Vissza a
tartalomhoz
A közgazdaságtudomány és az esõcsinálás között a leszármazási kapocs tagadhatatlan. A közgazdász végzi a jólét rítusait, az esõ pedig vagy jön, vagy nem jön. Aligha kell bizonygatnom például, hova juttatott minket az ötvenes évek hibás gazdaságpolitikája. Nemcsak agrárországból nem sikerült ipari hatalommá válnunk, hanem idõközben a mezõgazdaság létalapját, a termõföldet is sikerült tönkretennünk az iparosítással. A most már évek óta tartó békési porviharok nem mirákulum-számba mennek, nem égi jelek, hanem egy korszak lehulló függönye. Békés megyében vannak ugyanis az ország legkötöttebb talajai, félórás esõ után a sár lehúzza az ember lábáról a csizmát, de a nagyüzemi talajmûvelés, a gépóriások súlya még ezeket a rögöket is porrá zúzta. A táblákat összeszántották, hogy a traktornak ritkábban kelljen fordulnia, az erdõsávokat kivágták, a dombokat elegyengették. Az eredmény? A kukacbombázónak csúfolt vegyszeres repülõgép három kilométert is repülhet egyhuzamban, de a szél felhõkben hordja el a termõföldet.
Akkor hát nem kell nekünk nagyüzem? De bizony kell, legalábbis a mostani gazdasági rendben muszáj, hogy kelljen, mert nélküle nem lehet tömegesen - például - kukoricát termelnünk monokultúrában, azaz évekig ugyanott, szakadatlanul. Mivel a kukorica kizsarolja a talajt, és a hatalmas táblák könnyen gyomosodnak, agyontrágyázzuk és perzseljük a földet vegyszerekkel, s nem épp semmiért: azért, hogy legyen mivel etetni az intenzív sertéstelepek túlfinomult disznait. Ezeken a telepeken nem a hagyományos magyar fajtákat tenyésztjük hanem a Közös Piac gusztusának megfelelõ kényeskéket. Végeredményben a húspiac rigolyái egyfelõl, a kivitel kényszere másfelõl vezet a talajpusztuláshoz. S hasonló hatásláncokat - melyekben a következmény nem ugyanott bukkan fel, ahol az oka hat - sorolhatnék még.
Kis idõre feledkezzünk meg arról, hogy a fenti húspiacra Ausztriától Dániáig kisgazdaságok, száz, nem pedig tízezer hektáros birtokok termelnek, mégis képesek állni a versenyt, a nagyüzem tehát nem talponmaradásunk záloga. Tény viszont, hogy a magyar gazdaság célja ma is az, ami az ötvenes években volt az ipari jólét. Mivel - hitelezõink szorgalmazására - továbbra is az export növelését erõltetjük, az ilyen problémaláncok kezelésére hosszú távon sincs reményünk. A népgazdaság nyeresége más ágazatokban fakaszt örömódát, mint ahol a hanyag, fosztogató termelés levét megisszák. Torzsalkodni ma azon lehet, vajon a haszonból jusson-e a kárvallottnak is, ezzel azonban nem szûnünk meg magunk alatt vágni a fát. Ezért a jelenleg dívó gazdaságfilozófia olyan, mint a kvantumvelorex: a holnap megoldásaival igyekszik rögzíteni a tegnap állapotait. Ez a pillekönnyû jármû azután szorgalmasan pöfög velünk a szakadék felé.
Mi a megoldás? Fokozatosan áttérnünk az ökológiai jellegû gazdálkodásra, még ha ez néhány évtizedig is tart. Ennek egyik, idõvel egyre fontosabb támpillére lehetne a társadalmi ellenõrzésû erdõgazdaság. Megpróbálom sorra venni, mi mindent oldana meg, illetve érintene a tömeges, tervszerû fásítás. A felsorolás nem a következmények rangsorát követi.
Ezen a Ligetmagyarországon csökkenne a levegõ szén-dioxidtartalma, amely a melegedésért, az üvegházhatásért felelõs. A Kárpát-medencében lassabban változna az éghajlat. A fotoszintézissel feldolgoztatott széndioxid hatalmas zöldtömeget termelne, takarmánynak vagy más célra, a befektetett munka elsõ kamatát. A levegõ üdébb, a nemzet kevésbé hurutos, még a színek is tisztábbak, akár az atlanti klímán, mert a gyakoribb esõ elveri a mocskot. Közérzetünk javul.
Problémacsomagunk egyik legbonyolultabb bugyrában, a településszerkezet fejlesztésében kiléphetnénk a bûvös körbõl. Budapest jelenleg vízfej, amely néhány hibás rendelet visszavonásáig valósággal marasztalja azt is, aki menekülne vidékre. A duzzadó hidrokefál miatt új - mellékesen csakhamar bontandó, nagyon is véges életû - lakótelepeket förmedünk a város köré, melyeket azután a pusztába telepített tömegekkel teszünk nyüzsgõvé, s nem tudjuk õket sem kultúrával önmagukhoz, sem közlekedéssel más tömegekhez kapcsolni, miközben a vízfej falvakat rombol le, és szántóföldekre tehénkedik rá olyan betonkolosszusokkal, amelyeket olcsón még felrobbantani sem lehet. Megszámoltam - ebben a mondatban legalább hét teendõt soroltam fel, amelyeket csak egyszerre végezhetünk el. Kezdjük a végén.
Falvainkból elcsábítottunk öreget és fiatalt, majd hagytuk üresen pusztulni, jobb esetben lakottan megrútulni házaikat, mivel az építési szabvány nem védte, és ma sem védi a tájba illõ épületek esztétikumát. A következmény: falun a kockaház, Pesten az Elizélt palota. Ha volna több épületfánk, a népi építészetbõl merítve, északi példára építhetnénk erdõvárosokat, jó közlekedésû, telefonos települések laza szövevényét. Ezek nem csupán szebbek és egészségesebbek volnának a mostaniaknál, hanem unokáinkat a jó kivitelû faház sem kötelezné semmire. Az ilyen település azonkívül úgy olvadna egybe a termõterülettel, ahogyan hajdanán. Úgy csapolhatnánk meg a vízfejet, hogy Ruhr vidéki megapolisz helyett megyényi kertvárossá nõhessen, amelyben szívesen élnek az emberek. Mindez persze hagyományos tevékenységeink nagymérvû széttagolását, decentralizációját követhetné csupán, ami egymaga eltarthat évtizedekig, de én bizony el tudom képzelni, hogy - a megfelelõ informatikai háttérrel minden megyének jusson egy minisztérium ahelyett, hogy a fõvárosból irányít valahány.
Kétségtelen, hogy a �városba" tagolt állattartás fajtaváltással járna. Ha ugyanis a szántók rovására terjeszkedne az erdõ, és a takarmányok között nõne az erdei termékek részaránya - a fenyõmag, a bükkmakk, a dió, a mogyoró, a gesztenye tápértéke vetekszik a kukoricáéval -, ennek végsõ soron a mostani szerkezetû húskivitel látná a kárát. Az olcsóbb, külterjesen tartott kondák és csordák, a kaszálók mûvelése és a legeltetés azonban felvirágoztatná a háztáji állatgondozást, mert új feladat elé állítaná a fajtanemesítõket. A monokultúrás kukorica vegyszer és mûtrágyaigénye, ezzel pedig a környezeti terhek csökkennének. Így nem csupán kár érné a mezõgazdaságot a csökkenti, de talán nem is csökkenõ húsexport miatt, hanem nyereséget is elkönyvelhetne - a megtakarított kemikáliák árát és járulékos költségeit.
Ebben a rögtönzött eszmefuttatásban nyilván sok a szakszerûtlen részlet, a pontatlan tudomás. Nem vagyok szakember. Amit bizonyítani akartam - s úgy érzem, ez viszont sikerült; egyetlen döntésnek is messze gyûrûzõ, halmozódó hatásai vonulnak végig a gazdaságon, hosszú éveken át. E hatások kárát és hasznát mérlegelve, olyan összehasonlító modellekre van szükség, amelyek támaszul szolgálhatnak a fokozatos áttérés évtizedeiben. Az áttérés tapasztalati tõkéje pedig többet fog érni, mint a teaszalonnájú sertés aranyban. A másik alternatíva csak a versenyfutás lehet a mostani gazdasági zsákutcában, ahol még tülekednünk is kell azért, hogy sorsunkat az élbolyban végezzük.
E könyv olvasója nyilván emlékszik még arra a januári hószakadásra, amely néhány esztendeje bénította meg Budapest közlekedését. Bennem különösen a hóesés elsõ napja él elevenen - az a patyolat tisztaság, amely eltakarta a város sebeit, meg az emberek kirobbanó öröme, hogy nem lehet rohanniok. A mindennapok megszokása anarchia vagy fejetlenség nélkül Zökkent át egy magasabb fokú, természetes rendbe. Ráérõsen, falusi karácsonyokra emlékezve törtük a havat idõsnek és gyerekeknek. Minden arc békét sugárzott, kivéve az eszelõsen sózó házmesterekéét. Ha csak egyetlen napra is, megismertük a mosoly országát.
A léleknek ez a visszanyert nyugalma nem ismeretlen a társadalmat szemlélõ elõtt sem, amint azt Lewis Mumford következõ megfigyelései bizonyítják. Ha majd az alvók felébrednek. aposztrofálja tanulmánya egyik fejezetét Mumford; mi pedig hinni kezdünk ebben a feltámadásban.
***
A munkabeszüntetések és leállások bizonyos nevelõ értékkel bírnak, A mivel felfedik az egész rendszer fogékonyságát az emberi beavatkozásra, még ha ez jellegében negatív is. Az engedetlenség a kisgyermek elsõ lépése az önállóság felé, és még a gyermekkori kártevés is idõlegesen önbizalmat ébreszthet az egyénben, mert képes környezete megváltoztatására. De egy világháború nyilvánosság elõtt zajló pusztításai vagy az annál is nagyobb atomkatasztrófa fenyegetése még nem rázta fel eléggé az emberiséget, hogy kielégítõ lépéseket tegyen saját védelmére.
Az a felismerés, hogy az egész rendszer kezd széttöredezni hamarabb nyilvánvalóvá válhatott volna, ha a szakmai testületek, amelyeknek szemmel kellett volna tartaniuk a technológiánkat - mérnökök, biológusok, orvosok -, nem azonosultak volna maguk is oly mértékben a hatalmi rendszer célkitûzéseivel. Ezért a legutóbbi idõkig bûnösen hanyagok voltak a tulajdonképpen már zajló események elõrejelzésében vagy akárcsak utólagos beszámolóikban - és az atomrobbantás vagy a sugárveszélyes hulladékanyagok esetében gyakran szándékosan is, behódolva a �nemzeti politikának", bagatellizálták a veszélyeket.
Nem mintha a figyelmeztetõ hangok hiányoztak volna már a kezdetek kezdetétõl: idéztem már Henry Adams és Frederick Soddy példáit, nem is szólva H. G. Wellsrõl. De amikor egy élvonalbeli brit mérnök, sir Alfred Ewing 1933-ban azt javasolta, hogy egy találmányzárlat lehetõvé tenné, hogy befogadjuk és beépítsük a már létezõ találmányokat, javaslatát lehurrogták, hogy hóbortos és õrült, és lehetetlen áldozatot kíván.
Kevesen vették észre Ewing kortársai közül akkoriban, hogy egy tisztán gépi rendszer, aminek a folyamatait sem leállítani, sem új irányba terelni, sem megfékezni nem lehet, aminek nincs belsõ mechanizmusa (visszajelzése), hogy a hibákra figyelmeztessen vagy kijavítsa azokat, és amelyet, mint arra túlságosan késõn ébredtünk rá, csak gyorsítani lehet, fenyegetést jelent az emberiségre. De aki ismeri a találmányok történetét, tudhatja, hogy a nagyipari részvénytársaságok gyakran vásároltak fel szabadalmakat - egyik korai példa az önmûködõ távbeszélõközpont - csak azért, hogy elsüllyesszék õket, vagy eltereljék a kutatást olyan területekrõl, ahol az új találmányok a tõkebefektetést veszélyeztették, vagy csökkentették volna a rendkívüli hasznot. (Hadd hívjam fel a figyelmet a számító közömbösségre a villanymotorral meghajtott autóhoz szükséges akkumulátor kifejlesztése vagy a szélerõ felhasználása iránt.) Nem volt semmi, valóságtól elrugaszkodott Ewing javaslatában - kivéve azt a reményt, hogy azok hajtják majd végre, akiket bûvkörében tart a gép mítosza. Ha Ewing figyelmeztetését megszívlelték volna, a világ ma egészségesebb és biztonságosabb hely volna.
Az elmúlt három évtizedben a hatalmi rendszer akaratlan tévedései egyre életveszélyesebbek lettek, és olyan gyakorisággal és erõvel fordultak elõ, ami arányban áll az egyes részek dinamizmusával. Amint ezek a részleges és teljes áramkiesések, üzemzavarok továbbra is elõfordulnak - vészes következményekkel mind a természetes környezetre, mind az emberi népességre -, olyan változás következhet be, mint amelyet feljegyeztek London bombázása alatt. Abban az idõben a pszichiáterek megfigyelték, hogy aggódó, ideges betegeik, amikor igazi veszéllyel kerültek szembe és nem menekülhettek álomvilágba, nem futamodhattak meg, elkezdtek értelmes emberi lényként mûködni, és végül képesek voltak szembenézni nehézségeikkel.
Az emberi közösség elõtt álló mostani helyzet bizonyos hasonlóságot mutat azzal, amibe az egyén kerül egy idegbetegség során. Mielõtt a zavar láthatóan megjelenik, különbözõ események - amelyeket a beteg nem ismer fel - már egyengetik az utat betegsége felé. De amíg képes elrejteni állapotát önmaga elõtt, és ellátni napi teendõit anélkül, hogy öngyilkossággal fenyegetõ depressziót vagy ellenõrizhetetlen ellenségességet tanúsítana a környezete iránt, addig talán nem hajlandó az orvossal ezt megbeszélni vagy az életét felülvizsgálni. Az elsõ lépés állapotának felismerése és a segítségkeresés felé rendszerint a látható, testi, lelki összeomlással kezdõdik.
Ezen a ponton a pszichoanalízis módszere kínálja a megoldás kulcsát, ami talán értékes lehet a jelenlegi közösségi üzemzavar orvoslásában: ez pedig abban az erõfeszítésben rejlik, hogy visszavezessük a jelenlegi kórtüneteket korábbi balesetekre vagy sérülésekre, amelyek mélyen el vannak temetve a lélekben, és ezért nehezen lehet a nyomukra bukkanni, s amelyek eltérítették a szervezetet normális növekedésének ösvényeirõl. Az ilyen traumák tudatosításával a beteg jobban megérti saját természetét, és betekintést nyer a feltételekbe, amelyek teljesítésével saját erõfeszítésein keresztül a legnagyobb hasznát veheti a személyes élete és kultúrája által kínált lehetõségeknek.
Az elmúlt két évszázad történeti múltjának feltárása nagyon könnyen fontosabb tényezõnek bizonyulhat az ember túlélésében, mint minden más tudományos ismerete. Az emberi történelem visszanyerése magába foglalja, amint Erich Neumann is hangsúlyozta, hogy részévé váljanak az emberek tudatos létezésének azok a rossz dolgok is, amiket ha nem azonosít és ismer fel magában, továbbra is gáncsolni fogják. Megatechnikai kultúránk, ami azon a furcsa feltevésen alapszik, hogy az egyéni rosszakaratnak nincs valósága, és hogy a gonosz nem létezik (csak kijavítható mechanikus hibák formájában), alkalmatlannak bizonyult ekkora felelõsség vállalására.
Az a felismerés, hogy a fizikai üzemzavarok és a nyugati civilizáció szubjektív demoralizációja ugyanazon eszmei tévedésekbõl ered, kezd végre teret nyerni. De ahhoz, hogy e helyzetre erõteljes választ lehessen adni, valami egyetemes kijózanodásra van szükség, amely megteremti a belsõ készenlétet egy sokkal mélyebb átalakuláshoz. Efféle készenlét, õszintén be kell ismernünk, még nem született meg a történelemben csupán ésszerû gondolkodás és mûvelõdési igehirdetés eredményeként; és nem valószínû, hogy most - legalábbis szûk idõhatárokon belül - ily módon fog megtörténni, ha a nagyobb üzemzavarokat és demoralizálódást ki akarjuk kerülni.
Félszázaddal ezelõtt H. G. Wells nagyon helyesen megjegyezte, hogy az emberiség a mûvelõdés és a katasztrófa közötti verseny elõtt áll. De nem sikerült felismernie, hogy valami katasztrófához hasonló már a hatékony mûvelõdés feltételévé vált. Ez komor és reménytelen következtetésnek tûnhet, ha a hatalmi rendszer saját lenyûgözõ teljesítményei esetében nem bizonyulna szakértõnek az üzemzavarok és katasztrófák okozásában.
A mai technológiai üzemzavarok nem kevésbé vészjóslóak, mint a személyzet növekvõ ellenállása, hogy a rendszer mûködésben tartásához szükséges hálátlan munkafeladatokat ellássa; de ez ellentétes válaszokat is kiválthat, mivel alkalmat ad az emberi személyiségnek a mûködésre. Ez nyilvánult meg az északkeleti partvidéken 1965 novemberében történt áramszolgáltatási zavarokban. Hirtelen, mint E. M. Foster tanmeséjében, megáll a gép. Emberek milliói, akik villany és fény nélkül találták magukat, vasúti és földalatti-kocsikban, a felhõkarcolók felvonóiban rekedtek benn, spontán cselekvésbe fogtak, anélkül hogy megvárták volna, hogy a rendszer magához térjen, vagy fentrõl jövõ parancsra vártak volna. �Miközben a tégla- és habarcsváros holtan hevert - számolt be errõl a New Yorker-, az emberek elevenebbek voltak, mint valaha."
Sokak számára ez a leállás szívderítõ tapasztalatnak bizonyult: a kocsik, amelyek képesek a saját üzemanyagukkal és fényforrásukkal mûködni, tovább mozogtak; a polgárok kisegítették a rendõröket a forgalomirányításban; a kamionok utasokat vettek fel; idegenek segítettek egymásnak; az emberek rájöttek, hogy a lábuk is hatékonyan elviszi õket bárhová, ha egyszer a kerekek felmondták a szolgálatot; egy csoport fiatalember és nõ víg felvonulást rendezett, gyertyákat vittek és tréfás ünnepélyességgel dalolták: �Halld, a hírnök angyal így szól." Mindazon lappangó emberi erõforrások, amiket egy tökéletes, simán futó gépi szervezet elnyom, ismét mûködésbe jöttek. Ami bajnak tûnt, jó alkalommá változott: mikor a gép megállt, az élet magához tért. Az ilyen élmény keltette önbizalomra és önállóságra van szükség ahhoz, hogy a hatalmi gépezetet emberméretûre szabjuk át és ellenõrzésünk alá vonjuk. �Uralkodjék az ember!"
A háború szerencsétlenségei, habár nem helyhez kötöttek, a korokon keresztül túl ismerõssé váltak, semhogy kielégítõ válaszadást váltsanak ki. Az elmúlt évtized során szerencsére váratlanul megtörtént a világkatasztrófa lehetõségének tudatosodása. A népesség korlátok nélküli növekedése, a megatechnikai találmányok túlzott kiaknázása, a kötelezõ fogyasztás rendkívüli pazarlása és a környezet folyamatos leromlása a nagymérvû szennyezés mérgezés, földmozgás miatt - nem is szólva az atomenergia sokkal nehezebben semlegesíthetõ hulladéktermékeirõl - végre elkezdték létrehozni a legyõzésükhöz szükséges ellenhatásokat.
Ez a tudatosodás bolygóméretû volt. A túlnépesedés, környezetrombolás és emberi erkölcsvesztés élménye mindnyájunk mindennapi életének részévé vált. Még vidéken is a kis közösségek rákényszerültek a politikai cselekvésre a ravasz vállalkozók ellen, akik megkísérlik hulladékaikat lerakni távoli városokból a falusi területeken, amelyeknek pedig máris elég gondjuk van, hogy megbirkózzanak saját szemetükkel és szennyvizükkel. A közelgõ katasztrófa méretei, látható közelsége gyors ellenintézkedések nélkül - mindez inkább kiváltotta a megfelelõ lélektani reakciókat, mint egy váratlan nukleáris kipusztulás erõteljes képe. E tekintetben minél gyorsabb a fokozatos romlás, annál valószínûbb, hogy hatékony ellenintézkedéseket vezetnek be.
Még ha fel is tesszük, hogy az emberiség siralmas állapotának felismerése által okozott megdöbbenés hatására eleddig elképzelhetetlen politikai intézkedésekre kerülhet sor, megmarad a kérdés: megvalósul-e vajon az ehhez szükséges nagyarányú emberi részvétel. A technológiai jólét pusztító sikerének visszafordításához szükséges akármilyen tervezet drasztikus szigorításokat fog igényelni, amelyek a hatalmi gépezet kínálta árucikkek, szolgáltatások, munkafajták, mûvelõdés és pihenés alapvetõen másfajta elõállítására irányulnak.
Reformerek, akik a környezeti és emberi romlás elleni hadjáratot kizárólag a technológiai eszközök tökéletesítése útján képzelik el - mint például a gázolaj égéstermékének a csökkentése az autóknál -, csak egy kis részét látják a problémának. Csakis magasztalt technológiai �életmódunk" gyökeres újraformálása mentheti meg ezt a bolygót attól, hogy élettelen sivataggá változzék. És a személyes vágyak, szokások és eszmények e széles körû elõkészítõ megváltoztatása nélkül az emberiség védelméhez szükséges fizikai intézkedések - további fejlõdésérõl nem is beszélve - semmilyen elképzelhetõ módon nem kivihetõk.
E tárgyban nem mer az ember túlságosan derûlátó lenni, habár az emberi tudatosodás elsõ rezdülései mintha már jelentkeznének. Ám a dohányosok millióinak ragaszkodása a cigaretta beteges rabságához a tüdõrák nyilvánvaló következményeinek ellenére: érzékelteti, mekkora nehézségekkel kell majd szembenéznünk, ha meg akarjuk menteni a bolygót - és önmagunkat - az életnek. Jelenlegi káros szenvedélyünk, az egyéni autózás egymagában ugyanolyan nehezen megtörhetõnek bizonyulhat, amíg minden közlekedési ütõér el nem zárul végleg és minden város tönkre nem megy.
Az emberiségnek a spontán vallási áttéréséhez hasonló folyamaton kell majd átesnie; amely a szerves világképpel helyettesíti a gépi világképet, és ebben az emberi személyiségnek mint az élet legmagasabb rendû ismert megnyilvánulásának kell azt az elsõbbséget biztosítania, amit most a gépeknek és számítógépeknek ad. A változás mikéntje éppoly nehezen képzelhetõ el sok ember számára, mint az átváltás a császárkori Róma �klasszikus hatalmi gépezetérõl" a kereszténységre, vagy késõbb a természetfölötti kereszténységrõl a tizenhetedik század gépi modellen nyugvó ideológiájára. De ilyen változások ismételten elõfordultak az egész történelem folyamán; és katasztrofális kényszer alatt ismét elõfordulhatnak. Csak egy dologban bízhatunk. Ha az emberiség el fogja kerülni betervezett önpusztítását, az Isten, aki megment bennünket, nem a gépbõl fog alászállni: megint csak az emberi lélekbõl fog kiemelkedni.