Vissza a
tartalomhoz
Vagy tíz éve történt. Ültünk a faház tornácán, hátunk mögött az erdõs Hargita, szemközt a lemenõ nap. A fenyves elõrekúszó árnya a patakhoz ért, mely felett az aranyló vízporban muslincaoszlop örvénylett. Ahogy a rovarok, úgy csapongott a beszélgetés - a gyimesi holdistennõ Babba Máriáról, holmi uzonkai boronafalú medencékrõl, melyekben még mindig gõzgép rengeti a veres-vasas gyógyvizet, a múltról, amely érték, vagy az is lehetne.
Szencsed felé hegyoldalnyi irtásokat burjánzott be a málna. A hûvösödõ augusztusi estében a hegyrõl jövet egyre-másra fáradt, toprongyos alakok, nõk és férfiak másznak át a kert palánkján, kezükben hátizsákot, vedret cipelve. Félénken bólintottak, átvágtak a gázlón és eltûntek az országút irányába. A vadõr elõl bujkáltak. Lopták a málnát, lekvárnak.
Meg sem fordult a fejemben, hogy rabokat és földönfutókat látok, magyarokat Kollonich bíboros receptje szerint, nem szénégetõket; s hogy kell az édesség télire a gyerekeknek, mert cukor már akkor se volt a boltokban. A hazai falvakra gondolva olyasmit jegyeztem meg, hogy lám, van azért valami jó a régimódi Ceausescu-f éle gyarmatosításban is, mert a csökött iparuk nem tudja úgy tönkretenni a hagyományos életformát, ahogyan mi zsákmányolnánk ki Erdélyt, ha tehetnénk.
Fogorvos házigazdám arca elfintorodott. - Ki ragaszkodna ehhez? - kérdezte indulattal. - Mit tudtok ti errõl, pestiek! Képzelj el egy tízesztendõs kislányt meg a hatéves öccsét, akik naphosszat egyedül élnek az erdõszélen, mert a szüleik a kollektívban dolgoznak! Tavaly télen a kislánynak favágás közben beleszaladt a lábába a fejsze, levágta a nagyujját. Hat kilométert kellett a hóban gyalogolnia, míg valaki felvette és kórházba került. Van-e szörnyûbb ennél az elmaradottságnál?
Ültem ott megütõdve, hallgatagon. Egyikünk sem sejtette, hogy õ hetek múlva, az elsõ adandó alkalommal nyugaton marad. Az árnyak elérték a patakot, átkeltek rajta és a málnászok után eredtek. Választott szülõföldemként szerettem azt a tájat, ahová nem fûzött vérségi kapocs, és fájt látnom, miként pusztul mindaz, ami a szememben gyönyörûvé tette. Hát nem értik hogy a semmiért dobják el a hagyományt? Nincs kiút. Számukra is a kényelem az áhított jövõ, de választásuk az én utolsó mentsváramat teszi tönkre. Másrészt, nincs jogom érvelni a nyomoruk mellett, csak hogy legyen min felüdülnöm, mert nem én élek közöttük, a sûrûjében.
Sokszor eltáncoltatta messzire a bükkös lombját az a tajtékos patak, míg rájöttem, mirõl vitatkoztunk mi aznap alkonyatkor. Szép az, aminek a kegyetlensége nem nyilvánvaló - városnak a falu, falunak a város.
És Erdély szép volt.
Ugyanerrõl a vágyról és a hontalan sodródás következményeirõl vall Gary Snyder írása, A hely dicsérete.
***
Ösvényen jöttem ide, azok jóvoltából, akik százötven év alatt valahogyan kiutat törtek maguknak az Atlanti-parttól nyugat felé. Egyik nagyapám Washington körzetében kötött ki, és Kitsap megyében lett telepes. Anyai ágon õseim a vasútnál dolgoztak, lenn Texasban, azelõtt meg ezüstöt bányásztak Leadville-ben, Colorado államban. Nagyapám, a telepes és apám, aki Washington államban született, viszonylag hamar átköltöztették családunkat északnyugatra. De mégsem érkeztünk elég hamar. Egy idõsebb úriember, aki salish indián volt, öreg Fordjával két-három havonta egyszer eljött a farmunkra, füstölt lazacot árult. �Ki ez?" Egy indián" - felelték a szüleim.
Ahogy a különbözõ fákat és növényeket figyeltem, amelyek másodnövésû vörösfenyõerdõbõl és tehénlegelõbõl álló gyermeki világomat alkották, rájöttem, hogy szüleim híján vannak egy bizonyos fajta tudásnak. Meg tudták ugyan mondani, hogy �ez Douglas-fenyõ, az cédrus, ez saspáfrány ..." Én viszont olyan finom és bonyolult árnyalatokat vettem észre azokban az erdõkben, amelyeket sehogy sem lehetett néhány névvel kifejezni.
Gyermekként el-elbeszélgettem az öreg salish indiánnal azokban az években, amikor eljárt hozzánk - azután egyszer csak sohasem jött többé. Megéreztem, hogy mit képviselt, mit tudott, és mit jelentett nekem: jobban tudta bárkinél, akivel valaha is találkoztam, hogy hol vagyok. Sejtelmem sem volt semmiféle fehér amerikai vagy európai örökségrõl, amivel azonosulhattam volna: a helyhez való viszonyommal határoztam meg magam. Nemsokára megértettem, hogy azonosság az �angol nyelv" is, késõbb pedig, a könyvek tudósításából megkaptam a teljes kulturális és történelmi képet, de sohasem felejtettem vagy hagytam el azt az elsõ alapot: a �hollétet" mint kilétünk összetevõjét.
Mostanában sokan vannak bolygónkon, akik nem �lakosok". Távol vannak szülõfalujuktól, áttelepítették õket õsi területükrõl; a farmról városba költöztek; elmentek Kaliforniába aranyat ásni, vagy a Bechtel-cégnek dolgoznak Iránban. A városi uralkodó elit évszázadokon át lenézte, kinevette, agyonadóztatta az igazi lakosokat - a parasztokat, a föld népét. Az értelmiségieknek halvány sejtelmük sincs arról, milyen kifinomult, éber és alkotó intelligencia kell az �élelemtermeléshez". Voltaképpen a �civilizáció" elõtt, a kõkorban kezdték termeszteni összes kerti növényünket és gyümölcsfánkat, ekkor szelídítették meg a legelõinken legelészõ birkákat, teheneket és kecskéket. A világ különbözõ övezetei közül mindegyiknek régóta megvolt a maga pontosan kialakított létfenntartó rendszere, amelyet évezredek alatt fejlesztettek ki az ott letelepedett népek, miután megtanulták, miféle növényeket hajlandó teremni a föld azon a helyen.
Az emberiség nyilvánvalóan vándorol is. Négymillió évvel ezelõtt Afrikában a nálunk alacsonyabb elõemberek ide-oda költöztek az õserdõ szélérõl a szavannára meg vissza; elég meleg vidék volt, s elég nyílt ahhoz, hogy futva közlekedjenek. Azután egyszer csak továbbvándoroltak, tüzet gyújtottak, ruhát varrtak, bejárták a sarkvidék környékét, bámulatos tengeri utazásokra indultak. Egy Santa Barbarában talált koponya korát 50000 évre becsülték. Lehetséges tehát, hogy a középsõ és kései pleisztocénban, a nagyvad-vadászat korában meglehetõsen nomád, sztyeppei és tundrai vadászéletmód alakult ki, amelyet nagy mozgékonyság jellemzett, keresztül-kasul Eurázsia északi részén. A jégkorszak alkonyával - és itt tartunk mi most - a nagyvad-vadászok többsége felhagyott a mesterségével. Mivel a régi módon már nem boldogultak, a népesség valószínûleg csökkent Eurázsiában és a két Amerikában.
A helyi ökoszisztémában való megélhetésnek számtalan fajtája alakult ki. Az emberek sajátos módjait találták ki annak, hogyan lehetnek benne egy-egy ilyen teljességben: a növények ismeretét, a csónakok, a kutyák, a csapdák, a hálók, a halászat, a kisállatok és a kisebb szerszámok tudományát. Délnyugat-Kína meredek õserdei lejtõitõl a korallzátonyokon át a kopár sarkvidéki pusztaságokig mindenütt kialakult a hely szelleme, az, hogy mit jelent éppen ott élni, ami a �földdel" való kapcsolat közvetlen érzékérõl tanúskodott, a �föld" pedig voltaképpen a helyi földrajzi és biológiai rendszer teljességét jelentette, a bárányfelhõktõl a levélpenészig.
A környezetükben benne lakó népek olykor azt mondják, hogy �ez a mezsgye szent", vagy hogy �az egész vidék szent". Olyan magatartás ez, amely felhívja a figyelmet élet és halál misztériumára; arra, hogy az élethez életet kell elpusztítanunk, s hogy azt vissza is kell adnunk - nemcsak a saját gyerekeinknek, hanem az egész táj életének is.
Breuil abbé, francia õstörténész, aki alaposan tanulmányozta Dél-Franciaország barlangjait, kimutatta, hogy e 20000 éves barlangok állatokat ábrázoló falfestményei nemcsak a vadászatot idézik meg, hanem a termékenységet is: láthatjuk rajtuk bölények és borjak születését is. E festmények a különbözõ teremtmények tulajdonságainak és egyéni vonásainak finom és pontos megfigyelésérõl tanúskodnak; kiderül belõlük, hogy festõjüknek volt érzéke élet és halál kölcsönösségéhez a táplálékláncban, és hogy megérezte a szentséget ebben a kapcsolatban.
A környezetben való letelepülés nem zárja ki az utazást. E kifejezés önmagában nem határozza meg a terület nagyságát sem. Annak méretét a földrajzi és biológiai feltételek döntik el. A nagy síkságok bölényvadászai éppúgy egy �terület" lakosai, mint az észak-kaliforniai indiánok, noha ez utóbbiak ritkán merészkednek 30 mérföldnél messzebbre a születési helyüktõl. Akár hatalmas préri, akár bozótos hegyvidék volt is, az ott élõ népek jól ismerték saját földrajzukat. Egy vadásztársadalom bármely tagja emlékezetbõl képes felidézni a környezõ táj bármely pontját, meg tudja mondani, mi van ott és hogyan lehet eljutni oda. A Kalahári sivatag busmanjai egy homoksivatag kellõs közepén meg tudják találni a tartalék vízzel megtöltött, elásott strucctojást - egyenesen odasétálnak hozzá és kiássák, mondván: �három éve tettem ide, szükség esetére".
Ray Dasmann jó kifejezésekkel jelöli ezeket a különbségeket: �ökoszisztémán alapuló kultúrákról" és �bioszféra-kultúrákról" beszél. Olyan társadalmakat jelölt ezzel, amelyek életmódja és gazdasága a természetes övezetek és vízválasztók határain belül marad, ellentétben azokkal a társadalmakkal, amelyek felfedezték - hét- vagy nyolcezer évvel ezelõtt a földgolyó néhány szögletében -, hogy �megéri" átkelniök a szomszéd vízgyûjtõ területére, keresztül a vízválasztón, egy másik nép területére, és rabolni annak természeti és emberi erõforrásait. Így a római birodalom egész provinciákat tarolt le a fõváros kedvéért, a római villatulajdonos arisztokratáknak pedig hatalmas, rabszolgákkal mûvelt gazdaságaik voltak délen, ahol óriási, kerekes ekéket használtak. Dél-Itália soha többé nem tért magához. Ismerjük az �imperializmus" kifejezést - Dasmann terminusa, a �bioszféra-kultúra" kiegészíti ezt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az imperializmusnak kritikus összetevõje a biológiai kizsákmányolás is: a kipusztított fajok, a kiirtott erdõk.
Furcsa következményekkel járt az, hogy néhány központba áramlott minden gazdagság és hatalom. A társadalomtól, a rangsortól, a manipulációtól és az �abszolútumtól" megbabonázott filozófiák és vallások jöttek létre. Kialakult �az államnak" nevezett nagy épület a központi hatalom jelképeivel együtt: Kínában az, amit �az igazi sárkánynak" neveznek, nyugaton pedig az, amit -Mumford szavaival - a Pentagonnak nevezett bronzkori erõdítmény képvisel. Nem csoda - mondja Lévi-Strauss -, hogy a neolitikus kor óta egyfolytában hanyatlik a civilizáció.
Most, a huszadik században azt látjuk, hogy nyugatiak és keletiek egymás bölcsességét tanulmányozzák, s mindkét oldalon akadnak néhányan, akik arra kíváncsiak, ami megelõzi a kettõ szétválását. A �Fekete Jávorszarvas Beszél" címû könyvrõl (egy sziú indián javasember emlékezéseirõl) - amelyet 1900-ban senki el nem olvasott volna - most felfedezik, hogy olyasmirõl vall, amivel a zsidó-keresztény hagyomány egyáltalán nem, a hindu-buddhista hagyomány pedig alig foglalkozik. A civilizált világ nagy vallásai mind emberközpontúak. A kõvetkezõ lépést kizárják vagy elfelejtették: �Rendben van, de mit szólsz Szarkához? Mit mondasz Csörgõkígyónak, ha találkozol vele?" Mit tanulhatunk Ökörszemtõl, Kolibritõl és Fenyõvirágportól, és hogyan? Különleges dolgokat: hogyan tölthetünk el egy életet szemben a folyó sodrával; vagy mit jelent örökké fiatalon meghalni; vagy hogyan lehet valaki nagy, nyugodt és mindenevõ (Medve). És hogy lények sokasága vagyunk, akik nézik egymást, ugyanazzal a szemmel.
Hogy miért akarjuk sokan megtenni ezt a lépést, annak az oka egyszerû, és azzal a 40000 éve tartó visszakanyarodással magyarázható, amelyben láthatólag benne vagyunk. Valamikor a legutóbbi tíz év során a Nyugat legjobb koponyái meglepetésükre felfedezték, hogy környezetben élünk. Ezt az a felismerés kényszerítette ki, hogy valaminek a határaihoz közeledünk. Stewart Brand szerint a Földnek az a fényképe, amelyet a világûrbõl, mûholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhõk örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlõdésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebbõl fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz. A biológiai és ökológiai tudományok (kimondatlanul) egy szellemi dimenziót is föltártak elõttünk. Képessé kell válnunk rá, hogy szentnek lássuk az ásványi anyagok, a víz, a levegõ, a tápanyagok körforgását, bele kell foglalnunk ezt a felismerést saját személyes, szellemi kutatásunkba és összhangba kell hoznunk a bölcsességnek azokkal a tanaival, amelyeket a közelebbi múlttól örököltünk. Mindezt egyszerûen ki lehet fejezni: légy hálás mindennek, vállald a felelõsséget saját tetteidért, maradj kapcsolatban az energiának azokkal a forrásaival, amelyek beletorkollanak a tulajdon életedbe (azaz a talajjal, a vízzel, a hússal).
Felmerül egy másik kérdés: vajon nem az önismeret, az önmegvalósítás a célja az egész életnek és kutatásnak? Hogyan segít bennünket a hely ismerete önmagunk megismerésében? A válasz - röviden - az, hogy mindnyájan összetett lények vagyunk, nemcsak fizikailag, hanem értelmileg is, az azonosságunkat meghatározó egyetlen, egyéni jellemvonás pedig egy sajátos forma vagy struktúra, amely állandóan változik az idõk során. Semmiféle �én" nincsen ebben, és - furcsa mód - mégis ott van. Egy részed mögötted van, és az örökké jelenvaló pillanat mint �éppen ez a pillanat" az összes átmeneti ént megmutatja tükrében. Az Avatamsaka-(�virágfüzér") tudat arra tanít bennünket, hogy nincs önmegvalósítás a Teljes Én nélkül, és a teljes én a teljes világ.
Bensõséges kapcsolat van tehát a �ki" és a �hol" megismerése között. A ki és a hol tanulmányozási lehetõségeinek nincsenek határai, ha a �határokon túl" kívánkozunk, így még a biológiai korlátok világában is bõven van nyílt szellemi tér, amelynek nekivághatunk.
*
Amerika kitelepülése címû esszéjében Wendell Berry rámutat, hogy a gazdasági rendszer mûködése következtében jelenleg hátrányos helyzetbe kerül, aki megpróbál egy helyben maradni és valamit jól csinálni. Nem csupán arról van szó, hogy veszélybe került Amerika õsi földje vagy a nemzeti parkok; a helyet magát vették tûz alá, és büntetés vár mindazokra, akik megpróbálnak maradni és valamit jól végezni annyi ideig, hogy elmondhassák: �én valóban ismerem és szeretem ezt a helyet". Ennek a gazdaságtana úgy mûködik, hogy azé a jutalom, aki azonnal ugrik a gyors nyereség lehetõségére - márpedig a földmûvelés helyes módja az, ha nem ugrunk ugyanezért; a helyes erdõ- vagy vadgazdálkodás annyit tesz, hogy a távoli jövõre ügyelve cselekszünk, és a jövõ nem tud nekünk ezért most rögtön fizetni. Az cselekszik helyesen, aki úgy él, mintha az unokáink szintén ezen a helyen laknának majd, és még nagyobb gyönyörûséggel folytatnák azt a munkát, amit mi éppen most csinálunk.
Tavaly tavasszal öreg farmereket láttam Kentuckyban, akik egy másik évszázadban élnek. Õk még lakosok; és látják, hogy az a világ, amelyet ismertek, hogyan mállik szét és párolog el a szemük láttára egy másfajta észjárás hatására, amely kijelenti: �amit ti tudtok és csináltok, és ahogyan csináljátok, mindaz semmit sem jelent számunkra". Mennyivel fájdalmasabb az a veszteség, amely nagyszerû kulturális készségeik elvesztésével éri a negyedik világ nem-fehér, primitív maradvány-kultúráit, azokat a népeket, amelyek ismerik egy bizonyos növény különleges tulajdonságait, vagy tudják, hogyan kell a delfinekkel �beszélni" - olyan készségek ezek, amelyeket valószínûleg sohasem fog visszaszerezni az ipari világ! Nem a különleges, titokzatos ismeretek számítanak; a mágikus rendszer érzéke, az a képességünk veszett el, hogy ahol vagyunk, azon a helyen halljuk meg Gaia énekét.
Néhányan újból lakosok akarnak lenni: azoknak az embereknek a kicsiny csoportjára gondolok, akik az ipari társadalom szülöttei, s akik összegyûjtvén vagy eltékozolván 8000 év civilizációjának gyümölcseit, elindulnak, hogy visszatérjenek a vidékhez, a helyhez. Néhányan úgy jutnak ide, hogy racionálisan és tudományosan felismerik a dolgok kölcsönhatását és bolygónk véges voltát. De ha elkötelezzük magunkat egy helynek, és valamiképpen abból az erõbõl élünk, amelyet a napsugárzásból a zöld növények gyûjtenek össze azon a helyen, akkor ez az élet fizikailag és szellemileg oly sokat fog követelni, hogy döntésünk erkölcsi és lelki döntés is lesz egyben.
�Az emberiségnek a világûrben van találkája a sorssal." Valamiképpen. Már utazunk is az ûrben. Ez itt a Tejút, éppen itt. Régi Útnak nevezhetjük viszont azoknak az embereknek a bölcsességét és tudását, akik évezredeken át elsõ kézbõl tanulmányozták a világmindenséget, közvetlen tudás és tapasztalás útján, önmagukban és önmagukon kívül. Akiknek lelki szeme elõtt egy olyan eljövendõ bolygó képe lebeg, amelyen tovább folytatjuk ezt a kutatást, és a zöldbõl meg a napból fogunk élni, azoknak nincs más választásuk, mint hogy minden tudásukat, képzeletüket, erejüket és politikai leleményüket latba vetve támogassák a lakó népeket - a világ bennszülötteit és parasztjait. Ha erre az útra lépünk, akkor kezdünk megismerkedni a Régi Úttal, amely kívül kanyarog a történelmen és õrökké új.