BOCS Homepage


Vissza a
tartalomhoz

James Lovelock: A Gaia-hipotézis

Ez a könyv visszhang és tükör - felelgetõs szerkezete a belsõ dialógus hagyománya elõtt tiszteleg. Mert a könyves emberben írók feleselnek, lelke a holtak, nem az élõk találkahelye. Beszéde, mint a vadkender pora, viszket és csalánkiütést okoz.

S hányan vannak a teremtés õrei! A végtelen kerekasztal mellett ókor és újkor duruzsol, érv csattan és nevetés, fohász és elégia. Utalások boltívei alatt szentségként hurcolunk szívünkben egy-egy mondást - �nem a holtaknak van szükségük az élõkre, hanem minekünk órájuk."

Ezt az elemi szükségletet csigázza elviselhetetlenné mindaz, ami a múltat és az emlékezetet rombolja. Ezért és nem másért fontos az is, hogy megõrizzünk mindent. Mert ha nem tesszük, legelõször a halottainkat veszítjük el - elõbb csak az autópályák nyelik el a temetõket, utóbb már a házak, a táj, maga a világ hamvad el abban a múltbeli létében, amely mindennapjaink egyetlen biztos támasza.

Mi, akik csak a térben lehetünk otthon, az idõben, a magunk korában soha, vágyteli vágytalanok, akik az örökkévalót Van-ként tudjuk csak elképzelni, s a Nincs-csel szavakban, nem szótlanul ellenkezünk, elgondolkozhatnánk néha önmagunkról a világmindenségben. Biztos, hogy az evolúció nem az emberrel kezdõdön, és majdnem ilyen biztos, hogy nem is vele fejezõdik be. Erre sem biztosítékunk, sem reményeink; mint Zsoldos Péter írja, egy atomháború után Európa tavasszal, galagonyavirágzáskor talán majd rózsaszínû lesz a Holdról, földjét pedig más, az embert túlélt és tõle megszabadult lények népesítik be.

Az alábbiakban részleteket közlünk James Lovelock híres mûvébõl, A Gaia-hipotézisbõl. A szerzõ feltevése, és e gondolat hívei szerint a fejlõdéstörténet jelenleg végsõ, legbonyolultabb foka nem az ember, hanem az élõ bolygó, az a csodálatos egész, amelynek otthona a Föld. Innen a hipotézis neve.


***

Képzeljünk el egy tisztára mosott, napsütötte tengerpartot, amelyrõl apálykor a víz visszahúzódik - kezdi Lovelock -: egy lapos, sima, aranyló fényben csillogó homoksávot, ahol minden egyes homokszem megtalálta a maga helyét, és többé már semmi nem történhet. A valóságban a tengerpart természetesen ritkán teljesen lapos, sima és háborítatlan, vagy legalábbis nem sokáig az. Az aranyló homokot állandóan újraformálják a szél és a hullámok. De még így is leírhatjuk az eseményeket. A világ még mindig lehet olyan, mintha a változás csupán annyi lenne, hogy a szélfútta homokbuckák megjelennek és eltûnnek, vagy az árapály jövetele és visszavonulta ráncokat rajzol a homokba, majd eltörli azokat.

Tegyük fel most, hogy egyébként érintetlen partunkon egy kis foltot látunk a távolban: egy különálló kis homokdombot, amelyrõl közelebbrõl rögtön látszik, hogy élõlény mûve. Nem lehet semmi kétség: egy homokvár. Az egymásra rakott csonkakúp-szerkezetek rögtön elárulják, hogy a váracska homokozóvödrös technikával épült. Jellegzetes a várárok és a felvonóhíd, a belekarcolt csapóráccsal, melynek körvonalai kezdenek már elmosódni, ahogy a szél hatására a homok kiszárad és a homokszemek kezdenek visszatérni egyensúlyi állapotukba. Úgy vagyunk programozva, hogy rögtön emberi alkotásként ismerjük fel a homokvárat, de ha további bizonyítékokkal kellene igazolni, hogy az a homokbucka nem természetes jelenség, akkor arra mutatnánk rá: nincs összhangban a körülötte uralkodó viszonyokkal. A part többi részét a szél meg a víz sima szõnyeggé mosta és seperte, homokvárunknak viszont még össze kell omlania; és még egy gyermek homokvára is túl bonyolult, részeinek elrendezése pedig túl világosan tükrözi építõje szándékát, semhogy természeti erõk esetleges produktuma lehetne.

Még ebben az egyszerû, homokból és a homokvárakból álló világban is világosan megkülönböztethetünk négy állapotot: a jellegtelen semlegesség és tökéletes egyensúly tehetetlenségi állapotát (ez a valóságban sohasem állhat fenn a Földön, míg a Nap süt és energiát küld ahhoz, hogy a tenger és a levegõ mozgásban legyen s elmozdítsa a homokszemeket); a szerkezetes, strukturált, de még mindig élettelen stacionárius állapotot, amelyet a barázdák és a szél által összehordott homokbuckák képviselnek; azt, amikor homokvár alakjában megjelenik a parton egy élõlénynek valamilyen produktuma; és végül azt az állapotot, mikor a vár építõje személyében feltûnik a színen maga az élet is.

Gaia keresése szempontjából nagy jelentõsége van a bonyolultság harmadik fokának, a homokvárnak, amely a nem-biológiai, élettelen stacionárius állapot és az élet tényleges jelenléte közé esik. A mûködés azon velejárói, amelyek egy élõlénybõl erednek, bár maguk élettelenek, mégis sok érdekeset mondhatnak készítõjük szükségleteirõl és szándékairól. Gaia létének nyomai éppoly tünékenyek, mint a mi homokvárunk. Ha nem volnának jelen állandó javító és újjáteremtõ munkájukkal társai, az élõlények, akkor Gaia csakhamar nyomtalanul eltûnne, mint ahogy homokvárakat is csak akkor láthatunk a parton, ha a gyermekek mindig újakat építenek.

Mármost hogyan azonosítsuk és hogyan különböztessük meg Gaia alkotásait a természeti erõk esetleges produktumaitól? És hogyan ismerjük fel magának Gaiának a jelenlétét? Szerencsére vannak eszközeink, amelyek nyomra vezethetnek. A múlt század végén Boltzmann elegánsan értelmezte újra az entrópiát, amely eszerint a molekulaleoszlás valószínûségének mértéke. Ez elsõ pillantásra homályosnak tetszhet. mégis éppen ahhoz vezet, amit keresünk. E meghatározásból az következik, hogy ha valahol nagyon valószínûtlen molekulaegyüttessel találkozunk, akkor valószínûleg élõlénnyel vagy valamely �készítményével" van dolgunk, és ha úgy találjuk, hogy egy ilyen molekulaleoszlás bolygónyi, akkor talán Gaiának, a Föld legnagyobb élõlényének valamilyen megnyilvánulását vettük észre.

De mit tekinthetünk valószínûtlen molekulaleoszlásnak? Azt, amely eléggé különbözik a háttérállapottól ahhoz, hogy lényként felismerhetõ legyen. A valószínûtlen molekulaeloszlás egy másik általános definíciója ez lehetne: olyan sûrûsödés, amely csak energia árán válhat ki az egyensúlyi állapotban lévõ molekulák hátterébõl. (Mint ahogy homokvárunk is felismerhetõen különbözik egyforma hátterétõl, az általa képviselt entrópiacsökkentésnek vagy célszerû élettevékenységnek pedig az a mértéke, hogy a háttértõl mennyire különbözik vagy mennyire valószínûtlen ez a homokvár.)

Most már látjuk: Gaia felismerése attól függ, vajon találunk-e planetáris méretekben annyira szokatlan és valószínûtlen molekulaelosztásokat, hogy azok - minden ésszerû kételyt kizárva - különbözõk és megkülönböztethetõk legyenek mind a stacionárius, mind pedig az ideális egyensúlyi állapottól.

Keresésünket könnyebb lesz azzal kezdenünk, hogy világos fogalmat alkotunk magunknak arról, milyen lenne a Föld akár egyensúlyi állapotban, akár az élettelen stacionárius állapotban. Tisztáznunk kell azt is, mit értûnk kémiai egyensúlyon.

Az egyensúly hiánya olyan állapot, amelybõl, legalábbis elvileg, energiát nyerhetünk: például úgy, hogy egy homokszem magasabb helyrõl alacsonyabban fekvõ helyre esik. Az egyensúlyi állapotban viszont minden egy szinten van, és belõle sehogyan sem vonhatunk ki energiát. Homokszemekbõl álló kis világunkban az alapelemek mind ugyanabból vagy nagyon hasonló anyagból álltak A valódi világban százegynéhány kémiai elem van, amelyek sokféleképpen egyesülhetnek egymással. Néhány közülük - a szén, a hidrogén, az oxigén, a nitrogén, a foszfor és a kén - szinte végtelenül sokféleképpen léphet egymással kölcsönhatásba, kapcsolódhat össze. Ámde többé-kevésbé pontosan ismerjük a levegõben, a tengerekben és a felszíni kõzetekben található elemek arányait. Azt is tudjuk, mennyi energia szabadul fel, ha mindezek az elemek vegyületeket alkotnak egymással, illetve amikor ezek a vegyületek újabb vegyületeket hoznak létre.

Ha tehát feltételezzük, hogy van valamilyen állandó és véletlenszerû külsõ, zavaró tényezõ, amilyen a szeszélyes parti szél volt homokszemekbõl álló világunkban, akkor ki tudjuk számítani, milyen lesz a vegyületek megoszlása, amikor elérjük a legalacsonyabb energiaszintet, vagyis azt az állapotot, amelybõl kémiai reakciókkal egyáltalán nem nyerhetünk már energiát.

Tekintettel a Föld méreteire, néhány nagyon valószerûtlen feltételezéssel kell élnünk, hogy ehhez az egyensúlyi állapothoz eljuthassunk. El kell képzelnünk, hogy valamiképpen tökéletesen bezártuk a Földet egy szigetelt edénybe, amelynek a hõmérsékletét 15 �C-on tartjuk. Ékkor az egész bolygó anyaga egyenletesen elkeveredik, míg az összes lehetséges kémiai reakció végbe nem megy, a közben felszabaduló energiát pedig valahogyan eltüntetjük, hogy a hõmérséklet állandó maradjon. A kísérlet végén a világot mozdulatlan óceán borítaná, a fölötte levõ légkör pedig tele volna széndioxiddal, de oxigén és nitrogén egyáltalán nem volna benne. A tengervíz nagyon sós volna, a tenger fenekét pedig szilikonok, szilikátok és különbözõ agyagfajták borítanák.

Egyensúlyi világunk pontos vegyi összetétele és formája nem annyira fontos, mint az a tény, hogy ebben a világban egyáltalán nem volna semmiféle energiaforrás: sem esõ, sem hullámzás, sem árapály, és arra sem volna lehetõség, hogy kémiai reakció menjen végbe, amely energiát szabadít fel. Nagyon fontos azt megértenünk, hogy ebben a meleg, nedves, az élet valamennyi alkotóelemét tartalmazó világban sohasem lehetne élet. Ahhoz ugyanis szükség van a Napból jövõ állandó energiaáramra is, amely fenntartja az életet.

Ez az elvont, egyensúlyi világ sok tekintetben különbözik egy esetleg valódi, de élettelen Földtõl: a valóságos Föld forogna a tengelye és keringene a Nap körül, s ennélfogva erõs sugárzó energiának volna kitéve, amely képes lenne arra, hogy a légkör külsõ rétegeiben bizonyos molekulákat széthasítson. Ezenkívül volnának felhõk, esõ és valamelyes szárazföld. A napsugárzás jelenlegi erejét feltételezve valószínûleg nem lennének sarki jégsapkák, mert ez az élettelen, stacionárius világ több széndioxidot tartalmazna légkörében, következésképpen kisebb volna a hõvesztesége, mint jelenlegi világunknak, amelyben élünk.

Egy valóságos, de élettelen világban volna energia, mivel szélmalmokat és vízikereket lehetne mûködtetni, de nagyon bajos lenne kémiai energiát találni. Tüzet pedig egyáltalán nem lehetne gyújtani. Még ha nyomokban felhalmozódna is az oxigén a légkörben, akkor sem volna éghetõ anyag, ami meggyulladjon. Ha pedig mégis, akkor is legalább 12 százaléknak kell lennie a levegõ oxigéntartalmának ahhoz, hogy tüzet lehessen gyújtani, ez pedig sokkal több, mint a nyomokban elõforduló oxigén mennyisége.

Ezzel szemben a mai Földön mindenütt rendelkezésre áll kémiai energia, és majdnem mindenütt lehet tüzet gyújtani. Sõt, ha csak 4 százalékkal növekedne a légkör oxigéntartalma, máris a teljes lángbaborulás veszélye fenyegetné a Földet. Ha 25 százalék volna a levegõ oxigéntartalma, akkor még a nedves növényzet is elégne, ha egyszer az izzás megkezdõdött; egy villámcsapás okozta erdõtûz addig tartana tehát, míg az összes éghetõ anyag el nem fogyna.

Ennek az érvnek a lényege eszerint az, hogy amiképpen homokvárak szinte bizonyosan nem lehetnek természetes, de élettelen folyamatoknak, mondjuk, a szélnek vagy a hullámoknak a következményei, ugyanúgy nem lehetnek ilyen folyamatok következményei a Föld felszínének és légkörének összetételében végbemenõ kémiai változások sem, amelyek a tûzgyújtást lehetõvé teszik.

Rendben van - mondhatja erre valaki -, ez az érv meggyõzõen bizonyítja azt, hogy világunk jó néhány fizikai és kémiai tulajdonsága, mint például a tûzgyújtás lehetõsége, közvetlen következménye az élet jelenlétének, de hogyan tudjuk ennek segítségével felismerni Gaia létezését? Válaszom az, hogy ha ezek a nagyarányú eltérések az egyensúlyi állapottól bolygónyi méretûek - mint amilyen az oxigén meg a metán jelenléte a légkörben vagy a fáé a Földön -, akkor képet alkothatunk egy planetáris terjedelmû valamirõl, amely molekuláknak nagyon valószínûtlen eloszlását tudja fenntartani és állandóan újra elõállítani.

***

A Föld légköre olyan különös és oly összeférhetetlen gázok keveréke, amely aligha jöhetett létre és maradhatott fenn véletlenül. Ebben a légkörben szinte minden megsérteni látszik a kémiai egyensúly törvényeit, ám a látszólagos zûrzavar ellenére valahogy mégis viszonylag állandó, és az életnek tartósan kedvezõ feltételek alakultak ki. A légkör vegyi összetételének ismertetése után Lovelock így folytatja:

***

Melyek azok az emberi tevékenységek, amelyek veszélyesek a Földre és a földi életre? Az emberi faj a rendelkezésére álló technika jóvoltából döntõen hatni képes a bolygó legfontosabb kémiai ciklusaira. A szénciklust 20, a nitrogénciklust 50, a kénciklust 100 százalékkal növeltük. Ahogy szaporodik az emberiség, és nõ a tüzelõanyag-fogyasztás, úgy szaporodnak a zavarok is. Mik ennek a legvalószínûbb következményei? Azt már tudjuk, hogy az atmoszféra szén-dioxidtartalma körülbelül 10 százalékkal nõtt, és talán szintén megnövekedett - bár ez vitatható - a köd súlya a szulfát összetevõk és a porszennyezõdés miatt.

Egyesek azt jósolják, hogy a szén-dioxid hízása egyfajta gáznemû takaróréteget hoz majd létre ami melegen tartja a Földet. Olyan nézet is van, hogy a terebélyesedõ köd hûtõ hatású. És még azt is hallhattuk, hogy most a két hatás épp semlegesíti egymást; ennek köszönhetõ, hogy a tüzelõanyagok égéstermékei egyelõre nem okoztak semmilyen jelentõs zavart. Ha a növekedési elõrejelzések helyesek, és szilárd tüzelõanyag-fogyasztásunk az idõ múlásával továbbra is nagyjából évenként duplázódik meg, akkor nagyon ébernek kell lennünk.

A planetáris szabályozást valószínûleg még mindig a Földnek azok a részei végzik, ahol a mikroorganizmusok hatalmas tömegei élnek. A tenger és a földfelszín algái a napfény segítségével elvégzik az élõvilág legfontosabb kémiai feladatát; a fotoszintézist. A szén körforgásának több, mint fele rajtuk keresztül megy végbe, a talajban található aerob, a levegõn élõ, lebontó organizmusok és a kontinentális talapzat, a tengerfenék, a mocsarak és mélyföldek nagy iszapos zónáinak anaerob mikroflórája közremûködésével. A nagyobb állatoknak, növényeknek és tengeri moszatoknak valószínûleg megvan a saját, fontos és speciális feladatuk, de Gaia önszabályozó tevékenységét feltehetõen nagyobbrészt a mikroorganizmusok végzik.

Egyes régiók inkább lehetnek életbevágók Gaia szempontjából, mint mások; így - bár sürgetõ, hogy összhangba hozzuk a világ növekvõ népességét és élelmiszer-szükségletét - különös gondot kellene fordítanunk arra, hogy azokat az övezeteket, amelyek bolygónk szabályozásának letéteményesei, ne zavarjuk meg. A kontinentális talapzatok és vizes területek rendelkeznek általában azokkal a sajátosságokkal, amelyek alkalmassá teszik õket erre a szerepre. Lehet, hogy aránylag büntetlenül gyárthatjuk a sivatagokat és porteknõket, de ha a tengerek kiaknázására tett elsõ próbálkozásaink is felelõtlen, rossz gazdálkodáshoz vezetnek, amivel a kontinentális talapzatot is tönkretesszük - ezt már csak a saját létünk rovására tehetjük.

Az emberiség jövõjére vonatkozó elõrejelzések között a viszonylag biztosak egyike az, hogy a jelenlegi népesség a következõ néhány évtized alatt legalább megkétszerezõdik. A nyolcmilliárdos népesség élelmezését úgy kell megoldanunk, hogy ne okozzunk komoly károkat a Földön - ez az ipari szennyezõdésnél is sürgetõbb probléma.

Ma már tökéletesen tisztában vagyunk azzal a veszéllyel, mellyel a globális szennyezés fenyegetheti az atmoszférát és az óceánokat. Nemzeti és nemzetközi ügynökségek egymás után szerelnek fel megfigyelõállomásokat amelyek érzékelõ berendezései folyamatosan figyelik bolygónk állapotát. A Föld körül keringõ mûholdak mûszerei szemmel tartják az atmoszférát, az óceánokat és a Föld felszínét. Amíg képesek vagyunk fenntartani ezt az igen színvonalas technikát, ez a megfigyelõ program folytatódhat, sõt talán még másra is kiterjedhet. Ha a technika csõdbe kerül, feltehetõen a termelés más szektorai is oda kerülnek, következésképp az ipari szennyezés káros hatásai is csökkenni fognak. Végül olyan értelmes és gazdaságos technikához juthatunk el, amely nagyobb összhangban lesz Gaia többi részével. A színvonalas technika semmi esetre sem függ feltétlenül az energiától. Bizonyság erre a kerékpár, a vitorlázó repülõgép, egy modern vitorlás vagy a zsebszámológép, amely percek alatt elvégzi az ember több évi munkáját, és kevesebb áramot fogyaszt, mint egy villanykörte.

Bolygónk jövõje és a szennyezõdés következményei fölött érzett bizonytalanságunk nagyrészt abból fakad, hogy nem ismerjük eléggé a planetáris szabályozórendszereket. Ha Gaiáról valóban mint egységes egészrõl beszélhetünk, akkor a fajoknak léteznek olyan társulásai, amelyek együttesen lényeges szabályozó feladatokat látnak el.

Természetes, hogy az összes emlõsnek és a legtöbb gerincesnek van pajzsmirigye. A pajzsmirigy összegyûjti a külsõ fizikai környezetben található kevéske jódot, s ezt jódtartalmú hormonokká alakítja. Ezek a hormonok szabályozzák anyagcserénket, nélkülük életképtelenek lennénk. Ahogy korábban említettük, a nagy tengeri algák bizonyos fajtái - a szalagmoszatok - olyasfajta szerepet töltenek be, mint a pajzsmirigy, csak éppen a hatásuk planetáris. Ezek a szalagszerû, hosszú tengeri növények a parti vizekben élnek, ahol még apálykor is víz lepi õket; elemi jódot választanak ki a tengervízbõl, és abból különleges jódszármazékokat készítenek. Ezeknek a jódvegyületeknek egy része illékony anyag, elõször a tengerbe jut, s onnan kerül az atmoszférába. Közülük a legfontosabb a metiljodid.

A szalagmoszat által a tengerbõl kivont jód a levegõn keresztül eljut a szárazföldekre, és - az emberhez hasonlóan - belélegzik az emlõsök, melyek anélkül képtelenek lennének az egészséges életre. Az az alga, amely ezt a létfontosságú funkciót ellátja, a világ földrészei és szigetei körül egy keskeny sávban él. A nyílt óceán sivataghoz hasonlít, amelyben valójában csak gyéren találhatók élõlények. Gaia szempontjából fontos végiggondolnunk, hogy a nyílt óceán egyfajta tengeri Szahara, míg a virágzó tengeri élet a kontinentális talapzat fölötti, illetve a part menti vizekre korlátozódik.

Amikor azt hallom, hogy tervbe vették a hínár - ez a szalagmoszat hétköznapi neve - nagyüzemi termesztését, ezt a kilátást sokkal aggasztóbbnak érzem, mint bármelyik ipari veszélyt. A moszatból ugyanis a jódon kívül is sok hasznos termék készül. Az alginátok, ezek a ragadós, természetes polimerek például változatos ipari és háztartási cikkek értékes alapanyagai lehetnek. Ha a part menti gazdálkodás olyan méreteket ölt, mint a földmûvelés, ennek kellemetlen következményeit Gaia is, és annak részeként az emberiség is viselni fogja.

Ahogy a gazdálkodók általában elõnyben részesítik a monokultúrákat, úgy a moszattenyésztõk is a többi algát valószínûleg gyomnak, a part menti zóna növényevõ állatait pedig féregnek és kártékony dúvadnak fogják tekinteni, amelyek nyereségüket fenyegetik. Ezért a gazdák azt teszik majd, ami számukra a legkedvezõbb. Ez pedig kézenfekvõ: elpusztítják a többi élõlényt.

A sorozatos pusztítás talán fel sem tûnik a szárazföldeken, ahol a tenger adományait elfogyasztják. Ezek az adományok azonban fõként azoknak a fajoknak köszönhetõk, melyek a kontinensek partjainál és part menti vizeiben a szalagmoszatokéhoz hasonló, de attól világosan elkülöníthetõ, létfontosságú feladatokat teljesítenek. A Polysiphonia fastigata nevû alga ként von ki a tengerbõl, azt dimetil-szulfiddá alakítja, ami késõbb a levegõbe kerül - valószínûleg ez a kén levegõbe jutásának normális, természetes módja. Egy másik, még nem azonosított faj hasonló módon bánik a szeléniummal, ami a szárazföldi emlõsök másik lételeme. Katasztrófát okozhatna, ha ezek a tengeri �gyomok" áldozatul esnének az intenzív, belterjes moszattenyésztésnek.

A kontinensek talapzata hatalmas területû - legalább akkora, mint amekkora Afrika. Ezeken a területeken egyelõre elhanyagolható mérvû tengeri gazdálkodás folyik, de ne felejtsük el, hogy az ásványok felfedezésétõl milyen rövid út vezetett a kõolaj- és gázkitermelõ telepekig, amelyekkel a kontinentális talapzat alatt az olajmezõket tárják fel.

Mint korábban láttuk, nem lehetetlen, hogy a kontinentális talapzat is tevékenyen részt vesz az oxigén és szén körforgásának szabályozásában. A tengermeder levegõtõl elzárt iszapjában rakódik le a szén, biztosítja azt, hogy az oxigén teljes mennyisége az atmoszférában növekedjék. E szénlerakódás nélkül - amely a fotoszintézis és a légzés ciklusából kilépõ minden szénatommal egy oxigénmolekulát juttat a levegõbe - az oxigén részaránya óhatatlanul csökkenne az atmoszférában, egészen addig, míg szinte elfogyna. Ennek a veszélynek ma nincs valódi súlya; hiszen évezredekbe vagy ennél is hosszabb idõbe telne, míg a légkör oxigéntartalma érzékelhetõ mértékben csökkenne. Gaia mûködésének mégis az oxigénszabályozás az egyik kulcsfolyamata, és minthogy ez a kontinentális talapzaton megy végbe, mindez kiemeli a Föld ezen részeinek egyedülálló jelentõségét. Jelenlegi tudásunk, vagy inkább sejtéseink szerint nem bölcs dolog megbolygatni ezeket a régiókat. És ha arra gondolunk, hogy még mennyi mindent nem tudunk róluk, akkor egyenesen életveszélyes.

A Gaia-rendszer �magját" a 45. északi és déli szélességi körök közötti területek teszik ki, amelyek tartalmazzák a trópusi erdõket és a szûzföldeket is. Ha el akarjuk kerülni a kellemetlen meglepetéseket, szemmel kell tartanunk ezeket a területeket is. Köztudott, hogy a trópusi övezet mezõgazdasága sok helyütt nem hatékony, hogy hatalmas területek merülnek ki vagy váltak pusztasággá épp azok miatt a kezdetleges gazdálkodási módok miatt, amelyek azután kietlen vidékeket hoztak létre. Az viszont kevésbé ismert, hogy ez a rossz gazdálkodás egész bolygónk légkörét megzavarja, mégpedig legalább annyira, mint a városi ipari tevékenység hatása.

Bevett gyakorlat, hogy a bozótos és erdõs területeket irtással és égetéssel tisztítják meg, és a füvet is minden évben felperzselik. Az ilyen tüzekbõl a széndioxidon kívül roppant mennyiségû szerves vegyület és aeroszol-szemcse kerül a levegõbe. Valószínû, hogy a forró égövi mezõgazdaság közvetlen termékeként ez a kloridtömeg az atmoszférában metilclorid gázzá alakul. A fû- és erdõégetés évente legalább ötmillió tonnát hoz létre ebbõl a gázból, ami jóval nagyobb mennyiség, mint amit az ipar bocsát ki, és talán még azt is meghaladja, ami a tengerbõl természetes úton kerül az atmoszférába.

Nem a metilklorid az egyetlen vegyület, amelyrõl ma már tudjuk, hogy a kezdetleges földmûvelés következményeként szokatlan mennyiségben kerül a levegõbe. A természetes ökoszisztémák brutális kikezdése mindig magában hordja annak a veszélyét, hogy felborítjuk az atmoszférát alkotó gázok természetes egyensúlyát. Ha megváltozik a széndioxid, a metán vagy az aeroszol-szemcsék keletkezési üteme, ez mindenütt zavarokat okozhat. Vegyük figyelembe továbbá, hogy Gaia szabályozza ugyan és módosítja romboló tevékenységünk következményeit, de a trópusi ökoszisztémák tönkretételével épp ezt a tevékenységet akadályozzák.

Úgy látszik tehát, hogy az emberi tevékenységbõl fakadó fõ veszélyek nem elsõsorban és nem kizárólag a városi-ipari társadalmak kártevése miatt fenyegetik bolygónkat. Ha a városiasodott, iparosodott ember ökológiailag káros tevékenységet folytat észreveszi és igyekszik helyrehozni. Az igazán válságos területek az Egyenlítõ vidéke és a kontinensek parti vizei - ezekre kell gondosan figyelnünk. Ezekben az övezetekben a káros tevékenység, jóvátehetetlen veszteségeket okozhat, még mielõtt felfigyelnénk rájuk. Így épp ezeken a területeken érhetnek bennünket kellemetlen meglepetések.