Az Evangélium leírásánál Máté fontosnak tartott egy epizódot leírni, amelyben a magasságbeli király dicsõsége ragyog fel. A napkeletrõl érkezõ idegenek a zsidók újszülött királya felõl kérdezõsködtek. A három pompásan öltözött jövevény leborulva hódol és ismeri el az Istengyermek legfõbb tekintélyét. Hódolatukat fejezik ki egy szegény csecsemõ bölcsõje elõtt. Máté a zsidók felé megfogalmazva levonja azt a tanulságot, hogy az idegenek azok, akik felismerik Jézust, a Fölkentet. A Bölcsekrõl úgy szokás beszélni, mint három olyan személyrõl, akik talán az emberiséget jelenítik meg. Az egyik a semita fajt, a másik az összes többi fehér embert, a harmadik pedig a feketéket képviseli. Nevet is kaptak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. A három név ismeretlen keleti forrásból ismert. A három ajándékról az evangélium pontosan tudósít: aranyat, tömjént és mirhát tettek a bölcsõ elé hódolatuk jeleként. Az arany a királynak, a tömjén az Istennek, a mirha a halálra készülõ embernek szól.
Alkalmazzuk ezt magunkra!
Minek örülhet a mai Egyház? Felragyog-e a magasságbeli Király dicsõsége ma közöttünk? Hiszen jelenleg is a sötétség borul a Földre. Két ember haragja elhomályosítja a csillag fényét. Tapasztalható, hogy azok a jó szándékú emberek, akik a felkelõ csillag fénye felé mennek is, nem az Egyház felé közelednek. A népek nem az Egyház körül gyülekeznek és a távol gyermekei sem feléje igyekeznek. Sikerül-e egyszer az emberiségnek olyan egységet alkotni, amelyben mindenki egyforma és senkit nem igáznak le? Senki nem zsákmányolja ki és nem igázza le a másikat. Sokan kételkednek ebben és arra hivatkoznak, hogy aki a történelmet figyeli, megállapíthatja, hogy az nem más, mint a háborúk sorozata. A három bölcs jelképe jól jelzi azt, hogy bárhonnan való legyen is valaki, Krisztusban és egyedül Õbenne van joga az örömre és a békére.
Mi lenne, ha az Egyház olyan szegény és kiszolgáltatott lenne, mint az a kisgyermek, aki a szalmán feküdt? Minden bizonnyal meggyújtaná azt a fénylõ csillagot az égen, amely elvezeti az emberiséget a betlehemi Gyermek jászolához.

Január 13. - Urunk megkeresztelkedése - Mk 1, 8b-11 - Õ majd Szentlélekkel keresztel benneteket

Emberi kapcsolatainknál igen fontos esemény a bemutatkozás, bemutatás. Ha olyan személy mutat be valakit, akinek hitele van a szemünkben, akinek a szavára figyelünk, akkor a bemutatott személyre is odafigyelünk, elfogadjuk. Elõször a bemutatott személy nevét tudjuk meg, majd kapcsolatát a bemutatóval, végül azt, mit várhatunk új ismerõsünktõl, mi lesz a szerepe életünkben.
Jézust, a Názáretit az Atya mutatta be. Az Atyát ismerték, elfogadták a zsidók. Mindennapi életük középpontja, fõ törvényhozója volt. Törvényeit úgy-ahogy betartották, hiszen ezen állt vagy bukott a szövetség, melyet népével kötött. Izajás szerint az Úr kiválasztotta szolgáját, akiben kedve telik. A kiválasztás a Lélek kiárasztását jelenti, mely Lélek hatására a kiválasztott igazságot visz a nemzeteknek. A kiválasztott az igazságot szilárdítja meg a földön, úgy, hogy tanít. Megteszi a népnek szövetségül, a nemzeteknek pedig világosságul.
Mit jelent majd az életünkben? A vakok szemét megnyitja, a börtönbõl kiszabadítja a foglyokat, a tömlöcbõl a sötétségben ülõket. A kiválasztott nép várta a kiválasztottat, akit az Úr ígért neki. Izajás nem mondja ki a bemutatásra kerülõ nevét, de részletezi, mirõl ismerhetõ fel. Nem kiált majd, nem emeli fel a hangját, szava sem hallatszik az utcákon. Még a megtört nádszálat sem töri össze, a pislákoló mécseseket sem oltja ki. Az igazság hirdetésekor nem lankad el, sõt kedvét sem veszíti el!
Márk evangéliuma szerint János hasonlóképpen járt el. Õ sem említi a bemutatásra kerülõ személy nevét, de részletezi, mit jelent majd további életünkben.
Hatalmasabb Jánosnál, aki még saruját sem oldhatja meg. Keresztelni fog, de nem vízzel, hanem Szentlélekkel. Nem valószínû, hogy János és Jézus nem ismerték egymást. Jánosnak, aki a bûnbánat keresztségét hirdette, a pusztában hitele volt, hisz sokan mentek bûnbánatot tartani és megkeresztelkedni.
Mégsem János az, aki a tényleges bemutatást végzi, hanem az égbõl hallatszó Úr hangja: "Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem." A Lélek galamb alakjában szállt Jézusra. Ezzel megtörtént Jézus bemutatása és hirdette nyilvános mûködését. Úgy, ahogy a próféták már mondták.
Vajon Jézus bemutatása egyszer történt meg, vagy többször? Ha Jézust többször keresztre lehet feszíteni a bûneink által, akkor Jézust többször is be lehet mutatnunk. Van-e hitelességünk Jézust bemutatni? A nevét mondogatjuk-e, vagy az életünkben betöltött szerepét?
A csöndes Jézust ismerik-e meg, aki a füstölgõ mécsbelet nem oltja ki, a megroppant nádszálat nem töri el, vagy másvalakit mutatunk be? A bemutatásnál tudok-e háttérbe vonulni, mint János, vagy a saját személyem van akkor is elöl?

Január 20. - Évközi 2. vasárnap - Jn 1, 35-42 - Keresés-megtalálás

Az elsõ tanítványok csatlakozásának vagyunk tanúi. A kulcsfigura Keresztelõ János. Az õ tanítványai mennek Jézus után. Az õ útmutatása alapján. Keresztelõ János az indító, de õt is indította valaki. Valaki, aki elküldte vízzel keresztelni (Jn 1,33).
Vajon miért nem ment egy lépéssel tovább, miért nem lett elsõként õ Jézus tanítványa, s vitte magával saját követõit is? Arra nem találunk az evangéliumokban utalást, hogy Jézus hívta volna Keresztelõ Jánost, vagy szomorkodott volna amiatt, hogy nem követte õt. Nem úgy, mint a gazdag ifjú távozásakor. Viszont nagy elismeréssel beszélt róla a népnek: "Õ az, akirõl az írás szól: Nézd, elküldöm követemet elõtted, hogy elõkészítse utadat. Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelõ Jánosnál." Aztán így folytatja: "De aki legkisebb a Mennyek Országában, nagyobb, mint õ" (Mt 11, 10-12). Honnan ez az ellentétes nyilatkozás? Az Úr az asszonyok szülöttei között a legnagyobbnak mondja õt, tehát az volt. De a másik kijelentésének is igaznak kell lennie. A legkisebb az Isten Országában, emberileg talán bárki - akár az utcáról is - nagyobb nála. Ezzel bizonyára azt akarja mondani, hogy Keresztelõ János akkor nem tartozott - szoros értelemben - az Isten Országához. Nem mintha elzárkózott volna elõle, hiszen küldetése és nagysága éppen abban állt, hogy az Ország eljöveteléhez toborozzon embereket. Hanem mert küldetése azt szabta ki számára, hogy megelõzze, rámutasson, de bizonyos értelemben az ajtóban megálljon. Neki elõfutárnak kellett maradnia, az Isten Országa hírnökének és ajtónállójának egészen a haláláig. Akkor volt csak szabad belépnie és megérkezni. Vele lezárul az Ószövetség. Õ volt az Ószövetség utolsó prófétája, Jézussal pedig kezdetét veszi az Újszövetség.
"Íme az Isten Báránya" - e szavakra követték Jézust a tanítványok. Mit jelenthetett ez a számukra? A bárány motívum az ószövetségben is megtalálható. Egyrészt Jahve szolgájára alkalmazták, aki meghal, hogy kiengesztelje népe bûneit. Másrészt a húsvéti bárány nyomán a bárány vérének megváltó erõt tulajdonítottak. (A húsvéti bárány vére erejében váltotta ki Isten a zsidókat az egyiptomi rabszolgaságból.) Olyanok csatlakoztak tehát elõször Jézushoz, akik keresték az idõk jeleit és fogékonyak voltak az isteni dolgok iránt. János korábbi szavai "õ az, aki elveszi a világ bûneit" nagy hatást gyakorolhattak rájuk. Érezték a bûn súlyát és fájdalmát, és keresték a tiszta, bûntelen utat maguk és népük számára. Keresztelõ János szavaiban felszólítást látnak, ezért elindulnak Jézus után, akit mesterük tanúsága szerint Isten igazolt: "Láttam a Lelket galamb alakjában leszállni rá, s rajta is maradt." (Jn 1, 32)
Elindulnak Jézus után, de nem mernek hozzá szólni. Végül Jézus maga szólítja meg õket: "Mit kerestek?" Ez a kérdés nagyon fontos, ez az elsõ szó, amit Jézus kimond János evangéliumában. A kérdés egyenes és világos. A lényegre vonatkozik, legmélyebb vágyaikra, törekvésük irányára. A válasz elsõ hallásra annál meglepõbb. A kérdésre kérdéssel felelnek: "Mester, hol lakol?" Alapjában véve azt fejezik ki, hogy most a legfontosabb azt tudniuk, Jézus hol lakik, hogy vele maradhassanak. Vele akarnak lenni, a közelében akarnak maradni, nemcsak egyszerûen tudni akarnak valamit tõle, Jézus személye megfogta õket és ez egész késõbbi életüket döntõen meghatározta - nem tudtak, nem akartak elszakadni tõle.
Jézus magával vitte õket arra a szállásra, amelyet igénybe vett, amíg a Jordán folyónál tartózkodott. A beszélgetés témáját az evangelista nem említi, de könnyû kitalálni, hiszen utána András így számol be róla testvérének, Simonnak: "Megtaláltuk a Messiást, az Isten Felkentjét!" Bennük tehát már jelentkezett valamilyen hit. Ezt a hitet Keresztelõ János indította el, s az õ útmutatásai alapján fordultak Jézushoz. Rátereli az emberek figyelmét Jézusra, de utána mindenkinek magának kell Jézushoz kötõdnie. Tanulmányozni kell az evangéliumban tetteit, szavait, a keretét, parancsait és ezek alapján a hitet tisztázni. András így hívta fel Simon figyelmét Jézusra, és mindjárt el is vitte Hozzá. Simon most megtapasztalja, hogy az elsõ keresõ találkozás is milyen maradandó élménnyé válhat. Jézus rátekint és ezt mondja: "Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved!" Péter most már tudja, hogy Jézusnak terve van vele, magához akarja láncolni, számít rá.
Gondoljunk arra, hogy Jézusnak velünk is terve van, minket is magához akar láncolni - a mi érdekünkben. Számít ránk, kinek-kinek a maga munkájára, hûségére, hogy Isten Országa valósuljon közöttünk - ami rajtunk fordul.

Január 27. - Évközi 3. vasárnap - Jónás 3,1-5.10; Zsolt 24; 1Kor 7,29-31; Mk 1, 14-20

A mai igeliturgiát átelmélkedve a hívõ ember jól láthatja, hogy Isten ügye az ember ügye, és fordítva is az. Ez a világ a mi terünk, amelyben az ember választ adhat az Isten szavára és meghívására. Az Isten várja is tõlünk a választ. Jól érezhetjük, hogy a hívõ ember által megélt értékekre, melyeket jézusinak mondunk, a Biblia adja meg a legtökéletesebb útmutatást. Ha nem ezt tesszük, elbúcsúzhatunk attól, hogy a Teremtõ és embertársaink elõtt életünk Istennek tetszõ élet legyen. A hívõ ember mondanivalója és magatartása felelõs az evilág történelméért.
A mai igeliturgia alapján sok vonatkozásban konkretizálhatja az ember ezt a maga személyére, de felebarátaira is. A Zsoltár szavai egyértelmûen állítják, hogy csak a tiszta szívû és ártatlan ember fogadhatja be a "Dicsõség Királyát" és mehet be annak szentélyébe. Ami mit is jelent? Azt, hogy földi halálunk után élhetünk és résztvehetünk sokkal tökéletesebben, mint a földi életben, az örök Szeretet Országában.
Vajon melyek azok a tanácsok, amivel elérhetjük az ezen általunk kívánt és vágyott célba jutást? Jónás prófétánál olvashatjuk, kiemelkedõen a 10. versben, hogy Isten szeretete olyan általános, hogy minden ember felé irányul. A Teremtõ kivételezettséget nem ismer. Rajtunk fordul, hogy ebben a szeretetben akarunk-e folyamatosan élni. Van-e minden bûnünkben, hibánkban, mulasztásunkban, helytelen tettünkben minél hamarabbi metanoiánk. Tudjuk, a hívõ ember csak akkor lehet boldog, ha minél rövidebb ideig esik ki a Szeretet áramkörébõl.
A lecke életünk egyik legfontosabb kérdésével foglalkozik. A formával, amiben élünk. Bármilyen kötelékben élhetünk Istennek tetszõen. Nem a kötelék formája, hanem a törekvésünk a jézusi úton való maradásra fogja eldönteni, hogy a forma boldogítson is és megtermelje az örök idõre való olajat.
Sajnos napjainkban minden életforma, kötelék válságban van. Mégis ki kell emelnünk a házas élet problémáját. Korunkban igen súlyosan mutatja a válság jeleit, amely sajnos a jövendõ generáció lelki és testi károsodását is magában hordozza. Miért? Nem akarunk önzetlenek lenni, tenni azt, ami a másiknak jó. Nem akarunk a kedvteléseinkrõl lemondani. Nem akarunk arra törekedni, hogy boldogítsuk azokat - férjet, feleséget, gyermekeinket - akikkel együtt élünk. Nem akarjuk Jézust a családi élet központjába állítani. Nem akarjuk elhinni, hogy boldog házas állapot csak akkor lehet, ha a Szentháromság mintázatát visszük bele. Ha velünk, bennünk és közöttünk él a Szeretet.
Az evangéliumi szakasz továbbgondolkodásra indít. Jézus tanítványokat hív magához. Mit jelent ez nekünk? Túl kell lépnünk az életformánkon, tanítvánnyá kell lennünk, sõt tanítókká is. Meg kell tanítani a jézusi út szeretetére felebarátainkat is. Nemcsak szóval, tettekkel is. Igen, a példamutatás lehet szeretetünk jele a családban és azon túl is. Napjainkban mindnyájan tudjuk, hogy nagyon sok a tennivaló. Be kell mutatni az evilágban a jézusi testvériség lényegét. Nagyon sok ember szenved lelki és testi szükségben. Özvegyek, árvák, öregek, betegek, munkanélküliek, menekültek, az egész föld nyomorgói és ez a felsorolás korántsem teljes. A hívõ embernek a kötelessége adni, adni és adni, mindent, amit a szeretete elbír.
Erre tanította két és fél év alatt Jézus a tanítványokat. Ezt az utat kell nekünk is járni. Ugyanis ez az utatjárás dicsõíti Istent. Ez az utatjárás mondathatja ki velünk azokat a sorokat, amely Sík Sándor zsoltárfordításában így szól hozzánk:
"Ki fog felhágni az Úrnak hegyére?
Õ szent hegyén ki kap helyet?
A tisztaszívû, ártatlankezû
Kinek hívságra lelke nem veszett
S nem esküdött hamis hitet."

Február 3. - Évközi 4. vasárnap - Mk 1, 21-28 - Szentet az átlag tisztátalanból

Jézus tanított a hegytetõn, tavon, mezõn, magánháznál és bárhol másutt, hazai pályán és idegenben, a hét bármely napján, akár nappal, akár éjszaka. Mint vallásos izraelita természetesen tanított a vallása által biztosított keretek között is: a zsinagógában, szombatonként, Názáretben és Kafarnaumban egyaránt. Kihasználta az Atya tanításának közvetítésére a tér és idõ azon szféráit is, amelyeket az átlag kortárs nem erre szánt. Hogyne használta volna ki azokat a szférákat, amelyeket az átlag kortárs is Istennek szentelt. Rendkívüli küldetésének teljesítéséhez rendkívüli idõket és helyeket is igénybe vett, de a nem rendkívüli idõk és helyek igénybevételekor is rendkívüli minõséget nyújtott. Amatõrként kenterben vágta a profikat. Ácsmester létére úgy lenyûgözte a hallgatóságot, ahogy az kora írásmagyarázóinak nemigen sikerült. Mivel? Az evangélisták szerint azzal, hogy hatalma volt a szavának (Mt 7, 29; Lk 4, 32). Miben állhatott ez a hatalom? - Talán a hitelességében, életszerûségében. Hiteles volt, mert sosem cselekedett másként, mint ahogy beszélt. És életszerû, mert az életbõl vette beszédének képeit, és az életre alkalmazta e képek mondanivalóit. Ki-ki ellenõrizhette, hogy õ is úgy tapasztalja a dolgokat, ahogyan Jézus beállítja õket (de milyen frappánsan tudja beállítani!). És ki-ki kipróbálhatta saját életében azokat az eligazításokat, melyeket Jézustól hallott, hogy azok valóban jobbak minden egyéb megoldásnál (de mennyivel jobbak!). Ám a jobb mindig elüt az átlagtól. Az átlag ezért idegen testként löki ki magából. Kevert az átlag: jóból és rosszból van összegyúrva, nem tiszta. Taszítja a tisztát, egyértelmût, keveretlent. Fáj neki. Fájdalmát átlagos fegyelmezetlenséggel kezeli: üvölt. Az átlag az átlagot választja és kínálja mércéül. Az átlagfelettit, a szentet veszedelmesnek tartja: olyannak, amely puszta létével fenyegeti az átlaglétforma létjogosultságát. Ezért nem vállal vele semmiféle közösséget. S a közhangulatot ebbe az irányba próbálja befolyásolni. Ennek érdekében még az igazság megfogalmazására is kész: hitvallást is tesz, ha épp az a divat. Hajlandó oltárra emelni, monstranciába foglalni Isten Szentjét, s jó magasra helyezni, csak ne legyen a közelében, ne folyjon a hétköznapjaiba, ne hatoljon bele profán szférájába, ne zavarja kisded játékait. Jézus azonban ennek a törekvésnek keményen ellenszegül. Hízelgõ szavait belefojtja, "Takarodj"-ot kiált neki! A szelíd Jézus, aki az ajtó elõtt kopogtat, ilyenkor nem ismer pardont. A langyosat kiveti szájából, a tisztátalan szellemet kiparancsolja az emberbõl, akármilyen szent helyen, szent idõben és ájtatos dumával is próbálja õt távoltartani az állandó, a mindenütt érvényes közösségvállalástól, az átlagemberrel, akit épp ezzel akar kiemelni középszerûségébõl. Mert a hamis demokratizmus és vallásoskodás, a túl jól informált demagógia szelleméhez valóban semmi köze a Názáreti Jézusnak. De igenis köze van és közösséget akar vállalni minden reá figyelõ, tanítására fogékony átlagemberrel, hogy a valódi szolidaritás, õszinte meggyõzõdés, diszkrét párbeszéd hullámhosszára hangolódva túl tudjanak lépni a szürke átlagosságon, s hatékony csatornái legyenek a Názáreti Jézus embermentõ és soha nem pusztító mûvének.

Február 10. - Évközi 5. vasárnap - Mk 1, 29-39 - Atyánkra figyelni, hogy a testvéreinkre figyelés értelmes maradjon

Jézus a halászlegényekkel dolgozó jómódú testvérpárt viszi vendégségbe a kevésbé jómódú kollégáékhoz, ahol még ráadásul lázasan fekszik egy, a háztartásban mindig hasznos, de vendégség esetén különösen hiányzó családtag. Ez mégsem tapintatlanság. Sõt, igen megfontolt lépés benyomását kelti. A szegényebb vagy feszeng a gazdagabbnál, és szégyenkezik, vagy ellenkezõleg: élvezi a helyzetet, s próbálja kihasználni, visszaél vele. Fordítva azonban valamivel jobbak az esélyek. Váratlan vendégek betoppanása esetén a szegénynek nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy szerény a fogadtatás, ezt eltakarja ugyanis a váratlanság. A jobb módúnak viszont illik jó képet vágni a szerényebb fogadtatáshoz. Ez meg nagyon is belesimul Jézus elképzeléseibe, aki szerint "nem a bõvelkedésben van valaki számára az élete, a javaiból" (Lk 12, 15). A javak fõ szerepe: hogy irgalmat lehet gyakorolni általuk. Pl. éhezõknek ételt adni. A beteg anyós meglátogatása is hozzátartozik az irgalmasság cselekedeteihez (Mt 25, 35-39). Ám Jézus többre is képes, mint meglátogatni, részvéttel osztozni a beteg sorsában. Változtatni is tud a sorsán. Talpra állítja a beteg asszonyt. Az sem akadályozza õt a rendkívüli beavatkozás megtételében, hogy az eredményét haszonélvezi. Hányszor elõfordul, hogy szerénykedésbõl nem teszünk meg valamit, amire módunk lenne. Mit sem törõdve azzal, hogy másoknak mekkora segítség lenne, ha félretettük volna szerénykedésünket. Péter apostol anyósa nem tétlenkedésre használja visszanyert egészségét, hanem a ház lakóinak és vendégeinek ellátására. Az egészség nagy érték, de nem a legfõbb. Elvesztése nagy kár, de nem a legnagyobb. Tevékenység és türelem az emberi magatartás két hatalmas, egyenrangú pólusa. Az egészség a tevékenység pólusának kedvez. A betegség a türelem pólusának ad feltûnõbb esélyeket. Jézus mégis kész helyreállítani az egészséget, mert türelemre tevékenység végzése közben is bõven van mód, míg egy betegség türelmes viselése olyan energiákat emészt, hogy tevékenységre amellett nem, vagy csak alig futja. Péterék háza körül tolongtak is gyógyulni vágyók! Vajon mind arra készen-e, hogy visszanyert egészségükkel mások szolgálatába állíthassák tevékenységüket? Ez nincs garantálva. Erre elõbb rá kellene döbbenniük, s még azután is meg kellene birkózniuk önzésükkel, lustaságukkal vagy egyszerûen csak rossz beidegzõdéseikkel. De még az sem biztos, hogy rádöbbentek, mire érdemes használni visszanyert egészségüket. Még kevésbé valószínû, hogy tisztában vannak azzal, hogyan lehet türelem által még a betegséget is hasznossá tenni a nagy egészben, amelyben elsõsorban mégiscsak a morális értékek súlya számít. Ez pedig fontosabb lenne minden egyéb értéknél, s Jézust épp e célból látta el küldetéssel az Atya. Érzi is ezt, de a megfogalmazásával pillanatnyilag nincs készen. Hogy készen legyen vele, ahhoz idõre, csendre, imádságra volna szüksége. De honnan vegye, amikor ott tolong az ajtónál az egész város? Az is plusz energiájába kerül, hogy már nem engedik kifejteni neki "az élet igéit", hát legalább a "hazugság atyjának" csatlósai se beszéljék tele környezetének fejét idõ elõtt elpufogtatott vagy fél-igazságokkal. Alvásból lop el idõt, csendet az imádságra. Hajnalban kilopakodik az újabb páciensinvázió megérkezése elõtt egy magányos helyre, és ott kristályosodik ki benne a lappangó érzés. Mire Péterék rátalálnak, már számukra is meg tudja fogalmazni: "Menjünk máshová, a soron következõ mezõvárosokba, hogy ott is prédikáljak, erre jöttem rá ugyanis." Azért jött, hogy rádöbbentsen minket, milyen magatartás vezet célhoz. De ez nem jelenti azt, hogy a sorsunk hidegen hagyja: továbbra sem hagyja abba a gyógyítást, nemcsak prédikál. Mondja, hogy hogyan kell a többiekre odafigyelni, de mutatja is. Meg tudja mutatni, és meg tudja fogalmazni is, mert megtalálja a módját és körülményeit annak, hogy Atyjára figyelhessen.

Február 17. - Nagyböjt 1. vasárnapja - Mk 1, 12-15 - Hinni a feltételekben, tapasztalni az eredményt

A húsvétot elõkészítõ szent negyven nap Jézus 40 napos pusztai böjtjének mintájára alakult ki az egyházban. A böjti fegyelem különbözõ formákat öltött magára az évszázadok folyamán. A változó megjelenési forma mögött azonban ugyanaz a szellem kell hogy meghatározza elképzeléseinket ma is, mint régebben: a feltámadás ünnepe újabb lépéssel találjon elõrébb bennünket a megtérés útján. A mai evangélium utolsó mondatát alkalmazza egyházunk a hamvazás újabb szövegeként. "Térjetek meg, és bízzatok a evangéliumban!" Így kezdte igehirdetését Jézus a 40 napos böjt elmúltával. A megtérés szava a görög eredetiben a metanoia. Ez a noosz vagy núsz = értelem, gondolat, akarat szóból ered, és a gondolkodás átformálását, a meggyõzõdés megváltoztatását, az akarat irányának átváltását jelenti. További jelentésárnyalatai ebbõl következnek. A gondolkodás irányítja az akarást, az akarás a tettet. Tettekbõl áll az élet. A gondolkodás megváltozása változtat az akarat irányulásán; ha döntéseink megváltoznak, megváltoznak a tetteink. Ha tetteink megváltoznak, megváltozik egész életünk. Amit jónak tartottunk, az rossznak tûnik, bántónak, bánjuk, hogy eddig másképp ítéltünk és cselekedtünk. A metanoia ezért a bûnbánatot is magában foglalja, de nemcsak azt. Nem csupán a múlt hibásnak felismert tetteire terjed ki, hanem a jövõ megoldásra váró feladataira is fényt vet, új megvilágításba helyezi azokat. Amit eddig rossznak tartottunk, arról kiderül, hogy épp arra érdemes építeni a jövõt. A jövõ azonban mindig bizonytalan. A ki nem próbált megoldások csak fokozzák bizonytalanságunkat. Ezért hasznos a biztatás: bízzatok az evangéliumban! De milyen alapon bízzunk? Mitõl jó hír számunkra? - Ezekre a kérdésekre ad választ az a kis bevezetõ mondat, mely szerint betelt az idõ, közel jött az Isten Országa. Megszûnt a távolság térben és idõben. Itt és most elkezdõdött Jézusban az Isten Országa. Nézzétek és hallgassátok! Kövessétek, valósítsátok! Gyakoroljátok be! Nincs kire várni tovább, nincs hová menni Rajta kívül! - Aki Õt megveti, az Õt küldõ Atyát veti meg (Lk 10, 16). Aki hozzá csatlakozik, azt felüdíti (Mt 11, 28), az tudomást szerezhet az örök élet feltételeirõl (Mt 19, 16-21), az százannyit kap mindabból, amirõl Érte lemondott már ebben a világban (Mk 10, 29-30), az Õ igénytelenségét elvállalva semmiben nem szenved hiányt többé (Lk 22, 35), minden szomorúságára vigaszt talál, s már most boldog (Mt 5, 4), ha hajlandó kockáztatni (Mt 25, 24-28). Olyan közösséget kap, amely mindenért kárpótolja. Közösséget az Atyával, közösséget mindazokkal, akik belé helyezik bizalmukat, s azokkal, akikre õ bízhatja magát bátran (Jn 14, 23; 17, 20. 21; ApCsel 2, 44). Ilyen és ezekhez hasonló ígéretekkel van tele az evangélium, de ezek az ígéretek a helyszínen "lékelhetõk", kóstolhatók. Bárki, bármikor nekifoghat kipróbálásuknak, magára alkalmazásuknak. Azokról, akik már kipróbálták, leolvashatja, hogy mennyit ér Jézus szellemében élni. De az elsõknek se árult zsákbamacskát a Mester. Õ volt az elsõ, aki kipróbálta magán. Példát adott önzetlen szeretetbõl, jót tett válogatás nélkül mindenkivel, megértõ volt minden emberi gyengeséggel, és kérlelhetetlenül kritikus minden embertelenséggel szemben. Botránkoztatóan lojális volt a kívülállókkal, és ellenállhatatlanul baráti azokkal, akik készek voltak életközösségben lenni Vele. Miközben újra összeütközésbe került a hatalmasokkal, a begyepesedettekkel, a vallásoskodás mögé bújó langyosokkal, az Atyához való szoros kapcsolata, az Atya akaratának eledelként való kezelése folytán folyamatosan a helyén érezte magát és boldog volt. Aki kész ebben a szellemben átmodellezni magát, aki hajlandó erre idõt szánni - az elkövetkezendõ böjti idõ épp ezt célozza é, az ugyanúgy megtapasztalhatja, hogy a helyén van, vagy legalábbis minden bûnbánattartáskor újra a helyére kerül - és szintén boldog, a vadak közt is angyalok társaságát élvezi. Ez "csupán" gyakorlás kérdése. Gyakorlás nélkül se mûvész, se sportoló, de még egy háziasszony sem ér el sikert. A megtérésnek többnyire hosszabb-rövidebb elõzményei vannak, azok is gyakorlatokból állnak. De biztos, hogy ha utána nem következnek igen következetes böjti és nem böjti önfegyelmezõ és rendszerességet biztosító gyakorlatok, akkor elmarad az evangéliumi ígéretek teljesülésének maradandó tapasztalata is. Kár lenne érte.

Február 24. - Nagyböjt 2. vasárnapja - Mk 9, 1-9 - Meddig maradhatnak a hegyen s miért?

A szent negyven nap vasárnapjai felváltva hangsúlyozzák a húsvéti készületi idõ tárgyát ill. célját. Múlt vasárnap a tárgyáról, a megtérésrõl, a bûnbánattartásról, a böjtrõl, az önfegyelmezés gyakorlatairól volt inkább szó, de az evangélium, a jó hír sem maradt említetlen. Ma inkább a cél, a megdicsõülés kerül elõtérbe. A színeváltozás hegyén a feltámadott ragyogásából kapnak "elõzetest" hárman, és pont feltámadásáig rendel el Jézus hírzárlatot a különleges teofániával kapcsolatban. De azért van utalás a tárgyi feladatra is: az Atya Fiára mutat, s ez nekünk is szól: "Rá hallgassatok!"
A történetet Jézus közvéleménykutatása vezeti be. Ennek során Péter Messiásnak nevezi. Nehogy hiú reményeket tápláljanak magukban róla, mint Messiásról, ezért elmondja nekik, hogy megölik, de "harmadnapra föltámad" (Mk 8, 27-31). Péter szemrehányást tesz neki ezért. Õ viszont sátánként ûzi el magától emiatt, és lelkére köti mindnyájuknak, hogy nem csupán az õ kivégzésével kell számolniok, de a sajátjukkal is, ha követõi akarnak lenni. Erre a kijózanítónak szánt kijelentésre következik a transzfiguráció (latin), a metamorfózis (görög), amit színeváltozásnak szoktunk fordítani. Az eredeti görög szó és latin megfelelõje inkább alak, mint színváltozást mond, de minden változat kifejezi, hogy nem a lényeg, hanem a külsõ változott csupán. A "morfé" ugyanis csupán az arisztotelészi skolasztikus filozófiában jelent lényeget (vö: "a forma adja a dolog lényegét"), a biblikus nyelvhasználatban alakot, jelenséget, külsõt jelent. Mk 16,12 az emmausziakról állítja, hogy idegen alakban jelent meg nekik. Jézus lényege, hogy másokért él, de ennek a helyzettõl függõen más-más a megjelenési formája. A tábor-hegyi élmény tipikus teofánia, Isten-megjelenés; szerepel a teofániák kelléktárából: a hegy, a fény, a felhõ, a hang. A hitvalló és hitetlenkedõ Péternek szól, de ott van mellette két másik tanú is, ahogy azt Mózes kívánja. (MTör 19, 15; Szám 35, 30; vö. Mt 18, 16) Sõt, megjelenik hitelesítésképpen a teljes írás két reprezentánsa: a törvény képviselõje, Mózes; és a próféták képviselõje, Illés. Végül megszólal egy felhõbõl maga Isten is: hitelesíti Fiát, akit szeret, és felszólítja Péteréket, hogy hallgassanak Rá. Miben? Mindenben! Konkrétan pedig nyilván azokban, amikben oly nehezükre esik, ami miatt Péter szemrehányást tett és kapott: aminek értelmében le kell mondaniuk a társadalmi érvényesülésrõl, a politikai szembeszállásról, a Messiás fellépéséhez fûzött pozíciónyerési álmokról. Ezek a remények és álmok minden korban és minden tanítványban ott lappanganak. Egy pártállam érája alatt talán szunnyadóbban, egy keresztény kurrens körvonalainak rajzolódgatásakor élénkebben. Ezért fontos a színeváltozás élményének üzenete és átélése, mert ha nincsenek a Péterékhez hasonló Istenélményeink, ugyan mitõl fogunk kitartani az érvényesülési vágyainkat oly durván sátáninak nevezõ Krisztus mellett? Ugyan miért vennénk vállunkra keresztet egy olyan érában is, amely a keresztet ismét címerébe, zászlajára tûzi? Hacsak nem azért, mert jó nekünk a Mesterrel a hegyen, midõn társainkkal bekukucskálhatunk dicsõségébe, bármily rövidek ezek a hegyen töltött órák, s bármennyire nem enged ott nekünk sátrat építeni, hiszen várnak a további feladatok lent a völgyben; s aki nem járt a hegyen, ugyancsak tehetetlennek bizonyul velük szemben (Mk 9, 14-29).

Március 3. - Nagyböjt 3. vasárnapja - Jn 2,13-25 - Az erkölcsi felháborodás

Az ostort forgató Jézus, a templom megtisztítása kedvenc helye azoknak, akik az erõszakot jézusi példával szeretnék igazolni. De a négy evangéliumból egyedül csak János beszél ostorról, és egyedül csak õ beszél az állatok (juhok, ökrök) kihajtásáról is. Nyilvánvaló, hogy az ostor az állatokhoz kellett, hiszen azokra nem hat a prófétai erkölcsi felháborodás. Az emberekre hatott. Az erõszakot igazolni kívánók egy horrorfilmbe illõ jelenetet akarnak elhitetni velünk: százak, ezrek menekülnek páni rémülettel egyetlen támadó tarzani izmai és pokoli fegyvere elõl.
A felháborodott Jézus kedvenc hivatkozása a dühös embereknek is. Pedig a vak düh teljesen idegen Jézus kirohanásaitól. Az árusok és vásárlók eltisztultak a templomból, mert a lelkiismeretük Jézusnak adott igazat. A lélektani pillanatot lelassítva azt mondhatnánk: elismerték, hogy megtették, amit Jézus kifogásolt és elismerték, hogy az valóban helytelen dolog. Jézus közismert és tisztelt törvényre emlékeztetett. Jó pedagógusként a próféták sok évszázados nevelõ munkájára épített. A düh nem vette el önkontrollját: Márknál magyaráz az embereknek, Jánosnál külön szól a galambárusoknak. Felháborodásának mértéke megfelelt a feladat nagyságának, amit más pedagógiai eszközzel nemigen lehetett volna megoldani a tömeg miatt.
Sem erõszakra, sem vak vagy a bajhoz képest mértéktelen dühre nem jogosít föl tehát Jézus példája. Fölszólít viszont arra, hogy a templom az imádság helye legyen s ne tegyük vásárcsarnokká. Példát mutat, hogy ha mások azzá teszik, radikális lépésektõl se riadjunk vissza. Hiszen 'minden nép számára', a kívülállók számára az Istennek szentelt helyeknek vonzónak s nem botránkoztatónak kell lenniük. Nyelvünk is jelzi, hogy a vallásból sokszor jól meg lehet élni (a "mennybolt jó bolt"-féle mondások, a 'püspökkenyér', 'püspöki palota'-féle kifejezések; "miért nem lett püspök?" mondja az értelmezõ szótár szerint a szójárás arra, aki nem akar dolgozni).
Milyen megtisztítanivalónk van saját magunk, családunk, közösségünk, egyházközségünk, magyar egyházunk, világegyházunk Istennek szentelt helyei és idõi, valamint anyagi ügyei körül?

Március 10. - Nagyböjt 4. vasárnapja - Jn 3,14-21 - Aki hûséges hozzá

Aki hisz Jézusban, az nem esik olyan ítélet alá, hogy a tettei gonoszak lennének. Így kapcsolódik össze az evangéliumi rész elsõ, hitrõl szóló része a második, tettekrõl szóló részével.
Hit vagy tettek? Páltól és Jakabtól kezdve, a reformáción folytatva máig kerülgetünk két téveszmét. Az egyik szerint valaminek az elhivése üdvözít. A másik szerint a (vallási) cselekedetek üdvözítenek. Mindkettõ elszabotálja az Isten akaratának cselekvését.
Félreérthetõ szentírási mondat természetesen mindkét téveszme alátámasztására bõven található. De ha figyelembe vesszük, hogy a hitet és a hûséget a szentírás nyelve sokszor ugyanazzal a szóval fejezi ki, akkor a megoldást megtalálhatjuk Jézus szóhasználatában. Õ a hitbe beleérti Isten hitben megismert akaratának hûséges megtevését is.
A világ Világossága nem ítél, csak fényt derít mindenre. Az ember önmagát ítéli meg: ha a rosszat cselekszi, nem megy a világosságra, hogy le ne leplezõdjenek tettei. Ha viszont Istennek tetszõen cselekszik, akkor a világosságra megy, hogy kitûnjék tetteirõl, hogy Istennek tetszõek. A büszkeség nem hiúság, az ember nyugodtan lehet büszke arra, ami Istennek tetszõ az életében. Jézus csak akkor titkoltatta csodáit, jótetteit, amikor fennállt a veszély, hogy az emberek politikai Messiásra következtetnek ezekbõl és ez erõszakos eseményekhez vezet. Máskor hirdettette (pl. gerázai megszállott) és hivatkozott jótetteire.
Ha ítélet alatt vagyunk, elõttünk a lehetõség, hogy a világosság gyûlölése helyett a bûneinket gyûlöljük meg és hagyjuk el. Milyen titkolnivalóim vannak? Mire lehetek büszke? Miben kell megváltoznom, hogy a világosságban járhassak?
Jézus a követõire is mondta, hogy õk a világ Világossága. Urukkal együtt derítenek fényt a világra. Ez veszélyes szerep: "Azért gyûlöl engem a világ, mert leleplezem tettei gonoszságát" - mondja Jézus (J 7,7). Ma, a leleplezések korában átmenetileg kisebb a veszély. Annál inkább kell azonban vigyázni a becsületes, egyenes eljárásra, amikor fényt derítünk valamire.
Mi az, ami rejtõzik a Világosság elõl a saját magam, családom, közösségem, egyházközségem, magyar egyházam, világegyházam életében? Mire kell rávilágítanom világi környezetemben? Bátor vagyok, vállalom, hogy gyûlöljenek, mint Jézust? Azért gyûlölnek, mert világítás ürügyén igazságtalan, durva, vagy hátulról jövõ támadásokat hajtok végre, hidegen vagy vak dühvel? Azért nem gyûlölnek, mert elszabotálom a fényderítés hivatását?