Vissza a
tartalomhoz
Nem éppen felemelõ, hogy az értelmes és becsületes ember szinte mindig és mindenütt összeütközésbe kerül korával. S nehéz ebbõl másra következtetni, mint hogy a történelem butaságok és becstelenségek sorozata, a hatalom örök dáridója ész és lelkiismeret fölött.
Ezt a folyamatot úgy szenvedjük el, akár a molekulák a vegyi reakciókat - véletlenszerûen, a rend reménye nélkül. Másrészt, mintha kitapintható volna a történelemben a rend is, a szabály, az ismétlõdés vagy a törvény. Ismét, ahogyan a fizikában! Véletlen és szabály ott a kvantummechanika és az általános relativitás elméleteiben csap össze - itt, a mi életünkben ebbõl nem a feltehetõ analógia perdöntõ, hanem az egzisztenciális kérdés: csakugyan hasonlítana a sorsunk például az elemi részecskékére? Van párhuzamunk a környezõ világegyetemben? Végzetünk gyökere nyúlhat az élet vagy az anyagi struktúrák alá?
Ismétlem: a környezeti válság megoldásának központi kérdése az ember helyes önértékelése, az, hogy tud-e szabatos választ adni rá, hol a helye a mindenségben és a történelemben. Ebben a vonatkozásban is utalnom kell egy megkerülhetetlen olvasmányra, Szádeczky Kardoss Elemér posztumusz mûvére, A jelenségek univerzális kapcsolódására. Ebben a szerzõ kitér azokra a legújabb kutatásokra is, amelyek szerint - és ezt egy beszélgetésünk során László Ervin is megerõsítette - a kettõs természetû, anyagi és energia-arculatú univerzum valamiképpen �lukasnak" tûnik, a téridõ egy már nem is mikroszkopikusan kicsiny tartományában mintha az anyag alatti struktúrákba vezetne át.
E végsõ elmélet szerint az anyag csupán a hullámtermészetû energia megjelenési formája lenne, nem látszat ugyan, de nem is az, ami, nem önmaga, hanem energiából, csomagnyi adagokból, azaz kvantumokból és ezek kapcsolódási szabályaiból épülne fel, amely alkotók egy bizonyos téridõ-nagyságrend felett nyernék el általunk is észlelhetõ tulajdonságaikat, �láthatóvá" és �tapinthatóvá" válnak. Ez - jobb szó híján - rímel a konvergáló vallási tapasztalatokra, az elvont azon élményére, amelyet Bosch festett meg egy mennybemenetelén. E leírások közös vonása, hogy bennük a földöntúli testetlen hangként vagy hangtalan fényként jelenik meg, s lényege épp az, hogy az isteni oly anyagtalan, amilyen a hang- meg a fényhullám, a sugárzás.
Ezek az ismeretek ma még túlságosan ellenõrizetlenek, sõt ellenõrizhetetlenek ahhoz, hogy józanul mérlegeljük, belõlük mi vonatkozik ránk. De ebben a félig paradicsomi, félig apokaliptikus világban, amellyé a természettõl távolodó civilizáció lett, s amely önnön helyzetét még felfogni is csak évezrednyi terjedelmû hasonlatokban képes - ha egyáltalán -, mérhetetlen jelentõsége van az önismeret minden parányi változásának. �Ismerd meg tenmagadat" - hirdette a delphoi Apollón jósda homlokzatán a felirat, Rilke archaikus Apolló-torzója pedig azt tette hozzá: �Változtasd meg élted". Ez a két parancs egymástól elválaszthatatlan, mert a dialektika szerint csupán a változás és a változni képes örök, az állandó pusztulásra ítéltetett. Ahogy korábban Dawkins és John Maynard Smith nevéhez kapcsolva fölemlítettem az önzetlenség genetikai elõnyeit, ugyanúgy meggyõzõdé sem, hogy a lelkiismeretnek - amely a biológiai lényt hátráltatja érvényesülésében, tehát fejlõdéstörténeti ballasztnak, sõt zsákutcának tûnhet - máris felmérhetetlen szerepe van és lesz is az ember evolúciójában. A szellem nem jelenhetett volna meg az élet porondján, ha inherens elõnyei nem jelölték volna ki az uralomra; a lelkiismeret pedig nem maradhatott volna fenn, ha a szellem szabályozójaként nem játszana sorsdöntõ szerepet. S noha azt nem hiszem, hogy - fajként - elveszíthetjük testünket, és tiszta szellemmé válhatunk a fejlõdéstörténeti jövõben, azt vallom és vállalom, hogy újabb evolúciós lépcsõfokhoz közelít az emberiség, amely természetszerûleg megpróbáltatás. Ennek során vagy kidomborodik a lelkiismeret törzsfejlõdési elõnye, és gyõzelemre vezeti fajunkat, vagy a kataklizmába belepusztul az élõvilág, az élet maga A lét dinamizmusa tetteket r6 ki ránk. Nem egyszerûen másító, hanem jobbító tetteket, ha fennmaradni szándékozunk. Elérkezett az a pillanat, amikor sem maradni, sem rombolni tovább nem lehet már büntetlenül, mikor etika és cselekvés, a biológiai és a teológiai lény egymásra kell, hogy találjon, mert meginog és végigreped a meghasonlás éktelen tornya, a kétség helyébe visszalép az egység.
Megérett az idõ.
Ugyanezen a címen a világhírû fizikus és filozófus, Carl Friedrich von Weizsäcker írt könyvet nemrégiben. Az õ gondolataival búcsúzunk mûvének azon részletével, amelyben az ember szembesül legújabb felelõsségével: gyámolítottból a teremtés gondviselõjévé kell elõlépnie.
***
Nincs béke az emberek között, ha nincsen béke az ember és a természet között - írja von Weizsäcker a természet megõrzésérõl. Amibõl feleslegünk van, azért nem harcolunk. A gazdaság olyan javakat állít elõ és kezel, amelyeket a természet szûkmarkúan osztogat. A politikai uralom a nem korlátlan javak fölötti rendelkezéssel egyenlõ. A szociális igazságtalanság a nem korlátlan javak igazságtalan elosztását jelenti. A háborúkat élettérért és uralomért, tehát ilyen javakért folytatják. A modern technika annak az útnak tûnik, amelyen kiszabadulhatunk a szûkös javak szorításából. Mint remélni szokás, nem lesz többé szükség az emberek fölötti uralkodásra, s az meg is fog szûnni, ha technikailag uralkodni fogunk a természeten.
Vagy úgy állunk ezzel a reménnyel, mintha a vendéglõs nélkül állítottuk volna ki a számlát? Az elmúlt másfél évtized ökológiai mozgalma újra felfedezte ezt a veszélyt. A Nyugat meggazdagodott a technikán és átmenetileg uralma alá hajtotta a világot. Minden évtizedben voltak ennek az útnak kritikusai. De mélyebben sohasem temették el az ilyen kritikát, mint 1945 óta. Most elérte a gazdag Északnyugatot az ellenhatás, itt a vízszennyezõdés, a reaktorkatasztrófák, a talajerózió, az erdõpusztulás okozta félelem. A legnagyobb, ma már felmérhetõ ökológiai veszélyek egy része délen fenyeget, ilyen az õserdõk kiirtása. De délen jobban látható a mai szegénység, mint a sejtett jövõbeni veszély. ugyan milyen kiutat mutatnak a szegénységbõl Észak ökológiai látnokai?
A tudományos és technikai környezeti problémák jellegüknél fogva részletezõk és igen bonyolultak. Írásunk ezért nem tartalmi szempontból mutatja be õket. De egy zsinatnak, melynek témája a teremtés megõrzése (integrity of creation), a legjobb szakembereket kell biztosítania, s ezért azok elkerülhetetlen vitáját is vállalnia kell. Két elvi kérdést emelünk ki. Az elsõ inkább a felszínt érinti: védhetõ-e a természet politikai-gazdasági eszközökkel? Ebbõl következik az az alapvetõ történeti-antropológiai kérdés, hogy összeegyeztethetõ-e természet és civilizáció?
Az északi államokban még ma is jogosan reménykedünk abban, hogy a környezeti ártalmakat elviselhetõ határok közt tudjuk tartani, ha politikailag határozottan cselekszünk. Itt minden érvényes, amit fentebb az igazságosság és szabadság témakörében a legalitás-elvrõl és az igazság-irányultságról mondottunk. A piac magánalanyának a környezetszennyezés, illetve annak elhárítása elõször is többletköltségeket jelent, amelyek közvetlen termelési költségeiben és eladási jövedelmeiben nem jelennek meg. Ezért gyakran nem engedheti meg magának, hogy a környezetet kímélve termeljen vagy fogyasszon, ha ez a versenyben hátrányos. A környezetvédelemben is, mint az infrastruktúra megteremtésekor (a világítótornyok példájára a XVIII. században) már a klasszikus liberális gazdaságelmélet szerint is kötelezettségek hárulnak az államra. Az állam kötelessége, hogy minden piaci résztvevõ számára kötelezõ érvényû elõírásokkal azonos feltételeket biztosítson a környezetet kímélõ magatartáshoz. Ez nem megy nyilvános vita, politikai izgalom nélkül. Ezért szerencsés dolog a környezeti ártalmak feletti politikai felháborodás. Ha az emberek környezeti tudata eléggé fejlett, piaci nyomás alakulhat ki a környezetet kímélõ termékek javára. Ahol áttekinthetõ piac és döntésképes demokrácia van, ott megoldható a nemzeti ökológiai problematika. Példaként közép-európai élményre hivatkozom, a Ruhr-vidék levegõje ma tisztább, mint volt ötven évvel ezelõtt, és a svájci és bajor tavak is tisztábbak, mint húsz éve voltak.
A mai technikai fejlõdés üteme mellett természetesen megoldatlan, hogy a környezeti ártalmakat idõben felismerjük. A tervszerû kutatás ehelyütt elengedhetetlen, és nem is kilátástalan.
Ezidáig megoldhatatlannak tûnnek azok a környezeti problémák, amelyek túllépik a nemzeti határokat. Még a közös döntésekért létrehozott regionális szervezet, mint az Európai Gazdasági Közösség is az önálló államok együttmûködésének nehézségeibe ütközik e területen. Az egész világon kudarcot vallott eddig a környezetvédelem, ugyanúgy, mint az éhség leküzdése egy érvényes, elfogadható és kivitelezhetõ jogrend nélkül. A két probléma összefügg. Nem lehet tartós béke az emberek között a szociális igazságosság bizonyos mértéke nélkül. Nincs szociális igazságosság, ha az ember a természet erõforrásait feléli. Nem lehetséges tehát, mint már bevezetõnkben is mondtuk, béke az emberek között, ha nem élnek békében a természettel. És nem élhet békében az ember a természettel sem, ha nincs béke embertársai kõzött. Nem lehet bolygónkat a világpiac által gazdasági-funkcionális egységgé tenni, ha nincsenek meg az egységes politikai döntés intézményei. Az eredmény csak katasztrofális lehet.
A megoldatlan, de nem feltétlenül katasztrofális kérdések példájaként hadd említsük a hosszú távú energiapolitikát. A modern technika lényegesen függ az energia használatától. A döntõ lépést a múlt században tették meg, amikor az állandóan megújuló energiaforrásokat, amilyen a szél, a víz, a tûzifa, kiszorította és felváltotta a szén. Ma az energiaszolgáltatás az ásványi tüzelõanyagokon alapszik. Ezeknek két eredendõ gyengéjük van. A jelenlegi és a jövõben még növekvõ fogyasztás következtében a készletek legfeljebb néhány évszázad, de részben már néhány évtized alatt kimerülnek. A gazdasági fellendülést a hosszú távú gazdasági stabilitás rovására biztosítják. Közben pedig értékes vegyi anyagokról van szó, amelyeket sokkal jobban is lehetne hasznosítani, mint elégetéssel.
Másodsorban pedig szennyezõ anyagokat juttatnak a légtérbe. A káros gázok tisztítása lehetséges, de drága, és a nemzeti határok miatt nehezen kivihetõ. Fenyegetõ veszélyt jelent még a Föld állandó éghajlatváltozása, az elégetés során keletkezõ szén-dioxid ugyanis az üvegházhatás révén felmelegíti a légkört, s ez a gond mindmáig megoldatlan.
Ezért a fizikusok, köztük a szerzõ is, majd öt évtizede környezetkímélõ alternatívaként az atomenergiára szavaztak. A reaktortechnika vagy a fúzió révén ez valóban évezredekre kimeríthetetlen lenne. Elvileg egy energiafajta nagyüzemi körülmények között annál jövedelmezõbb, azaz kíméletesebben hasznos is, minél koncentráltabb az energiahordozó. Van egy veszély, amelynek mértékére túlságosan lassan derült fény (bár a szakemberek, s nem az ellenfelek hívták fel rá elõször a figyelmet), s ez a közben keletkezõ radioaktív hulladék. Utólag ne csodálkozzunk azon, hogy egy reakciónak, amely a természetes földfelszín normális viszonyai között nem jön létre, olyan utóhatása van, amelyhez a földi élet nem alkalmazkodott; ez alapjában véve már a szén és az olaj tömeges elégetésére is vonatkozik.
Magánemberként engedjék meg, hogy kifejtsem azt a véleményemet - Three Mile Island és Csernobil után is -, hogy az állandóan javuló biztonságtechnika következtében a normál üzemeltetésû reaktorok hosszú távon kevesebb kárt okoznak a környezetben, mint az ásványi fûtõanyagok; de mûszaki szakember természetesen nem vagyok. Nem zárható ki viszont az erõszakos támadás, s annak következményei megsemmisítõk lehetnek. Alvin Weinberg amerikai reaktorspecialista már régóta kimondta: �Szavatoljon nekem ezer év politikai szabadságot, és én szavatolok Önnek ezer év energiaellátást." A figyelmet tereli el az az érv, amely a totális atomháború rémét a maga mentségére használja az erõszak ellen nem védett reaktorokkal kapcsolatban, valahogy így: �Ha nem lesz háború, nem történhet semmi; ha lesz, úgyis vége mindennek." Ez a mindent vagy semmit észjárás nem egyeztethetõ össze sem a biológiai, sem a civilizációs fejlõdéssel: �a hibázás hajlama" minden életképes fejlõdés feltétele. A háború intézményének minden bizonnyal meg kell szûnnie. Ma még nem gyõztük le, s csak balga óhajunkra hallgatunk, ha úgy cselekszünk, mintha már legyõztük volna. A fegyverek korlátozott bevetése, háborúkban vagy terrorcselekmények során ma naponta tapasztalható Földünkön. Tíz éven át harcoltam azért - bár valószínûleg elégtelenül mértem fel a mûszaki és pénzügyi feltételeket, ám mindenesetre sikertelenül -, hogy a reaktoroknál (és az újrafeldolgozó üzemeknél!) biztosítsák a fegyveres támadás ellen a védelmet. Ma már az általunk tervezhetõ idõszakra nem javaslom az atomenergiát fõ energiaforrásnak.
Ezek a negatív következtetések azonban az energiagondokat nem oldják meg. A fotokémiai úton nyert, hidrogénben tárolt napenergia ma új hosszú távú reményeket ébreszt. A napenergia elsõdlegesen szórt eloszlású; nem felel meg a nagyüzemi technika követelte töménységnek, s ezért létesítmények egész sorára van szükség felhasználásakor; mai ismereteink szerint hét évtizedre van szükség ahhoz, hogy megfelelõ felkészülés után fõ energiaforrásunkká válhasson. Addig még messzemenõen rá leszünk utalva az energiamegtakarítás kellõen ki nem használt lehetõségeire. Nem tûnik alaptalannak az a gond, hogy az energiatakarékosság fõleg délen akadályozná a gazdasági fejlõdést, ez a népesség növekedését okozná, ami egyben a szegénységet is fokozná.
Ilyen gondolatokat szül a mai technokrácia fogalomköre. Rákényszerülünk-e majd a magatartás és gondolkodás alapvetõen más stílusára? Egy aszkétikus világkultúra felé haladunk-e?
A keményebb kritikusok gazdaság és ökológia összeütközésének okát valójában nem a politikai döntésmechanizmusokban látják, hanem két összeegyeztethetetlen elvben: a gazdaság érdeke a növekedés, a természetes életkörülményeké az állandóság. Engedjék meg, hogy ezt a konfliktust egy történelmi hipotézissel támasszam alá.
Az õskõkorszaki vadász- és gyûjtögetõ kultúrák, a természetbe ágyazottan, többszázezer évig állandóak voltak. Õk maguk voltak, talán így is mondható, a természet. A földmûvelés feltalálása és az állatok megszelídítése révén kezdett el az ember a természeten uralkodni. Az emberek száma növekszik; megmaradhat-e az emberiség a természetbe ágyazottan?
A mi felszínes történelmi optikánkban a régi magaskultúrák is szilárdnak tûnnek. Gyakran évezredekig megõrizték politikai rendszerük alapvonásait és mûvészeti kifejezõeszközeiket, azaz önértésüket. Háromezer évig állt fenn Ó-Egyiptom, négyezerig Kína, háromezer évig a hindu kultúra is a magaskultúrák közt a maga legállandóbb társadalmi rendjével, a kasztrendszerrel. Ide sorolhatnánk, ha belülrõl nézve nem látnánk a konfliktusokat élesebben, a nyugati kultúrák háromezer esztendejét is. Belülrõl azonban jobban látható a szilárd szakaszok és a mély válságok váltakozása. A politikai állandóság szakasza Egyiptomban és Kínában sem tartott tovább két-három évszázadnál. Egy dinasztia, írják a krónikások, erõs és jó uralkodókkal kezdõdik, és gonosz és gyenge uralkodókkal hal ki, Kínában gyakran egy gonosz asszonnyal. Elegendõ-e a kortársak és krónikások erkölcsi tisztánlátása e jelenség magyarázatára?
Következzék a hipotézis: a magaskultúrákban a politikai stabilitást mindig megelõzi egy mérsékelt gazdasági növekedés, valamivel nagyobb, mint a népesség növekedése. Mert a szilárd kormány, mely a kormányzottak együttmûködésén nyugszik, az emberbaráti kompromisszumok kormánya. �Most még nem kaphatsz jó állást, de öt év múlva neked is jut egy." De minden civilizáció elérte növekedése határait, földrajzilag és technikai színvonalban is. Ha elérik a fejlõdés határait, kompromisszumok nélkül kell kormányozni. Aki képes rá, az a krónikás szemében a gonosz uralkodó, aki nem, az gyenge. Következménye a politikai összeomlás, majd évszázadok zûrzavara után eléggé kivérzett az ország ahhoz, hogy újabb kétszáz évnyi növekedés kezdõdhessék.
A növekedés határait a mindenkori mûszaki színvonal szabja meg. A modern technika oly gyorsan fejlõdik, hogy nem ismerjük saját növekedési határunkat. Bizonyos, hogy a technika hatásai lassanként elérik a természetes geoklimatikus változások nagyságrendjét, a szerves élet fajtáinak sokfélesége az utóbbi évtizedekben rohamosan fogyott, tehát az emberiség tudtán kívül átvette a felelõsséget a szerves élet fennmaradásáért a Földön.
***
Végezetül egy példázat. A budaszentlõrinci pálos kolostornak volt egy nagy, freskókkal ékes pincéje. Gyakran megfordult benne Mátyás király, hogy jó emberével, Gergely priorral elborozgasson odalent. A szép juhásznéval is ezen a tájon esett a nevezetes kalandja, hát sokat mesélhetett volna az a pince. Kincsesbányának maradt az utókorra.
Mindezt Zolnay Lászlótól tudom, aki a budavári szoborlelet mellett kiásta ezt a kolostort is, de a pincéhez - pénz híján - közel sem férkõzhetett. Egyszer holmi egyeztetõ tárgyaláson nekem kellett volna az álláspontját képviselnem, de mi tagadás, leszerepeltem.
Felajánlottam a mûemlékfelügyelõség neves képviselõjének, hogy brigádot toborzok a feltáráshoz. Igazam volt. Zolnay akkor már évek óta három nyugdíjas bányásszal ásott a Várban, de még így is túl gyorsan haladt, sarkában a mindent lebetonozni igyekvõ kivitelezõkkel - a leletei tán ma sincsenek leltárban. Az öregek elbántak volna a pincével is, tudták jól, melyik végén kell megfogni a munkát.
A cvikkeres úr sajnálkozva mosolygott tapasztalatlanságomon. Komolyabb ellenfelet várt. Nem is nekem, hanem az egyeztetés felelõs résztvevõinek, hozzáértõ erdészeknek és magasabb vezetõknek magyarázta el, mi a helyzet. A helyreálláshoz nincsen pénz, így a munka is fölösleges. Mert amit kiásunk, azt rendbe is kell hozni, különben a levegõn elpusztul, hamarabb, mint a földben. Vagyis jobb hozzá sem fogni, maradjon minden úgy, ahogy van. Tehát neki is igaza volt, meg a többieknek is, akik szintén tudták, mi a helyzet.
Mindez 1978-ban történt. Azóta a pince beomlott, és most már senkinek sincs igaza.