BOCS.HU Dokumentum       Elküldöm e-mail-ben! Nyomtatható verzió
magyar [20080614] [cikk, elmélkedés] Olvasási ido: fél óra Apák éjszakája és Apák napja (Család, Emberi jogok, Filozófia, Globális képzés, Harmadik világ, Katonaságmegtagadás, Kereszténység, Népesedés, Nők egyenrangúsága, Szerelem, Szex, Ökológia)
A gondos apaság ünneplése mellett a BOCS Alapítvány a gondatlan apaság okozta szenvedésekre is szeretné felhívni a figyelmet, hogy hangsúlyt kapjon a gondos apaságra nevelés. Az Apák napja árnyoldala az Apák éjszakája, a vasárnapot megelőző szombat éj.
Apák éjszakája és Apák napja

Apák éjszakája és Apák napja

Az Apák napját (június 3. vasárnapja) a nyugat-virginiai Fairmont templomában kezdeményezték 1908-ban, 1972-ben lett hivatalos ünnep az USA-ban, ma már számos országban ünneplik.
Azonban a gondos apaság ünneplése mellett a BOCS Alapítvány a gondatlan apaság okozta szenvedésekre is szeretné felhívni a figyelmet, hogy hangsúlyt kapjon a gondos apaságra nevelés. Az Apák napja árnyoldala az Apák éjszakája, a vasárnapot megelőző szombat éj.

John Lennon az első házasságából született fiával sohasem tudott jó kapcsolatot kialakítani. Ezért amikor Yoko Onoval gyermeket szerettek volna, gondos apa akart lenni. Ekkor nyilatkozta:
„Az emberek kilencven százaléka ezen a bolygón, különösen Nyugaton, egy üveg viszkiből fogant valamelyik szombat éjjel, nem a gyermekvállalás szándékával. Kilencven százalékunk baleset – nem ismerek senkit, aki tervezett volna gyereket. Valamennyien a szombat éjjeli meglepetések vagyunk.
A legkínzóbb érzés a nem akartság tudata, a felismerés, hogy a szüleidnek nincs rád szüksége úgy, ahogy neked őrájuk. Amikor gyerek voltam, pillanatokra azon kaptam magam, hogy nem akarom látni az iszonyatot, nem akarom látni, hogy nem akartak. A szeretethiány a szemembe és az elmémbe vésődött.”

WHO becslés szerint legalább nyolcvan millió (80 000 000) foganás történik a párok szándéka ellenére évente a világon. Percenként több mint másfélszáz.
Nagy részük olyan régiókban, ahol a nőknek nincsenek jogaik, a lányok nem járhatnak iskolába, a családtervezési tanácsadás és eszközök elérhetetlenek, tiltottak, megfizethetetlenek.

A következmények katasztrófálisak. Sok száz millió gyermek kényszerül robotolni, koldulni, válik különféle erőszak áldozatává, hal meg betegségben vagy éhen. Pl. több mint negyedmillió gyerek kényszerül katonáskodni a világon belháborúkban. (A gyerekkatona kevesebbet eszik, nem kell neki zsoldot fizetni, szinte öngyilkos feladatokkal bízható meg, mert nem ismeri fel a veszély nagyságát. Könnyebben manipulálható, s gyakran nincs jobb lehetősége, mint egy fegyveres csoporthoz tartozni. Ha nem engedelmeskedik, azonnal lelövik. Olcsó, hiszen túltermelés van belőle. 1999. okt. 20-án a BOCS Alapítvány is részt vett az ún. Berlini nyilatkozat a gyermekek “katonának-használata” ellen kiadásában. Félkatonai ifjúsági szervezetei miatt sok ország akadályozza a 18 éves korhatár nemzetközi egyezményben való rögzítését.)

De nem csak a véletlen nemzésekkel van baj. Az 1992-es riói ENSZ környezetvédelmi konferencia kapcsán jelent meg a New York Times-ban Vestine Mukamunana védőnő nyilatkozata, aki akkor már hét éve küzdött Afrika legsűrűbben lakott és legkeresztényebb országában, Ruandában a nyomorban élő vidéki asszonyok fogamzásgátlás lehetőségeiért.
„A számos akadály közt legnagyobb a férfiak ellenállása. Még a többi afrikai kultúráknál is erősebb a férfidominancia, a nők robotolnak a földeken, nagyobb részük írástudatlan, s a termékenységi ráta a legnagyobb a világon. A férfiak legtöbbje nem fogadja el, hogy felesége fogamzásgátláshoz folyamodjon. Nyolc gyereket akarnak. Ez nem apaság, hanem az önzés kultusza. Az a téveszméjük, hogy a pirulától gyenge lesz a feleségük és ezért majd a férfiaknak kellene dolgozniuk.”

Két évvel az újságcikk megjelenése (és a családtervezési tennivalókat kihagyó riói akcióprogram) után összeomlott a ruandai társadalom, amelyben az utolsó fél évtized alatt 9 %-ról már 40 %-ra nőtt az állandóan éhezők száma. A negyven év alatt megháromszorozódott népességet nem tudták eltartani az elaprózódott családi földparcellák. 1994-ben három hónap alatt a népesség 11 %-át, több mint háromnegyed millió embert mészároltak le a mindenki mindenki elleni harcban. A nyolc gyermeket akaró apák és a fogamzásgátlást tiltók semmibe vették az ökológiai eltartóképesség korlátait.

Senki nem mondhatja: apa akarok lenni, gyereket akarok. Csak így lehet föltenni a kérdést: Igazán szeretne egy gyermek hozzánk és most megfoganni?
A jövő generációk minden tagjának joga, hogy kívánt, mégpedig önmagáért (s nem gazdasági, nemzeti, rokonsági, vallási stb. érdekből ill. nyomásra) kívánt gyermekként foganjon meg!

Alább egy apa újszülött fiához írt levelének részlete az apaság két oldaláról, Simonyi Cecília fordításában. Az apa Fergal Keane, a BBC külhoni tudósítója, aki számos nemzetközi krízisről tudósított, többek között Észak-Írországból, Dél-Afrikából és Ázsiából. Riportjaiért megkapta az Amnesty International Sajtó Díját.

Levél Dánielnek
Kedves fiam, reggel 6 óra van Hong Kong szigetén. A bal karomon alszol összegömbölyödve, és én az egykezes gépelés művészetét tanulom. Anyád, fáradtabban mégis boldogabban, mint amilyennek valaha is láttam, a másik szobában alszik, és a lakásunkban puha csend honol.
Amióta megérkeztél, a napok éjszakákba, majd újra nappalokba olvadnak, mi egy új nyelvtant tanulunk, egy hosszú mondatét, melynek írásjelei az etetés, a tisztába tevés, a ringatás, és ezek az alkalmi pillanatnyi csendek. …
Akartunk téged és vártunk rád, elképzeltünk és álmodoztunk rólad, és most, hogy itt vagy, semmiféle álom nem ér fel veled. …
Érkezésed a fejem tetejére állított, és kifordított magamból. Annyi minden, ami létfontosságúnak tűnt számomra, az elmúlt napokban más színt öltött. Mint sok más tudósító, olyan életet éltem, ami alkalmanként közel volt a szakadék széléhez: háborús zónák, természeti katasztrófák, sötétség minden formájában.
És az is igaz, hogy fájdalmasan belém vésődött, üldöz minden szenvedő gyermek emléke, akivel útjaim során találkoztam. Az igazat megvallva, majdnem elviselhetetlen ma akárcsak rágondolni is azokra a gyerekekre, akiket bántanak, kihasználnak, megölnek. És mégis, ahogy rád pillantok, a képek áramlanak felém. A tíz éves Andi Mikail, ahogy égési sebektől haldoklik Eritrea hegységeiben, ahogy sír, egyre halkulóan, ahogy a szél homokot fújt a sebeibe. A két testvér, Domingo és Juste, Menongue-ban, Dél-Angolában. Juste, két éves és vak, alultápláltságtól elgyengülve, hét éves bátyja hátán. És Domingó szavai hozzám: "Korábban szép volt, de aztán jött az éhség." Tavaly októberben, Afganisztánban, amikor még anyád hasában voltál, találkoztam Sharjával, aki 12 éves. Anyátlan, apátlan vezetett végig otthonuk szürke romjain, semmi sem maradt, mondta nekem. És tudtam, hogy zsenge kora ellenére többet tud a veszteségről, mint én valaha is megértek egy élet során. Van egy utolsó emlékem, Ruandából, Nyarubuye plébániájáról. Egy kifosztott tanteremben egy anyát és három apró gyerekét találtam összeölelkezve, ott, ahol halálra verték őket. A gyerekek anyjukba kapaszkodva haltak meg, azzal az ösztönnel, amely születésünktől fogva egészen halálunkig velünk van.
Daniel, ezek az emlékek magyarázzák azt a heves oltalmazás-vágyat, amit érzek irántad, a gyengédséget, és a pillanatnyi vak félelmet, hogy bármi történhet veled. De van még valami, egy régi történet, ami majd szemtől szembe elmondok neked, apa a fiának, ha nagyobb leszel. Ez egy személyes történet, de ez is a kép része. A hosszú családi vérvonalakról szól, arról, hogyan veszíthetjük el a talajt és ha szerencsénk van, hogyan találhatjuk meg az utat ismét a napsütésbe.
A történet 35 éve kezdődött, egy nagyvárosban, egy januári reggelen, hóesésben. Egy nő a kórházba gyalogol, hogy megszülje első gyermekét. Alig múlt húsz éves, és a város még idegen neki, nagyobb és zajosabb, mint az apró utcák és lágy dombok távoli otthonában. Gyalogol, mert nincs pénze, és minden értéke az alkoholra ment, amely férje szenvedélyévé vált.
Útközben egy taxis felfigyel rá, ahogy ül, kimerülten és átfagyva egy bolt küszöbén, és elviszi a kórházba ingyen. Később aznap, kisfia születik, és éppúgy, ahogy nekem te, ő a legszebb dolog, amit életében látott. A férje éjjel eljön hozzá, és sír az örömtől, amikor látja a fiát. Valóban boldog. Másnapos, összetört, de a maga módján boldog, hiszen mindketten fiatalok voltak, szerelmesek egymásba és a fiukba.
De, az idő tartogatott számukra néhány nehéz meglepetést. Az alkoholizmus rákja elemésztette a férfit, és ő elveszítette a családját. Mire a fia felnőtt, a férfi távol élt már a családjától, egyedül egy egyszobás lakásban, élve és halva az italért. Január 5-én halt meg, egy nappal fia születésnapja előtt, abban a hóborította városban. De a fia túl messze volt, hogy hallja az utolsó szavait, utolsó leheletét, és mindazok a szavak, amiket elmondtak volna egymásnak, kimondatlanok maradtak.
Mégis Daniel, el kell mondanom neked, hogy amikor kiengedted első erőteljes kiáltásodat az adventista kórház szülőszobáján, és én apa lettem, nagyapádra gondoltam, és bármily bolondul hangzik is, reméltem, hogy valamilyen módon mégis hallotta, az élők és halottak közötti végtelenen át, büszke érkezésedet. Mert ha hallaná, akkor felismerné a család távoli hangját, a remény és az új érkezés hangját, amit te és minden ártatlanságod hozott a világba.

Fergal Keane levele 1996 februárjában hangzott el a rádióban. Válaszként többezer levél érkezett a világ minden részéről. Reméljük az Apák éjszakáján és az Apák napján sokan elköteleződnek a gondos nemzés és gondos apaság mellett.
Simonyi Gyula
http://bocs.eu

Szerző: Simonyi Gyula

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Bocs Alapítvány

Célcsoport: nevelőknek, oktatóknak

Mire való (módszer, alkalom): elmélkedés, felnőttoktatás, iskolai oktatás