyol-portugál hódítás legnagyobb hûbéruraként mûködik. A rabszolgaság teológiája legitimálja a gyarmatosítók és tõkések pozícióját, a korona adórendszerét pedig az állam teológiája. A felszabadítás teológusai, mint pl. Las Casas, az õslakosok oldalán harcolnak.
Rablógyilkosság Amerika, Afrika és Ázsia népei ellen - ez az alapja Európa gazdagságának és világuralmának. Hogyan volt ez lehetséges? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához rengeteg irodalom áll rendelkezésre. Fontos az a látószög, melybõl ezeket írták. A mi iskolai és tankönyveinkben általában a gyõztesek eurocentrikus látásával olvassuk az eseményeket, melyek így megszépítve kerülnek elénk. Ezért "Amerika felfedezésérõl" beszélünk ennek a kontinensnek meghódítása és kifosztása helyett. P. Kennedy említett monumentális mûve az egész "kegyetlenség"-kérdésnek három mondatot szentel, és ezek is igazolóak [10]. De vannak munkák az áldozatok és az ellenállás látószögébõl is. Ezekhez kapcsolódom itt.
Különösen világosan és differenciáltan írta meg könyvét Fernando Mires. Címe: "A kereszt nevében. Az indiánok elleni népirtás a spanyol hódítás idején: teológiai és politikai következtetések." [11]. Mires bemutatja a különbözõ cselekvõket. Elõzetes értelmezésünk azt mondja: a fõ cselekvõk a spanyol és a portugál királyság volt. Õk azonban csak alárendelt "junior partnerek" voltak, csupán azoknak a fõleg felsõ-itáliai és felsõ-németországi tõkebirtokos családoknak az eszközei, melyek az õ segítségükkel az univerzális expanzió által pénzgyarapítást végeztek. Az elrabolt dél-amerikai vagyon az õ trezorjaikba került:

"Eközben a pénz kitermelte saját specifikus kereskedõit: olyan kis spekulánsokat, akik a paloták kapui elõtt forgolódtak és még a kolostorokba is benyomultak. Így nemesek és fõpapok selyemruhába burkolóztak, és miután ily módon ellátták magukat, már nem tudták, hogyan fizessék ki adósságaikat. Még a korona is eladósodott, messze a lehetõségein túl. A minisztereknek sem sikerült ennek a végzetes fejlõdésnek a titkát megérteniök: minél több arany áramlott be a távoli Amerikából az országba, annál szegényebb lett az ország, és annál jobban ki lett szolgáltatva a régebben annyira lenézett bankároknak, akik egyre inkább Európa valódi uralkodóiként mutatkoztak meg." [12]
Az elsõ nagy növekedési hullámot a XII. században érték el. Akkoriban szólítottak fel a pápák adakozásra az iszlám elleni keresztes háborúkhoz, és hatalmas pénzmennyiségek áramlottak Itáliába, így Velence, Firenze, Genova és Milánó bankjaiba [13]. Ezek a pénzt azoknak a hadseregeknek a felszerelésére adták kölcsön, amelyeknek a velencei behajózás elõtt el kellett magukat látniok a szükséges dolgokkal [14a]. Ezek erõsítették az Indiába irányuló földközi-tengeri kereskedelmet, hogy Európát olyan luxuscikkekkel lássák el, mint a finom anyagok és fûszerek. A haszonvágy és a katonai terjeszkedés, összekapcsolódva azzal a hittel, hogy a kereszténység felsõbbrendû minden más valláshoz képest - ebbõl a keverékbõl készültek a keresztes háborúk. S pontosan ez a keverék határozta meg az európai és késõbb nyugati világuralmat. A keresztes háborúk hatását az európai és világtörténelemre nem lehet túlbecsülni. [14b]
Ez volt a helyzet 1492 hajnalán. A nemzetközi bank- és kereskedõházak elérték, hogy a spanyol nemesség kiûzze Spanyolországból konkurenseiket, a zsidó és muzulmán kereskedõket [15], - s ez egyik oka volt annak, hogy hiányoztak az országban azok a társadalmi rétegek, amelyek a rabolt javakat produktívan tudták volna használni. Spanyolország ezen "újrameghódítása" után a bankházak látták el pénzzel a hódító háborúkat (conquista) Amerika õslakói ellen. Hamarosan voltak rabszolgákkal mûvelt arany- és ezüstbányák, monokulturális ültetvények a kávé és cukor luxusjavaihoz, a fogyasztás trendjei gyorsan nõttek, s azután jött a Habsburg-ház kísérlete, hogy egész Európát birodalomként alávesse magának.
Itt kiemelkedik az augsburgi Fugger-ház, amelyik V. Károly császárrá választásának szavazatait 1525-ben megvásárolta [16]. A Fuggerek, ugyanúgy, mint a Welserek, közvetlenül is birtokba vettek latin-amerikai területeket, emezek a mai Venezuelában, azok pedig Chilében [17]. Las Casas így ír ezekrõl a német "kereskedõkrõl":

"... olyan embertelenül dühöngtek közöttünk (az indiánok között - U. D.), mint az összes már megemlített barbárok (a spanyolokat értve ezen - U. D.), még állatiasabban és jobban dühöngve, mint a vérszomjas tigrisek, és a dühöngõ farkasok s oroszlánok. Kapzsi és mohó módon cselekedtek, messze dühödtebben és elvakultabban, mint összes elõdeik, még undorítóbb eszközöket és utakat találtak ki, hogy az aranyat és az ezüstöt kizsarolják. Minden Istentõl és királytól való félelmet és emberekkel szembeni szégyenérzetet félretettek, és olyan nagy szabadságot élveztek, hogy az egész ország juriszdikcióját a markukban tartották, csaknem elfelejtve, hogy õk is halandók." [18]
Azonban teljesen hamis volna ezeket a folyamatokat morálisan elítélendõ, különösen kapzsi individuumok személyesen gonosz cselekedeteinek tekinteni. Ami itt, az újkor elején történik, az egy olyan világgazdaság új struktúráinak a kifejlõdése, amely mint kapitalista pénzgazdaság egyre növekvõen minden életterületet érint.
Amikor cselekvõkrõl beszélek, akkor társadalmi csoportokra gondolok, kölcsönhatásban bizonyos struktúrákkal és intézményekkel éppúgy, mint kulturális keretfeltételekkel. Már Arisztotelész megfigyelte, hogy a pénz ama funkciója mellett, hogy az ellátási javakat termelõ háztartások közötti kereskedelem csereeszköze, arra ösztönöz, hogy a vagyon növeléséhez használják a nyereséggazdaság által (nyereség a kamat és a kereskedelem által) [19]. Ebben a "duális gazdaságban" a pénzszaporító gazdaság mindenekelõtt a háborúskodásra, a távoli vidékekkel folytatott kereskedelemre és a bányászat eredményezte luxusfogyasztásra irányult (összefüggésben a nemesfém kitermelésével és a pénzveréssel). Ez azonban tovább szélesíti befolyását a mindig vitálisabb társadalmi területekre, és a keletkezõ európai világrendszer döntõ faktorait hozza létre.
Az elsõ terület a mezõgazdaság. Az alapvetõ mûvet errõl Immanuel Wallerstein írta meg (A modern világrendszer - A kapitalista gazdaság kezdetei és az európai világgazdaság a XVI. században) (1974). A kibontakozó feudális rendszer állapotát összefoglalóan a következõképpen írja le:

"Amikor nyugat-európai feudalizmusról beszélünk, akkor apró gazdasági sejtek sorát kell elképzelnünk, amelyekben a népesség és a termelékenység lassan növekszik, s amelyekben jogi mechanizmusok kezeskednek arról, hogy a többletérték fõ része olyan földesurakhoz kerüljön, akik nemesi rangúak és a bírói gépezet fölött uralkodnak. Mivel ez a többletérték fõképpen természetbeni volt, nem sok profitot hozott, ha nem lehetett eladni. A városok növekedtek és elláttak olyan kézmûveseket, akik aztán a többletértéket megvették, és a termékeik ellenében becserélték. Két forrásból jött létre a kereskedõk osztálya: egyrészt a földbirtokosok ispánjaiból, akik olykor függetlenné váltak, és a középparasztokból, akik a földbirtokosok felé teljesített kifizetések után is elég többletértékkel rendelkeztek, melyet aztán a piacon el tudtak adni; másrészt a távolsági kereskedõk (akiknek a bázisa gyakran az észak-itáliai városállamokban, és késõbb a Hanza-városokban volt) helyi ügynökeibõl, akik a rossz közlekedési és hírközlési viszonyokból, és az ezáltal a különbözõ területek között fennálló nagy árkülönbségekbõl hasznot húztak, különösen ha bizonyos területek természeti katasztrófától szenvedtek." [20]
A mezõgazdasági termelékenység középkori növekedését mindenekelõtt a technikai forradalomra kell visszavezetni. Ennek egyes elemeit leginkább a Közel- és Távol-Kelet Európán kívüli kultúráiból vették át: a szántás technikájának javítását, a háromnyomásos gazdálkodást, a vállhámot a lovak befogására és a vízimalmot. Ezek egymás közti összejátszása tekintélyesen megnövelte a mezõgazdasági többlettermelést. A középkori mezõgazdaság fellendülésének nem jelentéktelen tényezõje volt a kollektív mûvelési mód, valamint a bencések és a ciszterciek nevelõmunkája.
Amíg ezt a mezõgazdasági többlettermelést csak részben szívta el a luxusfogyasztás és az urak háborúskodása, valamint a kereskedõk pénzszaporító tevékenysége, addig Európában növekedett a jólét, ami a népesség erõs növekedésében nyilvánult meg. Ámde a 14. sz. közepén mély krízisre került sor. Itt nem mehetünk bele a különbözõ okok értékelésének sok vitát rejtõ tárgyalásába [21]. Vitathatatlanok azonban a következõ tényezõk [22]:

- A mezõgazdaság a növekvõ monetarizálódás révén függõségbe kerül a városi tõkebirtokosokkal szemben, és szenved a keletkezõ territoriális államok növekvõ adóitól, mely államok háborúkat vezetnek egymás ellen és a keletkezõben lévõ koloniális területeken. A parasztok parasztháborúk sorával válaszolnak. Csak a Svájci Államszövetségnek sikerül függetlenül megszerveznie magát, mivel erre még a tûzfegyverek kifejlõdése elõtt kerül sor. Minden más parasztfelkelést véresen levernek, Németországban végérvényesen az 1525-ös parasztháborúban.
- A városokban sem mindenki nyertes. A bérmunkásokból - mindenekelõtt a textiliparban - városi proletariátus keletkezik. Többek között a súlyokkal mozgatott órák technikai felfedezése révén belekényszerítik õket egy racionálisan nyereségszámító munkafolyamatba [23]. Egyidejûleg minden függõségben dolgozónak a 16. sz. ún. árforradalmával összefüggésben (mely összekapcsolódott az inflációval) tudomásul kellett vennie a reálbérek süllyedését [24]. A firenzei textilmunkások, a ciompik felkelése itt is megmutatja, már 1378-ban, hogy a nép nem fogadja el ellenállás nélkül a tõketulajdonosok általi kizsákmányolás új formáit [25].
- Döntõ az a technikai újítás, melynek mélyreható következményei lettek Európára és az egész világra nézve: a tûzfegyverek. Jelentõségüket Karl Georg Zinn izgalmas könyvben dolgozta fel (Ágyúk és pestis: A modern kor gyökerei a 14. és 15. században). Ezek révén a fegyverkezési ipar a városi technológiai fejlõdés hajtóerejévé válik [26], mert ennek az iparnak a révén gyors és nagy nyereségre lehet szert tenni. Mindenekelõtt azonban ahhoz segít hozzá, hogy viszonylag kevés költséggel nagy földterületeket hódítsanak meg, és meghódoltassanak még nagy birodalmakat is, melyeknek vezetõi nem rendelkeznek ezekkel a fegyverekkel. A legismertebb szomorú példák: az inka birodalom kiirtása Peruban Pizarro révén, és az aztékok leigázása Mexikóban Cortez révén, mindkét esetben néhány kalandor keze által.
- Ezzel fölvetõdik az ökonómiai szemléletmódot meghaladó kérdés, miért voltak készek az európaiak arra, hogy az anonim tömegpusztítás ezen új fegyvereit példátlan brutalitással alkalmazzák. Igaz, már a Ming-kor Kínája is feltalálta a puskaport, és a 14. sz. végén tûzfegyvereket vetett be a mongolok ellen [27]. A kínaiak is nagy expedíciókat hajtottak végre Délkelet-Ázsia és Kelet-Afrika partjai mentén. [28] De ott sosem gyilkoltak és fosztogattak úgy, mint az európaiak. Zinn felhívja a figyelmet arra a szerepre [29], melyet a nagy európai pestishullámokban szerzett tapasztalatok játszhattak. Az európai népesség harmada-fele esett a "fekete halál" áldozatául, miután a genovai gályák 1347-ben behozták a fertõzést a Fekete-tengerrõl. Reakcióként erre az emberek nemcsak távolságot próbáltak tartani az idegenekkel szemben, hanem bûnbakot is kerestek a kisebbségek körében. A fõ áldozatok a zsidók voltak, akiknek "kútmérgezést" vetettek a szemére. Közvetlenül az elsõ pestishullámmal összefüggésben zajlottak le az elsõ szisztematikus pogromok [30]. Összefoglalólag Zinn megállapítja:

"A 14. sz. pszichopatologikus jelenségei összefoglalóan a depriváció növekvõ intenzitásának (a veszteségtõl való félelem) eredményeként értelmezhetõk. Az agresszivitás olyan csoportok ellen irányult, melyek már hagyományos diszkriminálásnak voltak kitéve. A pogromok és a pestiskorszak más kísérõjelenségei, valamint a keresztényietlen tömegtemetések, a megbetegedett rokonoktól és szomszédoktól való elfordulás, a kötelességeket felejtetõ menekülés a fertõzéstõl stb. az elterjedt szubjektív bûntudathoz ('Isten büntetése') az objektív bûnösség alapjait szállították. Ezt kollektívan elfojtották és éppen ezáltal reprodukálták, amint ma tudjuk, az agresszivitást a társadalomban." [31]
Norbert Eliashoz kapcsolódva Zinn utánajár a brutalizálódás és a civilizáció összefüggéseinek [32], és "a rettenetes esztétizálódásáról" beszél. Ismerjük a német koncentrációs táborok keretlegényeit, akik otthon kedves családapák és zenerajongók. Lehet, hogy még az étkezési szokások kifinomulása is (egyéni étkészlet és teríték a közös étkezés társas alkalmain) az embertársakkal szembeni, a pestistapasztalatok által megerõsített távolságtartás és agresszió jele. A megszületõ boszorkányperek további jegyei a "civilizált" emberpusztításnak [33]. Tekintettel a járványokra és a háborúkra, az emberek a túlélés új stratégiáit keresték. "Ezeket abban az önzõbb, szociálisan kíméletlenebb magatartásban találták meg, amelybõl késõbb kikristályosodhatott a piaci társadalmak 'civilizált' konkurencia-viselkedése." [34] Mind Európán belül, mind mindenekelõtt a leigázott gyarmati népekkel szembeni magatartásban az újkor uralkodó elitjei a tûzfegyverek brutális erõszakával döntötték el a saját uralmukért folytatott harcot; a tûzfegyverek kezdettõl fogva a tömegpusztítás eszközei voltak. Joggal mutatott rá Galtung, hogy a fasizmus rémtettei csak a más népekkel szembeni módszerek alkalmazását jelentették a saját népesség egy részére, és ennyiben "szélsõségre jutott nyugati civilizációként" értékelhetõk [35].

- A fegyvertechnológia és a teremtménytársakkal szembeni, mentális gyökerû távolságtartás és brutalitás ezen aspektusai plasztikus hátteret szolgáltatnak az újkori Európa további értelmezési kísérletének: ez pedig az európaiak képtelensége arra, hogy "a másikat" a másikból kiindulva érzékeljék. Erre mutatott rá Cvetan Todorov Amerika meghódítása - A 'másik' problémája c. könyvében. Megkísérli Európa félelmetes gyarmatosító történetét úgy feldolgozni, hogy az alternatív kommunikációs struktúrák feltárásával az interkulturális dialógus lehetõségeit teremtse meg.
- Még mélyebben ragadja meg a témát Franz Hinkelammert Ábrahám hite és a nyugati Ödipusz: áldozati mítoszok a keresztény Nyugaton c. könyvében (1989). Ahelyett, hogy elutasítaná a gyermekáldozatot - mint az a történet, melyben megakadályoztatik Izsák föláldozása Ábrahám által -, a Nyugat az Ödipusz-mítoszt követi, melyben Iphigeneia önkéntesen feláldozza magát az apa törvényének. Ebben az uralom abszolutizálása fejezõdik ki. A római birodalom krisztianizálása révén a keresztény szabadságot azonosítják az uralom törvényével. Canterbury Anzelm beleviszi ezt a gondolkodási sémát az Istenrõl szóló tanba: Isten igazságossága abban fejezõdik ki, hogy - mivel az adósságot mindig meg kell fizetni - fel kell áldoznia a Fiát. Ezzel fölébe állítja a törvényt Istennek, teljesen eltérõen a biblikus hagyománytól, mely Istent szeretõ, a konkrét életet védõ hatalomnak ismeri. A Biblia szabadító üzenetének legperverzebb kicsavarása az, amikor egy rendet, egy törvényt, egy struktúrát igazolnak vele, és ezeket erõszakkal érvényre juttatják a konkrét élet ellenében - legyen az az impérium Európában vagy a gyarmatosított területeken, vagy legyen az a liberális piac, vagy a bürokratikus-szocialista tervezés, vagy éppen az egyház mint intézmény. Ebbõl a kicsavarásból nõttek ki a keresztes hadjáratok, meg a karddal és kereszttel végrehajtott gyarmatosítások.
- Ezzel máris az egyház és a teológia szerepénél tartunk az európai meghatározottságú világrendszer kifejlõdését illetõen. Amerikának és gazdagságainak "felfedezését" Spanyolországban Isten jutalmának tekintették a zsidók és a mozlimok ugyanazon 1492. évbeli elûzéséért, a reconquistáért (késõbb aztán a protestantizmus miatt elveszített területek okozta veszteség kárpótlásának is). Kolumbusz a maga aranykeresését Jeruzsálem végleges visszahódításának anyagi fedezetforrásaként fogta fel [36]. Így Amerika meghódítása közvetlenül kapcsolódott a keresztes hadjáratok imperiális hagyományához: Feszítsétek meg a megfeszítõket! Ha azonban belemegyünk a részletekbe, legalább három különbözõ álláspontot lehet fölfedezni az egyházban - megfelelõen azoknak a különbözõ szociális csoportoknak, melyeknek érdekeit legitimálják: a gyarmatosítók, az állam és az indiánok teológusainak álláspontját, ahogyan ezeket különösen Mires és Gutiérrez dolgozta ki.

Elõször - a gyarmatosítás korai idõszakában - az indiánok elleni háborút misszionálásuk szükségességével alapozzák meg [37]. Amikor a király "kiosztotta" a letelepedõ hódítóknak a földet és az indiánokat (repartimientos), és az utóbbiakat evangelizálás céljából átadta nekik (encomienda), azok kapitalista rabszolgaüzemmé alakították az adományt. [38] Mivel Spanyolországban nem létezett a rabszolgaság teológiai megalapozása, a következõ érvekbõl fejlesztették ki azt: "Az indiók természettõl fogva alacsonyabb rendûek"; "Az indiók bûneit meg kell büntetni"; "Az indiók a conquista elõtt igazságtalan uralom alatt éltek"; "A conquista szükséges rossz" [39].
Továbbment aztán a hírhedt Juan Ginés de Sepulveda, Las Casas nagy ellenfele. Õ a rabszolgaság és a kapitalizmus elsõ nagy ideológusa. [40] "A népek jogát pusztán a háború jogából vezette le, és ezzel a jog forrásává avatta az erõszakot." [41] Indoklásként a bûnös természetre utal, amelybõl háborúknak kell fakadniok. A keresztény erõszakmentesség csak a szív készségére érvényes, de a társadalom és a politika autonóm területeire nem - újkori fajtája ez az ún. "két birodalom tanának". A háború a természetjog alapján megengedett, a következõ feltételekkel: 1. Az erõszak erõszakkal történõ elhárítása. 2. Az elrabolt javak visszaszerzése. 3. A bûnösök megbüntetése. Az arisztotelészi természetjogból vezeti le az emberek egyenlõtlenségét is: "Ezért uralkodik a férfi a nõn, a felnõtt a gyermeken, az apa a gyerekein, azaz a tökéletesebb és hatalmasabb a tökéletlenebben és gyengébben." [42] Ezzel világossá válik a patriarchalizmus, a rasszizmus és a kolonializmus összefüggése. Jellemzõ végül, hogy az indiók "természetes" alacsonyabbrendûségének egyik "bizonyítéka" számára abban áll, hogy az indián társadalmakat nem a magántulajdon alapján szervezték meg [43]. A magántulajdon válik tehát a civilizáció és a rabszolgaság megkülönböztetésének kritériumává. Ezzel az érvvel majd John Locke-nál találkozunk ismét.
Másodszor: a természetjogilag megalapozott, háborús, rabszolgaságon nyugvó kapitalizmus e nyílt és radikális álláspontja mellett megtaláljuk az állam és a hivatalos egyház álláspontját. Ez nem azonos az elõzõvel, sõt kritikus azzal szemben. Mert a hódítók és gyarmatosítók (encomenderos) tendenciája, mellyel teljesen autonóm rendelkezési hatalmat igényeltek az országok és a rabszolgák fölött, ütközött a korona érdekével, hogy megtartsa a maga számára a szuverenitást és az új országok adóhatalmát. Ezért a közvetlen adórendszert részesítette elõnyben, és ebbõl következõen egyfajta "megosztott fejlõdést", melyben az indiók zárt közösségekben gazdálkodtak és adóztak. Ezzel kapcsolatban az egyház és a szerzetesrendek segítették az ún. redukciókban való fejlõdést. Mires ezt az álláspontot "centrista" vagy középsõ álláspontnak nevezi [44]. Tovább erõsíti ezt a modern népjog atyja, Francisco de Vitoria [45]. Számára az indiók mint egyének és mint népek egyaránt jogalanyok. Ezért kell õket tulajdonosként is elismerni. Persze õ sem veti el radikálisan az indiók elleni háborúkat.
Harmadszor: megtaláljuk az egyházban, mindenekelõtt a szerzetesek között egy aktív kisebbség bennszülött álláspontját; ennek kiemelkedõ képviselõje Bartolomé de Las Casas [46]. Klerikusként maga Las Casas hitbizományos úr volt Hispaniolán (ma Haiti és Dominikai Köztársaság). 1514-ben egy dominikánus atya megtagadta tõle a feloldozást és ezzel a szentáldozást, mivel nem teljesítette az indiánokkal szembeni kötelezettségeit [47]. Pünkösdkor aztán - így számol be õ maga -, bibliai szövegeken meditált, köztük Jézus, Sirák fia 34, 18-21-en:

"Szennyes adomány a jogtalan vagyonból bemutatott égõáldozat, a gonosz ember áldozata nem tetszik Istennek. A bûnös ajándéka nem talál tetszésre az Úr elõtt, hiába a sok áldozat, nem nézi el bûnét. Mint aki fiút áldoz az apja szeme láttára, olyan az, aki a szegények vagyonából áldoz. Szûkös kis kenyéren élnek a szegények, aki megtagadja tõlük, az vérszopó. Elvenni a felebarát izzadsággal megszerzett kenyerét annyi, mint megölni õt. Aki elveszi kenyerét, gyilkosa társának, vért ont, aki elvonja a munkástól a bérét."
Most látja, hogy az itt felsorolt bûncselekményeket mind elkövetik Nyugat-Indiában az arany utáni mohóságból - s ez elég indíték számára, hogy "elgondolkodjék a nyomorról és rabszolgaságról, melyet ezeknek az embereknek el kell szenvedniök". Megtér, és egész életén át az indiánok nagy védelmezõje lesz. Fontos látni, hogyan teszi ezt.

- Megfogalmazza a döntõ teológiai kérdést: Isten vagy az arany, az élet és a felszabadítás Istene vagy a pénz gyilkos bálványa?
- Nem korlátozódik a szenvedõk karitatív megsegítésére (ez olyan áldozatbemutatás lenne, melyet Isten nem fogad el), hanem támadást indít az indiók elleni háború, és a bányák és ültetvények hitbizományosai kapitalista rabszolgarendszerének strukturális bûne ellen. Ezen a ponton Las Casas érintkezik Luther alapvetõ elutasításával, mellyel elvetette a keletkezõ kapitalista rendszert, és ennek kritikáját annak bizonyítására vezette vissza, hogy a pénzszaporítás abszolutizálása az 1. parancsolat megsértésén, azaz a Mammon bálványának szolgálatán alapul [48].
- Alternatívákat dolgoz ki az indiók önálló településeinek formájában.
- Szüntelenül küzd a politikai felelõsökkel, az õ esetében a királlyal és a császárral, hogy a hitbizományosi gazdaságot megszüntessék, jóvátételt biztosítsanak és törvényeket hozzanak az indiók védelmére - éppenséggel sikerrel, amint ezt a Leyes Nuevas mutatják. Közben ügyesen kihasználja a korona és a gyarmatosítók közti említett érdekellentéteket. Érvei, ahogyan Mires és Gutiérrez kifejtették azokat, mindmáig a kapitalista-kolonialista rendszer elleni teológiai, ökonómiai és politikai ellenállási és felszabadítási harc arzenálját képezik - még ha a maga korában nem érte is el minden célját.

Ezzel befejeztük az európai meghatározottságú kapitalista világrendszerré válás kiválasztott - ökonómiai, technológiai, politikai, mentális, teológiai és egyházi - tényezõinek áttekintését. Bizonyára sok másikat lehetne csatolni hozzá. Megkíméljük magunkat attól a vitától, vajon mely tényezõk voltak a legeredetibbek és legfontosabbak [49]. Minden esetben ezek összejátszása a döntõ, és az a kérdés, hogy egyfelõl a tõketulajdonosok keletkezõ uralmi osztálya hogyan hasznosította a maga számára a többi tényezõt, és másfelõl milyen ellenállási stratégiákat fejlesztettek ki az érintettek.
Ha az ember így veti fel a kérdést, akkor kezében van annak megértésének a kulcsa, hogyan ment át a spanyol periódus a következõ fázisba, a merkantilizmusba.
Amint mondottuk, a felsõ-itáliai és felsõ-német bank- és kereskedõházak a Habsburg császári házra tettek mint merkantilista nyereségvágyuk politikai és katonai támaszára. Ama kísérletük azonban, hogy Európát és a gyarmatokat egyetlen klasszikus birodalomban fogják össze, kudarcot vallott. Ennek két, egymással összefüggõ fõokát adjuk:

1) Annak katonai költségei, hogy ezt a birodalmat Európán belül és kívül kibõvítsék és megvédjék, meghaladták a gazdasági kapacitásokat, kivált hogy a kölcsönzõ bankházak hatalmas kamatnyereségeket söpörtek be a hitelekért. Így a birodalom "túlnyújtózkodott" a saját lehetõségein - ami Kennedy elméleti feltevése szerint a nagyhatalmak hanyatlásának központi oka [50].
2) A spanyol gazdaság alapvetõ gyengesége eleve abban alapozódott meg, hogy a hatalmas rablott javak túlnyomórészt nemcsak a kiterjedt háborúskodásba áramlottak, hanem ezen túlmenõen a nemesség és az egyházak luxusfogyasztásába. Az inkáktól ellopott arany egy része pl. még ma is megcsodálható a Santa Maria Maggiore hatalmas tetõzetén, tíz percre a római fõpályaudvartól. Ezzel szemben az összegyûjtött kincseket nem fektették bele produktív gazdasági ágakba, mint pl. a mezõgazdaságba és az iparba [51].
Pontosan ezt tették viszont az északnyugat-európai városállamok és az újonnan keletkezõ, nemzeti, territoriális államok tõketulajdonosai, mindenekelõtt elõször Hollandiában és Angliában, akik ezzel megvetették az eljövendõ merkantilizmus alapjait.

2. A konkuráló nemzetállamok merkantilizmusa (kereskedelmi kapitalizmusa) a 17. és 18. sz.-ban

"A birodalom kudarcával Európa burzsoáziája arra a felismerésre jutott, hogy gazdasági és szociális jövõje a központosított államokhoz kapcsolódik." (I. Wallerstein)

3. tétel

A merkantilizmus kereskedelmi kapitalista fázisát a 17. és 18. században azok a monopol kereskedelmi társaságok jellemzik, melyeket politikailag és katonailag az erõs, központilag megszervezett nemzetállamok - mindenekelõtt Hollandia, Anglia és Franciaország - támogatnak. Mellérendelt szerepet játszanak még az észak-európai szabad és Hanza-városok. A monopol kereskedelmi társaságok megszervezik a hírhedt háromszög-kereskedelmet: A fõleg Indiából lopott technológiákkal késztermékeket állítanak elõ Európában (elsõsorban textíliákat). Ezeket a fegyverekkel, alkohollal és játékszerekkel együtt nyereséggel adják el Afrikában, és ezért afrikai embereket vásárolnak. Az emberi árut ugyanezeken a hajókon a Karib-szigetekre és Amerikába szállítják, és - azokat, akik túlélték a pokoli áthajózást - ismét nyereséggel adják el az ottani ültetvényekre rabszolgának. Ott a nemesfémek mellett mindenekelõtt cukrot, gyapotot és más nyersanyagot vásárolnak, amit aztán újabb nyereséggel ismét Európában adnak el, ahol - különösképpen az olyan kikötõvárosokban, mint Liverpool - hatalmas mennyiségû tõke halmozódik fel, és a körforgás elölrõl kezdõdik.

Ennek az állam által támogatott, közvetett rablással történõ pénzszaporító gazdaságnak az ideológiai alapjait olyan filozófusok szállítják, mint Thomas Hobbes és John Locke, aki a nyugati államalkotmányok atyjává lesz. Ebben a fázisban a protestáns egyházak kezdenek missziós társaságokat létrehozni a kereskedelmi társaságok analógiájára. A kamatszedés tilalmának gátját teológiailag megtörik. Csak kevesen folytatják a harcot a rabszolgaság ellen.

De az alternatíváknak és az ellenállásnak is vannak példái ebben a szakaszban: a jezsuiták állama Paraguayban, a John Eliot által lelkesített indiánközösségek Új-Angliában és a rabszolgák önfelszabadító mozgalma Haitiben Toussaint Louverture vezetésével.
Max Weberhez kapcsolódva szívesen állítják, hogy a kapitalizmusnak különös affinitása van a protestantizmushoz, mindenekelõtt a predesztináció hitéhez, a munkamorálhoz, a kálvinizmus takarékosságához és racionalitásához, és ezért különösen Hollandiában és Angliában, de (az ellenreformáció miatt) tompításokkal Franciaországban is ennek a gazdasági és társadalmi formának a legintenzívebb kifejlõdésére a merkantilista fázisban került sor. Valóban feltûnõ Európa ideológiai-vallási szakadásának és a politikai-gazdasági hatalom Dél-Európából Észak-Európába áttevõdésének ez az összetalálkozása. De már Herbert Lüthi kimutatta, túl azon, hogy Weber elmélete túlságosan szûk alapokra épül, hogy minden kapitalista elem jelen van már a kálvinizmus elõtt. Csak ezeknek az elemeknek az elûzése a régi hatalmakhoz és uralkodó csoportokhoz kötõdõ ellenreformáció folyamán, ez vezeti össze a "modern" erõket a protestáns országokban, ahol aztán persze bizonyos protestáns nézetekkel való kölcsönhatások fölerõsítik a gazdasági hatást [52].
Az európai politikai-gazdasági hatalom földrajzi áthelyezõdésének magyarázatában biztosan fontosabb szerepet játszik az erõs, központosított állam kialakulásának tényezõje, mely állam képes megtámogatni és megvédeni a kereskedõrétegek vagyonképzõdését. Wallerstein alaptételként állapítja meg, hogy "egy ilyen kapitalista világgazdaság létrejötte szempontjából három dolog volt lényeges: az érintett világ földrajzi terjedelmének kiterjesztése, a munkaellenõrzési módszerek fejlõdése, melyeknek a világgazdaság különbözõ termékeire és zónáira vonatkozóan igen változatosaknak kellett lenniök, és egy viszonylag erõs államapparátus megteremtése azokon a területeken, melyek ennek a kapitalista világgazdaságnak a magvát alkotó államokká válnak majd." [53] Az expanziót részletesen megismertük az elõzõ fejezetben, a munkaellenõrzési módszerként ebben a fázisban különösképpen a rabszolgasággal kell majd foglalkoznunk. Tekintetünket vessük elõször az államapparátusok kifejlõdésére.
Kétségtelenül feltûnõ, hogy a korábbi vezetõ politikai-gazdasági hatalmak nem képesek maradandóan az európai hatalom centrumába ugrani, hanem "félperifériává" süllyednek le. Ez valóban azzal a ténnyel függ össze, hogy nem voltak képesek gazdasági hatalmuk megtámasztása érdekében hatékony központi bürokráciát felépíteni - Spanyolországot, mint megmutattuk, túlterhelte a szétforgácsolódott birodalom, sem Itália, sem Németország nem teremtette meg még akkoriban azt a nemzeti egységet, mely mindenekelõtt Anglia és Franciaország mint elsõk számára lehetõvé tette egy hatékony közigazgatás központosítását és megerõsítését.
Meg kell még magyaráznunk, miért játszhatott elõször Hollandia ilyen központi szerepet. [54] Politikailag nézve a németalföldi államok 1566 óta több részletben keltek föl a spanyol fennhatóság ellen, mind az egyre nyomasztóbb adóteher, mind a rekatolizálási kísérletek miatt. Ennek eredménye a protestáns északra és katolikus délre történõ, vissza nem fordítható megoszlás lett 1579-ben. Az északi rész köztársaság lett a kereskedõkkel mint legerõsebb osztállyal, tehát az elsõ polgári forradalmat jelentette. A közigazgatást éppen oly módon lehetett megerõsíteni, hogy a legjobban támogatta a kereskedõi érdekeket anélkül, hogy ennek együtt kellett volna járnia a monarchiák túlközpontosítottságával.
Annak a fontos szerepnek, melyet Hollandia a spanyol és angol nagyhatalmak hegemóniájának kora között játszott, fõ oka természetesen gazdasági volt. Egy recesszív fázis közepette Amszterdam ellenõrizte a balti államokkal folytatott gabonakereskedelmet. Ehhez jött az épületfa jelentõs kereskedelme ugyanebben a régióban. Ez viszont virágzó hajóépítõipart tett lehetõvé (sok más készáru termelése mellett), ami ismét megerõsítette az Atlanti-óceánon zajló kereskedelemben való részesedést. Hasznot hajtók maradtak az Újvilágból jövõ, nemesfémekkel megrakott spanyol teherhajók elleni kalóztámadások is. Ezenfölül Hollandia átvette a vezetést Portugáliától az ázsiai fûszerekkel történõ kereskedésben. Miután Antwerpen, mely Észak-Itáliával és a Fuggerekkel együtt a Habsburg Birodalom legfontosabb pénzügyi központja volt, Dél-Flandriával egyetemben Spanyolországra szállt és így annak hanyatlásában osztoznia kellett, Amszterdam vette át a vezetõ szerepet az európai pénzüzletben. A háború révén Hollandia olyan jól fel volt szerelve katonailag, hogy jól tudott lavírozni a szomszédos nagyhatalmak között.
Ezek közül most Anglia és Franciaország fejlõdik a késõ 17. és a 18. sz. legerõsebb, központilag kormányzott nemzetállamává, s ezek - mint amelyeket szigorúan merkantilista módon szerveztek meg - gazdasági és katonai konkurenciaháborúkat vívnak Európában és a gyarmati világpiacon, mígnem végül az 1815-ös waterlooi csatából - melyben Napóleont megverték - Anglia mint vitathatatlan gyõztes és a 19. sz. hegemoniális hatalma kerül ki.
Anglia példájára korlátozódom [55]. Felemelkedésének döntõ feltételei mindenekelõtt a következõk voltak.
A parasztok elszegényedésével a 15. sz. óta, vidéken mellékfoglalkozásként olyan textilmanufaktúra fejlõdött ki, amely ugyan nem rendelkezett magas minõséggel, de növekvõ mennyiségeket termelt, melyek arra ösztönözték Angliát, hogy intenzíven exportpiacok után nézzen [56].
Már 1530 és 1542 között a közigazgatás hatékony központosítását érte el. [57] A viszonylag hosszú belsõ béke révén a 16. és a kezdõdõ 17. sz. elején, valamint sziget voltánál fogva nem alakult ki állandó hadsereg, és így kevesebb hadikiadása volt, mint a kontinens háborúskodó hatalmainak. Azáltal, hogy VIII. Henrik a reformáció folyamán az egyházi és kolostori birtokokat állami tulajdonba vette, de aztán ismét eladta, létrejött a mezõgazdaság kapitalizálása és ennek során egy feltörekvõ földbirtokos osztály a középsõ és alacsonyabb vidéki nemesség körében (dzsentrik és szabad kisbirtokosok), s ez az osztály a piacra és többletértéket termelt. Így a kereskedõkkel együtt a létrejövõ burzsoáziát alkotta, mely végül gyõztesként került ki Cromwell angol forradalmának polgárháborújából a 17. sz. közepén, jóllehet külsõdlegesen elõször a korona nyert [58].
Persze a földeknek a (textiliparnak gyapjút szállító) juhtenyésztésre történõ bekerítése miatt (melynek során sok paraszt elvesztette a földjét) egyidejûleg elkezdõdik a lakosság elszegényedése, ami a kóborlók csapatának kialakulásához, a városokba meneküléshez és a rosszul fizetett bérmunka tartalékainak létrejöttéhez vezet. Végül flottájának fölénye révén Spanyolországgal szemben, melynek Armadáját 1588-ban megsemmisítik, Anglia képes letaglózni a hanyatló spanyol nagybirodalmat. Angol hajók mindig is megtámadtak rablott nemesfémekkel teli spanyol hajókat, és ezzel a kalózzsákmánnyal erõsen megtoldották az angol tõkét. Most azonban Cromwell meghódíthatta a karibi Jamaicát. Növekvõ konkurenciában a hollandokkal megtörték a fûszerkereskedelem portugál monopóliumát is.
Magát a világpiacot az ún. háromszögkereskedelemben (jelentését ld a 3. tételben) szervezték meg. Ennek szemléletes összefoglalását nyújtja E. Meueler az általa kiadott Unterentwicklung (alulfejlettség) c. segédkönyvben [59].
Ennek a merkantilista módszernek a legnagyobb, államilag támogatott monopolkereskedelmi társaságai a hollandiai Kelet-Indiai Társaság és az East Indian Companye (az angol Kelet-Indiai Társaság) voltak. Ez utóbbi segítségével és katonai hatalmával Anglia ellopja az indusoktól a gyapot feldolgozásának rendkívül fejlett technikáját, és saját termelésében hasznosítja azt. Arra kényszeríti az indiai vászonkereskedõket, hogy drágán adják el áruikat, s ezzel lerombolja az ott honos ipart, és megszerzi a finom textíliák monopóliumát, nyomában a hollandokkal.
Mindenekelõtt ezeket a késztermékeket, valamint fegyvert, alkoholt és csecsebecséket (pl. üveggyöngyöket) hajóznak be Afrikába irányulóan a Társaságok, az egészet eladják; a nyereség egy részén rabszolgákat vásárolnak, és a Karib-szigetekre, meg Észak- és Dél-Amerikába szállítják (átlagosan az elfogottak fele belehalt a szállításba... ), s ott ismét nyereséggel adják el õket az ültetvény- és bányatulajdonosoknak, a gyarmatosító osztálynak; nemesfémeket és nyersanyagokat (gyapotot, cukrot és dohányt) rakodnak be, ezeket pedig ismét nyereséggel adják el az iparkapitalistáknak és vásárlóképes fogyasztóknak.
Capitalism and Slavery (Kapitalizmus és rabszolgaság)* c. alapvetõ mûvében E. Williams leírta ennek - az európaiak és gyarmati helytartóik tõkéjének növelését szolgáló - racionális emberkizsákmányoló gépezetnek a borzalmas részleteit [60]. Afrika legjobb embereinek mintegy 20 millió tagját tették így rabszolgává, és további 50 milliónyian pusztultak el a rabszolgavadászat és a szállítások során. Mi, rasszista európaiak szívesen emlegetjük arrogáns hangon az afrikai törzsi háborúkat, de elfelejtjük hozzátenni, hogy ezek csak annak az ösztönzésnek a folytán öltöttek gyilkos jelleget, hogy a legyõzött "hadifoglyok" révén rabszolgapénzhez jussanak.
Így vált alulfejletté Afrika [61]. Amerika és a Karib-szigetek gazdaságát pedig deformálták, és gazdag természeti környezetüket fokozódóan elpusztították az európai fogyasztás számára létrehozott monokultúrák megteremtésével.
Magában Európában a kereskedõkbõl, állami bürokratákból és szabadfoglalkozásúakból álló jómódú rétegek, valamint az egyházak sokszoros hasznot húztak a tõkeszaporulatból, mely immár többféle formáját ismerte az értéktöbblet lefölözésének [62]:

- Az "Áru (Á) - Pénz mint csereeszköz (P) - másik Áru (Á')" modellje szerinti, eredeti cserekereskedelem helyett most a "Pénz (P) - Áru (Á) - több Pénz (P')" modelljérõl van szó. (A pénznek mint kereskedelmi tõkének a szaporítása.)
- A kamatra adott pénz kölcsönzése révén közvetlenül szaporítják a Pénzt (P) több Pénzzé (P'). (A pénznek mint finánctõkének a szaporítása.)
- A termelés közbeiktatásával ez a formula adódik: "Pénz (P) - kereskedés a nyersanyagokkal (Á) - termelés a dolgozó emberek kizsákmányolásával (T) - a késztermékek eladása (Á') - több Pénz (P')". (A pénznek mint ipari tõkének a szaporítása.) - Ezzel a formával majd részletesebben foglalkozunk az ipari kapitalizmus késõbbi, 19. századi fázisának tárgyalásakor.

Ennek a korszaknak a fõ ideológusai Thomas Hobbes (a merkantilizmus abszolutista fázisában) és John Locke (a konstitucionalista fázisban). Leviathan c. könyvében Hobbes megalapozza egy erõs állam szükségszerûségét az alakulóban lévõ kapitalista társadalomban, amelyben az ember embernek farkasa lesz, és amelyben a pénz a Leviatán (a pokol állatának) vére [63]. Fontosabb a további nyugati fejlõdés szempontjából John Locke, aki Second Treatise of Government * (Második tanulmány a kormányzásról) c. mûvében megveti a nyugati kapitalista társadalmak antropológiájának és alkotmányelméletének az alapjait. Az 1776-os amerikai alkotmány, s a további alkotmányok a francia forradalométól a Bonni Alaptörvényig mind az õ gondolataira épülnek. [64] Elméletének több eleme különösen fontos és sok következménnyel bíró: a tulajdon az ember alapvetõ meghatározása, ennek a tulajdonnak a határtalan szaporítását a pénz dinamikájával alapozza meg, igazolja a tulajdon egyenlõtlenségét és a rabszolgaságot, és a jog meg az állam egyedüli értelmét a tulajdon védelmében jelöli meg.
Locke tulajdonfogalma mögött a dominium római jogi elképzelése áll. Ezt azonosítja az abszolút uralommal, és felruházza a tulajdonost azzal a joggal, hogy tulajdonával tetszése szerint rendelkezzék: "Dominium est ius utendi et abutendi re sua quaterus iuris ratio patitur." ("A tulajdon az a jog, hogy saját dolgainkat használjuk és elhasználjuk/elrongáljuk/visszaéljünk vele, amennyiben az összeegyeztethetõ a jog szándékával.") [65]
Most azt hihetné az ember, hogy a tulajdonnak a jogra vonatkoztatása korlátozást jelent, pl. a szociális kötelezettség értelmében. Ez azonban teljesen távol áll Locke-tól. Csupán az állam által garantált szerzõdési jog betartásáról van szó, miközben az állam egyedüli funkciója ismét csak a tulajdon védelme [66]. Ezenkívül Locke kifejezetten megalapozója és szószólója volt annak, hogy a pénz bevezetésével az emberek több tulajdont gyûjtöttek, mint amennyivel törõdni tudtak, és amennyire alapigényeik kielégítéséhez szükségük volt [67].
Sõt, amint ezt Binswanger részletesen kifejtette, Locke látta, hogy a kapitalista gazdaság motorja a pénz, amennyiben mint növekedésre szánt termelési tényezõ (csereeszközként való funkciója mellett) a kamatok és árak révén "mesterséges" pénzértéket teremt [68]. John Law aztán továbbfejlesztette ezeket a megfontolásokat elméleteivel és a papírpénz bevezetésére tett praktikus javaslataival [69]. Binswanger, felhasználva Goethe Faustja II. részének sztoriját, igazolta, hogy ez az állam által garantált, a jövõre vonatkozó csekk csak akkor fedezhetõ, ha az egész világot folyamatosan kereskedelmi áruvá alakítják át - ami egy kapitalista gazdaságban a természet következetes elpusztításának legmélyebb oka [70]. Binswanger ezt az alkímia (egy alacsonyabb rendû anyag arannyá alakítása) más eszközökkel történõ folytatásaként interpretálja, épp ahogy Mefisztó sugallja Goethe Faustjában.
Ezzel csírájában már felvetettük a merkantilizmus korára vonatkozó teológiai kérdést. Ha a spanyol fázisban az így szólt: Isten vagy az arany, akkor most így hangzik: Isten vagy a pénz (nem mint csereeszköz, hanem mint a világ pénzértéke határtalan növelésének eszköze, tekintet nélkül az emberre és a természetre háramló következményekre). De eltérõen a spanyol korszaktól, melyben Las Casas és a kisebbség más képviselõi küzdöttek, a merkantilista korszak teológusai között senkit sem találtam, aki ezeket a kérdéseket kortársként átlátta és tárgyalta volna. Ellenkezõleg, ennek a korszaknak a végén teljesen a kereskedelmi társaságok analógiájára tervezték meg az elsõ protestáns missziós társaságokat, amint azok iniciátora, William Carey mutatja. [71] Richard Hakluyt már 1589-ben leírta, hogyan képzeli el a viszonyt Európa kereskedelme meg Ázsia, Afrika és Latin-Amerika misszionálása között. Európa megkapja távoli királyságok áruit és kincseit, amazok pedig "a keresztény igazság semmivel össze nem hasonlítható kincsét":

"A magam részérõl ezt úgy tekintem, mint Isten további kegyelmének zálogát mind a mi, mind az õ javukra: számukra különösen is, akiknek ajtóihoz kétségtelenül épp idõben jut el általunk a kereszténység és az evangélium semmivel össze nem hasonlítható kincse, miközben mi hasznosítjuk és gyakoroljuk a közös üzletet az õ kereskedõikkel." [72]
Mindazonáltal akadt néhány meggyõzõ erejû példája az ellenállásnak is: így a jezsuiták Paraguayban, John Eliot Észak-Amerikában és a rabszolgák önfelszabadítása Toussaint Louverture vezérletével. A jezsuiták mûvét Galeano így foglalja össze:

"Spanyol-Amerikában fejlõdött ki a jezsuiták missziós mûve a haladás jegyében. Azért jöttek, hogy az önmegtagadás és az aszkézis példájával megtisztítsák azt a katolikus egyházat, amely átadta magát a kényelemnek és a javak gátlástalan élvezetének, s amely a klérus rendelkezésére bocsátotta a 'conquistát'. A paraguayi missziók érték el a legmagasabb szintet; alig több mint másfélszáz év alatt (1603-1768) igazolták Teremtõjük képességeit és céljait. A jezsuiták a zene nyelvével közeledtek a guarani indiánokhoz, akik az õserdõben kerestek menedéket, vagy eleve ott maradtak, anélkül azonban, hogy betagozódtak volna a hûbérurak és a földbirtokosok 'civilizációs folyamatába'. Százötvenezer guarani indián találhatott vissza eredeti közösségi szervezetéhez, és kelthette új életre saját módszereit a kézmûvesség vagy a mûvészet területén. A missziókban kikapcsolták a latifundiumokat; a földet részben az egyének igényeinek kielégítésére, részben közérdekû munkák lehetõvé tételére és - köztulajdont képezõ - munkaeszközök megszerzésére dolgozták meg. Bölcs elõrelátással szervezték meg az indiánok életét; a munkahelyeken és az iskolákban muzsikusokat és kézmûveseket, földmûveseket, takácsokat, színészeket, festõket és építõmestereket képeztek ki. A pénz ismeretlen volt; a kereskedõknek tilos volt a belépés, és a bizonyos távolságban lévõ fogadókból kellett lebonyolítaniuk üzleteiket. A korona végül engedett az õshonos hûbérurak nyomásának, és a jezsuitákat elûzték Amerikából. A földbirtokosok és a rabszolgakereskedõk vad hajszát indítottak az indiánok ellen. A missziókban hullák lógtak a fákon; egész falvakat adtak el Brazília rabszolgapiacain. Sok indián ismét az õserdõben talált menedéket. A jezsuiták könyvtárait a kályhák tüzelõanyagaként vagy töltények gyártásához használták." [73].
Aki ezt a közösségi életet mint Isten országának jelét, és e jelnek az európai hatalmi és gazdasági érdekek által történt megfeszítését mélyebben át akarja érezni, az nézze meg A misszió c. filmet.
A gyarmatosító misszió további ellenpéldáját nyújtja John Eliot (1604-1690) [74]. A nonkonformista teológus, Thomas Hooker befolyására tért meg, elfordult az állam-egyháztól, és 1631-ben kivándorolt Új-Angliába. Az indiánok iránti együttérzésbõl kongregacionalista pap és tanító lett, lefordította a Bibliát és a ketekizmust a nyelvükre, szorgalmazta önálló indiántelepülések (Praying Indians - Imádkozó Indiánok) létrehozását, melyeket - mint a jezsuiták Paraguayban - elzárt a telepesektõl. A puritán gyülekezetek e formájának jellemzõi: a Bibliára alapozás (a Krisztusban való új közösség nem ismer "sem zsidókat, sem görögöket", Gal 3,26); a hit szociális megvalósítása; az indián közösségek saját politikai-gazdasági kultúrájuk szerinti megszervezése saját vezetõséggel, még keresztény közösséggé válásuk elõtt.
Angliában az indián missziók támogatására megalapították a Society for the Propagation of the Gospel in New England társaságot (Társaság az Evangélium Hirdetésére Új-Angliában), mely késõbb a New England Company (Új-Anglia Társaság) nevet kapta. Sem Eliot, sem a Társaság nem tudták megakadályozni, hogy e közösségeket is megsemmisítsék 1675-76-ban, modelljük mégis tovább élt. A herrnhutiak ezt követték a 18. században, megnyitva missziójukat a Karib-szigeteken - az ottani rabszolgaságon alapuló ültetvénygazdaság összes ellentmondásával.
Ilyen ültetvénygazdaságokon került sor eme korszak legnagyobb benyomást keltõ ellenállási és alternatíva-példájára: a rabszolgák elsõ és egyetlen olyan önfelszabadítására a világtörténelemben, amely önálló köztársaságukat eredményezte Toussaint Louverture vezetésével a francia Saint-Domingue-on, a mai Haitin, 1791 és 1798 között [75]. A rabszolga Toussaint Louverture ugyanazon a területen élt, ahol Kolumbusz létrehozta az elsõ településeket, és ahol Las Casas kifejlesztette az indiókkal a (redukcióknak nevezett) alternatív közösségeket. Használhatta papjának könyvtárát, s ott a felszabadítás bibliai üzenetén és Las Casas hagyományán kívül katonai-stratégiai ismereteket is elsajátított. Amikor a rabszolgák nyitott füléhez eljutottak a hírek a francia forradalomról, és annak új elveirõl, a "szabadságról, egyenlõségrõl és testvériségrõl", elkezdték gerillataktikájukat, és Toussaint Louverture vezetésével megverték a beavatkozó angolokat és franciákat. Napóleon, aki gazdasági és stratégiai okokból nem akarta feláldozni a gazdag cukorszigetet (onnan kiindulva akarta felgöngyölíteni Észak-Amerikát), csalással foglyul ejtette Toussaint Louverture-t, egy franciaországi börtönbe vitette, ahol nyomorultul elpusztult. A kortárs angol költõ, William Wordsworth neki szentelte 1803-ban a következõ költeményt [76]:

Toussaint, a legboldogtalanabb az emberek közt! Vajon hallhatod-e, hogy a füttyös paraszt vezeti ekéjét, Vagy fejedet most valami földalatti várbörtön Mély, süket odújában hajtod álomra? Ó,szerencsétlen Kapitány! Hol és mikor Találsz türelemre!? Ne halj még meg! Viseld inkább derûs homlokkal bilincseidet: Noha elestél magad, soha nem kelsz föl ismét, Élj és vigasztalódj! Erõket hagytál magad után, Melyek munkálkodnak érted; a levegõ, a föld és az egek. Nincs egyetlen lélegzetvétel sem a közös szélbõl, Mely feledne téged. Óriási szövetségeseid vannak; Barátaid az örömujjongások, a haldoklások, A szeretet, és az emberek meghódíthatatlan szelleme.
Ez a prófécia beigazolódott. Toussaint felszabadított rabszolgáinak hadserege legyõzte Napóleon katonáit - sok évvel azelõtt, hogy azoknak ugyanezt a sorsot kellett elszenvedniök az angoloktól Waterloonál... Az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok megpróbálták elszigetelni Haitit - hasonlóan Kubához a 20. sz. második felében -, és a Vatikán vonakodott független egyházmegyét létesíteni. Haiti lakói ennek ellenére kitartottak (jóllehet nem tudták leküzdeni a franciák által számukra megteremtett exportfüggõség rákbetegségét) - míg csak az Egyesült Államok létre nem hozta századunkban a Duvalier-diktatúrát. De Las Casas és Toussaint hagyománya a történelem süllyesztõjébõl ismét napvilágra került, amikor Haiti bázisközösségei és népmozgalmai teljesen egyedül (a külföld vagy egy politikai párt segítsége nélkül) képesek voltak arra, hogy a szegények papját, Aristide-et több mint 60 %-os szavazati aránnyal 1991-ben elnökké válasszák. (Mivel az Egyesült Államok éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy diktátort állítólag azért büntessen meg - 150 ezer háborús halottal -, mivel megtámadott egy szomszédos kis országot, nemigen tudta egyidejûleg visszacsinálni Haitiban a félig-meddig szabad választások eredményét a szokásos közvetlen és közvetett módszerekkel, noha régi szövetségese, a hadsereg rögtön megpróbált puccsot végrehajtani.) Ismét a Vatikánra maradt a feladat, hogy megfossza Aristide-et a papi méltóságtól...
De ezzel elõreszaladtunk a 20. századba. Még szemügyre kell vennünk a 19. századot.

3. Az ipari kapitalizmus szabadkereskedelme Anglia vezetésével a 19. században

"A háromszögkereskedelem óriási szerepet játszott Britannia ipari fejlõdésében. Az ebbõl a kereskedelembõl származó profit megfertõzte az ország egész termelési rendszerét." (Eric Williams, Capitalism and Slavery, 105. o.)

4. tétel

A gyarmati és rabszolgakereskedelem révén bekövetkezett tõkefelhalmozás segítségével Anglia finanszírozza az ipari forradalmat. A szabadkereskedelem és a "Manchester-kapitalizmus" formájú bérmunka nagyobb profitot hozónak bizonyul, mint a merkantilista protekcionizmus és a rabszolgamunka. Anglia vitathatatlan vezetõ szerepe ellenére a világgazdaságban, a Napóleonon aratott 1815-ös gyõzelem után Európán belül az erõk egyfajta egyensúlya áll fenn. Ez száz évnyi békével ajándékozza meg Európát. A háborúk Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára korlátozódnak, hogy az olyan engedetlen országokat, mint pl. Paraguay, bekényszerítsék a "szabad piacra". Németország felemelkedése gyarmati és nagyhatalommá a birodalomalapítás után, valamint az ezáltal létrejövõ konkurenciaharc az I. világháborúhoz vezet, és lezárja ezt a periódust. Nagy ideológusa Adam Smith volt, de Karl Marx-szal megjelenik a kapitalista világrendszer elsõ nagy megkérdõjelezése is. Nem csupán az õ nyomában keletkezik a munkásmozgalom mint az ellenállás modellje magában Európában. Az egyházakon, missziókon, teológiákon belül csak elenyészõ kisebbségek találhatók, melyek fölfogják és megragadják az ipari kapitalizmus strukturális problémáit az emberre és a természetre nézve.
James Watt gõzgépének feltalálását és kifejlesztését közvetlenül a Karib-szigetekkel folytatott merkantilista háromszög-kereskedelem nyereségébõl finanszírozták, s ugyanebbõl a forrásból származtak a keletkezõben lévõ nehéziparhoz felhasznált tõke egyes részei is [77]. Más tényezõk is társultak ehhez, mindenekelõtt a parasztok földjének kisajátítása bekerítések révén, ami bérmunkára kényszerítette õket, az új mezõgazdasági termelési módszerek a kapitalizált nagybirtokokon, a mechanikus szövõszék feltalálása, mely Anglia textiliparát fölébe helyezte mindenki másénak, a szénbányászat fejlõdése, hogy csak néhányat nevezzünk meg. Anglia a kapitalista ipari forradalom révén elhúzott minden konkurense mellett. [78] Hogyan lehet ezt megérteni?
A forradalom magva Polányi szerint [79] a gép és a piacgazdaság összekapcsolása - mely persze rá van utalva az emberek ama hitére, hogy minden emberi probléma megoldható anyagi javakkal. Polányi megállapítja, hogy "abban a pillanatban, amikor komplikált gépeket és termelési helyeket vetettek be egy kommerciális társadalom kereteiben, kényszerûen létre kellett jönnie az önmagát szabályozó piac eszméjének". [80] Mivel a kereskedõ a központi figura ebben a rendszerben, az összmechanizmus minden tényezõjének eladhatónak és megvásárolhatónak kell lennie - méghozzá haszonnal. Persze, mint már föntebb említettük, többé nem késztermékek eladásáról és vásárlásáról van szó (P - Á - P). Közbe van iktatva a termelés: a pénz (P) azt vásárolja meg áruként (Á), amit termelési tényezõknek neveznek (munkaerõ, nyersanyagok, esetleg további pénz mint hitel, gépek és termelõhelyek), ezeket beleviszi a termelésbe (T), és a megtermelt árut (Á') több pénzért (P') adja el [81]
Ezáltal minden gazdasági tranzakciót pénzzé változtatnak - a pénzszaporítás céljával. Goethe Faustja II. részének segítségével Binswanger bizonyította, hogyan mûködnek ebben a folyamatban a mágia régi fogalmai: egy kevésbé értékes anyagból arany lesz. "A 'világ' pénzértékének maximálásáról van szó." [82] Mik a feltételezései és következményei ennek a fajta piacgazdaságnak az ipari kapitalizmusban?

- Az ember úgy viselkedik, hogy maximális nyereségre tör.
- A piac az áron keresztül szabályozza a kínálatot és a keresletet.
- A pénz vásárlóerõ a tulajdonosának kezében.
- A termelést az árak határozzák meg, mivel ettõl függnek a profitok.
- Az elosztást az árak határozzák meg, hiszen az árak képezik azokat a bevételeket, melyek a javak elosztását szabályozzák.

Ehhez azonban súlyos következmények kapcsolódnak: a munka, a föld és a pénz fiktív áruvá redukálódik a termelési folyamatban.

- A dolgozó emberbõl és társadalmi kapcsolataiból csak a munkaerõ marad meg.
- A természetbõl csak kizsákmányolandó nyersanyag marad.
- A pénz többé nem csereeszköz, hanem a pénzszaporítás eszköze.

Az elosztás szükségszerûen egyenlõtlen, amint maga A. Smith õszintén beismeri, mivel a résztvevõk cselekvési hatalma különbözõ erõsségû, és ráadásul a munkaerejükért kapott bérrel a dolgozó emberek a termékekkel kapcsolatos minden igényrõl lemondtak, amit a vállakozó bevételi elõnyökre használ ki [83]. A piacokon (árakon) keresztül tehát

- a javak az áruk árait célozzák meg a vállalkozók számára,
- a munka a bért célozza meg a dolgozók számára,
- a föld a földjáradékot célozza meg a földbirtokosok számára,
- a pénz a kamatot célozza meg a tõketulajdonosok számára.

Tekintettel a fogyasztás területére, megváltozott motiváció adódik. Már nem az élet fenntartásáért (az alapigények kielégítéséért) termelnek, hanem a vásárlóerõs fogyasztói vágyak számára (az alapigények kielégítésére csak annyiban, amennyiben itt is létezik a vásárlóerõ, és ezért profitot lehet kigazdálkodni).
Polányi összefoglalólag megállapítja:

"Ha megengednék, hogy a piaci mechanizmus legyen az emberek és természetes környezetük kizárólagos irányítója, vagy akár csak a vásárlóerõ terjedelmének és alkalmazásának kizárólagos irányítója is, akkor ez a társadalom összeomlásához vezetne. A 'munkaerõ' nevû állítólagos árut nem lehet ide-oda tologatni, különbségtétel nélkül bevetni vagy akár csak kihasználatlanul hagyni is anélkül, hogy ezzel az egyén, ennek az árunak a hordozója kárt ne szenvedne. Ebben az esetben az a rendszer, mely egy ember munkaerejével rendelkezik, egyidejûleg a 'munkaerõ' címkével ellátott 'ember' fizikai, pszichológiai és morális egészével is rendelkeznék. Azok az emberek, akiket ily módon megfosztanának a kultúraspecifikus intézmények védõpalástjától, tönkremennének a társadalmi kitaszítottságtól; az akut társadalmi bomlás áldozataiként meghalnának a terhek, a perverzió, a bûnözés és az éhség miatt. A természet elemeire redukálódnék, a szomszédság és a táj elszennyezõdnék, a folyók megmérgezõdnének, a katonai biztonság veszélybe kerülne és elpusztulna az élelmiszerek és nyersanyagok termelésének képessége. Végül a vásárlóerõ piaci igazgatása a gazdasági vállalkozások periodikus likvidálásához vezetne, mivel a pénzhiány és a pénzfölösleg éppoly végzetes hatással lennének a gazdaságra, mint az árvizek és a szárazságok a primitív társadalmakra. A munka, a föld és a pénz piaca kétségtelenül lényeges jelentõségû a piacgazdaság számára. De még rövid ideig sem viselné el egyetlen társadalom sem a durva fikciók effajta rendszerének kihatásait, ha a társadalom emberi és természeti szubsztanciáját, valamint gazdasági struktúráját nem óvnák meg eme ördögi mechanizmus tombolásától." [84]
A modern alkimista folyamattal kapcsolatban, melyben mindent pénzértékké alakítanak át, Binswanger megjegyzi: "De eme objektivizálás révén anyagtalanítják a világot. Megvonják tõle az életet." [85] Utal Goethe Faustjának végzetére, akit megvakít a jövõ kézbe kaparintásának gondja. Ásóvágásokat hall, és úgy véli, azok ama gátépítés nagy gazdasági projektjéhez tartoznak, mely a pénzértékteremtést szolgálja - pedig csak a sírját ássák. Ezért beszél F. Hinkelammert a kapitalizmus metafizikájáról úgy, mint a halál ideológiai fegyverérõl [86].
A korai ipari, ún. Manchester-kapitalizmus idején Európában, és különösen Angliában a dolgozók és családjaik megtapasztalták társadalmi, és részben fizikai egzisztenciájuk szétrombolását. Ez közismert. Kevésbé ismertek ezek a kihatások a gyarmati területeken, melyeket a szabadkereskedelem révén hátrányukra még mélyebben belevontak a brit uralom alatt álló nemzetközi munkamegosztásba, mint már a merkantilizmus idején. Galeano [87] leírja ezeket a hatásokat Latin-Amerikában, ahol a 19. században Anglia a kereskedelem 90 %-át ellenõrizte. Azokat az országokat, melyek nem akartak meghajolni a drága készáruk és olcsó nyersanyagok, ill. munkaerõ diktátuma elõtt, fegyveres erõszakkal kényszerítették ebbe a "szabad piacba" - magától értetõdõen helytartók révén, és nem közvetlenül a gentlemanek fehér kesztyûivel.
A legismertebb példa Paraguay. Miközben az angol nagytõke magas diplomáciai mûvészettel elérte, hogy Európában az erõk egyensúlya uralkodott, ami itt száz évnyi békéhez vezetett [88], egyidejûleg (1865-1870) Argentína, Brazília és Uruguay "hármas szövetségének" gyilkos háborúját finanszírozta Paraguay ellen, mely virágzó, önálló gazdasággal rendelkezett. Az eredmény:

"A legyõzött Paraguayból nemcsak a népesség tûnt el; egyidejûleg eltûntek a vámtarifák is, az öntödék kohói, a folyók gátjai a szabad kereskedelem számára, a gazdasági függetlenség és territóriumának széles zónái. Alig ért véget a háború, Paraguay még füstölgõ romjaira leereszkedett történelmének elsõ külföldi kölcsöne. Magától értetõdõen brit volt. Névlegesen egy millió font sterlingre rúgott, de sokkal kevesebb, mint a fele jutott el Paraguayba; az újabb finanszírozásokkal a következõ években hárommillióra emelkedett az adósság. A vereség után Paraguy is garantálta a kereskedelem szabadságát. Megszüntették a gyapottermelést, és Manchester megsemmisítette a textilipart; a hazai ipar többé sosem állt talpra." [89]
De mivel a háborúzó országok kénytelenek voltak eladósodni Angliának, a háború után õk is mindhárman pénzügyi összeomlásba zuhantak, úgyhogy még jobban függõvé váltak a háttérben manipuláló világhatalomtól.
Volt-e védelem azzal a piaccal szemben, melynek Adam Smith szerint állítólag - egy láthatatlan kéz által mozgatottan - mindenki jólétéhez kellett volna vezetnie? A világpiacot tekintve mindenekelõtt két feltörekvõ országnak, Németországnak és az Egyesült Államoknak sikerült kivonnia magát az angol szabadkereskedelem diktátuma alól; ezek Friedrich List tanai szerint protekcionista védõvámok segítségével és saját iparuk felépítése, valamint erõs belsõ piacuk révén megerõsítették saját gazdaságukat, és fokozódó mértékben kezdtek saját gyarmati politikát kialakítani [90].
Európán belül formálódott a szociáldemokrata és szocialista jellegû munkásmozgalom. [91] Megakadályozandó, hogy ezek átvegyék a politikai hatalmat, az államok szociális törvényhozással és gazdasági rendcsináló politikával reagáltak [92].
És az egyházak, missziók, teológiák? A 19. sz. korára nézve ez a kérdés két nagy témakomplexumot érint, melyeket itt utalásszerûen is alig tárgyalhatunk: a misszió és a gyarmatosítás (imperializmus), valamint az egyház és a szociális kérdés (munkásmozgalom). Közvetve idetartozik az egyház és állam, "trón és oltár" kérdése is, amennyiben az állam beavatkozik a (világ)gazdaság kérdéseibe.
Ami az ún. "szociális kérdést", azaz mindenekelõtt a dolgozók és családjaik helyzetét érinti az ipari kapitalizmusban, az egyházak nagy része egyáltalán nem vesz tudomást e kérdésrõl, vagy csak a szocialista, ill. szociáldemokrata munkásmozgalommal szembeni polémia formájában szólal meg, ami az egyház és a munkásság közti ismert, mély elidegenedéshez vezet. Korlátozódjunk Németországra. Evangélikus oldalon még az evangéliumi jótékonykodás megszervezését tûrték meg a leginkább, a Belsõ Misszió szabad egyesületeinek formájában, e misszió alapítója, Johann Heinrich Wichern (1808-1881) stílusában. [93]. Wichern politikailag konzervatív volt - a 48-as forradalom mint "bûnös" cselekedet elutasításáig menõen -, és patriarchális gondoskodása mentes minden struktúrakritikától. De már egy olyan antiszociáldemokrata, antiliberális, sõt antiszemita "keresztény-szocialista", mint Adolf Stoecker (1839-1887) fellépése is arra ösztönözte a berlini Evangélikus Egyházi Fõtanácsot, hogy a lelkészek számára megtiltson bármifajta szociálpolitikai tevékenységet [94]. Az Evangélikus Szociális Kongresszus megalapítása 1895-ben ismét ilyen rendelethez vezetett. Ebben a liberál-szocialista erõk fogtak össze, melyek mindenekelõtt egy liberális-imperiális nemzetállam szószólói voltak, és az volt az érdekük, hogy a hit az ember belsõ világára és érzületére korlátozódjék, s a gazdaság és az állam életterületeit engedje át a hatalom saját törvényszerûségeinek [95]. Ennek legismertebb képviselõje Friedrich Naumann (1860-1919). Csak egy magányos alak van, aki - szilárdan Jézusnak az Isten Országáról szóló üzenetében gyökerezve - foglalkozik a kapitalista társadalom strukturális kérdéseivel is, és gyakorlatilag is elkötelezõdik a munkások harcában: Christoph Blumhardt (1842-1919) [96]. Miután elszigetelték württembergi egyházától, befolyást gyakorolt a vallási-szociális mozgalomra, mely azonban persze a maga részérõl nem nyerhetett nagy befolyást sem az egyházakra, sem a munkásságra [97]. Kissé másképp festettek a dolgok a katolikus egyházban [98]. Adam Müller már 1808-9-ben megnyitja a kritikus vitát Adam Smith-szel, és 1864-ben már egy püspök, nevezetesen Ketteler foglalkozik "A munkáskérdés és a kereszténység" témájával, és a tulajdon közhasznú alkalmazását propagálja. Jóllehet a pápák elsõ szociális enciklikájának (XIII. Leó, Rerum novarum) antiszocialista éle volt, támogatta a munkásmozgalom kívánalmait, és olyan hivatalos katolikus-szociális gondolkodást indított el, melynek az evangélikus egyházban sokáig nem akadt párja.
Ha a misszió és gyarmatosítás témakomplexumát vesszük szemügyre, a kép ugyanaz. [99] Német területen a legszélsõségesebben Friedrich Fabri nyilatkozik, mindenekelõtt "Szüksége van-e Németországnak a gyarmatokra?" (1879) c. írásában [100]. Ajánlja a missziók "hasznosíthatóságát" "az utánuk nyomuló kereskedelmi vállalkozások vagy koloniális bekebelezések számára" [101], és pártolja a Bismarck által csak habozva megkezdett folyamatot, mely Németország gyarmati hatalommá tételére irányult, utalva a tengerentúli német telepekre is. Nézeteit a patriotista-pietista történelemfilozófia hátterében fejleszti ki, és arra a következtetésre jut, hogy a világtörténelem centruma azokban az országokban fog maradni, melyekben az Imperium Romanum fennállt. Más szavakkal: Európa országai az utolsó ítéletig "a világtörténelem és a világ sorsának hordozói maradnak". [102] Fabrinak, noha 1884-ig a Rajnai Misszió inspektora, több befolyása volt a politikára és a kereskedõkörökre, mint a misszióra. Itt intõ hangok is megszólaltak, mindenekelõtt Gustav Warneck alakjában [103]. De a 19. században, fõként annak az 1884-es berlini Kongó-konferencia körüli, imperialista csúcsfázisában nem ismerhetõk fel olyan valódi alternatívák vagy ellenmodellek, mint a korábbi századokban Las Casas, a jezsuiták, Eliot vagy akár Toussaint Louverture esetében.
Panikkar négy pontban foglalja össze a nyugati missziótörténet fõ vonulatának gyöngeségeit: 1. a morális fölény magatartása; 2. a misszió összekapcsolása aggresszív uralmi igényekkel; 3. az a babona, hogy nemcsak a kereszténység, hanem az európaiság is jobb (mint mindaz, ami a gyarmatokon található); ez a babona késõbb a "fehér faj" fölényének õrületébe ment át; 4. a nyugati kereszténység felekezeti megosztottsága [104].
Új kezdeményezéseket csak az ökumenikus mozgalom hoz a 20. században, melyre most figyelmünket irányítjuk.

4. Fordizmus, keynezionizmus és neoliberalizmus az amerikai 20. században

4.1. Szociális jólét a központokban - a gazdasági visszamaradottság erõsödése a periférián 1945-tõl a 70-es évekig

5. tétel

Európa imperialista kapitalizmusainak növekvõ konkurenciája az elsõ világháborúban tör ki. Az USA ebbõl mint legerõsebb hatalom kerül ki, de mégsem veszi át a vezetést a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Nemcsak ebbõl az instabilitásból kifolyólag, hanem a különbözõ kapitalizmusok szabálytalan konkurenciájának a folytatódásából is keletkezik az 1929-es világgazdasági válság. A fasizmus által indított II. világháború után - ismét megerõsödve -, az USA átveszi a vezetést a nemzetközi pénzügyi rendszerben (az aranyfedezethez kötött dollár világpénz lesz, a Nemzetközi Valutaalap garantálja a valutaárfolyamot és kölcsönöket ad a likviditási krízisekben kiegyensúlyozatlan külkereskedelmi mérlegek esetén); az általános vám- és kereskedelmi szerzõdés, a GATT rögzíti a terms of trade-et (a kereskedelmi szabályozókat) a "szabad" világkereskedelemben (a kétharmadvilág gyarmati helyzetbõl felszámolódási folyamatban levõ országainak igen nagy hátrányára); katonailag nagy fegyverkezés kezdõdik a SZU ellen, de háborút csak a kétharmadvilág olyan országai ellen folytatnak, melyek hajlanak a szocializmusra (Vietnam), vagy egyáltalán ki akarják vonni magukat a nyugati hatalmak neokolonializmusából. Az anyaországok termelésében a fordizmus uralkodik, magasabb bérekkel teremtve meg a tömeges vásárlóerõt és a tömegfogyasztást, a keynezianista állam foglalkoztatási és szociálpolitikával segít.

A megjavult helyzet a központi országokban a munkásmozgalom harcainak az eredménye, melynek sikeres részét mindenesetre ezen a módon integrálják a kapitalista rendszerbe, s így az többé-kevésbé lemond a nemzetközi szolidaritásról. A korábbi gyarmatok felszabadítási mozgalmai többnyire csak politikai függetlenséget érnek el, de gazdaságit nem - eltekintve a kivételektõl, mint pl. Kína. Az ökumenikus mozgalomban nõnek a kapitalizmust kritizáló egyházi erõk.
"Az 'új kapitalizmus', amit sokan 'imperializmusnak' neveznek, a 20. sz. elején fejlõdött ki. Sok tényezõt foglalt magában, amelyek közt az alábbiak voltak elsõdlegesek: a tõke koncentrációja, kartellek, trösztök és monopóliumok; az ipari tõke és banktõke térnyerése a finánctõke új valóságán belül; az állam megújult szerepe a társadalmi törvényhozás által, nagyobb szerepe az óriási közmunkákban, a területi terjeszkedésben és a militarizmusban; a tõke exportja, gyarmatosítás és a világ felosztása" - így foglalja össze M. Beaud a History of Capitalism (A kapitalizmus története) c. mûvében a kolonialista kapitalizmus, vagy jobban mondva a különbözõ nemzeti-imperialista kapitalizmusok (mindenekelõtt Anglia, Németország, Franciaország és az USA) helyzetét évszázadunk elején [105]. A kapitalizmus ezen formájának akkumulációs és szabályozásmodelljébõl ellentmondások sora adódik, melyeket Beaud így rendszerez [106]:

a) A termelési viszonyok síkján a tõkét uraló burzsoázia és a kizsákmányolt bérmunkások közötti klasszikus ellentmondást enyhítik a nemzetállamok, melyek megpróbálják szociális törvényhozással megakadályozni, hogy a munkásmozgalom a kapitalista rendszert mint olyant próbálja meg forradalom révén megdönteni.
b) A lefölözött értéktöbblet, tehát a termékértékesítés realizálásának a síkján egyre erõsebb konkurencia keletkezik nemcsak a nemzeti, hanem a nemzeti és a külföldi kapitalisták között is, mind a belsõ, mind a világpiacon.
c) Különösen a felhalmozott tõke nyereséget hozó reinvesztálásának a síkján élezõdik ki a nemzeti és nemzetközi konkurencia, kiegészítve a vezetõ kapitalista nemzetállamok növekvõ fegyverkezésével.

Ez az a (világ)gazdasági háttér, melyben kitör az I. világháború [107]. "A kapitalizmus háborút hoz, mint a viharfelhõk vihart" - mondogatták [108]. És a háború 8 millió halottat hozott, és az európai hadviselõ államok nagy eladósodását - csak az USA aranytartalékai négyszerezõdtek meg, és 1921-ben a világtartalék 40 %-át tették ki [109]. Az USA kezdett a kapitalista világgazdaság centrumává válni.
Az európai nemzeti kapitalizmusok még megpróbálták erejüket visszanyerni, ami kiélezett konkurenciához vezetett köztük a világpiacon - a dolgozó, de még inkább a munkanélküliségbe taszított népesség nagy nélkülözésének következményét vonva maga után. Természetesen az aranyon és az angol valután nyugvó pénzügyi rendszer összeomlása után hiányzott a nemzetközi fizetés szabályos formája. Ez és más tényezõk ahhoz a nagy depresszióhoz vezettek, amely az 1929-es nagy világgazdasági válságként ismert, és amely a II. világháborúhoz vezetett - melyet a fasizmus, a nemzeti kapitalizmus szélsõséges fajtája szabadított el.
Ebben a fázisban vette át az USA a kapitalista világgazdaság vezetését, éspedig minden síkon. A bérmunka értéktöbbletének a magántõke által történõ lefölözése alapvetõen kikényszeríti a tõkeakkumulációt (értéktörvény), s a tõkeakkumuláció e bázisán realizálta az USA a fordizmus új akkumulációs modelljét. Állami irányító modellként átvette a keynezianizmust. Nemzetközi pénzügyi rendszerként kifejlesztette a Bretton Woods-rendszert (Nemzetközi Valutaalap és Világbank), nemzetközi kereskedelmi rendszerként az "Általános vám- és kereskedelmi szerzõdést" (GATT). Katonailag szövetségek és támaszpontok világméretû hálózatát építette fel - amit a második szuperhatalommal, a Szovjetunióval való szembenállással legitimizált, gyakorlatilag azonban az ún. harmadik világ népeinek szociális és függetlenségi törekvései ellen hozott létre. Ez az összrendszer - a nyugat-európai kapitalista államok és Japán aktív közremûködésével - a 70-es évekig mûködött. Azóta átalakulásban vagyunk valami új felé. Röviden fussunk át a "pax Americana" egyes elemein.
Fordizmusnak a következõ termelési és akkumulációs modellt nevezzük [110]: a termelési folyamat racionalizálása (futószalag); a munkások egy részének viszonylag magas bérezése, akik ezt és a többi fegyelmezést is elfogadják - azzal a kívánt következménnyel, hogy a munkásságot megosszák és messzemenõ politikai követelésektõl távoltartsák; a termelés növelése. Az elért tömeges vásárlóerõ a lefölözött értéktöbbletnek az árupiacon történõ realizálása során megnövekedett nyereséget hoz, és a munkásság egy részét a tömegfogyasztás által a középosztályba köti.
Roosevelt elnök 1932-es New Deal-je óta, amely véget vetett a világgazdasági krízisnek, a kapitalista állam eszközöket fejlesztett ki, hogy a korábbihoz hasonló krízisek okait kézben tartsa. Ehhez tartozott Roosevelt részérõl a bankokat, az ipart, a kereskedelmet és az infrastruktúrát érintõ intézkedései mellett mindenekelõtt a tõketulajdonosok és a munkásság (alkalmazkodó) részei közötti történelmi kompromisszum - melyet késõbb az angol közgazdászról, Keynesrõl neveztek el. Ezután az állam nemcsak a munkások védelmét és biztonságát szolgáló szociális törvényhozás által nyúl bele a termelési folyamatba, hanem - mindenekelõtt a recesszió idején - a foglalkoztatási politika által is, hogy a nyilvános invesztálások révén a munkanélküliséget megakadályozza és a gazdasági fellendülést megerõsítse. Ezt szolgálja az alacsony kamatok politikája is a pénzügy területén. Ezen elemek közül jónéhány, és még más elemek is hatottak az NSZK ún. szociális piacgazdaságában - különösen a szociálliberális koalíció idején.
Viszont egyetlen effajta szociális engedményt sem tett az USA és a többi nyugati hatalom a nemzetközi pénzügyi rendszer újraformálásának 1944-es konferenciáján Bretton Woods-ban. Itt is Keynes terjesztett elõ tervet. Felismerte, hogy "a nemzetközi fizetési folyamatok csak akkor tudnak súrlódásmentesen haladni, ha a hiányok és a fölöslegek nem válnak tartós állapottá". Azt javasolta, hogy "azokat a pénzeket, melyek fölöslegekbõl folytak be, értékteleníteni kell akkor, ha egy adott idõn belül nem használták fel õket külföldi javak és szolgáltatások vásárlására. Ezzel a devizatöbbletek leépítésének közvetlen kényszere adódna az import fokozása révén." [111] Ezen javaslat praktikus fontossága azonnal világossá válik, ha az ember egy pillantást vet a 80-as évek óta fennálló, alább tárgyalandó adósságválságra. Ahelyett, hogy az erõsebb hitelezõ és a gyengébb adós országok közötti, kiegyensúlyozatlan kereskedelmi és fizetési mérleg terhét teljes mértékben a gyengébbekre hárítanák, amint ez azóta történik, Keynes szerint az erõsebbeknek szintén alá kellene vetniük magukat a "szerkezeti alkalmazkodásnak". Vagy árukat kellene importálniok a gyengébb országokból, vagy a fölöslegüket kellene elirányítaniok. De ez természetesen ellentmondott az USA, a fölöslegek országa tõkeérdekeinek. Így ehelyett az õ ún. White-tervét fogadták el.
A Bretton Woods-rendszer [112] magva a Nemzetközi Valutaalap lett. Neki kell ellenõriznie a valutaárfolyamok megállapított rögzítésének betartását, miközben a dollár átvette a világpénz funkcióját, éspedig az USA kormányának garancianyilatkozata alapján, hogy elvileg megtartja aranyra konvertálhatónak (53 USA-dollár = 1 finom uncia arany). Rövid idõtartamú fizetési mérlegnehézségek esetén a Valutaalapnak kell megállapított hitelkereteket rendelkezésre bocsátania. A Valutaalap megértéséhez fontos tudni, hogy ez nem a késõbbi ENSZ-hez tartozó országok demokratikus szervezete. Sokkal inkább részvénytársaság formájában szervezett, melyben a szavazati erõ a betétektõl függ ("egy dollár - egy szavazat"). Idõközben 148 tagállam csatlakozott hozzá, de a nagy ipari országok, a "tízek klubja" (USA, NSZK, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Kanada, Hollandia, Belgium és Svédország) tartja kezében a kvótaösszeg 54 %-át (1982. XII. 31-i állás), és az USA-nak 20 % fölötti részvényével gyakorlatilag vétójoga van. Korábban ez az eszköz mindenekelõtt az ipari országok közötti kereskedelmi mérleg kiegyenlítésére szolgált. 1945-ben erre a célra a Világbankot alapították meg, mely a Nemzetközi Valutaalap keretén belül mindenekelõtt a fejlesztési tervekhez ad kölcsönt.
1948-ban a szabadkereskedelem megerõsítésére létrehozták a General Agreement on Tariffs and Trade-et (GATT - Általános Vám- és Kereskedelmi Szerzõdés). Ebben kötelezik magukat a részt vevõ országok, hogy kölcsönösen megadják egymásnak a legnagyobb vámkedvezményt (azaz nem diszkriminálnak). Ezenkívül elvileg nem kerülhet sor mennyiségi korlátozásra; e tekintetben azonban kivételek lehetnek, melyek ezt a határozatot ismét megszüntetik. Gyakorlatilag a GATT nagyon negatívan hat az ún. fejlõdõ országokra. Ezek nem alkalmazhatnak védõvámokat az ipari országok készáruival szemben, hogy nemzeti iparukat védjék. Másfelõl az USA és az EK éppen olyan területeken enged meg kivételezõ szabályozást, ahol a fejlõdõ országok erõsek - mindenekelõtt a mezõgazdasági termékek vonatkozásában. Így folytatódik a kapitalista "szabad" világpiac régi trükkje: szabadságot az erõseknek, protekcionizmust a gyengékkel szemben. Miután a fejlõdõ országok az ENSZ gazdasági szervezetének, az UNCTAD-nak a keretében a 77-ek csoportjaként összefogtak, 1968-ban képesek voltak preferenciajogokat kiharcolni maguknak. De az ezt követõ átalakulási folyamatban, amelyre még visszatérünk, az ipari országok egyre inkább meggyengítették a demokratikusan szervezett ENSZ-et, úgyhogy az UNCTAD egyre jelentéktelenebbé vált, és az ipari országok által uralt GATT-intézmények egyre erõsebbé váltak.
Az USA-impérium katonai biztosítására való tekintettel csak a vietnami háborúra emlékeztetünk még. De a közvetlen beavatkozások mellett legalább olyan fontosak voltak a CIA által hatalomra juttatott diktatórikus vagy katonai kormányok azokban az országokban, ahol fennállt a veszély, hogy a közvetlen gyarmatosításból felszabaduló országok kivonják magukat a nyugati kapitalista rendszer ellenõrzése alól, és szociális - egyáltalán nem mindig szocialista - társadalmi rendet akarnak bevezetni. Emlékezzünk csak Lumumba meggyilkolására Mobutu hatalomra juttatásához Zairében, Mossadegh meggyilkolására az iráni sah hatalomra juttatásához, és végül Allende meggyilkolására Pinochet hatalomra juttatásához Chilében [113].
Bebizonyítható, hogy az USA korábbi erõi kezdettõl fogva tudatában voltak annak, hogy gazdagságukat csak kemény hatalmi politikával tudják megvédeni. A State Department Policy Planning Study 23-ban (Állami Politika Tervezési Tanulmányok), melyet George Kennan írt, s mely 1948. II. 24-én kelt, ez áll:

"... mi birtokoljuk a világ kincseinek kb. felét, pedig csak a világ népességének 6,3 százalékát tesszük ki ... Ebben a helyzetben nem kerülhetjük el, hogy irigység és harag tárgyai legyünk. Igazi feladatunk az elkövetkezõ idõszakban az, hogy a kapcsolatok olyan mintáját javasoljuk, ami lehetõvé teszi számunkra ennek az egyenlõtlen helyzetnek a fenntartását anélkül, hogy nemzeti biztonságunk kárt szenvedne. Ehhez mellõznünk kell minden szentimentalizmust és álmodozást: figyelmünket mindenhol a saját közvetlen nemzeti céljainkra kell koncentrálnunk. Nem szükséges azt tanácsolnunk önmagunknak, hogy ma megengedhetjük magunknak az altruizmus és világjótékonyság luxusát. ... Abba kell hagynunk az olyan bizonytalan és - a Távol-Kelet számára - nem reális célokról való beszédet, mint az emberi jogok, az életszínvonal emelése és a demokratizálódás. Nincs messze a nap, amikor nyílt hatalmi koncepciókban kell fellépnünk. Minél kevesebb idealisztikus szlogen akadályoz akkor bennünket, annál jobb." [114]
Ideológiailag nyugaton ez a szakasz az egyik oldalon a korlátlan növekedés és elõrehaladás, a másikon pedig az antikommunizmus jelszavával zajlott le. A nyugati kapitalizmus központi országai számára ez a szakasz valóban óriási növekedési és jóléti lökést adott, és a szociális állam kiépítését hozta magával az akkumulált tõke egy részének segítségével. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika politikailag fölszabadult országait a modernizáció "trickle-down-effect" (leszivárgó hatás) kifejezéssel rövidített elméletével vigasztalták, mely azt jelenti, hogy a gazdagok meggazdagodásának útján lehet a szegényeknek segíteni, s a fejlõdésnek ugyanarra az útjára juthatnak, mint az ipari országok - innen a nyugati modellhez igazodó fogalom: "fejlõdõ országok".
Ellenállás ezzel az USA-hegemónia alatt álló nyugati rendszerrel szemben magukban a központi országokban alig akadt. Miután a munkásmozgalom mindazonáltal kicsikarta a tõkébõl a fordizmus és keynezianizmus engedményeit, a szakszervezeti mozgalom formájában arra korlátozodott, hogy mindenkor kiügyeskedje részét a növekedési kuglófból. És a szociáldemokrácia fokról fokra feladta, hogy az osztályharc kérdéseirõl gondolkodjék, és kormányzásra alkalmas "néppárttá" fejlõdött a keynezianista kapitalizmusban.
Ellenállás volt viszont a periféria országaiban, sokféle módon - sõt részben sikeres ellenállás is. Már említettük a 77-ek csoportjának a sikerét még az intézményes világrendszer keretében is. De emlékeztetek - hogy a sok harcból csak kevés példát említsek - a Kínai Népköztársaságra, amelynek az emberi jogok szigorúan elutasítandó megsértése ellenére mégiscsak sikerült a szörnyû gyarmatosító kizsákmányolás és elnyomás után valóban önállóvá válnia és az emberiség ötödének alapszükségleteit biztosítania, többek között példamutató egészségügyi rendszer által. De Kubát is meg kellene említeni, amely az USA gazdasági blokádjai és támadásai ellen máig védekezik - minden rákényszerített és önmaga okozta nehézség mellett. Ezen a helyen - a nyugati propaganda ellenére - gondolni kell arra a segítségre is, amelyet a SZU juttatott olyan országoknak, mint Kuba, de független felszabadító mozgalmaknak is, mint amilyen az Afrikai Nemzeti Kongresszus. Ezt biztosan nem tiszta önzetlenségbõl tette, de annál inkább gyalázatos a Nyugat számára, hogy a függetlenséget, ahol lehetséges, a mai napig széttöri és elnyomja, ahelyett hogy támogatná. Ideológiailag az ellenállás inkább a függõség, mint a modernizáció analitikus gondolkodásmódja szerint tájékozódott, valamint inkább az önállóságra való felszabadulás, mint a fejlõdés stratégiai gondolkodásmódja szerint [115].
Az egyházak álláspontját ebben a fázisban még megközelítõleg sem lehet egy-két tényezõre redukálni. A mi összefüggésünkben kétségtelenül az ökumenikus mozgalom létrejöttének jut kiemelkedõ jelentõség, melyre éppen a tárgyalt idõszakaszban került sor. Sajnos hiányzik fejlõdésének átfogó története e század politikai ökonómiájának kontextusában. [116] Már az 1910-es edinburghi Világmissziós Konferencia - a mai ökumenikus mozgalom kiindulási helye - felvet a gyarmatosítással kapcsolatos kérdéseket, tekintettel az ázsiai és afrikai tapasztalatokra. Különösen az 1925-ös stockholmi Gyakorlati Kereszténység Konferencia és az 1928-as jeruzsálemi Világmissziós Konferencia kritizálja határozottan a kapitalista rendszer igazságtalanságait, és követeli azok világos elutasítását. Az 1937-es oxfordi konferencián ugyan további kérdéseket vetnek fel, és egyidejûleg elutasítják a tiszta kapitalizmust és a kommunizmust egyaránt, de már itt megmutatkozik, hogy észak-amerikai és brit teológusok (különösen R. Niebuhr és W. Temple) befolyására egyfajta, a keyneziánus kapitalista szociális állam értelmében vett "realizmus" veszi át a vezetõ szerepet. Ez aztán annál inkább vonatkozik a "felelõs társadalom" fogalmára, mely az ökumenikus szociáletika normatív fogalmaként az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1948-as alakuló ülésétõl 1966-ig érvényben van. Persze sokkal kevésbé megy messzire a Nyugat legtöbb nagyegyháza. Csak olyan kisebbségek tartják fenn a kapitalizmus alapvetõ megkérdõjelezését, mint a Vallásos Szocialisták. Hasonló kép adódnék, ha a katolikus egyházat és a katolikus szociális tanítást vizsgálnánk meg a gazdasági igazságossággal kapcsolatos álláspontja szempontjából. Itt is csak a 60-as években kerül sor új kezdeményezésekre a II. Vatikáni Zsinat hatására.

4.2. Az új liberalizmus és a monetarizmus gyõzelme, a novekvõ társadalmi megosztottság Északon és Délen - és most már Keleten is

6. tétel

A vietnami háborút követõen a háború utáni rendszer válságba került. Az USA gazdasági nagyhatalmi szerepének vége szakadt, a dollár aranyparitása megszûnik. A tõke a transznacionalizáláson keresztül megbuktatja a keynezianizmust és a fordizmust, eladósodási válságot okoz, többek között a monetarizmus bevezetésével, és növeli a megosztottságot a szegények és gazdagok között a népeken belül és a népek között, egy új akkumulációs modell és egy neoliberális ideológia segítségével. Ennek politikai kihegyezése artikulálódik a hét nagy ipari nemzet (G7) világgazdasági csúcsában. A Low ill. Mid Intensity Conflict (LIC ill. MIC - alacsony ill. közepes intenzitású háborúskodás), mint legutóbb Irak ellen, kiegészítik egymást mint a kétharmadvilág önállósodási törekvései megfékezésének eszközei. Az ún. "létezõ szocializmus" (államkapitalizmus) kihívásának összeomlása következtében egyetlen totális kapitalista világrendszer létezik - természetesen nem egyetlen szuperhatalom, hanem három (egymással konkuráló) központi régió vezetésével: Észak-Amerika az USA vezetésével, Nyugat-Európa az újraegyesített Németország vezetésével és Észak-Kelet-Ázsia Japán vezetésével.
A kapitalizmus még fejlõdésben lévõ új mutációja - mások munkájából meríteni értéktöbbletet - természetszerûleg még nem tekinthetõ át úgy, mint valamelyik lezárt fázisa. A legkönnyebb még a pénzügyi oldalát áttekinteni a monetarizmus fogalmának segítségével. De már a termelési folyamat új akkumulációs modelljének adott nevek is egyértelmûen csak a keresés fázisát mutatják, így pl. a "posztfordizmus", a "toyotizmus", a "Global Sourcing" (globális forrásozás), a "hiperindusztrializáció" (hiperiparosodás). Tudomásom szerint az állam e fázisbeli szabályozási modelljének sincs még neve. Mert a "deregulálás" címszava csak az állam szociális és kormányzó funkcióira vonatkozik, szemben a gazdaságival. A tõke mellett sokféle módon beavatkozik. Viszont ismét könnyû fogalmat találni az ideológiai oldal kifejezésére. E tekintetben a neoliberalizmus biztosan találó kifejezés. Próbáljuk meg áttekinteni az egyes elemeket.
Forduljunk elõször a fordizmus és a keyneziánus jóléti állam összetörése felé. J. Hirsch azt írja errõl: "Ökonómiailag döntõ tényezõ volt, hogy az erõltetett világpiaci összefonódás és a tõke internacionalizálása egyre inkább kihúzta a talajt a nemzeti keretekre vonatkoztatott gazdaság- és szociálpolitika alól." [117] Az új világpiaci összefonódást úgy is leírták, mint "új nemzetközi munkamegosztást", melyben a transznacionális konszernek a fõszereplõk [118]. A finánctõke transznacionalizálására még visszatérünk a monetarizmus és az adósságválság összefüggésében.
Második elemnek Hirsch az új akkumulációs modellt nevezi, "mely - az információ-, kommunikáció-, bio- és géntechnológia és egyéb új technikák egész sorára támaszkodva - a munkaviszonyok, az osztálystruktúrák, a fogyasztási normák és a társadalmasodási formák radikális átalakulását hozta magával". [119] Mindenekelõtt a munkaviszonyok flexibilizálásáról van szó, úgymint a szilárd bérviszonyok leépítésérõl a munkaerõ multinacionalizálása javára, a nem védett és perifériális foglalkoztatási formák kiterjesztésérõl, a kockázat áthárításáról a szállító cégekre (Just-in-Time, azaz megrendelésre termelés), mindenekelõtt a munkásság egy részének a strukturális munkanélküliségbe történõ kirekesztésérõl és mindezek révén a szakszervezetek elgyengítésérõl [120].
Hogy a munkásság többségének e technológiai közvetítésû, növekvõen hátrányos helyzetbe szorítása mögött - mellyel egyidejûleg a munkásság magasabban kvalifikált része nagyobb jövedelmekhez jut - a tõke új akkumulációs stratégiái állnak, az teljesen világossá válik a 80-as évek itt következõ szemrevételezésébõl. Ha a bruttó szociális termelés növekedését lineárisan emelkedõ vonalnak vesszük, akkor a bérfüggõ bevételek a 83-as években folytonosan e vonal alá esnek, míg a tõkevagyonból származó bevételek folytonosan növekednek - a kamatbevételek esetében éppenséggel exponenciálisan, amire még visszatérünk. Számokban kifejezve: az NSZK-ban a 80-as években a bérfüggõ munka jövedelmeinek növekedése és a vagyonbirtoklásból fakadó jövedelem növekedése közti olló 1:3 arányában nyílt ki (és ezek csak a hivatalos számok). Ehhez jön, hogy a bérfüggõkön és a tõkebirtokosokon belül ismét csak ugyanez az ollómozgás figyelhetõ meg. A washingtoni Center on Budget and Policy Priorities (A Költségvetés és a Politikai Prioritások Központja) hivatalos számokon nyugvó tanulmánya szerint az USA-ban a következõ kép adódik a 80-as évekrõl [121]:

"Míg az USA nagy keresõi (a népesség 1 %-a) 1977 és 1988 között évi jövedelmüket több mint duplájára tudták emelni (451 ezer dollár), addig a legszegényebb 20 %-nak 10 %-os jövedelemveszteséget kellett elkönyvelnie (14 ezer dollár) ... A 20 %-os csoportokra történõ felosztással a tanulmány nemcsak a lakosság alsó ötödének 10 %-os jövedelemveszteségét mutatja, hanem a középosztály jövedelmeinek stagnálását is. A népesség második ötödének 3 %-os jövedelemveszteséget kellett elfogadnia, míg a harmadik ötöd 4 %-os növekedést könyvelhetett el. A jövedelmi skála negyedik és a legfelsõ, ötödik ötöde 9, ill. 34 %-kal többet keresett. Az összes számokból leszámították az inflációt és az adót. E fejlõdés okainak a tanulmány a következõket nevezi meg: stagnáló bérek, magasabb tõkenyereségek, a nagy keresõk alacsonyabb adói és stagnáló jóléti kifizetések."
A tõke a növekvõ világpiaci konkurenciával indokolja ezt az egész új trendet. S e konkurencia erõssége ténylegesen növekedett. (Japán és az USA között egyenesen gazdasági háború tombol, és az EK-belsõpiac is kizárólag abból a megfontolásból jött létre, hogy érvényesülni tudjon Japánnal és az USA-val szemben is, vagy éppenséggel az elsõ helyre ugorjon.) Másfelõl a nagy monopóliumok "stratégiai szövetségeket" kötnek. Errõl Hirsch így ír: "A tõke döntõ szektorai globalizálódnak, és a világpiacon operáló konszernek divergáló kapcsolatokba mennek bele az anyaországi tõke multipolárissá vált struktúráján belül." [122] Egyszerûen kifejezve ez azt jelenti: az egészen nagyok között ismét a további monopolizálódás kapott lökést.
Mi következik mindebbõl? "A nemzetállami akkumulációs és regulációs összefüggések dezintegrációjának tendenciája megemeli a politikai-szociális konfliktusok szintjét mind nemzeti, mind nemzetközi vonatkozásban, aláaknázza az örökölt politikai és társadalmi intézmények szabályozóképességét, és ez az uralomgyakorlás meg a szociális összeütközések nyíltan erõszakosabb formáinak erõsödéséhez vezet." [123] Röviden, a "mindenki harca mindenki ellen" új fajtája jön létre.
Az emögött álló neoliberális ideológia - mely elõször reaganizmusként és thatcherizmusként vált ismertté - azt állítja magáról, hogy deregulál, azaz antibürokratizálja a piacot, megszabadítván az állami beavatkozásoktól. Ám ez csupán az állam jóléti irányultságú beavatkozásainak leépítésére vonatkozik! A tõke javára a posztfordista állam megnöveli beavatkozásait: technológia- és infrastruktúrapolitikailag a nemzeti székhelypolitika mellett kötelezõdik el, támogatja a nagy monopóliumokat, amint a Daimler Benz/MBB elleni politikán tanulmányozni lehet. A terrorizmus elleni harc ürügyén az állam növekvõ mértékben válik biztonsági állammá, mely az új információs technikák segítségével az emberek hézagtalan szemmel tartására törekszik. Az EK-belsõpiac ezt csak meg fogja erõsíteni, amint ez már most látható.
De nemcsak a centrum országain belül növekszik a (többé-kevésbé) elszegényedõ és (többé-kevésbé) meggazdagodó emberek, az ellenõrzõk és az ellenõrzöttek közti szakadék, hanem még inkább a kétharmadvilág országait tekintetbe véve. Itt a termelési és a reálgazdasági terület mellett a monetáris terület is döntõ szerepet játszik, legerõsebben a jéghegy csúcsán: az eladósodott periférikus országokban. Itt emlékeztethetünk a Nemzetközi Valutaalap/Világbank 1988-as berlini ülésének számos publikációjára. A leglényegesebb pontok [124]:

A létrejött adósságválság központi gazdasági tényezõje volt - akárcsak a reálgazdasági területen - a tõke további sajátos transznacionalizálódása, éspedig az ún. szabad bankzónák fejlõdése révén [125]. Elõször európai bankok kezdtek el a 60-as években közvetlenül kereskedni az amerikai dollárral (anélkül, hogy bevitték volna saját valutájukat a nemzetközi tõkepiacra) - innen az eurodollár és euromárka nevek. Ily módon a bankok nemcsak az állami ellenõrzés alól vonták ki magukat, hanem a megadóztatás alól is. Mindenekelõtt azonban a finánctõke ezeken a piacokon tisztán a profitmaximálás értéktörvénye alapján operálhatott. Ez tõkefölösleg és alacsony kamatok mellett a kétharmadvilág országainak eladósodásához vezetett; ezeknek az országoknak az elitjei - az utólagos ipari fejlõdés modellje szerint - nagy megrendelésekkel látták el az ipari országok transznacionális konszernjeit abban a reményben, hogy a késõbbi termelés révén vissza tudják fizetni a világpiacnak a hiteleket. Két dolog akadályozta meg ezt: Egyrészt a Terms of Trade (a kereskedelmi szabályok) rosszabbodása éppen annak révén, hogy sok "fejlõdõ ország" akart termelni a világpiacra, ami termékeik árának esését eredményezte. Mindenekelõtt azonban az utókeyneziánus fázis pénzpolitikájának megváltozása hatott pusztítólag a "fejlõdõ országokra". A tõkepiacok nyomására a Federal Reserve Bank (az amerikai jegybank) 1979-ben restriktív monetarisztikus pénzpolitikát vezetett be a hirtelen emelkedõ kamatok következményével - amit ismételten megerõsített Reagan fegyverkezési politikája az USA-eladósodás és a kamatfokozó tõkeszûkösség következményével. [126] A következmények ismertek. Mexikó 1982-es majdnem-bankcsõdje szemmel láthatóvá tette az adósságválságot, mely a valóságban a kapitalista rendszer válsága. Új szerepében, mint a nyugati tõke fináncrendõrsége a hét nagy ipari állam (G7) politikai vezetése mellett, a Nemzetközi Valutaalap most az adósságok segítségével kisajtolja az eladósodott országokból azt, amit lehet - vagy pontosabban: ezeknek az országoknak a szegényeibõl, mert ezeknek az országoknak a gazdagjai országuk adósságának kb. egyharmadát a tõke külföldre áramoltatásának formájában éppen azokban a német, svájci, japán és amerikai bankokban helyezték el profittal, melyek tönkreteszik országukat. Ennek a tönkretételnek az eszközei, az ún. struktúraalkalmazkodási intézkedések, melyeknek mérgét gyógyszer címén kényszerítik rá ezekre az országokra, ismertek: bérstop, a szociális kiadások csökkentése, az élelmiszerek állami támogatásának megszüntetése, a valuták leértékelése (azaz fogyasztás helyett export), a nyereségek levonása és ezen országok gazdaságának teljesen az ipari országok érdekeinek megfelelõ átállítása [127]. Minden eddigi terv (az ún. Baker- és Brady-tervek) csak azt szolgálta, hogy az adósságok részleges elengedésével, ill. átütemezésével ne hagyják elpusztulni az aranytojást tojó tyúkot - miközben a bankok és a nyugati kormányok nyilvánvalóan azon a véleményen vannak, hogy egyes tyúkok, melyek már semmit sem hoznak a konyhára, nyugodtan megdögölhetnek. Azt az álnokságot, melyet a nemzetközi pénzintézetek mérhetetlenül megfizetett funkcionáriusainak ez a csaknem abszolút, milliók élete és halála fölötti hatalma eredményez, e funkcionáriusok egyike - aki lelkiismereti okokból kiszállt -, Davison Budhoo hatásosan írta le Enough is Enough (Ami elég, az elég) c. könyvében [128]. A lehetõ legkevesebb ember tudja vagy sejti, hogy az eladósodás, a kizsákmányolás és az elszegényedés-meggazdagodás ugyanezen folyamata zajlik régóta Kelet-Európában, és immár fokozódó mértékben a Szovjetunióban is.
A monetarisztikus pénzpolitika azonban az USA gazdaságára és potenciálisan az egész nyugati gazdaságra is veszélyes következményekkel járt. Ha ilyen könnyen lehet magas kamatokkal pénzt keresni - akkor minek invesztáljon még egyáltalán az ember produktívan? Ennek a szívásnak a révén a spekulatív pénzgazdaság önállósult a reális gazdasággal szemben. Sõt, kétes fináncpraktikák segítségével az USA-ban divat lett nagy cégeket kölcsönre felvásárolni és utólag letaglózással ismét nyereséggel eladni (leveraged buy out on junk bonds - spekulatív hitelekre történõ ellenséges kivásárlások) [129]. Így lett a Yuppie-kultúra annak a kifejezése, amit kaszinó-társaságnak neveztek. Az utóbbi évek tõzsdecsõdjei csak egyik jele volt ennek [130].
Biztonságstratégiailag az USA azt a tanulságot vonta le a vietnami háborúból, hogy az önállóságra és szociális igazságosságra törekvõ népek elleni nyílt elnyomó háborúkat politikailag nem lehet megnyerni. Ezért az ún. alacsony intenzitású konfliktus-stratégia (LIC) segítségével [131] kifinomították az elnyomó és ellenõrzõ mechanizmusokat. Ily módon a katonaságot csak megbízottaik hátterében és többnyire azok segítségével vetik be, s inkább halálbrigádokat szerveznek és támogatnak, politikailag elszigetelik az érintett országot, destabilizálják gazdaságát, mindenekelõtt azonban szociálpszichológiailag rossz hírbe hozzák az érintett szociális érzékenységû kormányokat, dezinformációs kampányokat rendeznek stb. Egy független, szociálisan igazságosabb Nicaragua letaposása az USA által a legismertebb példa, a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak gyõzelmének most folyó megtörési kísérlete egy másik.
Az Öböl-háborúban kiderült, hogy ez a koncepció 1988 óta kiegészült a közepes intenzitású háborúskodás stratégiájával (MIC) [132]. Ezzel a "harmadik világ" azon felemelkedõ államait akarják féken tartani, amelyek a modern technológiák segítségével úgy fejlõdnek, hogy fenyegetést jelenthetnek az ipari országok világpiaci monopóliumára, mint pl. Irak az olajárak tekintetében. Hogy Németország a jövõben nyíltan részt vesz-e ebben a "beavatkozásban", melynek célja az anyaországi tõke világuralmának fenntartása, jelenleg dõl el, és ennek a háttérnek a teljes tudatában kellene eldönteni, melyet pillanatnyilag oly hatásosan ködösítenek el propagandisztikusan olyan fogalmakkal, mint "békemisszió az ENSZ megbízásából" és "új világrend" [133].
Ez valójában a régi világrend, a kapitalista világrendszer, csak fontos módosításokkal: az egyik alternatíva balul sikerült kísérletének összeomlása után totálissá vált, és ezért brutálisabban érvényesíti magát, mint bármikor korábban; s három, egymással fölerõsödötten konkuráló centruma van (Észak-Amerika az USA vezetésével, Nyugat-Európa az újraegyesült Németország vezetésével és Kelet-Ázsia Japán vezetésével), noha az Öböl-háborúbeli katonai hatalmi demonstráció után Bush megkísérli visszaszerezni az USA (gazdaságilag már nem fedezett) vezetõ szerepét. Egy új Pentagon-tanulmány [133+] világosan fölfedi az USA-kormányzat ez irányú mozgását.
Az ellenállás ebben a legújabb fázisban egyértelmûen nehezebb lett. A munkásmozgalom és a keyneziánus szociáldemokrácia klasszikus eszközei (a munkásság és a többi hátrányos helyzetûek meg peremcsoportok - pl. a parasztok - megosztása és differenciálása jól keresõkre és eladósodottakra, valamint a nemzetállami szabályozási lehetõségek elgyengítése) már nem hatottak az említett okokból. Az UNCTAD-ot nemzetközileg legyengítették a gazdag ipari országok által ellenõrzött nemzetközi intézményekkel (Nemzetközi Valutaalap/GATT) szemben. Hol lehet hallani még egy új világgazdasági rend követelését a kétharmadvilág valamelyik koalíciója részérõl? További nehezítõ tényezõ, hogy megszûnik az a támogatás, melyet a reálisan létezõ szocializmus blokkja nyújtott (bármilyen indítékokból is) a felszabadítási mozgalmaknak.
Másfelõl jellemzi ugyanezt az idõszakot új szociális mozgalmak megjelenése és megerõsödése szerte a világon. Ehhez éppen a posztfordista neoliberális kapitalista rendszer megerõsödõ ellentmondásai járultak hozzá. Ezeknek a lehetõségeit a III. részben fogjuk részletesen megvizsgálni.
Ebben a nyitásban az egyházak is részt vettek. Mindenesetre mélységesen megosztottak. Az egyik oldalon egy lényegileg az USA-ból jövõ, világméretû neokonzervatív és neoliberális hullámot lehet megfigyelni. Ennek hordozója részben a kapitalizmus nyílt, álteológiai igazolása. A legismertebb a Michael Novak vezetése alatt álló washingtoni Institute for Religion and Demokracy (Intézet a Vallásért és a Demokráciáért). Fontosabb, mivel populárisan hatékonyabb a New Right (Új Jobboldal) világméretû karizmatikus mozgalma, mely különösen az elektronikus médiumokkal árasztja el a vallási piacot, és amely éppen a rendszer áldozatainak kínál a piachoz idomult vallásosságot - ópiumot Karl Marx-i értelemben [134]. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Vatikán a kapitalista rendszer alkalmi kritikája - mint újabban II. János Pál "Centesimo Anno" enciklikája - ellenére is erõteljesen hozzájárul a kapitalizmus mai, erõszakosabb akkumulációs modelljének megerõsítéséhez azzal, hogy megfegyelmezi a felszabadítási teológusokat, és rágalmazóan marxistának nevezi õket, valamint hogy az összes megüresedett püspöki székeket olyan konzervatív-reakciós hivatalnokokkal tölti be, akik a jelenlegi rendszert támogatják. Ezt a nyugati titkosszolgálatok pontosan meg is értik, amint az amerikai hadsereg titkos dokumentumaiból látható [135]. De a protestáns nagyegyházak is jobbra tolódnak a fundamentalista csoportok puszta lététõl.
Ezzel szemben áll az igazságosságra, a békére és a teremtés megõrzésére irányuló, komoly erõk felébredése az ökumenikus mozgalomban és a római katolikus egyházakban szerte a világon. Az 1966-os genfi Church and Society (Egyház és társadalom) konferencia és a latin-amerikai püspökök 1968-as medellini konferenciája óta (mely a katolikus egyház II. Vatikáni Zsinatának nyitása alapján állt) széles bázis alakult ki a szegények melletti bibliai opció és az emberek nem csupán személyes, hanem strukturális felszabadítása számára is. A 70-es években különbözõ utakon növekedve, ez a mozgalom a 80-as években az igazságosságért, a békéért és a teremtés megõrzéséért indított, ún. zsinati folyamatba torkollott. Az 1990-es szöuli Ökumenikus Világösszejövetel és az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1991-es canberrai teljes ülése jelenti alighanem az egyetlen olyan hivatalos hangot, mely még merészeli a jelenlegi kapitalista világgazdasági rendszert mint olyat kifejezetten elutasítani, és alapvetõen újat követelni [136]. Ezért a kritikus mérlegelések többnyire megrekednek az általánosságoknál és a tüneteknél. Mindazonáltal a canberrai II. szekcióbeszámolóban többek között ez olvasható:

"Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa mind a hat korábbi teljes ülésén emlékeztette tagegyházait és a széles nyilvánosságot a világgazdasági rendszer látványos ellentmondásaira és egyensúlytalanságaira. Az örökölt struktúrák továbbra is megakadályozzák a gazdasági növekedést és a szociális igazságosságot a szegény és kizsákmányolt népek és országok számára. Szükség van egy új világgazdasági rend fölépítésére." [137]
A III. részben foglalkozunk részletesen azzal, milyen cselekvési lehetõségek vannak az egyházak ökumenikus báziscsoportjai és részei, ill. az új szociális mozgalmak közti koalíció képzõdése kapcsán.
Nos, az iménti analízissel és értelmezéssel szemben újabban a következõ ellenvetéseket szokták tenni: Az utolsó fázisban a centrum országaiban általában nemcsak gazdasági fellendülésre került sor, hanem a munkásság jövedelmeinek növekedésére is. És nemzetközi szinten a küszöbországok, különösen a "négy kistigris" Ázsiában (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr) nem azt mutatja-e, hogy a kapitalista fejlõdési modell funkcionál, ha a belsõ nemzeti tényezõk lehetõvé teszik a "fejlõdést"? Ez aztán egyidejûleg állítólag azt is igazolja, hogy nem stimmel az a függõség-elmélet, mely a világpiaci feltételeket teszi felelõssé az elszegényedett országok elmaradottságáért.
Az elsõ, a Nyugaton belüli ellenvetést már magában az analízisben megválaszoltuk: ténylegesen létezik gazdasági fellendülés. De az utóbbi fázisban szélsõségesen megerõsödött a kapitalista akkumulációs modellre jellemzõ egyenlõtlen növekedés, úgyhogy nemcsak éles diszkriminációk keletkeztek, mint pl. a strukturális munkanélküliség, hanem a munkásság még jobban megoszlott azáltal, hogy a rendszerhez alkalmazkodó részének helyzetét javították.
A második ellenvetés valóban differenciálja a függõség-elméletet, de egyáltalán nem érvényteleníti. Így érvelve egyrészt többnyire figyelmen kívül hagyják, hogy geopolitikai, tehát globálisan meghatározott tényezõk döntõen hozzájárultak ahhoz, hogy éppen ezeket az ázsiai országokat juttatták elõre a többiekkel szemben. Ezekbe ugyanis a Nyugat, mindenekelõtt az USA mérhetetlenül sokat invesztált, hogy ezeket a kommunizmussal szembeni bástyákat nagy gonddal feltáplálja (Észak-Koreával, a SZU-val, a Kínai Népköztársasággal és Vietnammal szemben). Másrészt éppen a kapitalizmus utóbbi fázisának fejlõdésében mutatkozik meg, hogy a tõke transznacionalizálása révén az áldozatok csoportja egyre inkább megoszlik, és a centrum, periféria, félperiféria egyszerû megkülönböztetése már nem kielégítõ. Megmarad ugyan a bérmunkával és a lehetõ legolcsóbb nyersanyaggal történõ termelés alapvetõ értéktörvénye, valamint a piacosítás az értéktöbblet lefölözésének végcéljával, de ez a folyamat, mely mindig függõségeket és egyenlõtlen fejlõdést hív létre, differenciálódott, és keresztbe-kasul különbözõ szociális rétegeket hasít ki a kolonializmus és a háború utáni neokolonializmus minden korábbi, áttekinthetõbb függõségi struktúrájából. Egyfelõl tehát az értéktörvény magvát, és a durva és látható függõségi struktúrákat kell tekintetbe venni, másfelõl pedig a kapitalizmus sajátos történelmi transzformációit [138]. Ezzel eljutunk ennek az elsõ résznek a zárómegfontolásaihoz.

5. Visszatekintés és módszertani megfontolások a történelmi és a jelenlegi kapitalizmushoz való viszonyulásról

"Forradalmi elmélet az, amelynek kijelentései megváltoztathatóságának szemszögébõl ábrázolják a társadalmat, és leleplezik a fennálló uralmi viszonyokat." [139]

7. tétel

A történelem utóbbi 500 évére való visszatekintés azt mutatja, hogy nincs olyasmi, hogy lényegi, vagy természeti szükségszerûségû kapitalizmus. Noha minden történelmi formáját bizonyos alapvetõ termelési viszonyok jellemzik (az értéktöbblet-termelés kényszere, a termelõk elszakítása a terméktõl, a megtermelt értéktöbbletben egyenlõtlenül részesülõ osztályok képzõdése), de mind az akkumuláció módjai, mind a szabályozórendszerek változnak, azaz azok a társadalmi intézmények és szereplõk, melyek túl vannak a tisztán gazdasági mozzanaton. Ezeket be kell vonni az analízisbe, ha fogódzópontokat akarunk találni a megváltoztató cselekvéshez.
A kapitalizmus mindig is megkísérelte, hogy természeti szükségszerûségnek tüntesse fel önmagát. Adam Smith a politikai gazdaságtan Newtonja akart lenni. Newton a magában a természetben rejlõ törvények értelmében fogta fel a mechanikát. Max Weber az életterületek "öntörvényûségérõl" beszélt, amiben konformista teológusok mind a mai napig szívesen követik. De a kapitalizmus kritikája is válhat ilyenfajta áltörvényszerûséggé. Marx történelmi materializmusát gyakran értelmezték dialektikátlanul - mintha a kapitalizmus legyõzése szinte magától bekövetkeznék, mihelyt annak krízisei eléggé elõrehaladottak.
A történelem utóbbi 500 évének menete során mindkét pozíció hamisnak bizonyult. "A" kapitalizmus voltaképpen egyáltalán nem létezik, ha az általa végrehajtott, mérhetetlen alakváltozásokat nézzük; ezek az alakváltozások világossá teszik, mennyire meghatározza mindenkori formáját az, amit az érintett emberek mindenkor elfogadnak, ill. ami ellen - több-kevesebb sikerrel - harcolnak. Éppoly világos, hogy az összes krízisek, melyek a kapitalizmus új formájához vezetnek, mindeddig egyáltalán nem vezettek oda, hogy önmagától megszûnjék. Mindenesetre az utóbbi krízisek inkább önmaga fölemelkedéséhez járultak hozzá - ami persze a bibliai felfogás szerint egyszer nagyon is vezethet a ringyó Babilon bukásához (Jel 18. f.). Mindenesetre ahhoz, hogy pontosan megértsük, e helyzetre való tekintettel hogyan lehet és kell harcolni, annak pontosabb meghatározására van szükség, ami mindenkor a kapitalista rendszer lényegét jelenti.
A megtett szakaszokra történõ visszatekintés azt mutatja, hogy a kapitalizmus nem ragadható meg tisztán gazdasági rendszerként. Már a termelés, tõke és munka legegyszerûbb kategóriáira vetett pillantás is megmutatja, hogy ezek mögött két embercsoport áll, a tõketulajdonosok és a munkások, melyek a különbözõ társadalmi helyzetekben egészen különbözõ állapotban lehetnek, pl. a munkások lehetnek rabszolgák, vagy egy modern konszern jól fizetett alkalmazottai. A két csoport találkozhat egy szabadkereskedelmi zónában is, vagy nemzetállami szabályozók közepette. Végül a kulturális beállítottságok is szerepet játszanak: élhetek ökológiai kommunitásban, vagy úgy, hogy teljesen megadom magam a tömegfogyasztásnak stb.
A normális közgazdaságtan nem nyújt segítséget a kapitalista gazdálkodás e beágyazottságának megértéséhez. Ellenkezõleg, megkísérli az embert homo oeconomicusként elszigetelni, és ezáltal máris ideológiaként leplezõdik le és nem tudományként, amennyiben nincs tudatában kijelentéseinek hipotetikus és manipulatív jellegének. Az az iskola, mely programjává teszi, hogy a gazdaságot a társadalmi és a természetes élet összkeretében nézze, az ún. institucionális közgazdaságtan. A korábban idézett szerzõk közül mindenekelõtt Polányi, Heilbronner és Hirsch tartozik ide [140]. Legújabb, Kapitalismus ohne Alternative? * (Kapitalizmus alternatíva nélkül?) (1990) c. könyvében Hirsch az elméletileg legrészletesebb és legaktuálisabb kísérletet hajtotta végre arra nézve, hogy a társadalom különbözõ történelmi formáinak teljes összefüggésében analizálja és értelmezze a kapitalizmust. Három alapvetõ kategóriát különböztet meg, melyek egymásba fonódásuk révén a kapitalizmus történelmi formáját mindenkor meghatározzák:

1. maga a kapitalista termelési viszony,
2. az akkumuláció módja,
3. a szabályozás módja.

"A 'kapitalista termelési viszony' a társadalmasodás egyik módozata, melyet lényegileg az áruk csereközvetítésû magántermelése, a termelõk és a termelési eszközök elválasztása, valamint a bérmunka határoz meg. Ez megalapozza a kapitalista osztályviszonyokat, valamint az értéktöbblet-termelés konkurenciaközvetítésû kényszerét, a profitmaximálást és egy, az akkumuláció meghatározta szociális dinamikát. Ez a társadalmasodási viszony az alapja az egyének 'háta mögött' kialakuló és egyúttal cselekvésüket meghatározó 'objektív' szociális formáknak (érték, pénz, tõke)." [141] A magam részérõl Binswangerrel hozzátenném, hogy a kapitalizmust nemcsak az idegen bérmunka, hanem a (lehetõleg meg nem fizetett) természet pénzértékké történõ átalakítása is meghatározza. Mert csak így lehet megérteni a kapitalizmus nem csupán szociálisan, hanem ökológiailag is romboló következményeit. Soha nincs belevonva az összes élet- és társadalmi terület a kapitalizált értéktöbblet-termelésbe, de világosan felismerhetõ az a tendencia, hogy a történelem során mind több terület kapitalizálódik a pénzérték szaporításának céljával. A kapitalista termelési viszony ezért sosem jelenik meg tiszta formájában, hanem mindig csak történelmileg közvetített akkumulációs módjaiban.
"Akkumulációs folyamaton általánosságban a társadalmi érték termelésének, elosztásának és reallokációjának szervezeti-technológiai feltételeit értjük. Ez a folyamat felöleli az értéktöbblet-termelés módját (munkaszervezés, munkaerõminõsítés, termelési technológia: a termelõerõk), az invesztált tõke volumenét és elosztását üzletágakra és szektorokra, az értékesítési ciklusok tartamát, a társadalmi termék elosztását a különbözõ osztályok között, az egyéni és kollektív (osztályspecifikus) fogyasztási formákat és fogyasztási normákat." [142] Az akkumulációs folyamat itt általánosságban leírt tényezõi azonban történelmileg sosem automatikusan vagy elvontan realizálódnak, hanem a szabályozó intézmények hálójába beágyazódva.
"A kapitalista szabályozórendszer legáltalánosabb és legelvontabb alakjában a kapitalista termelési viszony: a magántermelés, az árucsere, a tõke és a bérmunka szétválasztásának társadalmasodási formáján nyugszik. Ebbõl ered a pénz, a polgári jog, a kapitalisták és a bérmunkások konkurenciájának kialakulása, a polgári alanyok mint formálisan szabad piaci résztvevõk és állampolgárok keletkezése, az olyan társadalmi értékelképzelések, mint szubjektivitás, szabadság, egyenlõség és haladás. Ezek alapozzák meg a szabályozó intézmények általános formáját és struktúráját: a vállalkozást mint a termelõeszközök magántulajdonának kifejezõdését, a családot mint a munkaerõ - a kapitalista termeléstõl elválasztott - újratermelésének szociális helyét, a piacot, beleértve a munkaerõpiacot is, a szerzõdési szabadságot, a magán és nyilvános jog rendszerét, az egyének szabad társulását közös érdekeik megõrzésére (egyesületek, szövetségek, vállalkozói szervezetek és szakszervezetek) és az államot." [143] Ezen a szövevényen belül valósul meg a szabályozás különbözõ történelmi konstellációkban.
Vegyük pl. a fordista-keyneziánus akkumulációs modell esetét. Itt a munkásmozgalom kikényszeríti a magasabb béreket és az állam szociális- és foglalkoztatáspolitikai beavatkozásait. A tõke oldala pedig - a profithozó kapitalista értéktöbblet-termelés általános feltételei mellett - módszereket fejleszt ki a munkásság megfegyelmezésére, valamint arra, hogy profithoz jusson a tömegvásárlóerõ és a tömegfogyasztás révén.
Fontos megérteni, hogy ezt a folyamatot egyetlen egyedi alany sem kormányozza, hanem hogy az egyének és a csoportok - akiknek és amelyeknek mindegyikét a tõkének az a tendenciája ûzi, hogy növekvõ átkapitalizálása révén megszaporítsa a pénzértéket - egymással kölcsönhatásban lévõ viselkedése határozza meg azt a formát és mértéket, amelyben és amennyire a tõke érdekei érvényesülni tudnak, vagy sem. Ilyen elõkészület után forduljunk most Európa mai helyzete felé a világrendszer keretében.

II. fejezet
A kapitalista EK-belsõpiac 1992-ben és következményei - ha semmit sem teszünk

1. Az EK-belsõpiac és gazdasági következményei

8. tétel

Az EK-belsõpiac az európai tõketulajdonosok és -kezelõk kísérlete, hogy a világ legnagyobb piacának létrehozásával (320 millió ember) az USA-val és Japánnal szembeni konkurenciahelyzetben behozzák lemaradásukat, s megnöveljék saját akkumulációs és hatalomkoncentrálási esélyeiket. A hivatalos magyarázat szerint a tõke, a javak, a munka és a szolgáltatások akadálytalan cseréje a költségek csökkenése révén mindenki jólétét növelni fogja (Cecchini-beszámoló). A tõketulajdonosok számára valóban csökkenõ költségek és növekvõ nyereségek vannak kilátásban. Ez azonban mindenekelõtt a tõkekoncentráció meggyorsulásához fog vezetni, és ahhoz, hogy a piac még inkább hatalmi szférává válik. Ám a szociális és ökológiai költségek, azaz az emberek alapigényeinek kielégítése és a teremtés megõrzése perspektívájából nézve úgy tûnik, hogy a mindeddig teljesen elégtelen keret- és védõfeltételek negatív következményekkel és nagy veszélyekkel fognak járni. Ezek nem végzetszerûek, henem lehet és kell harcolni ellenük. Ehhez világos követelmények felállítására és kitartó képviselésére van szükség.
"Kapitalista nagyhatalom vagy a konszernek közössége?" - kérdezte prófétai módon Johan Galtung már 1973-ban [144]. Az Európai Közösség (EK) keletkezését eme alaprecept szerint írja le: "Végy öt szétesett gyarmati birodalmat, tedd hozzá a hatodikat (Nagy-Britanniát - U. D.), és csinálj mindebbõl egyetlen nagy neokolonialista birodalmat." [145] Tehát a II. világháború után létrejövõ új Európát kezdettõl fogva a globális politikai ökonómián belüli hatalmi pozíció visszaszerzésének szemszögébõl kell nézni.
Így aztán semmi csodálatos sincs abban, hogy általános felfogás szerint a kibõvített EK tõkeerõi voltak azok, amelyek - tekintettel az USA-val és Japánnal a világpiacon fennálló konkurenciára - a belsõpiac teljes megvalósítását sürgették. E folyamatok és az EK-struktúrák, valamint már látható vagy lehetséges következményeik leírásában viszonylag rövidre foghatjuk a dolgot, minthogy idõközben az egészet és részleteinek problematikáját is kitûnõ könyvekben fogalmazták meg. [146] Itt csak néhány alapadatot közlünk.
Az EK tagállamai 1986-ban az ún. Egységes Európai Aktákban foglalták össze az 1958-as "Római Szerzõdés" óta beállott változásokat és kiegészítéseket - azzal a céllal, hogy az 1992-es év végéig teljessé tegyék az EK-belsõpiacot. Az ezzel kapcsolatos tervet az EK-bizottság 1985-ben terjesztette elõ "A belsõpiac teljessé tételének fehér könyvében". A belsõpiacra irányuló "Akták" lényegi mondata így hangzik:

"A Közösség meghozza a szükséges intézkedéseket, hogy 1992. december 31-ig... fokozatosan megvalósítsa a belsõpiacot. A belsõpiac egy belsõ határok nélküli teret fog át, melyben biztosítják az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tõke szabad áramlását e szerzõdés rendelkezéseinek értelmében." (Art 8a)
Ez a következõket jelenti:

- A személyek szabad áramlása: a határellenõrzések megszüntetése; a beutazási-, menedék-, fegyver- és drogtörvények harmonizálása; letelepedési- és foglalkoztatási szabadság az EK polgárai számára; a külsõ ellenõrzés megerõsítése.
- Az áruk szabad áramlása: a határellenõrzések megszüntetése; a normák és elõírások harmonizálása vagy kölcsönös elismerése; az adózás harmonizálása.
- A szolgáltatások szabad áramlása: a fináncszolgáltatások liberalizálása; a bank- és biztosítási felügyelet harmonizálása; a szállítási és telekommunikációs piacok megnyitása.
- A tõke szabad áramlása: nagyobb nagyvonalúság a pénz- és tõkemozgásokban; lépések a fináncszolgáltatások közös piacának megteremtésére; az értékpapírforgalom liberalizálása.

A belsõpiac elõnyeinek kidomborítására a bizottság egy tanulmány elkészítésére adott megbízást, melynek eredményeit az ún. Cecchini-beszámolóban mutatták be. [147] A lényegi tétel így hangzik: A bürokratikus akadályok megszûnése révén csökkenni fognak a gazdaság költségei, és ez növeli majd mindenki jólétét.
Ez a neoliberális feltételezés, hogy a kibõvített szabadpiac a maga kiépítettebb munkamegosztásával és megerõsödött gazdasági növekedésével automatikusan mindenki jólétéhez vezet, nem más, mint Adam Smith új köntösbe öltöztetett régi babonája, melyet idõközben ezerszeresen megcáfolt a történelem. A kapitalista feltételek közötti szabadpiac önmagában csak tõkekoncentrációhoz, valamint a tõkével nem rendelkezõk és a természet hátrányos helyzetbe kerüléséhez vezet. Így a belsõpiac meghirdetését követõ fúziós hullámok tapasztalatai alapján már most világosan megállapítható, hogy a belsõpiac elsõ következménye a tõkekoncentráció és a nagy transznacionális konszernek hatalmának kiépítése.

"A 'költségek csökkenése - árak csökkenése - piacbõvülés' lánc, és ezzel a fogyasztók jobb ellátása helyett azt kell feltételezni, hogy - eltekintve a konjunkturális ingadozásoktól - növekednek a nyereségek, és ez több üzemi átstruktúrálódáshoz, racionalizáláshoz, diverzifikáláshoz, fináncspekulációhoz és -invesztáláshoz, valamint további kiszorításokhoz és ezzel tõkekoncentrációhoz vezet... Az ICI vegyi konszern egykori elnöke, Harvey-Jones azt prognosztizálja, hogy a következõ tíz évben az európai gyárak több mint felét be fogják zárni." [148]
A Cecchini-beszámoló maga bevallja, hogy pl. 16 mozdonygyárból 4, s a telekommunikáció területén 7 ajánlattevõbõl csak 2 marad meg, de nem reflektál erre a tényállásra és következményeire [149]. Még az is kimutatható, hogy az EK olyan saját pályázati jogot fejleszt ki, amely elõmozdítja és irányítja a nagy fúziókat, s közben kiszorítja az élesebb nemzeti pályázati és kartelljogot [150]. Ismét felismerhetõ a belsõpiac világos célja, hogy alkalmazkodjék a kapitalista világpiac tõkekoncentrációs mozgásához. Lényegi problémaként tehát megintcsak az derül ki, hogy a politika alárendelõdik a gazdaság tõkeérdekeinek.
E kezdeményezés során még magának a gazdaságnak a hosszú távú érdekeit is elsikkasztják. Mert a 70-es évek óta a kapitalista világgazdaság struktúrális túlakkumulációs válságban van. Azaz mind nehezebbé válik az elért nyereségeket haszonnal befektetni, ami a pénzbefektetés mind kétesebb praktikáihoz és válságszerû törésekhez vezetett [151].
De a Cecchini-beszámoló és - ami rosszabb - az eddigi belsõpiaci projekt módszertani fõhibája az általa okozott "költségek" téves meghatározása, és az a kérdés, hogyan kell ezzel politikailag bánni. Itt kiváló segítséget nyújt a kritikához és az alternatív cselekvéshez a Heine-Kisker-Schikora kiadásában megjelent munka, "Az EK-belsõpiac fekete könyve". Az "institucionális közgazdaságtan" hagyományát követve K. William Kapp a "szociális költségek" fogalmához kapcsolódik [152].

"Szociális költségeken értjük mindazokat a közvetlen vagy közvetett terheket, hátrányokat vagy károkat, melyeket harmadik személyeknek vagy általánosságban a közösségnek a korlátlan gazdasági tevékenység vagy gazdaságpolitikai intézkedések következményeként viselnie kell. A szociális költségek sokkal többet jelentenek tartalmilag és formailag, mint a neoklasszicizmus 'külsõ költségei', melyeknél az értékelés alapját piaci adatok képezik." [153]
Másképp kifejezve, Cecchini csak üzemgazdaságilag számol a költségekkel a magánvállalkozásokra nézve, és nem népgazdaságilag minden emberre, a társadalomra mint egészre és a természetre nézve. Pedig voltaképpen ezekrõl a költségekrõl van szó, nem csupán módszertani-elvi okokból, hanem akkor is, ha az ember világosan fel akarja ismerni a veszélyeket, és cselekvési stratégiákat akar kifejleszteni velük szemben. Itt - hogy egészen világosan kiemeljük - nem Európa egyesülésének elvont elvetésérõl van szó, hanem arról a kérdésrõl, milyen Európát akarunk - olyan Európát, amelyben a bankok és konszernek nyereségei minden áron növekednek, vagy olyan Európát, melyben minden ember alapvetõ igényeinek (táplálék, ruházat, lakás, egészség, munka, képzés, szocio-ökonomikus és politikai beleszólás) kielégítése és a természettel való kímélõ bánásmód a vezérlõ szempont? És ha szociálökológiai Európát akarunk, hol rejlenek a veszélyek, és melyek a lehetséges politikai fogódzópontok ahhoz, hogy tegyünk ellenük valamit? Most ezek felé a kérdések felé fordulunk.
Közben szeretnénk példaszerû, különösen sürgetõ cselekvési célokat megfogalmazni. Ezekkel részben már foglalkoznak az érintettek, a szakszervezetek vagy az új szociális mozgalmak. Ezek a célok részben közvetlenül vezetnek a politikai döntéshozókkal szembeni konkrét követelésekhez, részben alapul szolgálhatnak a szimbolikus 1992-es év kampányaihoz, ahogyan ezeket a III. részben majd bemutatjuk.

2. A belsõpiac és a kétharmadvilág

9. tétel

Minél gyöngébb egy szereplõ a kapitalizmusban, annál rosszabbak rá nézve a tõkehatalom további erõsödésének kihatásai. Az EK-belsõpiac teljessé válásának potenciálisan legnagyobb vesztesei a kétharmadvilág országainak tömegei és természeti világa, mégpedig közülük a gyöngébbek még inkább, mint az erõsebbek. A belsõpiac ugyanis megerõsíti az Észak és Dél közötti, most már katasztrofális egyensúlytalanságokat, és tovább fogja erõsíteni az erõsebb "küszöbországok" és a gyengébb "harmadik világbeli országok" eltérõ fejlõdését. Egyelõre mindenesetre csak a tendenciát illetõ kijelentéseket tehetünk, kivált hogy maga az EK és a Cecchini-beszámoló tudatosan vagy öntudatlanul hallgat ebben a kérdésben. Ami a finánctõkét illeti, egyfelõl további kamatokat szed ki az eladósodott országok szegényeibõl, másfelõl természetének megfelelõen csak oda megy, ahol nyereség van kilátásban. Az EK mint olyan csak Lengyelországgal szemben mutatta meg, hogy az eladósodás kérdésében képes önálló utakon járni - amit ezért makacsul követelni kell a kétharmadvilág országai számára is -, másfelõl egyre inkább a Nemzetközi Valutaalap szegénységbe taszító feltételeihez köti fináncpolitikáját. Az iparpolitikában - az USA-val és Japánnal szembeni konkurenciaokokból - tovább erõsíti a transznacionális konszernek növekedését, melyek a maguk részérõl agresszív politikát fognak folytatni a világpiacon. A kereskedelmi politikában a Lomé-szabályozás gyönge különintézkedéseit fel fogják emészteni az összességükben negatív fejlemények a világkereskedelemben, melyben az erõs ipari országok szabadkereskedelmet prédikálnak saját termékeik számára, de a "harmadik világ országainak" sok termékét illetõen protekcionizmust ûznek. Legélesebb példája ennek az EK agrárpolitikája. Mindezeken a területeken konkrét cselekvési célokat kell megfogalmazni, melyek végsõ soron az új világgazdasági rend követelményének megújítását akarják elérni.
Amennyire hallgat az EK a belsõpiacnak a kétharmadvilág országait illetõ következményeirõl, annyira örvendetesen intenzíven foglalkozott a témával a kritikus irodalom és a szolidaritási mozgalom. [154] Persze még nem lehetséges pontosan megragadni és kvantifikálni a várható hatásokat. A bankok a korábbiakhoz hasonlóan folytatják a szegények kamatai behajtásának kemény kurzusát, ami 1990-ben több mint 50 md USA dollár nettó tõkeátvitelt jelentett Délrõl a gazdag Északra. Az EK és a kormányok az 1988-as szolidaritási kampányok óta nem zárják ki a legszegényebb országok adósságainak csökkentését, ami azonban - tekintettel a világgazdasági rendszer egyéb elszegényítõ tényezõire - nem hoz alapvetõ változást ezen országok számára, fõként hogy egyébként az az EK tendenciája, hogy az elengedést a Nemzetközi Valutaalap és a világpiac értelmében vett gazdasági és politikai "jó magaviselet" feltételeihez kösse. Az egyetlen valóban új perspektívát Lengyelország adósságainak 50 %-os elengedése nyújtja, melynek nyilvánvalóan politikai motivációja volt. Ebbõl következik az

1. cselekvési cél:

Tekintettel 500 év koloniális és neokoloniális rablásaira az EK tagországai engedjék el 1992-ben az eladósodott országok adósságait, hogy Susan George adósságtalanítási modellje szerint megadják ezeknek azt a lehetõséget, hogy a szegények népi szervezeteinek részvételével az önálló szocio-közgazdasági és ökológiai fejlõdés útjára léphessenek [155].
Ezek az intézkedések azonban csak egyfajta tákolmányt jelentenek, ha nem változtatják meg alapvetõen a világgazdasági rendszer keretfeltételeit és intézményeit. A nemzetközi fináncrendszer kereteiben elsõsorban arról van szó, hogy demokratizálják a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank plutokratikusan szervezett berendezkedését, és elszámolásra kötelezetté tegyék õket mindazon országokkal szemben, melyek részt vesznek a világgazdaságban. E tekintetben az Egyházak Ökumenikus Tanácsának canberrai teljes ülése (II. szekció) joggal támasztotta azt a követelményt, hogy kapcsolják be az ENSZ-et és a Nemzetközi Bíróságot. Azáltal, hogy az amerikai dollár gyakorlatilag elveszítette a vitathatatlanul vezetõ, irányadó valuta erejét, és az európai ECU a jövõben egyenrangú szerepet fog játszani (akárcsak a yen), Európának megvan az az esélye, hogy revideálja az USA 1944-es Bretton Woods-i diktátumát, és igazságos nemzetközi fináncrendszert követeljen. Hogy léteznek igazságosabb alternatívák, azt már Keynes-nek a Bretton Woods-ban el nem fogadott javaslata is mutatja (ld. föntebb, a 4.1. pontban). Ebbõl következik a

2. cselekvési cél:

Az EK és az európai kormányok hassanak oda, hogy új nemzetközi fináncrendszert fejlesszenek ki, melyben nemcsak az adósoknak, hanem a hitelezõknek is viselniök kell az alkalmazkodás terheit. Ehhez alapvetõen demokratizálni kell a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, és minden részt vevõ országot egyformán elszámolási kötelezettségre kell bírni. Ennek elsõ lépése lehet a Reform or Dismantle the Bretton Woods Institutions Now (Nyomban megreformálni vagy lebontani a Bretton Woods-intézményeket?) kampány támogatása, melyet a Latin-Amerikai és Karibi Egyházi Tanács támogat [156].
Mivel azonban a finánctõke nemzetközileg szervezett, és így folytonosan megpróbálja kivonni magát a nemzeti és nemzetközi politikai irányítás alól, ezért arról is szó van, hogy amennyire csak lehetséges, törvényekkel meg kell akadályozni, hogy a bankok hatalma a belsõpiac révén még egyszer kibõvüljön, ami már most megfigyelhetõ. A kérdés magva az, hogy érvényre jut-e az az általános bankrendszer, amely Németországban érvényben van. Eszerint a bankok lehetnek egyidejûleg takarékossági-, hitel- és befektetési bankok. Ez odavezet, hogy a nagy üzleti bankok a felügyeleti tanácsok betöltésén keresztül gyakorlatilag saját érdekükben irányíthatják és ellenõrizhetik a reálgazdaságot.

3. cselekvési cél:

A tõke területén törvényekkel kell megakadályozni, hogy az (általános) bankok egyidejûleg ellenõrizzék a finánctõkét és az ipari tõkét. Arra kell törekedni, hogy gazdasági területen is bevezessék a hatalommegosztást és a demokratikus ellenõrzést.
Az ipari tõke területén, mint megmutattuk, az EK elõmozdítja a tõkekoncentrációt, hogy javítsa konkurenciahelyzetét az USA-val és Japánnal szemben. Ezáltal közvetve az európai transznacionális konszernek támadóbb és agresszívebb termelési és piacosítási tevékenységét mozdítja elõ a világpiacon, amellyel szemben a kétharmadvilág országai szinte semmilyen ellenhatalmat nem tudnak szembeállítani. Ez egyfelõl abban a megnövekedett technológiai erõfeszítésben fog lecsapódni, hogy bizonyos nyersanyagokat szintetikus termékekkel pótoljanak, másfelõl a transznacionális konszernek vissza fogják vonni ezekbõl az országokból termelõegységeiket, és Európának azokon a részein fogják letelepíteni õket, ahol olcsó a munkaerõ. Így sok eladósodott ország kényszerûségbõl lekapcsolódik majd a világgazdaság produktív területeirõl és lakosságuk surplus people (fölösleges nép) lesz - de arra talán még képes, hogy átvegye a gazdag országok szemetét [157].

4. cselekvési cél:

Jóllehet a kapitalista rendszer alapvetõ elfogadása esetén végsõ soron nem érhetõ el a transznacionális cégek ellenõrzése, minimális célként keményebb kartelljogot kell követelni, hogy legalább valamelyest befolyásoljuk az árak manipulálását.
A kereskedelmi tõke és a kereskedelmi intézmények területén Afrika, a Karib-szigetek és a Csendes-óceán államai képesek voltak az ún. Lomé-szerzõdésben külön feltételeket elérni, ahogyan ezeket az új világgazdasági rendrõl folytatott vita keretében a 70-es években követelték: "Loméban az EK nemcsak az ellenpreferenciák elvérõl mondott le és kötelezte magát piacai megnyitására, hanem rendelkezésre bocsátott pénzügyi eszközöket is az erõsebb nyersanyagár-ingadozások okozta exportárbevételi veszteségek kiegyenlítéseként (Stabex) és a bányászati vállalkozások szanálására (Sysmin)." [158] A Lomé-szerzõdés 4. meghosszabbításakor azonban az EK mégis kizárt a megegyezésbõl sok agrárterméket, valamint félkész- és készárut. Ez fokozottan érvényes a nem csatlakozott országokra, melyek számára egyszerûen a GATT-szabályok vannak érvényben. Összességében megállapítható, hogy "az EK már ma elzárja piacait olyan termékek elõl, melyeket maga nem tud konkurenciaképesen elõállítani, és/vagy megpróbálja megakadályozni, hogy potenciálisan új konkurensek keletkezzenek." [159]

5. cselekvési cél:

Fel kell szólítani az EK-t arra, hogy a Lomé-szabályokat egy új, tisztességes világgazdasági rendszer érdekében kiterjessze az összes országokra, és ne leépítse õket.
Az agrárpolitika az EK-politikának talán legnegatívabb területe a szociális költségek szempontjából, melyeket a belsõpiac csak tovább fog növelni. Ez azonban nemcsak a kétharmadvilágot érinti, hanem az európai parasztokat és felhasználókat is. Mielõtt azonban ezzel foglalkoznánk, rövid pillantást kell vetnünk az EK-belsõpiac kihatásaira Európa különbözõ régióira.


3. Európa elszegényedõ és meggazdagodó régiókra szakadása

10. tétel

A tõke nyereségre irányuló értékesítési logikája egyre kifinomultabb módon használja ki a mindenkori gyöngéket, nem csupán az egyes gazdasági szubjektumok, hanem a különbözõ régiók vonatkozásában is. Ez nemcsak a kétharmadvilág tekintetében, hanem magában Európában is a nyereségek és veszteségek lépcsõzetes hierarchiájához vezet - mind az országok között, mind az egyes országokon belül. Különösen elhanyagolják Dél-Európát és Írországot. A belsõpiac ki fogja élezni ezeket az egyenlõtlenségeket. Az EK eddigi struktúrapolitikája nem eléggé korrigálja ezt, ezért jelentõsen meg kell erõsíteni. Egészen sajátos és különösen súlyos problémát jelent Közép- és Kelet-Európa országainak fejlõdése.
Ahogyan nem elégséges egyszerûen az "elsõ" és a "harmadik világ" közti szakadásról beszélni, mivel a szakadékok a kétharmadvilág országai között és azokon belül egyre inkább differenciálódnak, úgy van Európában is. A belsõpiac ki fogja élezni a regionális különbségeket a gazdagabb és a szegényebb országok között, mind az EK-n belül, mind az EK és a többi európai ország között, de ugyanígy az egyes országokon belüli regionális egyenlõtlenségeket is. [160] Maguknak az EK-bizottság megbízásából készített empirikus tanulmányoknak is be kellett vallaniok: "Még csak nem is túlzó fogalmazással meg lehet állapítani, hogy Európa gazdag régiói egyre gazdagabbá, szegény régiói pedig egyre szegényebbé váltak." (EK-Magazin 1989/5, 5. o.] És ezt a trendet megerõsíti majd a belsõpiac. Ennek az oka a bankok és a konszernek piaci hatalmának megerõsödése, melyek képesek kihasználni a nemzetközi munkamegosztás elõnyeit a belsõpiacon belül.

"Ezek a koncentrációs folyamatok a további internacionálás során a regionális egyensúlyhiányokat megmerevítik, amennyiben a központi üzemegységek megerõsödött helyi orientációját eredményezik azokon a területeken, melyek állják a versenyt a magas komplexitású, nagybani termelés fokozódó követelményeivel. Különösképpen a gazdaságilag már vezetõ országok fejlett régiói tartoznak ide... A perifériális területeket akkor vonják be a nemzetközi munkamegosztás formáiba, ha ott azoknak a területeknek nagy munkaigényû résztermelése folyik, melyek a viszonylag képzetlen munkaerõ teljes kimerítésére építenek és alig vannak ráutalva a térbeli környezettel való összefonódási összefüggésekre. Ezek a termelési ágak sem struktúrális javulást, sem átlagon felüli növekedési rátát nem indukálnak. Gyakran még abban a helyzetben sincsenek, hogy kompenzálják a hagyományos szektorok elvesztését." [161]
Nos, az EK már 1975 óta megpróbált reagálni erre a problémára, éspedig elõször a Regionális Fejlesztés Európai Alapjával, melyet késõbb további struktúraalapokkal egészítettek ki. Az 1987-es Egységes Európai Akták aztán ezen Alap eszközeinek további megtámogatását hozták. Ennek ellenére meg kell állapítani, hogy ezek a struktúraalapok egyáltalán nem kielégítõek, és végképp nincsenek abban a helyzetben, hogy felfogják a belsõpiacnak a szakadást megerõsítõ hatásait. Hiszen jelenleg szemléletes oktatást kapunk arról, mi történik, amikor két egyenlõtlen erõsségû gazdaságot kapcsolnak össze a "szabad" piacon: az NDK példája ez a gazdasági és valutaegyesülés után. Kiegészítõ problémaként természetesen ott megvan még a tervgazdaság átállítása piacgazdaságra, de sok jelenség hasonló lesz majd, amikor megszüntetik a határokat a belsõpiacon. Ez azzal is összefügg, hogy a nemzeti kormányoknak alig van már lehetõségük az ellenirányításra.

"Végeredményben a gyönge struktúrájú territóriumok abba a veszélybe kerülnek, hogy régióspecifikus különlegességeik és fejlõdési potenciáljuk figyelembe vétele nélkül, marginalizált szállítórégióként vonják be õket a nemzetközi munkamegosztásba." [162]
Persze itt sem rajzolható még befejezett kép. De már most biztonsággal lehet mondani:

6. cselekvési cél:

Az EK-nak már most döntõen javítania kell regionális struktúrapolitikáján, és a mostani nemzetállamok bevonásával mindenekelõtt olyan eszközöket kell kifejlesztenie, melyek ellene hatnak az egyes országokon belüli szakadásnak is.
Érdekes lesz Svédország bevonása a belsõpiacba. A kiépített szociális állam "svéd modellje" minden valószínûség szerint el fog halni. A másik oldalon érdekes lesz látni, hogy egy eddig mind befelé, mind kifelé viszonylag szociális irányultságú ország csatlakozása képes lesz-e megerõsíteni az EK szociális komponenseit.
Sajátos fajtájú és különös mértékû problémát jelent az EK-belsõpiac kihatása Közép- és Kelet-Európa, valamint a Szovjetunió országaira és gazdaságaira. Ezt nem tárgyalhatjuk itt csak úgy mellékesen, kivált hogy egy sereg ismeretlen tényezõ játszik szerepet. Tendenciálisan azonban alkalmazhatjuk az ipari országok és az EK viselkedési modelljét az ún. "küszöbországokkal", ha nem éppen az ún. "fejlõdõ országokkal" szemben, fõképp hogy összehasonlítható a magas eladósodás. A kapcsolatok magva itt is a nemzetközi munkamegosztás kihasználása lenne a transznacionális konszernek és bankok által.

Egy példa: a Szovjetunió gazdag természeti kincsekben. Világpiaci feltételek mellett a nyersanyagok érdeklik a Nyugatot. Így az EK-bizottság azon van, hogy "energia-chartát" tervezzen meg a SZU nyugati országaival kötendõ szerzõdésekhez. "A charta általános alaptételeket rögzítsen, úgymint az energiaforrásokhoz való szabad hozzájutást a befektetõk számára, a befektetések védelmét, beleértve a nyereség hazavitelét kemény valutában, a technológiai ismeretek akadálytalan cseréjét a privát licencigények figyelembe vételével a szabadalmakat illetõen, valamint az elektromosság, a földgáz és a kõolaj meglévõ vagy jövõbeni vezetékhálózatának 'tranzitjogát'." [163] Magyarul: a SZU mint a Nyugat nyersanyagszállítója, miközben a Nyugat olajtársaságai lefölözik a szovjet energiagazdaság nyereségét azzal a csábítással, hogy a SZU így devizához juthat. Az Európa Parlament zöldjei joggal kritizálták ezt a tervet "a Szovjetunió kizsákmányolásaként, megbízások szerzéseként a nyugati atomipar számára, és a decentralizált energia- és fûtéselõteremtés esélyeinek további tönkretételeként." [164]
Azaz a gazdagodó és szegényedõ régiókra történõ szakadás Kelet-Európát és a Szovjetuniót illetõen is alaptendencia lenne - nem beszélve az országokon belüli, nyertesekre és vesztesekre történõ szakadásról. Most feléjük fordítjuk figyelmünket.

4. A belsõpiac és az agrárpolitika áldozatai

11. tétel

A mezõgazdaság átkapitalizálása annak iparosításához vezetett, a transznacionális agrobusiness pedig nem csupán éhezéshez a kétharmadvilágban, hanem egyidejûleg a paraszti üzemek eladósodásához és megsemmisüléséhez (leszámítva a nagyipariakat), a talaj természetes alapjainak növekvõ pusztulásához, a felhasználók egészségének veszélyeztetéséhez, és sajátosan az EK-ban az adófizetõk megkopasztásához. Ez a tényállás tökéletesen ismert. Éppilyen ismertek a nyertesek: az agrobusiness, a bankok és az iparosodott nagyparasztok. Itt azonban olyan világos alternatív javaslatok vannak, mint szinte semmilyen más területen. Ezeket az Aacheni Nyilatkozat foglalja össze.
Ha létezik nyílt botrány az EK politikájában, akkor az a mezõgazdaság területén található. Mindeddig semmi sem utal arra, hogy a belsõpiac tervei ezen bármit is változtatnának. Ellenkezõleg, félõ, hogy az eddigi hibás fejlõdés további kiélezõdésére kerül sor. [165] Vannak ennek a tényállásnak világos analízisei, mindenekelõtt azonban alternatívajavaslatok, melyeket az ún. Aacheni Nyilatkozat foglal össze. Ezért az alábbiakban ebbõl közlök kivonatokat saját ismertetésem helyett [166].

Aacheni Nyilatkozat, 1987. július 2.

Parasztok és felhasználók egy új agrárpolitikában
"... Az a kép uralkodik, hogy a Brüsszeli Bizottság nem birkózik meg az agrárproblémával, és mérhetetlen összegeket pocsékol el olyan szubvenciókra, melyek állítólag a parasztok zsebébe folynak. A valóságban az agrárpolitika célzatosan mozdította elõ a túltermelést. A szubvenciókat lényegileg nem a parasztok kapják, hanem a köréjük telepedett területek, az élelmiszeripar, az élelmiszerkereskedelem és az exportcégek. Ezek a foglalkozási ágak tekintélyes befolyást gyakorolnak a mezõgazdaságra.
Két éve beszélnek már az agrárpolitika reformjáról. A széles nyilvánosság szinte észre sem vette, hogy olyan politikát erõsítettek meg, amely néhány éven belül a paraszti mezõgazdaság megsemmisüléséhez vezet... A mostani agrárpolitika nem küszöböli ki a fennálló visszásságok okait, hanem tovább élezi a problémákat. Ezért fogtak össze Németország történetében elõször paraszti, környezetvédõ, felhasználói és fejlesztéspolitikai szervezetek, hogy a brüsszeli politikával egy új, egy szociális, ökologikus és szolidáris agrárpolitika követelményeit állítsák szembe.

Az EK és a német kormány agrárpolitikájának kihatásai
... a mezõgazdaságra

Az EK agrárpolitikája a kis- és középparaszti egzisztenciák megsemmisüléséhez vezetett...
... a környezetre

A 'növekedés vagy meghátrálás' kényszere a mezõgazdaság egyre erõsödõ intenzívebbé válásához vezetett, részben drámai következményekkel a környezetre és a természetre nézve...
... a felhasználókra

Élelmiszerellátásunk fejlõdésére jellemzõ, hogy egyre kevesebb termék éri el közvetlenül a felhasználót. Az utóbbi évtizedekben egyre erõsebben csúszott be a parasztok és a felhasználók közé az élelmiszeripar és az élelmiszer-nagykereskedelem. A mezõgazdasági termékek mindinkább az ipar és a kereskedelem puszta nyersanyagaivá váltak...
... a harmadik világra

Az EK fölöslegtermelõvé vált a legfontosabb agrártermékeket illetõen. Az EK világviszonylatban az agrártermékek második legfontosabb exportõre és a legnagyobb importõre. Csak a - jelentõs részben a harmadik világból jövõ - élelmiszerek, mezõgazdasági nyersanyagok és állati tápok importja teszi lehetõvé a fölöslegtermelést Nyugat-Európában. Ezen importok nélkül az EK éppen csak kielégítõen tudná ellátni önmagát élelmiszerrel.
Az EK erõsen szubvencionált agrárexportja világviszonylatban az árak zuhanásához vezetett. A harmadik világ szállítói tekintélyes veszteségeket szenvedtek pl. a cukorexportban. Az EK és az USA agresszív exportpolitikája miatt a harmadik világ sok államának belsõpiaca beszûkült...
Az EK ezáltal felelõs azért, hogy az érintett szállítóországok agrárstruktúrája egyoldalúvá vált, hogy mindinkább kiszorult a belsõpiaci irányultságú élelmiszertermelés, hogy elpusztultak a kisparaszti termelõi struktúrák, és hogy kirabolják a környezetet.
Piacrendi politikájával az EK elzárja piacait számos agrártermék és konkurenciaképes szállító elõl...

Kinek használ az agrárpolitika?
A felhasználóknak azt a képet közvetítik a tömegkommunikációs eszközök, hogy a parasztok hasznot húznak a szubvenciós politikából. A parasztoknak pedig megmagyarázzák, hogy a felhasználók húznak hasznot az élelmiszerek kedvezõ árából. Mindkét értékelés elvonja a figyelmet a tulajdonképpeni haszonélvezõkrõl...
A mostani agrárpolitika a vegyiparnak, a mezõgazdasági gépgyártásnak, a bankoknak, különösképpen az élelmiszeripar nagyjainak, az élelmiszer-nagykereskedõknek, valamint az import- és exportcégeknek hoz hasznot.

Egy új agrárpolitikáért
Az EK-bizottságnak az 1985-ös 'zöld könyvben' közzétett megfontolásai, valamint az azokból fakadó árcsökkentési javaslatok közvetlenül a paraszti mezõgazdaság ellen irányulnak. Az EK agrárpolitikájának célja a paraszti struktúra teljes lerombolása, melynek helyébe az iparosított agrárgazdaságot szánják...
A világviszonylatban kielégítõ és egészséges táplálék iránti igénynek ismét érvényre kell jutnia. Az emberi igényeknek több súllyal kell rendelkezniök, mint a közgazdasági kritériumoknak...

Új agrárpolitikát a parasztok számára
A jövendõ agrárpolitikának lehetõvé kell tennie a parasztok számára, hogy megmaradjanak a mezõgazdaságban. A mezõgazdasági üzemeket nem szabad a vállalkozásvezetés szokásos elvei (nyereségmaximálás) szerint vezetni. A mezõgazdaságnak az egész társadalom ügyének kell lennie...

(7. cselekvési cél:)
A legfontosabb elõfeltétel, hogy a parasztgazdaságokban folyó munkát ismét tisztességesen megfizessék. A regionális különbségeket és az eltérõ termelési költségeket figyelembe véve, a kis- és középüzemek létének biztosítása érdekében követeljük a lépcsõzetes termelõi árak bevezetését. Pl. a tejet illetõen mindazoknak az üzemeknek, melyek nem termelnek többet 200 000 liternél, az elsõ 60 000 literre fizessenek pótlólagosan 10 pfenniget literenként.
A fölöslegek kiküszöbölésére és az állatok iparosított tömegtermelésének visszaszorítására követeljük, hogy állapítsák meg az állatok számának területhez kötött felsõ határát.

Új agrárpolitikát a természet számára
Egészséges élelmiszerek termelése mellett a mezõgazdaságnak központi jelentõsége van a talaj, ill. a növény- és állatfajok sokféleségének megõrzése szempontjából ...

(8. cselekvési cél:)
A kis- és középparaszti terület növekvõ struktúravesztésének megállítása, intézkedések arra, hogy a specializálódott nagyüzemek helyett megmaradjanak a kis- és középparaszti vegyes üzemek.
A fölöslegek leépítése a mûtrágya- és növényvédõszer-alkalmazás korlátozásával a teljes földterületen.
Az állattartás mennyiségének területhez kötése.
Az egyértelmûen környezetkárosító anyagok (pl. atracin, lindan stb.) betiltása, és a maradékok ellenõrzésének megszigorítása az élelmiszerek területén.
Elvetendõk a parlagon hagyott földekre (és farmokra) vonatkozó tervek és a termõföldet alkoholtermelésre még intenzívebben kihasználó programok.
Meg kell állítani az életterek további feldarabolását és a természetközeli biotópok elszigetelését.
Erõteljesen elõ kell mozdítani az ökologikus termelési módot.
Meg kell állítani a földfelület csökkentését további mértéktelen beépítésekkel.

Új agrárpolitikát a felhasználók számára
Az agrárpolitikának szavatolnia kell, hogy minõségileg nagy értékû és megfelelõ árú, messzemenõen természetes élelmiszerekkel lássák el a népességet. Ezért követeljük:

(9. cselekvési cél:)
A koncentrációs folyamat befagyasztását az élelmiszerfeldolgozásban és az élelmiszerkereskedelemben.
A kereskedelem decentralizálását.
A tejgazdaságok és az állatvágás decentralizálását.
A kereskedelmi osztályokra vonatkozó rendelkezések megszüntetését, melyekben a tárolhatóság és az optikai ismertetõjegyek állnak az elõtérben.
Minden olyan ún. minõségi követelmény megszüntetését, mely nem az egészséget, hanem a feldolgozóipar követelményeit szolgálja.
A közvetlen piacosítás elõmozdítását, különösképpen a felhasználók/termelõk szövetkezetei által.
Az élelmiszer-kisipar elõmozdítását.
Független ellenõrzõ- és tanácsadóintézmények felállítását.

Új európai agrárpolitikát a harmadik világ számára
A harmadik világbeli emberek érdekében követeljük az EK agrárkereskedelmi politikájának újrafogalmazását. Az EK agrárpolitikájának nem szabad egy világot behálózó agrárgazdasági munkamegosztásra felépülnie, melyben a harmadik világ országait mezõgazdasági nyersanyagok tetszés szerint cserélhetõ szállítóivá fokozzák le. Megfordítva, a harmadik világnak nem szabad az európai feldolgozott és megnemesített agrártermékek tetszõleges értékesítési piacának lennie. Az európai agrárpolitikának elõjogot kell biztosítania minden ország számára, hogy táplálékalapjait önállóan elõteremtse.

(10. cselekvési cél:)
Törölni kell az agrárjavak exportkiadásainak megtérítését.
Az EK fölöslegtermelését meg kell szüntetni a földfelülethez kötött paraszti termelés elõmozdításával és biztosításával.
Az élelmiszersegélyt a következõ évek során tisztán katasztrófasegélyre kell korlátozni, és amennyire lehetséges, a harmadik világbeli fölöslegekbõl kell fedezni (háromszögüzletek).
Az EK importszívását, mindenekelõtt a tápok területén, az iparosított mezõgazdasági termelés korlátozásával meg kell szüntetni. A döntõen egyoldalú függõségi viszonyok eseteiben az EK-nak számolnia kell felelõsségével az így keletkezett struktúradeficitekért, és kiegyenlítõ kifizetéseket kell eszközölnie.
Különösképpen az EK állati tápimportját kell fokozatosan leépíteni a következõ években. El kell vetni a világméretû tápkereskedelemnek a GATT-tárgyalások keretében megcélzott liberalizálását. A tápbehozatal leépítését a szállító országokkal kötött kétoldalú szerzõdésekkel kell szabályozni. Felelõsségébõl fakadóan az EK-nak kompenzációt kell fizetnie az érintett országoknak az elõbbiekbõl fakadó struktúraproblémák miatt, hogy játékteret biztosítsanak a belsõpiac-irányultságú fejlõdésnek.
Az agrárkereskedelmi cserének csak a sokféle termelési struktúra alapján lenne szabad végbemennie, valamint azon a bázison, hogy minden résztvevõ számára biztosítva van az alapélelmiszerekkel való saját ellátottsága. Agrárexportra csak akkor kerülhetne sor, ha az fejlesztéspolitikailag értelmes, és (az élelmiszerekkel való magas önellátási fok mellett) javára van a mindenkori ország összgazdasági fejlõdésének. Ilyen esetekben meg kell teremteni a könnyebb bejutást az EK-agrárpiacra.
Nyugat-Európa mezõgazdasága döntõ fordulat elõtt áll. Még reális esélye van annak, hogy feltartóztassák a legrosszabbat, a paraszti mezõgazdaság végérvényes pusztulását és az agrártermelés totális iparosítását. Ennek megakadályozására és arra, hogy egyúttal új perspektívák nyíljanak a mezõgazdaságban dolgozó nõk és férfiak számára, minden tudatos ember összefogására van szükség. Ezért felszólítunk minden érintett szervezetet és személyt, hogy támogassa ezt a Nyilatkozatot, és lépjen fel közösen egy szociális, ökologikus és szolidáris mezõgazdaságért, mely egyformán szolgálja a harmadik világot, a természetet, valamint a parasztokat és a felhasználókat."

Ha ez az Aacheni Nyilatkozatban megrajzolt kép helytálló, ti. hogy a transznacionális gazdasági rendszer és sajátosan az EK hátrányos helyzetbe hozza a parasztokat (kivéve a nagyüzemekben dolgozókat), akkor az iparban dolgozók a nyertesek?

5. A szociális kérdés a belsõpiacon

12. tétel

A belsõpiac megvalósítása a neoliberális kapitalizmus fázisában azt a veszélyt rejti, hogy továbbra is leépítik a szociális állami elemeket. Ennek következményei: a tömeges munkanélküliség és a "szegénység a jólétben". A tények cáfolják a Cecchini-beszámoló (az EK részérõl hivatalos) bizalmát a gazdaságnövekedés és a piac foglalkoztatási hatásait illetõen. Az EK szociálpolitikájának aktív elemei - mint pl. a "Szociális charta" - abban a hibában szenvednek, hogy nem perelhetõk be, és hogy csak a keresõ foglalkozásúakat érintik. A struktúrális munkanélküliség problémája nem oldódik meg bennük. Különösen negatívan érinti a nõket, a fiatalokat, a vándormunkásokat és a menekülteket. Az ellennyomás létrehozása szempontjából döntõ jelentõségû a szakszervezetek és a szociális mozgalmak gyors és hatékony nemzetköziesítése.
A belsõpiaci szociális kérdés szemléletekor fontos, hogy még egyszer emlékezetünkbe idézzük a jelenlegi világgazdasági keretfeltételeket. A neoliberális, monetarisztikus kapitalizmus megpróbálja a "dereguláció" és a "szabad piacgazdaság" jelszavával leépíteni a keyneziánus fázis szociális állami elemeit. Az eredmény a tömeges munkanélküliség növekedése és a "szegénység a jólétben" [167]. Milyen kihatással van a belsõpiac erre az általános trendre?
Vegyük szemügyre elõször a munkavállaló férfiak és nõk helyzetét. [168]
Ha hihetünk a Cecchini-beszámolónak, akkor a munkanélküliség rövid távú növekedése után pozitív foglalkoztatási hatások várhatók. E feltételezés alapja az a módszertanilag kétes elõfeltételezés, hogy a gazdaság növekedése munkahelyeket teremt. A 80-as évek azonban megmutatták, hogy a cégek olyan racionalizálási és fúziós intézkedésekre használják a növekedést, melyek megsemmisítik a munkahelyeket. A belsõpiacon ez a tendencia természetesen nagyobb hatással lesz a gyönge régiókban és foglalkozási ágakban, és kisebb hatással az erõsekben. Ehhez jön, hogy a Cecchini-beszámoló elhanyagolja a pénzpolitikai hatásokat, mert a kamatok folyamatos esésébõl indul ki, amit szintén a tények cáfolnak [169].
Marad tehát a remény az EK aktív szociálpolitikájában. A belsõpiac 1985-ös "fehér könyve" nem tartalmaz utalásokat a szociálpolitikára, éppily kevéssé a Cecchini-beszámoló. Az Egységes Akta, mely 1987-ben lépett érvénybe, mindazonáltal magában foglalta azt a lehetõséget, hogy a minisztertanácsban minõsített többséggel minimális elõírások hozhatók a munka környezetének területére nézve. Ez azt mutatja, hogy elegendõ nyomás esetén az EK hozhat szociális javulásokat is és automatikus "szociális dömpingtõl" nem kell félni.
Az EK tagállamainak állam- és kormányfõi 1989-ben elfogadták "a munkavállalók szociális alapjogainak közösségi chartáját" (melyet általában "Szociális charta"-ként rövidítenek, de megkülönböztetendõ az Európa Tanács "Európai Szociális Chartájától") [170]. Errõl D. Beckmann összefoglalólag a következõket írja:

"A Szociális charta, melyet a brit kormány merev ellenállása miatt többszörösen át kellett írni, mindenekelõtt a szakszervezetek és az Európa Parlament várakozásainak okozott csalódást. Nem teljesítette a szakszervezetek követelését, hogy teremtsék meg a szociális alapjogok egész Európában kötelezõ alapzatát, mely megakadályozta volna ugyan a szociális dömpinget, de egyidejûleg lehetõvé tette volna a szociális helyzet fejlõdését Európában. Ez a dokumentum a kritikusok nézete szerint nem-kötelezõ programnézetek gyûjteménye, mely a minimális szociális normákat sem rögzíti, és a legkevésbé sem vet számot a jogi kötelezõerõ követelményével. Azzal, hogy belegyökerezteti a szubszidiaritás elvébe, mely kifejezetten csak akkor fogadja el a közösségi cselekvést, ha a tényállás nemzeti síkon nem szabályozható, szinte minden passzusában visszautalja a szociálpolitikai felelõsséget a tagállamok kormányaihoz. Mindenekelõtt ez a tény semmisíti meg a közös eljárás reményét az európai szociálpolitikában." [171]
A szociáldömping gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egyes tagállamok eltérõ szociálpolitikája mellett a transznacionális konszernek azáltal csökkenthetik költségeiket, hogy a szociálisan legolcsóbb székhelyet választják. A Bizottság 1989-ben egy kiegészítõ szociálpolitikai akcióprogramot dolgozott ki. De a 45 kezdeményezés közül itt is csak 19 tartalmazott javaslatokat kötelezõ EK-normákra vonatkozóan [172]. Tehát mindeddig sem a Szociális charta, sem az Akcióprogram nem elégséges ahhoz, hogy megakadályozza a szociális dömpinget.
További terület a határokat átszelõ vállalkozásokban való részvételi és határozati jog. A kötelezõ szabályozások eddig itt is megbuktak az európai minisztertanácson és a munkaadók ellenállásán. Az ún. Szociáldialógus sem lett mindeddig kötelezõ. Ebbõl adódik a

11. cselekvési cél:

Az EK-belsõpiac szociáldömpingjének megakadályozására az Európa Parlament bekapcsolásával és az Európai Bíróság biztosítéka mellett kötelezõ európai közösségi jogot kell teremteni, mely rögzíti a minimális szociális jogokat, és egyidejûleg biztosítja a munkavállaló férfiak és nõk részvételi jogát. Ennek nem kell az európai szociális törvényhozás teljes egységesítését jelentenie, de mindenképpen azt a keretet, "mely megakadályozza a szociális jogok és vívmányok leépítését, és egyidejûleg támogatja az európai szociális színvonal haladó fejlõdését." [173]
Különös probléma rejlik abban, hogy bár a vállalkozások transznacionális szervezettségûek, a szakszervezetek azonban mindeddig csak a kezdeteknél toporognak európai kooperációjukat illetõen. Még gyöngébb a világméretû kooperáció, úgyhogy a munkások világviszonylatban messzemenõen kijátszhatók egymással szemben. Innen nézve az európai szociálpolitika - melyet a maga részérõl be kell ágyazni a világméretû igazságosságba - fejlõdése döntõen a szakszervezeti mozgalom nemzetköziesítésétõl függ.
A Szociális charta legnagyobb gyöngesége abban áll, hogy csak a keresõ foglalkozásúakra vonatkozik [174]. De milyen kihatások várnak azokra, akik a munkanélküliség miatt vagy más okokból nem esnek a dolgozókat megilletõ védelem alá? Itt nemcsak a szociális segélyek és szociális programok kérdését kell fölvetni, hanem egyáltalán a strukturális munkanélküliség legitimitásának kérdését. A munkanélküliség nem természeti törvény. A munkanélküliséget csinálják. A munkanélküliségen keres az ipar, és ráadásul megfegyelmezheti vele a munkásokat. Pszichológiai hatásai az érintettekre pusztítóak, s a strukturális munkanélküliség éppígy elõmozdítja a dolgozók és az egész társadalom antiszolidaritását. Az alapkérdés itt is az: hogyan osztják el a kigazdálkodott értéktöbbletet? A profitok növelése helyett át lehet csoportosítani a munkát, azaz le lehet rövidíteni a munkaidõt. Szociális segélyek fizetése helyett az állam befektethet a foglalkoztatási politikába. Munkanélküliség csak akkor létezik, ha a népesség tudomásul veszi.

12. cselekvési cél:

Az érintettek, a szakszervezetek és az új szociális mozgalmak nyilvánosság elõtti munkájával világossá kell tenni a nemzeti és az európai intézmények számára, hogy az a gazdaság, mely munkanélküliséget termel, politikailag nem érvényesíthetõ. Ezt a követelményt törvényekkel és foglalkoztatási politikával kell konkretizálni.
Különösen a nõknek vannak továbbra is jogos félelmeik. [175] Egyfelõl az EK már korán megszabott irányvonalakat a férfiak és nõk egyenjogúsításához (1975-tõl). Ezek mind a keresõ foglalkozásra vonatkoztak, és ennyiben nemcsak humanitárius, hanem gazdasági motívumokkal is bírtak: az volt a rendeltetésük, hogy megakadályozzák a versenytorzulásokat a különbözõ európai országokban arra az esetre, amikor egy bizonyos országban a cégek kihasználják a nõk rosszabb helyzetét [176]. Egyetlen ország sem váltotta át ezeket az irányvonalakat valóban érvényes jogszabályokká - különösen Németország nem -, úgyhogy a nõknek többször az Európai Bírósághoz kellett fordulniok [177]. Tehát az EK elvben lehetne az a tér, ahol elõ lehetne mozdítani az aktív európai nõpolitikát.
A gazdaságilag is motivált egyenjogúsításon túlmenõen azonban ténylegesen nem létezik valóságos koncepció a nõpolitikára vonatkozóan. Még a munka területén is szenvednek a nõk attól, hogy különösképpen érintik õket azok a következmények, melyek a foglalkoztatási viszonyoknak reguláris munkára, részidõs, otthoni és rugalmas munkára történõ felszabdalásából fakadnak. Azonkívül a részarányuknál több nõ és fiatal válik a munkanélküliség áldozatává. És ez csak néhány szempont. Mindebbõl következik a

13. cselekvési cél:

Az EK-nak határozottan ki kell építenie aktív nõpolitikáját, és mindenekelõtt arról kell gondoskodnia, hogy annak lényegi területeit a tagállamokra kötelezõ erejû rendelkezések jogi formájában, és ne az irányvonalak nem-kötelezõ formájában rögzítsék, mivel a belsõpiac szabadságai önmaguktól arra hajlanak, hogy a leggyöngébbeket szorítsák további hátrányokba.
Az érintettek láncának leggyöngébb szemei azonban valószínûleg a vándormunkások és a menekültek - és köztük ismét a nõk, a gyerekek és az öregek, noha a belsõpiac keretében természetesen a szakképzett erõk, menedzserek stb. megerõsödött migrációjára is sor fog kerülni, amit azonban itt figyelmen kívül hagyunk. Mindenekelõtt különbséget kell tennünk az itt tárgyalt különbözõ csoportok között: vándormunkások, menekültek és - különösen Németország esetében - Közép- és Kelet-Európából ki- és áttelepülõ német származásúak. A vándormunkások és -munkásnõk esetében ismét különbséget kell tenni az EK országaiból és a nem onnan származók között. [178]
A nem EK tagállamokból származók jelentik a tulajdonképpeni problematikus csoportot; a többiek viszonylag kedvezõ feltételeket élveznek, melyeket a belsõpiac csak meg fog erõsíteni [179]. Természetesen mindnyájukat érintik a dolgozók föntebb fölvázolt szociális problémái a kapitalista piacon. Problematikus a viszonyulás az EK-n kívülrõl jövõ külföldi munkaerõhöz; mert kétosztályos jog létezik a vándormunkától érintettek számára [180]. Ez a csoport mindenkor függ az egyes államok törvényhozásától és konjunkturális ingadozásaitól, alig van szociális biztonsága stb. A 70-es évek elején kezdõdött recesszió óta egyre szigorúbbak lettek a rájuk vonatkozó korlátozások.
Ugyanez vonatkozik a menekült- és menedékpolitikára. E tekintetben jogosan alakult ki az "Európa Erõdítmény" képe. A törvényhozást növekvõ mértékben határozza meg az elrettentés, a kiközösítés és a diszkrimináció [181]. Ami azonban most különösen nyugtalanító: az EK menekült- és menedékpolitikáját túlnyomórészt nem annak alkotmányos szervei határozzák meg, hanem a tagállamok különbözõ csoportjainak - mindenekelõtt a Schengen-csoportnak (eredetileg Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Németország), a TREVI-csoportnak (mind a 12 tagállam) és a bevándorlás ad hoc-csoportjának (a Tizenkettek belügyminiszterei) - titokban dolgozó testületei [182]. Az 1985-ös Schengen-szerzõdésben mindenekelõtt az aláíró államok közötti szabad áru-, szolgáltatás- és személyforgalom meghatározásairól volt szó. 1990-ben azonban pótmegegyezéssel egészítették ki, mely a következõ pontokat tartalmazza:

1. Intézkedések a külsõ határok megerõsítésére
2. Közös vízumpolitika
3. Közös menekült- és menedékpolitika
4. Adatbankrendszer létrehozása, mely Schengen Információs Rendszerként ismert (SIS) [183].


Ezt az elrettentõ rendszert kiegészítik a TREVI-csoportok, melyek ugyanazokat az eszközöket alkalmazzák egyfelõl a kábítószerkereskedõkhöz, terroristákhoz és nemzetközi bûnözõszervezetekhez való viszonyulásban, másfelõl a jogi státus nélküli bevándorlókhoz, menekültekhez és menedékjogkérõkhöz való viszonyulásban [184]. Az EK-bizottságnak egyik esetben sincs részvételi és hivatalos információs joga, nem is beszélve arról, hogy az Európa Parlamentnek törvényhozói lehetõségei lennének, és teljesen eltekintve a nyilvános-demokratikus vitától.
Egyáltalán szó sincs a migráció és a menekültnyomor okaiban való európai-nyugati felelõsség szempontjairól.

"Ez nemcsak sok EK-állam koloniális örökségére és kolonialista politikájának következményeire vonatkozik, melyek a harmadik világban elszegényedéshez, polgárháborúkhoz és éhezéshez vezettek, hanem arra is, hogy ezek az államok hozzájárultak a harmadik világ államainak 'utólagos modernizálásához', ami elõsegítette, hogy az emberek potenciális vagy valóságos vándormunkássá váljanak. A számos fegyverexport révén - melynek tárgyait a harmadik világban vetik be - a nyugati ipari államok legalábbis közvetve részesei a menekültáradat termelésének." [185]
Sehol sem fejezõdik ki olyan világosan a nyugati rendszer analógiája az apartheid rendszerrel, mint a migrációs és menekültkérdésben. Akárcsak a fehérek Dél-Afrikában, a nyugati ipari nemzetek, és köztük Nyugat-Európa, saját érdekeik szerint osztják fel egymás között a világ nyersanyagforrásait és munkaerejét, de elzárják amazok elõl a belépést a "fehér területre" és a hozzájutást a tõlük elrabolt fölösleghez. Ezért a migrációs és menekültproblémára a hosszú távú válasz a világapartheid leépítése, azaz egy új világgazdasági rendszer kifejlesztése, mely meghagyja forrásaikat a kétharmadvilág országai számára, hogy kielégíthessék népük alapigényeit. Ez vezet minket a

14. cselekvési célhoz:

Figyelembe véve a közvetlen és közvetett európai felelõsséget a migráció és a menekültnyomor okaira vonatkozóan, arra kell rávenni az EK-t, hogy jogszerû szerveivel vállalja a teljes felelõsséget a humánus migrációs és menedékpolitikáért. Revideálni kell a Schengen- és TREVI-csoportok ezzel kapcsolatos, antidemokratikus módon meghozott döntéseit, melyek a nem EK-országokból származó külföldiek elrettentését, kiközösítését és diszkriminálását célozzák. Azért is kell egy új világgazdasági rend kérdését az EK napirendjére tûzni, mivel csak így lehet küzdeni a migráció és a menekültnyomor okai ellen.

6. Környezeti politika a környezeti dömping ellen a belsõpiacon

13. tétel

Az európai környezetvédõ szervek elkészítették a belsõpiac kritikáját és a konkrét követelmények katalógusát, melyet támogatni kell. Az ökológiai dömpinggel járó, üzemgazdasági növekedés- és nyereségkoncepcióval egy sustainable development (túlélésképes fejlõdés) tervét állítják szembe. Ezt a koncepciót az energia, a közlekedés, a mezõgazdaság, a hulladék, a vegyészet, a regionális politika és a turizmus területeire vonatkozó javaslatok konkretizálják, valamint a törvényekre, az adókra és az információs kötelezettségre vonatkozó követelmények. A Nyugat-Kelet és Észak-Dél vonatkozások alapvetõ figyelembevétele itt is ahhoz a következtetéshez vezet, hogy sürgetõen szükség van egy új, ökológiai-szociális világgazdasági rendre.
A belsõpiac által érintett területek vonatkozásában sehol sem tûnnek olyan jól szervezettnek az ellenerõk, mint a környezetet illetõen. Az Európai Környezeti Hivatal, az európai környezetvédõ szervezetek összefogása 1991-ben átfogó "fehér könyvet" adott ki az EK ökológiai gazdaságpolitikája számára ezzel a címmel: "Az EK-belsõpiac és a környezet". [186] A szerzõk annak bizonyításából indulnak ki, hogy "a belsõpiac rossz irányú fejlõdést vált ki, vagy legalábbis erõsít meg, amely drámaian rontja a környezet helyzetét a következõ évtizedekben." [187] A belsõpiac programjának konstrukciós hibájaként a következõ 6 pontot azonosítják [188]:

1. Az EK '92 projekt a töretlen növekedési és technikai optimizmusra épül. A fõ cél a növekedési ráta emelése, és nem egy "túlélésképes fejlõdés" bevezetése. Az eddigi politika nem elégséges ahhoz, hogy a fejlõdést kevésbé energia- és nyersanyagintenzívvé tegye. Középtávon a mai trend prognózisával a következõ területeken rajzolható meg tekintélyes növekedési ráta: széndioxid-kibocsátás (+48% 2010-ig), országúti közlekedés (77% 2010-ig), légi közlekedés (kb. 100% 2000-ig), különleges hulladékok, papírfelhasználás és áramfogyasztás. Ezek egy pocsékoló fejlõdési ösvény jelei.

2. Ez a belsõpiac tervének üzemgazdasági filozófiájával függ össze. A belsõpiac teljessé tételére irányuló intézkedések a lehetõ legalacsonyabb termelési árak üzemgazdasági maximáját követik. Mindenesetre éppen a környezetvédelmet illetõen kell majd csalatkoznia a súrlódásmentesen funkcionáló piacokba vetett hitnek. Indítékok és keretfeltételek nélkül a vállalkozások egy piacgazdaságon belül arra kényszerülnek, hogy a szociális és ökológiai következményes költségeket áthárítsák a népességre. Az alacsony üzemi termelési költségek maximája sok területen ellentmond a szûkös természeti források hatékony kihasználásának. Példák: a közlekedés, az energia és a hulladékok feldolgozása. A következményes költségek piacgazdasági eszközökkel, ösztönzésekkel vagy éppen tilalmakkal történõ internalizálásának programját az EK jobbára halogatja.

3. Az EK-ban elõjoggal bír a piacintegráció a politikai integrációval szemben. Elõször a különbözõ piacok liberalizálásának tervei készülnek el - és csak késõbb következik a közösségi politika. Az ilyen politika mindig csak kulloghat az önmaga által teremtett környezeti problémák után. A keretfeltételek létrehozására tett intézkedések csak évekkel azután születnek meg, ha egyáltalán megszületnek, hogy a struktúraváltozás már felidézte a fenyegetõ közlekedésösszeomlást, a hulladék feldolgozásának szükségállapotát vagy az üvegházhatást.

4. A belsõpiaci program egyoldalúan a tömegtermelés révén bekövetkezõ költségcsökkenésre épít. Eközben fennáll a veszély, hogy a világméretekben operáló konszernek tömegtermelésének egységesítési tendenciái során veszendõbe megy az ökológiai és kulturális sokféleség. A regionális és helyi különbségek, a regionalizált piacok és a környezeti politika regionális különbségei innovatív potenciálját szisztematikusan figyelmen kívül hagyják az egységesítési tendenciák javára. Ez akadályként hathat a környezeti politika haladása szempontjából, minthogy az európai szabványok többnyire lemaradnak a nemzetközi szinthez képest, és megnehezül a nemzeti elõretörés a termékvonatkozású környezeti politikában, de az energia- és közlekedési politikában is.

5. Az EK még mindig a nagy és kockázatos technológiákra épít. A technológiaválasztás, mely a belsõpiaccal fokozott érvényesüléssel fenyeget és amelyet politikailag masszívan támogatnak, ökológiailag nézve nem hatékony és tele van kockázattal: ez mindenekelõtt az atom- és a géntechnológiára vonatkozik.

6. A liberalizálás és a harmonizálás egybe nem esésének, a környezetpolitikai koncepció hiányosságainak és a kockázatos technológiákra történõ hangsúlytevésnek központi oka az érdekek képviseletének egyoldalúságában és az EK intézményi gyengeségében rejlik. Az EK még mindig mélyen antidemokratikus. Az EK-ban a külpolitika titkos diplomáciájának hagyománya szerint folyik a politizálás, és nem a demokratikus hatalommegosztás alaptételei szerint. Az EK környezeti politikája még mindig messzemenõen a nemzeti közigazgatások és az EK-bizottság, valamint az érdekelt ipari lobbik zárt köreiben zajlik. A minisztertanács gyakran önmagát fékezi, és félelemmel telve azon van, nehogy túl sok illetékességet adjon át egy demokratikusan legitimált fórumnak, amilyen az Európa Parlament.

Ezzel állítják szembe a környezetvédõ szervezetek a Sustainable Development (túlélésképes fejlõdés) koncepcióját. Ennek érvényesítéséhez 7 elvet fogalmaznak meg:

1. Az európai politikai integráció elsõbbsége a gazdaságival szemben.
2. A gazdasági fejlõdés új kritériumai (a növekedés céljának felváltása a "túlélésképes fejlõdés" céljával).
3. A környezeti politika integrációja a többi szektorba (az EK-testületek és hatóságok, valamint a nemzeti kormányok szektoraiba).
4. A szubszidiaritás elve (kettõs értelemben: mint a legalsóbb síkok joga a legjobb környezeti politikára, és mint az összes politikai síkok közti új kooperáció annak érdekében, hogy bõvítsék a cselekvési lehetõséget a legalsó síkok számára, és javítsák a hatékonyságot minden politikai síkon).
5. Az európai környezeti politika demokratizálása (az Európa Parlament törvényhozói hatalmának követelménye és a környezetvédelmi szervezetek részvételének begyökereztetése a politikai rendszerbe).
6. Az oksági elv (ökológiai levonások és adók; a felelõsségi jog kibõvítése stb.).
7. Az elõretekintés elve (az - esetleg rossz - beavatkozás kockázatának, és a túl késõi beavatkozás kockázatának mérlegelése).

A környezetvédõ szervezetek részletes javaslatokat terjesztenek elõ a törvényekre, adókra és levonásokra vonatkozóan, az információ jogára és az energia, közlekedés, mezõgazdaság, hulladékok, vegyészet, regionális politika és turizmus területén bekövetkezõ fordulatra vonatkozóan. Az EFTA-országok belépésétõl pozitív impulzust várnak az EK-politikára nézve, Közép- és Kelet-Európa fejlõdésétõl inkább veszélyeket, amennyiben a fejlõdés költségeit kijátsszák a környezet elsõdlegességével szemben. Határozottan kell küzdeni a keleti gazdaságok gyöngeségének kihasználása ellen, mely azzal járhat, hogy ott helyezik el a nyugat-európai civilizáció szemetét. A kétharmadvilágra tekintve a GATT felelõsségének áthelyezését követelik az ENSZ gazdasági szervezetére, az UNCTAD-ra a következõ 5 alapkövetelménnyel:

1. A nyilvános és magánadósságok törlése,
2. a nyugati hitelpolitika ökológiai irányultságú újjáformálása,
3. új, ökológiai világgazdasági rend,
4. agrárreform és új város-vidék kapcsolatok a harmadik világ sok országában,
5. a fenyegetett õserdei népek emberi jogainak meggyökereztetése.

Ez meggyõzõ program. Ezért a mondottakat egyszerûen össze lehet foglalni a

15. cselekvési célban:

Az európai környezetvédõ szerveknek "Az EK-belsõpiac és a környezet" c. "fehér könyvében" leírt elveit és követelményeit teljes terjedelmükben támogatni kell.

7. Az európai biztonsági politika növekvõ elfajulása

14. tétel

Az (észak- és dél-)amerikai hadügyminiszterek konferenciája titkosszolgálatának nézete szerint e világrendszer végsõ realitása "a természeti javak és a stratégiai nyersanyagok uralmáért és elosztásáért" folytatott harc. Miután a vietnámi háborúban használhatatlannak bizonyult a nagy háború az e harcban való gyõzelem kivívására, az USA kifejlesztette a nyugati hatalmi elõnyhelyzet biztosítására az alacsonyabb intenzitású háborúskodást (LIC). A Szovjetuniónak a nyugati pozícióval kapcsolatos irányváltoztatásával immár ismét lehetségessé vált a "közepes intenzitású" háborúskodás (MIC) Délen, ahogyan ezt az Öböl-háború szemlélteti.

Ez a háború oly villámgyorsan felerõsítette azt a már régóta rejtõzõ tendenciát, hogy az EK-t katonai karral lássák el - hogy eldöntött dolognak látszik nyugat-európai csapatok felállítása a Dél ellen folytatandó háborúkba való beavatkozáshoz. Egyidejûleg hirtelen fellendül a fegyvergyártás és -export. Belpolitikailag - a nyilvánosság számára szinte észrevétlenül és az Európa Parlament által befolyásolhatatlanul - mérhetetlen felügyeleti rendszer fejlõdik ki, melynek nemcsak az a rendeltetése, hogy megvédje a külföldiektõl az Európa Erõdítményt, hanem az európai nõket és férfiakat is megragadja.

Nyugat-Európa és különösen Németország most az elõtt a döntés elõtt áll, hogy együtt és konkurenciában az USA-val - mely a 20. században eddig nagyjában-egészében elvégezte az imperialista piszkos munkát a Nyugat számára - a világon gyakorolt európai erõszakuralom 500. évfordulóján szintén ismét nyíltan gyarmatosító nagyhatalom lesz-e, vagy a Kelet-Nyugat-konfliktus véget értével hozzá akar-e járulni az igazságosságot, a békét és a teremtés megõrzését célzó világrendhez.
A fegyverkezésnek és a háborúnak kettõs értelme van a kapitalizmusban, amint már az európai világrendszer kezdetén világossá vált. Egyfelõl könnyû és gyors tõkeakkumulációt tesz lehetõvé a hadiipar és a szállítócégek számára az adófizetõ polgárok számlájára, amint már Rosa Luxemburg világosan felismerte [189]. Különösen a recessziós idõszakokban reagálnak a kapitalista hatalmak háborúkkal, amint az USA második világháború utáni történetében ki lehet mutatni [190]. Másfelõl a fegyverkezés és a háború része az össz-stratégiának "a természeti javak és a stratégiai nyersanyagok uralma és elosztása" körüli konfliktusban, ahogyan az amerikai hadügyminiszterek titkosszolgálata fejezte ki 1987-es titkos irataiban [191]. Ahogy föntebb megmutattuk, az össz-stratégia alacsonyabb és közepes intenzitású háborúskodásra (LIC és MIC), valamint ABC tömegpusztító fegyverekkel vívott nagy háborúra tagolódik. Ez utóbbi valószínûtlenné vált Gorbacsov békepolitikája miatt. De éppen emiatt folytathatta zavartalanul az USA alacsonyabb intenzitású háborúját, sõt az Öböl-háborúban tettekre válthatta az 1988 óta kifejlesztett közepes intenzitású stratégiát is [192]. Ez a stratégia, mint mondtuk, a kétharmadvilág felemelkedõ államai ellen irányul, melyek a nyugati technológia segítségével katonailag olyan erõssé válnak, hogy stratégiai pontokon nyomást tudnak gyakorolni a Nyugat által uralt világgazdaságra.
Ennek a háborúnak a tapasztalatai csodálatos gyorsasággal meggyorsítottak és felerõsítettek Európában olyan tendenciákat, melyeknek célja a közös EK-biztonsági politika az imperialista hatalomgyakorlás értelmében. Az EK biztonsági politikája mindeddig "a NATO mint Európa oszlopa" (amerikai álláspont) és az "Európai Biztonsági Unió" (mozgatóerõ: Franciaország és növekvõen Németország, fékezõerõ: Írország, Dánia, Görögország) koncepciók közti feszültségben leledzett [193]. Az Egységes Európai Akta immár - együtt a belsõpiaccal - egyértelmûen a biztonsági politikát magában foglaló politikai unió irányába állította a váltókat. A fejlõdés bizonyára továbbra is két vágányon fut majd. Ez az Öböl-háború idevágó következményeivel igazolható. Egyidejûleg szó esett annak erõltetésérõl, hogy beavatkozó csapatokat állítsanak föl a kétharmadvilág országai ellen részben a NATO, részben az önálló nyugat-európai biztonsági politika keretében.
Itt végsõ veszély leselkedik. Ha a jelenlegi trend érvényesül, akkor olyan tények keletkeznek, melyek csak a pestis és a kolera közti választást teszik lehetõvé az európai férfiak és nõk számára. Vagy fizetniük kell az USA által a Dél ellen vezetett zsoldoscsapatokat, vagy maguknak kell végrehajtaniok az imperialista piszkos munkát - az alacsonyabb intenzitású háborúskodás megerõsödött kereteiben, ahogyan a Gladio nevû titkos NATO-egység leleplezései mutatják. Különösen Németországot akarják bevonni - alkotmánymódosításokkal - ebbe a gyarmatosító össz-koncepcióba. A nyugat-európai védelmi unión keresztül bevonnák az atomfegyverekrõl való döntésbe is, amit idáig törvény tiltott. Német földrõl ismét (imperialista) háború indulna ki. Az Öböl-háború alatti és utáni pszichológiai hadviselés és véleménymanipuláció már mutatja hatását. És mindez demokratikus legitimáció nélkül folyik, mivel az Európa Parlamentnek ebben az ügyben (még) nincsen felhatalmazása.
Nekem úgy tûnik, a német szociális és békemozgalmak sürgetõ feladata (együtt az egyházakkal és a szakszervezetekkel), hogy rohamot indítsanak eme demokratikusan nem legitimált militarizálás és imperializálás ellen. A német lakosság megmutatta az Öböl-háború elõtt, hogy a második világháború tapasztalata alapján többségében a konfliktusok békés megoldását részesíti elõnyben. A mozgalmak, szakszervezetek és egyházak erre építhetnek. A cél: a közös biztonság össz-európai rendszere egy megreformált ENSZ-békerend keretében, mely törvényen kívül helyezi a háborúkat. Ez vezet a

16. cselekvési célhoz:

Meg kell akadályozni, hogy Európa - a Dél ellen a belsõpiac érdekei biztosítására bevetendõ csapatok segítségével - militarista-imperialista nagyhatalommá fejlõdjék, és kooperáljon az USA ezzel kapcsolatos alacsonyabb és közepes intenzitású háborúskodásával; ehelyett a közös biztonság összeurópai rendszerét kell kialakítani, összefüggésben az ENSZ reformjával, mely világméretekben törvényen kívül helyezné a háborúkat, valamint követelni kell a globális béke rendjét. Törvényekkel kell betiltani az EK tagállamain túlra irányuló fegyverexportot.
A biztonság kérdése azonban nemcsak az EK kül-, hanem belpolitikáját is érinti. Nyugat-Európában valószínûleg senki sem venné a bátorságot, hogy olyan politikai írást készítsen, mint a 2. Santa Fé-dokumentum szerzõi Bush hivatalba lépésekor, akik a demokráciát a következõképpen határozták meg [194]: A demokrácia társadalmi tartalma a vállalkozás és a tõkepiac szabadsága (mint a társadalmi szabadság lényegi kifejezése). A választott kormányokat mint demokratikus politikai intézményeket idõbeli korlátozottságuk miatt temporary governments-ként (ideiglenes kormányokként) leértékelték, és a hadsereg, a civil bürokrácia meg a rendõrség és az igazságszolgáltatás "permanens kormányzati berendezkedéseit" tolták az elsõ helyre mint a demokratikus uralkodás tulajdonképpeni kifejezésformáit. Mint mondtuk, Európában ezt biztosan nem mondanák ki nyíltan a legfelsõbb szinten. Itt szívesen beszélnek a szabadság és a demokrácia magas ideáljairól. De gyakorlatilag az európai politika ugyanígy zajlik. A lényeg a piac szabadsága. A parlament politikailag teljesen alárendelt szerepet játszik, annál nagyobb hatalommal rendelkezik a bürokrácia - és növekvõ mértékben a rendõrség és az igazságszolgáltatás.
Ezzel a kérdéssel már találkoztunk az Európa Erõdítménynek a külföldiekkel szembeni megvédése kapcsán. De az EK-n belüli személyforgalomnak a belsõpiaccal tervezett szabadsága is arra ösztönözte már a rendõrség és az igazságszolgáltatás hatóságait, hogy intenzív együttmûködéssel terveket kovácsoljanak a belsõ biztonság megerõsítésére, amint a 7. fejezet végén következõ diagram mutatja [195].
Itt természetesen nem vitatjuk, hogy a rendõrségnek megelõzõ intézkedéseket kell hoznia a belsõpiac új szituációjára vonatkozóan. Mégis - a külföldiek kérdésén túlmenõen - több ponton ok van nyugtalanságra és éberségre. Terrorizmusnak számít a Nagy-Britannia által megszállt Észak-Írország vagy a baszkok függetlenségi mozgalma. A korábbi NSZK-ban - és bizonyára ma is - az állambiztonsági szerveknek joguk volt - és van - megfigyelni mindazokat a személyeket, akik nem viszonyulnak pozitívan a német hadsereghez. Az 1989-es bázeli "Békét igazságosságban" ökumenikus összejövetelt a svájci titkosszolgálat tartotta megfigyelés alatt. Már említettük a Gladio nevû titkos NATO-részleg aktivitását. Ha hozzávesszük egy magasan technizált európai információs szolgálat kiépítését, akkor az a tendencia jelenik meg, amely Európa nõi és férfi polgárainak növekvõ, demokratikusan nem ellenõrzött megfigyelésére utal.

17. cselekvési cél:

A belsõ biztonság rendszereinek az EK-n belüli fejlõdését demokratikusan ellenõrizni és törvényekkel szabályozni kell.

Európa biztonságának és rendjének hálózata

(diagram kerül ide, szövegek a végén)

Ahogyan az EK mûködik

(két diagram kerül ide)

Együttmûködés az EK-törvényhozásban

8. Visszaesés a demokrácia elõtti állapotokba - vagy az EK politikájának és gazdaságának demokratizálása?

15. tétel

A belsõpiac szinte minden eddig vizsgált következménye és veszélye a politika és a demokrácia nagy deficitjét mutatta. A piac alakítja a valóságot a tõke javára, a politika nemcsak hogy mögötte kullog, hanem olyan eszközei sincsenek, melyek nemzeti síkon magától értetõdõnek számítanának. Két lényegi probléma bontakozik ki: az Európa Parlament hiányzó törvényhozói hatalma, és az, hogy a helyileg és csoportosan érintettek - mindenekelõtt a hátrányos helyzetûek - önsegélyezõ és szolidaritási csoportjainak nincs lehetõsége a közvetlen hatásgyakorlásra. Ebbõl fakadóan követelni kell az Európa Parlament reformját, a szociális mozgalmak és szervezetek együttmûködési jogát a döntéshozatalban, valamint új, demokratikus kommunikációs struktúrát.
A gazdaság hiányzó politikai keretfeltételeiben, a kétharmadvilághoz való plutokratikus viszonyulásban, a belsõpiac hatásában a régiókra, a mezõgazdaságban és szociális területen, az ökológiában és végül a biztonság területén - mindenütt megmutatkozott az érvényesülni tudó demokratikus politika hiánya vagy hiányossága. A gazdaság belsõpiaca elõrefut, a politika és mindenekelõtt az érintett polgárok mögötte szaladnak.
Miután a baden-württembergi kormány korábbi sajtószóvivõje, Kleinert átváltott a Daimler-Benz konszernhez, hogy átvegye a szóvivõ szerepét, mindkét részrõl faggatták a tapasztalatairól. Válasza: "A gazdaság csinálja a valóságot, a politika a retorikát."
Ez alaptendencia a kapitalizmusban. Európa esetében azonban szélsõségesen felerõsödik azáltal, hogy az intézmények mindmáig még a reprezentatív demokráciáról sem gondoskodnak. Nem választott parlament hozza a törvényeket, hanem a tagállamok kormányképviselõinek minisztertanácsa. Ezt szemlélteti a 8. fejezetet megelõzõ oldal felsõ diagramja [196].

A séma az EK-ban részt vevõ szervek és együttmûködésük döntési folyamatát mutatja. Itt nem vettük figyelembe az Európa Tanácsot. Ebben 1975 óta évente legalább kétszer a tagállamok állam- és kormányfõi jönnek össze, hogy összehangolják véleményüket a Közösség alapvetõ problémáiról, vagy politikai alaphatározatokat hozzanak, gyakran olyan kérdésekben is, melyekkel kapcsolatban a minisztertanácsban (mint az EK határozószervében) nem tudtak megegyezésre jutni. Az EK-szerzõdésekben eredetileg nem szereplõ Európa Tanácsot idõközben formálisan is felvették a közösség alkotmányába az "Egységes Európai Akta" 2. artikulusával.
Ha részleteiben megnézi az ember az Európa Parlament szerepét, a következõ jogosítványait lehet megkülönböztetni:

- Együttmûködés az EK-törvényhozásban. (Ezt a 8. fejezetet megelõzõ oldal alsó diagramja mutatja.)
- Ellenõrzési jogok (parlamenti interpelláció, panasztétel az Európai Bíróságnál, bizalmatlansági indítvány a Bizottsággal szemben - mindez valódi érvényesítési lehetõség nélkül, de hasznos a valamivel nagyobb átlátszóság szempontjából).
- Költségvetési jogok (tulajdonképpeni határozati illetékesség csak a 30%-nyi nem-kötelezõ kiadásokra nézve, a 70%-nyi kötelezõ kiadásokban csak változtatási jog).
- Szavazati jog a társulási és belépési egyezményekben.

A tulajdonképpeni törvényhozói hatalommal a minisztertanács rendelkezik, tehát a nemzeti végrehajtó hatalmak képviselõi - szemben a hatalommegosztás klasszikusan demokratikus követelményének minden szabályával. A kormányzói hatalmat a szintén nem a parlament által választott Bizottság gyakorolja. Ezt a jövõben nem szabad elfogadni. Mert a belsõpiaccal mérhetetlen új hatalom száll az európai intézményekre, melyek a legalább reprezentatív demokráciával ellenõrzött kormányoktól mind több illetékességet vesznek el, maguknak azonban nincsen demokratikus legitimációjuk. Ezt mutatja a sürgetõ

18. cselekvési cél:

"Az Európa Parlamentnek minden olyan illetékességet meg kell kapnia, mellyel a Közösség nemzeti parlamentjei is rendelkeznek - tehát az EK törvényhozó szervévé kell válnia." [197]
Ez azonban nem elég. Az érintett polgárok mozgalmai és szervezetei fáradsággal, de viszonylagos sikerrel is az igazságosság, a béke és a teremtés megõrzése sok területén megkísérelték befolyásolni települési, regionális, valamint nemzeti politikai és társadalmi intézményeiket, hogy legalább korlátozzák a piac ember- és természetpusztító hatásait. Az európai belsõpiac létrejöttével még összetettebbek lesznek a gazdasági és politikai döntési folyamatok, és még távolabbra kerülnek az érintett emberektõl. A transznacionális konszernek lényegükbõl fakadóan arra irányulnak és megvannak a forrásaik is ahhoz, hogy a határokat átszelve cselekedjenek és cseréljenek ki információkat. Ha nem akarjuk, hogy reménytelenül kijátsszák az embereket, akkor a reprezentatív Európa Parlament megerõsítésén kívül két cselekvési célt kell megfogalmazni:

19. cselekvési cél:

Új törvényeket kell hozni a gazdasági és politikai információk nyilvánosságra hozataláról, valamint a konszernek és a bankok által uralt információs és kommunikációs struktúrák jobb nyilvános és civil ellenõrzésérõl [198].

20. cselekvési cél:

Az érintettek, különösképpen a hátrányos helyzetû emberek, fõként a kisebbségek (melyeknek a parlamenti többségi rendszerben nincsenek esélyeik) önszervezõdõ és szolidaritási csoportjai meghallgatási és részvételi jogának hatékony meggyökereztetése.
Ezzel már elértük az utolsó rész kérdésfelvetését: Hogyan reagálhatnak az európai emberek kontinensük felemás történelmére, jelenére és jövõjére, és mit tehetnek?

III. fejezet
Létezik-e az igazságosság útja?

1. Stratégiai megfontolások

16. tétel

Minden történelmi tapasztalat szerint valószínûtlen, hogy a fennálló politikai és gazdasági intézmények önmaguktól úgy megújulnak, hogy alapvetõen megváltoznék, vagy legalábbis enyhíthetõ lenne a nyugati kapitalista rendszer egyre több emberáldozatot és természetpusztulást követelõ jelenlegi tendenciája. A másik oldalon a rendszer mérhetetlen ellentmondásai növekvõ lehetõséget nyújtanak az ellenállásra, az alternatívákra és ellenstratégiákra a civil társadalomban. Így aztán kettõs stratégia ajánlatos:

1. Megtagadás és alternatívák kis sejtekben a bázison - a rendszer hosszú távú átalakításának perspektívájával.

2. Ellenhatalom megszervezése a régi és új szociális mozgalmak koalícióiban - a rendszer rövid- és középtávú befolyásolására.

Mindkettõ új nevelési és kommunikációs módokat kíván.
Minden történelmi tapasztalatnak ellentmond, különösen a nyugati kapitalista rendszer utóbbi 500 éve folyamán, hogy a politikai és közgazdasági intézmények önmaguktól úgy reformálódhatnak vagy transzformálódhatnak, hogy a szegények és a természet joga érvényesüljön. Ezt mutatja a teológiai látás is az emberi bûnrõl és annak struktúrális, személyekfölötti kifejezõdésérõl.
A másik oldalon azonban éppígy létezik az ellenállás és az alternatívákért folytatott harc történelme. Emlékeztetek Las Casas, és vele és elõtte sok szerzetes harcára az amerikai õslakosság jogaiért és alternatív életformáiért, a rabszolgák önfelszabadító harcára Toussaint Louverture vezetésével, a munkásmozgalom harcára a 19. sz. óta, valamint a népek harcára a gyarmatosítástól való megszabadulásért. Ebben az értelemben a remény jele, hogy a világon mindenütt keletkeztek szociális, ökológiai és a békéért dolgozó mozgalmak, és - ha fájdalmak és üldözések közepette is, de - növekednek. Gyakran keresztény bázisközösségekkel kapcsolódnak össze. Ezek új kifejezõdései a megerõsödõ civil társadalomnak, mely a munkásmozgalom klasszikus szervezetein túlmenõen elkezdett hatni a közgazdasági és politikai intézményekre [199]. Közös érdekbázisuk az a sok ellentmondás, melyet az egyenlõtlen akkumuláció kapitalista modellje nemcsak a Dél perifériáin és félperifériáin, hanem a centrum régióiban is elõhív.
Így az EK-belsõpiac tendenciáinak és lehetséges kihatásainak szemügyre vételekor már mindenütt rábukkantunk a hátrányosan érintettek önszervezõdéseire és a szolidaritási mozgalmakra - még ha ezek nem alakultak is ki teljesen, és alig kapcsolódnak hálószerûen egymásba: szakszervezetek, munkanélküliek kezdeményezései, nõszervezetek, bevándorlók és menekültek képviseletei, alternatív parasztok, környezetvédelmi szervezetek, nem kormányzati szervek (NGO-k) a kétharmadvilág harcának támogatására. Tekintettel az 500 éves elnyomásra és az 500 éves ellenállásra, Észak- és Dél-Amerikában is szövetkeztek az indián származású népek, és világos követelményeket támasztanak, mindenekelõtt földtulajdoni jogaikat és azt illetõen, hogy újraírják történetüket a saját perspektívájukból, európai és észak-amerikai elnyomóik látásmódja helyett.
A népnek (a civil társadalomnak) ezek a mozgalmai - a legutóbbi idõknek a bevezetõben említett csalódásai ellenére - a felszabadítás stratégiájának kiindulópontját jelentik. Tekintetbe véve a környezet veszélyeztetettségét és a Kelet-Nyugat-konfliktus vége ellenére folytatódó militarizálódást és fegyverkezést, még osztályokat átfogó érdekek is vannak. Karl Marx feltételezése, hogy csak az ipari proletariátus lehet a rendszert szétrobbantó változtatások hordozója, három irányból is meghaladott. Mert nemcsak ezt a proletariátust lehet bevonni, hanem a transzformációs folyamatban részt vehetnek egyfelõl a "lumpenproletariátus", másfelõl a középosztály "részleges áldozatai" is.
Éppen ez a kiindulópontja a legtöbb latin-amerikai teológus, társadalomtudós és grassroots worker (a bázis mozgalmaiban dolgozó) leggyakoribb reakciójának a Kelet-Európában és a Szovjetunióban zajló folyamatokra. Frei Betto a népi szervezeteket látja az új participatív kultúra alanyainak [200]. Xabier Gorastiaga, a nicaraguai jezsuita közgazdász kitágítja ezt a perspektívát egy nemzetközi, participatív szolidaritási mozgalom értelmében:

Arra van szükségünk, hogy újra föltaláljuk a szocializmust egy technikai forradalom környezetében, mint egy kapcsolatokkal átszõtt bolygó részét, ahol a szövetségeknek egészen más a szerepük, mint a hidegháború idején. Szövetségeket kell keresnünk a Dél és az északi új mozgalmak között - ilyen a környezetvédõ mozgalom, a nõi mozgalom, a pacifista mozgalom és Isten Igéjének az egyházakból jövõ szabadítása és emancipációja. Jelenleg egyetlen rendszerben élünk, egyetlen piaccal, amelyet meghatároz a "Hetek csoportjának" (G7) tõkéje. Ezeknek az erõknek a fényében meg kell alkotnunk azt, amit egy "harmadik világ szocializmusának" nevezünk, egy criollo avagy õshonos szocializmust. Egy a Déltõl jövõ szocializmusra van szükségünk, az európai szocializmustól függetlenre, mely utóbbi az én tapasztalatom szerint soha nem volt hiteles. Most lehetõség van egy új baloldal számára Latin-Amerikában - amely demokratikus, népi és résztvevõ, s amely kizárja a hagyományos baloldal totalitárius és vertikális természetét. [201]
A tõke hatalma transznacionális szervezettségû. Éppen ez teszi olyan nehézzé ellenõrzését. Már a Kommunista Kiáltvány ezzel a felhívással zárult: "Világ proletárjai, egyesüljetek!" Csakhogy a transznacionális tõke kijátszhatja egymással szemben a centrum országaiban és a periféria országaiban dolgozókat, mint ez idõközben kiderült. A jövõ nagy kérdése ezért az, vajon elkerülhetõ-e ez a szociális mozgalmak fejlõdése és nemzetközi összekapcsolódása során. Ez lényegileg attól függ majd, mennyire növekszik a közös érdekek belátása, tekintettel a globális összefüggésekre, azaz annak a ténynek a belátása, hogy közös ellenhatalom nélkül egyre nagyobb lesz a vesztesek száma, és egyre kisebb a nyertesek száma.
Hogyan festhet konkrétan az ilyen alulról jövõ ellenhatalomképzõdés? Kettõs stratégiából indulok ki:

1. Amennyire lehetséges, távol kell tartanunk magunkat a kapitalista gazdaságtól, és kis sejtekben alternatívákat kell megélni (hosszú távú, transzformatórikus perspektíva).
2. Szervezõdnünk kell, hogy nyomást gyakoroljunk a politikai-gazdasági nagyrendszerekre (rövid távú, reformer perspektíva).

Ez hasonló kezdeményezés ahhoz, melyet az Egyházak Ökumenikus Tanácsának egy tanulmányához kapcsolódva Pascal de Pury javasolt az alternatív technológiákra vonatkozóan [202]: Egyfelõl az egyszerû embereknek ("a népnek") újra föl kell fedezniök képességüket arra, hogy alternatív módon dolgozzanak és gazdálkodjanak ("to master technologies" - a technológiák mesterévé lenni). Másfelõl tekintettel a komplex technológiai és politikai-gazdasági rendszerekre, meg kell tanulniok ellenõrizni azokat, akik uralják ezeket a rendszereket ("to master those who master the technological systems" - mesterévé lenni azoknak, akik a technológiai rendszerek mesterei).
Az 1. ponthoz: Naiv dolog lenne azt vélni, hogy jelenlegi világgazdasági rendünk transzformációja sikerülhetne egyedül azáltal, hogy egyesek és kis sejtek alternatív módon élnek. És mégis: egy ilyen transzformáció sosem lenne lehetséges anélkül, hogy az emberek a bázison alternatívákkal kísérleteznek, és ily módon újra felfedezik saját erejüket arra, hogy maguk határozzák meg, vagy legalább õk is meghatározzák gazdasági és politikai sorsukat.
A pennsylvaniai Emmausban létezik az "Újjászületés projekt". Errõl meséli Loren Halvorson a következõ történetet:

"Az Iowa állambeli Greenfield komoly gazdasági problémákba merült a vidék mezõgazdaságának depresszív helyzete miatt. Tudósok jöttek, és közölték a város lakóival, hogy 14 fõ problémájuk van. Mindannak felsorolása, ami rosszul ment náluk, a tehetetlenség érzését keltette bennük, mintha õk maguk semmit sem tudnának tenni. De hallottak az 'Újjászületés projektrõl', és meghívtak egy csoportot Emmausból, hogy jöjjön el Greenfieldbe. Az Emmaus-team egészen másképp nyúlt hozzá a dologhoz, mint a korábbi tanácsadók. Ahelyett, hogy a problémákkal kezdték volna, a lehetõségekkel kezdték. Felszólították Greenfield lakóit, állítsák össze azoknak a dolgoknak a listáját, melyeket maguk el tudnak végezni. Több mint 100 pontig jutottak. Elkezdtek dolgozni azon, amit megtehettek, és közben felfedezték, hogy valójában már azon dolgoznak, amirõl azt mondták nekik, hogy nem tudják megtenni."
Halvorson azzal a megfigyeléssel fejezi be, hogy a gazdasági probléma nyilvánvalóan lelki probléma volt. Amikor az Emmaus-team az emberek lelkét érintette, reményt adván nekik, elkezdtek kezdeményezni és cselekedni. Ennek a mûvészetnek a mestere Jézus volt az egyszerû emberek között végzett munkájával. Azt a bizalmat ültette beléjük, hogy Isten mûködik köztük és bennük a maga szellemi energiájával, és ez gyógyulást eredményezett, egyenes járást, függetlenséget a látszólag hatalmasoktól és egy új közösségi élet kezdetét - sõt készséget arra, hogy szenvedjenek az igazságért és az igazságosságért. "A hited segített neked." "Az utolsók lesznek az elsõk." A gazdasági, politikai és vallási hatalom áldozataiban kezdõdik emberi megújulásunk, kultúránk, gazdaságunk és politikánk megújulása.
Ebben az értelemben nagy jelentõségûek azok a kezdeményezések, amelyek az ún. informális ökonómia elemeibõl alternatív, decentralizált gazdasági egységeket fejlesztenek ki, akár a szubzisztenciagazdaság elemeinek formájában, akár részben a kapitalista gazdaságból kicsatolt termelõ-felhasználó kooperatívák vagy kommunitások formájában [203]. De e többnyire kis és gyönge báziskezdeményezések teljes túlterhelése lenne, ha tõlük várnánk a kapitalista nagyrendszerek legyõzését vagy ellenõrzését. Ám õk ápolják az alternatívák humusztalaját, valamint az ellenállóerõ és a nagyrendszerekkel folytatott harc szellemi forrását.
A 2. ponthoz: Hogy ezekre a nagyrendszerekre hatni tudjanak, az érintetteknek szervezõdniök kell. E tekintetben Németországban történelmi deficitet kell feldolgoznunk. Az intelligencia hajlott arra a feltételezésre, hogy elégséges azt gondolni és mondani, ami értelmes, s az illetékesek meg fogják hallani és tenni. Ha azok nem tették meg, akkor az intelligencia visszavonult a mindent jobban tudók duzzogásába. Az ökológiai és békemozgalmak viszont olyan magatartást indítottak el, melyhez csatlakozni kell. Ellenhatalom csak szervezés révén keletkezik.
Persze itt is óvni kell minden "messianizmustól". A "mindent vagy semmit" pozíció túlerõltetést és csalódást keltene az elkötelezettekben. Tekintettel a reális hatalmi viszonyokra, mindig arról van szó, hogy stratégiailag fontos kiindulási pontokat találjunk és válasszunk ki a politikai-gazdasági struktúrák és intézmények befolyásolására és a konkrét küzdelemre.
Tekintetbe véve az új báziskultúrából kiemelkedõ ellenhatalom jellegét, fontos ezenkívül, hogy emlékeztessünk Martin Luther Kingnek Gandhi hagyományában álló mondatára: "Az út a cél." Ez azt jelenti, hogy azoknak az eszközöknek, melyekkel a harcot vívjuk, nem szabad elárulniok a célt. Nem egyszerûen a hatalmi elit kicserélésérõl van szó. Ez volt a bürokratikus szocializmus végzetes illúziója. Az út a politikai célhoz, ti. hogy szociálisan és ökologikusan felelõs struktúrákat és intézményeket harcoljunk ki, ha csíraszerûen is, de már elõvételezi az emberlét új minõségének, valamint az ember és ember, ember és természet közti kapcsolatoknak a fejlõdését. Ez az oka annak, miért jelentkezik ebben a munkában és ebben a harcban az új életminõség öröme.
Ha ezek, a kettõs stratégiával kapcsolatos megfontolások helyesek, akkor a rövid- és középtávú akciók és követelések - ahogyan utaltunk rájuk a II. rész cselekvési céljaiban - összetartoznak az alapvetõ, hosszú távú változtatások stratégiájával. Igen, a konkrét ember és a Föld élete kedvéért össze kell kapcsolni ezt a két stratégiát [204]. Ez az oka annak, miért van értelmük éppen az 1992-es Európa még nem egészen lezárt helyzetében azoknak az intenzív erõfeszítéseknek, hogy alulról hassunk az intézményekre. Amilyen kevés várható a velük folytatott egyszerû dialógustól, olyan döntõ, hogy felépítsünk egy új szociális bázist, mely elkezd alulról alternatívákat megélni, s máskéntgondolkodásával és konkrét követelményeivel bázisdemokratikus nyomást gyakorol az intézményekre. Ez azt jelenti, hogy az önmagunkon és kis csoportjainkon a hosszú távú változások perspektívájával végzett munka mellett különbözõ kezdeményezések megszervezésérõl is szó van, hogy közösen elérhessünk rövid távú javulásokat is. Ezt csak üdvözölhetik a hivatalos intézmények olyan politikusai és politikusnõi, akik maguk is érdekeltek a jelenlegi politikai-gazdasági struktúrák szociális és ökológiai változásaiban. Mert ezek alulról jövõ nyomás nélkül kudarcra vannak ítélve.
Ebben a szellemben tervez a Kairos Europa - mint az európai marginalizáltak és szolidaritási csoportok közötti "igazságosság-hálózat" elõmozdításának kristályosodási pontja - "alulról jövõ parlamentet" ("People's Parliament") Strassburgban, 1992. június 5-10. között.

Az elõkészületek jelenlegi állása szerint az elsõ fázisban az önsegélyezõ és szolidaritási csoportok Európa legtöbb országából, ill. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika különbözõ régióiból érkezõ mintegy 1000 képviselõje és képviselõnõje öt bizottságban fog találkozni, melyek az alapigények kielégítésének igényébõl kiindulva egy alternatív Európa vízióján dolgoznak majd. Azután olyan mûhelyeket tervezünk, melyek megfogalmazzák a cselekvési prioritásokat és konkrét követelményeket állítanak fel. Ezeket aztán egy nagy demonstrációban, ill. az Európa Parlament képviselõivel és képviselõnõivel folytatandó kerekasztal-beszélgetésekben a nyilvánosság és a döntéshozó fórumok elé tárjuk. Befejezésül esetleg ifjúsági delegáció megy Strassburgból Brüsszelbe, hogy közvetlenül beszéljen a Bizottsággal. Egyidejûleg több európai városban tervezünk akciókat, hogy nyilvánosan demonstráljuk a bázis növekvõ jelenlétét az Európát érintõ kérdésekben, és nyomást gyakoroljunk a döntéshozó szervekre.
Ez csak egyike annak a sok kezdeményezésnek, melyek a szimbolikus 1992-es évet indítéknak tekintik arra, hogy új szövetségeket bontakoztassanak ki az igazságosságért [205]. Az európai keresztény bázisközösségek már 1991 júliusában nagy találkozót tartottak Párizsban ezzel a témával kapcsolatban. A ferencesek a keresztény báziscsoportok nagy találkozóját hívják össze 1992 júniusára Assisibe. A BUKO (a fejlesztéspolitikai csoportok német szövetségi konferenciája) a G7 következõ, müncheni gazdasági csúcstalálkozója alkalmából akciókat és rendezvényeket tervez 1992 júliusában. Szinte történelminek nevezhetõ esemény, hogy "híd-fórum" alakult a környezetvédõ szervezetek, a szakszervezetek és a harmadik világ-szervezetek közötti kooperáció érdekében. Ezügyben közös felvilágosító helyeket szerveztek [206]. Ezzel létrejött annak a plattformja, hogy a régi és új szociális mozgalmak eddigi, meglehetõsen feszült viszonya továbbfejlõdjék. Európai síkon szintén megvan a különbözõ kampányok rendszeres koordinációs találkozója. Az USAs-ban "Kairos Észak-Amerika" alakult. Latin-Amerikában rengeteg kezdeményezés van, többek között a Latin-Amerikai Egyházi Tanács részérõl. Sok kis és nagy szövetkezéssel megkezdõdött a nemzetközi hálózat kiépülése.
Mindez kicsinek és kevésnek tûnik az európai-nyugati politikai-gazdasági rendszer hatalmi tömörülései láttán. De Dávid legyõzte Góliátot annak hatalmas fegyverzete és ereje ellenére. A halánték, ahol parittyakövével eltalálta, a mi esetünkben a rendszer képtelensége arra, hogy tökéletesen ellenõrizze az embereket. Amíg az emberek - tekintettel azokra az ellentmondásokra, melyeket a kapitalizmus szükségképpen létrehoz - képesek fájdalmat érezni, addig nem zárható le a rendszer. Bár megkísérli, hogy az információnak dezinformációvá, és az életnek fogyasztássá alakításával elkábítsa és félrevezesse az embereket, de ez sosem lehetséges tökéletesen. Az amerikai hadseregek titkosszolgálatainak igazuk van, hogy a másik, a keleti Góliát legyõzése után most a népi mozgalmaktól, a bázisközösségektõl, a felszabadítás teológusaitól, a szolidaritási csoportoktól, az egyházaktól félnek, amennyiben ezek a szegényekkel dolgoznak. Mert a katonai, politikai és gazdasági hatalom biztos kezekben van, de az emberek "szíve és agya" nem. Itt rejlik a mi "tõkénk".
De ezt a "tõkét", a nem-uniformizált embereket, csak akkor lehet szaporítani, ha a nevelésben és a kommunikációban szintén ellenstratégiákat fejlesztünk ki. A brazíliai és más latin-amerikai bázisközösségek és népmozgalmak csak azért váltak lehetségessé, mivel egyidejûleg érvényesült "az elnyomottak pedagógiája" (Paulo Freire), mely az embereket saját társadalmi helyzetük analízise és saját lehetõségeik felfedezése révén életalakításuk alanyaivá teszi - ahogyan ezt Greenfield lakosai is megtapasztalták. Amire Európában szükségünk lenne, a báziscsoportok megsokszorozóinak tréning-programja, ahogyan az Sao Paolóban rendelkezésre áll. Latin-Amerikában mindenütt keletkeznek információs és dokumentációs központok is, melyek szisztematikusan fellépnek a gazdasági, politikai és katonai hatalmasok által ûzött dezinformációval szemben. Nálunk is létrejött már régebben az alternatív nevelés és a kritikus elleninformáció e kultúrája. Európai vonatkozásban megkezdõdött az alternatív információ csoportjait és intézményeit összekötõ hálózat kiépítése. [207] Ezeket a kezdeményezéseket meg kell erõsíteni.
Létezik-e az igazságosság útja Európában - 500 év rablása, elnyomása és pénzszaporító pénzimádata (a németben szójáték: Geldver/m/ehrung) után? Minden említett reményteljes jel ellenére mély kétségek fognak el minket. Ha cselekvési képességünket kizárólag a siker racionálisan várható fokától tennénk függõvé, akkor valószínûleg inkább elõbb, mint késõbb, föladnánk az ügyet. Annak reális esélye, hogy pozitív választ tudunk adni a kérdéseinkre, az áttekintett idõszak történelmi, s inkább bénító tapasztalatai szerint nem túl nagy. Vannak még ezen túlmenõ perspektívák is? A tisztán közgazdasági-politikai látásmódot kibõvítheti a teológiai.

2. Teológiai megfontolások: Mint európai nõk és férfiak, mit kezdhetünk 500 év rablásával, elnyomásával és pénzszaporító pénzimádatával?

"A bibliai felfogás szerint a kairos az éjszaka utáni idõpont, az az idõpont, amikor az alvásból fel kell kelni (Róm 13,11-14). A kairos arra kényszerít minket, hogy önmagunk és embertársaink számára az ítélet prófétái legyünk; arra kényszerít minket, hogy legyõzzük a félelmet, és harcoljunk. De a kairos a remény pillanata is. A kairos kezdete a napnak, melynek fényében képesek vagyunk közösen megtenni a felszabaduláshoz vezetõ lépéseket. A kairos döntéseket kíván tõlünk mint egyénektõl, de sokkal keményebb döntéseket kíván egyházi intézményeinktõl." [208]

17. tétel

A történelemmel és a jelennel az emberi áldozatok és a természet perspektívájából történõ foglalkozás egyik lehetséges bibliai-teológiai kerete a "világbirodalmak" kategóriája. A Biblia tanúsága szerint hatalmuk már megítéltetett és megtöretett. Isten Országa lép föl velük szemben, és a megfeszített Messiás gyõzelmében jogukhoz segíti a szegényeket és elnyomottakat. Lehet-e ezen a horizonton 1992 a döntés (kairos) ideje Európa számára - az ítélet ideje és az újrakezdés ideje? A keresztény bázisközösségek a sikertõl független remény perspektíváját adhatnák a szociális mozgalmak harcához. Európa nagyegyházai az elõtt a kérdés elõtt állnak, vajon készek-e szakítani a gazdaság-, állam- és egyházteológiák hagyományaival, és prófétai egyházakká válni. Ez magában foglalja a demokrácia és a szabadság nyugati formájának új értékelését, konkrétan a világgazdaság plutokráciájának és gyilkos biztonsági rendszereinek elutasítását, valamint a kritikus-konstruktív fellépést a reálisan létezõ nyugati demokrácia megjavításáért - különösképpen az EK-belsõpiac folyamatban lévõ helyzetében. Az egyházak bûnvallomása azonban csak akkor lenne komoly, ha lennének következményei: 1. magának az egyháznak a struktúrális létében, 2. az áldozatok önszervezõdésének világos támogatásában. A velük való szoros kapcsolatban végbemenne a "hitbõl fakadó isteni igazságosság", mely gyakorlati igazságossághoz vezet.
Ha áttekintem a nyugat-európai meghatározottságú világrendszer 500 éves történetét, a "világbirodalmak" bibliai-teológiai kategóriája tör föl bennem. A spanyol nagybirodalom kísérlete, a Pax Britannica, a Pax Americana és ikertestvére, a Pax Sovjetica, és a most keletkezett, immár háromfejû "mélység vadállata" (vö. Jel 13) - ezek mind ugyanazon "evilági séma" (Róm 12,2) alapján épültek fel, mint a perzsa birodalom, amelyben az elsõ apokaliptikus írások és látomások keletkeztek a birodalmak bukásáról és Isten "emberi" Országának eljövetelérõl (Dániel 7). A nyugati rendszer történetileg is sokszorosan annak a római birodalomnak az örököse, mellyel szemben a Jelenések könyve (18. fejezet) meghirdeti a remény üzenetét a "ringyó Babilon" és mindazok bukásáról, akik általa meggazdagodtak [209], és amelyrõl Jézus azt mondja, hogy az Õ országa nem olyan, mint ez, és hogy Õ nem úgy adja a békét, mint a római világrendszer, nevezetesen elnyomás és kényszer által [210].
A Biblia lényegi kérdése ebben a hagyományban így hangzik: Ki a király? Mai nyelven: Kié a hatalom? Ez a Jézus és a római hatalom hordozója, a császár palesztinai helyettese, Pilátus közti dialógus témája, és ez Jézus megfeszítésének fordulópontja (Jn 19. f.). [211] Pilátus azt állítja, õ rendelkezik Jézus - és az egész emberiség - élete és halála fölötti hatalommal (10. v.). Jézus azonban azt válaszolja: "Semmi hatalommal nem rendelkeznél velem szemben, ha nem fölülrõl adatott volna neked." (11. v.) Azaz a hatalom önmagában véve nem valami rossz. Minden hatalom Istentõl van, tehát jó. De bûn, az 1. parancs elleni vétség úgy gondolkodni, cselekedni vagy akár csak úgy berendezni a politikai-gazdasági struktúrákat, mintha létezne önmagunktól való hatalomteljesség. Ezért hamis dolog a gazdaság és a politika kérdéseit elsõsorban vagy pláne kizárólagosan etikai kérdésekként kezelni. Ezek elsõsorban és mindenekelõtt "teológiai" kérdések. Luther joggal tárgyalja õket a Nagy Katekizmusban mindjárt az elején mint az 1. parancs kérdéseit [212]. A "Ki a király?" kérdés azonos jelentõségû a "Ki az Isten?" kérdéssel. Így a júdeaiak azt mondják Pilátus elõtt: "Nekünk nincs királyunk, hacsak nem a császár." (15. v.) Elfelejtették, hogy szent irataik már beszámolnak egy ilyen vitáról. Amikor ugyanis Izrael is királyt akar, "mint a többi népek", akkor Isten azt mondja Sámuelnek: "Nem téged vetettek el, hanem engem vetettek ki abból, hogy király legyek fölöttük." (1 Sám 8,7) Az "Isten Országa", Jézus igehirdetésének központja azt jelenti: "Isten királlyá lesz" (malkuth Jahve). Jézus az "Emberfia", akivel Isten Országa eljön (Dániel 7) - az emberek emberarcú együttélése Istennel, egymással és a természettel (ellentétben azokkal az országokkal, melyeket ragadozó vadállatok testesítenek meg).
Jézus nem ezeknek a világrendszereknek a hatalmáért harcol, hanem Õ és "Országa" ezeknek a rendszereknek az ellentmondását, alternatíváját testesíti meg. Õ a Messiás, azaz a felkent "király" Isten Országában. És ez a király hagyja, hogy töviskoronát helyezzenek rá, gúnyból bíborruhába öltöztessék és megkínozzák. A sikertõl függetlenül és ezért a szenvedésre készen Isten igazságáról, hûségérõl és igazságosságáról tanúskodik. Az Izaiás próféta által megrajzolt "Isten szolgája" vonásait hordozza (Iz 53. f.). "Íme, az ember!" - mondja Pilátus. És ez az ember, aki nem ismeri el a rendszer hatalmát, olyan fenyegetõ erre a hatalomra, hogy az a politikai forradalmárok büntetésével, a kereszttel sújtja ezért.

Ezért kellett El Salvador - az USA által kiképzett és pénzelt - hadseregének lelõnie Romero érseket, amikor parancsmegtagadásra szólította fel a katonákat, és megölnie (a marxista ellenségnek bélyegzett) Ellacuria körüli felszabadítási teológusokat, mivel segítettek legyõzni az emberek "szívében és gondolataiban" a rendszertõl való félelmet és függõséget.
Nos, az ellen, hogy a jelenlegi helyzet értelmezéséhez fölhasználjuk a zsidó és újszövetségi apokaliptikát, ellenérvként fel szokták hozni: Mindez nem a gazdasági és politikai struktúrák démonizálása-e, mely éppen a konkrét cselekvéstõl tart vissza? Ez a félreértés csak úgy jöhet létre, ha nem vesszük észre, hogy az apokaliptikus iratok a földalatti ellenállás irodalmát jelentik [213]. Az "apokalipszis", a kinyilatkoztatás nem borzasztó események ábrázolására vonatkozik, amint egy szélesen elterjedt félreértés véli; hanem a látnok azt látja és hirdeti az üldözötteknek, szenvedõknek és lemészároltaknak, hogy a hatalmasokat, akik itt abszolút hatalmat igényelnek, Isten már megítélte és megfosztotta hatalmuktól, és hogy a gyõzelmet az erõszakmentes Bárány, Krisztus kapja meg, és vele azok, akik most kitartanak az ellenállásban és nem hajolnak meg a ringyó Babilon és kereskedõi elõtt.
A rendszer által hátrányos helyzetbe taszítottak és üldözöttek számára, a keresztre feszített Messiásukkal az ellenállásban az igazság és a hûség mellett tanúságot tevõ emberek számára nincs nagyobb és biztosabb, sõt megdönthetetlenebb vigasztalás és bizonyosabb remény, mint hogy elhiggyék a kinyilatkoztatásnak, hogy Isten már elítélte a hatalmasokat, hogy azok agyaglábakon állnak, és hogy a békességteremtõk és az igazságosságra szomjazók gyõzni fognak a megfeszített Messiással, és hogy Isten már az új eget és új földet készíti elõ. Aki úgy véli, lemondhat arról a perspektíváról, hogy Isten maga hajtja végre az ítéletet a fáraón, Babilonon, Rómán, Nyugat-Európán, az USA-n és Japánon, és maga építi az új földet az elnyomottakkal és üldözöttekkel, az a remény végsõ alapjáról mond le, és mindig kísértést érez majd arra, hogy elfojtsa a realitást a maga borzalmasságában, vagy kételkedjék a harc értelmében.

Már Ágoston egyházatya - tanulva az apokaliptikától és az észak-afrikai Tychoniustól - alapvetõ imperializmuskritikát gyakorolt Róma példáján. A római parcere subiectis et debellare superbos elvet (az alávetetteket védeni és a magukat alá nem vetõket háborúval alávetni) ama hatalomként leplezte le, mely Isten helyébe ül, és amely azon az alapperverzitáson nyugszik, hogy az Isten- és emberszeretet helyébe az önszeretetet rakjuk. Felfedezte ezt a harcot a két életmód és embercsoport között (Istennel a szeretetben és Isten ellen az önszeretetben) a teremtés óta tartó egész történelemben. Ágostontól meg lehet tanulni, hogy az imperializmus kritikájának mindig az összes viszonyok és kapcsolatok kritikájának (sõt az egész kozmosz kritikájának) kell lennie - attól kezdve, hogyan viszonyulnak az egyének saját életükhöz, egészen a politikai-gazdasági nagystruktúrák kritikájáig. Azaz mindig a struktúrák és személyek egyidejû megváltoztatásáról van szó [214]. Ágoston Róma bukása után, Kr. u. 410-ben írta De civitate Dei c. munkáját, miután a nyugati gótok Alarik vezetésével meghódították és elpusztították a várost. Ez valamiképpen könnyû volt, összevetve a mi feladatunkkal.
Mert az a vadállat, melynek vére a pénz (Hobbes), az a világrendszer, melytõl ma az emberiség kétharmada szenved, és amely teljesen nyíltan az egoizmust hirdeti alapelvének, éppen új diadalt készül ülni. Addig fegyverkezett, míg halálba vitt egy másik birodalmat, és egy gõgös, magát alávetni nem akarót háborúval tepert le, és úgy tûnik, vitathatatlan gyõztesként áll itt. Az egész világ meghajol elõtte. Aki nem teszi, azt vagy bolondnak nevezik, vagy elteszik láb alól.
Ebben a helyzetben nem túlbecsülhetõ jelentõségû, ha a bibliai üzenetbõl világos perspektívát és azt a bizonyosságot nyerhetjük, hogy ez a hatalom már megítéltetett, lábai szétmorzsolódnak, belsõ ellentmondásai gyógyíthatatlan betegségre utalnak, és hogy Isten Országának és üdvözítõ mûködésének jelei rejtetten növekednek köztünk. Ezt az Isten ítéletének közelsége és az Õ gyógyító, megmentõ - Isten Messiásában kinyilatkoztatott mûködése szerinti tájékozódást az Újszövetség a "kairos" fogalmával jelzi. Ez a döntés idõpontját jelenti, melyet nem szabad elszalasztani, de azt az Istentõl adott lehetõséget is, hogy megragadjuk ezt az idõpontot - hogy a halál hatalmaitól való függõségbe ágyazott önszeretettõl megtérjünk az Isten szeretetébõl fakadó, szabad életre igazságosságban.
Ez nemcsak a történelmi békeegyházak alapja és perspektívája, hanem számtalan keresztény bázisközösségé is szerte a Földön. Ezeknek a formái a klasszikus rendektõl a báziscsoportokig terjednek, tehát egyáltalán nem mindegyiküknek azonos az intenzitása, minõsége és kisugárzó ereje. Ezért nem is szabad õket idealizálni. De azt hiszem, hogy az áldozatok és szociális mozgalmaik harcához különleges módon kell hozzájárulniok [215].

1. A keresztény bázisközösségek szilárdan alapozhatnak a köztünk jelszerûen megkezdõdött Isten Országa rendíthetetlen reményére. Ezzel reményük messze túlnyúlik cselekvéseik eredményén, csalódásokon, saját gyöngeségeiken és magán a halálon is. Ennek a reménynek a kifejezõdése az imádságuk, szilárd belegyökerezésük abba a bibliai üzenetbe, hogy Isten maga segíti jogaikhoz a szegényeket, továbbá hogy megosztják az élet kenyerét meg a megmentés és felszabadítás kelyhét, közösségük Jézusban és Jézussal, a Messiással és az Õ szegényeivel. "Az Isten Országa nem evés és ivás, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben." (Róm 14,17) Ez a Szentlélekben való remény a harc minden erõfeszítésében levegõt, nagy lélegzetet biztosít, és örömet. Ezek a közösségek - már létükben, és nem csupán cselekedeteikben - jelei Isten szeretetteljes teremtõ erejének, Isten Lelke hatalmának, hogy saját énükre irányuló egyedeket átalakítson egy Istennel és egymással való új közösség embereivé. Természetesen a bázisközösségekben is vannak konfliktusok és válságok. De ezek a közösségek annak a bizonyságai, hogy a konfliktusokat és válságokat lehet másképp is megoldani, mint elnyomással és erõszakkal. Õk a föld sója és a világ világossága. Tekintettel éppen az intézményes egyházakkal kapcsolatban szerzett sok csalódásra, ezek a közösségek sok keresztény nõ és férfi számára a remény forrásai - azé a reményé, hogy Isten erõsebb, mint bûneink és halandóságunk.

2. A keresztény bázisközösségeknek és -csoportoknak nem kell tekintettel lenniök a pénztõl való függésre. Ezért képesek a tõke hatalmát - mely igényt tart arra, hogy döntsön az emberek és a természet életérõl és haláláról - néven nevezni és destruktív jellegében leleplezni. Ezáltal képesek áttörni azt a tabut, amely a tõke szaporításának mechanizmusát mint valami bálványt veszi körül, és szabad tereket kiharcolni. Így képesek, mint egykor Róma keresztényei, megtagadni e birodalom "császárától" a hódolatot, ami persze a kétharmadvilágban, az Impérium perifériáján, mártíriumhoz vezethet. Nem lenne szabad alábecsülni azt a hatalmat, mely a bázisközösségeknek ezen a helyen adatott. Az 500 éves kapitalista rendszer lényege a világ átkapitalizálása a hatalom és a gazdagság növelése érdekében. Ezért e rendszer idegeit érinti, ha egy közösség tagja Írországban azt mondja: "We are trying to marginalize money" (megpróbáljuk a peremre szorítani a pénzt). A bázisközösségek talán legfontosabb feladata, hogy annyira, amennyire lehetséges, visszaszorítsák európai társadalmunkban a látszólag mindent uraló pénz hatalmát. Itt nem többrõl és nem kevesebbrõl van szó, mint hogy megfosszuk hatalmától a Mammon halálos bálványát, és teret teremtsünk Isten szeretetének és az igazságosságnak. A bázisközösségek itt a mi nyugati társadalmunk minden spirituális, valamint szociális és ökológiai problémájának gyökerét érintik és befolyásolják. Itt adják a tájékozódás és a remény jeleit minden ember, s nemcsak a keresztények számára.

3. A látszólagos alternatívanélküliség idején a keresztény bázisközösségek és -csoportok képesek alternatív életet felmutatni, el egészen a vagyonközösségig, az ökologikus gazdálkodási módig, a férfiak és nõk közötti új kapcsolatokig és a bázisdemokratikus döntési formákig. Éppen a bürokratikus szocializmus gyöngeségét - hogy az emberek megújítása nélkül akart új társadalmi struktúrákat keresni - gyõzi le elvileg, és csírájában gyakorlatilag is egy-egy konkrét bázisközösség. Így ezek egy új kultúra sóját jelentik, és világosságot mások számára, akik e világrendszer sötétsége és félrevezetõ fényszórói között az igazságosság útját keresik. Minden másnál jobban szükségünk van annak példáira, hogy lehetségesek alternatívák. Természetesen sem a bibliai ígéretek, sem a realista analízis alapján nem indulhatunk ki abból, hogy minden ember bázisközösségekbe fog szervezõdni. Erre csak akkor kerül sor, amikor Isten Országa a maga teljességében eljön. De az alternatívák jelei ébren tartják az alternatívák és a transzformáció keresését, és nem hagyják kihalni a reményt. Ez fontos a rendszer áldozataival és a szociális mozgalmakkal folytatott közös munkában. Ez a koalícióképzõdés - stratégiai megfontolásaink értelmében - központi jelentõségû abbéli szerepük szempontjából, hogy a hosszú távú társadalmi változások katalizátorai legyenek.

Az igazságosság útja, melyet a keresztény bázisközösségek keresnek, és melyet csak értetlen emberek érthetnek félre világtól való menekülésként, nagy jelentõséggel bír a "magas politika" szempontjából, mivel kivonja magát evilág birodalmainak alapelve alól, és alapvetõ alternatívát él meg - mint a Messiás Názáreti Jézus, aki politikai-közgazdasági analízisét és ellentervét ezekben a szavakban foglalja össze tömören:

"Tudjátok, hogy akik uralkodóknak számítanak, elnyomják népeiket, és a hatalmasok visszaélnek az emberek fölötti hatalmukkal. De köztetek ne így legyen, hanem aki közületek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok, és aki közületek elsõ akar lenni, legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy kiszolgáltassa magát, hanem hogy szolgáljon, és odaadja életét sokakért váltságdíjként." (Mk 10,42-45)
Nos, a "kairos", az Európában és Európáért való döntési idõ kérdése szempontjából itt egy nagyon súlyos probléma jelentkezik, amely még 500 évnél is távolabbra nyúlik vissza a történelembe. Ez a nagyegyházak viszonyát érinti az államhoz és a hatalomhoz az ún. konstantini fordulat óta. Akkoriban, Kr. u. 312-ben Konstantin abbahagyta a keresztényüldözést és maga is kereszténnyé lett; néhány évtizeddel késõbb Theodosius császár államvallássá nyilvánította a kereszténységet. Nem lett ezzel kihúzva a szociáltörténeti talaj az állammal és a hatalommal szembeni õskeresztény-apokaliptikus magatartásmód alól? Nem kellett-e az egyházaknak új kiindulópontot találniok azzal az állammal és társadalommal szemben, mely önmagát elvileg nyitottnak nyilvánította a keresztény üzenet iránt? Nem lett volna-e Istennek az igazságosság, a béke és a teremtés megõrzése iránti szeretetének az elárulása, ha a világ iránti felelõsségnek és a világformálásnak ezt az esélyét nem ragadták volna meg? [216]
A dél-afrikai Kairos-dokumentum megkísérli, hogy az "államteológia, egyházteológia és prófétai teológia" megkülönböztetésével birkózzék meg ezzel a problémával, és Louise és Willy Schottroff bemutatták azokat a bibliai hagyományokat és azok magyarázati módjait, melyek e teológiatípusok mögött állnak [217].
Az államteológia azokban a szövegekben keresi bibliai megalapozását, melyekben a fiatal izraeli királyság Saul, Dávid és Salamon idején, Kr. e. a 10. században azon fáradozik, hogy különösen a szabad parasztok ellenállásával szemben (vö. Bírák könyve 9. f.) érvényre jusson.

Ehhez felhasználják a régi Kelet királyideológiáját, mely szerint a király mint Isten fia gondoskodik a biztonságról és békérõl kifelé, valamint a jogról, az igazságosságról és a jólétrõl befelé (vö. pl. 71. zsoltár). Jan Assmann egy hatásos monográfiában (Ma'at. Igazságosság és halhatatlanság a régi Egyiptomban, 1990) kidolgozta ennek az elképzelési komplexumnak az eredetét és struktúráját. A mi összefüggésünk szempontjából az a fontos, hogy egy létrejött osztálytársadalom helyzetében a király éppen azáltal garanciája az igazságosságnak, hogy a kicsiket és gyöngéket megvédi a mágnások (nagybirtokosok, hivatalnokok stb) túlerejével szemben. Assmann ezt az elvet "vertikális szolidaritásnak" nevezi (ma'at - igazságosság fölülrõl). Miután Izrael egyszer bevezette a királyságot, nyilvánvalóan ez volt az a pont, ahol össze lehetett kapcsolni Jahve jogakaratát a hagyományos elképzelésekkel, noha annak tulajdonképpen a nem-hierarchikus társadalmi struktúra felel meg (Assmann ezt a "horizontális szolidaritás" modelljének nevezi). Két olyan király van, Dávid az egész országra vonatkozóan és Jozija a déli országrészre vonatkozóan, akik a bibliai hagyományok tanúsága szerint közel kerültek az igazságosságot teremtõ királyság ideáljához. A Második Törvénykönyv klasszikusan fogalmazta meg, milyennek kell lennie annak a királynak, aki Jahve számára elfogadható és Izrael alternatív társadalomtervezetével összeegyeztethetõ lenne: legyen a népbõl származó, ne tolja magát a nép fölé, ne halmozza a kiváltságokat és szigorúan igazodjék a Jahve megszabta joghoz (MTörv 17,14-20). Ezt a modellt én "a hatalom megzabolázásának" nevezem. Összességében azonban Izraelben megbukott a királyság kísérlete (véglegesen 722-ben az északi, és 586-ban a déli országrész számára). Ahelyett, hogy jogot teremtettek volna a szegények és gyöngék számára a gazdagokkal és erõsekkel szemben, a királyok többségükben éppen a földarabolódó társadalom kifejezõi voltak.
A 9. századtól, Illés és Elizeus korától ezért a próféták szövetkeznek a szabad parasztokkal, a szegényekkel és az elnyomottakkal a királysággal szemben, hogy panaszt emeljenek Isten jogáért és igazságosságáért a hatalommal szemben. Ámosz, Izaiás és Mikeás a legismertebb nevek. Ezért adja a Kairos-dokumentum a prófétai teológia nevet ennek a kritikus kezdeményezésnek.
Az államteológia azonban mindenekelõtt egy újszövetségi szöveget szokott felvonultatni: Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levele 13. fejezetének 1-7. versét. Itt ez áll:

"Mindenki rendelje alá magát a kiemelt (nyilvános) hatalmaknak. Mert nem létezik (nyilvános) hatalom, csak Istentõl... Mert a (nyilvános) hatalom birtokosai nem a jótettõl rettentenek el, hanem a rossztól... " [218].
L. Schottroff kimutatta, hogy ez a szakasz azoknak a zsidó és keresztény szövegeknek a hagyományába tartozik, melyek megpróbálnak megbirkózni Isten népének azzal a helyzetével, hogy a világbirodalmak uralma alá került az önálló államiság Kr. e. 586-os összeomlásával.

A döntõ az, hogy a nép saját szövetségében megtartja annak szabadságát, hogy a Tóra, Isten akarata szerint éljen. Amíg ez lehetséges, korlátozott lojalitást lehet képviselni a világbirodalommal szemben (Jeremiás, Dániel, Jézus a Mk-evangéliumban, 12,13-17). A Róm 13-ban ehhez hozzájön, hogy a gyülekezet azt is elismerheti, ha a római világbirodalom nyilvános joga a gonosztettet megbünteti, a jótettet pedig megjutalmazza - hiszen Isten a jót akarja. Ezen a ponton tehát lehet lojalitási nyilatkozatot tenni. Ez azonban éppenséggel kevesebb, mint amennyit a Birodalom kíván. Mert az totális elismerést akar, megkívánja, hogy áldozatot mutassanak be a császárnak. Ezért kerül sor a Róm 13 értelmében vett, relatív lojalitási nyilatkozat ellenére a keresztényüldözésre, amint Jézus Pilátus elõtt tett kijelentése ellenére - miszerint Isten adta Pilátusnak a hatalmat, hatalma úgyszólván Istentõl jóváhagyott hatalom - a keresztre feszítésre. Így aztán a Jelenések könyvének 13. fejezete, mely ugyanazt a római birodalmat a mélység vadállataként ábrázolja, nem áll ellentmondásban a Róm 13-mal. A két szöveg közti feszültség annak a kifejezõdése, hogy az a gyülekezet, amely csak relatív lojalitást gyakorol a világbirodalommal szemben - tehát nem forgat a fejében közvetlen politikai átalakítást, de az abszolút engedelmességre mondott "nem"-e és alternatív élete révén kivonja magát e birodalom struktúráiból -, megszüntethetetlen konfliktusban él a rendszerrel, és szélsõséges esetekben mártíriumot szenved.
A Róm 13,1-7-tel tehát semmiféle államteológia nem alapozható meg, sõt, közvetlen etikai útmutatások sem olvashatók ki belõle arra az esetre, ha a keresztények egyszer maguk ragadják meg a politikai hatalmat. Erre nézve az egész Újszövetségben egyetlen egy szöveg sem található, mivel ez kívül esett az õskereszténység konkrét szocio-politikai feltételein. Mi tehát a teendõ, ha ez a helyzet bekövetkezik?
Mindenekelõtt meg kell állapítani, hogy ez egyáltalán legitim kérdés-e. Minden új történelmi helyzetet a bibliai hagyományok szelleme, és nem a betû szerint kell megítélni. A Biblia maga azt a folyamatos fáradozást tükrözi, hogy minden történelmi kihívást az Istennel kapcsolatos addigi hittapasztatatok segítségével dolgozzanak fel. És éppenséggel létezik egy kapcsolódási pont a héber Bibliában, amikor is Izraelnek, mely késõbb északi és déli országrészre szakadt, a Kr. e. 11. és 6. sz. között azzal a ténnyel kellett szembenéznie, hogy olyan királyság volt, mint a többi népeké. Ebben a korszakban ment végbe az a - késõbb megbukott - kísérlet, hogy a királyság politikai-közgazdasági struktúráját hozzákössék a Jahve szabta joghoz, hogy megzabolázzák a hatalmat. Amennyiben a nyugati egyházak (és teológusok) Konstantin után megkísérelték, hogy a hatalmat a joghoz kössék és egyidejûleg prófétai, kritikus-konstruktív távolságot tartsanak a hatalommal szemben, hivatkozhattak Izrael történetének egy bizonyos fázisára, még ha az kudarcba fulladt is. Igazolódott-e ez a kezdeményezés a nyugati történelemben, és tekintettel Európa jelenlegi helyzetére a világrendszerben, legitim opció-e még? Erre a kérdésre és a lehetséges válaszokra itt csak utalhatunk, és további intenzív feldolgozást igényelnek.
Elõször is egy csapdától kell óvni. Nem minden jog azonos egymással. A régi izraeli jog egy, a konfliktuspartnerek közti assszimmetrikus hatalmi helyzetben próbálja meg Jahve szeretõ, megmentõ cselekvésének megfelelõen a gyöngébbet óvni és támogatni. Az "ítélni, bíráskodni" héber szava, a "saphat" azt jelenti: egy zavart viszonyt helyrehozni. Ezért a "bíró" "megmentõt" is jelent, nevezetesen a szegények és gyöngék megmentõjét [219]. Ezért az igazságosságot bibliai értelemben mindig a gyöngébb felõl, "alulról" kell nézni. A római jog viszont a birtok és a birtoklók védelme. Ennek figyelmen kívül hagyása vezette Luthert végzetes félreértésére és téves magatartására a parasztháborút illetõen, ami - a birodalmi jog római minta szerinti reformjának minden teológiailag fontos megfontolása ellenére - a keletkezõben lévõ abszolutizmus tiszta alátámasztásaként hatott [220].
Azonban a mai helyzetre való tekintettel és figyelembe véve Európa 500 éves történetét a világrendszerben, mindenekelõtt azt a problémát kell teljesen újra feldolgozni, amely csak úgy hemzseg a kétértelmûségektõl, és amely elködösíti az egyházak teológiai ítélõerejét, nevezetesen a demokrácia, és annak nyomán a szabadság problémáját. Úgy tûnik, a nyugati egyházaknak itt könnyû dolguk van. Mert nincs-e a demokratikus jog- és alkotmányos állam a definíciója értelmében a joghoz kötve, és ezért "a hatalom megzabolázásának" hagyományában nem eleve legitim-e teológiailag?
Itt igen részletesen meg kellene vizsgálni a jog és az alkotmányok történetét a nyugati kapitalista államokban. Természetesen vannak e területen olyan vívmányok, melyeket meg kell védeni, jobban mondva: melyekhez kapcsolódni lehet, hogy kiépítsük és továbbfejlesszük õket. Ezek közé tartozik minden bizonnyal a politikai hatalom ellenõrzése a hatalommegosztás révén, vagy az emberi jogok - különösen, ha az egyéni polgári jogokat kiegészítik a szociális és ökológiai jogokkal, amint ezt az ENSZ keretében megkísérlik. De voltak és vannak a demokrácia nyugati formájának - éppenséggel fokozódóan nagy - hiányosságai, melyeket még a demokrácia kérdése teológiai átlátásának igen tiszteletreméltó kísérletei is alig vesznek észre [221].
John Locke, a nyugati alkotmányok atyja óta a polgári állam fõ feladatának a tulajdon védelmét tekintik [222]. Eközben a tulajdont nemcsak a javak és termelõeszközök tulajdonaként határozzák, hanem a saját személy, és különösen a saját munkaerõ, valamint a személyes jogok tulajdonaként is. Csak azt nem kérdezik meg, melyik tulajdonos rendelkezik több hatalommal a szocio-közgazdasági harcban, a munkaerõ tulajdonosa, vagy a termelõeszközök tulajdonosa. Ily módon az állam végsõ soron az erõsebbeket védelmezi (nevezetesen a tõketulajdonosokat), ha a gyöngébbek nem harcolják ki jogaikat. Ez a tendencia megmaradt azután is, hogy megszüntették a rabszolgaságot, a nyugati demokrácia gyanús születési hibáját.
A probléma az utóbbi húsz évben annál is inkább kiélezõdik, hogy a tõke transznacionalizálódott, és ily módon még jobban kivonta magát a politikai intézmények ellenõrzése alól. Az EK keretében ehhez még hozzájön, hogy a piac anélkül jött létre, hogy léteznék egy törvényhozói illetékességgel és a hatékony szociálpolitika lehetõségével rendelkezõ, reprezentatív parlament. Azonkívül, mint mondtuk, a tõkének sikerült a fejlõdés legutóbbi fázisában megnyernie az államot a maga koncentrációs és akkumulációs érdekeinek, és ugyanakkor a munkásmozgalom által kiharcolt szociális jogokat még a centrum országaiban is egyre jobban leépítenie.
Amint láttuk, kormányaink nemcsak különösen szívesen támogatják nemzetközileg az antidemokratikus vagy látszólag demokratikus kormányokat, amennyiben azok csak a nyugati tõke számára biztosítanak szabad kezet, hanem a 7 nagy ipari nemzet (G7) gazdasági csúcsának formájában közösen viselik a teljes felelõsséget is azon világgazdasági intézmények plutokráciájáért, melyek szinte diktatórikus teljhatalmat gyakorolnak a kétharmadvilág eladósodott országain. Az alacsonyabb és közepes intenzitású biztonsági stratégiák alkotják az erõszakos eszközöket annak megakadályozására, hogy szociális mozgalmak igazságosabb és demokratikusabb társadalmi rendet fejlesszenek ki. Ráadásul a 2. Santa Fé-dokumentum azt mutatja, mint mondtuk, hogy maga a demokrácia fogalma még - liberális eredetén túlmenõen - a birtokhoz kötõdik. E dokumentum ugyanis a demokrácia társadalmi tartalmának a szabad tõkepiacot és a szabad vállalkozást nevezi. A politikai intézmények közül a választott kormányokat "idõleges kormányokként" értékeli le. Fontosabbak a hadsereg, a civil bürokrácia és a rendõrséget magában foglaló igazságszolgáltatás "permanens kormányzati formái" - mondja a dokumentum, és mindezt "demokratikus kapitalizmusnak" nevezi.
Ez azt mutatja, hogy a szabadság fogalmát is, mely a demokrácia fogalmával együtt meghatározza a nyugati ideológiát, ugyanaz a kétértelmûség jellemzi. A szabadság a liberális világpiacon az erõsebb hatalmát jelenti, el egészen az 500 éve alávetettek adósságszolgaságáig a függõvé tett országokban. És ahol a centrum országaiban az állami szociál- és rendpolitika, valamint a szakszervezetek ellenhatalma révén viszonylag védik is a gyöngébbek szabadságát, a tõke transznacionális hatalma egyre jobban aláássa ezeket a jogokat. A "demokrácia" és a "szabadság" témáit tehát sosem szabad tisztán politikai témaként megragadni, hanem mindig politikai-közgazdasági összefüggésükben kell látni õket.
Éppen ebben a helyzetben veszélyes különösen az a teológia, melyet a dél-afrikai Kairos-dokumentum egyházteológiának nevez. Ez "kiengesztelõdésrõl" beszél, de a hatalmasokkal való "kompromisszumra" gondol. Egy aszimmetrikus hatalmi helyzetben ez annyit jelent, mint az erõsebb pártjára állni. A kiengesztelõdés igazságosság és jóvátétel nélkül nem más, mint a jogtalanság folytatása. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyja, hogy az ellenségszeretet az Újszövetségben azt jelenti, hogy az ellenséget áldással, imádsággal, szeretettel és az igazság nyílt megvallásával megtérésre, egy új közösség értelmében vett megváltozásra juttatjuk el [223].
Mi következik mindebbõl a nagyegyházak számára, tekintettel Európa 500 éves történetére és új hatalmi koncentrációjára?

- Ha szemügyre vesszük azokat a rémtetteket, melyeket ebben az idõszakban Krisztus és az egyház nevében elkövettek, akár negatív istenbizonyítékról is beszélhetünk. Krisztus képét sok esetben teljesen elhomályosították, sõt ellenkezõjére fordították, kezdve attól, amit Las Casas írt, a misszió és a gyarmatosítás sokféle tudatos vagy öntudatlan azonosításán és szövetségén keresztül odáig, hogy a német keresztények támogatták Hitlert, és Bush istenkáromló módon imádkozott az Öböl-háború kapcsán. 1992 az az év, amelyben nekünk és egyházainknak - ha azt akarjuk, hogy továbbra is megszólíthatók legyünk mint keresztények és Krisztus egyházai - megvan az az esélyünk, hogy nyilvánosan és egyértelmûen szakítsunk minden a hatalommal konformis "államteológiával" és elleplezõ "egyházteológiával". Egyben a nyugati demokrácia fogalma és valósága is vizsgázik. A kritérium az a kérdés, hogy nemzeti és európai alkotmányainkban és intézményeinkben, valamint az ENSZ nemzetközi alkotmányaiban hol védik meg a jogot (a bibliai hagyományok értelmében a szegények jogaként!), és hol nem. Ahol nem védik meg, ott prófétailag föl kell lépnünk a gyöngébbek jogáért, és nem a többség jogáért, és ennek érdekében új, demokratikus struktúrákat is kell követelnünk, éppen egy olyan, részben még nyitott helyzetben, mint a jelenlegi helyzet Nyugat-Európában.
- Tekintettel a világgazdasági struktúrákra, teljes nyíltsággal, meg a demokrácia és a szabadság nevében részt veszünk a transznacionális tõke diktatúrájában és annak gyilkos konfliktus-stratégiákkal történõ biztosításában. A nagyegyházak nem vették észre, hogy 500 év óta az abszolút engedelmességet követelõ hatalom kérdése áttevõdött a politikáról a gazdaságra. Ezért nekünk mint keresztényeknek és egyházaknak - tekintettel az 500 éves kizsákmányolás és népirtás áldozatainak kiáltására - alapvetõen ellene kell mondanunk nemcsak az állam- és egyházteológiának, hanem a kapitalista gazdaság törvényeihez alkalmazkodott teológiának is. A gazdasági teológia a császárnak bemutatott áldozat, mai feltételek között. Itt a piacról nem mint az emberek által termelt javaknak az emberi alapigények kielégítésére történõ biztosítása és elosztása eszközérõl van szó. Erre igent lehet mondani, amint a Róm 13 tette a római birodalom jogi funkciójára vonatkozóan. De arra vagyunk hivatva, hogy nemet mondjunk a világgazdaság kapitalista, ún. szabad piacára, amely a mind nagyobb hatalom és gazdagság akkumulációjára rendezkedett be, és amely ma "totális piacként" kínálja magát (Hinkelammert).

Európa nagyegyházainak ez az ellenemondása a gazdasági-, állam- és egyházteológiának hogyan képzelhetõ el? Teológiailag nézve a bûnvallás lenne a kézenfekvõ forma. Dietrich Bonhoeffer javasolt egy ilyet, amely - jóllehet a náci diktatúra zsidóüldözésének meghatározott kontextusában fogalmazta meg - az egész 500 éves korszakra vonatkozó lényeget kimondja:

"Az egyház megvallja, hogy látta a brutális erõszak önkényes alkalmazását, számtalan ártatlan testi és lelki szenvedését, az elnyomást, a gyûlöletet és a gyilkolást, anélkül hogy fölemelte volna a szavát és utakat talált volna arra, hogy segítségükre siessen. Bûnössé vált Jézus Krisztus leggyöngébb és legvédtelenebb testvérei életének pusztulásában." [224]
Ám ha az ember látja azt az aggodalmaskodást, ahogyan a német egyházak magához a Stuttgarti Bûnvallomáshoz viszonyultak [225], és hogy mennyire ki vannak téve az igazságosság, a béke és a teremtés megõrzése zsinati folyamatának az ökumenikus összejöveteleken alkotott megfogalmazásai annak a veszélynek, hogy tisztán retorikai célokat szolgáljanak, akkor habozik, hogy egyszerûen az egyházak bûnvallomásáért dolgozzék.
Ha az egyházak egyáltalán észreveszik 1992-ben azt a szellemi kötelezettséget, ill. esélyt, hogy lépéseket tegyenek a bûnbánat irányában - aminek a gyülekezetek és a nagyegyházak társadalmi helyzetében kevés jele mutatkozik -, akkor ez csak abban az esetben tekinthetõ komolynak, ha világos következtetéseket vonnak le a (strukturális) létre és cselekvésre nézve, az említett kettõs stratégia értelmében. Ami a létet illeti, mindenekelõtt arról van szó, hogy az egyházi pénzügyi és szolgálati struktúrákat kivonják a kapitalista pénzgazdaság szövevényébõl. A cselekvést illetõen a megtérés magva abban állna, hogy világosan támogatják a nyugat-európai rendszer befolyásától szenvedõk önsegélyezõ szervezeteit és a velük szolidáris mozgalmakat Európán belül és kívül. Ezek tagadásait, alternatívaépítéseit, politikai követelményeit együtthordozni azt jelentené, hogy szoros közösségbe lépnének azokkal, akik a Biblia felvilágosítása szerint az elsõk Isten Országában - és így talán utolsókként maguk is részesülhetnének Isten Országában. Itt vetõdik azonban fel Nikodémus kérdése: "Hogyan történhetik meg ez?" (Jn 3)
A dél-afrikai és közép-amerikai Kairos-dokumentumok és a kétharmadvilág egyik teológuscsoportja által kidolgozott Damaszkusz-dokumentum [226] ilyen bûnbánatra és megtérésre szólított fel minket. De mi, európai férfiak és nõk sosem jutnánk el erre a megtérésre, ha csak a követelést hallanánk meg benne. Tudjuk, hogy ezt a követelményt sem mint egyének, sem mint egyházak nem vagyunk képesek teljesíteni. Mert ha teljesíteni akarnánk, hogyan lennénk képesek jóvátenni azt az adósságot, melyet az 500 éves kizsákmányolással és népirtással vettünk magunkra? És hogyan lennénk képesek egyszerre lerázni magunkról "a bûn" történelmileg megnõtt "struktúráit", vagy átépíteni õket az igazságosság és a jóvátétel struktúráivá, aminek megtérésünk döntõ részét kellene jelentenie? A mi helyzetünkben kézzelfogható számunkra az, amit a klasszikus teológia áteredõ bûnnek nevezett [227]. Ezért félünk és nem látunk kivezetõ utat. Számunkra, az igazságtalanok számára csak úgy kezdõdhetik el az igazságosság, hogy igazságtalanságunk áldozatai kezdeményezik a mi elfogadásunkat. Ez azáltal történik, hogy felszólítanak minket, az ellenségeiket, váljunk barátaikká, és az igazságosságért folytatott harcukban álljunk az õ oldalukra. Máté evangéliumában az áll (25,31 kk.), hogy Jézus azokban rejtõzik, akik éheznek, szomjaznak, nincsen ruhájuk és házuk, és akiktõl elrabolták szabadságukat. Ezt mi többnyire követelménynek halljuk. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy képesek vagyunk találkozni Istennel a szegényekben, ha szolidárissá válunk azokkal, akiknek alapigényeit a rendszer lábbal tapossa. Krisztus jelen van a szegényekben, akikben megbocsátást kínál nekünk, amennyiben elõfeltételek nélkül meghív minket, hogy álljunk az õ oldalukra és ezzel Isten oldalára. Az általunk elnyomottak meghívása nélkül, anélkül, hogy mi erre a meghívásra válaszolva szoros kapcsolatba lépnénk velük, nem adathatik meg nekünk a felszabadulás öröme.

A jezsuiták paraguayi "Misszió"-járól szóló filmben van egy hatásos jelenet. Egy jezsuita meggyõzi az egyik spanyol rabszolgavadászt, hogy megszabadulhat bûnétõl, ha fegyvereit elviszi az indiókhoz és bocsánatot kér. A film azt mutatja, hogyan cipeli fel a férfi a nehéz köteget a hegyre és hogyan esik térdre az indiók elõtt, akik egy pillanatra felemelik a fegyvereket, hogy lelõjék a gyûlölt ellenséget. De aztán egyikük kést fog és elvágja a tartókötelet. A fegyverköteg legurul a hegyrõl, az ellenségek átölelhetik egymást, és a "megtért" spanyol ettõl kezdve az õ oldalukon él és harcol.
Így a Kairos-dokumentumok annak jelei, hogy Isten az áldozatainkban, az általunk Megfeszítettben és az Õ szegényeiben akar elfogadni minket, egy késvágással megszabadítani a múlt bûnétõl és terhétõl, ha készek vagyunk engedni, hogy átöleljenek minket, és készek vagyunk az õ oldalukra állni harcukban, hogy további ellenségeket nyerjünk meg barátoknak. Ezt nevezi a klasszikus teológia "Isten igazságossága hitbõl való elfogadásának" (Róm 3,21-22). Ez odavezet, hogy "az igazságtalanság fegyvereit" átkovácsoljuk "az igazságosság fegyvereivé" (Róm 6,13). És odavezet, hogy nem alkalmazkodunk "evilág struktúráihoz" ("skhémata tou kosmou"), és felismerjük és megtesszük a "jótevõ, jó és tökéletes" Isten akaratát (Róm 12,2).


Jegyzetek

1. Vö. többek között U. Duchrow, 1990; J. de Santa Ana, 1990; A. G. Frank - M. Fuentes-Frank, 1990.
2. Vö. Junge Kirche, 1990, 556. o.
3. Vö. J. de Santa Ana, i. m.
4. Vö. U. Duchrow, G. Eisenbürger, J. Hippler, 1991.
5. Továbbiak e kezdeményezés módszeréhez ld. alább, az 5. szakaszban.
6. Idézi G. Gutiérrez, 1990, 141. o.
7. Idézi Las Casas, 1541-42 ad. Enzensberger, 13. o.
8. Idézi Gutiérrez, i. m. 197. o.; vö. Las Casas, i. m. 26. o.
9. Las Casas, i. m. 27. o.
10. 64. o.
11. F. Mires, 1989. Az európai-nyugati uralomtól szenvedõ Latin-Amerika egész történetéhez ld. Galeano, 1985.
12. Uo. 13. o.
13. Vö. C. Bauer, 1965.
14a. Vö. K. G. Zinn, 1989, 62. o.
14b. Ld. Armstrong.
15. Vö. Mires, i. m. 17. kk. o.
16. Vö. G. Ogger, 1978.
17. Vö. Mires, i. m. 15. o.
18. Las Casas, i. m. 85. o.; vö. Luther a bankokról és a kereskedelmi társaságokról, s azok monopolpraktikáiról: "... Minden áru a kezükben van, és azt csinálnak vele, amit akarnak, és minden szégyen nélkül ûzik a föntebb említett dolgokat; tetszésük szerint emelik és csökkentik az árakat, elnyomnak és tönkretesznek minden kiskereskedõt, amint a cápa a kis halakat a tengerben, éppen mintha Isten teremtményeinek urai lennének, akiket a hit és a szeretet egyetlen törvénye sem köt." - Von Kaufshandlung und Wucher, 1524; vö. U. Duchrow, 1987, 81. o.
19. Vö. U. Duchrow, 1988, 16-17. o.
20. Wallerstein, i. m. 30-31. o.
21. Vö. Wallerstein, i. m. 32. kk. o.
22. Vö. uo. 99. kk. o.
23. Vö. K. G. Zinn, i. m. 108. kk. o.
24. Vö. Wallerstein, i. m. 111. kk. o.
25. Vö. Zinn, i. m. 55. és 226. kk. o.
26. Vö. Zinn, i. m. 24. kk. és 55. kk. o.
27. Vö. Kennedy, i. m. 33. o.
28. Uo. 7. o.
29. Uo. 150. kk. o.
30. Uo. 170. kk. és 201. kk. o.
31. Uo. 176. o.
32. Uo. 245. kk. o.
33. Uo. 249. kk. o.
34. Uo. 252. o.
35. Vö. U. Duchrow, 1987, 149. o.
36. Vö. Todorov, i. m. 18. kk. és Mires, i. m. 36. o.
37. Vö. Mires, i. m. 42. o.
38. Uo. 82. kk. o.
39. Uo. 32. kk. o.
40. A következõkhöz vö. Mires, i. m. 67. kk. o.
41. Uo. 71. o.
42. Idézi Mires, i. m. 74. o.
43. Vö. uo. 77. o.
44. Vö. uo. 101. kk. és 125. kk. o.
45. Vö. uo. 210. kk. o.
46. Vö. uo. 120. kk. és 147. kk. o., valamint Gutiérrez, i. m.
47. E folyamatot illetõen ld. Gutiérrez, i. m. 166. kk. o.
48. Vö. U. Duchrow, 1987, 42. kk. o., és uõ., 1988, 17. kk. o.
49. Vö. pl. Wallerstein, i. m. 42. kk. o., és Zinn, i. m. 267. o.
50. Kennedy, i. m. 69. kk. o. és több helyen.
51. Vö. uo. 103. o.; Wallerstein, i. m. 265. kk. o., és Mires, i. m. 12. kk. o.
52. Vö. H. Lüthi, 1967
53. Wallerstein, i. m. 47. o.
54. A következõkhöz vö. Wallerstein, i. m. 271. kk., Kennedy, i. m. 85. kk., és M. Beaud, i. m. 25. kk. o.
55. Vö. az elõzõ jegyzeten kívül Kennedy, i. m. 78. kk., M. Beaud, i. m. 27. kk., valamint C. Hill, 1966 és 1969.
56. Wallerstein, i. m. 341. kk. o.
57. Uo. 344 kk. o.
58. Az egészhez ld. uo. 346. kk. o.
59. E. Meueler, 1974, 30-31. o.
60. Vö. még G. K. Lewis, 1978 és O. Patterson, 1973.
61. Vö. W. Rodney, 1973, 103. kk. o.
62. Vö. M. Beaud, i. m. 41-42. o., kapcsolódva a marxi analízisekhez; U. Duchrow, 1988, 22. kk. o.
63. Vö. Macpherson, 1967, 21. kk. és 1987, 133. kk. o.
64. Locke-hoz általában ld. Macpherson 1967, 219. kk., Binswanger 1982a és M. Beaud, i. m. 33. kk. o. E hagyománynak az NSZK alaptörvényét illetõ jelentõségérõl ld. Krölls, 1988.
65. Vö. Locke, i. m. 5. f., 215. kk. o., és Binswanger, 1982b, 35. o.
66. Vö. Duchrow, 1990, 12. o.
67. Vö. Binswanger 1982a, 97. kk. o.
68. Vö. uo. 102. kk. és 110. kk., valamint uõ., 1982b, 35. o.
69. Vö. Binswanger, 1982a, 116. kk. o.
70. Vö. Binswanger, 1982b és 1985.
71. Vö. W. Carey, 1792, 67. kk. és 81. kk. o. Mindenesetre megállapítja, hogy a missziónak sem erõszakot alkalmaznia, sem profitra szert tennie nem szabad, tehát kifejezi jószándékát, anélkül hogy átlátná a kereskedelem és a misszió struktúrális összekapcsolódásának fatalitását.
72. Ezt a szöveget Aleida Assmann-nek köszönhetem.
73. Galeano, 1985, 218-219. o. Vö. Caraman, 1979. A Ricci vezette kínai, és a Nobili vezette indiai jezsuita misszió analóg példáit helyhiány miatt kihagyom.
74. Vö. H.-W. Gensichen, TRE IX. kötet, 504. kk., és Ch. Chaney, 1976, 9. kk. o.
75. Vö. E. Williams, 1970, 255. kk.; M. R. Trouillot, 1990, 40. o. kk., és e drámai anyag mûvészi kidolgozását Anna Seghers Die Hochzeit von Haiti (A haiti esküvõ) c. karibi történetében, 1976.
76. Az utalást erre a költeményre Aleida Assmann-nek köszönhetem.
77. Vö. E. Williams, 1964, 132. kk. o.
78. Tömör, jó áttekintést nyújt M. Beaud, 1981, 64. kk. o.
79. A következõkhöz ld. Polányi, 1978, 67. kk. o.
80. Uo. 68. o.
81. Uo. 69. o. Ld. a kapitalista-ipari termelés és piacosítás e gyakran ábrázolt sémájának rövid összefoglalását M. Beaud, i. m. 72-73. és 125. kk. o.
82. Binswanger, 1982b, 35. o.; vö. uõ., 1985.
83. Vö. Duchrow, 1990, 13. kk. o.
84. I. m. 108-109. o.
85. Binswanger, 1982b, 96. o.
86. F. Hinkelammert, 1985.
87. Galeano, 1985, 198. kk. o.; vö. M. Beaud, i. m. 115. kk. o.
88. Vö. P. Kennedy, 1987, 29. kk. o.
89. Galeano, i. m. 221. o.
90. Vö. Galeano, i. m. 205. és 228. kk. o.
91. Lemondok e gyakran tárgyalt folyamat köteteket megtöltõ ábrázolásáról, és csak rövid bemutatására utalok: M. Beaud, i. m. 102. kk. o.
92. Vö. Duchrow, 1990, 17. kk., valamint Polányi, i. m. 182. kk. o.
93. E fázis áttekintését irodalommal együtt ld. K. Kupisch, 1966, 68. kk. o.
94. Vö. uo. 80. kk. o.
95. Vö. Duchrow, 1987, 1. fej.
96. Vö. K. Kupisch, i. m. 104. o.
97. Vö. uo. 105. kk. o.
98. Ld. F. Heyer áttekintését, 1963, 135. kk. o.
99. Ld. H. W. Gensichen (1962) és W. Gern (1985) áttekintõ cikkeit, valamint H. Gründer (1982) történeti mûvét, és L. Wirth (1991) brazíliai esettanulmányát.
100. Fabrihoz ld. K.J. Bade, 1975.
101. Uo. 95. o.
102. Fabri, 1879, 101. o.; hozzá Gern, i. m. 153. o.
103. Vö. uo. 158. kk. o.
104. K. M. Panikkar, 1955, 406. kk. o.
105. 141. o.
106. 144. o.
107. Vö. még Kennedy, i. m. 301. kk. o.
108. Beaud, i. m. 146. o.
109. Beaud, i. m. 146. o.
110. Vö. Beaud, i. m. 156. o., és J. Hirsch, 1986 és 1990.
111. Vö. G. Granados - E. Gurgsdies, 1985, 160. o.
112. Uo. 165. kk. o.
113. Vö. K. Nair - M. Opperskalski, 1988.
114. N. Chomsky, Turning the Tide, South End Press, 1985. 48. oldal.
115. Ld. a rövid összefoglalást: R. H. Strahm, 1985, 195. kk., és F. Fanon, 1981.
116. Ennek elõzetes munkája Karlheinz Dejung disszertációja, 1973. A gazdasági igazságosság kérdésérõl tett hivatalos ökumenikus állásfoglalások áttekintését nyújtja R. van Drimmelen, 1989.
117. Hirsch, 1990. 104. o., visszautalva Hirsch - Roth, 1986, 78. kk-ra.
118. Fröbel-Heinrich-Kreye, 1977 és 1986.
119. 105. o.
120. Vö. Dohse-Jürgens-Malsch, 1989 és Jürgens-Malsch, 1984.
121. FR 1991. 7. 25-i tájékoztatójából.
122. 107. o.
123. Vö. Hirsch, i. m. 107. o.
124. Vö. Duchrow, 1990, további irodalommal.
125. Alapvetõen A. Schubert, 1985.
126. Mint valami krimiregényben olvasható: W. Greider, 1987.
127. Ld. a szemléletes áttekintést: Strahm, i. m. 108. kk. o.
128. Budhoo, 1990.
129. Vö. F.F. Clairemonte, 1989.
130. A.G. Frank, 1988 a és b.
131. Ld. részletesen Duchrow-Eisenbürger-Hippler, 1991.
132. Vö. uo. 246. kk. o.
133. Ld. újabban J. Hippler, 1991.
133+. Ld. New York Times, 1992. márc. 8.
134. Vö. pl. Schäfer, 1988.
135. Vö. Duchrow-Eisenbürger-Hippler, i. m.
136. Vö. ÖRK, Seoul, 1990, 29. kk. o. és ÖRK, Canberra, 1991, 6. és 19. kk. o.
137. 19. o.
138. Vö. E. Dussel, 1990.
139. Hans-Jürgen Krahl, 1971.
140. Vö. Duchrow, 1987, 176. o.
141. 32. o.
142. 34. o.
143. 36. o.
144. Galtung, 1973.
145. 16. o.
146. Különösen kiemelendõ a differenciált és kritikus "Az EK-belsõpiac fekete könyve" - M. Heine, 1991 -, továbbá F. Deppe, 1989 és W. Kessler, 1989. A kapitalista fejlõdés és a belsõpiac központi összefüggését mindenekelõtt J. Klass, 1989 hangsúlyozza. Bevezetésül szolgálhat M. Elsner, 1990 tömör áttekintése. Ld. a belsõpiac annotált irodalomjegyzékét is e tanulmány végén.
147. A 16 kötetet egy "Európa '92" nevû írásban foglalták össze. A tanulmány eredetileg csak azzal a korlátozott feladattal rendelkezett, hogy kiemelje a belsõpiac meg nem valósulásának hátrányait, de újból és újból úgy hivatkoztak rá, mint e belsõpiac általános igazolására.
148. Többek között M. Heine, 1991, 21. o.; vö. M. Gück, 1990.
149. Vö. Kessler, 1989, 15. o.
150. Vö. J. Goldberg in. F. Deppe, 1989, 69 kk. o.
151. Vö. Frank, 1988 és Clairemonte, 1989.
152. Heine, 1991, 13 kk. o.; vö. Duchrow 1987, 183. kk. o.
153. Heine, 1991, 13. o.
154. Ld. a 2. szakaszt az annotált irodalmi listában, a 11. kk. tételeket, valamint M. Metzger in F. Deppe, 1989, 77. kk. o. Kiváló "didaktikus anyaggyûjteményt" állított össze J. Zimmermann, 1991.
155. Vö. Susan George, 1988, és a svájci adósságtalanítási modell.
156. Vö. D. Budhoo, 1990.
157. Vö. F. Hinkelammert, 1991.
158. M. Metzger in M. Heine, 1991, 78. o.
159. Ld. uo. 79. o.
160. Vö. különösen B. Götzmann és V. Seifert in M. Heine, 1991, 4l. kk. o.; sajátosan Németország regionális fejlõdésérõl ld. M. Heine, uo. 59. kk. o.
161. M. Heine, 1991, 47. o.
162. M. Heine, 1991, 55. o.
163. FR, 1991. VII. 16.
164. Uo.
165. Ld. az annotált irodalomjegyzék 5. pontját, valamint G. Nübel in M. Heine, 1991, 133. kk. o.
166. BUKO-agrokoordináció; ld. az annotált irodalomjegyzék 11-12. pontját.
167. Vö. F. Segbers, 1990.
168. Ld. az annotált irodalomjegyzék 3. szakaszát, valamint Reis-Wienand, 1990 és J. Hölscher-D. beckmann in M. Heine, 1991, 25. kk. és 115. kk. o., valamint J. Goldberg in F. Deppe, 1989, 83. kk. o.
169. Vö. különösen Hölscher, i. m.
170. In Reis-Wienand, 1990, 421. kk. o.
171. In M. Heine, 1991, 127. o.
172. Uo.
173. Uo. 130. o.
174. Vö. C. Springe, 1990.
175. Alapvetõen S. Schunter-Kleemann, 1990 és uõ., 1991. Vö. A. Eimermacher in F. Deppe, 1989, 148. kk. és Chr. Springe, 1990, valamint S. Born és M. Prinzler "Didaktikus anyaggyûjteménye".
176. Vö. Schunter-Kleemann, 1991, 83. o.
177. Uo. 84. kk. o.
178. A különbözõ csoportok, és a belsõpiacnak az õ helyzetükre gyakorolt hatásai differenciált analízisét nyújtja Imbusch, 1991.
179. Uo. 41. kk. o.
180. Uo. 14. o.
181. Uo. 26. kk. o.
182. Vö. A. Cruz, 1990.
183. Uo. 3-4. o.
184. Vö. Cruz, 1990, 5-6. o.
185. Imbusch, 1991, 8. o.
186. Ld. a 6. szakaszt az annotált irodalomjegyzékben. Vö. E. U. v. Weizsäcker, 1990, C. Hey in F. Deppe, 1989, 165. kk. és A. Kasper-A. Schikora in M. Heine, 1991, 95. kk. o.
187. 5. o.
188. 5-6. o.
189. Vö. J. Klass, 1989, 126. o.
190. Vö. A.G. Frank, 1991.
191. Vö. U. Duchrow, 1991, 65. o.
192. Vö. uo. az utószó, 247. kk. o.
193. Vö. V. Böge in F. Deppe, 1989, 236. kk. o.
194. Vö. U. Duchrow, 1991, 44-45. o.
195. In: BürgerInnen kontrollieren die Polizei és más írások, 1990, 4. o.
196. In: G. Renner, 1990, 129. o.
197. M. Heine,1991, 199. o.
198. Vö. C. Hamelink,1991, és a Limai Nyilatkozat.
199. Vö. A. M. Frank - M. Fuentes-Frank, 1990 és J. de Santa Ana, 1990.
200. F. Betto, 1990.
201. X. Gorastiaga, 1990, 7. o. (és in CCPD for Change 4, 1990 is).
202. P. de Pury, 1983. A kérdésfelvetéshez ld. W. Kessler, 1991.
203. Vö. Duchrow, 1988, 3. rész további irodalommal.
204. Vö. Santa Ana, 1990; Frank - Frank-Fuentes, 1990; Hirsch, 1990.
205. Vö. J. van de Leyden, 1991.
206. Vö. B. Unmüssig, 1991.
207. Kapcsolatfelvételi cím: Cees Hamelink, Institute for Social Studies, P.O.Box 90733, NL-2509 LS The Hague.
208. Luise és Willy Schottroff, 1988, 71. o.
209. Vö. P. Nogueira, 1991.
210. Vö. K. Wengst, 1986.
211. Ld. e szöveg szemnyitogató magyarázatát: T. Veerkamp, 1989.
212. Vö. U. Duchrow, 1988, 19-20. o.
213. Vö. P. Lampe, 1978, és ehhez U. Duchrow, 1988.
214. Vö. U. Duchrow, 1983, 181. kk. o. Ott megtalálható annak a kritikája is, ahogyan Ágoston végigvezeti a témát.
215. Vö. G. Breidenstein, 1990.
216. Az ez irányú különbözõ kísérleteket Ágostonon és a középkoron keresztül Lutherig, részletesen bemutattam "Christenheit und Weltverantwortung" c. mûvemben, 1983.
217. L. és W. Schottroff, 1988, 49. kk. o., vö. W. Dietrich, 1989.
218. Ld. részletesen U. Duchrow, 1983, 137. kk. o., és L. és W. Schottroff, 1988, 63. kk. o.
219. Vö. U. Duchrow - Liedke, 1987, 86. kk. o.
220. Vö. W. Huber, 1990.
221. Vö. W. Huber, 1990.
222. Vö. U. Duchrow, 1990, 12. kk. o. és A. Krölls, 1988.
223. Vö. L. Schottroff, i. m. 66. kk. o.
224. D. Bonhoeffer, 1963, 121. o.
225. Vö. W. Huber, 1993, 123. kk. o.
226. Vö. Kairos Dél-Afrika, 1986 (1985), Kairos Közép-Amerika, 1988 és Damaszkusz-dokumentum, 1989.
227. Vö. Eichinger, 1980 és 1988.

****

Irodalomjegyzék

Armstrong K., Holy War: The Crusades and Their Impact on Today's World, New York, Anchor Books, 1992.
Assman, J., Ma'at. Gerechtigkeit und Unsterblichkeit im Alten Agypten, Munich, C.H. Beck, 1990.
Bauer, C., "Die Epochen der Papstfinanz", in Ges. Aufsätze zur Wirtschafts- und Sozialgeschichtew, Freiburg, Herder, 1965.
Beaud, M., A History of Capitalism 1500-1980, London, Macmillan, 1981.
Binswanger, H.-Chr., Geld und Magie. Deutung und Kritik der modernen Wirtschaft anhand von Goethes Faust, Stuttgart, Weitbrecht, 1985.
Binswanger, H.-Chr., "Geld und Wirtschaft im Verständnis des Merkantilismus. Zu den Theorien von John Locke (1632-1704) und John Law (1671-1729)", in Studien zur Entwicklung der ökonomischen Theorie, II, Berlin, Duncker & Humblot, 1982.
Binswanger, H.-Chr., Faber, M. & Manstetten, R., "The Dilemma of Modern Man and Nature: An Exploration of the Faustian Imperative", in Ecological Economics, vol. 2, Amsterdam, International Society for Ecological Economics, 1990.
Boerma, C., The Poor Side of Europe: The Church and the (New) Poor of Western Europe, Geneva, WCC, 1989.
Bonhoeffer, D., Ethics, London, Collins, 1964.
Budhoo, D., Enough is Enough. Open Letter of Resignation to the Managing Director of the International Monetary Fund, New York, New Horizons Press, 1990.
Bulányi, Gy., Sch. P., Church Order, Budapest, Hungary, Bokor, 1989. (In Hungarian: Egyházrend - Erény-e az engedelmesség, Egyházfórum Könyvek vol. 3., Luzern, 1989.)
Bulányi, Gy., Sch. P., Im Dienst von Jesus, Brief an Kardinal Ratzinger, Budapest, Bokor, 1986. (In Hungarian: Karácsonyi Ajándék, vol. 126.)
Bulányi, Gy., Sch. P., Keressétek az Isten Országát, Budapest, Irotron, 1990. (1st ed. 1968.)
Bürger kontrollieren die Polizei u. a. (Hg.), Europol: Die Bullen greifen nach den Sternen. Europäische Gemeinschaft der Inneren Sicherheit, Hamburg, Redaktion Strassenmedizin, 1990.
Carey, W., An inquiry into the Obligation of Christians to Use Means for the Conversion of the Heathen, 1792.
Cecchini report, The European Challange 1992: The Benefits of a Single Market, written by John Robinson, based on the report of the research on "Coast of Non-Europe" steering committee, chairman Paolo Cecchini, Aldershot, UK, Wilwood House, 1988.
Chaney, C. L., The Birth of Missions in America, South Pasadena, CA, William Carey Library, 1976.
Chomsky, N., Turning the Tide, Boston, South End Press, 1985.
Clairemonte, F. F., "Mechanics of Finance Capital: Merger Mania and Insider Trading", CCPD Occasional Study Pamphlet, Geneva, WCC, 1989.
Commission of the European Communities, Community Charter of the Fundamental Social Rights of Workers, Luxembourg, Office for Official Publications of the European Communities, 1990.
Commission of the European Communities, Completing the Internal Market: White Paper from the Commission to the European Council, Milan, 28-29 June 1985, Brussels, European Community, 1985, COM (85), 310 final.
Commission on the Churches' Participation in Development, 1992 - Initiatives, Geneva, WCC, 1991.
Commission on the Churches' Participation in Development, "Economics: A Matter of Faith", CCPD Documents: Justice and Development, No. 11, Geneva, WCC, 1988.
Cruz, A., Grenzen in Europe - Schengen, Trevi und andere zwischenstaatliche Gremien, Brussels, Ausschuss der Kirchen für Ausländerfragen in Europa, 1990.
Deppe, F., Huffschmid, J. & Weiner, K.-P. Hg., 1992 - Projekt Europa. Politik und Ökonomie in der Europäischen Gemeinschaft, Cologne, Pahl-Rugenstein, 1989.
Drimmelen, R. van, "Christian Reflection on Economics", in Transformation, vol. 4, nos 3 and 4, Exeter, UK, Paternoster, 1987.
Duchrow, U., Christenheit und Weltverantwortung, Stuttgart, Klett-Cotta, 2nd ed. 1983.
Durchrow, U., Global Economy: A Confessional Issue for the Churches?, Geneva, WCC, 1987.
Duchrow, U., "Let's Democratise the West as Well", in Archer, K., Beyond the Death of Socialism, Occasional Papers no 19, Manchester, William Temple Foundation, 1991.
Duchrow, U., Eisenbürger, G. & Hippler, J., Total War Against the Poor. Confidential Documents of the 17th Conference of American Armies, New York, New York Circus Publications, 1990.
Duchrow, U. & Liedke, G., Shalom: Biblical Perspectives on Creation, Justice and Peace, Geneva, WCC, 1989.
Dussel, E., "Marx's Economic Manuscripts of 1861-63 and the 'concept' of Dependency", in Latin American Perspectives, vol. 17, no. 2, 1990.
Fabri, F., Bedarf Deutschland der Kolonien?, Gotha, Friedrich Andreas Perthes, 1879.
Faith in the City, report of the Archbishop of Canterbury's Commission on Urban Priority Areas, London, Church House Publishing, 1985.
Frank, A. G., "American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today", in Research in Political Economy, vol. 11, 1988.
Frank A. G. "Der Krieg der Scheinheiligen: Seid verflucht alle beide", in Blätter für deutsche und internationale Politik, no. 3., Bonn, Blätter Verlagsgesellschaft mbh, 1991.
Fröbel, F., Heinrichs, J. & Kreye, O., Die neue internationale Arbeitsteilung. Strukturelle Arbeitslosigkeit in den Industrieländern und die Industrialisierung der Entwicklungsländer, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1977.
Fröbel, F., Heinrichs J. & Kreye, O., Umbruch in der Weltwirtschaft. Die globale Strategie: Verbilligung der Arbeitskraft - Flexibilisierung der Arbeit - Neue Technologien, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1986.
Galeano, E., Die offenen Adern Lateinamerikas. Die Geschichte eines Kontinents, Wuppertal, Peter Hammer Verlag, 4th ed. 1985 (Spanish: Las venas abiertas de America Latina, Montevideo, Universidad de la República, 1971.)
Galtung, J., The European Community: A Superpower in the Making, London, Allen & Unwin, 1973.
George, S., The Debt Boomerang: How Third World Debt Harms Us All, London, Pluto Press, 1992.
Gern, W., "Kolonialismus und Mission in Deutschland zur Zeit Bismarcks", in Theologische Brosamen für Lothar Steiger, Heidelberg, University of Heidelberg, 1985.
Gorastiaga, X., "The Church of the Poor", in Latinamerica Press, vol. 22, no. 27, 1990 (also in CCPD for Change, no. 4, 1990).
Granados, G. & Gurgsdies, E., Lern- und Arbeitsbuch Ökonomie. Eine Einführung in die Probleme der westdeutschen Wirtschaftsentwicklung, Bonn, Verlag Neue Gesellschaft, 1985, 3rd ed.
Gross, B., Friendly Fascism: The New Face of Power in America, Boston, South End Press, 1980.
Gutiérrez, G. Gott oder das Gold. Der befreiende Weg des Bartholomé de Las Casas, Freiburg, Herder, 1990 (Spanish: Dios o el oro en las Indias. Siglo XVI, Lima, Instituto Bartolomé de las Casas, 1989).
Hamelink, C. "Media Magnates Are Turning Their Backs on Freedom of the Press", in Global Affairs, Amsterdam, Society for International Development / SID, 10 May 1991.
Heine, M., Kisker, K. P. & Schikora, A. Hg., Schwarzbuch EG-binnenmarkt. Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin, Sigma, 1991.
Heyer, F., Die katholische Kirche von 1648 bis 1870 (Die Kirche in ihrer Geschichte, vol. 4, section N), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1963.
Hill, C., The Century of Revolution, 1604-1714, London, Nelson, 1961.
Hill, C., Reformation to Industrial Revolution: The Pelican Economic History of Britain, vol. 2, 1530-1780, Harmondsworth, UK, Penguin Books, 2nd ed. 1969.
Hinkelammert, F. J., "Die Einsamkeit der Dritten Welt", in Lateinamerika Tage 1991, 13-23 June 1991, Berlin, FDCL, 1991.
Hinkelammert, F. J., The Ideological Weapons of Death: A Theological Critique of Capitalism, Maryknoll, NY, Orbis, 1986.
Hippler, J., The New World Order, London, Pluto Press, 1992.
Hirsch, J., Kapitalismus ohne Alternative? Materialistische Gesellschaftstheorie und Möglichkeiten einer sozialistischen Politik heute, Hamburg, VSA-Verlag, 1990.
Hirsch, J. & Roth, R., Das neue Gesicht des Kapitalismus. Vom Fordismus zum Postfordismus, Hamburg, VSA-Verlag, 1986.
Hobbes, T., Leviathan, Harmondsworth, UK, Penguin Classics (1st ed. 1651), 1986.
Huber, W. Hg., Protestanten in der Demokratie. Positionen und Profile im Nachkriegsdeutschland, Munich, Kaiser, 1990.
Imbusch, P., 1992. Die Folgen der Vollendung des EG-Binnenmarktes für europäische und aussereuropäische Migranten, Marburg, Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaften, 1991.
Kennedy, P., The Rise and Fall of the Great Powers: Exonomic Change and Military Conflict from 1500 to 2000, London, Fontana, 5th printing 1990.
Kessler, W., Europäischer Binnenmarkt - Vision oder Alptraum, Oberursel, Publik-Forum, 1989.
Kinnamon, M. ed., Signs of the Spirit, report of the WCC's seventh assemly, Canberra, 1991, Geneva, WCC, 1991.
Klass, J., EG-Binnenmarkt und Entwicklungsländer. Bausteine für Unterricht und Bildungsarbeit, 1990.
Kupisch, K., Deutschland im 19. und 20. jahrhundert (Die Kirche in ihrer Geschichte, vol. 4, section R), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1966.
Kurz, R., Der Kollaps der Modernisierung. Vom Zusammenbruch des Kasernensozialismus zur Krise der Weltökonomie, Frankfurt, Eichborn, 1991.
Lape, P., "Die Apokalyptiker - ihre Situation und ihr Handeln", in Eschatologie und Frieden, vol. II, Heidelberg, Protestant Institute for Interdisciplinary Research / FEST, 1978.
Las Casas, B. de, Bericht von der Verwüstung der westindischen Länder, ed. H. M. Enzensberger, Frankfurt, Insel, 1981.
Lewis, G. K., Slavery, Imperialism and Freedom. Studies in English Radical Thought, New York / London, Monthly Review Press, 1978.
Lima Declaration, Towards a New Communication (1990), in EPD-Entwicklungspolitik, 10/11, Frankfurt, Evang. Pressedienst / EPD, May 1991.
Locke, J., Two Treatises of Government (1690), ed. P. Laslett, Cambridge, Cambridge University Press, 1988.
Lüthi, H., "Variationen über ein Thema von Max Weber. Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus", in Lüthi, H., Zur Gegenwart der Geschichte, Cologne / Berlin, Kiepenheuer & Witsch, 1967.
MacAfee Brown, R. ed., Kairos - Three Prophetic Challenges to the Church, Grand Rapids, MI, Eerdmans, 1990.
MacPherson, C. B., The Political Theory of Possessive Individualism. Hobbes to Locke, Oxford, Oxford University Press, 1962.
Malkamäki, M., Banking the Poor. Informal and Semi-formal Financial Systems Serving the Microenterprises, University of Helsinki, Institute of Development Studies, 1991.
Mayer, L., Ein System siegt sich zu Tode. Der Kapitalismus frisst seine Kinder, Frankfurt, Publik-Forum, 1992.
Meueler, E. Hg., Unterentwicklung. Arbeitsmaterialien für Schüler, Lehrer und Aktionsgruppen, vol. 1, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1974.
Mires F., Im Namen des Kreuzes. Der Genozid an den Indianern während der spanischen Eroberung: theologische und politische Diskussionen, Fribourg / Brig, Exodus, 1989.
Nair, K. & Opperskalski, M., CIA: Club der Mörder. Der US-Geheimdienst in der Dritten Welt, Göttingen, Lamuv, 1988.
Nogueira, P. A. de Souza, Der Widerstand gegen Rom in der Apokalypse des Johannes - Eine Untersuchung zur Tradition des Falls von Babylon in Apokalypse 18, Heidelberg, dissertation, manuscript, 1991.
Panikkar, K. M., Asia and the Dominion of the West, Zürich, 1955.
Patterson, O., Sociology of Slavery: An Analysis of the Origins, Development and Structure of Negro Slave Society in Jamaica, Cranbury, NJ, USA, Fairleigh Dickinson, 1970.
Polanyi, K., Origins of Our Time: The Great Transformation, London, Gollancz, 1945.
Potter, G. A., Dialogue on Debt: Alternative Analyses and Solutions, Washington, DC, Center of Concern, 1988.
Pury, Pascal de, People's Technologies and People's Participation, Geneva, WCC / CCPD, 1983.
Reis, C. & Wienand, M., Zur sozialen Dimension des EG-Binnenmarktes, Texte u. Materialien 2., Frankfurt, Eigenverlag des Deutschen Vereins für öffentl. und private Fürsorge, 1990.
Renner, G., 1000 Chancen - 1000 Risiken. Binnenmarkt '92, Bühl / Baden, 1990.
Santa Ana, J. de, Raiser, K. & Duchrow, U., The Political Economy of the Holy Spirit, Geneva, WCC, 1990.
Schottroff, L. & Schottroff, W., "Biblische Traditionen von 'Staatstheologie, Kirchentheologie und Prophetischer Theologie' nach dem Kairos-Dokument", in Schottroff, L. & Schottroff, W., Die Macht der Auferstehung, Sozialgeschichtliche Bibelauslegungen, Munich, Kaiser, 1988.
Schunter-Kleemann, S., "EG-Binnenmarkt - Markt der Möglichkeiten oder Markt der Betrogenen", in Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, no. 29, 1991.
Schunter-Kleemann, S. Hg., "EG-Binnenmarkt - Europatriarchat oder Aufbruch der Frauen?", Schriftenreihe der wissenschaftl. Einheit Frauenstudien und Frauenforschung an der Hochschule, vol. 2, Bremen, University of Bremen, 1990.
Simonyi, Gy., "Töprengések a bérmunkáról", 2nd ed. in "Érted vagyok", vol. 2, nos 5. and 6., Székesfehérvár, Hungary, BOKOR, 1991. (1st ed. in Karácsonyi Ajándék - Hungarian Catholic underground series -, vol. 56, 1980).
Springe, Chr., "Ein soziales Europa oder ein Europa der Starken?", Bremen, Junge Kirche, 1990.
Todorov, T., Die Eroberung Amerikas. Das Problem des Anderen, Frankfurt, Suhrkamp, 1985.
Unmüssig, B., "Brückenforum in Bonn-Beuel: Auf dem Weg zu neuen Allianzen?" in Informationsbrief Weltwirtschaft und Entwicklung, Königswinter, WEED, July 1991.
Vallely, P., Bad Samaritans: First World Ethics and Third World Debt, London, Hodder & Stoughton, 1990.
Veerkamp, T., "Die Priester, der Bütter und der Narr. Auslegung von Joh. 18,28-19,16", in Texte und Kontexte, no. 41, Berlin, Lehrhaus, e. v., April 1989.
Wallerstein, I., The Modern World-System: Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century, New York, Academic Press, 1974.
Wengst, K., Pax Romana, Anspruch und Wirklichkeit. Erfahrungen und Wahrnehmungen des Friedens bei Jesus und im Urchristentum, Munich, Kaiser, 1985.
WEN (West European Network "Work, Unemployment and the Churches"), The Other Side of 1992, Manchester, William Temple Foundation, 1990.
WEN (West European Network "Work, Unemployment and the Churches"), Poverty and Polarisation: A Call to Commitment, Manchester, William Temple Foundation, 1988.
Williams, Eric, Capitalism and Slavery, London, André Deutsch, 2nd ed. 1964.
Williams, Eric, From Columbus to Castro: The History of the Caribbean 1492-1969, New York, Random, 1983.
World Council of Churches, final texts from the world convocation on "Justice, Peace and the Integrity of Creation", Seoul 1990, Geneva, WCC, 1990.
Zinn, K. G., Kanonen und Pest. Über die Ursprünge der Neuzeit im 14. und 15. Jahrhundert, Opladen, Westdeutscher Verlag, 1989.


Az EK-belsõpiac 1992 annotált bibliográfiája
A következõ irodalomjegyzéket 1991 júliusában állították össze a Kairos Európa hálózat számára. Mindenekelõtt olyan anyagokat tartalmaz, melyek kritikusan vizsgálják az EK-belsõpiacot, és amellett stílusukat és árukat tekintve hozzáférhetõk az emberek számára.
E válogatás szükségképpen hiányos, de a legtöbb anyag utal a továbbvezetõ irodalomra. Olyan publikációk, melyek alapvetõen pozitívan mutatják be az EK-belsõpiacot, nagy számban találhatók a piacon, és részben ingyen is kérhetõk a következõ címeken: Presse- und Informationsbüro der Kommission der Europäischen Gemeinschaften, Zitelmannstr. 22, 5300 Bonn 1. - Bundesministerium für Wirtschaft, Referat Öffentlichkeitsarbeit, Postfach, 5300 Bonn. A legfontosabb érveket a belsõpiac mellett az ún. Cecchini-beszámoló tartalmazza, melynek rövidített változatát (150 oldal) 1988-ban adta ki Nomos Verlag.


1. Általános bevezetések a belsõpiachoz

1. Wolfgang Kessler: Europäischer Binnenmarkt - Vision oder Alptraum? /Európai belsõpiac - Vízió vagy lidérces álom?/ (Publik-Forum-Materialmappe) Beszerzés: Publik-Forum, Postfach 2010, 6370 Oberursel; 50 o., 1989 vége.
A szerzõ röviden ismerteti a belsõpiac tervét és kockázatait, és fontos anyagokat csatol. Igen alkalmas a gyors áttekintésre.
2. Monika Elsner: Europa Grenzenlos? /Határtalan Európa?/ Beszerezhetõ a kiadónál: Arbeitsstelle für Erwachsenenbildung in der Ev. Kirche im Rheinland, Rochusstr. 44, 4000 Düsseldorf 30; 8/1990.
A megnyerõ lay-out (elrendezés) és a könnyen olvasható szöveg, mely bevezet az EK és a belsõpiac problémavilágába, hasznossá teszi ezt a brosúrát mindazok számára, akik ezekkel a kérdésekkel még alig foglalkoztak.
3. M. Heine - K. P. Kisker - A. Schikora: Schwarzbuch EG-Binnenmarkt. Die vergessenen Kosten der Integration /Az EK fekete könyve. Az integráció elfeledett költségei/; Edition Stigma, 1/1991.
A közgazdászok 11 szaktanulmányben vizsgálják kritikusan a belsõpiac következményeit. Kitûnõen alkalmas tapasztalt laikusok számára, akik mélyebben bele akarják dolgozni magukat az egész problematikába.
4. Stefan Welzk - Wolfgang Weinz: Europa '92 - Flop oder Fortschritt? /Európa '92 - Kudarc vagy haladás?/; Kiepenheuer-Witsch 1990, 196 o.
A szerzõknek sikerült a belsõpiac körüli vita érveit kihegyezett és vicces dialógusban ábrázolni. Túlteng benne a szakszervezeti perspektíva anélkül, hogy más perspektívákat elfedne.
5. Stephanie Sand: 1992 - Das Europa der Konzerne /1992 A konszernek Európája/; Heyne Verlag 1990, 191 o.
A belsõpiac háttere zsurnalista esszé stílusában. Felrázó, de nem mindig rendszerezett.
6. Dietmar Bartz: Konfusion im Binnenmarkt /Konfúzió a belsõpiacon/; AV-Verlag 1990, 340 o.
A mintegy 80 cikk - mely nagyrészt 1989-ben jelent meg a "tageszeitung"-ban és az 1990. tavaszi állást aktualizálja - parasztok, foglalkozási ágak és cégek példáján világítja meg a vállalkozások szaporodó összekapcsolódását a belsõpiaccal összefüggésben.
7. F. Deppe - J. Huffschmidt - K. P. Weiner: 1992 - Projekt Europa. Politik und Ökonomie in der EG /1992 - Európa-terv. Politika és közgazdaság az EK-ban/; Pahl-Rugenstein Verlag 1989, 290 o.
Tizenkét cikkben, különbözõ dimenziókban tárgyalja a belsõpiac tervét és mögéje kérdez. Az ábrázolás terjengõssége néha a világosság rovására megy. Az egyik tanulmány a szociális mozgalmak befolyásolási lehetõségeivel foglalkozik.
8. Jutta Klass: Die EGmbh der Bosse & Banker. Binnenmarkt '92 /A Bosse & Banker EK-kft-je. Belsõpiac '92/; isp-Verlag Frankfurt 1989, 136 o.
A kötet 7 tanulmányt tartalmaz a belsõpiac tervével kapcsolatban, többek között az EK-USA konkurenciáról, a szociális helyzetrõl és a közös hadseregrõl, és könnyedén megírt kapitalizmuskritikával kapcsolja össze ezeket.
9. Günter Renner: 1000 Chancen - 1000 Risiken. Arbeitsbuch für Schule und Erwachsenenbildung /1000 esély - 1000 kockázat. Segédkönyv az iskolák és a felnõttképzés számára/; Konkordia Verlag 1990, 168 o.
E segédkönyv didaktikailag jól tálalva ábrázolja a belsõpiac útját, kihatásait és sajátos problémáit, és sok karikatúrát, sémát, cikket stb. tartalmaz. Az értékelésben a szerzõ kiegyensúlyozottságra törekszik, de közben rövidre sikerül a kritikája.
10. Informatitonen zur politischen Bildung 213: Die Europäische Gemeinschaft /Információk a politikai képzéshez 213: Az Európai Közösség/; München 1990; ingyen beszerezhetõ a foglalkozás megadásával: Franzis-Verlag GmbH, Postfach 150740, 8000 München 15; 40 o.
Összességében "kiegyensúlyozott" ábrázolás: sok történelmi tény, a belsõpiac esélyeinek bemutatása, kritika csak nagyon mellékesen. Mindenekelõtt az elsõ tájékozódásra alkalmas a hivatalos nézõpontot illetõen.


2. Az EK-belsõpiac és a Harmadik világ

11. BUKO: Zukunft Europas - auf wessen Kosten? EG '92 und die Dritte Welt /BUKO: Európa jövõje - kinek a számlájára? EK '92 és a Harmadik világ/; BUKO-Materalien 1990; beszerzés: Bundeskongress entwicklungspolitischer Aktionsgruppen, Nernstweg 32-34, 2000 Hamburg 50, 96 o.
A német Harmadik világ-csoportok legfontosabb 1990-es összefogásának ajánlásra érdemes olvasókönyve 20 tanulmányt tartalmaz a belsõpiac kihatásairól a Harmadik világ egyes régióira, és megvilágítja a politika központi területeit.
12. BUKO-Agro-Koordination: Wer Hunger pflanzt und Überschuss erntet. Beiträge zu einer entwicklungspolitischen Kritik der EG-Agrarpolitik /BUKO-Agro-koordináció: Aki éhséget vet és fölösleget arat. Tanulmányok az EK agrárpolitikájának fejlesztéspolitikai kritikájához/; 2. kiadás 6/1988; beszerzés: BUKO, Nernstweg 32-34, 2000 Hamburg 50, 350 o.
Ennek a kiemelkedõ könyvnek a tanulmányai az agrárkereskedelem komplexumát analizálják az EK-nak a Harmadik világ országaival folytatott kereskedelmi politikájának keretein belül. Az EK agrárpolitikájának kihatásait és alternatíváit a Harmadik világ- és környezetvédõ mozgalmak, ill. az agrárellenzék szemszögébõl mutatja be.
13. K. F. Schade: Hier Bauernnot - dort Hungertod. Auswirkungen der EG-Agrarpolitik auf die Landwirtschaft in Europa und die Dritte Welt /Itt parasztszükség - ott éhhalál. Az EK agrárpolitikájának kihatásai a mezõgazdaságra Európában és a Harmadik világban/; epd-Dritte Welt Information 5-7/88; beszerzés: epd-Entwicklungspolitik, Postfach 170361, 6000 Frankfurt 17; 36 o.
Informatív és jól olvasható bevezetés az agrárproblematikába.
14. Jutta Klass: EG-Binnenmarkt und Entwicklungländer. Bausteine für Unterricht und Bildungsarbeit /Az EK-belsõpiac és a fejlõdõ országok. Építõkövek az oktatáshoz és a képzési munkához/; Horlemann Verlag 1990, 49 o.
A füzet mindenekelõtt tanárnõkhöz fordul, és olyan szövegeket és rajzokat tartalmaz, melyekkel a szerzõnõ a fenyegetõ "Európa Erõdítménytõl" akar óvni. Jó áttekintés.
15. Ökumenische Initiative eine Welt: 1992: Jubeljahr oder Jobeljahr /Az "egy világ" ökumenikus iniciatívája: 1992: Az ujjongás éve vagy jóbelév/; beszerzés: epd-Vertrieb, Postfach 170361, 6000 Frankfurt/M 17; 76 o.
Egy konferencia referátumai és munkaanyagai, valamint kiegészítõ szövegek a belsõpiac nemzetközi kihatásairól.
16. Rainer Falk: Schlechte Zeiten oder neue Chancen? Der Umbruch in Europa und die Dritte Welt /Rossz idõk vagy új esélyek? Az áttörés Európában és a Harmadik világban/; in: Blätter für deutsche und internationale Politik 3/1990, 292. kk. o.
ugyanõ: EG-Binnenmarkt 1992. Festung gegen die Dritte Welt? /EK-belsõpiac 1992. Erõdítmény a Harmadik világ ellen?/; beszerzés: W & E Hoheluftchaussee 167, 2000 Hamburg 20.
ugyanõ: EG und Dritte Welt /Az EK és a Harmadik világ/; in: Deppe (ld. fönt Nr. 7.), 204-224. o. - Az európai integráció Harmadik világra gyakorolt hatásainak rövid, de találó analízise.


3. Kihatások a munkavállaló nõkre

17. Wirtschafts- und Socialwiss. Institut des DGB: Europa für Arbeitnehmer /A DGB Gazdasági és Szociáltudományi Intézete: Európa a munkavállalókért/; beszerzés: bund-Verlag, Postfach 900840, 5000 Köln 90; 116 o.
A szakszervezetek szemszögébõl ábrázolja a tizenkét szaktanulmány a tõke és a munka viszonyának problémáit Európában általában és a belsõpiacra való tekintettel, valamint az európai szakszervezetekre ebbõl következõ kihívásokat.
18. Gerd Siebert: Europa '92: EG-Binnenmarkt und Gewerkschaften /Európa '92: Az EK-belsõpiac és a szakszervezetek/; Nachrichten Verlag Frankfurt 1989, 111 o.
Tanulmányok a gazdasági érdekek szolgálatában álló európai integráció történetérõl és az EK-belsõpiac keretein belüli szakszervezeti mozgalomról.
19. DGB-Bildungswerk: Anders arbeiten - eine Entdeckungsreise durch Genossenschaften und selbstverwaltete Betriebe in Europa oder: wie stehen europäische Gewerkschaften zur "économis social" /DGB-képzés: Másképp dolgozni - felfedezõút az európai szakszervezetekben és önkormányzatú üzemekben, avagy: hogyan viszonyulnak az európai szakszervezetek az "économic social"-hoz/; ingyen beszerezhetõ: DGB, Teerstegenstr. 77, 4000 Düsseldorf 30
Jó áttekintés az üzemek más szervezési formáiról, mely részben felmutatja a más EK-országokban meglévõ alternatív gazdasági formák nagy jelentõségét.
20. DGB-Bildungswerk: Soziale Sicherung in der europäischen Gemeinschaft (DGB-képzés: Szociális biztosítás az EK-ban/; beszerzés ld. a 19. pontban.
A füzet összehasonlítja a szociális biztosítási rendszereket a betegség, öregség, baleset, munkanélküliség vonatkozásában, többek között az EK országaiban.
21. epd-Dokumentation 9/1989: Soziale Auswirkungen des EG-Binnenmarktes? /epd-dokumentáció 9/1989: Az EK-belsõpiac szociális kihatásai?/; egy 1989-es akadémiai ülés dokumentációja; megvilágítja a szociális partnerek pozícióját, és áttekinthetõ diagramokon mutatja meg a Cecchini-beszámoló kritikáját.


4. Az EK-belsõpiac és a nõk

22. Susanne Schunter-Kleemann: EG-Binnenmarkt - EuroPatriarchat oder Aufbruch der Frauen /EK-belsõpiac - Europatriarchátus vagy a nõk feltörése; Hochschule Bremen, 3/1990, 263 o.
Az EK-n belüli nõpolitikáról és a nõk hétköznapi helyzetérõl szóló, alapvetõ tanulmányban öt közgazdásznõ tárja föl az EK ellentmondásos nõpolitikáját. Szembesülünk azzal, hogyan hat ki az EK nõpolitikája a nõk jogaira és a munkavállaló nõkre a textil- és élelmiszeriparban.


5. A belsõpiac és a mezõgazdaság (ld. a 2. pontban is)

23. Arbeitsgemeinschaft bäuerliche Landwirtschaft e.V.: Binnenmarkt 1993 /A paraszti mezõgazdaság munkaközössége; Bejegyzett Egyesület: Belsõpiac 1993/; beszerzés: AGBL, Nordrheda 3, 4840 Rheda-Wiedenbrück.
E brosúra a belsõpiacnak a mezõgazdaságra gyakorolt hatásait vizsgálja, melyek az eddigi EK-szabályozás révén nem nyúlnak túl messzire, valamint tárgyalja a várható rosszabbodásokat a fogyasztók védelmének vonatkozásában.


6. Belsõpiac és ökológia

24. Europäisches Umweltbüro: EG-Binnenmarkt und Umwelt. Weissbuch der europäischen Umweltverbände für eine ökologische Wirtschhaftspolitik in der EG /Európai Környezetvédelmi Hivatal: Az EK-belsõpiac és a környezet. Az európai környezetvédõ szervezetek fehér könyve az EK ökológiai gazdaságpolitikájáért/; beszerzés ingyen: Deutscher Naturschutzring, Kalkuhlstr. 24, 5300 Bonn 3; 3/1991, 36 o.
Az Európai Környezetvédelmi Hivatal mint a 20 legfontosabb európai környezetvédõ szervezet összefogása leírja a belsõpiac tervezeteinek ökológiai hiányosságait, és felsorolja követeléseit az energia, közlekedés, mezõgazdaság, hulladék, vegyészet és turizmus területén.


7. A belsõpiac és a "belsõ biztonság"

25. Peter Imbusch: 1992. Die Folgen der Vollendung des EG-Binnenmarktes für europäische und aussereuropäische Migranten /1992. Az EK-belsõpiac teljessé válásának következményei az európai és Európán kívüli migránsokra/; beszerzés: Forschungsstelle EG am Institut für Politikwissenschaften der Philipps-Universität Marburg, Wilhelm-Röpke-Str. 6, Block G, 3550 Marburg; 1/1991
Tömör, de megalapozott tanulmány az európai integrációnak a migránsokra vonatkozó következményeirõl, valamint a kormányok különbözõ eszközeirõl arra, hogy az EK-t kifelé elzárják.
26. BürgerInnen kontrollieren die Polizei: EUROPOL - Die Bullen greifen nach den Sternen. Europäische Gemeinschaft der Inneren Sicherheit /Nõi polgárok ellenõrzik a rendõrséget: EUROPOL - A kopók csillagok után kapkodnak. A belsõ biztonság EK-ja/; beszerzés: Redaktion Strassenmedizin c/o BUU, Hohenesch 63 (Hinterhaus), 2000 Hamburg 50; 64 o.; 5/1990
A cikkgyûjtemény bemutatja az európai rendõri intézmények tendenciáit, melyek fenyegetik a személyes szabadságot, az informális önmeghatározást és a menedékjogot. A függelékben a Schengeni Egyezmény dokumentációja.

* * *

A háromszögkereskedelem

Gyapot, cukor és dohány jön hajón az amerikai ültetvényekrõl. Európában eladják, és a kereskedõk nagy profithoz jutnak.

Európában a kereskedelembõl és rablásból származó profitot szövetgyárakba és fegyvergyártásba fektetik, és munkásokat alkalmaznak.

A munkások szövik a szövetet. A ruhát és a fegyvert hajóra rakják Afrika felé.

Ruha és fegyver Afrikába

Nyugat-Afrikában a ruhát és fegyvert rabszolgákra cserélik. Rabszolgákkal telezsúfolt hajók mennek Amerikába.

Rabszolgák Amerikába

Amerikában a rabszolgákat eladják az ültetvénytulajdonosoknak. A rabszolgák fizetés nélkül robotolnak és termesztik a gyapotot, cukrot és dohányt. A rabszolgákért kapott pénzbõl a kereskedõk gyapotot, cukrot és dohányt vásárolnak hajóikra, a maradék pénzt pedig megtartják...

Gyapot Cukor Dohány

Mindegyik kontinens a tõle telhetõ legjobbat adta fejlõdésünkhöz: Amerika aranyat adott, India mûvészetet és technológiát, Afrika élõ embereket.
Ki feledkezhet meg valaha is tõlünk elviselt szenvedéseikrõl?

Gyapot, cukor, dohány és extraprofit megy Európába


7. fej. végén diagram szövegei:

Nemzetközi szervezetek

ICPO - Interpol

Általános gyûlés (147 tag) Végrehajtó bizottság Általános titkárság

Európai regionális konferencia

Európai technikai bizottság Nemzeti Központi Hivatal NCB Európai regionális titkárság

Európai Közösség (EK)

TREVI Miniszterek Igazságügy és Belpolitika, 1975 Bevándorlási AD HOC Csoport

Vezetõ hivatalnokok TREVI Bizottsága Munkacsoport: polgári, katasztrófa és tûzvédelem, nukleáris szállítás

TREVI I. Terrorizmus ellen

TREVI II. Általános rendõri ügyek

TREVI III. Szervezett bûnözés, kábítószer

TREVI IV.

Tervezve: Európai Bûnözési Nyomozó Iroda, Európai Kábítószer Hatóság

Európatanács

Pompidou Csoport (1971) a kábítószer üzérkedés ellen

ENSZ

Kábítószer Bizottság

Konferenciák a bûnözésrõl, bûnüldözésrõl, kábítószer visszaélésekrõl, illegális kábítószer kereskedelemrõl, terrorizmusról (55-58)

Európai Megállapodások: a kiadatásról (1959); a kölcsönös segítségnyújtásról a bûnözési ügyekben (1957); felfüggesztett ítéletekrõl (1964); büntetõ ügyek átvitelérõl (1972); a terrorizmus elnyomásáról (1977); tûzfegyverekrõl (1978); a nézõk által elkövetett erõszakos cselekményekrõl a sporteseményeken, különösen a labdarúgó mérkõzéseken (1985)


A kooperáció bilaterális és multilaterális formái

A terrorizmus elnyomása

Bécsi Klub (1978): D, I, F, A, CH

Berni Klub (terrorizmus, illegális technológia átvitel, kémelhárítás), tagok: 12 EK belügyminiszter + A, CH

Berlini Klub (hasonló a bernihez), tagjai ismeretlenek


A határellenõrzések lebontása / Alternatív Mértékek fejlesztése

Schengeni Megegyezés (D, F és a Benelux államok között)

A tagállamok minisztereinek és államtitkárainak találkozója

Központi tárgyaló csoport

I. Munkacsoport: Rendõrség + Biztonság

II. Munkacsoport: Közlekedés

1. Alcsoport: kábítószerek

2. Alcsoport: fegyver és lõszer

3. Alcsoport: határellenõrzés

4. Alcsoport: információcsere

Állandó Bizottság: Schengen Információs Rendszer (SIS)

Francia-német Megállapodás a rendõrségi együttmûködésrõl (1987)

Német-osztrák Egyezmény

Kishatárforgalom: D - F, Benelux, DK, A, CH

Kábítószerek: WG Észak, D a skandináv országokkal; WG Délnyugat F-gal és WG Délkelet A-val, a balkáni államokkal és Törökországgal


8. fej. elején felsõ diagram szövegei:

A legfontosabb szervezetek

Küldöttség

EK 'kormány'
Végrehajtó szervezet

17 tag

országonként 2

országonként 1

kérdések
áttekintés
bizalmatlansági szavazás


elõterjesztések

döntések

Gazdasági és Szociális Bizottság

Konzultáció

Bíróság

Jelentések gondnokai

Európa Parlament

Tanácsadás, kritika, megfigyelés
518 képviselõ


8. fej. elején alsó diagram szövegei:

Bizottság

elõterjesztés

Tanács

Parlament

elsõ olvasás

vélemény

Tanács

közös álláspont

Parlament

második olvasás

jóváhagyás vagy nincs vélemény

Tanács

Az okirat elfogadása minõsített többséggel
(azaz legalább 54 szavazat szükséges a tanács 74 szavazatából)


helyesbítések

Bizottság

javított elõterjesztés

Tanács

elfogadás minõsített többséggel

változtatások csak egyhangú szavazással lehetségesek


elutasítás

Tanács

Az okirat elfogadása csak egyhangú szavazással