BOCS Homepage


Vissza a
tartalomhoz

Wendell Berry: Ló és eke

Egy gondolat erejéig térjünk vissza a korábban már átértékelt határokhoz. Valamennyien átéltük, hogy a politikai határvonalak sérthetetlensége a második világháború óta sem jelentett soha egyet a gazdasági határok csorbítatlanságával. Sõt. Az utódállamok lehetõleg terjeszkedtek egymás területén, miközben ezt a területet a kölcsönös gazdasági segítség piacának nevezték, s ezen a piacon áruik minõségével és a beépített ártámogatással ápolták önnön kultuszukat. A kultuszt a hatvanas évektõl átrendezte az utazás, a szocialista turizmus viszonylagos szabadsága, de lényegén nem változtatott; mindössze azok a kegyhelyek kerültek a politikai határon túlra, amelyet az olcsó bevásárlás elõtt hódoló zarándok felkeresett. Többé nem idehaza hajszoltuk a lengyel farmert, hanem Krakkóban. Ezenközben az érdekszférák logikáját követõ együttmûködés - fõleg a határövezetekben - valamelyest enyhített azoknak a sorsán, akiket a politika megerõszakolt és útfélre lökött. Az emberi kapcsolatok jóvátettek annyit, amennyi az állami kapcsolatokból egyáltalán jóvátehetõ volt.

Ha felidézem a felvidéki szövetkezeteknek is besegítõ arató-cséplõgépeink példáját, az értelmes jószándék apró és jeltelen diadalait, ezért nem hihetem, hogy Erdély vonatkozásában egy, az országrész különleges adottságait tiszteletben tartó román-magyar együttmûködés eleve lehetetlen.

Ez a gondolat a romániai forradalom viharos és felszabadító karácsonya után sincs még napirenden, noha idõszerûsége egyre jobban közeleg. Ezért most kell róla beszélnünk, nem amikor már szorítanak kétfelõl az aktuálpolitika satupofái. Mihamar arra ébredhetünk ugyanis, hogy a Kárpát-medence politikai integrálódása rohamléptekkel megindult, nekünk azonban nincs megfelelõ gazdasági programunk, amivel a határainkon túl élõ magyarság érdekeit képviseljük. Ez csak azért nem lesz feltûnõ, mert az idebent rekedtek sem jártak különbül. Ha tehát az integráció követi a mai erjedést, s ez csupán idõ kérdése lehet, akkor azt a kibontakozó gazdasági együttmûködést egy közös regionális ökológiai hatóság felügyelete alá kellene helyezni, különben régi hordóba töltjük az új bort, minden visszadöccen a megszokott kerékvágásba, és a Kárpát-medence, valamennyiünk közös élettere megállíthatatlanul pusztul tovább.

Mindez persze csupán egy másik Európában fordulhat elõ, aminek a hasonlósága emezzel se nem szándékos, se nem véletlen. Míg azonban mi erre az ábrándra sandítva ipart telepítünk és számolunk fel, kimondatlan maradt, hogy ez a fajta szerkezetváltás csupán az egyik járható út, és talán nem is jófelé vezet, hiszen az úticélja a fejlett országok problémái.

Ezen az úton ugyan csillogóbb nyomorra cserélhetjük 1e a mostanit, ez azonban éppoly kevéssé nevezhetd bevonulásnak az európai házba, mint Lehel és Vérbulcsú kalandozásai, jóllehet azokban több volt az eredetiség. Akár az elvtársi kooperáció szabályait, akár bankár és bennszülött viszonyát követve társulnánk vele, Erdély ma mindenképpen a rövidebbet húzná, csak újabb égõáldozat lenne a gazdaságtalan termelés meg egy pukkadásig jóllakott piac oltárán.

Ugyanezt a tájat a zöld koncepcióval párosult tudatos és kölcsönös jóakarat a kárpáti Svájccá tehetné. Mezõgazdasága, látnivalói, páratlan üdülési lehetõségei, nem létezõ, tehát még el sem herdált gazdasági önállósága mind-mind arra vár, hogy - annak a másik, nagykorú Európának a részeként - falurombolás és urbanizáció egyaránt messze elkerülje.

Tudomásul vesszük-e vagy sem, ma már mindenfelõl szaporodnak a jelek, hogy az ipari mezõgazdaságnak bealkonyult. S hogy most merre tovább? Wendell Berry esszéje, a Ló és eke egy kevésbé rohanó, de nem kevésbé termékeny és talán még nem végleg letûnt világ értékei mellett tesz hitet.


***

Öt évvel ezelõtt, amikor 12 acre-rõl körülbelül 50 acre-re bõvítettük farmunkat (ötrõl mintegy húsz hektárra), rájöttünk, hogy elértünk addig, amit a rendelkezésünkre álló felszereléssel még meg lehet mûvelni. Felszerelésünk lényegében egy lengõborona és egy Gravely kertitraktor volt; kölcsönöztünk egy traktort és egy kaszálógépet, hogy lenyírjuk néhány hektárnyi legelõnket. Most lesz 25 acre legelõnk (kb. 10 hektár), 3 acre takarmányföldünk (kb. 1,2 hektár), meg a kert; egy darabon irtással megtisztítjuk a földet, a kivágott törzseket pedig elvisszük tûzifának. Egy ideig arra gondoltam, hogy veszek egy használt Ford traktort, de végül is egy pár ló mellett döntöttem.

Több okom van rá, hogy õrüljek ennek a döntésnek. Az egyik: ez indított arra, hogy a mezõgazdasági technika fejlõdését részletesebben és figyelmesebben gondoljam át, mint eddig. Kamaszkaromban megtanultam, hogyan kell lófogattal dolgozni, azután meg azt, hogyan kell használni a traktorral vontatott gépeket, amelyek lényegében az összes ló- és öszvérfogatot kiszorították a második világháború után az országnak ebbõl a részébõl. Most - saját történelmemnek mintegy a felénél - megfordultam, és visszatértem a régi módihoz.

Vásárlással és kölcsönzéssel összeszedtem azt a felszerelést, amelyre az induláshoz szükségem volt; kocsit, trágyaszórógépet, kaszálógépet, tárcsát, egy egysoros kultivátort a kerthez, összeillõ egyes és kettõs hámfákat, hámokat, meg a többit. E gépek többsége már évek óta ott hevert, használatlanul. Rendbe hoztam és elkezdtem használni õket. Mindez 1973-ban történt. Azóta jónéhány más, lóvontatású szerszámot vettem, magamnak és másoknak is. Mai gépparkom egyebek közt egy ekébõl, egy két ló húzta kultivátorból és egy sorvetõgépbõl áll, amelynek átalakításán éppen most dolgozom.

Miután megjavítottam és használni kezdtem ezeket az öreg masinákat, lassanként rájöttem, milyen jó tervezésûek, milyen tartósak, és milyen jól lehet velük dolgozni. Amikor a gyártó vállalatok átalakították õket, hogy traktorral lehessen használni, nem tették sokkal tökéletesebbé sem a gépeket, sem az általuk végzett munka minõségét. (Valójában a Vaktor vontatta kultivátor sokkal kevésbé rugalmas és érzékeny eszköz, mint lóvontatású elõdje).

Fejlõdésük csúcspontján kitûnõek voltak az öreg, lóvontatású szerszámok. A traktor megjelenése lehetõvé tette a gazdának, hogy több munkát végezzen, de nem jobbat. És - amint tudjuk - van egy pont, amelyen túl a több kezd rosszabb lenni. A mezõgazdaság gépesítése réges-rég túljutott ezen a ponton - szerintem valószínûleg akkor, amikor a ló erejét a traktor erejével váltotta fel. Az erõ ilyetén növekedése lehetõvé tette, hogy egy munkás hatalmas földterületet tudjon megmûvelni, de az ország nagy árat fizetett a �hatékonyság" növekedéséért. 1946-tól 1976-ig 30 millióról 9 millióra csökkent a mezõgazdasági népesség, mivel kevesebb munkás kézre volt szükség; e milliók gyors beáramlása a városokba rendkívüli módon súlyosbította a jelenleg �urbanizációs válságnak" nevezett problémaegyüttest, miközben a föld szenvedi, az eltávozott családok gondoskodása híján. Egy új eszköz megjelenése tehát nagy jelentõségû és súlyú kulturális esemény lehet. Ha egyszer megértettük ezt, nem lehetnek többé naiv illúzióink a technikai haladásról. �Milyen a jó szerszám?" - ezt nem kérdezhetjük meg többé anélkül, hogy egyidejûleg ne tudakolnánk azt is: �Milyen jól mûködik?" és "Mi a hatása?"

Tapasztalati szabályként azt mondhatnánk: az a jó szerszám, amely lehetõvé teszi, hogy gyorsabban és jobban dolgozzunk, mint azelõtt. A lóvontatású szerszámok mindkét követelménynek eleget tettek akkorra, mikor a gépgyárak abbahagyták gyártásukat. Nézzük például az International High Gear No. 9. típusú kaszálógépet. Ez a lóvontatású kaszálógép kétségtelenül jobb, mint bármelyik korábbi, hasonló rendeltetésû eszköz, a kaszától kezdve bármely más gépig, amit az International gyártott. Eddig a pontig gyorsan vágni és jól vágni - két oldala volt ugyanannak az éremnek. Ezen a ponton túl lehetett ugyan növelni a munka gyorsaságát, de nem lehetett javítani a minõségét.

Nekem is van egy ilyen kaszálógépem. Egy alkalommal ugyanakkor kaszáltam vele a legelõmön, amikor az egyik szomszédom is dolgozott a traktoros kaszálógépével; frissen vágott rétemrõl átmentem a másokéra, amelyet éppen akkor kaszáltak le traktorral; és habozás nélkül kijelenthetem, hogy a traktor, bár gyorsabban végzi el a munkát, de nem végzi el jobban. Úgy vélem voltaképpen ugyanezt mondhatjuk el az összes többi géprõl: az ekérõl, a kultivátorokról, a boronákról, a sorvetõgépekrõl, a betakarító gépekrõl, a szórógépekrõl és a többirõl. A szabványos lóvontatású szerszámok kifejlesztése során a minõség is javult, a gyorsaság is növekedett; utána viszont csak a gyorsaság nõtt tovább.

Ráadásul a hamar munka csökkentette a gondosságot. Errõl könnyen meggyõzõdhetünk a saját szemünkkel. De bizonyítja ezt maguknak a mezõgazdasági gépeket gyártó vállalatoknak a tanúsága is. Íme, idézet az egyik legnagyobb vállalat reklám-kiadványából: �Ma már olyan többsoros ültetõgépeink vannak, amelyek sebesen levágják a termést és egyetlen menetben elvetik a magot, vele a trágyát, a rovar- és a gyomirtószert."

Ám jó és míves munkát nem lehet hamarjában végezni. Ez a nyelvezet és ez a viselkedés a western-filmek hõsi kelléktárából származik, de semmi köze sincs bármiféle jó földmûvesség ismert elveihez. Hogyan beszél az olyan ember, aki ért a mezõgazdasági munkához? Íme, a régi idõk angol gazdájának és lovasának, Harry Groomnak a szavai, ahogyan George Ewart Evans The Horse in the Furrow (Ló a barázdában) címû könyvében olvashatjuk: �Ma mindenütt nagy a kapkodás. A kocsmában hallani, hogy egy fiatal kölyök azt mondja: �Ma 30 acre-t csináltam.� De össze sem túrta, nemhogy megcsinálta volna. Vegyük például a hengerlést. Két mérföld egy óra alatt épp elég a hengernek vagy a boronának. Minél lassabb a hengerlés, annál jobb. Ha gyorsan hengerel valaki, a rögök nem törnek szét, hanem csak jobban benyomódnak. Ma minden a sebesség: uzsgyi föl a traktorra, és keresztül-kasul át a szántón, mintha holmi versenypálya volna. Ezt látod, mikor a gazda átveszi az új birtokot: nekimegy és rögtön vetni kezd, egyenest a könyvbõl. Ha viszont egy régi gazda vett új birtokot, és maga körbesétálta volna vele a földet és megkérdezi: �Mit fog vetni itt meg itt?�, akkor kissé furcsán nézett volna magára, mert kezdetben semmit sem készült vetni. Egy darabig csak várt, és figyelte, milyen a föld; elõször kipróbálta. A jó gyakorlati ember várt egy pár hétig, kóstolgatta a földet a talpa alatt. Járkált rajta, a cipõjén keresztül tapogatta, és mielõtt bármit vetett volna bele, megnézte, jó állapotban van-e; csak akkor fogott neki a vetésnek, amikor már tudta, mire alkalmas a föld."

Elismerjük, hogy a földmûvelés módszereirõl sokat lehet vitatkozni, az azonban tagadhatatlan, hogy az elsõ idézet a gondatlan földmûvelésrõl szól, a második pedig a földmûvelésnek egy olyan módjáról, amely gondossággal - tudással, hozzáértéssel és szeretettel - párosul. A kettõ között a különbség egyszerûen annyi, hogy a második azt nézi, hol és hogyan használják a gépet, míg az elsõ csak a géppel törõdik. Az elsõ annak a szempontja, aki légkondicionált fülkében ül magasan fenn a traktor tetején, amit egy hirdetés �hektár-faló fenevadnak" becéz. A második azé az emberé, aki a szabad levegõn dolgozott, a határban, közel a földhöz, aki figyelte a föld állapotát, miközben átvágott rajta, törõdött vele és gondolkodott felõle.

*

Ha harmincöt éve voltak olyan szerszámaink, amelyek lehetõvé tették, hogy gyorsabban és jobban végezzük el a mezõgazdasági munkát, mint azelõtt, miért választottuk akkor azt, hogy többé ne javítsuk, hanem csak egyre nagyobbakká és egyre gyorsabbakká tegyük õket? Úgy vélem, azért történt ez, mert már akkor megengedtük, hogy a nem megfelelõ emberek nem megfelelõen válaszoljanak azokra a kérdésekre, amelyeket a tökéletesített lóvontatású gépek vetettek fel. Ezek a gépek - akárcsak az utánuk következõk - munkával takarékoskodó gépek voltak. A mai �hektár-falókhoz" képest ódivatúnak látszanak, de mikor megjelentek a piacon, egy munkás egy nap alatt sokkal több munkát tudott velük végezni. És így az elé a döntõ kérdés elé állítottak minket: mit nevezzünk munkamegtakarításnak?

Úgy határoztuk meg ezt a fogalmat - illetve hagytuk, hogy úgy határozzák meg helyettünk -, mintha semmi köze sem volna az emberi meggondolásokhoz, mintha a �megtakarítandó" munka nem emberi erõfeszítés volna. Bizonyos mezõgazdasági szakemberek kifejezését elfogadva a technikát �a munka helyettesítõjének" tekintjük. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem takarékoskodni" akartunk a munkával, hanem pótolni, az embereket pedig, akik egykor végezték, a helyükbõl ki akartuk túrni. Sohasem kérdeztük meg, mi történjék a �megtakarított" munkával; hagytuk, hogy a �munkaerõpiac" gondoskodjék róla. Nem tettük fel azokat a súlyosabb kérdéseket sem, hogy milyen értéket tulajdonítsunk az embereknek, a munkájuknak és a földnek. Úgy tetszik, ráhagyatkoztunk egy olyan technikai fejlõdés menetére, amely látszólag éppoly megfellebbezhetetlen, mint a természeti törvény, és amely messze többre értékeli a gépek fejlõdését az emberek fejlõdésénél.

És így nyilvánvalóvá válik, hogy az a tapasztalati szabály, amelyet fentebb adtam a jó szerszámról, önmagában nem elegendõ. Ha nem emberséges és egészséges társadalmi cél irányítja használatát, akkor még az olyan szerszám is járhat rossz következményekkel, amellyel gyorsabban és jobban lehet dolgozni. A szerszámok megjelenése tehát nem csupán kulturális esemény; történelmi válaszút is egyben - olyan pont, amelynél két lehetõség közül kell választanunk: külterjesebbé váljanak-e, a mennyiség vagy a minõség, a sebesség vagy a gondoskodás érdekében használják-e a szerszámot.

Választásról beszélve nyilvánvalóan feltételezem, hogy a technika fejlõdése nem megfellebbezhetetlen és irányíthatatlan; mint a természeti törvény, hanem egy közgazdaság nézõpontjai, és hogy bármilyen közgazdaság bizonyos értelemben �irányított" gazdaság, amelyet a munkából, a földbõl és a nyersanyagokból származó javakat meghatározott módon elosztó szándék igazgat. Ha helyesek ezek a feltevések, akkor szabadságunkban áll, hogy egyfajta történelmi feltételezéssel éljünk: ennek célja természetesen nem a �történelem megváltoztatása" vagy �újraírása", hanem hogy a technikák közötti választás kérdését bizonyos fokig tisztázzuk.

*

Tegyük fel tehát, hogy 1945-ben egy százalékkal többre becsüljük a farmokon és közösségeikben folyó emberi életet, mint a �gazdasági növekedést" meg a technikai haladást. És tegyük fel, hogy a családok, a farmok, a kis- és nagyvárosok egészségét ahhoz hasonló eltökéltséggel és erõvel karoljuk fel, mint amivel a �katonai és ipari komplexumot" építettük ki. Tegyük fel más szóval, hogy valóban komolyan gondoljuk, amit mi magunk és legtöbb vezetõnk mindig is mondott, és valóban megpróbáljuk az életünket azokhoz a hagyományos értékekhez igazítani, amelyeket szavakban mindig is vallottunk.

Ebben az esetben, úgy vélem, elfogadhattunk volna bizonyos gépesítési és gazdasági korlátokat. Megtehettük volna, hogy a javított lóvontatású eszközöket vagy akár az utánuk következõ traktorral használható kisebb berendezéseket ne a munkások felváltása végett, a gondosság és a hozzáértés csökkentésére, hanem a fokozott termelésre, a gondosság, a hozzáértés és a szabad idõ növelésére, valamint a kedvtelések és a közösségi élet lehetõségeinek bõvítésére használjuk. Más szóval: a technikát emberi vagy demokratikus léptékre szorítva megtehettük volna, hogy a felszabadult munkát ugyanazokon a helyeken használjuk fel, ahol megtakarítottuk.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a �munka" (labour) nagyon nyers, ipari kifejezés, amely a hatalmas gazdasági intézményekhez, az embertelenné tett technikához és a városi-ipari társadalom elvont társadalmi viszonyaihoz illik. Ilyen körülmények között a �munka" alig jelent többet két emberi mennyiség összegénél: a munka - emberi energia plusz emberi idõ, s ezt nevezzük �munkaórának". De minél inkább közelítjük ezt a �munkát" (labour) a munkához mint mûvet létrehozó tevékenységhez (work), s minél emberibb léptékûvé és meghittebbé tesszük a munkakörülményeket, annál tágabbá, bonyolultabbá és gazdagabbá tesszük a szó jelentését. A gyári munkánál a munkások csak munkások, egységei az emberi energiának, amelyek �munkaórákat" töltenek egy idegenek által kijelölt feladat elvégzésével. Ha viszont a saját háztartásukban vagy mûhelyükben dolgoznak, akkor a munkások sohasem csupán munkások, hanem inkább személyiségek, rokonok és szomszédok. Azok számára dolgoznak, akik körülveszik õket vagy akikkel együtt munkálkodnak. Ezenkívül egyre inkább bebizonyosodik, hogy a munkás függetlensége fordított arányban áll azoknak a körülményeknek a méretével, amelyek között dolgozik. Azaz: a gyári munkások munkáját a gyár, a háziasszonyok, kisiparosok vagy kisgazdák tevékenységét a saját erkölcsiségük és intelligenciájuk irányítja. Így aztán lehet, hogy a társadalom egésze a szervezeti hatékonyságot és a nagy méret okozta gazdaságosságot tekintve veszít valamit, ha a munkások függetlenül és otthon dolgoznak. De nyereséget könyvelhet el bizonyos nehezen mérhetõ értékekbõl azoknak a munkásoknak a beteljesedett embersége révén, akik most már nem csupán a �munkaórák" szerzõdésben kikötött mennyiségét adják bele a munkájukba, hanem olyan minõségeket is, amilyen a függetlenség, az intelligencia, a józan ész, a büszkeség, a becsvágy, a megfontoltság, a szeretet, a tisztelet.

A lehetõ legszabatosabban összegezve a dolgot: ha a falusi közösségek képesek lettek volna rá, hogy a szó igazi értelmében munka megtakarítására használják a legjobb lóvontatású szerszámokat, akkor a felszabadult idõt és energiát elõször is arra fordíthatták volna, amit a technikai haladás sohasem adott meg nekik: pihenésre. Másodszor, használhatták volna gazdaságaik fejlesztésére: a talaj dúsítására, az erózió megfékezésére, a víz megtartására, jobb és tartósabb kerítések és épületek építésére; arra, hogy erdészettel és a tõle függõ mesterségekkel foglalkozzanak; hogy gyümölcsösöket, szõlõket, bogyós cserjéket telepítsenek; hogy piacra termelõ zöldségkertészeteket létesítsenek; hogy javítsák a legelõket, az állattenyésztést, az állatgondozást, és fejlesszék a helyi állattenyésztésen alapuló kisüzemeket; hogy bõvítsék, változatosabbá tegyék és árnyalják a családi gazdaságokat. Harmadsorban, felhasználhatták volna arra, hogy kiterjesszék és tökéletesítsék a közösségek egészségéhez és szépségéhez szükséges különleges mesterségeket: az ácsmesterséget, a kõmûvességet, a tímárkodást, az asztalosmesterséget, a fémmûvességet, a fazekasságot és így tovább. Negyedszer, fordíthatták volna a szabad idõt a családi élet és a gyermekek otthoni oktatásának javítására, és így elejét lehetett volna venni az óriási nehézségeknek és kiadásoknak.

Ha ezt az utat kõvettük volna, akkor valószínûleg elkerülhettük vagy jelentõsen enyhíthettük volna a jelenlegi energiahiányt és munkanélküliséget is. A városok nem volnának zsúfoltak; kisebb volna a bûnözési arány, és kevesebben lennének, akik szociális juttatásokból élnek; az ipari termelés minõségi színvonala pedig valószínûleg magasabb lenne.

Tudatában vagyok annak, hogy éppen ez az a gondolkodásmód, amelyet a technikai fejlõdés hívei �nosztalgikus vágyálomnak" minõsítenek és elutasítanak. E gondolatokkal azonban nem azt akarom ajánlani, hogy �térjünk vissza a múltba", hanem egyszerûen a múlt bírálatának szánom õket. Bírálatom pedig azon a feltételezésen alapul, hogy a múltban volt és most is van választási lehetõségünk arra nézve, hogyan és mire használjuk a technikát. Az a véleményem, hogy választásunk teljes egészében attól függ, hajlandók vagyunk-e korlátozni a kívánságainkat, valamint a jóllakatásukra szolgáló technika fajtáját és méreteit. Ha nem vagyunk hajlandók rá, akkor választásunk sincs: egyszerûen el kell viselnünk mindent, aminek a megvalósítható voltát a technika szakemberei felfedezik.

A technikai evolucionisták természetesen nem ismerik el, hogy van ilyen választási lehetõség - kétségtelenül azért nem, mert viszolyognak munkájuk erkölcsi korlátozásától, márpedig e választásból éppen az következne. Romantikus hangvétellel beszélnek róla, az ember rendeltetése az, hogy egyre nagyobb és bonyolultabb gépeket használjon. Vagy az ellenkezõ utat választják, és a darwinizmus �agyar-és-karom"-nyelvén beszélnek. �Az én életelvem - így Earl Butz volt mezõgazdasági miniszter : az alkalmazkodni vagy meghalni".

Ami engem illet, ugyanannyira lelkesedem az alkalmazkodás elvéért, mint Butz úr. Csupán abban tér el a véleményünk, hogy minek kell alkalmazkodnia. Õ úgy véli, hogy nekünk kell alkalmazkodnunk a gépekhez, az embereket kell rákényszeríteni arra, hogy megfeleljenek a technikai követelményeknek. Én viszont úgy vélem, hogy a gépeknek kell alkalmazkodniuk hozzánk - hogy szolgálják emberi szükségleteinket, ahogyan azokat történelmünk, örökségünk és legnemesebb reményeink formálták.

***

Berry végszava, az �emberi szükségletek", a lehetõ legtömörebben foglalja össze, mirõl esett szó olvasókönyvünk második részében. Röviden felmértük, mennyiben felelõs az emberi lény egzisztenciális helyzetéért kettõs, összefonódott természete, két képessége, a nyelv és az ügyesség. Korlátaink csak mostanában értették meg velünk, hogy a szocializmus mint a társadalom, és a kapitalizmus mint a piac igazságossága ellentmondásos egymásrautaltsággal egészítik ki egymást, de míg egyeztetésükkel küszködünk, körülöttünk elpusztul minden. A pusztulást ugyan lassíthatnánk, vagyis a tüneteit - közösségi módszerekkel - máris elkezdhetnénk orvosolni, ehelyett azonban késlekedünk. A betegség okát keressük, s ha nem találjuk áldozunk helyette bûnbakot.

Ebben a zûrzavarban súlyos erkölcsi felelõsség terhel minket, magyarországi magyarokat a határaink körül élõ magyarságért, de azokért a nemzetekért és nemzetiségekért is, amelyekbe ágyazottan ma léteznek. Ezt a felelõsséget fejezi ki a Kárpát-medence ökológiai egységének, integritásának gondolata Ennek az eszmének mi is, mások is csakis akkor felelhetünk meg maradéktalanul, ha ez a felelõsségvállalás tudatosan kölcsönös.

Felelõsségünk lehetséges súlypontjai közül az egyik, de jelenleg mindenképpen az elsõ Erdély jobb jövõjét biztosítanunk Itt két tennivalónk van. Egyrészt, meg kellene értetnünk magunkkal és velük, hogy egymást ábrándként kergetjük, nosztalgikus indulattal; másrészt, tudván, mit tartogat számukra a mi életformánk, meg kellene óvnunk ezt a fejletlensége jóvoltából még aránylag menthetõ országrészt a saját szebb holnapjának. Mindez azonban elképzelhetetlen a magunk radikális megváltozása nélkül. Ennek a változásnak pedig gazdaságfilozófiánkat is át kell hatnia.

Hogy mivel kellene szakítanunk, arra jó példa a szexlapok és a vásári erotika sikeres bemutatkozása Magyarországon. E kis- és nagyvállalkozások engedélyezése nem az elmaradott szemléletünk ellen viselt hadjárat elsõ ütközete volt, hanem híven tükrözi azt az elhibázott alapállást, amely a költségvetés lékeit nem takarékossággal, hanem bevételekbõl, az ösztönök megadóztatásából reméli betömködhetni. A fenti példa az ösztönökre alapozott nemzetgazdaság helyi vetülete, s mint olyan, mindössze cseppben a tenger.

Ugyanakkor napnál világosabb, hogy hitelt hitelre halmozva, az ipar átalakításával a kereskedelem esélyeit feltupírozva a nemzeti jövedelem megszerzésének színterét ugyanarra a piacra helyezzük át, ahonnan az adósságunk is származik. Mivel ezen az árubõ piacon már mielõttünk is túlkínálat volt, befurakodásunk rontja a tulajdon esélyeinket. S minél több baráti ország sereglik a nyomunkba, annál valószínûbb, hogy teljesületlen reményeinkért csak újabb kölcsönökkel kárpótolhatjuk magunkat. Ezt a gazdasági függést nevezhetjük ugyan politikai szabadságnak, ám attól a kényszerzubbony még kényszerzubbony, az ösztöngazdaság pedig ösztöngazdaság marad.

Másvalamire van szükségünk, s ehhez ezzel a koncepcióval is szakítanunk kell. Tetszik vagy sem, Magyarországnak a maga útját, egy harmadik és járatlan utat kell követnie, ha sajátos geopolitikai tõkéjét gazdasági potenciálra akarja váltani. Ez pedig a mások kíváncsiságára alapozott nemzetgazdaság kísérlete. Igazi felvirágzásunk egy ipar utáni világban csakis azzal lehet arányos, mennyire sikerül a külföld figyelmét felkeltenünk, mennyire vagyunk képesek testre szabott, mûködõ és eredeti ötletekkel elképeszteni a másként gondolkodókat Ez az állapot a szellemi autonómia. Mihelyt ez bekövetkezik, a lelkendezni idesereglõk hada többet fog hozni a konyhára, mint a külkereskedelem. Lichtensteintõl Andorráig minden igazán kis ország ismeri ennek az észjárásnak az elõnyeit. Ehhez azonban az ipar mellett a színvonalas szolgáltatások részarányát kell növelni az ezután felveendõ kölcsönökbõl.

Ha azonban csak ennyit teszünk, nem leszünk különbek, és ezért érdekesebbek sem senkinél. Hisz mindenki errefelé tart, ráadásul a szolgáltatásait kidomborító ösztöngazdaság csupán az erkölcstelenségnek kedvez. Egyetlen komoly esélyünk, amivel a világ figyelmét tartósan magunkra vonhatjuk - miközben mellékesen a magunk jövõjét is megoldjuk -, egy zöld gazdasági koncepció kidolgozása lenne, az igazi magyar kísérleté. Így megválthatnánk magunkat a botrányos fogantatású világkiállítás majdnem elkerülhetetlen velejárójától, a teljes bukástól is.

Harmadik utunk sajátossága, hogy - körülményeink folytán - nekünk kell a tervgazdálkodás tudatosságával összegyûjteni azt, amit a piac ezen a téren már kínál, de aminek a rendszeres, szisztematikus használatán másutt még tanakodnak. A jövõ évezredben nemzeti büszkeségünk már erre a tettre, az önkéntes átalakulásra hivatkozhatna, nem arra, hogy Szilárd, Wigner és Teller nélkül a világnak nem lenne sem atom-, sem hidrogénbombája, vagy hogy itt vannak már az éles eszû marslakók, csak úgy hívják õket, hogy magyarok. Nem a jég hátán is megélõ honfitársaink mítosza, hanem ez lenne a jó befektetés.

S ha nem tesszük meg mi? Elkezdi más, mi pedig majd ismét fulladozunk az események árjában ahelyett, hogy hajóznánk rajtuk, sorsunk uraiként. A kérdés az, tudunk-e szakítani az aránytévesztéssel. Nincs messze már az a nap, mikor egy kísérlet fogja bejárni Európát.