Õszibarack

Egy tavaszi estén - másodikos, vagy harmadikos koromban -, rosszkedvûen baktattam hazafelé. Több kellemetlenség is ért a nap folyamán. Annyira lógott az orrom, hogy Földigszakáll bácsit is csak akkor vettem észre, amikor utánam szólt a kertje kapujából:
- Mohácska! Miért vagy ilyen szomorú? Mi bajod van?
- Sok bajom van nekem, Földigszakáll bácsi! Olyan rossz nekem!
Bevezetett a kertjébe, föl a verandára és leültetett.
- Mohácska! A nap mindegyik perce örömet is hoz, bánatot is hoz. Minden perc olyan, mint egy tányér, amelyen van egy illatos, édes, bõlevû õszibarack, meg egy kemény, keserû ugorka. Tõled függ, melyiket veszed le a tányérról!
Tagadólag ingattam a fejem:
- Az én tányéraimon mostanában csak ugorka van.
Elmosolyodott:
- Mondd el, mi történt! Mi bánt? Nyomozzuk ki, miért nem veszed észre az õszibarackot is!
Örültem, hogy elmondhatom. Szinte hömpölygött belõlem a panasz.
- Olyan rossz már reggel is a felkelés. Például ma is! Éreztem, hogy egy kicsit még jó lenne aludni, de Gyopár már kiabált, hogy keljek fel. De ha így kelek fel, hogyan örülhessek annak, hogy reggel van. Ez csak ugorka, hol itt az õszibarack? Az viszont õszibarack lett volna, annak már elõre örültem, hogy kabát nélkül, könnyedén fogok ellépegetni az iskolába, hogy ettõl is érezzem, TAVASZ van. De Édesanyám utánam szólt és kabátot kellett venni. Megint ugorka. A tanító bácsi meg észrevette, hogy Rezeda az én füzetembõl másolta le a számtanleckét, és azt mondta: 'Tudod-e Moha, hogy nem csak az csaló, aki leírja, hanem az is, aki engedi, hogy leírják!' Ugorka! De azt nem kérdezte meg, hogy miért engedtem. Rezeda azt mondja, ha nem engedem, én leszek az oka a szekundájának. Azt is mondja, hogy irigy vagyok. Ez is ugorka. Azután ma például tízpercben nekiszaladtam Kutykuruttynak. Elesett és úgy szidott, mintha mindene összetört volna. Mondtam neki: 'És amikor te a múltkor szándékosan kitartottad elém a lábad?' De legyintett az orrom elõtt, ebbõl birkózás lett, és a tanító bácsi azt mondta ránk: 'Az egyik 19, a másik egy híján 20.' Egy kalap alá vett engem Kutykuruttyal. Ugorka! Ebéd után már nagyon vágyódtam egy kis örömre, így nem kezdtem rögtön tanulni, hanem sétáltam egy kicsit a kertben. Aztán tanultam is, de kevés volt az öröm, hát meséskönyvet olvastam. Aztán megint tanultam, de az öröm még mindig kevés volt, ezért kimentem megnézni az eperpalántákat. Ekkor már nagyon bántott, hogy nem tanulok, és éppen vissza akartam sietni a házba, amikor beszólt Bérci Berci, hogy menjek vele golyózni. Mondtam, hogy tanulni akarok, de nem törõdött az én jószándékommal, hanem rábeszélt a golyózásra. Ez nagyon csúnya volt tõle. Azt mondta, látja, hogy úgysem tanulok, hanem piszmogok. Golyóztam hát vele, de nagyon nyugtalanított, hogy golyózom tanulás helyett, ezért aztán minden gurításom rossz volt és elnyerte az összes golyómat. Nagyon bántott, hogy hallgattam rá - ez megint ugorka. Beszaladtam tanulni, de akkor az asztalon volt már a kávé. Gyorsan meg akartam uzsonnázni, még a kézmosást is elhagytam, de Gyopár csúnyán rámszólt, hogy mossak kezet. Ahogy rámszólt, az megint ugorka. Ettõl még rosszabb kedvem lett, éreztem, hogy most úgysem menne a tanulás, kimentem hát a játszótérre. Amint odaérek, látom, hogy Ugri Bugri meg Lila Lali összeakaszkodva huzakodik. Nagy Pici el akarja választani õket és persze nem a maga öccsét, hanem Ugri Bugrit szidja. Odaszaladtam, galléron ragadtam Nagy Picit és ellódítottam. De erõsebbre sikerült a lódítás, mint akartam, Nagy Pici elvágódott, ez azonban véletlenség volt. Az viszont nem volt véletlenség, hogy mihelyt felugrott, derékon kapott és üvöltötte: 'Meg sem kérdezed, hogy melyikük a hibás?' - és földhöz teremtett engem. Örült, hogy dögönyözhet, nekem meg nagyon rosszul esett, hogy örül neki. Ez megint ugorka. Most már játszani sem volt kedvem. Az is nyugtalanított, hogy még nem tanultam. Egy kis öröm volt, mikor kimentem az utcára pihenni. De rögtön újból rossz lett. Édesanyám kiáltott, hívott, de nem mehettem be tüstént, mert hallottam, hogy jön a csacsikordély és Tóbiásnak mindig meg szoktam vakargatni a fülét. Ezt el is várja tõlem. Visszakiáltottam tehát Édesanyámnak, hogy 'rögtön'. És amikor bementem, megszidott, amiért várakoztattam. Ugorka. És rögtön megint ugorka. Mert tejet hozatott velem és én útközben nem tudtam ellenállni: ittam a tejbõl egy kicsit. Persze tudom, hogy hiba belenyalakodni a család tejébe, de Édesanyám túlságosan is megszidott miatta. Pedig õ szokta mindig mondani, hogy nekem hízni kell. A következõ perc tányérján megint csak ugorka volt: jött Rezeda. Lemásolta a számtanleckét. Édesapám nem szólt ugyan, de neheztelve nézett rám, amiért megengedtem. Haza akartam kísérni Rezedát, de útközben megint azt mondta, hogy irigységbõl vonakodtam odaadni a leckét. Ekkor otthagytam és visszafordultam. De ez még nem minden, mert most majd, ha megvacsoráztunk, megint ugorkát hoz a perc, nem õszibarackot, mert ha engedi is Édesanyám, hogy fennmaradjak még, az is rossz, örülök neki, az igaz, de uborkaízû a barack, mert folytonosan reszketni kell, hogy mindjárt kiált: 'Most már aztán igazán lefeküdni, egy-kettõ!' És ez az egy-kettõ, ez is olyan sértõ.
Ezzel elhallgattam. Földigszakáll bácsi így szólt:
- Ez a nap is olyan lehetett volna, hogy mindenik percében új és új örömöt érezz! Magad választottad mindig az ugorkát az õszibarack helyett. Ettõl a pillanattól kezdve cselekedd mindig az ellenkezõjét annak, mint tenni szoktál!
- Az ellenkezõjét? És mitõl lesz akkor az õszibarack az enyém?
- Attól, hogy akkor az értelem irányítja az életed.
Megsimogatott. Nem értettem a tanácsát. Nem is hittem benne, magamban még mosolyogtam is rajta és inkább csak kíváncsiságból akartam követni.
Nem kunyeráltam tehát már aznap este sem, hogy tovább fennmaradhassak. S amikor már ágyban voltam, egyszerre csak igen nagy meglepetés ért: ráeszméltem, hogy örülök. Amit az értelemrõl mondott, azt már elfelejtettem, nem gondoltam tehát a koránfekvés egészséges voltára. Azt hittem, csak annak örülök, hogy nem aláztam meg magamat kunyerálással és nem kell rettegnem az ágyba parancsoló egy-kettõtõl. Elgondolkoztam, vajon miért? De ahhoz már álmos voltam, hogy kiokoskodjam a magyarázatot. Minthogy korán aludtam el, reggel korán, pihenten, magam ébredtem és rögtön eszembe jutott a tanács: az ellenkezõjét tenni annak, amit szoktam. Tehát nem halogatni a fölkelést. Amikor Gyopár nagy garral benyitott: 'Moha! Felkelni!' - már a ruha is rajtam volt. Vonakodás nélkül, elsõ szóra belebújtam a kabátba és útközben elgondolkodtam rajta, vajon miért érzek megint ugyanolyan örömöt, mint az este, amikor nem berzenkedtem a lefekvés ellen.
Az egyik tízpercben hozzám röpült egy másik csoport labdája. Láttam, hogy fut érte Füttyre Fütty, mégis messzire elhajítottam. Füttyre Fütty rám támadt:
- Micsoda pimaszság ez Moha!
Már számon volt, hogy ezt feleljem: 'És amikor te a múltkor a mi labdánkat az utcára dobtad ki?' - de eszembe jutott: az ellenkezõjét tegyem annak, amit szoktam. Nem feleltem hát semmit, hanem magam futottam a labdáért, visszahoztam és odaadtam neki:
- Igazad van! Pimaszság volt. De csak volt!
A következõ órán nem nagyon figyeltem, mert kénytelen voltam azon törni a fejem: miért örülök ennyire a válaszomnak? És oda lyukadtam ki: fõképpen azért, mert nem tereltem az õ hibájára a szót, hanem az értelmes válaszolás követelményei szerint arról beszéltem, amit szóvá tett. Akkor hát az szerezne ekkora örömet, hogy az értelem irányította a szavam, nem pedig az indulat?
Délután ez a sejtés már majdnem bizonyossá lett. Hogy az ellenkezõjét tegyem a szokottnak, rögtön ebéd után, csak egy rövidke sétát engedélyezve, nekiültem a leckének és hiába jött értem Lila Cica meg Lila Lali, hogy javítsam meg a hintájukat, még ezt a szívességtételt is elhalasztottam: majd késõbb, ha elkészültem a leckémmel.
Ekkor már derengeni kezdett bennem az emlékezés: Földigszakáll bácsi mondott valamit az értelemrõl, hogy ha az irányítja az életemet, létrejön az öröm. Azért tudtam a barackot levenni a perc tányérjáról ugorka helyett, mert az értelem irányított. Az uzsonna elõtti kézmosásnál már egészen biztos voltam benne, hogy így van. Ahhoz már nem is kellett különösebb akaraterõ, hogy a játszótéren ne álljak ösztönösen az öcskösöm pártjára, hanem kitudakoljam elõbb, hogy mi történt. S minthogy Ugri Bugri sértõ szándékkal azt mondta Lila Lalinak: 'Olyan vagy, mint egy falhoz csapott szilvásgombóc!' - megkértem, hogy helyesbítse: olyan vagy, mint egy illatos, édes, bõlevû õszibarack. Nagy Pici rámosolygott, én meg képzeletemben ismét leemeltem a perc tányérjáról a szóban forgó gyümölcsöt. Odahaza Édesanyám elsõ hívására beszaladtam és valóságos tányért is kaptam! Savanyú káposztát kellett hoznom. Abba azonban nem nyúltam bele útközben. Rezedát már nevetve fogadtam:
- Dehogyis írod le, pajtás! Én ugyan nem segítelek hozzá, hogy tudatlan maradj! Ellenben ülj le, megmagyarázom, hogyan kell megcsinálni.
A kunyerálás a fennmaradásért eszembe se jutott. Fürgén és vidáman mosdottam: õszibarack! És azzal a tudattal feküdtem le idején, hogy a holnapi õszibarackok tömegét biztosítom a korai lefekvéssel. S ez a tudat megint õszibarack!
Annyira örültem ennek a napnak, hogy egyszerre csak az jutott eszembe: fölöltözök gyorsan, átszaladok Földigszakáll bácsihoz és csak ennyit mondok neki: köszönöm! De bármennyire is tetszett ez a tervem, rám parancsolt az értelem: mosdottál! lefeküdtél! Alvás ideje van! Holnap is megköszönheted!
Engedelmeskedtem neki és örültem, hogy van erõm engedelmeskedni. Elhelyezkedtem tehát alváshoz és boldogan motyogtam: õszibarack! õszibarack!