Mindig is nyitott voltam a világra. Svájcban nôttem fel, ahol három különbözô nemzetiség él együtt. A római Collegium Germanicum et Hungaricumban, ahol tanulmányaimat végeztem - ahol egyébként magyar diákokkal együtt tanultam, akikkel nagyon jól megértettük egymást - ott még hallottuk azt a mondatot, mi szerint "az egyházon kívül nincs üdvözülés". Azóta ezt a II. Vatikáni zsinat korrigálta. Amikor 1955-ben Tuniszban jártam, a fehér atyák - egy az iszlám körében végzendô misszió érdekében alapított rend - tartományfônöke azt mondta, hogy tulajdonképpen reménytelen a munkájuk, és valamennyien a fekete afrikaiak közé fognak menni. Megkérdeztem, hogy miért van ez így? Két okot említett: azt, hogy a keresztény hit nagyon komplikált - ellentétben azzal az egyszerû hitvallási formulával, mi szerint: "Nincsen más isten Istenen kívül, és Mohamed az ô prófétája." Erre a keresztények nem tudnak mit felelni; nem tudják megfoghatóvá tenni hitüket. A másik oka az, hogy a szexuálmorál lazább. Errôl bôvebben lehetne beszélni; nem olyan laza, mint itt vélik. Ám természetesen egy olyan törzsi kultúra számára, mint amilyen az Észak-Afrikai arab törzseké volt, Ábrahám, Izsák és Jákob korához hasonlóan gyakorlatilag a többnejûség dívott. Az iszlám így alkalmasabbnak bizonyult. Ezekrôl a kérdésekrôl aztán természetesen újra és újra el kellett gondolkodnom; arról, hogy miként is állunk mindezekkel a dogmákkal, amelyek a kereszténységet - ami eredendôen szintén egyszerû volt - végül ilyen bonyolulttá tették.
Aztán a II. Vatikáni zsinat, melynek XXIII. János pápa meghívására hivatalos tanácsadója voltam, új módon szembesített a vallásokkal. Késôbb egyre inkább tanulmányok, tudatos elhatározások vittek a különbözô vallású emberekkel folytatott dialógusok felé.

Ezek okozták késôbb a katolikus egyházi vezetéssel támadt konfliktusát?

Sokan tanúsítják, kezdve a tübingeni katolikus fakultásnál, ahonnan el kellett mennem, hogy katolikus vagyok. Ez számomra soha nem is volt kérdés. A katolicitás azonban Pál apostoltól kezdve abban áll, hogy Péter is elmondhatja az igazságot. Hogy tehát szabad rákérdezni ama tévedhetetlenségre, ami a születésszabályozástól, az abortusz kérdésén keresztül a haldoklók segítéséig menô kérdésekben kerül alkalmazásra, hogy ezt valóban a mi Urunk, Jézus adta-e valamelyik egyházi instanciának. Ebben sok ember kételkedik; ezek tehát kritikus kérdések. Az egyház sora azonban akkor fordul rosszra, ha nem lehet kritikus kérdéseket felvetni, hiszen elôbb vagy utóbb ezek áttörnek. Kétségtelen, hogy a katolikus egyházi vezetés a jelenlegi pápa alatt rendkívül sokat vesztett a hitelébôl, amit annakidején, XXIII. János és a II. Vatikáni zsinat alatt felhalmozott. Remélem azonban, hogy eljön az idô, amikor ráébrednek arra, hogy egyházunk hajója talán kissé túlontúl jobbra térült el, és hogy e belátás nyomán újra az ésszerû, keresztény és emberi közép felé kell kormányozni.

Ön könyveiben az utómodernrôl és posztmodernrôl is ír. Miben látja ennek a kornak az alapvetô különbségét a korábbiakhoz képest?

Vannak emberek, akik alapjában elvetik a posztmodern szót, mert kezdettôl fogva úgy vélik, hogy ez azonos a posztmodernizmussal, amelyet bizonyos francia filozófusok terjesztettek el, és amely alapjában tetszôlegességet jelent. Ezt az abszolút tetszôlegességet a magam részérôl a modern végsô kihatásának tartom, amely a szubjektivizmuson és az individualizmuson alapszik - mely értékekben magam is osztozom. Ez az individualizmus azonban az ellentétébe fordult és elsôsorban már nem az emberi méltóságot, hanem egy majdhogynem gátlástalan pluralitást, egyfajta önkényességet jelent, ami már nem szolgálja az ember javát. Ezért is nem értelmezem a jelent a posztmodernizmussal, azzal a formulával, amit gyakran idéznek, jóllehet Feyerabend nem így értette: anything goes, minden mehet. Ellene vagyok annak is, hogy az ethosz helyettesíthetô azzal a mondattal, hogy csak "kedvünkre való legyen". Ezek olyan dolgok, amelyeket semmi esetre sem kivánok méltányolni; a libertinizmus valahány fajtáját, légyen az a pénzügyekben, vagy az üzleti életben, vagy mint korrupció a politikában, avagy a szexuális életben - ahol szintén vannak az emberiességnek bizonyos határai. Ez az, amit negatíve megközelítve, elutasítok: a tetszôlegesség és az önkényesség posztmodernizmusát. Másfelôl azonban még egy olyan ember, mint amilyen Jürgen Habermas, aki úgy véli, hogy az újkornak még nem zárult le, nem tekinthet el attól, hogy a modernbôl kiérve egy másik korszakba jutottunk. Ezt nem kivánom most részletekbe menôen taglalni; van egy világethosz tervezetem, és írtam nemrég egy könyvet a kereszténységrôl, ami hangsúlyozottan utómodern indíttatású. Éber szellemek számára az utómodern az elsô világháborúval kezdôdik. A korszak olyan nagy szellemei, mint Karl Barth, Albert Schweitzer és sok marxista is, Rosa Luxemburg más világot reméltek; nem akartak több háborút; már akkor látták a természet kifosztását, látták a technológia terjeszkedését, mint ahogy azt is, hogy a nacionalista politika hogyan csábítja el a lelkeket. Mindez aztán a második világháború után vált teljesen nyilvánvalóvá.
Ma olyan mozgalmak és törekvések vannak jelen, amelyek ugyan a 19. században, tehát a modernben kezdôdtek, de csak az utómodernben bontakoztak ki. Mindenekelôtt ilyen az ökológia jelentôsége az ökonómiával szemben. Másodszor a béke és a leszerelés jelentôsége a nacionalista háborús politikával szemben. Továbbá a férfi és nô új partneri viszonya a patriarchális rendszerrel szemben, ami gyakorlatilag az emberiséget kezdettôl, illetve csaknem kezdettôl meghatározta, hiszen kezdetben matriarchátus volt. Ezek új dimenziók, amelyek arra vezettek, hogy sor került a tudományok utómodern átértékelésére, melynek nyomán már nem az abszolút tudás letéteményesének tekintjük ôket. Azután a technológia relativálódására, amit az atombombának köszönhetünk; úgyszintén a tájakat tönkretevô iparosítás, továbbá a demokrácia problematikussá válása akkor, amikor merôben individualisztikussá és formálissá válik.

Mennyiben más ez a korszak sprituális téren? Miben változott a vallás az ezredvégen?

úgy hiszem, hogy a vallás egy olyan pozitiv aspektus, amit mindeddig kevésbé vettek tekintetbe. Ezt még az egyházak sem látják eléggé, mivel túlontúl a régibe rögzôdtek bele, de azt hiszem, hogy a modern értelmiségiek sem érzékelik eléggé. A modern viszonya a valláshoz messzemenôen negatív, ami érthetô is, hiszen fôként a katolikus egyház mindent megtett annak érdekében, hogy lehetetlenné tegye magát az újkorban. Ez egyrészt negatív beállítódást jelentett a modern filozófiával szemben. Már Descartes is attól tartott, hogy betiltják a könyvét. Ez a Galilei-ügy idején történt, ami jelzi a természettudományokkal szembeni téves beállítódást. Azután teljesen negatív beállítódást jelentett a születô demokráciával, a francia forradalommal és a "szabadság, egyenlôség, testvériség" hármas jelszavával szemben. Továbbá természetesen az emberi jogok kérdésével, a sajtószabadsággal, a véleményszabadsággal, a vallásszabadsággal szemben. Mindezt elutasították, sôt nemcsak hogy elutasították, hanem erôs szavakkal, pokoli szüleményeknek nevezve el is ítélték. így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy az újkor vezetô szellemei, akik kezdetben pozitívan viszonyultak a valláshoz, - Descartes, akárcsak Galilei és Newton is; sôt, Roussseau, a modern állam gondolatának kidolgozója sem volt egyszerûen vallástalan -, ám lassanként olyan konfliktus alakult ki, hogy késôbb már a szociáldemokraták is úgy gondolták, hogy csak akkor ember az ember, ha a vallás ellen van. Ez azonban megváltozott. Még olyan emberek is, akik szkeptikusak voltak, mint Habermas, legalábbis újabb írásaiban megengedi, hogy a vallás pozitív szerepet is játhasson. A rendszerében persze nem tud mit kezdeni vele, de nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy Latin-Amerikában a felszabadítási teológia, a felszabadítási mozgalmak messzemenôen vallásosan motiválták az embereket. Mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy Kelet-Európában sok vallásosan motivált ember állt a forradalmi mozgalmak élén, a totalitárius államszocializmussal szemben. Szintúgy tagadhatatlan, hogy Dél-Afrikában az apartheid felszámolását és az új rendszer vérontás nélküli bevezetését lényegében olyan emberek vezették, akik együtt voltak az afrikai egyházi tanácsban. Jó részüket személyesen ismerem, még az apartheid idején tartottom ott elôadásokat. Hasonló történt a Fülöp-szigeteken, ahol vallásos, egyházi emberek szálltak szembe a Marcos-rendszerrel. Ez természetesen valami más, mint amikor bizonyos körülmények közt a vallás csak a reakciót támogatja.
A vallás ambivalens jelenség; a vallással élhetnek és visszaélhetnek, de a modern utáni kor jele az, hogy sokak számára a vallás újra egy lehetséges álláspont, olyan alap, amelyen állni lehet, amely értelmi horizontot képez, hogy tudjam, miért is élek, miért dolgozom, és adott esetben szenvedek is. Továbbá természetesen meghatározott támpontokat is ad, melyek nem kell, hogy kicsinyesen moralizálóak legyenek, fôként nem szexuális téren. Ám mégiscsak támpontokat adnak a tekintetben, hogy alapjában mit ne tegyek, s hogy vannak olyan dolgok, amikor azt mondom, hogy ezt nem teszem. És ha megteszem, akkor tudom, hogy ez téves, rossz és azért szégyellem magam. Ezek olyan dolgok, amelyekrôl elmondható, hogy egyenes gerinccel és nyílt tekintettel vállalható. így anélkül hogy lesütött szemmel vagy szenteskedve kellene járni, vallásos lehet az ember, s ez valami olyan, ami nélkül el sem tudom képzelni az életemet.

A modern haladás- és tudomány-hitek elhalványulásával egy vákuum jöt létre, melyben különféle régi és új vallásos jelenségek burjánzanak. Milyen kihivást jelent ez a történelmi világvallások számára?

A piacgazdaság vallások között is teret hóditott. Ennek megvannak az elônyei és a hátulütôi. Önmagában ez nagyon sok lehetôséget jelent. Ha az egyházak élnének ezekkel, akkor ma számos lehetôségük nyílna. Sok embert érdekel a religiozitás; meggyôzôdésem, hogy az önök országában méginkább így van ez, mivel különösen a fiatalabb emberek veszik észre, hogy itt valami érdekes dologról van szó. De a kérdés az, hogy ki kínálja ezt nekik. Ha ezt a Dalai Láma vagy egy új zen-buddhista csoport kínálja, akkor azt mondják, igen, talán a buddhizmus számomra az igazi. Aztán van egy csomó olyan kicsi csoport, akikért nem tenném tûzbe a kezemet, hiszen szörnyû dolgok történtek a kis szekták táján, legutóbb Japánban. Ez nem kivánatos, de régebben is volt már ilyen Guyanában, illetve Californiában. Egyébként sem mindenki vallásos, aki annak mondja magát. Ezek néha egyszerûen pszeudo-vallások. Magában véve azonban rengeteg csoport van, amelyek vallásos tevékenységet folytatnak, és jelen van bizonyos tekintetben a lehetôségek piaca, ahol egy fiatal ember választhat. E tekintetben az egyházaknak magukat kell hitelesíteniük, ha nem akarják, hogy a fiatal nemzedékek máshol keressenek valamit. Mindenesetre jobb, ha egy meghatározott, bevett vallásban keresnek utat, mintha egyáltalán nem keresnek. Azt kivánnám, hogy a fiatal nemzedék észrevegye, a dolgok bizonyos víziójáról van szó; valahol támpontot kell találnia az embernek; tudnia kell, hogy mire is törekszik. Ha már nem tudja, és már csak önmagára gondol, csak falásra és vedelésre, szexualitásra, akkor embertelenné is válnak és eladják magukat - legyen az akár a pénz, a politikai hatalom, vagy a tudomány, vagy bármi más. Embertelenné válnak, elvesztik a saját személyiségüket. És úgy hiszem, ez az, amit az ateisták még nem értettek meg igazán: ha az ember elfogad egy abszolútumot, egy legfôbbet, amihez kizárólagosan hozzákötôdik, akkor szabaddá válik másokkal szemben.

Ön a vallások közti párbeszéd elengedhetetlenségérôl beszél. Megteremthetô-e a vallások közti valódi dialógus? Miben látja ennek legfôbb akadályát?

Természetesen minden vallásban sok problémát találni. Utóbbi munkáimban megkíséreltem a zsidóság, a kereszténység paradigmaváltásainak bemutatását, most pedig az iszlám kérdéskörén dolgozom. Ha az ember, mondhatni az aktuális nehézségek felôl közelít, akkor a vallások fô problémája - és ez egyaránt érvényes a zsidóságra, a kereszténységre, az iszlámra, sôt bizonyos tekintetben még a hinduizmusra és a buddhizmusra is - az, hogy a legtöbb vallás megrekedt saját középkori paradigmájában. Ez egy nagy paradigma volt, a zsidóság esetében az egész rabbinikus zsidóságra kiterjed, ami a túlélés csodája: a második templom lerombolása, a zsidóságnak a szétszóratása az egész világban. Ennek során mindvégig a rabbijaikra voltak rászorulva, nem volt már királyuk, nem voltak már papjaik, elvesztették a templomot, elvesztették Jeruzsálemet, elvesztették országukat, de mindig megmaradt a Tórájuk, megmaradtak a szokásaik, megmaradtak rabbijaik - ami nagy dolog! A veszély azonban az, hogy eközben nem veszik észre: paradigmaváltás következett be. A zsidóság ezt már a 19. században érzékelte. Ugyanez érvényes az iszlámra. A kereszténységben is egészen hasonlóan fest a dolog: a katolikus hierarchia nagy része - remélem néhány püspök ezt nem veszi zokon, ha így mondom -, és nemcsak az öltözetet, a magatartást , hanem a szellemi világukat tekintve is messzemenôen középkori paradigmában él. Középkoriak az olyan intézmények, mint a latin nyelvû mise, vagy szertartások egész sora, mint amilyen a magángyónás. Akárcsak a cölibátusról szóló törvénykezés, ami csak a 11. századtól kezdve érvényes egyetemesen az egyházban. Azután a nôk kezelése, lefokozása az egyházban, ez is javarészt középkori eredetû. Középkori eredetû mindenek elôtt a centralisztikus rendszer, melyben valaki áll odafenn, majd hosszasan senki, aztán egy idô után következnek a püspökök, aztán a papok, majd pedig a világiak, akiknek igazából nem lehet beleszólásuk semmibe. Ezt aztán a II. Vatikána zsinat korrigálta. Kimondódott, hogy a hierarchiánál fontosabb Isten népe. Ezért is áll az egyházi alkotmányban az elsô fejezet Isten népérôl, és csak azután következik a hierarchiáról szóló rész. Ámde a zsinat utáni idôszakban a hierarchia, és mindenekelôtt Róma mindent megtett annak érdekében, hogy a középkori eredetû piramist újra visszaállítsa. Pedig ez az eredeti, újszövetségi egyházi alkotmány. Minden más középkori, és természetesen reformáció-ellenes, anti-modernista, mivel ugyanez a paradigma állt fenn egészen a jelenünkig. Ez a problémája a katolikus egyháznak, mint ahogy a középkori paradigma a problémája a zsidóságnak és az iszlámnak is.

Ön azt írja, hogy a vallásközi dialogus feltétele az önkritika minden vallás részérôl. Milyen kérdésekre kellene legfôképpen irányulni a kereszténység önkritikájának?

Azt gondolom, hogy minden egyes vallásnak megvan a maga sajátos feladata. Az önök országában sok zsidó él, a legnagyobb kisebbség Budapesten; egyértelmû, hogy a zsidóság roppant kihívást jelent a kereszténység számára. A legtöbb keresztény még nem realizálta, hogy eredeti paradigmánk egy zsidókresztény paradigma volt. Nemcsak maga Jézus volt zsidó, az anyja is, sôt, az elsô tanítványai is, valamennyien. Az elsô hitvallások is zsidó hitvallások voltak, melyek nem álltak ellentétben az egyistenhittel. Mindaz, ami a monoteizmus ellen szólhatott volna - annak megformálásában, hogy miként határozzák meg Jézus helyét - akkoriban elvetésre került, mivel zsidók voltak. Ebbôl már adódik a kérdés: hogy a késôbbiekben görög-hellenisztikus kontextusban megfogalmazódott hitvallásokat nem kellene-e újragondolni. És hogy ennek során nem kellene-e megkérdezni zsidó testvéreinket és nôvéreinket: hogy megértik-e, s hogyan lehetne olyan megfogalmazást találni, amely érthetô számukra is.
A zsidóság kihívást jelent a teológiánk számára, Isten történetérôl alkotott víziónk egésze számára, az egyház története szempontjából is, amely nem váltja fel oly egyszerûen a zsidóságot. Mindig azt gondoltuk, hogy az egyház váltja fel a zsidóságot; ez nem áll. A zsidóság most, miként egykor, létezik, és elsô számú beszélgetôpartnerünk.

Megvalósulhat-e a vallások közti dialógus anélkül, hogy a kulturák hasonlóan önkritikus alapmagatartást tanúsítanának? Ráadásul a nemvallásos emberek alkalmasint többen vannak mint a vallásosak.

Afrikára vagy Indiára nézve nem áll az, hogy ott a nem hívôk többségben lennének. A legtöbb ember hisz. Az csak a nyugati értelmiség elôítélete, hogy az egész világ a szekularizálódás útján van vagy lesz. Ez már nálunk sem érvényes. Ha mélyebbre menô beszélgetést folytat az ember valakivel a halálról, akkor például Ernst Bloch is azt mondja, hogy oda azért egy apró "talán"-t tennék... Tehát nem minden olyan szekuláris, mint ahogy az a felszínen látszik. Az azonban már kérdés, hogy milyen legyen vallás és kultúra viszonya. Ha így futtában kell kijelölni az álláspontokat, akkor azt mondanám, hogy ha vallás és kultúra teljesen azonossá válik, akkor veszélyessé válik a dolog. Akkor a vallás nacionalistává válik; ezt gyakran láttuk Lengyelországban, és ez történt írországban is. Másfelôl fennáll vallás és kultúra teljes szétválásának eshetôsége, amirôl azt gondolják a szekularisták, hogy a vallás fennállhat kultúra nélkül. Az egészen radikális vallásosság képviselôi pedig azt gondolják, hogy nem kell törôdnünk a kultúrával, csak az evangéliumra, Isten igéjére van szükségünk. Mindkettô téves! Márcsak ezért is a kivánatos poziciónak valahol a kettô között lennie, akár akarjuk, akár nem, mivel ebben a kultúrában élünk. Ez pozitív megközelítésben úgy fest, hogy a vallás nem akarja mintegy "fölülrôl" dominálni a kultúrát, nem dönti el valamilyen hierarchia alapján, hogy mi megengedett és mi nem a mûvészetben vagy a színházban, vagy bárhol. Megfordítva: a vallás ebben a kulturális sokféleségben, ami állandóan ostromolja az embereket, valamilyen módon talajt ad a lábuk alá, valamit, amivel belülrôl képesek tájékozódni. Az emberiség történetében kultúra vallás nélkül gyakorlatilag sosem létezett. Az úgynevezett modern kultúrával kapcsolatban felvethetô a kérdés: vajon nem pusztán átmeneti fázis volt-e? Persze kétségtelen, hogy a vallás úgy nem tér vissza, mint a középkorban.

Ön néhány évvel ezelôtt kidolgozott egy "Világethosz projektet". Mi vezette erre?

Az az alapvetô belátásom, hogy nincsen nemzetek közötti béke vallások közti béke nélkül. Ez érvényes a Közel-Keletre, érvényes Észak-írországra, érvényes Sri Lankára, Kasmírra, és érvényes mindenhol, ahol nagy ideológiai nézetkülönbségek vannak. Ez az elsô. A második az, hogy a vallások között nem jöhet létre béke vallásközi dialógus nélkül. Ha nem kerül sor végre izraeliek és palesztinek között értelmes beszélgetésekre, kulturális és vallási témákban is, akkor újra és újra lôni fognak egymásra. Mindenütt szükség van beszélgetésekre, hiszen meg kell tanulni megérteni a másikat, és ez nem megy másként, mint vele beszélgetve. A harmadik: nem kerülhet sor erre a vallások közti dialógusra, amennyiben nem történik meg e vallások alapjainak tanulmányozása. Ezért adtam közre egy sor könyvet, hogy azok számára, akiknek nincs oly sok idejük e tanulmányok folytatására, mint nekem, megmutassam, mirôl is van szó. Hogyan érthetem meg, hogy csaknem egymilliárd ember moszlim? Ennek kell hogy oka legyen; ez nem lehet merô értelmetlenség. Mindezt tanulmányozni kell, ez egy alapvetô belátás. Végül pedig: hogy e világ számára nincsen túlélés egy közös világ-ethosz nélkül; közös, maradandó értékek minimuma nélkül; nincsen túlélés belsô tartások és elkötelezô mértékek, sztenderdek, normák nélkül.

Elegendô-e ehhez az Ön által szorgalmazott program? Vajon sulyos kényszerek és katasztrófák nélkül kialakulhat-e egy ilyen ethosz?

Kényszerekben és katasztrófákban nem szenvedünk hiányt. Állandóan folynak háborúk, amelyeket a vallások legalábbis legitimálnak, vagy éppen inspirálnak. Jugoszláviában negyven-ötven év állt rendelkezésre ahhoz, hogy a náci-korszak bûntényeirôl, a horvát usztasákról beszéljenek; mint ahogy arról is, hogy a szerbek miket tettek, amikor ôk voltak hatalmon; lehetett volna beszélni arról is talán, amit a moszlimok tettek korábban. Mindez lelkiismeretvizsgálat lett volna, és kölcsönösen megbocsátást és bizalmat lehetett volna kérni egy újrakezdéshez. Ezt azonban elmulasztották, és ezzel elmulasztották azt, hogy összejöjjenek és beszélgessenek. Azt hiszem, hogy amire a hazámban, Svájcban lehetôség volt - ahol sok összeütközésre és polgárháborúra is sor került -, arra megvolt a lehetôség az egykori Jugoszláviában is. A vallások persze nem képesek mindennek a megoldására, de egyedül képesek annak elômozdítására, ami megintcsak hiányzik a mostani Jugoszláviából, nevezetesen a szivek megtérését. Amíg ilyen sok gyûlölet van az emberek szívében, és csak arra figyelnek, hogyan lehet visszahódítani valamit, akkor soha nem lesz béke. De ki változtathatná meg az emberek szívét? Bizonyára nem a politikusok, de mégcsak a jogrend sem olykönnyen, még kevésbé szerzôdések. Ebben csak egy ethosz, csak a vallások tudnának segítséggel szolgálni.
Ami számomra reménytelinek tûnik, az az, hogy ma minden keresztény templomban sok olyan ember van, aki számos tekintetben hozzám hasonlóan gondolkodik. Sôt, minden vallásban vannak olyan emberek, akik a nemzetek és vallások közti békérôl, a vallások dialógusáról, a világethosz jelentôségérôl mondott alapgondolataimban osztoznak.

Vannak azonban ezzel ellentétes indíttatásu vallási csoportok, vallásra hivatkozó törekvések, amelyek ezt súlyosan veszélyeztetik.

Veszélyesek az olyan csoportok, akik azt gondolják, hogy másokat megölhetnek Isten nevében. Hogy ezek aztán moszlimok, zsidók, vagy keresztények, az édesmindegy. Ez a fanatizmus különösen véressé és gyilkossá válik, mert ezek az emberek azt gondolják, hogy valójában nem is a saját nevükben, hanem Isten nevében teszik, pedig ez embertelen és vallástalan.. Egy másik veszély az autoritarizmussal függ össze. Nemcsak a katolikus egyházban áll ez fenn, hanem a zsidóságban, Izrael államban is vannak olyan tendenciák, melyek felülrôl akarják meghatározni azt, hogy mit is szabadjon az egyes embernek; hogy mit ehet, és mit nem ehet; hogy mi történhet az El-Al légitársaság gépein, és mi nem. Ezek továbbra is domináló rendszerek, holott a vallásnak szolgálnia és nem uralnia kellene, hogy az emberek segítségére legyen. Ha pedig vallási potentátok a hit uraivá válnak, akkor kûzdeni kell ellenük. És e tekintetben sem teszek különbséget, hogy katolikus püspökökrôl vagy pápákról, vagy református, zsidó, vagy moszlim potentátokról van-e szó. Nagyon sokat ártott a vallásnak, hogy uralmi intézményként lépett fel. Szerencsére ma minden egyházban sokan vannak, akik ezt megértették - az én példaképem a katolikus egyházban XXIII. János, aki megmutatta, hogy egy pápának sem kell feltétlenül mutatóujját felemelve járnia, vagy mindig a szexualitásról beszélnie. ô volt az, akik megmutatta, hogyan tud az egyház nyitni, hogyan válik vendégszeretôvé. Akkoriban volt a katolikus egyháznak a legnagyobb hitele a reformáció óta. Azt remélem, hogy egy új mozgalom alakul a mi egyházunkban, amely elôremutat és az egyház újra vendégszeretôvé válik; melyben a vallás, mondhatni legjobb formájában mutatkozik.

Monory M.András - Tillmann J.A.

 Hans Küng: Világvallások etikája. (Projekt Weltethos) Egyházfórum, Bp.,1994.