A társadalomban nagy a változás. De a válság gyökerének az erkölcsi, lelki válság látszik. Ezért óriási jelentõségû, hogy az egyházak is meg tudnak-e újulni, vagy a képmutatás tovább mélyíti az erkölcsi válságot.

"Amikor Tõkés László otthonát körülvette mintegy kétszáz mindenre elszánt híve" elszorult a torkom és megrohantak az emlékek. 1977. augusztus 17-én reggel néhányan gyermekeinkkel és a helyi metodista egyházközség egy részével (mintegy negyven ember), miután gondosan bezártuk a parókia minden lehetséges ajtaját, odaültünk a bejárat elé, hogy megakadályozzuk a szegedi lelkésztársunk kilakoltatását. A pontosan érkezõ rendõrszakasz, a tanács lakásosztályának vezetõje és a hatósági végrehajtó hiába szólította távozásra az alkalmi gyülekezetet. Minden izgatott dühösségükre egyházi énekekkel feleltünk. Ekkor erõsítést kértek (mint kiderült, még elõzõ éjjel helikopterrel egy különleges alakulatot hoztak Miskolcról), s e rohamosztag láthatóan zavarban lévõ és félrevezetett tagjaival megerõsödve egyenként mindannyiunkat az utcára cipeltek. "Az osztag aztán valamennyi ajtót betörve lelkésztársunk ingóságait teherautókra hajigálta és érvényt szerzett az Állami Egyházügyi Hivatal bujtogatásának eszközévé lett, önjelölt metodista egyházvezetés 'egyházmentõ' elképzeléseinek. Kilakoltatott kollégánk haptáklelkû utódjának beiktatásán (e jeles alkalmon a Miklós Imre ÁEH-elnök elragadó barátságosságától olvadozó, területileg illetékes svájci püspök is megjelent) az igazában ma is rezzenetlenül meggyõzött és hivatalban lévõ Heckenast Frigyes szuperintendens Zakariás könyve 4. részének 6. versébõl vett textust: "Nem erõvel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!" Szállóige is lett belõle köztünk: 'Nem erõvel, sem hatalommal, hanem karhatalommal!' "Még négy esetben született kilakoltatási végzés, ebbõl (szintén karhatalommal) hármat végre is hajtottak. "Néha az a benyomásom, hogy a kompániák élérõl csak a végsõ égi intézkedés távolíthatja el az élenjárókat. "Egy egyházi vezetõ, aki nemcsak a mi, hanem saját egyháza széttördelésében is "pecséteket gyûjtött lelkiismeretére, nemcsak elnöke lett felekezetének, de egy nemzetközi, vallásszabadság kérdéseivel foglalkozó társaságnak is - a magyarországi - képviselõje. Mint hallom, Tõkés Lászlót díszdoktorrá avatják s körülutaztatják hazánkban olyan egyházi férfiak, akik ellen áldozataik hiába emelik fel szavukat. " (Beszélõ, 1990.jan.29. Iványi Gábor)

"Az egyházak hierarchiái nem voltak mentesek a hatalom kísértéseitõl. Ha csak a nyolcvanas éveket vesszük, szomorúan kell tapasztalnunk, hogy az egyházak méltóságai nemcsak hagyták magukat az országos listán a parlamentbe jelöltetni és megválasztatni - tudva és tûrve az 1985-ös választások tisztátalanságait -, de mindent meg is szavaztak, amit csak a mindenkori kormányzat elvárt tõlük. Helyeselték és jóváhagyták az 1985-86-os csõdbe vivõ gazdaságpolitikát, az 1987. szeptemberi megalapozatlan Grósz-programot, a nagymarosi vízlépcsõ megépítését, bezárólag az 1989-es hamis állami költségvetésig. Ezek a mindent megszavazó, mindenhez egyházuk hozzájárulását megadó fõpapok mindmáig nem érezték kötelezettségüknek, hogy felelõsségükrõl híveiknek és választóiknak elszámoljanak. A katolikus, a protestáns és a zsidó egyházi hierarchiáknak egyszer, nem is sokára, magyarázatot kell adniok arra, hogy miért nem szólaltak fel a kormányok nemzetvesztõ gazdaságpolitikája ellen, miért helyeselték azokat az intézkedéseket, amelyek 1985 és 1987 között több milliárd dollárral eladósították az országot, miért nem vetették fel változások szükségességét vagy miért nem mondtak le képviselõi helyeikrõl. Nem válaszolhatják azt, hogy nem értettek a fennforgó témákhoz, hogy nem tudtak szakértõket találni, akik megmagyarázták volna nekik, hogy mivel jár mindaz, amit éppen megszavaztak. Voltak képviselõk, akik ha kevesen és nem is mindig idõben, de szóltak, szembenéztek a rajtuk gúnyolódó, kitapsoló képviselõtársaikkal és a fenyegetõ hatalommal. Az egyházi hierarchiák sohasem válaszoltak egyetlen figyelmeztetõ szakértõi szóra, felhívásra sem, nem mutattak még annyi érdeklõdést sem a társadalom életét meghatározó költségvetési elemzések iránt, mint bármely képviselõtársuk. A magyar állampolgárok azt láthatták, hogy az egyházak parlamenti képviselõi támogatják azt, ami a hatalomnak tetszik, és elhatárolják magukat mindattól, ami a hatalomnak nem tetszik.
A béke ügye? Békepapok vesznek részt szorgalmasan olyan békemozgalmakban, amelyekrõl már jól tudjuk, hogy egy egyoldalú leszereléspropaganda szócsöve volt, de semmilyen közösséget nem vállalnak olyan spontán békemozgalommal, mint a Dialógus, amely az amerikai rakéták mellett a szovjeteket is le kívánja szerelni. A katolikus hit erkölcse alapján való szolgálatmegtagadás, a civil szolgálat ügye? A katolikus klérus elítéli a szolgálatmegtagadókat és helyesli, hogy a hatóságok ezért a szelíd tettért börtönbüntetéseket osztogassanak. Emberi jogok? Az egyházak sohasem álltak támogatólag egyetlen emberi jogi ellenzéki aktivista mellé, ha az állam üldözte, sõt az egyházi vezetõk mindig aggályukat fejezték ki, ha valamelyik papjuk részt mert vállalni az emberi jogokért vívott harcokból. Sajtószabadság? Az egyházi hierarchiák elfogadták az állami cenzúra rendszerét, nem tették alkalmassá az egyházi sajtótermékeket, hogy onnan indulhassanak új hívõk új gondolatokkal. Határon túli magyar kisebbségek vallásszabadsága? A hierarchiák mindaddig hallgatnak, amíg a párt és a kormány fel nem emeli karmesteri pálcáját. 1956 megítélése? Megint csak hallgatás. Párbeszéd az ellenzékkel? Nincs párbeszéd.
Joggal és okkal véljük, hogy mai válságunk erkölcsi megroppanásai a magyar egyházak irányítóit is érintették. Tán éppen onnan is recseg elõ a válság, hogy az állampolgár megcsalatott kormánya által, párttag pártvezéreitõl, hívõ püspökeitõl, tanuló tanáraitól. És az erkölcsi pestis ellen nem használnak a kenetteljes szavak. Terjesztik a kórt. "Türelmes Tûrõ meddig szenveded még, hogy tieidben meggyalázzanak?" - kérdi szomorúan Rónay György. Elítélek valakit? A pestistõl vert, kínzott városban az egyik-másik házba betérõ, eszközt nélkülözõ segédorvos nem ítél, csak tûnõdik és remél. "
(MAGYAR NAPLÓ, 1990.jan.19. Lengyel László: A lélek leng, nem suhan)

"Mi az tehát, amit a nehéz években is joggal elvárhat az isteni és emberi erkölcs az etikai önállóságra jutott, tettéért felelõs férfitõl?
Mindenek elõtt azt, hogy ne ártson senkinek és ne legyen társa senkinek az ártásban. Ha tehát a hierarchia nem állt ki Nagymaros ellen, még hagyján, de ha nem állt ki a jogtalanul üldözött papjai mellett, ez már kevéssé védhetõ.
A második, ami elvárható: ha a mindennapi kis hazugságokat nehezen ússza is meg; nagy hazugságokba ne menjen bele, inkább álljon félre, akár saját kárára is.
A harmadik az, hogy a nehéz napokban kétszeres vagy inkább százszoros energiával õrizze meg, táplálja, sõt fejlessze belsõ identitását, meggyõzõdését: ne engedje széthullani belsõ szellemi-erkölcsi-értelmi egységét. Itt a megalkuvás külsõ következményeinél is kegyetlenebb veszélyek leskelõdnek. Az, aki mindenben a menekülést keresi, aki mindenki véleményével kész gyorsan egyetérteni (miközben az olyanokkal beszélve érezteti, hogy "neki van saját véleménye"), azt Isten a bûnével bünteti: az illetõ elveszíti saját véleményét, elveszíti hiteles meggyõzõdését, elveszíti azt a tekintélyt, amit a külsõ méltóság nem pótolhat.
Végül van egy negyedik számonkérhetõ dolog. S talán ebben a "hierarchiáknak" nehezebb lesz számot adni, mint a politikai szerepvállalás ügyében. Igaz, hogy "nem muszáj hõsnek lenni, ha nem lehet" - mondja József Attila. De aki nem mártíromságra termett, annak legalább hasznosságával kell bizonyítania, hogy okkal kímélte meg magát. A vértanúság egyetlen alternatív útja a "verejték-tanúság" lehet. Ha az egyházi vezetés valamivel igazán vádolható, az mérhetetlen passzivitása a legsajátosabb, legegyháziasabb feladataiban. Természetesen óriási különbségek vannak: derék püspökök, akik megkeresték, mi az az egyetlen terület, ahol megvethetik lábukat, s abban erkölcsi nagyságot felmutatva serénykedtek. De sokukról elmondható: a paloták foglyaivá lettek. A protokolláris sürgés-forgás, az atyai kedélyeskedés, az egyházi reprezentáció közepette nehéz észrevenni, hogy a rábízottakkal a kapcsolat mennyire megszûnt, meglazult vagy megromlott. Ezzel nyílt meg a lelkipásztorok kettõs tévútja: vagy a fõpapot követõ tunyaság, vagy az elmagányosodott, kétségbeesett, irányát vesztett buzgalom. Vagy ha egyiket sem bírta: az alkohol, a nõ, a hanyag egyházi szolgálat. Az egykori püspökök napokat töltöttek egy-egy plébánián, váratlanul vagy várva megjelentek, de nem azért, hogy egy protokollszertartás végén a díszlakomán részt vegyenek, hanem, hogy ellenõrizzék az ügyeket, komoly, tárgyszerû beszélgetést folytassanak papjaikkal és híveikkel, a problémákra rábukkanjanak, s azokon segítsenek. Nyilván vannak megyék, melyek püspökei ismerik övéiket. De van, ahol a püspök az év nagyobb részét tölti külföldön és belföldi fogadásokon, mint a püspöki irodában és "a terepen", nehéz úgy beszélni papokkal, hogy ne panaszolják: alig tudják, ki a püspökük. "
(VILÁG, 1990.febr.15. Sebestyén Péter: Az elsõ kõ)

(Az alábbi részletek a Képes 7 vitasorozatából vannak, melynek címe: Az egyházak sztálinizmusa, a sztálinizmus egyházai)

"Nem azt kérem, hogy beleavatkozzanak az egyház belügyeibe (ez ellen élesen tiltakoznék), hanem azt, hogy felszámolják a sztálinista pártállam sorozatos beavatkozásának következményét. Többek között azzal, hogy megszakítják a tárgyalást a pártállam 'egyházi' ügynökeivel.
"Az Önök közömbösségének 'jóvoltából' mind a mai napig azonos személyek a református sajtóoligarchák. Így aztán érthetõ a Reformátusok Lapja szerkesztõségének szenvedélyessége, amellyel erõteljes propagandát fejt ki gazdái, az egyházi államügynökség megmaradásáért és hangulatot kelt azok ellen, akik a református egyház megtisztulása érdekében lépnek föl. "
Önök nem tehetnek úgy, mintha nem tudnák, kiket juttatott 40 éven át a Magyarországi Református Egyház vezetõ pozícióiba a pártállam. Éppen ezért nem tekinthetik egyházi vezetõknek a pártállam idézõjeles egyházi embereit. Ezek aposztata voltát nem cáfolja, hanem aláhúzza, hogy történetesen lelkészi oklevelük van. Önök azok elõtt fejezik ki sajnálkozásukat a sztálinista rombolás, tervszerû egyházsorvasztás miatt, akik által eszközölte ezt az ÁÉH. "
(Részlet a vitaindítóból, Éliás József nyugdíjas református lelkész nyílt levelébõl három állami vezetõhöz.
A címzettek válaszainak lényege: újabb állami beleszólás lenne, ha õk akarnák megítélni, hogy adott egyházi vezetõk hitelesek-e.
Bõven érkeztek viszont hozzászólások a levélváltáshoz:)

"Az egyház félelembõl, kicsinyhitûségbõl vagy tudatlanságból kevésbé hisz Istenben, mint a hatalmat gyakorló emberekben. Tudat alatt elfogadja a felülrõl való uralkodás szellemét, valótlanul állítja, hogy szolgálja a népet. Az uralkodás szellemében engedelmességet követel. Az elöljárónak való engedelmességet a hívõ legfõbb erényének tartja, s elébe helyezi a lelkiismeret szavának. A vezetés elhiszi, hogy õ tud mindent, s nem érdekli a nép véleménye. Ez az önhittség még a profán tudományok területére is kiterjed. Csak a saját gondolatait szereti visszahallani, eltérõ véleményt, horribile dictu érdemi kritikát nem tûr vagy megtorol. Nem a közösség ügyéért gondban lévõ vagy áldozatot hozó hívektõl kér tanácsot, hanem a gyáváktól, megalkuvóktól, karrieristáktól. Monopóliumként tartja kézben a tömegtájékoztatás eszközeit, alternatív hangoknak helyet nem ad.
A vezetés elszigetelõdik, nincs kapcsolata a néppel. Rossz tanácsadók és ellenõrök szûrik meg és torzítják az információt. "
Csak hierarchiában képes gondolkodni, a nép csak ürügy, hivatkozási alap, de nem komoly valóság. Csak a hierarchiának van joga érdemi lépésekre. A hatalomgyakorló egyházi vezetés a hatalomgyakorló világi hatalmat tekinti természetes tárgyaló partnerének mind belföldön, mind külföldön, igazolva azt a marxi tételt, miszerint az egymással látszólag ellenséges viszonyban álló hatalomgyakorlók lényegében azonos természetûek, köztük van a lényegi azonosság, nem a vezetõk és a saját népük között. Ez magyarázza azt, hogy az uralkodók szembefordulnak híveik legjavával, pusztítják saját népüket, alkalomtól függ, hogy milyen mértékben. Felszámolják emberi, szellemi erkölcsi támaszaikat.
Nem képesek önkritikára, minden rendszert túlélni akarva ragaszkodnak pozíciójukhoz. A szentségi hatalmat abszolútnak tekintve, nem tudják megbánni hibáikat, még bocsánatot sem tudnak kérni másoktól.
Hamis "atya"-képet kialakítva felnõtt, dolgozó, gondolkodó embereket akarnak infantilis szinten tartani olyan dolgokban, amelyek teljes emberi döntést kívánnak.
Nem a Lélek kormányozza az egyházat, hanem a lelketlenség, mivel az egyházak vezetõit nem a Lélek, hanem az Egyházügyi Hivatal sugallja az egyházaknak, s ezáltal a hitetlenség kontraszelekciója rombolja módszeresen az egyház épületét.
Most éppen Sztálin volt az ördög ügyeletese. Neve helyébe azonban más diktátorok neve ugyanúgy beírható, mint ahogy a kollaboránsok neve is cserélhetõ. A történelem változó nevekkel igazolja azt az állandó kísértést, hogy az egyház szembeforduljon szegény, szolgáló, szelíd s ezért üldözött Urával, s úrrá akarja tenni magát a többi hatalmas úr között. Mai önkritikát még nem gyakorolt egyházunk nem jutott túl ezen a próbatételen.
Senki kívülálló nem szólhat bele az egyház belsõ életébe. Ha ez így lesz, akkor majd eldõl, hogy lehet-e igazi egyházat felépíteni igazi vezetõkkel, s melyek azok a kérdések, amelyeket az igazi vezetõk megbeszélnek a világi struktúrák igazgatóival. " (Merza József, II.10.)

"Volt, akit úgy szerveztek be, hogy fõnöke vagy legjobb barátja ellene való állítólagos áskálódását mondták el bizalmasan neki"
A többség megfélemlítésének kiváló módszere volt egyesek hamis vádakkal történõ elítéltetése saját egyházuk által. Minél becsületesebb volt a vádlott, annál jobban megérthették a többiek, hogy senki sincs biztonságban, csak azok, akik szolgai módon teljesítik a rendszer törvénysértõ kívánságait. " (Iványi Tibor, III.3.)

"Kár, hogy nem az egyházi sajtóban beszélhetjük meg közös dolgainkat. Ott illenék! Sajnos az egyházak sajtója még nem szabad. A felsõ vezetés monopóliuma. Így nem érhet vád bennünket.
"Alaptételed érvényes az evangélikus egyházra is: a jelenlegi vezetõk mind a pártállamtól kapták tisztségüket s ezért távozniuk kellene az egyház élérõl.
"Csakhogy nem távoznak! Sõt, Téged minõsítenek gyûlölködõnek, bosszúállónak, leszámolni akarónak, boszorkányüldözõnek, hatalomvágyónak, intoleránsnak stb. Közben pedig minden eszközzel igyekeznek múltjukat eltakarni, átfesteni és magukat a reform élharcosainak feltüntetni"
Miért nem a lelkészi karhoz fordultál? Egyáltalán megírtad volna-e nyílt leveledet, ha a lelkészek egy akarattal igényelnék a múlttal való radikális szakítást, a szabad választásokat és a teljes tisztújítást? Bizonyára nem. És itt látom az igazi problémát!
"A lelkészi kar e tragikus megosztottságát és erõtlenségét használta és használja ki a mindenkori egyházvezetés, hogy maga körül a tömegbázis látszatát keltse. Ezért amíg a 'csendes többség' föl nem ébred félelmeibõl, nyugalma érdekében mindenre bólogató bénultságából és nem döbben prófétai és erkölcsi felelõsségére, addig nem lehet lényeges változásra számítani az egyházban. Õket kérd, biztasd, bátorítsd az összefogásra"
(A pártállam) a kollaboránsai számára olyan centralizált, hierarchikus diktatúrát erõltetett az egyházakra, amilyen különösen protestáns területen addig elképzelhetetlen volt. Hatalmaskodó, arisztokratikus püspökök máig hitbizományként kezelik az egyházat. Óriási feladat lesz olyan új struktúra és új lelkiség kimunkálása, amelyben nem egy kötelezõ egyházi ideológia és nem egy államilag védett, kontraszelektív csoport, hanem az Evangélium és a gyülekezetek állnak a középpontban, és minimálisra csökken a veszély, hogy bárki diktátorrá nõhesse ki magát. " (Dóka Zoltán evangélikus lelkész, III.3.)