[email protected]

Endreffy Zoltán

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené

Keresztények és a politika

 

Az elmúlt hetekben e sorok írója és Balog Zoltán az És hasábjain kicserélték gondolataikat arról, vajon csakugyan keresztény értékeket képvisel-e a Fidesz a politikában. Kettejük levélváltásában felvetõdött, de megválaszolatlan maradt a kérdés, hogy mi a keresztény politika és melyek a kritériumai. Jelen írás ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.

Ma a vallást magánügynek tartja sok keresztény is, liberális is. Szerintük az egyénre tartozik, hogy Mohamedben, Jézus Krisztusban vagy Krisnában hisz-e, ebbe az állam ne szóljon bele, a vallásosság pedig elsõsorban abban áll, hogy ki kihez imádkozik (Allahhoz-e, az Örökkévalóhoz vagy a menyei Atyához), és hogyan éli spirituális életét (vasárnap vagy szombat-e a szent napja, eszik-e disznóhúst vagy nem, csádort visel-e vagy kosztümöt).

A történelembõl viszont azt állapíthatjuk meg, hogy különbözõ korokban nagyon sokféle kapcsolat alakult ki a kereszténység és a politikai hatalom között.

Ha a keresztények csak magánügyüknek tekintették volna a vallásukat Krisztus után az elsõ három században, akkor békésen imádkozhattak volna otthon, tarthatták volna meg istentiszteleteiket, és nem kerültek volna összeütközésbe a vallási szempontból egyébként türelmes római állammal. A keresztények azonban “politizáltak”.

A római állam pogány kultuszában való részvétel és a római hadseregben való katonáskodás helyett a keresztények inkább meghaltak a hitükért, és vértanúk lettek. Felforgató tanaikkal azt hirdették, hogy az Isten képmására teremtett emberek mind egyenlõk, és Jézus Krisztus által mindenki egyformán részesül a megváltásban. Ez felforgatta a római világot, ahol mérhetetlen volt a távolság szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, görög-római és barbár, férfi és nõ között. A szétesõ birodalom korrupt, önkényes és tehetetlen bürokráciájával szemben az egyház létrehozta a diakónia, a szeretetszolgálat alternatív intézményrendszerét, amely bámulatos hatékonysággal és szervezettséggel támogatott tízezer és százezer számra szükséget szenvedõket (özvegyeket, árvákat, fogyatékosokat, betegeket, nincsteleneket) az egész birodalomban.

Nagy Konstantin császárral a kereszténység üldözése megszûnik, és a kereszténység a IV. század végére a római birodalom államvallása lesz. Az egyház hatalmi helyzetbe kerül, és egyszerre mintha elfelejtené az üldöztetés rémségeit: most õ lép fel brutálisan pogányokkal és eretnekekkel (marcioniták, montanisták, katarok, valdensek stb.) szemben. A IV. században keletkezik az a probléma, hogy milyen legyen az állam és az egyház viszonya. A nyugati egyházban Róma püspöke, a pápa hosszú küzdelemben (amelynek pl. az ún. invesztitúraharc a XI. században, majd a pápák avignoni fogsága a XIV. században a fontosabb állomásai) kivívja függetlenségét a világi uralkodókkal szemben, Bizáncban viszont az ún. cezaropapizmus vagyis az állami és az egyházi hatalomnak a császár kezében való egyesítése alakul ki.

A királyok és az egyház hosszú küzdelmében mind az uralkodók, mind a pápák evilági gazdagságra és hatalomra törtek. Földbirtokaik nagyságát, jobbágyaik és katonáik számát valamint fényûzõ életformájukat tekintve a fõpapok semmivel sem maradtak el a világi fõurak mögött. Az ellentét egyrészt a felsõ klérus életstílusa, másrészt Jézus Krisztusnak és apostolainak tanítása és életvitele között talán sohasem volt annyira szembeszökõ, mint a reneszánsz pápáknál, akiket gyakrabban lehetett látni harci öltözetben a katonáik élén, mint liturgikus ruhában az oltárnál. Igaz ugyan, hogy kolduló mozgalmának elindításával Assisi Szent Ferenc a XII-XIII. század fordulóján sok keresztény figyelmét felhívta erre az ellentmondásra, és Szegénység úrnõnek, akit Szent Ferenc fedezett fel, támadt is sok nagyszerû követõje, Árpádházi Szent Erzsébettõl Teréz anyáig. A legtöbben azonban Mt 5,3-at mind mai napig úgy értelmezik, hogy akkor is a bejuthatnak a mennyek országába, ha csak “lélekben szegények”. Vagyis lehetnek gazdag tõkések, kereskedõk, részvényesek, földbirtokosok vagy éppen gyarmattartók, és kizsigerelhetik nincstelenek millióit, ha közben megmaradnak “lélekben szegénynek” – anélkül, hogy tudnák, voltaképpen mit is jelent ez. E “vasárnapi keresztények” felfogásával ellentétben II. János Pál pápa szerint viszont vannak ún. strukturális bûnök is, amelyek abban állnak, hogy a kiváltságosok maroknyi csoportja elnyom és kizsákmányol milliókat. Ez év március 13-án, nagyböjt elsõ vasárnapján a pápa bocsánatot kért Istentõl a keresztények bûnei között azokért “mulasztásokért is, amelyek a társadalmi igazságtalanságokkal, a szegényekkel, az elnyomottakkal és a peremre szorultakkal kapcsolatban” terhelik a gazdag keresztényeket. E bûnös mulasztások egyik következménye az is, hogy a kapitalizmus kialakulásakor a nagy egyházak csak nagy késéssel ébredtek tudatára a tömegek elnyomorodásának, a “szociális kérdésnek”, és ezzel maguk a nagy egyházak is hozzájárultak a munkásság elvallástalanodásához.

Hogy keresztények számára mennyire aktuális ma is a szegénységnek, a gazdagságnak, a hatalomnak és az elnyomásnak a kérdése, azt mutatja a felszabadítás teológiája. Ezt latin-amerikai ferencesek indították el a hatvanas-hetvenes években, azóta pedig a Vatikán elítélõ nyilatkozatai ellenére is egyre terjed az egész világon, s újabb és újabb témákat tûz napirendre, amilyen például a feminista teológia és az ökoteológia.

Amikor kezdtek kialakulni a modern nemzetállamok, vagyis lényegében a XIX. századtól kezdõdõen, a keresztény egyének és egyházak szembetalálták magukat a kérdéssel: mi következik a hitükbõl a népükhöz, a nemzetükhöz, a hazájukhoz való viszonyukat illetõen. Hogy Európa mennyire nem keresztény, amely sokáig kereszténynek képzelte magát, az az inkvizíció, a vallásháborúk, a keresztes hadjáratok, a vallási türelmetlenség, a zsidók elleni bûnök és az erõszakos hitterjesztés borzalmai után még szörnyûségesebb módon megmutatkozott a világháborúkban. Pál apostol azt tanítja, hogy az új emberben “nincs már görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden és õ van mindenben” (Kol 3,11). Ezzel szemben a világháborúkban a “keresztény nemzetek” az egyházaik által “megáldott” fegyverekkel gyilkolták egymást halomra. A mai Európában is sok helyen gyûlölködésnek és háborúskodásnak a forrása a nacionalizmus, Észak-Írországtól kezdve a német, osztrák, magyar és más neonácikon át Horvátországig, Albániáig és Jugoszláviáig.

“Béke és igazságosság” címmel 1989-ben ökumenikus találkozót rendezett Baselben a KEK és a CEEC (az elõbbi az európai protestáns, az utóbbi az európai katolikus egyházak konferenciája). E találkozón, Albánia kivételével, részt vett Európa valamennyi országának majd mindegyik egyháza, és arról tanácskoztak, hogy mi a keresztények feladata az emberiség elõtt álló legnagyobb feladatok megoldásában ma. 1) Mit tehetnének a békéért a tömegpusztító fegyverek, a világméretû konfliktusok (pl. a kapitalista Nyugat és az akkor még szocialista Kelet, a gazdag Észak és a szegény Dél közti konfliktusok) és a véres helyi háborúk (Amerika –Vietnam, Irak – Irán, India – Pakisztán stb.) korában? 2) Hogyan segíthetnék elõ az igazságos világrend kialakulását, amikor mérhetetlen távolság választja el egymástól a fejlett országok lakosainak fényûzõ jólétét és a III. világban élõ milliárdok leírhatatlan nyomorát; amikor a Föld sok országában van diktatúrák zsarnokoskodnak; és amikor emberek százmilliói szenvednek el hátrányos megkülönböztetéseket népi hovatartozásuk, vallásuk, nemük és más tulajdonságaik miatt (aminek az egyik következménye az utóbbi idõk világszerte erõsödõ feminista mozgalma)? 3) Kultúrájuknak, civilizációjuknak és életstílusuknak milyen megváltoztatásával menthetnék meg a Föld lakói a pusztulástól az õket hordozó és életben tartó természeti környezetet, a teremtést? Az európai konferencia folytatása volt néhány évvel késõbb a szöuli világkonferencia, a Kairosz Európa mozgalom és az ún. zsinat folyamat, hogy csak néhányat említsek a világ keresztényeinek mai politikai akciói közül.

Természetesen az evangélium mást kíván ma egy gazdag svájci, mást egy fundamentalista iszlám államban élõ iráni és megint mást egy latin-amerikai kereszténytõl. Vajon milyen társadalmi célok megvalósítására törekedjék 2000-ben egy magyar keresztény, ha az evangélium szerint akar élni?

A világ minden keresztényéhez hasonlóan a magyar keresztényeknek is küzdeniük kell az igazságosságért, a békéért és a teremtés megóvásáért, de nekik természetesen a sajátos magyar körülmények között.

A negyven évig tartó szocialista kísérlet bukása után mi, magyarok az alkotmányos, demokratikus jogállamnak a politikai és a magántulajdonosok szabad versenyének a gazdasági berendezkedését választottuk. Ez a politikai-gazdasági berendezkedés különbözõ konkrét formákat ölthet és ölt is ma a Földön az Egyesült Államoktól, Kanadától, Nagy Britanniától és Franciaországtól kezdve Horvátországon, Szlovákián és Románián át Peruig, Brazíliáig, Burmáig, a Fülöp-szigetekig és a Délafrikai Köztársaságig. Vajon “latinamerikanizálódik-e” Magyarország a következõ harminc-ötven évben, vagy inkább a nyugat-európai országokéhoz hasonlít majd a magyar gazdasági és politikai rendszer mûködése? Vajon maroknyi egy elit fog-e uralkodni a jogállam és a demokrácia díszleteit fenntartva egy velejéig korrupt államgépezet segítségével (mint ahogy teszi ezt Latin-Amerikában a nagy- birtokosok, a kokainbárók, a politikusok és a katonatisztek szentségtelen szövetsége), miközben a lakosság nyolcvan százaléka az új metropoliszok nyomortelepein él majd? És mi lesz a magyar romákkal? Ki tudnak-e kerülni évszázados páriasorsukból, ahogy az Egyesült Államokban legalább elkezdõdött a feketék felemelkedése e század hatvanas élveiben a polgárjogi mozgalom hatására? Vagy Magyarországon a romák megmaradnak nyomorultaknak, mint Brazíliában az indiánok? És milyen lesz a viszony az anyaországi és ama magyarok között, akik Trianon óta idegen államban élnek, és nem élveznek azonos jogokat a románokkal, szlovákokkal vagy szerbekkel, ellentétben, mondjuk, a német, a francia és az olasz nyelvû a svájciakkal, akik teljesen egyenrangúak? Észak-Írország vagy Svájc példáját fogja-e követni magyarok és nem magyarok viszonya Közép-Kelet-Európában? És hogyan reagálunk majd a Magyar Köztársaság szuverenitásának csökkenésére, ami elkerülhetetlen következménye a NATO-tagságunknak, a remélt EU-tagságunknak és a globalizációnak? Idegengyûlölettel és diszkriminációkkal, ahogy Csurka és Haider hirdeti, vagy el tudunk képzelni és elõ tudunk mozdítani olyan integrációt is, amely nem a magyarság önfeladása lesz az egyesült Európában, hanem a különbözõk egysége, a különbségek “megszüntetve-megõrzése”?

Kívánatos lenne, hogy a keresztény egyházakban nyilvános eszmecsere folyjon e kérdésekrõl. Aminek feltétele lenne a rendszerváltás az egyházakban is és a szabad egyházi sajtó orgánumainak kibontakozása.

A Kádár-korszakban egyházi vezetõ (püspök, érsek, teológiai tanár stb.) csak az lehetett, akinek a szocializmus iránti lojalitásáról meg volt gyõzõdve az Állami Egyházügyi Hivatal, amely “proletár éberséggel” ügyelt arra, hogy a megfelelõ helyekre megfelelõ, vagyis eléggé gyáva, buta, teológiai és általános mûveltség nélküli, a párt diktatúráját elfogadó és az egyház helyett inkább a párt érdekeit szolgáló emberek kerüljenek. Akiknek jelentékeny hányada ma is egyházi vezetõ, és az is lesz, mert a rendszerváltás eddig elmúlt tíz éve alatt sem a politikai pártok, sem a hívõk nem követelték az egyháziak átvilágítását. Jézus azzal a felszólítással kezdi nyilvános mûködését, hogy “tartsatok bûnbánatot”. Egyházi vezetõink és lelkipásztoraink prédikálnak is sokat a bûnbánatról, de nekik maguknak eszükbe sem jutott meggyóni, hogy “sokszor és sokat vétkeztek, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”. Amire talán azért nem jutott szellemi energiájuk, mert a rendszerváltás pillanatától kezdve fõleg a kárpótlással foglalkoztak: hogyan tudnának minél többet visszaszerezni az egyházi javakból. Mintha megfeledkeztek volna arról, hogyan küldi igehirdetõ útra Jézus a tanítványait: “Övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt. Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot.” (Mt 10, 9-10). Sarut, botot és tarisznyát nem is, ingatlanokból viszont annál többet akarnak magukkal vinni a mi püspökeink, hogy hirdethessék az Úr Jézust, aki azt mondta magáról: “a rókáknak vackuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Lk 9, 58).

Szociológiai felmérések szerint a rendszerváltás óta csökkent az egyházak iránti rokonszenv. Aminek egyik oka az lehet, hogy miközben a rendszerváltás a magyar lakosság nagy rétegeinek súlyos anyagi veszteségeket okozott, addig az egyházak mohón és nem is eredménytelenül belevetették magukat a küzdelembe, hogy egykori ingatlanjaikat visszaszerezzék.

A másik pedig az, hogy a mai magyar kereszténység unalmas. Ellentétben a pápával, az amerikai, a holland, a francia, a német és más püspöki karokkal, a magyar püspökök nem sietnek pásztorleveleket, nyilatkozatokat kiadni a békérõl, az ökológiáról a modern gazdaságról, a munkáról vagy a globalizációról. (A katolikus egyház lassú ébredezésének örvendetes jele volt egy pár éve az igazságosságról kiadott pásztorlevél). Inkább prédikálnak a keresztény szexuális erkölcsrõl, az abortuszról, a szektaveszélyrõl, a családi életrõl, ami ellen nem is lehetne kifogásunk, ha ez nem járna együtt azzal, hogy semmit sem mondanak aktuális és valóban izgalmas kérdésekrõl.

Amivel elérkeztünk az egyházi sajtó kérdéséhez. Különös sajátossága a magyar rendszerváltásnak, hogy míg a világi sajtó valóban szabaddá és sokszínûvé vált, addig a vallási sajtó orgánumait (Új Ember, Reformátusok Lapja, Új Élet stb.) lényegében ugyanaz a felsõ klérus tartja a kezében ma is, amelyik hû kiszolgálója volt a Kádár-rendszernek. Egy pár éve, sajnos, kimúlt az Egyház és világ, amely a kilencvenes években a független és kritikai gondolkodású reformátusok fóruma próbált lenni. A katolikusoknak a klérustól független két folyóirata, a Mérleg és az Egyházfórum még létezik, de ki tudja meddig fogja bírni, mert mindkettõ óriási anyagi nehézségekkel küzd, s egyik napról a másikra él.