BOCS.HU Dokumentum       Elküldöm e-mail-ben! Nyomtatható verzió
magyar [20050531] [cikk] Olvasási ido: negyedóra Első és utolsó lehetőség (Fejlesztési képzés, Harmadik világ, Politika, Ökológia)
Nem mindegy, mire megy a szegény országoknak adott pénz, valóban fejlődést hoz, vagy tönkreteszi őket.
Első és utolsó lehetőség

Első és utolsó lehetőség

Közismert tény, hogy a gazdag országok szívesebben adnak nagy összegeket a Harmadik Világ „megsegítésére” – ezek a nagy összegek könnyebben adminisztrálhatók, de a korrupciónak is tágabb teret engednek – és ezek a fejlesztési segélyek sok esetben az autózással és a fosszilis energiák fokozottabb felhasználásával kapcsolatosak. Tehát segély az autópályákra, segély az autógyártásra, erőművekre, olajkitermelésre.

A döntéshozók autósok. Jó szándékukat tükrözi, hogy ami nekik jó és kényelmes, ami az ő nemzetüket felemelkedéshez segítette(?), azt szeretnék a Harmadik Világba is eljuttatni, közben kényelmes megrendeléseket szerezni saját iparuknak. Valami lelkiismeret-furdalást ugyan éreznek, hogy ami nekünk nem fenntartható, ami a véges, meg nem újuló források kiaknázása, azt talán nem kellene direkt rátukmálni azokra az országokra, ahol még nincsen elterjedve a fosszilis infrastruktúra: a meg nem újuló kőolaj, földgáz, szén elosztóhálózata még nincsen kiépítve.

A helyzet azonban ennél sokkal komolyabb, nem kicsi az a lelkiismeret-furdalás, amit éreznünk kell minden olyan támogatásnál, amely autógyárakat és benzinkutakat, erőműveket és sztrádákat finanszíroz távoli, szegény országokban.

Miért? Mennyivel rosszabb nekik ott az autó, mint nekünk itt? Nagyon kényelmes a gépkocsi, bár kicsit büdös. Kellemetlen dolog a dugóban várakozni, nem szép döntés régi belvárosokat szétdúlni a parkolókért, de ha mi kibírtuk, a kínaiaknak, braziloknak is csak fellendülést fog hozni az iparosítás, nekünk pedig üzletet és a kamatok megtérülését. Nem így van?

Nem így van! A Harmadik Világnak halálos méreg az a fenntarthatatlan fejlődés, amit rájuk kényszerítünk. Mi sem büszkélkedhetünk azzal, hogy mit is értünk el a családonkénti egy autóval, majd a személyenkénti egy autóval. Nem sok jót. Nem előre ment a világ általunk, sokat fogyasztottunk, sokat pazaroltunk, sokat ártottunk magunknak és élőlénytársainknak, sok szén-dioxidot pumpáltunk a melegedő Földgolyó légkörébe. Nem követendő utat mutattunk az utánunk jövőknek. Sőt, most halálos csapdába kényszerítjük a kiszolgáltatott országokat, akik reklámújságokból, műholdas adásokból, internetről értesülnek a mi irigylésre méltó, pazarló, megfontolatlan életmódunkról. Megpróbálnak utánozni minket, sorban állnak az államkölcsönökért, engedelmesen autópályákba ruháznak… - mind hiába. Csak a baj lesz nagyobb, sőt végzetes, éppen ott, ahol már valamilyen jónak kellene következnie.

A meg nem újuló, fosszilis, autós infrastruktúra ugyanis ezt okozza a Harmadik Világban: hatalmas benzinéhséget, amikor a kőolajforrások néhány országra és néhány nagyvállalatra szűkülnek, az árakat pedig bármeddig lehet emelni. Továbbá környezeti és szociális katasztrófát olyan országnyi területen elterülő metropoliszokban, ahol a világ legnagyobb dugói és legmocskosabb, rosszlevegőjű utcái összpontosulnak. Világpiaci függőséget, ipari rabszolgaságot is hoz ez a „fejlesztési irány”, a bármikor bekövetkező tőzsdeomlásokat pedig legjobban az ilyen fejletlen vagy aránytalanul fejlesztett országok lakosai sínylik meg. Az autózás, iparosítás önkiterjesztő folyamat: egy országot ellátni utakkal, kutakkal, vezetékekkel nem évszázadokig tart, nem kell megvárni generációk felnövekedését. Amikor bekerül a fogyasztói körbe a Harmadik Világ, akkor egyszerre egymilliárd kínainak, és egymilliárdnál is több indiainak, latin-amerikainak, afrikainak lesz benzinszükséglete és további háztartási energiaigénye, ami a Földet tönkre teszi. A növekmény itt nem a szokásos piaci bővület, egy-két kis posztszocialista ország piaci bekebelezése. Ez maga az emberiség, a többség, aki eddig kívül rekedt a túlfogyasztó társadalom orgiáján. Ezen a ponton billen át a globális mérleg nyelve, ebben a pillanatban jelentik be, hogy ez, az, amaz végleg kimerült. Ekkor szökik az olajár az egekbe, a csődöt hozva az emberiség nagyobbik felére. A sivatagosodás, a tengerszintek emelkedése is főként ezeket az országokat érinti, nem azokat az európaiakat, észak-amerikaiakat, akik a fosszilis fenntarthatatlanság folyamatát elkezdték, kiélvezték, végül a legrosszabbkor másokra is rákényszerítették.

S még nagyobb a baj. Ezzel a lehetőséggel játsszák el a fejlődő országok az utolsó lehetőséget. Az első és utolsó lehetőséget a megújuló energiákra, szerény életvitelre alapozott egybefüggő, önálló gazdaság kiépítésére. A fenntartható életmód és infrastruktúra kiépítésére olyan helyeken, ahol a lakosság fogyasztási színvonala még a normális szinten lenne, lett volna, csak a módokon és arányokon kellett volna változtatni. Az utolsó történelmi lehetőség vész el arra, hogy az emberiség nagyobbik fele mutasson jó példát a tévútra szaladt kisebbségnek. Lehetőség arra, hogy egyensúlyba hozzuk a Földet, és akkor talán magunk is megtaláljuk a fogyasztói társadalomtól különböző, szerényebb, de stresszmentesebb, jó utat.

És még akkor is nekünk lesz jobb, ha leborul a mérleghinta: szociálisan, környezetvédelmi és egészségügyi szempontból felkészülten várhatjuk az áttérés óráját. Amikor a föld alatti „ajándék-javakat” el kell felejtenünk. Amikor olaj csak volt, urán csak volt, réz csak volt, 220 volt is csak volt, minden csak volt. Rengeteg lemondással fog járni az átállás, de amikor ránk talál a kötelező megújulás, az újra és újra és újrahasznosítás korszaka, sok felhalmozott tartalékkal, tudással, kipróbált módszerekkel rendelkezve el tudjuk viselni. De mindez csak nekünk lesz így, nem az afrikaiaknak, kínaiaknak. Mert autósztrádákat és benzinfalókat adunk nekik fejlesztési segély címén, nem pedig megújuló technológiákat a létező és még normális, jelenlegi életszínvonaluk mellé.

Nem csak az a baj, hogy hozzászoktatjuk magunkat, mint egy rossz drogos, az irreálisan megemelt energiafogyasztáshoz, amely aztán még a fejlett alternatív energiatermeléssel sem lesz mennyiségileg kielégíthető, hanem az is aggasztó, hogy ha a Föld nagyobbik része ezt nem bírja tovább, akkor majd az asztalunkra csap. Talán, ha nincs elég biomassza Európában, akkor más országokban akarunk majd az élelmiszer helyén dízel-repcét termeltetni, mint ma a millió tonnányi kakaót vagy banánt?

Mi hát a megoldás? Mit kellene támogatnia a tisztelt világbanknak és ENSZ-koordinátoroknak? Faluközösségeket, akik a nekik jutó területen, a megfelelő létszámban és fogyasztással élnek. Ahol az egészségügy és az oktatás minimális iparcikkigényét a megújuló források és természetes nyersanyagok segítségével a társadalom maga is ki tudja termelni, soha meg nem újuló energiaformák és nyersanyagok behozatala nélkül. Abban is lehetne segítenünk, hogy az ilyen módon tényleg „fejlődő országok” ne garázdálkodják el a saját ásványkincsüket a jövő elől, még ha a világpiacon mi mindig szívesen és olcsón meg is vennénk azt tőlük. Azokat az országokat kellene bemutatnunk, ahol nem folyik urbanizációs népvándorlás, nem robban a népesedési bomba, nem nyílik a szociális olló. És ezeket a folyamatokat megerősíteni, támogatni, példaként felmutatni – követendő példaként magunknak is.

Leállítani a versenyt, visszalépni, pihenni, a Földet pedig pihenni hagyni.

De hát ebben nincs semmi üzlet! … Ebben nincs semmi üzlet.

Dőry István
Környezeti Nevelési Hálózat
www.kezdet.net

Szerző: Dőry István Dr.

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Környezeti Nevelési Iskolahálózat